Kezdőlap Blog

Kőrizs Imre: Noel-díjat Bognárnak!

Nádas Rémtörténetek című legutóbbi könyvének 2022. májusi megjelenése óta szerintem a Minél kevesebb karácsonyt a legemlékezetesebb kortárs magyar prózakötet. A négy verseskönyve révén eladdig költőnek ismert Bognár Péter Hajózni kell, élni nem kell című, 2022 januárjában megjelent első regényével prózaíróként is bemutatkozott, az új könyv pedig a legjobb kortárs írók társaságában biztosít helyet szerzőjének. (Ennek az írásnak a címe a regény cselekményének idejére, a karácsonyra utal: a Noel keresztnevet eredetileg az ezen a napon, Jézus születésnapján – dies natalis: ebből naal, nael, majd noel – világra jött fiúknak adták.)

Hargitai Miklós: Narancsvidék

Múlt vasárnap a benalmadenai templomban Izraelért, Gázáért, Ukrajnáért és Oroszországért imádkozott a pap. Az iskolában csütörtökön a palesztinokért sztrájkoltak, a jövő héten pedig Izraelért fognak sztrájkolni. Ez amolyan szolidaritási sztrájk: aki egyetért vele, aznap nem megy iskolába. Félig-meddig Afrikában vagyunk, sok itt a Marokkóból meg Algériából érkezett bevándorló, ők lélekben inkább a palesztinokkal vannak. Másrészt pedig itt él Spanyolország (Madrid és Barcelona után) harmadik legnagyobb zsidó közössége.

Béke van.

Csepeli György: Maszek népirtók

Ha valakikre áll a Marxnak tulajdonított mondás – „nem tudják, de teszik” –, akkor a népirtók azok. A népirtásokhoz népek kellenek, elkövetők és áldozatok. Történhetett volna másképp is, hiszen az emberiség egy és azonos genetikai örökséget nemzedékről nemzedékre továbbadó faj, melyen belül a különbségek biológiailag jelentéktelenek. Ha hihetünk a Bibliának, a baj akkor történt, amikor az eredetileg egy nyelven beszélő emberek elhatározták, hogy tornyot építenek, hogy a tetejére érve elérhessék a teremtőjüket. Az Úr azonban, mint tudjuk, megakadályozta ezt a vállalkozást, összezavarta a torony építőinek nyelvét, s ami még fontosabb, megfosztotta őket attól, hogy nevet szerezzenek, melynek hiányában sokféle néven neveztetve a földön szétszéledve idegenként estek egymásnak.

A lengyel példa és a világzűrzavar

Domány Andrással, Gyarmati Istvánnal, Mitrovits Miklóssal és Végel Lászlóval beszélget Herskovits Eszter[1]

P. Szűcs Julianna Úgy gondoltuk, hogy a legizgalmasabb esemény – a lengyel választás –Közép-Európához kapcsolódik. Nem tévedtünk, de közben a helyzet fokozódott, és felmerült egy általános biztonságpolitikai kérdőjel. Ezért van körünkben az a heterogén társaság, amelyben lengyel, közép-európai és általános biztonságpolitikai szakértő egyaránt szerepel. Köszöntöm a megjelenteket, Domány Andrást, Gyarmati Istvánt, Mitrovits Miklóst és Végel Lászlót. Átadom a szót állandó moderátorunknak.

P. Szűcs Julianna

Herskovits Eszter Ahhoz, hogy el tudjuk kezdeni, el kell helyeznünk a a politikai térképen Magyarországon. A lengyel–magyar kapcsolatokba eddig is belekavart az Oroszországhoz fűződő viszony. Mondjuk ki nyíltan, Orbán Viktor Putyinhoz való dörgölőzése többeknek szemet szúrt. Ugyanez érvényes a cseh kormányra is, és hasonló a helyzet a szerb kormánnyal is, amelyik már nem sokáig irányít, mert megint előrehozott választások lesznek. Elemezzük, hogy egy-egy országban hogyan alakul a Magyarországhoz fűződő viszony az események tükrében.

Végel László Az én feladatom a legkönnyebb. Szerbia és Magyarország viszonya nemcsak a propaganda szerint tetőzik. Soha nem volt még ilyen jó, mondják a politikusok, aminek megvan a maga története, és szerintem ez nem új. A rendszerváltás után a mindenkori magyar kormányok igyekeztek Szerbiával jó viszonyt kialakítani, függetlenül attól, hogy melyik párt volt hatalmon. Úgyhogy ennek megvan a hagyománya. Eddig mindenki, az MSZP- és kezdetben a Fidesz-kormány is a jószomszédsági viszonyt helyezte előtérbe, amelyben fontos szerepe volt a magyar kisebbségnek. Az utóbbi három-négy évben mindez új színnel gazdagodott, sőt, ez az ideológiai szín lett a domináns. Az illiberális rendszer, a vezérelvű vezetés és egyező Brüsszel- és Amerika-kritika jellemzi, a társadalomban pedig mindkét országban erőteljes a populista mozgás. Ez annyira felerősödött, hogy most már a kisebbségvédelem nem is olyan fontos, a két ország politikusai már nem is beszélnek róla. Azt szokták megállapítani, hogy nagyon jó a vajdasági kisebbség helyzete, soha ilyen jó nem volt, Szerbia példát mutat az Európai Unióban. Szerbia mint pozitív példa szerepel a magyar politikai elit megszólalásaiban. Szlovákiában nagyjából ugyanez játszódik le.

Mitrovics Miklós Ha jól értem, itt az a kérdés, hogy Magyarországnak milyen a viszonya a régió többi országához vagy a régió többi országa hogyan tekint Magyarországra. Kérdés persze, hogy mit nevezünk köznyelven Közép-Európának. Bár én történész vagyok, de az az érzésem, hogy át kell értékelnünk az elgondolásainkat. Ha a mindenkori Németország és Oroszország közötti területet vesszük, a térséget köztes Európának, újabban pedig háromtenger-területnek is szokták nevezni az Adria, a Balti- és a Fekete-tenger között elterülő vidéket. Az a gyanúm, hogy ez a rendkívül heterogén, sokszínű, apró nemzetállamokra bontott, multietnikus területekkel megáldott régió nem tud közös célokat megfogalmazni. Mondhatnám, hogy nem a lét határozza meg a tudatot, hanem inkább a partikuláris érdekek. Nem is feltétlenül az játszik szerepet, most már be kell látnunk, hogy milyen színezetű kormányok vannak az egyik-másik országban. Sokáig az volt a helyzet, hogy akkor jó, mondjuk, a lengyel–magyar kapcsolat, ha azonosak a kormányok. Most kiderül, hogy igazából nem. Szlovák–magyar relációban sem érvényes ez a megállapítás, ennél sokkal magasabb rendű érdekek írják felül a kapcsolatokat. Ha felteszem a kérdést, hogy lehetne-e jó kapcsolat egy Donald Tusk vezette lengyel kormány és az Orbán Viktor vezette magyar kormány között, azt kell mondanom, hogy éppen lehetne, hiszen mindketten a konzervatív térből jönnek, jó ideig még az Európai Néppártban is együtt politizáltak, generációsan, érdeklődési kör tekintetében is sok minden összeköti őket. Mégis valószínűsíthetjük, hogy nehéz lesz ez a kapcsolat, miközben mondjuk Robert Fico kormánya vagy pártja baloldalról jön, az Európai Parlamentben is a baloldalon ült, igaz, hogy fölfüggesztették a SMER tagságát, de ebből a szempontból ez lényegtelen. Tudjuk, hogy az előző Fico-kormány alatt magyarellenes cselekedetekre is sor került Szlovákiában. Mégis úgy tűnik, hogy ez a kapcsolat jobb lesz, mint a lengyel. Hát akkor nem mondhatjuk, hogy a politikai ideológia meghatározza azt, hogy jó vagy rossz egy kapcsolat, más szempontok befolyásolják azt, hogy hová tartozunk, melyik kormány mit gondol. És itt jön be a képbe az Oroszországhoz és most nem Németországhoz szűken véve, hanem az EU-hoz való viszony. Újabban leginkább ez határozza meg a barátságokat és az ellentéteket a régióban. Robert Ficóval feltehetően azért lesz jobb a viszony – Vučićtyal is azért jó a kapcsolat –, mert hasonló a külpolitikai orientáció, a geopolitikai világkép. Mateusz Morawiecki ultrakonzervatív kormánya és a liberálisabb cseh kormány között is milyen jó kapcsolat volt az elmúlt időszakban. Azt mondták, soha nem volt ilyen jó a cseh–lengyel kapcsolat, mint most. A Donald Tusk vezette leendő lengyel kormány is jó kapcsolatot fog ápolni a cseh kormánnyal, függetlenül attól, hogy más ideológiai színezetű. Arra szeretném tehát fölhívni a figyelmet, hogy itt már nem világnézeti kérdések állnak a középpontban, az a döntő, hogy hova tartozunk.

Domány András

Domány András A jelszót már ki is adta Varga Judit, a jövendő EP-frakció listavezetője, aki szerint az ágyúkat mostantól ránk fogják irányítani Brüsszelből, mert a lengyeleket nem fogják bántani, ha új kormány lesz. Mondjuk ez a militáris hasonlat engem kissé zavar, de azért értjük. Van itt egy nem részletezendő történelmi, részben legendákra, részben közös uralkodókra épített elképzelés a nagy magyar–lengyel barátságról. Tény, hogy ha Oroszország nem támadta volna meg Ukrajnát, akkor ez a nagy szellemi és érzelmi egység töretlen maradt volna a két illiberális erő között. Orbánék szerintem nem értették meg és nem mérték fel, hogy mit jelent a háború Lengyelországnak. Lech Kaczyński ugyanazt folytatta, amit előtte Aleksander Kvaśniewski. Mindketten tudták, hogy a lengyel és az ukrán népnek is vannak fájdalmas történelmi foltjai a közös múltban, és számukra, a független Ukrajna mint ütköző Lengyelország és Oroszország között, mindennél fontosabb. Természetes, hogy ez más, mint a magyar irányultság. A magyar és a lengyel kormányok között eddig nagy volt az egység az EU-eljárásokkal szembeni fellépésben. Nos, ez a jövőben változni fog, Orbán még jobban magára marad. Kissé bonyolult különben a lengyel kormányalakítás, mert Andrzej Duda köztársasági elnök nyíltan megfenyegette a majdani új kormányt – megjegyzés, ő sem gondolja komolyan, hogy Morawiecki kormányt alakíthat –, nem tűri el az elnöki, államfői hatáskör semmiféle korlátozását, megkerülését, mindent meg fog vétózni, amit meg kell vétózni. És még egy gondolat, ami fontos. A Morawiecki-kormány elképesztő mértékű fegyverkezésbe fogott. Az amerikaiak azt követelték, hogy fordítsák a GDP két százalékát fegyverkezésre. De már a három százaléknál tartanak. Háromszázezer fős hadsereget vizionálnak…

Mitrovics Tegyük hozzá, hogy a lengyel GDP messze a legnagyobb a régióban, több mint 600 milliárd dollár, közelít a 700-hoz…

Domány Figyelemre méltó, hogy a kormányra készülő ellenzék új koalíciós szerződése hangsúlyozza, hogy a védelmi programot folytatják, a védelmi költségvetés marad, tehát ezt nem akarják felrúgni. A 300 ezres létszám megvalósíthatóságában ugyan kételkednek, de a fegyverkezési programhoz nem nyúlnak.

Dalos György: Sokadikán

Berlin, 2023. szeptember 12.

Heves, ám kérészéletű botrányok között tengődünk – szavatosságuk három és tíz nap között ingadozik. Teszem azt, a parlament elnöke kijelenti: „Jézus gyilkosainak eszmei utódai, akik a történelem során luciferistáknak, illuminátusoknak, jakobinusoknak, bolsevikoknak, globalistáknak vagy mint éppen napjainkban, »transzhumanistáknak« nevezik magukat, azonban ki akarják ölni az emberekből az Isten utáni vágyat, a hitet.” Elsöprő felháborodás a neten, tiltakozás a zsidó hitközség részéről, kormánytényezői hallgatás – öt nap, és annyi.       Más: Kőszeg Feri egy erőszakos riporter kérdéseire válaszol fáradtan, rosszkedvűen és esetlenül kényes szexuális témában, mire pártsemleges össztűz zúdul rá, és nincs az az ember, aki lemossa róla a pedofília támogatásának hamis vádját. Egyhetes haddelhadd. Megint más: megjelenik egy orosz történelemtankönyv 16-17 éves iskolások számára, amelyben az 1956-os szovjet beavatkozást az állítólagos magyarországi fasiszta veszéllyel indokolják. Jóllehet rendszerünk a forradalom örökösének tekinti magát, nem akad hivatalos személy, aki legalább homlokát ráncolná. Sebaj – nyolc nap, és spongyát rá!

Vagy: honvédelmi miniszterünk a Petőfi laktanyát ünnepélyesen Mária Terézia laktanyává kereszteli át. Beindul a hazafias pfujolás, miközben mérsékeltebb hangok is hallatszanak: úgymond, azért a császárnőnek is voltak érdemei a szarvasmarha-tenyésztés terén – slusszpassz. Később: egy soroksári iskola tanulóit óra közben értesítik arról, hogy az épületet elárverezték, s ezért azonnal el kell hagyniuk az alma matert. Na és? Valahogy majd csak szétosztják őket. Maximum háromnapos szenzáció. Gyorsan halnak a hírek.

Miért van ez így? Gyanítom, azért, mert 2010 óta érában élünk, olyan fázisban, amely állandóságot szuggerál, és saját klímája van. Szomorú biológiai jellemzője, hogy eltűnőben van az idősebb nemzedék, szellemével és régebbi korokra visszatekintő tapasztalati anyagával. Ezt a folyamatot Magyarországon a múlt évtizedben súlyos személyes veszteségek jelezték. Olyan írók, gondolkodó és cselekvő szellemek hagytak el bennünket, mint Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Heller Ágnes és ifj. Rajk László, akik demokratikus, európai értékeket és magatartásmintákat közvetítettek. S hogy meddig fog tartani ez a konzervált jelenidő? A kormányfő arról biztosít bennünket, hogy agendája 2034-ig terjed, vagyis uralmának időtartama kb. a Horthy-érával vetekedne. Ha hihetünk neki, addigra szétesik ez a kotnyeles Európa, és hazánk gazdag és tiszteletre méltó ország lesz. Persze, azt is lehetségesnek tartja, hogy a sikerre tekintettel egészen 2040-ig marad a Karmelita kolostorban, s ez esetben már-már Kádár rekordját döntögetné. Ilyen messzire csak zsenik láthatnak, mint anno Gogol hőse, Popriscsin, akitől ezt olvassuk az Egy őrült naplójában: „2000-ben, április 43-án. A mai nap nagy, nagy ünnep! Spanyolországnak van már királya. Megtalálták. Ez a király én vagyok.”

Sz. Bíró Zoltán: Emlékezetpolitika és indoktrináció: válhat-e Oroszország pravoszláv Iránná?

Azokat a történelemtankönyveket, amelyek közül az egyik, a 11. osztályosoknak szánt, Magyarországon is botrányt keltett, augusztus 7-én mutatták be az orosz állami hírügynökség, a TASZSZ székházában. Egyszerre négy könyvet prezentált a sajtótájékoztatón megjelent három státuszférfi: Vlagyimir Megyinszkij, a korábbi kulturális miniszter, ma az elnök emlékezetpolitikai ügyekben illetékes tanácsadója, Anatolij Torkunov, a moszkvai diplomataképző egyetem, az MGIMO rektora és a közoktatásért felelős művelődési miniszter, Szergej Kravcov. Ennek azért van jelentősége, mert mind a tankönyvek tartama – kiváltképp érvényes ez a II. világháború utáni szovjet, illetve orosz történelmet feldolgozó tizenegyedik osztályos kötet kapcsán –, mind az azok bemutatásának feltűnően magas politikai szintje egyértelműen arra utal, hogy a hatalom kitüntetett jelentőséget tulajdonít a felnövekvő nemzedék indoktrinálásának.

Ezt bizonyítja az is, hogy idén szeptembertől már csak egyetlen tankönyvsorozatból lehet őket oktatni. Korábban nem ez volt a helyzet. Hosszú időn át több mint egy tucat történelemtankönyv közül választhattak a tanárok. Néhány éve azonban ezek körét háromra szűkítették, hogy az idei tanévtől már csak egyetlen könyvből lehessen tanítani. Ám nemcsak ez az egyetlen újdonsága a most bemutatott könyveknek (két kötet a 20–21. századi orosz történelemmel, míg kettő az időszak egyetemes történelmével foglalkozik), de az is, hogy azok nem egyszerűen az állam által jóváhagyott kötetek, vagyis nem csupán „állami tankönyvek” (a korábbiak is azok voltak), hanem – ahogyan ezt a könyvet bemutató státuszférfiak többször is kiemelték – „szuverén állami tankönyvek”. Vagyis azokat olyan történészek írták – a tankönyv borítóján szerzőként Megyinszkij és Torkunov neve van feltüntetve –, akik nem azért tudnak a történelemmel foglalkozni és tankönyvet írni, mert külföldi alapítványok ösztöndíjaihoz jutottak, hanem mert igaz hazafiak, akiket a külföldi megrendelők semmilyen módon nem tudnak befolyásolni.

Csanádi Mária: Az ország foglyul ejtése

Könyvünkben hat tudományos kutató vizsgálja a Fidesz 2010 és 2021 közötti választási sikereinek rendszerszintű következményeit. A kutatók különböző területekről érkeznek, és a folyamatot a politikai gazdaságtan, a közgazdaságtan és a szociológia szempontjából elemzik. Fókuszuk azonban közös: a Fidesz algoritmusának nyomon követése. A szerzők empirikusan kívánták feltárni egy társadalmi rendszer kialakulásának dinamikáját és strukturális jellemzőit, az újraelosztás tulajdonságait és hatásukat a társadalmi integrációra és rétegződésre, a közbeszerzéseken keresztül történő újraelosztás politikai szelekcióját, valamint a politikai szelekció következményeit a kormány tagjaival leginkább összefonódottak korlátlan gazdagodására.

Csanádi Mária

A könyv általam írott első részének címe magyarul: A politikai foglyul ejtés és az intézményesített korrupció alakulása Magyarországon 2010 és 2021 között („Paths to Political Capture and Institutionalized Corruption in Hungary 2010–2021”). Ebben a részben empirikusan követem a politikai foglyul ejtés dinamikáját és annak központilag irányított hálózatként való elterjedését. Több mint 700, 2010 és 2021 közötti döntést és eseményt gyűjtöttem össze, hogy bemutassam a politikai foglyul ejtés és diffúziójának folyamatát. Az illusztrációk segítenek empirikusan követni a Fidesz rendszerszintű terjeszkedését először a politikai alszférában, majd a fékek és ellensúlyok intézményei felé kinyúlva és azokat elfoglalva, és tovább haladva a helyi és alulról szerveződő autonómiák irányába, mígnem a hatalom a társadalom összes alszférájába, annak hajszálereiig betüremkedik. Az első rész arról is szól, hogy a politikai térhódítás diffúziója hogyan alakítja és strukturálja a gazdasági és társadalmi alszférákat. Leírom továbbá ennek az ellenőrzés nélküli terjeszkedésnek a gazdasági, környezeti és a közszféra területén jelentkező romboló következményeit, és rámutatok a rendszerstabilizáló tényezőkre, a romboló előretörés dacára.

Az itt közölt fejezetben annak a folyamatnak az első fázisáról írok, amelyben a Fidesz mint politikai párt központosított autoriter rendszerré alakul. Ebben a fázisban a politikai kétharmad lehetővé teszi az országos autonómiák politikai foglyul ejtését s ezen szervezetek gyakorlati alárendelését a végrehajtó hatalomnak. (Csanádi Mária)

„Kedves apa, mondd, mi volna, ha mégiscsak írnál egyszer?” (Sárközi Márta levelei)

Az itt olvasható leveleket Sárközi Márta, Molnár Ferenc és Vészi Margit lánya írta az Amerikában élő szüleinek 1945/46-ban. A leveleket az igen jó hírű belgyógyász, Lax Henrik (1894–1990), a zsidó kórház nagy magánpraxissal is rendelkező főorvosa, illetve a családja őrizte meg. Lax Henrik betege volt többek között Vészi József és népes családja a felnőtt korú unokákig bezárva, aztán Babits Mihály, Molnár Ferenc, Márai Sándor, a Korda fivérek, akik nemegyszer a repülőjegyét is fizették, hogy Londonba kivitessék konzultációra, mert csak benne bíztak. Lax Henrik és szintén orvos felesége, Kornfeld Klára, valamint két fiuk, Lax János és Lax Péter az utolsó, Európából emigránsokat szállító hajóval hagyták el a kontinenst. Emigránsként indultak, ellenségként érkeztek, mert az út ideje alatt Magyarország hadat üzent az USA-nak. Megmenekülésüket az tette lehetővé, hogy az amerikai követségi ügyvivő is a betege volt. Lax Henrik New Yorkban igen hamar dolgozni kezdett, kiterjedt pacientúrájába tartozott többek között Bartók Béla, Szigeti József, a hegedűművész, Igor Stravinsky, Greta Garbo, Molnár Ferenc, Márai Sándor, Lesznai Anna, de ő volt a Kennedy család nőtagjainak orvosa is. Fia, a világhírű Lax Péter (1926) Wolf- és Abel-díjas matematikus. A harmadik nemzedéket képviselő James Lax, Lax Péter fia, nagyapja nyomdokát követve szintén orvos lett. Ő vette elő a család által megőrzött több száz levelet, s ebből a gazdag anyagból készül most angol nyelvű kötet a New York-i és oxfordi székhelyű Berghahn Books kiadásában. (Tervezzük a levélegyüttes magyar megjelentetését is.)

1945-ben és az utána következő években nagy volt az információhiány, az itthonról érkezett levelek nagy értéket jelentettek. Ezek voltak az első beszámolók a tragikus veszteségekről és a szerencsés menekülésekről, az itthoni helyzetről. A levelekben közöltek körbefutottak az amerikai magyar emigránsok között, Vészi Margit a lánya, Sárközi Márta leveleit is körözte, s azokat – szerencsénkre – a Lax család meg is őrizte. A levelek és a magyarázó lábjegyzetek egy rendkívüli módon tehetséges nagy család tagjait és kapcsolatrendszerét is bemutatják, s mindenekfelett újabb ízelítőt kapunk Sárközi Márta hihetetlen írói kvalitásaiból is.

Köszönjük a Lax család és a Vészi–Molnár-leszármazottak szíves hozzájárulását a közléshez. A nagy levélegyüttes első katalogizálója a nagyszerű Dora O’Neill, aki a Columbia Universityn tanult, s őt választotta a Lax család kinti segítőnek.

Közreadja: Széchenyi Ágnes

Sárközi Márta levele Vészi Margitnak

Másolat[1]

[1945] Május 27.

Öregem,

csak röviden írok, mert hosszan és részletesen nem lehet leírni, ami az elmúlt évek alatt történt. Leveledből látom, hogy kb. július 1.-ig informálva vagy felőlünk. Napokkal később elutaztam Anna [ez a cselédje, aki régen mamánál volt konyhalány – V. Margit beszúrása] papírjaival és Balkányiék[2] Rózájával Lellére, ott éltem februárig mint Pataki Anna műstoppolásból. Eszter[3] a Schlachta Margit[4] rendház zugligeti penziójában volt végig szobalány, saját nevén, de hamisított ősökkel. Ádám[5] Csepel-szigeten volt Erdei Ferenc[6] barátunknál (aki akkor még paraszt és üldözött baloldali író volt, azóta belügyminiszter lett), szintén saját nevén. Matyit[7] egy balatonkiliti család bújtatta, akiktől ezelőtt húst, kolbászt szoktunk vásárolni. Decemberben az oroszok közeledtére elhoztam Matyit magamhoz; napok múlva be is jöttek az oroszok. Februárban sikerült útnak indulni és Matyival szánkón, gyalog, szekéren, vonaton, bombázások és géppuskatámadások közepette Szegedre jutni, ahol Erdeiék jóvoltából azonnal kaptam lakást, bútort, élelmet és iparengedélyt. Amint Pest felszabadult, fölutaztam és gyalogoltam és elhoztam Esztert, Ádámot és Márkus Gabit[8] Szegedre. Egy második fordulóval lehoztam Mucit[9] üdülni és Bäck Ágneskát[10] (Ernőt és Katát, a szüleit, deportálták, utóbbi állítólag megvan valahol Németországban). Mindezidáig úgy tudtuk, hogy Gyuri[11] csodálatosképpen él és megvan, valahol Sopron mellett, munkatáborban. Májusban aztán megjött Vécsei Gyuri ugyanabból a táborból és hozta a hírt, hogy Gyuri és mindkét barátja, Halász Gábor[12] és Szerb Antal[13] meghaltak április elején, flekktífuszban és furunkulózisban.

A Nyúl utcai ház több bombát is kapott, de részben lakható. Anna és a férje, Gyula, megvannak benne.[14] Most az a helyzet, hogy Eszter Pesten van, ott lakik és Annáék látják el; iskolába jár és érettségire készül. Én megvárom Szegeden, amíg a fiúk iskolája végződik, azután felköltözöm és valahol a Belvárosban nyitok üzletet (műstoppolót), ami állati munka, de sokat lehet vele keresni.

Azt megírták neked, azt hiszem, hogy nagymama szegény nagyon beteg lett és meghalt.[15]

Nemigen tudok mit referálni különben; aki nem élte végig ezt az évet itt, úgyse sokat érthet az eseményekből. Minden családból hiányzik a fele, mindenkinek mindenkijét agyonverték, deportálták, lebombázták. Kis ízelítő: Farkas Pistát[16] pl. deportálták, Etit is, – Idát[17] megölték a nyilasok.

Isten áldjon, és látogass el hozzánk, ha mód lesz rá és romhalmazt akarsz látni.

Ölel

Márta

[Vészi Margit kiegészítése a levél alján:]

Ugyan Feri valószínűleg megmutatta nektek a mellékelt levelet (a fentit), mégis küldök nektek egy másolatot. Nem szörnyű, amin átmentek? És szegény Eti deportálva, Kohner Ida megölve… Borzasztó, borzasztó minden. De nekem valóságos csoda, hogy Márta kezeírását láthattam, mert attól féltem hetek óta, hogy csak kifogás, hogy Szegeden van és talán ők is elpusztultak. Még egy jó van a levélben: a cím c/o Márkus Andor, Szalai-u. 2.[18] Tehát az ő lakásuk is megmaradt. Angliában azt a hírt kapták, hogy Balkányiék háza elpusztult! Nem írták, honnan kapták és hogyan történt.

Heinikém, nézz utána, hogy Molnár küldjön megint pénzt Mártának, ha Webstertől[19] hír jön arról, hogy az első money-ordert megkapta. Az a levél, amit Webster Molnárnak írt és amit adjatok vissza neki, nagyon furcsa és primitív, nem is értem ezt a betűkihagyást és az interpunkcióhiányt, ami majdnem paralitikus benyomást tesz, és ami sokkal rosszabb formát mutat, mint az előző levelei. De azért mégiscsak ez az ember az egyetlen biztos kapcsolatunk a pestiekkel és így őt kell használnunk, ha segíteni akarunk.

Ölel benneteket szeretettel

Margit

Szelényi Iván – Mihályi Péter: Van-e értelmisége a Fidesznek?

A Mozgó Világ májusi számában van egy érdekes beszélgetés Hajdu Szabolcs, Mélyi József és Radnóti Sándor között arról, hogy van-e saját kultúrája vagy akár csak saját kánonja a Fidesznek. A pódiumbeszélgetés résztvevői lényegében különösebb vita nélkül mindkét kérdésre nemleges választ adtak. Ez bennünket különösen érdekelt, mert egy éve dolgozunk egy hasonlóló témájú cikken. A kérdésünk az, ami jelen esszé címe („Van-e értelmisége a Fidesznek?”), de a kérdés elválaszthatatlan attól a kérdéstől, hogy van-e a Fidesznek saját ideológiája – ti. abban az értelemben, ahogy a létező szocializmus évtizedeiben ez az ideológia a kommunista ideológia volt, és a pártállam mindent megtett annak érdekében, hogy csak olyanok kerülhessenek értelmiségi pozícióba, akik ezt az ideológiát elfogadták. A kérdéseink tehát nem azonosak, de a válaszaink hasonlóak. Egyelőre nincs egyértelműen azonosítható Fidesz-értelmiség, de az is igaz, hogy az egymást követő Orbán-kormányok már eddig is százmilliárdokban mérhető közpénzt költöttek el arra, hogy legyen. Lehet, hogy 2010 óta nem telt el elég idő?

Először egy bíráló megjegyzést tennénk a Mozgó Világ-beszélgetésben megfogalmazott pozitív állításra. Az aligha kétséges, hogy a Fidesz kevésbe vevő a „magaskultúrára”, mint a szórakoztató kultúrára, de a nyilvánvaló igazság az, hogy a két kultúrának a megkülönböztetése önmagában is igencsak problematikus. A Fidesz szellemi holdudvarának számos ismert figurája vitathatatlanul „népies”, de ettől ez a kultúra nem feltétlenül alacsonyabb rendű. Johann Strauss sem volt Richard Wagner, de ettől még művészi teljesítménye elvitathatatlan. A magaskultúra gyanús koncepció, ráadásul a magaskultúra legkiválóbb alkotói között voltak és vannak jobboldali, nép-nemzeti radikálisok is. Itt van mindjárt Wagner zenei életműve és súlyosan problematikus politikai nézetei.

Az eddig felsorolt kérdésekre legalább négyféle válasz forog közkézen. Tanulmányunkban ezeket járjuk körül.

Karsai László: Szomszédaink

2012 nyarán Gyekiczki András alkotótársával, Rajk Lászlóval remek, formabontó, nagyon érdekes és fontos kiállítást rendezett. A romos pápai zsinagógában az 1944 júliusában a városi gyűjtőtáborból deportált mintegy háromezer zsidó emlékét örökítették meg. Gyekiczki, Pápa szülötte 2010-ben 52 éves volt, amikor hirtelen, bár nem is olyan váratlanul nagyon sok szabad ideje lett. 2011-ben kezdte el szisztematikusan gyűjteni a pápai zsidókkal kapcsolatos információkat, adatokat, dokumentumokat, újságcikkeket és fényképeket. A 2012-es kiállítás egyik ihletője egy 2006-os varsói holokausztkiállítás volt. Emberi sorsokat, történeteket, arcokat mutattak meg nekünk, megrendült látogatóknak. A hajdani pápai zsidó szomszédok alakjai a zsinagógában kifeszített köteleken vásznakra nyomtatva lebegtek a földtől alig egy méterre. Tömör, tárgyszerű szövegek mutatták be őket nekünk, nem pápai látogatóknak.

A pápai kiállítást 2012 októberében bezárták, ami logikus, természetes lépés volt: a fűthetetlen, ablaktalan zsinagógában a vásznak tönkrementek volna, a látogatók csak perceket tudtak volna a kiállítótérben tölteni. A kiállításból vándorkiállítás lett, a látogatókat hosszabb-rövidebb ideig a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, majd Los Angelesben, Washington D. C.-ben, végül Újpesten a Rendezvény-térben is lenyűgözhette. 2012-ben az akkor még létező Népszabadságban Molnár Judit kollégámmal írtunk lelkes bírálatot a kiállításról. A rovat szerkesztője cikkünkből egy kérdést emelt ki, és a figyelemfelkeltés miatt kövér betűvel szedette: „Pápa híres, gazdag és/vagy befolyásos szülöttei, zsidók és nem zsidók vagy mások hajlandók lennének-e ma hozzájárulni a zsinagóga felújításához?” Jó egy évtizeddel később a kérdésünkre már tudjuk a választ: nem. A zsinagóga ma még romosabb állapotban van, mint egykor. De a Gyekiczki–Rajk-féle kiállítás most új életre kelt, a pápai zsidók története könyv alakban megjelent.

A könyvet 2022 decemberében a gyönyörűen felújított Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában mutatták be. Most, hogy az akkori kiállítás nyersanyagát példamutató gondossággal Gyekiczki özvegye, Volosin Hédi Fülöp Csaba és Pető Iván segítségével könyvvé tudta formálni, le kell szögezni, hogy ez a mű saját címének ékes és meggyőző cáfolata. Hogy lennének, hogyan lehetnének „elfeledett szomszédaink” azok, akiknek arcát, alakját, sokszor családjuk igen részletes történetét ilyen adatgazdag könyv őrzi? Értem természetesen, hogy egy kiállításnak, egy könyvnek kell a reklám, ezért figyelemfelkeltésre alkalmas a cím. Eredetileg recenzióm címének a Szomszédokat akartam adni, de ez a holokauszt-szak- és -szépirodalomban már „foglalt”. A 2000-es évek elején Lengyelországban valóságos sokkot okozott J. T. Gross lengyel-amerikai történész Szomszédok című művének megjelenése. Ebben azt tárta fel, hogy egy kis kelet-lengyelországi faluban, Jedwabnéban 1941 júliusában a helyi lakosok hogyan mészárolták le zsidó szomszédaikat. Az egykorú és a környéken tömeggyilkoló német „illetékesektől” fennmaradt dokumentumokban Jedwabne neve nem fordul elő. Ez is arra mutat, hogy ennek a pogromnak a megszervezésében a németek nem játszottak szerepet. A Szomszédok alapján készült színdarabot hosszú évekig játszották Budapesten a Katona József színházban.

Megjelent a 23-as év nyári dupla száma!

Kinn vagyunk az idei év legvaskosabb Mozgó Világával, megjelent a nyári dupla számunk, melynek évtizedes hagyományai vannak. A 256 oldal hallatlanul izgalmas szövegeket tartalmaz, bőséggel talál a kedves olvasó érdekességeket a folyóiratban.

Tartjuk magunkat ahhoz a szokásunkhoz, hogy eredeti dokumentumokkal jelentkezünk. Itt most a teljesség igénye nélkül hívjuk fel a figyelmet jónéhány olyan dolgozatra, melyeknek számításaink szerint igen nagy lesz a hullámverésük.

Szelényi Iván és Mihályi Péter azt a témánkat viszi tovább hallatlanul eredeti formában, melyről korábbi pódiumbeszélgetésünkön volt szó. Az összeszokott szerzőpáros azt kérdi: Van-e a Fidesznek értelmisége?

Fleck Zoltán elmélyült esszét közöl a despota tragikus magányáról.

Csanádi Mária több kutató munkáját egybefogva számol be a Fidesz-évtizedről, a téma a foglyul ejtett ország.

Széchenyi Ágnes dokumentum-összeállításában Sárközi Márta leveleit adja közre, mely irodalomtörténeti kuriózumnak tekinthető.

Iványi Gábor a százéves Hazay Lujzával beszélgetett, az első részt júniusi számunkban közöltük, itt olvasható a folytatás.

Közreadjuk Spiró György vadonatúj regényének izgalmas részletét.

Pódiumbeszélgetésünk a szittya harcmodorról, komolyabban szólva katonai kérdésekről szól. Azoknak ajánljuk, akik érteni szeretnék, hogy mi történik körülöttünk a harctéren és a kulisszák mögött.

Állandó naplóíróink és kritikusaink mellett – akiknek sorában megtaláljuk Parászka Borókát, Pető Ivánt, Révész Sándort, Benda Lászlót, Majtényi Lászlót és másokat, felhívjuk még a figyelmet három igen érdekes olvasmányra. Pótó János Erzsébet királynő szobor-utóéletét vette górcső alá, a kolozsvári doktorandusz, Magyari Nándor László az erdélyi magyarok szorult helyzetéről írt briliáns esszét, Szegő Iván Miklós pedig igen oldott stílusban beszél arról, hogy miért okosabbak nálunk a finnek. A versekkel és novellákkal további olvasnivalót kínálunk. A számot Botos Péter üvegszobrainak exkluzív minőségű képeslapjaival színesítjük.

A Mozgó Világ a művelt, okos és kíváncsi ember folyóirata. Prémium tartalmaink azoknak szólnak, akik kétségekkel fogadják a körülöttünk zajló eseményeket. Abban a reményben adjuk most át a nyári duplát, hogy olvasóink ezúttal sem fognak csalódni bennünk.

A Mozgó Világ megvásárolható a Relay üzleteiben és a Libri hálózatában Budapesten, vidéken pedig a komolyabb könyvesboltokban, újságosoknál. A legjobban azok járnak, akik előfizetnek ránk. Tartalmaink előfizetéses formában, PDF-ben elérhetők a laptapir.hu oldalán, ahol mellettünk számos más újságot és folyóiratot is el lehet érni.

Jó olvasást, kellemes kikapcsolódást kívánunk minden kedves olvasónknak. Kérjük, támogassanak bennünket, hogy munkánkat folytathassuk!

A szerk. (2023, augusztus 18)

Stuber Andrea: Zsé

Ahogy öltözködésben, ruhadivatban vannak örök és elnyűhetetlen darabok, úgy a színházban is. A florentin kalap. Vagy A fösvény például. Egy Molière-komédia bemutatása ritkán hívja ki azt az egyébként joggal felteendő kérdést, hogy miért ezt és miért most játssza a színház. De előfordul, hogy már a kérdés előtt világos a válasz. Ez az eset ilyen. A Szolnoki Szigligeti Színház A fösvény-premierjének indítéka és célja: Mucsi Zoltán come backje a frissen felújított Tisza-parti színházban.

Mucsi Zoltán – az ország Kapája – a szolnoki színházban segédszínészként kezdte pályáját 1979-ben, és az ott töltött bő másfél évtizede alatt eljutott a Tartuffe címszerepéig. (Ámbár meglehet, hogy az az alakítása pont nem férne bele a best of Mucsiba.) Távozása után két évvel alapító tagja lett a Bárka Színháznak. Első alkalommal ott dolgozott Szabó Máté rendezővel, majd a Nézőművészeti Kft. keretében kisebb sorozat kerekedett ki a közös munkáikból (egyebek közt A gondnok vagy A lány, aki hozott lélekből dolgozott). Kézenfekvőnek tetszik, hogy Mucsi Zoltán Szabó Máté rendező társaságában tért vissza a szolnoki színházba, sőt dramaturgként hozták magukkal Gyulay Esztert, a Nézőművészeti Kft. dramaturg-vezetőjét is. Szabó Máté szintén nem járatlan ebben a teátrumban, ő meg 2005 és 2007 között, Szikora János igazgatása alatt tartozott a társulathoz. Együtt jöttek tehát. (Kedves öntudatossággal „idegenbe szakadt házi színész”-nek titulálja Mucsi Zoltánt a helyi lap.)

Hogy éppen A fösvény lett a munkaanyag, ezt magyarázhatja, hogy Barabás Botond igazgató – aki a korábbi, Balázs Péter fémjelezte szolnoki korszakhoz képest mindenképpen nyitottabb és művészileg ambiciózusabb irányba indult a társulattal – éppúgy szívesen fogadja klasszikus szerző művét, mint bármely vidéki direktor. De az is tény, hogy Szabó Máté modernre szabta a darabot. A színlapon fordító nem szerepel, különös módon mégsem franciául játsszák A fösvényt, hanem magyarul. Egyes publikus források szerint ez a mostani Molière-adaptáció Rosanna Clarteda O avarenzo (A sóher) című munkájának felhasználásával készült, amiből a hosszú emlékezetű néző arra következtet, hogy a textus cakumpakk a rendező számítógépéből került ki. Kétségkívül sok energiát, időt, közhelyet, hellyel-közzel pedig leleményességet és szellemességet is feccölt a magyar szövegbe Szabó Máté. Hogy az utóbbira hozzak egy-két példát: Mars ki, te aljadék bűnöző, te halálsor élére való kardélhányadék! – kel ki magából Harpagon. Vagy a házasságközvetítő asszony szavai: Bárkit összeadok, szerintem ha benne vagyok a flow-ban, akkor még a két Koreát is újraegyesíteném. Nemcsak a fiatalok beszélnek fiatalosan (keni-vágja, mit szívózol?, féknyúz, full kivagyok, lúzerek, game over és hasonlók, érintőlegesen még ársapkát és kordont is említenek), de a tiszteletre méltó, idős, gazdag Anselme úr (itt: Angelus úr), vagyis Karczag Ferenc is így fordul Harpagonhoz a végkifejlet közepén: Tolj egy jófej beleegyezést, meglátod, nagyon bejön.
Mondanom sem kell talán, hogy a mai magyar szleng jegyében – hiszen ezúttal nem is Párizsban játszódik a cselekmény, hanem a Párizsi utcában, és a díszletben az Eiffel-torony mintha egy kinagyított kulcstartószuvenír lenne – valósággal röpködnek a lófaszok, bazmegek és édesfaszomok. (Engem személy szerint mindig szíven üt, hogy milyen bőséges, hangzatos örömforrás ez a közönség számára.) Igaz, nem egynemű a szöveg, hanem legalább kettő, amennyiben Mucsi-Harpagon szájában elférnek a trágárságok mellett az irodalmias kifejezések is. Lásd: Ki az édes jó faszomat érdekel, hogy te ki vagy, sehonnai bitang lator. (Kedvenc: Nehogy már az érdekeljen, hogy ki az a Don Diridongo, meg kivel fut a retyerutya?)

Schön Károly versei

Dániel hármasozik

Hétezer forint sok pénz. Főleg taxira. Ennyiért az ember a nyolcvanas években ráverhette Rupaul lábára.

Mégis mindennap kell valami pozitív visszajelzés. Ami háromnegyed órára (készülődés, taxi, baszás) kiveszi az embert a napi nyűgből. Valaki pont ezért az érzésért a nyolcvanas években ráverte Rupaul lábára.

A lépcsőn felfelé már tudja az ember, mi várja – egy gazdaságilag egyenlőtlen kapcsolat.
Eat Pray Love, Buddha, semmi Tiziano-karcolat.

Szétkurált képek, befizetett wellness-hétvégék, hangoskönyv-transzcendes mindfulness, minden, ami belefér 48 négyzetméterbe – a szociokulturális struktúrákból kitörő romanticizmus a népszerű téveszme.

A depravitás hegeliánus kapcsolatban ült ott Buddhával, Sívával és a füstölőkkel. Tézis, antitézis, szintézis. Ez a minimális értelme.

Mégiscsak kell valami gondolat, hogy van több. Hogy ez nem csak időtöltés, nem csak egy ember-petang a Vérmezőn. Az okosabbak olyat írnának, hogy ez a férfiasság konstrukciójának veszélytelen élvezete.

A kishalál lakkfekete épülete, a Szodómia ismételt esztendeje, őszi délután, egy elhagyott szerető képzelete.

Az élet nagyon hosszú

Valami általában kitűnik, és az agyban rézkarcként megmarad.

Diana hercegnő képe egy fekete képkeretben áll a kredencen. Karkötők vagy órák, elrendezve. Filctollal ír a tükörre önmagának üzeneteket. Lila és piros fények, laminált repjegyek, memorabilia-egyveleg.

A hűtőn ajándékba kapott kedvességek, Párizs, mágnessel. Esetleg növények. Esetleg gyertya, néha valami stilizált poszter, betűméret, angol szavak. Önsegítő könyvek, önbántó tükörfelületek.

Olykor bele lehet gondolni: a lakás tulajdonosa kiválasztott, kinyomtatott, majd bekeretezett egy képet a brit királyi család egy érdemtelenül híres tagjáról. Jelezni akart valamit.

Olykor bele lehet gondolni: T. S. Eliot azt mondta, az élet nagyon hosszú.

Az a sok köztes idő, ahol várakozni sem tudunk.
Az a sok kitöltetlen űr, ahol sekélyes képekben
elveszünk, végletes üres üveges élekben,
fehér hangok, geometrikus formák, zümmögő géphenger.

A végeláthatatlan tervezés, az epekedés előtti vágyakozás,
visszaszámolunk, aztán újrakezdjük, ameddig talán vége lesz.

Nem. Biztosan vége lesz. Az élet nagyon hosszú, de végérvényesen végletes.

(Megjelent a Mozgó Világ 2023 júniusi számában, nyitókép: Botos Péter üvegszobra)

Csepeli György: A bűn ingerküszöbe

Az ember agya evolúciósan úgy van huzalozva, hogy a veszélyt jelző ingerekre azonnal riasztja a testet. Mire az ember társadalmi lénnyé vált, a természettől megmaradt vészre érzékenység ingereinek köre jelentősen kiszélesedett. Az evolúció lefegyverezte az embert, megfosztotta genetikailag meghatározott ösztöneitől, melyek az állatok számára veszélyek és életlehetőségek tekintetében átlátható környezetet teremtettek. Az ember társadalmilag hozza létre az együttélést szolgáló és fenyegető cselekményeket erénynek vagy bűnnek minősítő kulturális környezetet, mely az erényest jutalmazni, a bűnöst büntetni rendelte. A bűnök fő forrása az emberi testet életre galvanizáló két nagy erő, a szexualitás és az agresszió volt, melyek megnyilvánulásai az egyes kultúrákban más és más szempontok alapján minősültek bűnnek, de abban nem volt változás, hogy a bűn és elkövetője a közfigyelem fókuszába került.

Ma sincs másképp. A közérdeklődésre szánt közlések szerzői jól tudják, hogy a bűnhöz képest az erény kevésbé érdekes. Dante tudósításait a pokolról és a purgatóriumról jóval szívesebben olvassuk, mint a paradicsomi beszámolót, mely untat és elaltat. Yvan Attal A vád címmel futó filmje is a bűn iránt sosem lankadó figyelemre épít, melyet fokoz, hogy a történet a bűn ősforrásaiból, a szexualitásból és az erőszakból merít.
Az éberség és a felfokozott érdeklődés azonban nem megismerés. Vannak bűnök, amelyek felderíthetőek, elkövetőik azonosíthatók és megbüntethetők. Hercule Poirot-on iskolázott agyunk addig nem nyugszik, amíg meg nem találja a bűnöst, legyen az Oidipusz, aki maga nyomozza ki saját bűnét, vagy a napóleoni álmokat kergető Raszkolnyikov, akit Porfirij Petrovics csíp nyakon. Más bűnök rejtőznek, és nehéz, ha éppen nem lehetetlen elkövetésük körülményeinek kiderítése, de az sem világos, hogy ki volt az elkövető, nem is beszélve arról, miért tette azt, amit tett.

Hargitai Miklós: Nem esik

Száll a repülő az égen, az ablakokon túl ragyogóan süt a nap. Mint tudjuk, a felhők fölött mindig, de az Ibériai-félsziget fölött már egy jó ideje nincsenek felhők. Pontosan emlékszem, mert januárban nem jellemző a villámlás, márpedig akkor dörgött, villámlott, majd eleredt az eső; esett egész nap, egész éjjel, és még a következő napon is. Azóta viszont egy csepp sem – illetve, ha jobban utánagondolok, ez így nem teljesen igaz, mert valamikor május elején esett néhány csepp; észre sem vettem volna, ha nem annyira poros a szélvédő, így viszont be kellett indítani az ablaktörlőt. Öt hónap alatt azért ez nem annyira sok csapadék. Idén eddig a szokásos mennyiség 25 százaléka hullott, márpedig Andalúziában a szokásos mennyiség sem túl jelentős. Májusban 20 milliméter az átlagosan lehulló mennyiség, szemben az errefelé a legcsapadékosabb hónapnak számító november 110 milliméterével. A víztározók 20 százalékon állnak, ami jelentős vízhiányt vetít előre. Itt úgy működik a vízgazdálkodás, hogy az ősszel, azaz novembertől márciusig (általában) érkező csapadékot a nagy folyók völgyzáró gátas tározóiban felfogják, aztán az év hátralévő részében fokozatosan felhasználják. Hát most nem nagyon van/lesz mit felhasználni. A mangóültetvények már sorvadoznak, és akik értenek hozzá, azt mondják, hogy a narancstermés is soványnak ígérkezik. Eperből egyelőre van elég. (Hogy hol és hogyan termesztik, az talány, mert az eper vízigényes növény; igaz, nemrég olvastuk valahol, hogy a világon Izrael után Spanyolországban a legmagasabb a megtisztított és öntözésre használt szennyvíz aránya. Ebbe nem is kell mélyebben belegondolni, mert ha az ember sokat töpreng, a végén eszébe jut, hogy egyes kelet-európai országokban a nem megtisztított szennyvizet, a hígtrágyát és a szennyvíziszapot is kiszórják az eperföldekre.) Az ára is lefelé megy, De ha minden így marad, a többi gyümölcs valószínűleg drága lesz az idén.

Dalos György: A győzelem napja(i)

Berlin, 2023. május 9.

Putyin elnök balján és jobbján a moszkvai Vörös téren egy-egy aggastyán feszít, mellén az összes lehetséges kitüntetéssel. Legalábbis jelképesen ők ketten lehetnek az utolsó még élő háborús veteránok. Ha meggondoljuk, hogy a szovjet férfiakra tizenhetedik betöltött életévüktől terjedt ki a hadkötelezettség, akkor még az 1945-ben bevonultaknak is 1927–28-ban kellett születniük, vagyis ha ma élnek, közelebb járnak a száz esztendőhöz, mint a kilencvenhez. Mindent összevéve az Oroszországi Föderációban mintegy hatvanezerre tehető azoknak a száma, akiknek még közvetlen katonai tapasztalatuk van a Nagy Honvédő Háborúról, gyerekkori emlékképeket pedig néhány százezren őrizhetnek, zömmel a hosszabb várható élettartamú nők. Miáltal a Velikaja Otyecsetvennaja Vojna, közkeletű rövidítéssel VOV, végérvényesen historikummá vált, akárcsak a Batu kán hordái vagy a napóleoni Grande Armée elleni dicsőségteljes védekező hadviselés.

Moszkvai diákéveimben megtanultam, hogy az ország két fő ünnepe május 1-jéhez és november 7-hez fűződik, s ezek az évfordulók többnyire háromnapos népünnepélybe, úgynevezett „narodnoje guljanyijébe” torkolltak – vásári rendezvényekkel, hangversenyekkel, tűzijátékkal és persze sok-sok tortával, pezsgővel, vodkával, s ilyenkor az élelmiszerboltok is megteltek áruval. Ha az állami ünnep pénteki napra esett, akkor az amúgy sem legendás munkafegyelem már csütörtökön alábbhagyott, hiszen a piros betűs napokra be is kellett vásárolni, ha viszont vasárnap tartották az esedékes katonai parádét vagy felvonulást, akkor a hétfőre mint munkanapra lehetett legyinteni. Volt aztán egy különleges esztendő, 1965, amikor a szombatra eső május elsejét, a nemzetközi munkásosztály harci napját egy hét választotta el május 9-től, annak a napnak a huszadik évfordulójától, amikor szovjet katonák kitűzték a Reichstag ormára a sarló-kalapácsos vörös zászlót. Világos volt, hogy ez a két ünnep menthetetlenül egybefolyik.

Bővebben: Dalos György: A győzelem napja(i)

Huszonegy éves voltam akkor, s enyhén szólva naivan gondolkodtam, de annyit megértettem, hogy a laza hangulattal a pártvezetés üzen a társadalomnak: úgymond legyetek nyugodtak, semmi sem fog változni. S valóban: a párt- és állami vezetők – Brezsnyev, Koszigin, Mikojan, Gromiko, Szuszlov –, akik az előző év októberében államcsínnyel buktatták meg Hruscsovot, változatlanul ott ültek a mauzóleum mellvédjén, s hatalmas fotóikkal kitapétázták a Vörös térre vezető házak falát. Csak a kerek képű, kopasz pártfőtitkár nem mosolygott többé a népre. És mert Hruscsov neve a személyi kultuszt elítélő XX. pártkongresszussal forrott össze, nyilvánosan soha meg nem indokolt leváltását sokan némi túlzással Sztálin rehabilitálásának kezdeteként értelmezték: a városszerte teljes díszben parádézó veteránok némelyike úgy viselte a bátorságért kapott érdemrendet, hogy azon a generalisszimusz képe legyen látható. Éppen a győzelem napján ebbe nehezen lehetett belekötni. Ami pedig az ígéretet illeti, miszerint „semmi sem fog változni”, azt Hruscsov utódai maradéktalanul beváltották. Épp a változatlanság lett a programjuk, amely azután valósággal szétrohasztotta a rendszert idült hiánygazdaságával és évről évre kiüresedő győzelemkultuszával együtt.
Az a rettenetesen megszenvedett május 9. azóta annyi május 9-re hullott szét, ahány alkotóelem vált le az egykori Szovjetunióról. Oroszország háborúját, amelyet Oroszországban nevén nevezni is Btk.-ba ütköző cselekménynek számít, hiszen a hivatalos szóhasználat még mindig „különleges hadműveletként” bagatellizálja, a mostani orosz vezetés védekező háborúnak, mintegy a VOV folytatásának igyekszik beállítani. Kijevben május 9-ét Európa-nappá nyilvánították, a balti köztársaságokban ignorálják, éppen csak nem gyásznapként emlékeznek meg róla, Moldovában hol a győzelem napjának, hol pedig Európa-napnak titulálják. A moszkvai ünnepségen az egykori szovjetköztársaságok közül az Orosz Föderációtól gazdaságilag függő közép-ázsiai és kaukázusi utódállamokból meg a talán egyedül őszintén oroszbarát Belaruszból jött küldöttség vett részt.

Dalos György

Igen, háború folyik, nálunk ezt a szót ki szabad mondani, történészként akár örökösödési háborúként is jellemezhetnénk, hiszen egy volt birodalom tagállamai keveredtek véres harcba egymással. S mégis: az a bizonyos 1945. május 9. nem kevesebbet jelentett, mint hogy eljött a béke első napja, és Európa megszabadult Hitlertől. És erre akkor is érdemes visszaemlékezni, ha majdnem hatvan év múltán túl sok üröm vegyül az örömbe.
*
Jeruzsálemi kirándulásom (Mozgó Világ, 2023/5.) utolsó napjait megkeserítette egy a jobb hüvelykujjamon támadt parányi seb, amely eleinte csak viszketett, de végül begyulladt és gennyes lett. A hazaérkezésünket követő szombat reggelen mindenesetre bementem a Charité ügyeletére, hogy nézzék meg és lássák el a fura sérülést. Csakhogy úgy jártam, mint Hans Castorp Davosban: ott marasztaltak. Milyen nagyszerű találmány az okostelefon! – ez a szimpla igazság ötlött eszembe a drákói döntés hallatán. Így legalább legott értesíthettem A.-t, nem kis ijedelmet okozva neki. Még aznap megműtötték az ujjamat, folyamatos infúziós antibiotikumra fogtak, és egészen a következő szombat reggelig benntartottak. Nyilvánvalóan a szepszist akarták elkerülni.

Fekvőbetegként az ember egyfajta mesterséges gyermekkorba pottyan. Fekszik a hófehér ágyikóban, és várja a soron következő vizitet, vérvételt, kötözést, reggelit, ebédet és vacsorát. A személyzet, mondhatni, igen kedves volt és nemzetközi: az egyik nap üzbég nővérke tette rám a könyökömig érő sínt, másnap palesztin ápoló szorgoskodott a tűnek nehezen engedelmeskedő vénám körül, harmadnap egy szociális dolgozó érdeklődött a hogylétem felől. Az orvosok többnyire akcentus nélküli beszéltek – Németországban az orvosoknak csak tíz százaléka külföldi. Hogy ne nyomasszon a tétlenség, A. behozta a laptopomat, majd Ráth-Végh István megunhatatlan könyvét, Az emberi butaság történetét. Napközben írtam és olvastam tehát, esténként az internetes tévéműsorban az ukrajnai háború szörnyűséges képein hüledeztem. S noha épségemet egy pillanatig sem fenyegette veszély, mintegy túlélésre rendezkedtem be, unos-untalan arra az alkalomra gondoltam, amelyen, akárcsak rövid időre, kitörhetek ebből a tömény gyámoltalanságból.

Ez az alkalom, mégpedig nem is akármilyen, keddre, március 28-ra esett. Ekkorra volt kitűzve a Művészeti Akadémián az idén nekem megítélt Heinrich Mann-díj átvételi ünnepsége, hogy úgy mondjam, ez volt számomra az irodalmi győzelem napja. Január óta készültem az eseményre, barátoknak és kollégáknak szétküldtem a személyes meghívókat, felfrissítettem a névadóval kapcsolatos ismereteimet, hiszen utoljára gimnazista koromban olvastam tőle a „Ronda tanár urat”, tanórán, pad alatt, Kosztolányi Dezső fordításában. Időben megírtam a laudációt és a díjátadást követő köszönő beszédemet. A. egy jelmeztervező gondosságával szemelte ki ünnepi öltözékemet, benne a fehér inggel és a borszínű csokornyakkendővel, amelyet nagyjából tízévenként háromszor szoktam viselni. Mindez szép rendesen el volt tervezve, ám a hüvelykujjam egyszeriben kérdésessé tette az egészet. Jóllehet már a felvételkor megpendítettem az esedékes fellépést, a Charité urai ragaszkodtak hozzá, hogy csak a gyulladás leszorítása után hagyhatom el a kórház épületét. Ezt a kedvező eredményt a napi három kötözés dacára sem sikerült elérni, úgyhogy kedd reggel megismételték az operációt. A teljes érzéstelenítésből felocsúdva még mindig nem tudhattam, hogy kiengednek-e az ünnepségre, amelynek helyszíne a Művészeti Akadémia épülete, valaha Konrád Gyuri barátom birodalma, karnyújtásnyira van a Charitétól. A kedvező döntést délután háromkor hozták meg: két kötözés között saját felelősségemre elhagyhattam fekvőhelyemet. Annyi időm maradt, hogy A. kocsival épp hazavihetett, megfürödtem, borotválkoztam és átöltöztem. Ez utóbbi műveleteket jócskán megnehezítette a jobb kezemet könyökig lefedő és sínnel kitámasztott gézrengeteg. Bal kézzel ettem néhány otthoni falatot, majd uzsgyi, be a taxiba, és irány az Akadémia. Hűha, gondoltam tényellenesen, még jó, hogy nem az irodalmi Nobelt kaptam meg, akkor ugyanis Stockholmba kellene odaérni este hétre. Végül is szerencsésen abszolváltam a rendkívüli estét, a koncertet, a beszédeket és a fogadást, amelyen a helyzetből adódóan senkivel sem rázhattam kezet, és az alkalomra előkészített könyveimet sem szignálhattam. Fél tíz tájban kötelességtudóan, angolosan távoztam dicsőségem színhelyéről, este tízre már hálóruhában, ágyam szélén ülve vártam az esedékes esti infúziót és átkötözést. Abban a pillanatban úgy éreztem: kiérdemeltem a Heinrich Mann-díjat, ha másért nem, ezért a maratonért.
*
Ha már önfényezés, legyen teljes. Pesten megjelent Három Berlin című könyvem, afféle önéletrajzba illesztett várostörténet. Megvallom, hogy bár kis híján német szerző lettem, magyar megjelenéseim még mindig nagyobb izgalmat váltanak ki belőlem, mint az itteni sikerek. A kórházból hazatérve megkértem kiadómat, hogy egy tiszteletpéldányt juttasson el unokámhoz, az áprilisban tizenhatodik esztendejét betöltő Julcsihoz. Néhány nappal később Julcsi köszönettel nyugtázta a könyv átvételét, bár tapintatosan jelezte, hogy nem fog hozzá azonnal, mert előbb végig kell olvasnia Hermann Hesse Narziss és Goldmund című remekét. Most aztán izgulhatok. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 júniusi számában – Nyitókép: magyarnemzet.hu – a szerk.)

Gárdonyi László Oláh Norbert munkáiról

A tél fehér billentyűin
ugrándozó cinkék, ők emlékeznek csak
a kertek elvérzett hangjegyeire
Bari Károly: Másnap

Fel kell tennünk a kérdést: mit jelent a kortárs kulturális és politikai kontextusban a roma művész és roma művészet fogalma? Stílust, azaz egy zárt festői és formai eszközkészletet, mely megújítható ugyan, mégis alapvetően köti a hagyomány? Származást és az identitás egységét? Attitűdöt, amellyel az alkotó a roma kultúra felé fordul? A felsorolt elemekből többet is, esetleg mindegyiket? Még további feltételeket is meg lehet megfogalmazni, például ha rákérdezünk a roma művészet és a magyar művészet viszonyára? Talán nem is lehetséges a válasz, amikor a kérdésekben sem vagyunk teljesen biztosak. Erre utal Oláh Norbert kiáltványa is, A cigány művész szorongása, ami nem csak végigveszi a fent felsorolt problémákat, de végül kitér az általános válasz lehetősége alól: Bár az alkotóról vagy művészről egyes szám harmadik személyben beszéltem, az esetek jó részében saját magamat, saját dilemmáimat mutattam be, melyek az elmúlt tíz évben, azóta gyötörnek, hogy felvételt nyertem a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára. A rövid gondolatsorhoz ez a tízévnyi önellentmondásos gyötrődés vezetett, és még mindig nem látom a megoldást.

Gárdonyi László

Kövessük példáját, és az általános helyett helyezzük az egyedit a középpontba. A kiáltvány a 2021-ben, a 3. Off-Biennálé során megvalósult eseményhez kapcsolódik, ahol Oláh a Tavaszmező utcában, a volt Roma Parlament épülete előtt szimbolikusan, a saját maga által épített, a romapolitikára utaló fogalmakat tartalmazó téglafalat bontott le. A mű politikai aktualitásra irányultságát jelzi, hogy az alkotó a megváltozott helyzetben újragondolta művét, 2023-ban új szavak kerültek a falra, amely már nem tapintható tégla, hanem festett vászon.

A politikai hang és állásfoglalás más művekben is megjelenik, de sokkal visszahúzódóbban. A 2016-os Bádogosokon is megfigyelhető a szociografikus attitűd, de táblakép formája és megformáltsága eltávolítja a közvetlen aktivizmustól, és inkább a kortárs művészet szcénájába emeli. Hasonló módszerrel él a 2018-as Héhalom sorozat, a nógrádi falu képein a hangsúlyozottan megjelenő légvezetékek keltenek önmagukon túlmutató szorongató hangulatot, eltávolítva a szemlélőt a vidéki idilltől.

A Józsefváros című sorozat hideg budapesti város- és utcaképeket mutat be. Hátsó udvarokat, tűzfalakat, néptelen utcákat. A textúrák és a színek erőteljes hangsúlyozása, a formák egyszerűsítése és a kompozíciós szigor az absztrakt erényeket hangsúlyozzák. Roma művészet? Magyar művészet? A kettő együtt, vagy a kettő elképzelhetetlen egymás nélkül, ezért már a kérdés is értelmetlen? A válaszok (ha vannak) biztos nem teoretikusak, hanem nagyon is gyakorlatiak: művek és emberek párbeszéde során fogalmazódhatnak meg. (Roma művészet, magyar művészet, művészet – megjelent a Mozgó Világ 2023 júniusi számában – Nyitókép: Oláh Norbert: Békamesék)

P. Szűcs Julianna: Végre egy őszinte szobor!

Több mint tizenöt tonnát nyom, a talapzat több mint hatméteres, a rajta álló szarvas pedig öt méter magas. A szarvas agancsa polírozott bronzöntvényből készült, teste több ezer bronzból hajlított aranyszőr lemezből áll. Mellesleg a programhoz tartozó „aranyvonat” is, hivatalos címén a Robogás, tizenhárom tonnás, az is a Pénzmúzeumhoz tartozik, valamint a Széll Kálmán téri átjáró dísze is Szőke Gábor Miklós alkotása. A hétezer, futurisztikusan elcsúsztatott aranyrudat imitáló kompozícióhoz ikonográfiailag szervesen hozzátartozik a szarvas, a 2022-es év legfigyelemreméltóbb hazai botrány-emlékműve, de erről lejjebb.

Az Aranyszarvas – hogy képzavarral éljünk – már jelenünkben sem „magányos farkas”. További képzavar: az ingerküszöböt átütő „első fecske”, az úgynevezett Fradi-sas krómacél szoborkompozíció volt (2016), megtámogatva egy világhírt bizonyító megrendeléssel, az atlantai stadion mellé került gigászi madárral, minden idők legnagyobb szárnyfesztávolságát átívelő sólyomszoborral (2018). A szintlépés következő állomása (sok más részecskéből összeszerelt köztéri szobor mellett) a vadászati világkiállítás úgynevezett „agancs-kapuja” (2021, szintén csodaszarvast imitálva, később a keszthelyi kastély parkjába felállítva), ráadásként az expó körpavilonját ékesítő – több Sz. G. M.-állatszobor mellett –, a Zrínyire emlékező véres vadkan. Innen csak egy ugrás a jelenbe, sőt a jövőbe, és címadó szobrunk az invazív fajokra jellemző szaporulattal véteti magát észre. Mint azt a Telex cikkírója némi iróniával megjegyezte, a szarvas utánra tervezett és már felavatott művek következtében a „MOM felé, a Krisztina körúton az Alkotás út–Csörsz utca sarkán álló Hillsdale irodaházig haladva… (ez a „méhecskés” szobor – P. Sz. J.) valóságos Szőke Gábor Miklós tanösvényt lehet majd létesíteni”. A felvázolt életműállomásokon túl a művésszel foglalkozó bulvárirodalom sajdítóan részletezi e presztízsberuházások forintosított költségvetését, a csepeli vasmű loftjában létesített „Factory”-nak, a warholi életműből ellesett szerelőműhely-imitáció döbbenetes arányainak a méltatását, az általános szakmai irigység légkörének érzékeltetését, továbbá nem győzi hangsúlyozni a művész személyes politikai kötődéseit államtitkárokhoz, miniszterekhez és egyáltalán, a hivatalos szférához. Mélyi József és György Péter írásain kívül a vele való foglalkozás jóformán ki is merül a kézzelfogható és számszerűsíthető dolgok ismertetésében. És mindegy is, hogy a mérleg pozitív vagy negatív minősítésű. Szobrászatának érdemi részét általában kerülik.

19′ január – a teljes szám

Új szolgáltatást vezetünk be. Egy év elmúltával közreadjuk a folyóirat korábbi számainak teljes változatát PDF formátumban. Így azok is hozzájuthatnak prémium tartalmainkhoz, akik korábban nem tudták megvásárolni a lapot. A teljes változat ezzel a világ minden tájáról elérhetővé válik.

Hasonlóképpen járunk el a színes képmellékletekkel és az adott szám külső és belső borítóival is. Ezzel tervezzük bővíteni azt a lelkes rajongói kört, amely arra biztat bennünket, hogy tegyünk bátrabb lépéseket az online térben. Igyekszünk.

A 2019 januári szám teljes szövegváltozata itt érhető el.

Jó olvasást mindenkinek! (A szerk. – Nyitóképünkön Kádár Emese Száradás c. képe látható )

A Mozgó Világ legfrissebb számai a Relay-üzletekben, Budapesten a Láng Téka könyvesboltban a Libriben, vidéken az igényes árusoknál megvásárolható. 

Legnépszerűbbek

Kedvencek