Péterfy Gergely
Lányok a kútban
Most ugyan egészen más jár az eszemben, mégis leírom, amit reggel óta nem bírok leírni, nem is tudom, miért. A mondat a nyárról szól, arról a nyárról, amelyben most vagyok (akkor voltam): erről a nyárról. Szánt szándékkal húzom az időt. Reggel óta kerülgetem a papírt, amire most írok, nem azt, amin ez most olvasható.
Már megmetszettem a rózsát (futó, sárga), főztem ebédet (chilis bab, még megvan a fele a hűtőben [de aztán nem lesz meg, aztán a hűtő sem, a ház sem, ez az utca és ez a domb sem, nem lesz semmi, gondolom]), elmentem horgászni (majd mindjárt leírom, hova), nem fogtam semmit; kerestem, de nem találtam a térképen jelzett római őrtornyot; vettem a szomszédban házi tejet (már mind megittam, a műanyag palackot pedig kidobtam, mert nem lesz [volt] kedvem kimosni, és l. m. f.), de a papírhoz reggel óta nem merek közelíteni.
Mostohán bánok ezzel az egész mai nappal (bántam azzal a réges-régi nappal), amit elvileg írással akartam tölteni, de csak mostanra (este 10 van) szántam rá nagy nehezen magam. (Most újraolvastam, amit eddig írtam, és már most, ennyi [kéziratban, ezen a papíron 17] sorral és néhány perccel később kútba zuhant az előző kilenc most [az egyik álruhában], mint megannyi megesett szűzlány [és ugrik utánuk ez a metamost is], érdemes kipróbálni. Nem annyira vidám dolog. Nem jószántukból estek meg, ezeket mind megerőszakolták.)
A mondat, amit reggel óta le akarok írni, ez: Azon a nyáron már májusban forróság volt. A rádióban egyébként A halál és a lányka megy, Borogyin-kvartett. Éjszaka van, lehűlt a levegő itt a dombon is. Még rövidnadrágban vagyok és papucsban, plusz kockás rövid ujjú ing (ezek mind úgyszintén nem lesznek meg).
A mondat igazságtartalma teljesen mellékes - egyébként ez a május tényleg szokatlanul forró volt, évszázados melegrekordok dőltek meg (ezek is mind meg fognak dőlni) ebben a meteorológiai Forma 1-ben; a sportmetaforák az időjárásba is betörtek, a meteorológiaiak pedig a szexualitásba (a melegrekordok mind meg fognak dőlni).
Azon a nyáron már májusban forróság volt, mondom, ezt akartam leírni, és most boldog vagyok, hogy tényleg leírtam. Ez egy nagyon régi mondat, konzisztenciáját elvesztette, alig lehet, talán nem is szabad fölemelni, ahogy egy bronzkori lápi hullát, ez a mondat már csak romja önmagának, mint a térképen jelzett, de általam ma délután meg nem talált római őrtorony. Úgy kell kiásni, a gepidák lerombolták, elhordták a parasztok, öreg fák gyökerei szétnyomták, bozót nőtte be, környékén sírrablók kutakodnak. De éppen őrző mivolta révén áll joggal mindennek az elején. Mindennek a végén, a mondatok limesén. És nem ott áll, csak itten beljebb, a barbár szállásterületek túlnőtték a birodalom határait. A zöldhatáron az éj leple alatt távoli népek fiai surrannak át, és Új Birodalmak nőnek, mint egy Blake-szövegben. Na mindegy. Most elmondom, miért akartam leírni.
Azon a nyáron már májusban forróság volt. A Duna áttetszően és rezdületlenül és áttetszően siklott a partok között, mint egy golyóálló üveglap. Május közepén befejeződött az egyetem, felvételik majd csak júliusban, kinyílt előttem régi, gyerekkori terjedelmében a nyár. Egy nem egészen szabatos, de depressziós periódusokban gyakran felmerülő önvád szerint mindent - egyetem, írás - azért tettem és teszek, hogy megmaradjon ez a gyerekkori terjedelmű vakáció, amely egyszer csak kitárul a mellékutcák és a sikátorok végén, mint egy idegen, diktatúrában sínylődő városban a túlméretezett, napverte felvonulási tér, ahol utazók, koldusok, feketézők és unatkozó nők ácsorognak, érvényüket vesztik a városi közlekedés és etikett regulái, és az utcatorkolatoknál az ősz posztosrendőrei távoli, apró pontokként lebegnek a forróságban.
Már kedden este otthagytam Budapestet, a tikkadt Mária utcát, a gránát szaggatta Lőrinc pap teret, és fél óra múlva már a kisoroszi házban nyitogattam az ablakokat, és szellőztettem a penészszagot, amely a téli csőtörés óta makacsul tartotta magát a falakban, és mintegy maga volt a tél, a hókása alatt rothadó avar. Volt ebben a szagban ugyanakkor valami intim, de illetlenségében is odaadó, rafinálatlan, mondjuk, bozontos feltárulkozás. Ez az intimitás ugyanakkor nem szüntette meg a szag télies mellékértelmeit, mindazt, ami robotra, önfegyelemre, kötelességre int, de ez a kettősség tette a viszonyunkat igazán heteroszexuálissá. Önfeledt feltárulkozás és a kötelességek makacs felemlegetése, sőt kikövetelése, e kettő. Végül aztán átjárta a házat az esti szél.
Viszonyunk alapvetően hisztérikus, és ami a házat illeti: betegesen féltékeny jellege már korábban is megmutatkozott. 2002-ben hosszabb időt töltöttem Bécsben, és a régóta nem élvezett magány és bizonyos fokig nyilván a potom pénzért kapható francia vörösborok mellékhatásaként hetekig álmatlanság, a rövidke alvások alatt pedig rémálom gyötört. Az egyik ilyen éjszakán, amikor hajnaltájban sikerült álomba inni magam, hatalmas árvízzel álmodtam. Nemcsak a Duna felől jött az ár, a környező hegyekből is víz zubogott alá, mintha az Adria és a Balti-tenger egyszerre akarna betörni a Duna-völgybe a Pilis és a Börzsöny felől (állítólag majd ilyen is lesz). Tehetetlenül és kétségbeesetten húzódtunk egyre feljebb a dombon, majd a lapos háztetőre a habzó és örvénylő áradat elől, amely hamarosan elérte a falakat, és a ház lassan megmozdult, és ropogva lecsúszott a dombról. Mindannyian odavesztünk.
Másnap jött a telefon, hogy csőtörés volt a házban, a vizet elzárták ugyan, de úszik az egész. Túlzott rajongással áldoztam az Esterházy parkra és a Gumpendorfer Strasséra néző szép neobarokk lakásomnak, a kisoroszi ház neszét vette, hisztit csapott, és most addig nem hagyja abba, amíg haza nem megyek, és meg nem nyugtatom. Néhány nap múlva tényleg hazamentem hozzá, és valósággal elhalmoztam szerelmi vallomásaimmal. Biztosítottam arról, hogy a Gumpendorfer Strasse-i szép neobarokk lakás csak afféle futó szeszély, elhálásveszély nem fenyeget, sőt még csak a szimpla elalvásé is alig. Amikor úgy éreztem, hogy a ház kellőképpen megnyugodott, és a falai is kiszellőztek úgy-ahogy, visszautaztam Bécsbe, és csodák csodája, attól fogva a Gumpendorfer Strasse-i lakásban is el tudtam aludni, pedig a potom pénzért kapható vörösborok ugyanúgy fogytak, mint korábban. A neobarokk szépség nyilván rájött, hogy ez esetben valóban hűséges vagyok, és kapcsolatunk nem lépheti át a verbalitásból fakadó gyönyöröket. Fizetett kurvától különben is szokatlan, hogy mindjárt az ember nyakába akarja varrni magát. A nyár legforróbb hónapjait újra a faluban töltöttem - Bécs könyvtárai amúgy is zárva voltak -, és visszaállt a házi béke, a rendőrök a tér távoli peremén csapkodták tenyerükbe a gumibotot, a téren pedig folyt az önfeledt nyári flangálás.
Aztán eljött a szeptember, a Nationalbibliothek megint teljes üzemidőben működött, és én abban a hitben tértem vissza a Gumpendorfer Strasséra, hogy a pasztorális szerelmi hónapok után kielégült, szája szélét nyalogató szerelmem nem nehezíti az életemet újabb érzelmi kitörésekkel. És dehogynem.
Ezúttal nem jelezte előre rémálom az eseményeket. A korán jött októberi fagy torolta meg gondatlan elbizakodottságomat, a szétfagyott csőből ismét ömlött a víz, megint elázott minden. Közöltem, hogy nem megyek haza, ez az egész nem érdekel. Elég legyen a hisztiből. A ridegtartás úgy tűnik, hatott, és most már csak ez az illetlen szag emlékeztet a mézeshetek viharaira (és még egy lány a kútban).
Azon a nyáron már májusban forróság volt. A Duna áttetszően és rezdületlenül és áttetszően siklott a partok között, mint egy golyóálló üveglap. A fene egye meg, hogy ezt nem tudom így végigcsinálni. Akkor is ezzel a mondattal kéne kezdeni, aztán megtartani végig ezt a csöndet belekotyogásmentesen, ezt a furcsa, múzeumkerti várakozást. A várakozást arra, ami nem lesz meg. Kitartani végig ebben a katonás hazugságban.
Ez már egy másik nyár, melyik is? Az ablakot éjszakára is nyitva hagyom, jár a szél, lengenek a függönyök. De reggelre nyugtalanság fog el, ilyenkor indul horgászni az ember, ha már a Szentföldre nem mehet, vagy legalább egy tétova nyilat el nem ereszthet a gepidák felé, akik a túlsó parton csónakba szállnak, talán szintén csak horgászni. Ma nem támadunk. (Most szálltak a csónakba a gepidák - írja naplójába a toronyőr, majd tollát letéve íjat ajz. És újabb lány csobban a kútban.)
Két bottal indultam biciklin dél felé a Kőgeszteri-szigethez a legelőt átszelő földúton. A sziget északi részét alacsony vagy közepes vízállásnál csak egy iszapos tocsogó választja el a parttól, a kőgáttal együtt azonban a déli csücske öblöt formál, amely fölé kétfelől a parti füzek szinte kupolaként egybeérő lombkoronái borulnak, természetesen daktilusokban. Nyugodt, komor víz, partján szürke kőkoloncok, meg itt-ott a vízben is, egy nagy kőteknő az egész, kőgeszter, ahogy az a térképen is áll. Itt még soha nem fogtam semmit, máshol se sokat, de itt soha, még véletlenül se, ami azért a horgászatban, a véletlen, így, a szükségszerűről leválasztva nem igazán kalkulálható; véletlenül halat fogni alighanem olyasmit jelenthet, hogy bot, horog és csali nélkül az ember szükségképpen fogja a halat. Ez talán a halfogás konzervgyári, elidegenedett formája. Na így se. Most már mindegy, itt kell horgászni, jönnek a gepidák, most még csak horgásznak, holnap már jönnek, a tér pereméről a rendőrök is közelednek lassan, és a megrontott (vagy megromlott, mindegy) szüzek sorakoznak a kútnál.
Horgászat, igen, ezt ismerem, tudom, mit kell tenni, csali fel, ereszték beállít, tetszetős helyre bedob, leül, rágyújt, vár. Néz. Nyugodt, komor víz, már mondtam. Kis hullám itt, nagyobb ott, vannak itt halak, szerelék kihúz, megnéz, minden rendben, csali, ereszték, másik hely, újra bedobni. Leül, rágyújt, vár, néz, és ennek összes kombinációi. A horgász az, aki elmegy és nem jön vissza, ez jut eszembe közben, a horgász is azért jár a vízhez, mert a kútra gondol, csak még halogat egy kicsit. Ül a kútnál azzal az ürüggyel, hogy halra megy. Nyilván ez az oka annak, hogy én itt soha halat nem fogok. Rágyújt, vár, néz, leül, aztán hagyom az egészet. Kihúzom a szereléket, feltekerem, a csalit elhajítom, összecsomagolok, a biciklinek támasztom a botokat, és gyalog indulok a parti bozótos mélye felé.
A térkép az őrtornyot a szigettel szemközti parttól délre, egy kiszögellésen jelzi, ideális gepidaleső helyen, gepidák által ideálisan megleshető helyen. Szemben a verőcei dombok, a domboldalakon nyomorúságos hétvégi gepida faházak. Csalán, gyalogszeder meg mindenféle más, vastag, bogos aljnövényzet. Türelmesen keresek, tapogatózom és figyelek: annyi évtizednyi figyelemnek, amennyi innen a túlsó partot kémlelte, valami nyomának kell maradnia a levegőben. Fülelek a zizegő csöndben, a napverte verőcei strandon apró pontokként lebegve gepida jetskisek gyakorlatoznak, valami mállik le a fákról, nem tudom, mi, oxigén talán, de egyéb semmi, nincs itt az őrszem, a vonalon bármikor bárki betörhet. Nincs meg az őrtorony, most nincs meg. Rakhatnám itt a forró köveket, izzadságtól áttetszően, mégis rezdületlenül, síkosan; visszaépíthetném egész gyerekkori terjedelmét. De egy ilyen mondat már tényleg folytathatatlan.