Balla D. Károly
Utazás csattanóval
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. április
Ha már szerzői estemnek Az Ung Ungvárnál címet adtam, akkor talán nem ártana a képletesnek szánt helymeghatározáshoz friss tapasztalatokat is szerezni, gondoltam. Azaz: a több éves szünet után ideje lenne kimenni szülővárásom központjába, megnézni a Korzót, kicsit nosztalgiázni a folyóparti sétány tavaszt ünneplő hársai alatt, lepillantani a hídról a vízbe. Illetve ellenőrizni, helyén van-e az a folyó fölé épített kis meteorológiai állomás srévizavé a volt zsinagóga épületével, ahonnan naponta szondát eresztenek az Ungba. Hányszor megnéztük a túloldalról, iskolából jövet, miként húzzák a torpedószerű kis műszert a drótkötél pályán a folyó fősodra fölé, hogyan eresztik bele a vízbe, hogy az áramlás sebességét megmérjék. Magát a vízállást az épület oldalába állított mércén, mint valami hatalmas vonalzón, lehetett leolvasni. Feltéve, ha elért odáig a víz. Ha nem, akkor az alacsonyabb állásokat a épülettől a folyó felé vezető számozott lépcsőfokok mutatták. Ezeken olykor mi is lépdeltünk, leolvasva az éppen érvényes szintet. Aztán csodálkoztunk, ha a Petőfin kora délután az Ung Ungvárnál mégsem ennyi volt.
A fehérre festett állomásbódét a helyén találtam, de a városközpontban nem sok örömöm telt. A gépkocsik elől elzárt belső zónát igen bajos kerekesszékkel megközelíteni. Szabad parkolóhely napközben nem akad a közelben, és ha mégis, akkor is át kell kelni egy vagy több úttesten és felkínlódni a kerekeket néhány irgalmatlanul magas járdaszegélyre. Az egyik saroknál egyáltalán nem tudtunk az ott folyó építkezés állványzata miatt továbbhaladni, átmentünk volna a túloldalra, de ott meg taxik álltak tömött sorban. Hiába kértük az egyik vezetőjét, állna odább 10 centivel, akkor már átférne a tolószékem az autója mögött. Nemhogy előzékenységet nem mutatott, hanem szinte leordította a fejünket a nyakunkról, és egyenest a polgármester anyjaistenéhez küldött minket. Nem mutattak túl sok előzékenységet a borbélyüzletben sem; azt hiszem, maradok Évánál állandó kliensnek, nagyon jól megfelel nekem az a frizura, amit kihoz belőlem a nyírógéppel.
Mire átevickéltünk a fizikai és emberi akadályokon, már attól is elment a kedvünk, hogy beüljünk egy magas küszöbű cukrászdába kávézni. Eshetne olyan jól, mint odahaza, a manzárdunkon? Kizárt dolog.
Azért a kedvenc helyeimre csak elvitettem magam, de közben be kellett látnom, egyáltalán nem tetszik nekem az, aminek a látására vágytam. A felújított épületek, üzletek nagyrészt ízléstelenek (vagyis inkább nem az én ízlésemnek valók), a puccos portálok fölött gyakoriak a hulló vakolatú homlokzatok, még a legbelsőbb belvárosban is éktelenkednek romos, koszos kapualjak, elhanyagolt épületek. Az összkép pedig igen kaotikus, és nemcsak építészetileg. Kerülgetni kell az utca középen teret foglaló árusokat, keresztbeálló áruszállító kocsikat. A burkolat hepehupás, tele gödrökkel, kerékakasztó csatornaárkokkal. Mindenütt valami eredendő összevisszaság, nemtörődömség, gazdátlanság tapasztalható; szemét is akad bőven. Ha őszinte akarok lenni: semmi vonzót nem találtam szülővárosom legfrekventáltabb utcáiban.
Azt hiszem, a következő három évben is nagyon jól megleszek nélküle.
Az már két nappal később, a budapesti Madách téren jut eszembe, hogy az otthoni centrum hanyagolásával ellentétben, amióta két rossz lábamat négy jó kerékre cseréltem, a Kis- és Nagykörúton évente legalább két-három alkalommal megfordultam. Most a táblákon éppen saját keresztnevemet olvasgatva indultunk dolgaink intézésére. Elgördülünk az Alexandra Könyvesház előtt is, látjuk a feliratot, Irodalmi Kávéház. Erős a kísértés, betérünk, szédítő mennyiségű könyv között elhaladva jutunk a liftig, onnan a második emeletre. Iszunk egy kávét a kortárs irodalom nagyobb dicsőségére, kifelé haladva a könyvpiramisok között aztán Éva megkívánja a legújabb Kunderát, meg is veszi, holott nem szűkölködik friss olvasnivalóban, a Magvetőtől - mint szerzőjük - most kapott tucatnyi újdonságot.
Két délutánt töltünk a Könyvfesztiválon. A Kongresszusi Központban annyi a könyv és az érdeklődő, hogy egy kiadatlan kéziratot sincs hol elejteni. Barátok, ismerősök tucatja, alig győzöm az üdvözléseket. Roppant szívélyesen köszöntjük egymást két erdélyi könyvkiadóval is, holott épp kettejüknek volt némi szerepe abban, hogy egy már előzetesen elfogadott és tervbe vett esszékötetem nem jelenhetett meg Romániában.
Békés Pál mellett állunk meg. Miközben dedikálja nekünk a Csikágó gangregényt, én már igyekszem is befírolni: legújabb irodalmi interakciómba szeretném bevonni, hogy ennek keretében írjunk közös novellát. Rááll a dologra - kreatív gondolkodás, empátia, leleményesség egyszerre kell hozzá; Pali ideális partner lesz, azt hiszem.
Már elhagytuk a csapi határzónát, utána voltunk az utolsó sorompónak. Húsz perc, és megérkezünk. Felsóhajtunk a közvilágítástól mentes fekete éjszakában; milyen jó érzés tudni, hogy hazatértünk. Egy megszerethetetlen idegen világba, amely azonban a legszerethetőbb otthont rejti Ungváron, az Ung fölött.
Épp magunk mögött hagyjuk a vasúti felüljárót, és a célegyenesbe fordulunk, amikor feltűnik oldalról, a semmiből kibukkanva egy fehér Lada, és komótosan elénk gurult. Éva vészfékez, de hiába, a főút közepén oldalról telibe találjuk az elsőbbséget meg nem adó kocsit.
Mi tagadás, nem az ütközés robaját szántuk utazásunk csattanójának.