Kőrizs Imre

Tíz bor tízért

Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar egyik szólamának vezetője egy nem akármilyen osztrák operaházban. (Láttam egy képet, a kollégáival pingpongozik két jelenés között, talpig Parasztbecsületben.) Jó néhány éve, a budapesti borfesztiválon lettünk egymásnak bemutatva, az idei idején pedig azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy mondjak tíz bort, ami egy osztrák kollégájának segít képet alkotni Magyarországról, mondjuk tízeurós átlagáron. Mivel a barátom nem szabott határidőt, és ezért akármeddig odázhattam volna az átgondolt választ, úgy döntöttem, hogy ideiktatom a listát, a kéziratleadás határidejének jótékony szorításában, hovatovább prése alatt. Turridutól és barátaitól véve tehát a mottót: „Viva il vino ch’è sincero, Che ci allieta ogni pensiero!”

Szóval éljen az őszinte bor! Az őszinteség és a bor a szakirodalom és a mindennapi magántapasztalatok szerint is kéz a kézben jár – megoldja a nyelvet –, de az már úgy látszik, kérdés, hogy magáról a borról milyen formában lehet, szabad, illetve illik őszintén beszélni. A problémát súlyosbítja, hogy valamit mindig kell mondani, agyonhallgatni nem illik egy tételt sem – még akkor sem, ha nem ízlett – legalábbis szűkebb körű kóstolón nem, különösen ha a termelő maga kínál. Ilyenkor segít a szőlőfajta, az évjárat, a táj, a terroir (a „röghatás”), a művelésmód, a térállás és Hamvas Béla.

A borról való hamvasbélásosias mellébeszélés másik végletét egy bírósági ítélet illusztrálja. A dolog sajnos annyira helyi érdekű, értelmezhetetlen és vacak, mint az az alumínium hatású aranygyűrű, amit egyszer egy párizsi utcasarkon dobott a lábam elé a véletlen egy csavargó képében, azzal, hogy ezt voltaképp én találtam, ő csupán felhívta rá a figyelmemet, amiért persze igazán megérdemelne néhány eurót. Nem voltam abban a helyzetben, hogy komolyan mérlegelhettem volna az illető érdemeit, viszont valamilyen hirtelen feltámadt szakmai lelkesedéssel felmutattam azt a – valóban arany – karkötőt, amit előző nap délelőtt minden asszisztencia nélkül csakugyan én magam találtam az Austerlitz pályaudvar mellett, a botanikus kertben.

Tehát az alumíniumgyűrű. Amikor megtudtam, hogy a Tokaj Kereskedőház pert indított – mit indított? nyert! – Uj Péter ellen, arra gondoltam, bojkottálni fogom a borait. A per tárgya az volt, hogy az egyik fél azt találta írni a másik ezer forint alatti termékeiről, szarok, essünk túl rajta, már túl is estünk, hogy azok szarok. Pedig ezt a szót, úgy tűnik, befogadta a nyomtatott sajtó, a legutóbbi Mix Magazinban – amely páratlan tempóérzékkel Hagyó Miklós frissen békávétlanított budapesti főpolgármester-helyettes hatszáz kilométeres erdélyi gyalogtúráját hozza címlapon… (De ezek a Mix-címlapok új mondatot érdemelnek. Korábban, még tavasszal, Szentpéteri Csilla szerepelt az egyik szám borítóján, fején, minthogy Kubában járt, kubai gerillasapka, a sapkán, minthogy kubai, ötágú csillag. Kék. Mármint tapintatos kezek által kékre retusált vörös csillag. Jó, hogy nem mindjárt a Fidel „Addig Kell Kubába Menni Amíg Él” Castro mackófelsőin mostanában megcsodálható Puma-logót photoshopolták rá rossz lelkiismerettel.) A mostani Mixben két interjú is van finom nőköltővel, illetve íróval, és bár Tóth Krisztina és Esze Dóra ízlésben, műfajban, stílusban és még ezer másban nagyon különböznek egymástól, abban mégis megegyeznek, hogy mindketten használják a „szar” szót. A szót, amely miatt Uj Pétert a nyáron próbára bocsátotta a független magyar bíróság. A szót, amely csak markáns véleménynyilvánítás, és ezért nem üldözni, hanem hivatalból védelmezni – ha nem is mindjárt dédelgetni – kellene. Ha a felperes nagyon akarta volna, kereshetett volna a cikkben olyasmit, ami ugyancsak nem hízelgő rá nézve – például a hordók feltételezett állapotára vagy az alapanyag minőségére tett utalásokat –, de tényállításokként fogalmazódnak meg, ezért talán több joggal firtathatta volna őket.

Lehetne legyinteni, ugyan, semmiség, próbára bocsátás, de a független magyar bíróság mégis csak kimondta azt a szót, hogy bűnös. Márpedig egy bírói ítélet, egy bíró az nem semmiség. Emlékszem, egy jogász barátnőm mesélte vagy tíz éve, hogy egyszer neki is egy barátnője, fiatal bírónő andalgott bőven túl az ebédidőn, szendviccsel a kezében, a munkahelye folyosóján, amely lazaság miatt rögtön kérdőre vonta a Legfelsőbb Bíróság éppen szembe jövő elnöke. A fiatal nő lenyelte a falatot, majd ezzel a mondattal utasította vissza az egyik legfőbb közjogi méltóságtól érkező feddést: „De kérem, én a Magyar Köztársaság bírája vagyok.”

Eredetileg tehát úgy volt, hogy bojkottálom a Tokaj Kereskedőházat, de aztán fellebbeztem magamhoz, és csak próbára bocsátom. Ennek a próbának az első mozzanata a Grand Selection borok megkóstolása volt. A körülbelül kétezer tokaj-hegyaljai gazda termését felvásárló kereskedőház annyi bort ad el, mint az összes többi tokaji pincészet együttvéve. A rendszerváltás előtt lényegében ő volt Tokaj: csak az akkori Szovjetunióba harmincmillió palackot exportált. A termelés értelemszerűen nem elsősorban a minőségről szólt. Néhány éve a tavaly váratlanul elhunyt igazgató, Kiss László vezetésével – uniós pénzből – nagyot fejlesztettek a technológián, de a kistermelőktől felvásárolt szőlő minősége így is meghatározó. Ez pedig nem éppen a legmagasabb, az új vezérigazgató, Kiss István – elődjének csak névrokona – egyik célja éppen ennek emelése. A borászatilag minden vitán felül állóan felkészült, PhD-fokozattal is rendelkező Kisst egyébként szakmai körökben a korábban Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium szakállamtitkáraként dolgozó Ficsor Ádám favoritjának tartották, és lehetséges, hogy programja megvalósításához, amelynek fontos eleme a termelők „integrálása”, képviselőjük beültetése az igazgató tanácsba, a szakmain kívül politikai támogatásra is szükség van. Az új vezérigazgató másik fontos céljának ugyancsak van politikai vetülete: azt szeretné elérni, hogy a kereskedőházat vegyék ki a privatizálandó vállalatok köréből, és sorolják vissza oda, ahol sokáig volt is, a tartósan állami tulajdonban tartandó cégek közé.

A termelők említett integrálására egyébként azért van szükség, hogy a cég jobb alapanyaghoz jusson, mert most a termelők körében a mennyiségi szemlélet uralkodik. Jellemző, hogy a Grand Selection két tétele, a 2008-as barrique furmint és az – egy kicsit kitalálatlan – Kései Arany névre hallgató, ugyancsak tavalyi szüretelésű desszertbor a cég saját szőlőültetvényéről származik. A furmint még túl fiatal, liliomtiprás meginni, a savak, az alkohol, az elég rideg „extrakt” néven összefoglalt fontos beltartalmi tényezők és a szerencsére túlzásba nem vitt újhordó karakterjegyei még külön életet élnek a borban: a fajta egyik etalonjával, a Mandolással nem fog vetélkedni, de biztos kevesebbe is fog kerülni annál a több mint háromezer forintnál, amennyit az Oremus boráért nem átallnak elkérni. A Kései Arany olyan üde, illatában szinte a mosogatószerek citrusait (ez nem negatív kritika, kéretik nem perelni) annyi lendülettel idéző bor, hogy szerintem nincs ember, aki vakteszten, ízvilága alapján az oxidáció fellegváraként ismert kereskedőháznak tulajdonította volna.

Az alkalmi tízes listára tehát akár fel is kerülhetne, de első évjáratról (és próbára bocsátásról) lévén szó ilyen messzire még nem mennék, várjuk ki legalább a következőt.

Viszont felírnám Zwack Izabella Dobogó nevű pincészetének Furmintját 2007-ből. Úgy néz ki, egyre inkább a furmint a nagy magyar fajta, de a komoly francia chardonnay-kkal fineszben, struktúrában egyelőre a Zwack-furmint sem vetekszik. Viszont egyre népesebb az a tokaji mezőny, amelyben ezt a jó alapanyagból kiszabott, elegáns, finom textúrájú, férfias tételt méltón lehet értékelni.

A Disznókő 2002-es édes szamorodnija olyan, mint egy kis aszú, annyi sárgabarackkal, mint egy kisebb pince nagy aszúja (amely – mármint a nagy aszú – nem fér bele a keretbe).

Ha általában magyar és nem csupán magyarországi bort is mondhatok, nem hagynám ki Balla Géza ménesi pincészetét, annál is kevésbé, mert a törökdúlás előtt a vidék híresebb volt, mint Tokaj. Elsősorban kadarka, illetve annak édes – szamorodni-felfogásban készült – változata.

Phoenix cuvée, bármelyik évjáratában jól érthető, de tartalmas bor a villányi Gere–Weninger-pincészettől, nekem cabernet-nek túl kékfrankosos, és viszont, de külföldi barátaim nagyon szeretik.

Nyakas pince, 2006, félédes(!) barrique chardonnay, egy tétel – amely csak addig tűnik bizarrnak, amíg meg nem kóstoljuk – a reduktív borok hazai fellegvárából.

Dúzsi Tamás kékfrankos rozé, 2008 – etalon ez az eleve rozénak nevelt (nem a vörösborkészítés melléktermékeként született) ropogós, gyümölcsös, hol málnás, hol banános, a sárgabarack naposabbik oldalának színében játszó bor.

„Az Év Borásza” cím 2008-as kitüntetettje, Konyári János „második pincészete” az Ikon. Ennek az ezer forintnál alig drágább borai közül a gyümölcsös, mégis borszerű 2007-es Kékfrankost ajánlom, de csak azért, mert a – hasonló évjáratú – chardonnay szénsavát nem szeretem.

Bock József kategóriát definiáló, nagy múltú újborában (Szent Márton bora) tannin kivételével minden van, ami a nagy vörösökben, némi gyümölcskenyértöbblettel. Kár, hogy azt a naturalista nyomorú, vézna koldust, akivel Szent Márton megosztja a köpenyét, leretusálták a Nemzeti Galériában őrzött kép alapján készült címkéről.

A csopaki kis Tamás Pince kézműves borai közül a seprőn tartott olaszrizlinget ajánlom (osztrákoknak: Welsch Riesling), mert olasz nélkül nincs magyar borkörkép, és ezerötszáz forint környékén nemigen van tartalmasabb ennél a seprőn tartott, szép struktúrájú bornál.

Egerből Kaló Imre különlegesen izgalmas, történelmi léptékű időkig hordóban tartott, de mégsem archív borait ajánlanám, ha lehetne őket kapni a pincén kívül is, úgyhogy helyette inkább Lőrincz György St. Andrea pincészetéből a 2006-os Áldás nevű bikavért. Most látom, nincs Sauska-bor, tizenegyediknek árban még befér valamelyik, kategóriája csúcsán van mind. Szóval, szóljatok Turridunak, hogy legközelebb ne Francofontéba „menjen borért”!