Kulturális-közéleti havilap | 2017


2008 január Nivódíj


Bächer Iván: Évi rendes próza (Kiss Judit Ágnes)

Néhány verssorral kezdeném, nem szokásom szavalni, de most muszáj vagyok, mondandóm kívánja így. A részlet a Hans Sachs monológja a háborúról című versből való:

 

Száll a szél, a szellő ringat,

Feldúlják a házainkat

Vérben mosdott csupasz földön

Száll a súlyos esti függöny,

Mint egy éjsötét paletta

A nürnbergi dóm felett a

Katholikus angyalokkal

Szállnak fel a sóhajok, tar

Homlokát a föld megrázza…

 

És így tovább.

 

Mert a késtől, cifra tőrtől,

Csattos kardtól s más egyébtől

Párolog a józan ész,

Így szólt Hans Sachs, a cipész.

Na vajon ki a szerző? Annyit elárulok, hogy igazi poeta doctus volt, tudományos alapossággal foglalkozott a verstannal, bármelyik formában tudott verset írni bármikor.

Hozzáteszem könnyítésül azt is, hogy általában mindent keveset tudnak manapság róla, mindenekelőtt azt, hogy a legnagyobb magyar írók között volt és van ma is, csak éppen nincsen benne a kánonban, ahogy nem is volt soha.

Még azt is elárulom, hogy elődöm volt, nekünk idősebbeknek ma is fájón hiányzó elődöm volt e beosztásban: sokáig ő köszöntötte a Mozgó Világ évi prózaíróját.

Még egy a vers keletkezésének évtizedekkel későbbi gondolatát idézem: „Fegyelmezett, jó prózát az tud csak írni, aki valaha verseket írt.”

Bizony ez Kardos G. György fiatalkori verse, melyet Bácskai Tamás emlékezete őrzött meg évtizedeken keresztül, isten adjon nyugalmat neki, akit a napokban temetnek.

Kardos G. példája nem csak arra int, hogy nem árt, ha a prózaíró költő is egyben, vagy legalábbis ifjúkorában az volt, de az is fontos, hogy ez költő, vagy előköltő, rajtköltő megtanulja a költői mesterség alapjait, mégpedig lehetőleg alaposan.

Közbevetőlegesen: úgy gondolom, nem tett jót a magyar irodalomnak, hogy volt egy idő, amikor ez nem volt magától értetődő, amikor nyugodtan lehetett valaki költő anélkül, hogy a költői mesterség alapjait elsajátította volna, amikor skrupulus nélkül elverselgethetett, elversszövegelgethetett, elműegészgethetett valaki egész a Kossuth-díjig, anélkül, hogy valaha is össze tudott volna eszkábálni egy szonettet.

De ne keseregjünk ezen, mert a helyzet mára gyökeresen megváltozott: a mai költők, vagy költőként induló írók szinte kivétel nélkül igazi iparosok, mesterek, vérbeli szakik, mégpedig jól ki- és önképzett szakik.

Így a mai ifjú vagy korosabb prózaírók többsége is biztos fundamentumra építkezhet: formaérzékre, ritmusérzékre, zeneiségre, sűríteni tudásra.

De hát sokat kell tanulnia annak, aki írásra vetemedik.

Kivételek vannak, akad, akinek semmit sem kell tudnia, mégis nagy író lesz, de azért a zömre és az igazán nagyokra – azt gondolom – ez semmiképp sem áll.

A zömnek bizony tanulnia kell, mégpedig sokat, lehetőleg mindent: férfit és nőt, és ifjat és öreget, várost és falut, kékharisnyát és nagyanyót, káromkodást és Bibliát, életet, betegséget és persze a … mindent.

Az írónak ráadásul keresztül kell mennie mindenféle dolgon, és mindenféle dolgok keresztül kell hogy menjenek őrajta is, mondjuk ezzel van a legkevesebb gond, ezt nem úszhatja meg senki, mindenkire sor kerül, előbb vagy utóbb.

Ki kell az írónak kupálnia, aztán el kell romolnia, meg kell roppannia, össze kell omolnia, és talpra kell állnia, meg kell szomorodnia, és aztán meg kell feledkeznie is magáról, egy időre persze, hogy aztán újra szemügyre vehesse azt, akit a legjobban, vagy ha nem a legjobban, de a legközelebbről ismer.

És mindenek tetejébe bele kell tanulnia a prózaírásba is, meg kell tanulni ott is mindent, akár a verselésnél: riportot és párbeszédet, monológot, leírást, a fene tudja még mit, mindent mindenesetre, nem lehet a jó író sem egyhangú, hisz a világ, amit regisztrálnia kell, az sem olyan.

Az írónak meg kell tanulnia történeteket írni, mert az élet történetekből áll, meg kell tanulnia mesélni, mert az élet mese, meg kell tanulnia álmodni, mert az élet álom.

Az írónak nem árt polgári foglalkozást is kitanulnia, nem árt dolgoznia is pár vagy jó pár évet is, hivatalban, erdőben, bányában, lágerben, iskolában, vagy más efféle tanulságokkal szolgáló helyeken.

Az írónak ismernie kell a népet is, az írónak népi írónak is kell lennie, és tudnia kell, hogy ehhez nem elég antiszemitának lennie, ehhez a népet is ismernie kell, a népet is élnie kell, a nagynénit, a nagyanyót, a Ferit, a Pálinkás Tóth Lenkét, az írónak bele kell magát a népbe élnie, aminthogy mindenbe bele kell élnie magát – és közben mindig mindenből ki is kell maradnia.

Az írónak meg kell tanulnia, hogy az élet vendégség, szeánsz, sátáni bál, ahová, mint egy ejtőernyős ügynököt, úgy lökték őt oda, mert ott valami titkos megbízatása van, amit neki el kell végeznie egyszer.

Sokat kell az írónak tudnia.

Verssel kezdtem, azzal is zárom.

 

Hova hívtál el, Istenem?

Miféle különös szeánszra,

Mely szentebb, mint egy gyászmise,

És sötétebb, mint a sátán bálja?

 

Hová dobtál ki, Istenem,

Mint egy ejtőernyős ügynököt?

Tudtad-e, amikor kilöktél,

Hol szállunk, milyen föld fölött?

 

Most itt vagyok, nem kérdezek már

Semmit, ami a múltról szólna,

elvégzem mindazt, amit rám bíztál,

Vagy szolgaként vagy uralkodva…

 

Kiss Judit Ágnes mára mindazt megtanulta, amiről fentebb szó volt. Ő tavaly már itt átvette költőként is ezt az elismerést, amit most a Mozgó Világban közölt prózai írásaiért átvehet.

Én azt kívánom Kiss Judit Ágnesnek, hogy végezze el azt, amit rábízott az ő Istene – végezze el a munkát.

De kívánom neki azt is, hogy ezt ne uralkodva tegye, hanem úgy, ahogy eddig: szolgaként.

A díjhoz pedig afféle magánmellékletként fogadjon el tőlem egy Kardos G. György-kötetet.

 

 

Comments

kommentek

Cimkék: ,