Kulturális-közéleti havilap | 2017


2008 január Nivódíj


Kovács Péter: Érvényes (Váli Dezső)

Nem egyszerű mostanában, az ezredforduló utáni években tájékozódni a képzőművészet szerteágazó világában. Nagyjából már a hetvenes évektől lehettünk tanúi a változásoknak. Hirtelen, szinte minden átmenet nélkül gyorsultak föl a mozgások, a stílusváltások és szaporodtak meg a művészet médiumai. Mind bizonytalanabbá váltak, egymást keresztezve, kibogozhatatlanul egymásba kapaszkodva a műfajok, és nemcsak a hagyományos festészet, grafika, szobrászat „belső” határai, hanem képzőművészet és színház, képzőművészet és fotó, film köztiek is. – És akkor még nem szóltunk azokról a teljesen új lehetőségekről, amelyeket az ezekben az évtizedekben, években a művészet (és persze, a társadalom, életünk egésze) számára a technika soha korábban nem ismert fejlődése jelentett, amit ezzel együtt és egyszerre a körülöttünk látható világ hihetetlen kitágulása hozott meg. Eközben pedig a művészek versenyében egyre nagyobb, mind meghatározóbb szerephez jutottak a kurátorok. A kurátorok, akik már egyáltalán nem elégedtek meg a korábbi történészi – kritikai szemlélettel és gyakorlattal, s maguk álltak élére a változásnak, kijelölve új utakat, diktálva új irányokat.

Készülve a Mozgó estjére egyre világosabban éreztem, hogy nem tudom teljesítményeket méricskélve „szemlézni” a képzőművészeti szerkesztő, Várkonyi György értő, és megértő, sokfelé figyelő, a különb-különb korú, más-más irányba tartó alkotók munkáit empatikus érzékenységgel számba vevő, bemutató idei sorozatát. Illetve, nem egészen volt így: egyszerre lett világossá, hogy most nem követhetem az általa kínált utat. Zavarbaejtően személyes élmény lett a mostani döntés – választásomnak a forrása.

Múzeumi dolgozószobámban van egy kép. Több is van, ez a hátam mögött függ, a falon. Sok éve már, hogy ott tudom, akkor is, ha nem nézek oda, akkor is, ha nem vagyok ott. Nem lehet megfeledkeznem róla. Nagy, szürke, derengő négyzet. A priccset és a festőállványt alig látom. Műterem? Az. Meg hát leginkább cella. Nem börtön, önként vállalt klauzúra. A néma figyelem helye, egy kartauzi szerzetes kamrája. Nincs semmi rejtély, semmi homály a kép mélyén; csak csöndje van az egésznek, valamiféle teljességnek meggyőző biztonságot kínáló nyugalma.

Várkonyi Váli Dezső Műterem-képeiből a Mozgó decemberi számában gyűjtött össze egy sort. Ugyanaz az egyszerű szoba: priccs, festőállvány, egy szőnyeg, néha egy hokedli, asztal, képkeret a földön, olykor festett kép a falon. Nem térhettem ki előle. Nem tudom, véletlen, vagy szándékos a másik találkozás, hogy az Aulich utcai galériában is éppen most látható Váli kiállítása. De hát ez mindegy, jó, hogy így van. Egyedül vándoroltam erre-arra, elcsábulva, bámészan vissza-visszatérve a képek között. A vásznakon évek, évtizedek óta ugyanannak a szobának a falai, ugyanazok a tárgyak, s a látvány mégis megunhatatlanul új. Ugyanaz, és mégis végtelen gazdagsága a teljességnek.

Váli Dezső nem „divatos” művész. Nem „trendi”. Hűségét a hagyományos technikához, anyagokhoz, a szó régi, szigorúan hagyományos értelmében festői látásmódhoz és komponáláshoz az a koncentrált, könyörtelenül szigorú figyelem hitelesíti, amely az időben élő, változó, egyszerű látványban sem az esetlegesre, hanem a dolgok rendjét végső soron meghatározó, minden részletben ott élő örökös lényegre irányul.

 

 

 

Comments

kommentek

Cimkék: ,