Kulturális-közéleti havilap | 2017


2009 január Nivódíj


Lator László: Vers-látlelet (Szöllősi Mátyásról)

Lator László

Vers-látlelet (Szöllősi Mátyásról)

A díjazott, Szöllősi Mátyás, pályakezdő költő, huszonnégy éves. Lapot szerkeszt, de kötete még nem jelent meg. A Mozgó Világ 2008-as évfolyamában akadnak a fiatalok és persze még inkább az öregek közt, akik, máshonnan nézve, ugyanúgy megérdemelnék a versdíjat, mint ő. Miért választottam mégis éppen Szöllősi Mátyást? Mert nemzedékéből kiválik valamivel. Mondjuk: a szemléletével, a versmódjával. Az októberi számban öt verse jelent meg. Folytatásos krónikája, látleletszerű rögzítése egy ember – a második darabtól kezdve inkább: egy test – gyors pusztulásának, egy ijesztően ereszkedő sorsnak. Érzelemszegény tárgyilagossággal állít elénk egy megroncsolt lényt. Nem tudni, van-e köze hozzá, valakije, vagy csak valaki, mindenesetre a diagnózisforma rajz pontos, száraz, szenvtelen, semmiféle érzelem nem habzik túl benne, a mélyén mégis érzünk valami kimondatlan, ki-kifeslő részvétet. Éppen innen van a verssorozat feszültsége, ereje. Nem tudjuk, csak sejtjük, mi baja a névtelen hősnek. De azt igen, hogy megnyilvánulási formái, tünetei sértik a közízlést. A gyarló test kormányozhatatlanná válik, az agy, a tudat elveszti ellenőrző szerepét, s ami fékezhetetlenül elszabadul, kínos, szégyellnivaló. És mert emberek közt él, a pokolraszállás kétszeresen nyomasztó. Az anyagcsere hirtelen kényszerei, az állandó riadalomban-élés, a szerelemben, az élet minden területén fenyegető tehetetlenség (milyen visszafogottan mondja el ezt is a vers!), az egymást követő kudarcok sorozata, a kór, amelyről hallgatni is, beszélni is bajos. Megváltoznak egy élet megszokott, természetes arányai, tempója, s mikor kórházba kerül, a vizsgálatok tárgya lesz, végképp elveszti egyéniségét. Az adósságok eltörpülnek hirtelen, / a számlák is megsemmisülnek, / és a parkolóóra se kattog – íme, a kirekesztődés groteszk köznapi tragikuma. Kiszakadni az egyébként terhes társadalmi viszonylatokból, belekerülni egy névtelen, idegen közegbe: az egzisztencia belemosódása a körvonaltalanba. Az egyszerre szakszerűen kíméletlen és álságosan tapintatos diagnózis már nem egy lényről, csak egy testről szól. A ciklus harmadik, talán legjobb darabja a baljós előjelekkel terhes, de önmagában is éppen eléggé riasztó vizsgálat, a béltükrözés, azt hiszem, technikailag is hiteles leírása. Nemcsak a test, a lélek is kénytelenül megadja magát – hiába elhatározások, szándékok, felkészülések – a kiszámíthatatlan szenvedésnek. Egy ilyen személytelen mondat: negyven perc, és a patkóbélbe értünk, a kiszolgáltatottság, az elháríthatatlan vereség képlete. Sejtjük: az együtt érző környezetet az egészségesek közönyével leírja majd, nem is igen tehet másképp, szabálytalan tagját.

Szöllősi Mátyás versszemlélete korosztályában meglehetősen eretnek jelenség. Dehogy kívánom, hogy mindenki úgy lásson, úgy írjon, ahogy ő. Írni sok mindenről és sokféleképpen lehet. Bizonyság rá a Mozgó Világ ez évi versanyaga is. Úgy tetszik, a huszonévesek nemzedéke újra felfedezte a lírai epikát. Hézagosan, töredezetten, olykor a vershez való kulcsot elhajítva elbeszélnek egy történetet, az olvasó elé vetítenek egy helyzetet, s ráhagyják a vers köznapi elemeire és közbe-közbeiktatott homálymezsgyéire, hogy kiadjanak valamit, ami megérintheti-ütheti az olvasót. Szöllősi Mátyás versciklusának is epikai természete van. De az ő, különben szintén hézagos, töredezett képsorának súlyos, sokunknak ismerős matériája, tragikus-egzisztenciális, s hadd tegyem hozzá: metafizikai hangoltsága van. Arról beszél, amibe nehéz beletörődni: az elháríthatatlan szenvedésről, a lefeléről, a pusztulásról. Nemcsak erősen megvilágított részleteivel, hanem üres tereivel is hat. A fiatal költőnek jó ösztönei vannak, érzéke, tehetsége anyaga megformálásához. De éppen mert nagyra tartom, ösztökélni szeretném: tanulja ki még jobban a mesterséget, a szorosabb értelemben vett formát. Egy rímes-kötött, stancákban írt versét is olvastam a júliusi Mozgó Világban. Arra, az itt-ott kifeslő formai gyengéi miatt, nem adtam volna díjat.

Comments

kommentek

Cimkék: ,