Kulturális-közéleti havilap | 2017


2009 január Nivódíj


Kovács Péter: Bízni az elérhetetlenben (Megyik Jánosról)

Kovács Péter

Bízni az elérhetetlenben (Megyik Jánosról)

Mintha elfogytak volna a fiatalok. Várkonyi György válogatásában a nyolc művész közül a legfiatalabb is már régen tapossa harmincas éveit, nem is szólva arról, hogy a jól bevált gyakorlattól eltérve (és zavarba ejtő módon) a választottak között találjuk a huszonkét esztendővel ezelőtt elhunyt Bálint Endrét is. Félreértés ne essék, igazán nem kifogásolom, hogy az Erdész Makláry Galéria remek kiállítása kapcsán a Mozgó foglalkozzon Bálint művészetével – sőt igazán jónak és fontosnak is látom -, de mégis, ez talán szerencsésebb lett volna, mondjuk, a -ról, -ről rovatban.

Évekre visszamenően sem szokatlan a “nagyágyúk” szerepeltetése, de hogy a saját generációjukból kiemelkedő, meghatározó mesterek – februárban Megyik János, márciusban Hecker Péter, júliusban Wahorn András, majd novemberben Menasági Péter, s végül decemberben Komoróczky Tamás – ilyen arányban forduljanak elő, erre bizony nem emlékszem. Megyik persze ebben a közegben is kikerülhetetlenül izgalmas.

A Mozgó elkeserítően lapos, egyenszürke reprodukciói fölött az áll: “Megyik János szobrai”. Szobrok? Lehet. Ő maga szívesen nevezi szemléletét képinek, sőt egyenesen táblaképinek. Valójában persze Megyik művei – akár a törékeny pálcikakonstrukciók varázsos tisztaságú, kozmikus, egyszerre szilárd és egyszerre nyitott rendjére, akár a lézerrel vágott fénylő acéllemez síkkompozíciókra gondolunk, mindig a térről (ahogyan ő is sokszor mondja: “a totális térről”) szólnak. Folytatva hozzátehetjük (ismét Megyikre is hivatkozva), hogy ugyan miről, ha nem erről van szó Uccello vagy Cézanne képein is. A művészet Megyik számára (Beke Lászlónak beszélt erről) “elmélkedési folyamat”, amely lehetséges út “az anyagban nem megfogalmazható” felé. Kevés ennyire tudatos képzőművészt ismerek, aki mégsem valamiféle stílust igyekszik követni, nem a formában megragadható, tetten érhető valóságot. Nem véletlen, hogy baráti beszélgetésekben milyen gyakran hívja figyelmünket föl a kortárs hazai művészet olyan csak kevesek által méltatott alakjára, mint Türk Péter, az ő rebbenékeny, tökéletesen elvont, az anyagot éppen csak elviselni látszó, félreérthetetlenül és megindítóan tiszta, spirituális művészetére. Megyik, persze, vele szemben anyagban gondolkodik. Ha Türk munkáiban elsősorban az alig titkolt emóció ragad meg, Megyiknél a végsőkig mindent átgondoló intellektus nyűgöz le. Megyik építkezik az anyagból, de nem csalja – mint Bábel elvakult urai – sem magát, sem mást a teljesség ilyen egyszerű, emberi módon való elérésének lehetőségével. Mint a klasszikus ősök, alázattal használja a materiális világ technikáját és eszközeit, miközben – mint egykor ők is – töretlenül bízni igyekszik az elérhetetlenben.

Comments

kommentek

Cimkék: ,