Kulturális-közéleti havilap | 2017


2009 január Nivódíj


Farkas Zoltán: A bérletesek és társaik (Végel Lászlóról)

Farkas Zoltán

A bérletesek és társaik (Végel Lászlóról)

Vannak a bérletesek, meg azok, akik csak úgy.

Az előbbieknek a Hónapló szerzőit tekintem, Békés Pált, Dalos Györgyöt, Berniczky Évát, Parászka Borókát és Végel Lászlót, akik csaknem tucatnyi számban köszöntek be. Velük szemben az alkalmi szerzőknek csak egy-egy villanás adatott meg. Közülük a legfényesebb Romano Rácz Sándoré volt, a Cigány sor, ez a melankolikus önszociográfia azokról az időkről, amikor roma és magyar családok békés szomszédságban éltek, fürkészték egymás szokásait, sőt merítettek is egymás megélhetési fogásaiból. A tradicionális cigány közösségek felépítése, az azokat fenyegető belső-külső veszélyek érzékletes megjelenítése megannyi fájdalmas jelenség megértéséhez kínál adalékokat.

Új adalékokkal szolgált szarkasztikus írásában Nemes Gábor is: a Durákia egy egykori, majd letűnt, ám manapság ismét feltörekvő nagyhatalom politikai bulvárja, tragikomikus fordulatokkal. Manapság már előszeretettel feledkezünk meg Brezsnyevről, holott uszkve két évtizeden át személyes szeszélyein is múlott a sorsunk, vagy Jelcinről, aki nagy reformernek indult, és nevetséges alkoholistaként végezte. Nemes Gábor találó megjegyzései az egyhatod világ furcsa urairól kaján kárörömet keltenek bennem – csak tudnám, mi végre -, de a putyini hatalomgyakorlási technikák már félelmet is. És az sem megnyugtató, hogy időközben Oroszország és Magyarország közé ékelődött egy új állam, Ukrajna, amelynek valóságosságáról Berniczky Éva írásai sem tudtak meggyőzni – igaz, neki ez feltehetően nem is állt szándékában. Ő nyerte nálam a legjobb epizódnak kijáró díjat: ahogy a mindenféle agyi és egyéb nyavalyákban szenvedő, az ágyat nyomó és abból kikelni nem is óhajtó apóst sok sikertelen gyógykezelési kísérlet után az ukrán (ruszin?) orvos éles “talpra, magyar!” kiáltással tette szó szerint járóbeteggé, az felér egy örkényi egypercessel: etnoabszurd a javából.

A legjobb dramaturg Békés Pál, aki változatlanul olyan csetlő-botló világjárónak állítja be magát, mintha egyszerre lenne Kosztolányi- és Karinthy-alak. Lírai és ironikus. Kitalálta magának saját magát, kicsit még meg is szerette talán, valamennyiünk nagy élvezetére. A kínai közkórházban történt sikeres gyógykezelése pedig új irodalomtörténeti tanulsággal szolgált: jó írónak nemcsak szerencséje van, hanem olykor székrekedése is – és az is épp jókor, jó helyen.

A legjobb realista a Hónapló szerzői közül ezúttal Parászka Boróka volt, a Másvilággal. A szülészeti osztály leírása kultúrantropológiai gyöngyszem. Parászka sorai szinte fájnak, pedig kimódolatlanul hatásosak – vagy kimódoltan kerülik a hatásos elemeket, egyre megy. Rendkívül tiszta írás, minden értelemben.

A legjobb vágó Dalos György, a kontrasztok mestere, a dokumentumok és sztorik, jelenbéli dolgok és régi ügyek mixere. Az Átlagos hangulat című retróban a Pór György-per korszakába csöppenünk be, vele együtt, abba az 1968-ba, aminek eleddig ismeretlen, titkosszolgálati változatát ma már öntudatos gőggel vethetjük meg. No de akkor… Erről épp Dalos György tudna mesélni, és meg is teszi.

Velük szemben Végel László folyamatosan hömpölygő esszét írt Szerbiáról, Koszovóról és a Vajdaságból, európai nézőpontból, s éppenséggel azt bizonyítva, hogy ilyen nincs. Mármint érvényes európai nézőpont. A Nike-forradalom Belgrádban sokkoló írás: hogyan maradt magára a szerb nacionalizmus bátor ellenzéke azáltal, hogy Koszovó függetlenségét Európa – és persze az Egyesült Államok – elismerte, az aktussal egyúttal cserbenhagyva potenciális, demokrata szövetségeseit. Leszámolás a hatvannyolccal című írása a magyar gulyáskommunizmusból is irigyelt titói Jugoszláviát mutatja be számomra új oldaláról: Tito elébb igazat adott a lázongó diákoknak, majd bevetette ellenük titkosrendőrségét. A represszióval együtt politikai fordulatot tett, a nacionalizmusban vélte fellelni az államképződmény kohéziós anyagát. A Jugoszlávia szétesését követő, önsorsrontó nacionalizmussal Végel más írásai is foglalkoznak, ezek közül különösen megrendítő a Maradáspolitikák. Több dimenziójú dráma: a szerb vezetők fizetnek a Koszovóban élő szerbeknek, maradjanak ott, mert csak így tarthatnak igényt Koszovóra; a szerb nyugatellenesség nem zárja ki a szerbek Nyugatra vágyódását; a Koszovót elismerő államok ellen lázadozó szerbek Magyarországot mintha megkímélnék, mert azt látják, a viszálykodó magyar nemzet gyűlölködésben még rajtuk is túltesz. Pont, itt a vége. A végünk.

Gratulálok Végel Lászlónak a Mozgó Világ nívódíjához.

Comments

kommentek

Cimkék: ,