Kulturális-közéleti havilap | 2017


2009 január Nivódíj


Domány András: Idén bővebb körből válogathattam (Tábori Zoltánról)

Domány András

Idén bővebb körből válogathattam (Tábori Zoltánról)

Idén egy kicsit bővebb körből válogathattam, de az újraolvasott 22 írás zöme klaszszikus interjú. Egyáltalán nem kényszerű, de elkerülhetetlen ismétlésként el kell mondanom: ezek nagy részét 2008-ban is a rendszeres szerzők készítették, akik változatlanul kitűnőek. Rádai Eszter cikkei közül kiemelem a cigányságról Derdák Tiborral és Kállai Ernővel készített felkavaró beszélgetést; a szabadságjogokról Draskovics Tiborral interjúban folytatott vitát; vagy az ókorkutatók nesztorának, Szilágyi János Györgynek tragikomikus kalandját a Tudományos Akadémiával. Műfaji újításnak is tekinthető, amikor Gábor György és Lánczi András úgymond “az ő közreműködésével” vitatkozott, vagyis az újságíró kissé hátrább húzódott. Volt egy hasonló írása a tavalyi díjazottnak, Mihancsik Zsófiának is, ő Heller Ágnest és Vajda Mihályt eresztette így össze. Nem interjú ugyan, de interjúra reagálásként született Zsófi heves publicisztikai válasza Bokros Lajos ÉS-beli kijelentéseire, amely további vitát keltett. Váradi Júliától a Bohóckommandó tetszett legjobban: rokonszenves ifjú interjúalanyaiban a lelkesedés mellett éreztem annyi józanságot, amennyi nélkül a mégoly ötletes akciózás is lilaságba fúl. Végül megemlítem a Mozgó Világ Fapados Szalonjában zajlott érdekes beszélgetéseket – pódiuminterjúkat -, amelyeket a műsorvezető (három esetben Pikó András, egyszer Farkas Zoltán) által megszerkesztett változatban közölte a lap.

De most már jöjjön a díjazott, és itt kissé zavarban vagyok: akinek ugyanis az idei elismerést adom vagy adni javaslom, az a Mozgó Világ belső munkatársa, oszlopa, olvasószerkesztője – és mint ilyen, elvben ki kellene hagyni az ilyen díjazásból. Csakhogy Tábori Zoltán írásainak nincs közük ahhoz, hogy mi a főállása. Máshová is adhatta volna őket, de ő saját lapjának adta. Ezért szerintem eltekinthetünk az említett tényezőtől, és beszéljünk a lényegről: a Józsefvárosban – sőt mondhatnám: “a Nyóckerben” -, Tarnabodon és Nagycsécsen készült riportok izgalmas és megrendítő olvasmányok. (Erre utalva mondtam bevezetőben, hogy a szokásos interjúknál bővebb körből válogathattam most.) Az ürügy valamilyen esemény: a budapesti iskolába belőtt valaki, Tarnabodon több házat is tűz alá vettek, Nagycsécsen pedig megdöbbentő gyilkosság történt. De a riport a napi hír mögé néz. A közös elem: a szegény, kiszolgáltatott, sodródó cigány emberek és gyermekeik sorsa, amelyen nem képesek változtatni. Tábori Zoltán rengeteg emberrel beszélgetett mindhárom helyszínen. Mindenkit megkérdezett, akit lehetett – bizonyára a helyszínen is olyan tömören, lényegre tapintóan, ahogyan ez az írásban megjelenik -, és pár szóval találóan jellemzett helyzeteket, embereket. Elkeserítő olvasmányok ezek kilátástalannak látszó helyzetekről, emberhez méltatlan körülmények között élő közösségekről. De mindháromnak a végén megjelenik valami reménysugár: a józsefvárosi iskola – az országban egyetlenként – felveszi Lakatos Menyhért nevét. Tarnabodon mégiscsak van egy új, tiszta Játszóház, ahol a gyerekek enni is kapnak. És a nagycsécsi roma kőműves, bár félti a családját, elment Pestre dolgozni, mert “nem győzhet a félelem”. Tábori Zoltán már ezért a kicsi biztatásért is megérdemli a díjat.

Comments

kommentek

Cimkék: ,