Kulturális-közéleti havilap | 2017


2014 augusztus Interjú


„A háború kívül esik az időn” Enyedi Ildikó filmrendezővel J. Győri László beszélget

– Vé­gig­gon­dol­tam, mi­lyen fil­me­ket, köny­ve­ket és egyéb mû­vé­sze­ti al­ko­tá­so­kat is­me­rek az el­sõ vi­lág­há­bo­rú­ról. Hir­te­len eszem­be jut Hasek, Jünger, Remarque, He­ming­way, Kuncz Ala­dár, az­tán né­hány film, min­de­nek­elõtt per­sze min­den idõk egyik leg­jobb film­je, A nagy áb­ránd, de az­tán na­gyon ha­mar el­fogy a tu­do­mány. Míg a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú, a XX. szá­zad meg­ha­tá­ro­zó tör­té­ne­té­nek bi­zo­nyult, és mind­má­ig az egyik leg­töb­bet áb­rá­zolt té­ma, ad­dig az el­sõ há­bo­rú­ról úgy tûn­het, mint­ha nem is a mi tör­té­ne­tünk len­ne.

– 1989 után sok­szor hang­zott el egy-egy elõ­zõ kor­ról, hogy „én ak­kor még nem él­tem, ne­kem ah­hoz sem­mi kö­zöm”. Gyak­ran el­gon­dol­kod­tam, hogy egy-egy em­ber­nek mek­ko­ra az idõ­be­li au­rá­ja, és hogy ez az au­ra ho­gyan zsu­go­ro­dik vagy nö­vek­szik kü­lön­bö­zõ idõ­szak­ok­ban. Va­gyis, hogy a sa­ját je­le­nünk­tõl mi­lyen idõ­be­li tá­vol­sá­gig, hány évig érez­zük ma­gun­ké­nak az idõt, az adott idõ­szak­ban le­zaj­lott ese­mé­nye­ket. Hol a ha­tá­ra an­nak, hogy mely idõ­szak­okig érez­zük kom­pe­tens­nek, érin­tett­nek ma­gun­kat. Mely idõ­szak­ok azok, ame­lyek­rõl szen­ve­dé­lyes vi­tát foly­ta­tunk, ame­lyek­rõl vé­le­mé­nyünk van, jól­le­het nem vagy csak kis­gye­rek­ként él­tünk ben­nük, és me­lyek azok, ame­lyek­hez sze­mé­lyes mó­don nem kö­tõ­dünk, ame­lyek pusz­tán tör­té­nel­met je­len­te­nek szá­munk­ra. Azt vet­tem ész­re, hogy az az idõ­au­ra vagy idõ­kör, ame­lyet az em­be­rek a ma­gu­ké­nak érez­nek, 1989 után ra­di­ká­li­san le­szû­kült.

– Ta­lán mert e ne­gyedszá­zad alatt an­­nyit él­tünk, amen­­nyit sze­ren­csé­sebb ko­rok­ban egy év­szá­zad alatt. Ez­zel per­sze nem azt aka­rom mon­da­ni, hogy a szü­le­ink ge­ne­rá­ci­ó­­já­nak az éle­te nem volt ese­mény­dús, de azért ve­lünk iga­zán elég sok min­den tör­tént.

– Azt hi­szem, hogy itt más­ról van szó: a tör­té­nel­mi di­men­zi­ó­ban va­ló gon­dol­ko­dás el­uta­sí­tá­sá­ról. Én he­te­dik-nyol­ca­dik osz­tá­lyos is­ko­lás­ként is nor­má­lis­nak érez­tem, hogy volt vé­le­mé­nyem 1956-ról, pe­dig sze­mé­lyes em­lé­kem nem le­he­tett ró­la. Ez­zel szem­ben az a ge­ne­rá­ció, ame­lyik ’89 kö­rül lett nagy­ko­rú, el­tol­ta ma­gá­tól ezt a faj­ta di­men­zi­ót. Ne­kem az 1848-as for­ra­da­lom volt az a ha­tár, amit még a ma­gam te­rü­le­té­nek érez­tem, ami­rõl volt vé­le­mé­nyem, vol­tak ér­ve­im, szen­ve­dé­lye­sen ér­de­kelt, hogy ak­kor most Szé­che­nyi­nek, Kos­suth­nak vagy Gör­gey­nek volt-e iga­za. Va­la­hol itt kez­dõ­dött az én idõ­be­li au­rám, amely­ben vi­szont ép­pen az el­sõ vi­lág­há­bo­rú lyuk volt az idõ­ben. Amúgy tény­leg na­gyon el­kö­te­le­zett­nek érez­tem ma­gam, mar­káns vé­le­mé­nyem volt a tör­té­nel­mi múlt­ról, min­dig úgy érez­tem, hogy csak­is így ért­he­tem meg a je­lent. Hogy a je­len egy vég­te­len lánc szá­mom­ra job­ban lát­ha­tó sze­me. Az egész fi­a­tal­sá­gom an­nak je­gyé­ben telt, hogy töp­reng­tem, meg­pró­bál­tam ki­ta­lál­ni, ho­gyan le­het­ne jól csi­nál­ni az éle­tet, ho­gyan le­het él­he­tõb­bé ten­ni ezt az or­szá­got, sõt az egész vi­lá­got. Mi a gyar­ló em­ber szá­má­ra re­á­li­san meg­va­ló­sít­ha­tó, ide­á­lis lé­te­zés? És mi­köz­ben a tör­té­nel­mi fo­lya­mat­ról meg­volt a ma­gam részletgazdag ké­pe, ad­dig – mint mond­tam – az el­sõ vi­lág­há­bo­rú he­lyén ûr tá­ton­gott. Azt hi­szem, en­nek az le­het az oka, hogy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú an­­nyi­ra erõs nyo­mot ha­gyott.

– Fe­lül­írt min­dent.

– Igen. De az a ta­bu­tö­rés, amely a má­so­di­kat olyan ret­te­ne­tes­sé tet­te, még az el­sõ vi­lág­há­bo­rú­ban tör­tént. A gáz­tá­ma­dás­ok mi­nõ­sé­gi vál­to­zást hoz­tak, és meg­ala­poz­ták a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú em­ber­te­len­sé­gét. A nagy áb­ránd bú­csú egy örök­re el­tû­nõ vi­lág­tól. Egy olyan vi­lág­tól, amely­ben még ha­dat üzen­tek egy­más­nak az or­szá­gok, ahol még nem küld­tek egy­más fö­lé drónokat, ame­lye­ket több ezer ki­lo­mé­ter­rõl, egy ké­nyel­mes szék­bõl irá­nyí­ta­nak, mert az nem fért be­le a had­vi­se­lés­be. Az el­sõ vi­lág­há­bo­rú még lo­va­gi­as há­bo­rú­nak in­dult, de eszet­len mé­szár­lás­ként fe­je­zõ­dött be. Köz­ben va­la­hol meg­tört a ta­bu, a gyil­ko­lás sze­mé­lyes­bõl ipa­ri jel­le­gû­vé vált. Renoir ezt mu­tat­ja be olyan gyö­nyö­rû­en, hogy a ka­to­nák ho­gyan gon­dol­kod­tak. A ka­to­nák szel­le­mén to­vább­lé­pett a tech­ni­ka, és le­het­sé­ges­sé vált min­den em­ber­te­len­ség.

– A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú tény­leg fe­lül­ír­ta az el­sõt, de a má­so­dik azért is fog­lal­koz­tat­hat ben­nün­ket en­­nyi­re, mert még csak most kezd tör­té­ne­lem­mé vál­ni. Itt van­nak köz­tünk azok, igaz, egy­re ki­sebb szám­ban, akik még részt vet­tek ben­ne, és sok­kal na­gyobb szám­ban olya­nok, akik­nek gye­rek- és fi­a­tal­ko­ri em­lé­ke­ik van­nak ró­la. Kö­vet­kez­mé­nyei pe­dig mind­má­ig meg­ha­tá­roz­zák az éle­tün­ket.

– Az én nem­ze­dé­kem sok min­dent sze­mé­lyes tör­té­ne­té­nek tart. Olyan ese­mé­nye­ket is, ame­lyek még a mi éle­tünk elõtt tör­tén­tek. Sze­rin­tem ér­de­mes meg­néz­ni, ho­gyan ala­kul az egyes nem­ze­dé­kek idõ­tér­ké­pe. Meg­jegy­zem, ne­kem van egy má­sik vak­fol­tom is, amely tel­je­sen kí­vül ma­rad a gon­dol­ko­dá­so­mon. Ez a dél­szláv há­bo­rú. Va­ló­szí­nû­leg mû­köd­he­tett ben­nem ak­kor va­la­mi bel­sõ el­len­ál­lás: úgy érez­tem, egy­sze­rû­en nem le­het, hogy ilyen kö­zel, hoz­zánk ha­son­ló em­be­rek­kel mind­ez meg­tör­tén­jen. Így for­dul­hat elõ, hogy az 1990-es évek há­bo­rú­ját itt, a köz­vet­len szom­szé­dunk­ban, tá­vo­lab­bi ese­mény­nek ér­zem, mint 1848-at. Olyan ez, mint mi­kor az em­ber­nek egy vá­ros­ban meg­van­nak a ma­ga he­lyei, a jól is­mert ut­cák, ne­gye­dek, és egy­szer csak va­la­mi dol­ga lesz má­sutt, ahol egy új vi­lág tá­rul elé. Ugyan­így va­gyunk az idõ­vel is. Az a kö­rül­mény, hogy mi ma­gunk ho­gyan kép­zel­jük el a he­lyün­ket a vi­lág­ban, na­gyon be­fo­lyá­sol­ja, hogy mi­vel va­gyunk haj­lan­dó­k fog­lal­koz­ni. Ha az em­ber csak a sa­ját, sze­mé­lyes éle­tét akar­ja meg­ol­da­ni, ami ma­nap­ság ért­he­tõ mó­don jel­lem­zõ, ak­kor en­nek az a há­tul­ütõ­je, hogy eb­ben az ide­o­ló­gia­men­tes lét­ben nem he­lye­zi ma­gát be­le va­la­mi na­gyobb ös­­sze­füg­gés­be, és össze­szû­kül a pers­pek­tí­vá­ja. Ér­de­kes be­szél­ge­té­sem volt nem­rég egy na­gyon ro­kon­szen­ves, kon­zer­va­tív em­ber­rel, aki­nek meg­em­lí­tet­tem, hogy Szi­lárd Le­ó­ról sze­ret­nék fil­met ké­szí­te­ni. Szin­te ref­lex­bõl két lé­pés­ben el­ju­tott Tri­a­no­nig. Mon­dott egy fi­gye­lem­re ­mél­tó mon­da­tot, mi­sze­rint „õk” – tud­ni­il­lik azok a zsi­dó fi­a­ta­lok, akik az or­szág el­ha­gyá­sá­ra kény­sze­rül­tek az el­sõ vi­lág­há­bo­rú után – szin­tén meg­szen­ved­ték a tör­té­nel­met. Va­gy­is azt az egy­sze­rû dol­got, hogy fil­met sze­ret­nék ké­szí­te­ni egy fi­zi­kus­ról, be­szél­ge­tõ­part­ne­rem azon­nal tör­té­nel­mi ko­or­di­ná­tarend­szer­be he­lyez­te, „mi” és „õk” vi­szony­rend­szer­ben ér­tel­mez­te, és egy nem­ze­ti tra­u­má­hoz kö­töt­te. Ez a tra­u­ma ma is ele­ve­nen él az il­le­tõ min­den­nap­ja­i­ban, a je­le­ne ré­sze.

– Ez az a faj­ta gon­dol­ko­dás, amely min­den­kép­pen szem­be­ál­lít­ja a „mi tra­u­mán­kat” és az „õ tra­u­má­ju­kat”. Tri­a­non kont­ra holoka­uszt.

– Min­den­eset­re be­le­lát­tam egy fel­ér­zé­ke­nyí­tett tör­té­nel­mi di­men­zi­ó­ban élõ em­ber gon­do­la­ta­i­ba, a pri­o­ri­tá­sa­i­ba, azok­ba a ki­emelt pil­la­na­tok­ba, ame­lyek­hez kö­zel ér­zi ma­gát, ha õ ma­ga nem élt is ak­kor. Ezek a ki­emelt pil­la­na­tok egy spe­ci­á­lis gon­do­la­ti-ér­zel­mi szû­rõ ered­mé­nyei, ezek­hez õszin­tén, át­él­ten, va­ló­di ér­zel­mek­kel kap­cso­ló­dik. Ami­kor mi, li­be­rá­lis ér­tel­mi­sé­gi­ek som­má­san fo­gal­ma­zunk, gyak­ran nem ves­­szük fi­gye­lem­be az ilyes­faj­ta ér­zé­keny­sé­ge­ket, és ez­zel oda­lök­jük eze­ket az em­be­re­ket a má­sik sa­rok­ba, mert nincs fü­lünk er­re a faj­ta gon­dol­ko­dás­ra. Nem ak­cep­tál­juk, hogy va­la­ki­nek ez a min­den­nap­ja­i­ban mi­lyen fon­tos le­het.

– Jó, ez igaz, de Tri­a­non min­den­ki tra­gé­di­á­ja volt, iszo­nya­tos tra­u­ma, mi­ért kell szem­be­ál­lí­ta­ni és össze­mér­ni a holokauszttal? És a tra­u­má­kat mi­ért a se­bek ál­lan­dó föl­té­pé­sé­vel pró­bál­ják gyó­gyí­ta­ni? Egy sor eu­ró­pai ál­lam ve­szí­tet­te el te­rü­le­te­i­nek nagy ré­szét vagy gyar­mat­bi­ro­dal­mát, és ki­he­ver­te, „gyó­gy­ul­tan tá­vo­zott”, nor­má­lis, egész­sé­ges, mû­kö­dõ­ké­pes. Va­ló­szí­nû­leg nor­má­li­sab­ban ke­zel­ték a prob­lé­má­i­kat. Ma­gyar­or­szág tény­leg nagy te­rü­le­te­ket ve­szí­tett el, de nyo­mát sem lá­tom a tra­u­ma tu­da­tos fel­dol­go­zá­sá­ra tett kí­sér­le­tek­nek.

– Igen, de eb­ben, az érett fel­dol­go­zás­ban se­gí­te­nünk kel­le­ne em­ber­tár­sa­in­kat, nem le­hü­lyéz­ni õket. Mon­dok még egy pél­dát: be­szél­get­tem egy na­gyon ro­kon­szen­ves épí­tészhá­zas­pár­ral, és va­la­hogy Mikszáthon és Jó­ka­in át el­ju­tot­tunk 1848-ig. A fér­fi meg­je­gyez­te, hogy ha ak­kor meg­ér­tõb­bek let­tünk vol­na a nem­ze­ti­sé­gek­kel, ak­kor más­képp ala­kult vol­na a sza­bad­ság­harc, és hogy az egész Tri­a­non is er­re ve­zet­he­tõ vis­­sza, je­le­sül ar­ra, hogy ’48-ban a ma­gya­rok nem bi­zo­nyul­tak sem nagy­vo­na­lú­ak­nak, sem szo­li­dá­ri­sak­nak a hoz­zá­juk ha­son­ló­an alá­ve­tett hely­zet­ben lé­võ nem­ze­ti­sé­gek­kel. A fe­le­ség he­ve­sen el­len­ke­zett, mond­ván, hogy ab­ban az idõ­ben, a nem­ze­tek ka­masz­ko­rá­nak ide­jén ezt a szo­li­dá­ris szem­lé­le­tet tel­je­sen életszerûtlen szá­mon kér­ni, csak a mai sze­münk­kel tû­nik meg­va­ló­sít­ha­tó­nak. Néz­zük csak meg a fran­ci­á­kat, akik­nél ez a kér­dés még a XX. szá­zad­ban is ele­ve­nen élt, és hogy hoz­zá­juk ké­pest a ma­gya­rok ki­mon­dot­tan nyá­ja­sak vol­tak az itt élõ nem­ze­ti­sé­gek­kel. Él­tem két évet Fran­cia­or­szág­ban, a het­ve­nes évek ele­jén, ak­ko­ri­ban kezd­tek egy­ál­ta­lán, nagy ne­he­zen te­ret kap­ni a bre­ton, ok­szi­tán és egyéb ki­sebb­sé­gi nyel­vek az erõ­sen köz­pon­to­sí­tó fran­cia kul­túr­po­li­ti­ká­val szem­ben, úgy­hogy tu­dom, van igaz­ság ab­ban, amit ez a hölgy mon­dott. De nem is ez a lé­nyeg, ha­nem az, hogy is­mét egy­szer be­le­lát­tam egy jó­ra­va­ló, ko­ránt­sem el­va­kul­tan gon­dol­ko­dó, bu­da­pes­ti, négygyer­me­kes ér­tel­mi­sé­gi csa­lád éle­té­be: a min­den­nap­ja­ik­hoz hoz­zá­tar­to­zik a tör­té­ne­lem for­du­la­ta­i­nak szen­ve­dé­lyes elem­zé­se. A tör­té­nel­mi múlt ese­mé­nye­i­hez ha­son­lít­ják je­len­le­gi élet­hely­ze­tü­ket, ezek­hez ké­pest he­lye­zik el ön­ma­gu­kat a vi­lág­ban. Sok na­gyon tisz­tes­sé­ges, ro­kon­szen­ves em­ber be­szo­rul egy sö­tét, kor­rupt po­li­ti­kai ol­dal­ra, mert ér­zel­mi be­ton­fal vá­laszt­ja el a má­sik ol­dal­tól, pe­dig ez egy­ál­ta­lán nem vol­na szük­ség­sze­­rû. Ez a múlt kö­zös, a se­bek­nek a gyógy­ulás­hoz ki kell fa­kad­ni­uk.

– Tér­jünk vis­­sza a be­szél­ge­té­sünk ele­jén em­lí­tett kér­dés­kör­höz: a há­bo­rú mû­vé­szi áb­rá­zo­lá­sá­hoz. Az el­sõ vi­lág­há­bo­rú­ról szó­ló mû­vek szá­ma ele­nyé­szõ, a má­so­dik­ról ren­ge­teg köny­vet ír­tak és fil­met for­gat­tak.

– Mint­ha az ese­mé­nyek olyan gyor­sa­ság­gal kö­vet­ték vol­na egy­mást, hogy a mû­vé­szet­nek nem volt elég ide­je ar­ra, hogy fel­dol­goz­za a tra­u­mát. Ép­pen hogy csak be­fe­je­zõ­dött a há­bo­rú, jött a „vö­rös ve­szély”, vil­lám­gyor­san jöt­tek a har­min­cas évek. Most ol­vas­tam An­na Funder auszt­rál író­nõ Ami­vé let­tünk cí­mû re­gé­nyét. A könyv a né­met bal­ol­dal bel­sõ moz­gá­sa­i­ról ír va­lós ada­tok alap­ján, lé­te­zõ sze­mé­lyek, töb­bek kö­zött Ernst Toller élet­raj­zá­nak fel­hasz­ná­lá­sá­val. Eb­bõl sok min­den vi­lá­gos­sá vá­lik. Meg­ért­jük be­lõ­le pél­dá­ul az an­go­lok és az ame­ri­ka­i­ak ha­bo­zó ma­ga­tar­tá­sát, meg­ér­tünk olyan té­nye­ket, ame­lyek gá­tol­ták az in­for­má­ci­ók áram­lá­sát. Az Ang­li­á­ba ke­rült né­met me­ne­kül­tek pél­dá­ul nem fejt­het­tek ki sem­mi­ne­mû po­li­ti­kai te­vé­keny­sé­get. Ha egy né­met a Hit­ler okozta ve­szé­lyek­re fi­gyel­mez­te­tett, ki­to­lon­col­hat­ták, és könnyen né­met kon­cent­rá­ci­ós tá­bor­ban ta­lál­hat­ta ma­gát. Eb­ben a könyv­ben rész­le­te­sen ol­vas­tam az el­sõ né­met­or­szá­gi kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­rok lét­re­ho­zá­sá­ról és egy sor olyan rész­let­rõl, amely ár­nyal­ta az el­sõ vi­lág­há­bo­rú utá­ni idõ­szak tör­té­nel­mét és ha­tá­sa­it. Job­ban meg­ér­tet­tem az el­sõ vi­lág­há­bo­rú ta­bu­tö­ré­sei nyo­mán fel­lé­põ lé­lek­ta­ni ál­la­po­tot. Aki át­élt egy gáz­tá­ma­dást, más em­ber­ként tért vis­­sza a há­bo­rú­ból. Ezek a fi­a­tal­em­be­rek va­la­mi ret­te­ne­tes dol­gon men­tek ke­resz­tül, olyas­va­la­min, ami­rõl a ci­vil la­kos­ság­nak fo­gal­ma sem le­he­tett, és ami min­den gát­lást fel­sza­ba­dí­tott. Ez ott volt a le­ve­gõ­ben, és ké­sõbb sok min­dent le­he­tõ­vé tett. A há­bo­rú­ban min­den sza­bály fel van füg­geszt­ve, ami­nek bé­ke­idõ­ben az együtt­élés ér­de­ké­ben alá­ren­del­jük ma­gun­kat. Sze­rin­tem a há­bo­rú áb­rá­zo­lá­sá­nál az „elõt­te” és „utá­na” ál­la­po­tok ér­de­ke­sek. A há­bo­rú kí­vül esik az idõn. Nem vé­let­len, hogy na­gyon so­kan nem is be­szél­nek a há­bo­rús él­mé­nye­ik­rõl. A ka­to­nai tár­sa­sá­gok, egye­sü­le­tek von­z­e­re­je tag­ja­ik szá­má­ra az, hogy az il­le­tõk éle­tük­nek az idõn kí­vül töl­tött ré­szét kö­zö­sen él­ték át, és az a kö­zös il­lú­zi­ó­juk, hogy an­nak, amit együtt át­él­tek, volt va­la­mi ér­tel­me. Mint­ha len­ne egy nagy lyuk, amely „kör­be van lõ­ve”, és ez je­lö­li ki ma­gát a lyu­kat, azt, ami ott tör­tén­he­tett.

– Ami ott tör­tént, azt leg­in­kább a gyil­ko­lás­sal, a ha­lál­lal le­het le­ír­ni.

– Meg a ha­lál­fé­le­lem­mel és a ha­lál­ra va­ló vá­ra­ko­zás­sal. Kü­lö­nö­sen az el­sõ vi­lág­há­bo­rú lö­vész­ár­ka­i­ban. Hó­na­po­kig em­ber­te­len kö­rül­mé­nyek kö­zött, sár­ban, mo­csok­ban vár­ni a lö­vész­árok­ban, hogy meg­öl­je­nek. És az una­lom­mal. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rús vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek­ben is ál­lan­dó­an vis­­sza­té­rõ mo­tí­vum a pusz­tí­tó una­lom az élet­ve­szély ár­nyé­ká­ban. A fruszt­rá­ló tét­len­ség és vá­ra­ko­zás volt a ka­to­nák zö­mé­nek a leg­erõ­sebb él­mé­nye. Min­den ol­da­lon ren­ge­teg olyan tárgy ma­radt meg, amit a ka­to­nák unal­muk­ban és kín­juk­ban ké­szí­tet­tek lö­ve­dé­kek hü­ve­lyé­bõl és min­den el­kép­zel­he­tõ hul­la­dék­ból. A gyil­ko­lás és a ha­lál pil­la­na­tai rö­vid ide­ig tar­ta­nak csak. Igaz, ezek ki­emelt pil­la­na­tok. Elõt­te hó­na­po­kig at­tól pusz­tul a lé­lek, hogy ide­ge­nek ös­­sze­zár­va, kö­zö­sen vár­ják a ha­lált, a pa­ran­csot, amely majd be­le­hajt­ja õket az el­len­sé­ges tûz­be. És ak­kor meg­ér­ke­zik a pa­rancs, hogy te­gye­nek meg két­száz lé­pést, amit jó esél­­lyel nem fog­nak túl­él­ni. Vol­tak fér­fi­ak, akik­nek meg­ada­tott az a ször­nyû ki­vált­ság, hogy mind­két há­bo­rút vé­gig­csi­nál­ják. A há­bo­rú, mint a mû­vé­szet té­má­ja lo­gi­ku­san hul­lá­mok­ban fog­lal­koz­tat­ja a kor­tár­sa­kat. A mû­vé­szi ki­fe­je­zés­hez idõ kell. Már­pe­dig a két nagy há­bo­rú kö­zött bor­zasz­tó rö­vid idõ telt el. Azt az el­ké­pesz­tõ men­­nyi­sé­gû él­mény­anya­got, amely­nek le­csen­gé­sé­hez 1918 után kel­lett vol­na ta­lán öt­ven év, a mû­vé­szet nem tud­ta iga­zán fel­dol­goz­ni. Ki­vált, hogy a har­min­cas évek ele­jé­tõl Eu­ró­pa fe­szült­ség­ben, vis­­sza­foj­tott lé­leg­zet­tel élt. An­­nyi idõ sem telt el, hogy egy­ál­ta­lán ér­dem­ben be­szél­ni kezd­je­nek az el­sõ há­bo­rú­ról, hogy az mi­ti­zá­lód­jon, és hogy a mi­ti­kus tör­té­ne­tek el­han­goz­za­nak. Az él­mé­nyek nem tud­tak szub­li­má­lód­ni, a sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­tok nem tud­tak át­ha­lad­ni az ah­hoz szük­sé­ges lel­ki szû­rõ­kön, hogy egy­ál­ta­lán meg­fo­gal­ma­zód­ja­nak, és mû­vé­szi for­má­ban ki­fe­je­zõd­je­nek, mert az él­mény­anyag­ra azon­nal rá­tor­ló­dott a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú él­mény­anya­ga. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú erõs fel­dol­go­zott­sá­gá­nak egyik oka ép­pen az, hogy az­óta zö­mé­ben bé­ké­ben élünk, leg­alább­is itt, Eu­ró­­pá­ban. A bé­ke ter­mel­te ki a há­bo­rú­ra va­ló ref­lek­tá­lást.

Enyedi Il­di­kó Ba­lázs Bé­la-dí­jas film­ren­de­zõ, for­ga­tó­könyv­író. 1955. no­vem­ber 15-én szü­le­tett. Film­jei: Az én XX. szá­za­dom, Bû­vös va­dász, Ta­más és Ju­li, Si­mon má­gus, Te­rá­pia.

1607 ff_fmt

Comments

kommentek

Cimkék: