Kulturális-közéleti havilap | 2017


2017 február Archívum, Interjú


„A mérlegképes könyvelők nem festenek képeket” Nyáry Krisztiánnal beszélget D. Magyari Imre

Négy, rendkívül sikeres könyve után Nyáry Krisztián megírta az ötödiket, ezúttal húsz nagy magyar festő szerelmi életéről, pontosabban húsz magyar festőről. Köztük van Rippl-Rónai József, Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Egry József, Anna Margit, Lotz Károly, Szántó Piroska… A sok képpel illusztrált, tárgyként is gyönyörű kiadvány ideális ajándék. Bár lehet, nem mindenki örül neki: a szerző, aki 2016 júliusa óta a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója, megosztó jelenség. Több szempontból is…

 

– Emlékszel még Fabchich Józsefre?

– Hogyne!

 

– Tőled tudom: a 17. század második felében Győrben élt költő, műfordító, nyelvész; róla írtál tanulmányt az Irodalomtörténet című folyóiratba 1994-ben.

– Nem volt különösebben kurrens téma az életműve, amikor az Országos Széchényi Könyvtárban kikértem az egyetlen megjelent kötetét, ami fordításokat tartalmaz ógörögből, azt láttam a benne lévő kis cédulán, hogy előző olvasója Babits Mihály volt. Nagyon meghatódtam.

 

– Jellemző rád, hogy felfigyelsz egy verstani-matematikai érdekességre, arra a metrikai táblázatra, ami bemutatja, hogy a verslábakból kombinatorikai úton miként alkothatók meg hosszabb sorok, s megjegyzed: „Tudtommal Fabchich előtt Magyarországon senki sem foglalkozott ehhez hasonló matematikai formalizmussal…” Az pedig akár látnokinak is mondható, hogy Fabchichnak a könyvét beharangozó verses körlevele kapcsán a „reklámkampány” szót használod.

– Ez két olyan dolog, ami mindig is érdekelt az irodalomban. Hogyan és mitől lesz vers egy szöveg, és hogyan hat az olvasójára, amihez persze azt is tudni kell, hogyan jut el hozzá. A versnek fontos társadalmi funkciója van, ez az érzelmi tapasztalat közvetítésének leghatékonyabb eszköze. És az érzelmi tapasztalat átadásában szerepe van annak, mi a vers formája, milyen nyelvi standardokat használ, milyen kulturális referenciákat hoz játékba, és végül hogyan találja meg az olvasóját. Ma azért beszél Kazinczy Ferenc felső-tiszai protestáns nyelvén a magyar irodalom, mert ő és a tanítványai hatékonyabban találtak olvasókat, mint a dunántúli katolikus nyelvet beszélő Fabchich, Révai vagy Rájnis. Szóval a reklámkampány szegény Fabchichnak végül is nem jött össze.

 

– Hányan ismerik szerinted Fabchich nevét?

– Valahová száz és kétszáz közé tenném. De húsz alatt van azoké, akik olvastak is tőle valamit.

 

– ʼ94-ben még egyetemista voltál Pécsett, és feltehetően azt gondoltad, hogy rendes irodalomtörténész leszel, aki senkitől sem zavartatva elbíbelődik a régi magyar írók munkáival.

– Valóban ezt gondoltam, errefelé is terelgettek a tanáraim, demonstrátor lettem, aztán tanársegéd, felvettek a doktori iskolába, kutatási területem a 19. század első évtizedeinek poétikatörténete volt – szóval elindult az egyetemi karrierem, de hamar vége szakadt. Elkezdtem foglalkozni valami mással. A rendszerváltás utáni időkben a kommunikációt még nemigen tanították Magyarországon, de a különböző intézményeknél egyre nagyobb igény mutatkozott profi kommunikációs szakemberekre. Egy egyetemi kollégám, aki filozófiatörténetet tanított, a budapesti városháza sajtófőnöke lett, ő hívott, legyek a munkatársa. Menet közben tanultuk meg, mit kell csinálnunk. A hadügy kivételével rengeteg témával foglalkoztunk a csatornázástól a színházakig, a hajléktalanok ügyétől a városdiplomáciáig. Kétszer öt évet töltöttem ott, huszonnégy évesen én lettem a sajtófőnök.

 

– A kihívás vonzott, vagy az, hogy még egy irodalomtörténésznél is jobban kereshetsz?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt szempont a pénz, de nem ez volt az elsődleges. Egyszerűen kíváncsi voltam és vagyok. Izgalmas terület volt ez, az első munkám rögtön az volt, hogy a Jimmy Carter látogatásával kapcsolatos feladatokat koordináljam. Találkozhattam Václav Havellal, Nelson Mandelával, Lech Wałęsával és másokkal, akik mind látni akarták az egykori ellenzékit, az akkori főpolgármestert, Demszky Gábort. Egy darabig párhuzamosan csináltam a tanítást és a sajtófőnökséget: ez volt az intercitytanárok kora. De az utazgatás épp a tanítás örömét vette el, nem jutott idő arra, hogy együtt legyünk a diákokkal. A kétféle feladatot, kétféle életformát, kétféle gondolkodást is nehéz volt összeegyeztetni – végül maradtam a kommunikációnál.

 

– A kettősség nem okozott némi skizofréniát?

– Nem. Kommunikációs szakemberként is sokat írtam, a kommunikációs munka lényege a magyarról magyarra fordítás, hivatalos szövegből kell közérthető, meggyőző variánst készíteni. Amikor később PR-ügynökséget vezettem, dolgoztunk labordiagnosztikai, baromfi-feldolgozó vagy informatikai biztonsággal foglalkozó cégeknek is, ott se volt másként. Megérteni egy iparágat, és mesélni róla az embereknek. Ez teljesen kielégített.

 

– A 2010-es évek elején egy látszólagos mellékösvényen azért visszatértél az irodalomhoz. Ez nem hiányérzetből fakadt?

– A Facebookon hirtelen megjelentek mindenféle régi képek, ki a nagymamája fotóját tette föl, ki régi sportolókét – addig gyakorlatilag csak valamiféle üzenőfalként használták, de kiderült, hogy sokkal többre képes. Fontos lett az embereknek a múltjuk, elkezdték dokumentálni. Azt hiszem, én is ezért kezdtem el írókkal, költőkkel kapcsolatos képeket kitenni, valamit írni melléjük. Azt biztos, hogy a saját örömömre meg a barátaiméra kezdtem ezzel foglalkozni. Mindig érdekelt a technika, mindig early user, korai felhasználó voltam, most is rögtön nagyon otthonosan éreztem magam a Facebookon – 2007 óta vagyok fenn.

 

– Miért épp írók szerelmeiről kezdtél írni?

– Az első képen, amit kitettem – talán a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapján találtam –, és amihez írtam pár sort, Radnóti Miklós és felesége, Gyarmati Fanni látható egy sípályán. Nagyon szuggesztív kép, hisz már tudod, mi történt velük nemsokára. Sokan megosztották, érezni lehetett, hogy rezonálnak rá. A Kosztolányi házaspárról már kicsit többet írtam – elkezdődött egy közös játék.

 

– Ezekből a képekből, írásokból lett az Így szerettek ők két kötete 2012-ben, illetve 2013-ban, ezeket követte 2014-ben az Igazi hősök és 2015-ben a Merész magyarok, egy évvel később pedig a Festői szerelmek. Jelenleg negyvenötezer követőd van. A Facebook nélkül megszülettek volna ezek a könyvek?

– Valószínűleg nem. A Facebookot elsősorban vizuális tartalmak megosztására találták ki, de ha van hozzá egy jó szöveg, egy történet, azt is elolvassák. Ha blogot írtam volna, a névtelenség, az álnevek mögé rejtőzés miatt nem lettek volna ilyen nagyszerűek a kommentek, nem maradt volna ilyen kulturált a hangnem. És a Facebook házhoz jön, nem kell lexikonokban keresgélni, nem kell leugrani az újságoshoz.

 

– Az Így szerettek ők első kötete is Radnóti és Gyarmati Fanni kapcsolatának felidézésével kezdődik, aztán jönnek Móriczéi, majd Krúdy és Várady Zsuzsa, Vay Sándor és Eszéki Emma szerelme. Mi ennek a hektikusnak tűnő sorrendnek a logikája?

– Ezzel is azt akartam megerősíteni, hogy ez nem tudományos monográfia, nem valamiféle tankönyvpótlék, hanem szubjektív válogatás a szórakoztató ismeretterjesztés műfajában.

 

– Már az első kötetért is kaptál hideget-meleget, az Irodalmi Jelenben Bíró-Balogh Tamás „pletykaapu”-nak nevezett, az ÉS-be Margócsy István Irodalomtörténeti Story magazin címmel írt kritikát, a „művelt nagyközönség” körében is illett-illik fanyalogni, a hátsó borítón viszont – Hajós András és Szegvári Katalin mellett – Grecsó Krisztián és Kálmán C. György elismerő szavai olvashatók. Megleptek a szélsőséges reakciók?

– Számítottam rájuk. Az lepett meg, hogy nem a szokásos módon osztotta meg a bölcsészszakmák képviselőit.

 

– Mármint hogyan? Mi a szokásos mód?

– Többnyire előre meg lehet jósolni, hogy az értelmiségi közéletben kinek mi lesz a véleménye egy-egy jelenségről. Itt nem így történt. Arra például nem számítottam, hogy György Péter lelkes támogatóm lesz, és épp Margócsy István lesz ennyire szigorú. Végül is az volt kritikus a könyvvel szemben, aki tudományos szempontokat kért rajta számon, és az üdvözölte, aki örült, hogy populáris formában ráirányítja a figyelmet az irodalomra, netán az irodalomtudományra.

 

– A fanyalgásban mekkora szerepe lehet a sznobizmusnak, netán az irigységnek? Írják, hogy celeb lettél, pedig hát hol vagy te egy mindenkori villalakótól!

– Az olyan értő és érvelő kritikákban, mint amilyeneket idéztél, nem hinném, hogy ezeknek szerepük lett volna. De tudom, hogy sokan azért nem szerették, mert bestseller lett. Volt, aki meg is írta, az rendben van, hogy a Facebookon olvassák, na de hogy könyvsiker, az azért túlzás. Ez persze nem csak rám igaz. Nálam sokkal komolyabb, a magas irodalmat képviselő szerzők is gyakran megkapják ugyanezt, ha sokan veszik a könyveiket. Bartis, Dragomán vagy Grecsó sikerén is fanyalogtak már, mintha az lenne a minőség és az esztétikai kifinomultság egyetlen garanciája, hogy háromszáz példányban fogy el a kötet.

 

– A bulvárt, amelynek te is használod némely eszközét, szükséges rossznak kell tekintenünk?

– Attól függ, mit tekintünk bulvárnak. Ha a szórakoztató, közérthető, széles körben népszerű történetmesélést, akkor akár szükséges jó is lehet. Egy olvasmányos, izgalmas Petőfi-életrajz mi lenne, jó vagy rossz? Ez az a köztes kategória, amelyet az angol middlebrow-nak nevez, valahol a ponyva és a szeriőz között. Ennek nálunk nincs igazi hagyománya, így jobb híján bulvárnak hívják. Ezzel nem is lenne baj, de a bulvár Magyarországon egyet jelent a gatyaletolós műfajokkal, ahol a ténybeli igazságnak nincs jelentősége. Nekem pedig fontos, hogy valós történeteket írjak meg szórakoztató céllal.

 

– A Magyar Narancs 2013. november 7-i számában Urfi Péter „egy asztal mellé” ültetett Margócsy Istvánnal, még a címlap is ezt emeli ki.

– Kétfajta vita van, okos és buta. Az okos vitából mindenki tanulhat, a résztvevők is. Margócsy István szakmai idol számomra, ráadásul azzal a korszakkal foglalkozik, amelyben én is elkezdtem búvárkodni. Elsősorban arról vitáztunk, hogy lehet-e érzelmeket rekonstruálni leírt szövegek alapján. Szerinte nem. A tudomány szempontjából igaza is van, hisz nem tudjuk, Petőfi Sándor mikor mit érzett, csak azt tudjuk, mikor mit írt. De ezen az alapon még rövid tankönyvi életrajzot sem lehet írni, hiszen a tankönyvi narratívának is az a lényege, hogy az ember a tények mellett – született, megházasodott, meghalt – valószínűsít bizonyos dolgokat. Viszont ha Petőfi a Cipruslombok Etelke sírjáról című ciklusában szerelemként azonosította az érzelmeit, akkor én is mondhatom, hogy szerelmes volt.

 

– Vagy legalábbis azt akarta hinni, hogy szerelmes; mintegy belehergelte magát a ciklus érdekében…

– Lehet, ezt sosem tudjuk meg. De egy rövid életrajzi történetbe nem fér bele, hogy öt bekezdésben elemezzük a romantika és a szerelemnarratíva összefüggéseit a recepcióesztétika tükrében. Az fér bele, hogy leírjuk: beleszeretett. Hiszen ez a valószínű, és nem tudományos igénnyel születik a szöveg.

 

– Margócsynak a Narancsban azzal van gondja, hogy „igaz meseként prezentálsz feltételezéseket”, illetve hogy leegyszerűsítesz „rettenetesen komplikált viszonyokat”. Szerintem is szimplifikálsz, de egyebek közt ezáltal érsz el olyanokat, akik nemhogy az irodalomtörténetet nem olvassák rendszeresen, de a tankönyveikbe se nagyon lapoztak bele.

– Igen. Ezt teszem, öt flekkben az ember szimplifikál. De a kismonográfia is szimplifikál a nagymonográfiához képest, a középiskolai tankönyv is az egyetemi jegyzethez képest. Akiknek én írok, nem főállású fogyasztói az irodalomtudományi szövegeknek, nekik ez a mennyiség bőven elég, viszont lehet, hogy ennyitől is kedvet kapnak levenni a polcról egy szerző műveit.

 

– Mindenesetre tény: az írókról szóló könyveidet sok olyan ember is megvette, aki nem rendszeres olvasója az irodalomnak.

– Sok megerősítést kaptam a tágabban értelmezett szakmától, magyartanároktól, könyvtárosoktól. Ők közvetlenül tapasztalták, hogy a könyveknek lett egyfajta olvasmány-népszerűsítő, irodalomnépszerűsítő funkciójuk, ami eredetileg nem volt szándékom. Tényleg csak szórakoztatni akartam.

 

– A Narancs címlapján Kölcsey látható – Karafiáth Orsolya arcával. Az Így szerettek ők második kötetében megkockáztatod azt a feltevést, hogy Kölcsey esetleg szerelmes lehetett egy barátjába, Szemere Pálba, netán egykori kollégiumi társába is, Kállay Ferencbe. Egész pontosan így fogalmazol, nagyon korrekt módon: „Nem tudjuk, kibe volt szerelmes Kölcsey, csak azt, hogy nagyon.”

– Ez váltotta ki a buta viták egy részét. Lehet-e azt feltételezni a Himnusz írójáról, hogy élete egy szakaszában férfiakhoz vonzódott? Egyébként erről Margócsy is azt mondja, én is, hogy miért ne lehetne? Ő még azt is hozzátette, hogy az én verzióm még mindig valószínűbb, mint az a közkeletű finomkodás, ami szerint Kölcsey szerelmének nem volt tárgya, „a szerelembe volt szerelmes”.

 

– Nekem szintén ez a véleményem, ugyanakkor megvan a veszélye, hogy sokakban csak annyi rögzül, Kölcsey homokos volt. Ady meg vérbajos, József Attila meg bolond… De ez a veszély az iskolai irodalomtanításban is ott rejlik.

– Az oktatás, noha vannak persze kiváló tanárok és nagyszerű tankönyvek is, általában úgy tekint a művészekre – nemcsak a költőkre! –, mint a szentekre, az életüket is szentek életrajzaként adja elő. Rendhagyó irodalomórákon mindig el szoktam mondani, hogy ha valamit lehet tanulni a könyveimből, akkor az az: a nagy alkotók is emberek voltak, többségükben gyarló emberek.

 

– György Péter is ír erről a második kötet hátsó borítóján: „Esendő emberek voltak, szerelmesek, féltékenyek, nagyon jók, kicsit rosszak, tévedtek, s belátták, vagy nem látták be.” Sőt, lehettek nagyon rosszak, olykor elvetemültek, gonoszak is.

– Erkölcsileg elítélendő emberek is lehetnek zsenik, és fordítva. Czigány Dezső, a nagyszerű festő kétségtelenül sorozatgyilkos, de hogy ne lenne izgalmas alkotó, és ne lenne kihagyhatatlan része a magyar művészettörténetnek, az aligha állítható.

 

– Érdekes, hogy egy bizonyos kornál tovább nem mégy vissza az időben.

– Úgy Csokonai koráig lehet visszamenni, akkor még nagyjából érthető valaki érzelmi élete. Nyilván egy adott korszakon belül is nagy különbségek vannak, és megváltoztatta a kapcsolatokat a válás lehetővé tétele, a fogamzásgátlás lehetősége, a koedukáció, de a felvilágosodás százada óriási határ, előtte és utána máshogy működtek a társadalmi, magánéleti kapcsolatok. Más volt a férfiak és nők viszonya, más volt a családi élet. Balassi Bálint az egyik pillanatban szerelmes trubadúr, a másikban nőket erőszakol meg. Csokonaival még lehetne beszélgetni, úgy éreznénk, egy civilizációban vagyunk. Balassival már nehéz lenne.

 

– Két könyvet is szenteltél „Igazi hősök”-nek és „Merész magyarok”-nak. Az egyik előszavában Milgram és Zimbardo híres szociálpszichológiai kísérleteire hivatkozol, az áramütésesre és a börtönszituációsra, a másikban arra a kísérletre, amelyben azt vizsgálták, hogy egy utcán fekvő szenvedőhöz hány perc után megy oda valaki – átlagosan tizenöt. Az agresszorok és az áldozatok közt valóban ritkák a hősök, akik cselekszenek is? Hisz néha csak azt kell megkérdezni a másiktól, hogy van.

– Az agresszor, az áldozat és a hős együttvéve is csak kisebbség, bár ők az aktív szereplői ezeknek a történeteknek. A főszereplő azonban mindig a passzív többség. Életünk nagy részében ehhez a többséghez tartozunk mi magunk is. Nem megyünk oda az utcán fekvő emberhez, bár nem is rúgunk bele, egyszerűen mástól várjuk a megoldást. Így volt ez 1944-ben is. A többség nem értett egyet azzal, hogy elviszik a szomszédból a gyerekeket a nyilasok, de közben fel is mentette magát azzal, hogy ő túl kis pont, nem rajta múlik, nem tud egyedül változtatni. Éppen azért írtam történeteket az embermentőkről, hogy kiderüljön, mindig voltak, akik úgy érezték, talán rajtuk is múlik, mi történik, és akiknek a sorsa azt példázza: még a legkilátástalanabbnak tűnő, pokoli szituációban is van mozgástér a jóra.

 

– A Narancsban azt mondtad, az „infotainment” műfaját műveled, ami „az információátadás és a szórakoztatás ötvözete”. Van ilyen szakszó?

– Van, bár elsősorban a televíziózásban használják. Egy látványos képeket mutató, magyarázó animációkkal feldobott National Geographic-természetfilm például jellegzetes képviselője az infotainment műfajának. És százszor annyi ember nézi, mint egy régi típusú dokumentumfilmet. Én is hasonlót szeretnék. Hiba lenne, ha bárki tankönyvpótlékként használná a munkáimat. De arra jók, hogy kedvet csináljanak. Vegyük le a könyveket a polcról, menjünk el egy képtárba! Ha elmeséltük Tersánszky Józsi Jenőről, hogy egyrészt egy nagyon kedves bohém volt, másfelől hallatlanul morális lény, akkor talán lesz annyira érdekes, hogy beleolvassunk egy művébe. Azért őt hozom fel példának, mert ez valóban megtörtént: az egyik olvasóm megírta nekem, hogy nálam olvasott róla először, és ma már a kedvenc írója.

 

– Életrajzi köteteket írsz. Igazi virtuális vitapartnered a 20. századi nagy francia gondolkodó, Roland Barthes, aki kijelentette: a szerző halott, azaz csak a mű érdekes számunkra. Ami teljesen jogos álláspont. Ahogy az ellenkezője is, ami hozzám mindig közelebb állt.

– A rendhagyó irodalomórákon mindig eljátszunk a gondolattal, mi történik, ha egy magyarul nem tudó svédnek tökéletes svéd fordításban odaadjuk Radnóti Levél a hitveshez című versét. Egyértelmű, hogy tudja majd értelmezni, megnyílnak az értelmezés csatornái. De ha tudja, milyen életkörülmények között, milyen történelmi helyzetben írta ezt valaki, tudja, ki volt Radnóti, akkor sokkal többet kap. Azaz mégiscsak fontos az életrajzi referencialitás. És ha fontos, akkor az a következő kérdés, hogy mi fontos valaki életéből. Az-e, ami az én általános iskolai könyvemben szerepelt, hogy Petőfi hány kilométert gyalogolt Selmecbányáról Pápára, vagy például az, hogy kibe volt szerelmes.

 

– Legújabb könyvedben visszatértél a szerelemhez, magyar festők magánéletéről írsz.

– Az egyik első ösztönzőm Czeizel Endre volt, vele beszélgettem egyszer a korábbi munkáimról, ő hívta fel a figyelmem a festőkre és arra, róluk is kellene hasonló, hisz nagyon keveset tudunk róluk. Ő is írt róluk, ahogy írókról, zenészekről is, egészen más szempontból: őt a tehetség problémája izgatta. De ösztönzött más is: egyszer például felkért a Magyar Nemzeti Galéria, hogy egy nyílt napjukon tartsak éjszakai előadást festőkről, akkor kezdtem el olvasgatni erről a témáról. És nagyon sok biztatást kaptam Kieselbach Tamástól, aki galériatulajdonosként nem „bevezetés”-t írt a könyvem elé, hanem „nyitás”-t.

 

– Tényleg keveset tudunk a magyar képzőművészekről.

– Irodalomtörténetet tanítanak, a magyar érettségi tárgy. Rippl-Rónai József életét viszont csak az ismeri, aki saját érdeklődéséből művészettörténettel is foglalkozott. Egy átlagosan művelt, érettségizett magyar ember nem tudja, ki volt Rippl-Rónai József. És ez így van a legtöbb magyar festővel, képzőművésszel. Ha most itt az Európa kávéházban körbekérdeznénk az embereket, nyugatos írókat tudnának mondani, esetleg még idézni is tudnának tőlük, de a Nyolcak tagjai közül jó esetben is csak egyet-kettőt ismernének. Pedig a művelődéstörténeti súlyuk ugyanaz! Épp ezért a festőknek nemcsak a párkapcsolataikról írok, hanem az életükről is.

 

– Találtam egy kevésbé ismert nevet: Amrita Sher-Gil.

– Én sem ismertem korábban. Őt még a képzőművészetben többé-kevésbé otthonosak sem feltétlenül ismerik. Pedig ő a világon a legismertebb magyar festő – azért mondhatjuk, hogy magyar, mert magyarként és indiaiként határozta meg önmagát. Rövid élete meghatározó részét Magyarországon töltötte, a férje, Egan Viktor orvos is magyar volt, sokat festett itt. Indiában rendkívül büszkék rá. Frida Kahlóhoz hasonlítható, a stílusa és az életmódja révén is.

 

– Kiről írtál először?

– Az Így szerettek ők második kötetében szerepel Vas István, aki képzőművészt vett feleségül, Szántó Piroskát. De akkor még nem gondoltam, hogy festőkről fogok írni. Most ugyanennek a történetnek Szántó Piroska áll a központjában. Egy-két éve kezdtem dolgozni ezen a könyvön, már nem emlékszem pontosan, ki volt a legelső. Szinyei Merse Pál és Probstner Zsófia, a „lilaruhás nő”, biztos az elsők közt voltak.

 

– Annyira kedveled Szinyei Mersét?

– Annyira szerettem volna megfejteni a titkát. A Lilaruhás nő a legtöbb reprodukcióval rendelkező magyar festmény, ez a „magyar Mona Lisa”. Nem lehet nem észrevenni, hogy a modell terhes, de erről mégis kevés szó esik. Mindig izgatott, hogy ki ez a titokzatos nő, és mi köze volt Szinyei Merséhez. Amikor részletesen is megismertem ezt a tragikus szerelmi kapcsolatot, ami végeredményben a gyerekeik halála miatt végződött válással, azt is megértettem, miért nem festett ezután Szinyei Merse húsz évig.

 

– Azt tudod, hogy Probstner Zsófiáról Gobbi Hilda Közben… című visszaemlékezésében is olvashatunk? Öregen egy színészotthonban lakott, és viszonya lett egy nős férfival!

– Százkét évesen halt meg, az utolsó néhány esztendőt töltötte az otthonban, ő volt az egyetlen lakó, aki nem a színészi pályáról érkezett. Két interjú is készült ott vele, azokat olvastam, a Gobbi-könyvet még nem. Abszolút belefér a képbe a liezon, Zsófia az interjúk készítői szerint is nagyon ügyelt, hogy százévesen is mindig csinos és nőies legyen.

 

– Általában az derül ki a szerelmi kapcsolatokról szóló könyveidből, hogy kevés a boldog, beteljesült, egy életen át tartó szerelem.

– Nagyon szívesen írok ilyenről, például Benedek Elek és Fischer Mária kapcsolatáról, akik negyvenöt évig éltek boldogan, és a feleség a férje halála után egy nappal öngyilkos lett. De valóban kevés az ilyen erős kötődés, bár például Vajda Júlia, aki férje, Vajda Lajos halála után újra férjhez ment, élete végéig Vajdát szerette. Általában egy ember életében több partner van, elválunk, csalódunk, újrakezdünk – mindenkinek elég bonyolult az érzelmi és a szerelmi élete. A mérlegképes könyvelőké is, csak ők nem írnak verseket, és nem festenek képeket, nem születnek róluk monográfiák.

 

– Mennyire sikerül betartani a monogámia keresztényi parancsát?

– Erre is kevés példát tudok mondani. Ilyen volt Egry József és Pauler Juliska kapcsolata, bár az sem a monogámia jegyében indult. Két, minden szempontból ellentétes ember, egy koldusszegényen felnőtt tanulatlan festő és egy jó családból való polgárasszony, egy ezredes felesége szerettek egymásba. A szerelmi dráma és Juliska válása után azonban ez egy sírig tartó, mély érzelmi kötődésen alapuló kapcsolat volt.

 

– Pauler Juliska tagja volt a híres Pauler családnak, amelyikből Pauler Tivadar jogtudós, Pauler Gyula levéltáros és Pauler Ákos filozófus származik. Gondolom, nem örültek a botránynak.

– Lényegében kiközösítették Juliskát, hiszen ez kétszeresen is rangon aluli házasság volt, Egry sem vagyonnal, sem érettségivel nem rendelkezett. Csak azután fogadták volna be őket a családba, hogy Egry képeit kiállították a Nemzeti Szalonon, azaz a hivatalos Magyarország is elismerte tehetségét. Akkor viszont már ők nem kellettek Juliskának és Egrynek, nem keresték a társaságukat.

 

– Láthatóan kitüntetett érték számodra a műveltség.

– Az, de nem az öncélú műveltség. Nem évszámokat, adatokat kell elsősorban tudni – bár a lexikális tudás is fontos! –; az a lényeg, hogy valaki képes legyen a műalkotások befogadására. Ennek magától értetődő készségnek kellene lennie! S persze meg kell lennie az igénynek is. Fel lehet kelteni az érdeklődést, és fel is kell kelteni. Mindig bosszankodom, ha gazdasági szakemberek, üzletemberek berzenkednek a művészeti oktatás óraszámai miatt, és azt mondják, praktikus tudást, praktikus szakmákat kell tanítani a fiataloknak. Egyszerű oka van pedig, hogy miért jó, ha valaki verseket olvas, megtanul verseket olvasni. Az érzelmi tapasztalatok átadásának nincs hatékonyabb eszköze a művészetnél! Lehet hosszú pszichológiai tanulmányokat írni a magányról, az elhagyatottságról, a depresszióról, de annál tömörebben semmi nem fejezi ki, mint amit József Attila írt: „A semmi ágán ül szivem…” A művészettel való foglalkozás olyan készségeket alakít ki, amelyeket ha megtanulunk, az élet minden területén hasznát vehetjük. Az absztrakció képességére vagy az empátiára mindenkinek szüksége van, a munkájában is, a magánéletében is! És ne feledjük, hogy a közös műveltség, a János vitéz vagy a Toldi ismerete csoportkohéziót is ad, összekapcsolja például egy kisközösség vagy egy nemzet tagjait.

 

– Az egyetemen, főiskolán felvételiztetők régi panasza az általános műveltség csökkenése.

– Nem hiszek a hanyatlástörténetekben! A „régen jobb volt” tán a humanizmus óta visszatérő panasz.

 

– Már Hésziodosz folyamatos hanyatlásról beszél!

– Folyamatosan változik a műveltség szerkezete. De nem hiszem, hogy csökkenne például a szépirodalmat olvasók száma. Ezt könyvkiadónál dolgozva is így látom. Ugyanannyian vásárolnak ma verseskönyvet, mint húsz éve. Volt egy kitüntetett időszak, úgy a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig, amikor magas példányszámban adtak ki könyveket, a Szép versek, a Körkép ott állt a lakótelepi lakások polcain, de ezeknek a példányszámoknak ne dőljünk be!

 

– Azért ne feledjük el, hogy a műveltségből mára kiesett az antikvitás, ami nagyon nagy veszteség, hogy Jókai vagy Mikszáth egykor oly népszerű életművének jelentős része is kiesett, átalakultak a kultúrafogyasztási szokások is, A kőszívű ember fiai, az Egri csillagok sokaknak olvashatatlan, mert hosszú. A klipeken felnőtt nemzedékeknek egy terjedelmes, részletező realista regény lassú is, ahogy egy Fellini-film is… Én abban sem vagyok biztos, hogy aki mondjuk Krasznahorkai László új regényét megvette, el is olvassa.

– Aki megvette, el is olvassa. Sőt több fogyott belőle, mint amennyi egy Krasznahorkai-műből szokott. Kertész Imre és Esterházy Péter halála után Nádas Péter mellett most ő lett az, akinek bizonyos körökben illik megvenni, olvasni a könyvét.

 

– E körök azért meglehetősen szűkek. Egy 2005-ös szociológiai tanulmányban – Bukodi Erzsébet a szerzője – olvastam, hogy az ezredforduló táján a lakosság nyolc százaléka volt rendszeres magaskultúra-fogyasztó, s hogy ez a csoport arányaiban egyre szűkül. A „mindenevők” közé a lakosság húsz százaléka sorolható, a csak szórakozni akarók közé huszonöt százaléka, a többiek, tehát a lakosság majdnem fele passzív, leginkább csak tévézik. Valuch Tibor is megállapítja 2015-ös, A mai magyar társadalom című könyvében, hogy „az igényes irodalmi alkotások helyét a lektűr vette át”. Persze nem kell sápítoznunk, de ezek elég rémisztő adatok, még akkor is, ha tudjuk, hogy a Nyugatot is nagyon kevesen olvasták, Arany János lapjairól nem is beszélve. Változtathatnak ezen valamit a könyvkiadói stratégiák vagy az olyan projektek, mint a fiatal írók és zenészek kitalálta Rájátszás?

– Társadalmi-demográfiai megközelítésben ma körülbelül négymillió ember tekinthető potenciális olvasónak, ezen belül félmillió a magas irodalom fogyasztójának. Ez a magyarok anyagi helyzetét ismerve egyáltalán nem rossz arány, jobb, mint például a norvégeknél. A kulcskérdés persze az, hogy a legfiatalabb generációnak az a része, amelyik nem minősült funkcionális analfabétának a PISA-teszten, megnyerhető-e élete további részére az olvasásnak, ezen belül pedig az értékes irodalomnak. Itt azért minden jogos félelmünk mellett vannak biztató jelenségek. Ilyen az általad említett Rájátszás, de ilyenek a slam poetry estek is. Mégiscsak azért állnak sorba tömegesen a fiatalok, hogy kortárs verseket hallgassanak, pedig ezért még fizetniük is kell!

 

– A könyvek eladásában mennyire fontos a marketing?

– Nagyon. Mindent marketingnek tekintek, ami az olvasó és a szerző, az olvasó és a kiadó közti kapcsolatot erősítheti. Ennek sok eszköze van, ilyen egy interjú is.

 

– Köszönöm, de ez nem veheti fel a versenyt a 6-os villamos oldalán látható hirdetéssel.

– Tévedsz! A hirdetés pillanatnyi impulzust ad, amit a következő pillanatban elfelejtenek. Sokszor kell látni ahhoz, hogy megjegyezzék. Egy interjú valamelyik komoly lapban mélyebb hatást válthat ki.

 

– Megnyugodtam. Azt nyilatkoztad 2013-ban a Hvg.hu-nak, hogy magad is egy termék, egy trend vagy, „aminek megvan a maga életciklusa”.

– Ez mindenkivel így van. A szerző neve, hogy megint József Attilát idézzem, „árúvédjegy”. Amit ír, ezért vagy azért érdekes, fontos lehet, de kevés mű marad a körforgásban. Herczeg Ferenc vagy Szabó Dezső rendkívül népszerűek voltak valamikor, ma már senki nem olvassa őket. Mindenkinek megvan a maga „életciklusa”. Én annyiban vagyok szerencsés, hogy ezt tudom előre.

 

– Mint kommunikációs, marketinges szakember, mennyire tudatosan építed a magad pályáját, imidzsét, brandjét?

– Most például itt ülök, és veled beszélgetek, pedig mehettem volna moziba is. Amúgy nem görcsölök rá a személyes márkaépítésemre, próbálok a magam számára hiteles maradni, nem valamiféle szerepet alakítani.

 

– Olvastam például, hogy egyszer volt egy fogadalmad, ami szerint harminc napon át türelmes leszel olyanokkal is, akik nem rokonszenvesek. Szándékosan beszéltél erről?

– Igen, ha már ennyien figyelnek rám, és ismert lettem, akkor próbálom ezt kihasználni. Például így is. A fogadalmat egyébként a Zimbardo-féle Hősök tere-kezdeményezés csapatának a felhívására tettem. Arra próbáltuk ráirányítani a figyelmet, hogy kis dolgokkal is lehet változásokat elérni. Azóta folyamatosan igyekszem gyakorolni ezt a fajta türelmet. Lehet, hogy nem is egy ember ébreszt ellenszenvet, hanem a foglalkozása: parkolóőr, banki ügyintéző, portás. Utáljuk őket, pedig szükség van rájuk. Ha megkérdezem, hogy van, talán nem lesz goromba másokkal.

 

– Vagy nem érti, mit akarsz. De tényleg sok múlik azon, hogyan szólunk egy másik emberhez. Magyarországon a viselkedéskultúra, a hétköznapi kultúra nem áll éppen magas fokon.

– És ami nagyobb baj, kevesektől lehet jó példát látni. Ma a politikai korrektség szitokszónak számít, a legmagasabb szinten is büszkén lehet buzizni, cigányozni, prolizni, nyuggerozni. A durvaság, a verbális agresszió lassan már a diplomácia helyét is átveszi. Mit várjunk akkor a bolti eladóktól vagy a hivatali ügyintézőktől?

 

– Az életciklus szerencsére még tart, várják az újabb könyveket, s láthatóan te is lendületben vagy. Mi lesz a következő?

– Több elképzelésem is van. Minél hamarább újra könyvtárban szeretnék ülni.

 

– Egy kreatív igazgató ezt megengedheti magának?

– Szerencsére igen. Két könyvtári napom van egy héten, hármat töltök a munkahelyemen. Elég kevés embernek van ilyen remek állása.

 

– Mikorra várhatjuk a Fabchich József élete és műve című monográfiát?

– Rövid kötet lenne. Szegénynek szinte az egész életművét elvesztette Kazinczy. Megérdemelné, hogy valaki utólag megírja. Lehet, hogy egyszer megteszem.

Comments

kommentek

Cimkék: