Kulturális-közéleti havilap | 2017


2008 január Nivódíj


Lator László: Mire jó egy téves hívás? (Fischer Mária)

Az első vers úgy indul, ahogy mostanában szokásos, már-már ízetlen próza, fakó köznapi történet (Szilvesztert keresik), illik hozzá az is, hogy (egyébként gyaníthatóan kimódoltan semmitmondó közlésekkel) kiegészíti, kényszeresen pontosítja a helyzetet és a történetet: déltájt, ünnep után. Lehetne is éppen valami szerepe, de persze, a nap, a napszak megnevezésének sem az előzményekre, sem a továbbiakra nézve semmi jelentősége. Eltanult modor, gondolhatná a gyanakvó olvasó. A történet itt véget is érhetne, a valóságban a mondom, téves a hívással befejeznénk, tennénk is le a kagylót. Csakhogy Fischer Máriánál az esemény máris gellert kap, első pillantásra felesleges idétlen szószátyársággal folytatódik: merthogy sehol egy Szilveszter (és hogy itt figyelni kezdünk, ahhoz a ritka Szilveszter meg a határozatlan névelő is hozzátartozik, hozzá a suta, körülményes magyarázkodás, ráadásul szerkezetével, ismétléseivel, mértékével már igazi versmondat, leleményes leképezése valami esetlen toporgásnak. Aztán a csonka sorvég, a lélegzet elakadása. A gépies szócséplés, a nyomában támadó szégyenkezés (még jó, hogy más se figyel) nemcsak kificamítja, hanem más irányba löki a (most már vers)novellát. Már nem a külvilágról, az innen is, onnan is rossz ízű telefonbeszélgetésről szól, elveszti körvonalait, a félhomályban egy kirajzolódó arcképet, önarcképet kezdünk látni. Az a semmibe mondott, függőben maradt, többféle lehető folytatást kínáló sehol egy mondattani csonkaságával, lehető jelentéseivel mintha már ezt a fordulatot készítette volna elő. Mindegy, ki kit keres, ki kit hív, a korszerű technikai-kommunikációs zavar, a köznapi drámácska valami általánosabbra, fenyegetőbbre céloz. Akár azt is mondhatnám, hogy a versnek filozófiai sugallata támad, személyes és közös egzisztenciális szorongás bujkál benne. Nem tudom, mennyire tudatosan, de a vers itt kívül-belül tónust vált. A végül is, ég áldja, a némi remény 19. századian pallérozott. A csupa befejezetlenség történet kifut eddigi természetes közegéből, színteret és előadásmódot vált. Átcsúszik írója tudatába-féltudatába. A hosszú még a nap már csakis az övé, a színjátéknak, innentől, ő az egyetlen szereplője. Reményt, de előre tudjuk, képtelen reményt kínál. A visszatalálnak a ház kóbor igéi, belakják agyamat, tereket bontanak elmosódott, mégis megejtően pontos ábrázolásmódjával kivételes remeklés. Magyarázhatnánk külön-külön és együtt minden szót, de nem érezzük szükségét. Egy tágas közérzet, a magános lélek különös történései. Ha körvonalaikat nem látjuk is, gomolygó anyagukat, hirtelen meg-megvilágosuló mozzanataikat értjük. A belső világ egy-egy pillanatra megnyílik, s rögtön be is zárul. A kép- és gondolatfoszlányok megváltást ígérnek, de csak rövid időre. Az űr hirtelen mozgással, nyugtalan lázakkal telítődik. A néha beszélni szeretnék csupa eleven vágyakozás, de feltételes módja meg is húzza az ideiglenesen visszanyert, rég elveszített éden határait. De: mégiscsak éden, mondjuk, az ifjúság, ott van, karnyújtásnyira, de a költő egy groteszk képpel gyöngéden csúfolódik is rajta: Néha beszélni szeretnék. Egy szüntelenül, szüntelenül csipogó műcsibeként, nyomaték nélkül. Nem szidoloznám a bolond szavakat. Hogy a megmetrizált rímtelen szonett (Fischer Mária legkedvesebb versformája) utolsó sora hogy kerül ide, nem tudnám megmondani. De azt igen, hogy jó helyen van, hogy, meglehet, éppen bizonytalan kötődésével, jelentésével vitathatatlanul szép zárlata a sokfelé ágazó versnek. A Szilvesztert keresik méltó párja a Félek az éjszaka mélyén. (A harmadikat, az Elveszti a rózsát egy kicsit alábbra sorolnám. Nagyon szép sorok közt közhelyek, majdnem-olajnyomatok: a rózsa hamva, pirosa, az illat, a csengő, a lázas öröm, a rőt alkonyat elnyűtt kellékei a lírának.) Hanem a második! Milyen szuggesztív megjelenítése, szóval-képpel való megformálása, kiszámíthatatlan kanyaraival, lidérces-groteszk képeivel, erős hullámverésével, a körvonaltalan szorongásnak! Fischer Mária késedelmesen, úgy tudni, ötven-egynéhány éves korában mert megszólalni, magára hagyatkozva, egy kis baranyai falu, talán, társtalanságában. Ritka tehetség. Többnyire az ösztöneire bízza magát, s ha nem is mindig, rendszerint meggyőzi olvasóját, hogy minden úgy van jól, ahogy csinálja. Egyszer-egyszer azért mégis azt mondanám: álljon csak meg, Mária! Olvassa el még egyszer, még tízszer, amit leírt! Álljon helyt (mint valamikor Illyés Gyula mondta) minden szaváért, mondatáért. De mondom inkább ezt: íme, egy szerencsés alvajáró. Meg-megmozdul alatta a kifeszített kötél, de közben olyasmiket suttog el, amit mások, ébren, soha.

 

 

Comments

kommentek

Cimkék: ,