Kulturális-közéleti havilap | 2017


2014 december Interjú


A szabadság terének elvesztése: Rényi Andrással beszélget Váradi Júlia

– Áll­junk meg együtt a Sza­bad­ság té­ren, je­len tör­té­ne­tünk ki­in­du­ló­pont­já­nál, a né­met meg­szál­lás ál­do­za­ta­i­nak em­lék­mû­vé­nél. Kezd­jük itt vir­tu­á­lis sé­tán­kat, hogy e min­den ízé­ben és min­den por­ci­ká­já­ban ró­lunk, a rég­múl­tunk­ról, a kö­zel­múl­tunk­ról és a je­le­nünk­rõl szó­ló tér­nek a be­mu­ta­tá­sá­val és elem­zé­sé­vel fel­mu­tat­has­suk Ma­gyar­or­szág leg­jel­lem­zõbb vo­ná­sa­it!

– Kezd­het­jük a vé­gé­nél, az em­lék­mû­nél is, ugyan­is a Sza­bad­ság tér sza­bad­ság­hi­ány­tól sza­bad­ság­hi­á­nyig tar­tó szim­bo­li­kus tör­té­ne­te ön­ma­gá­ba hur­ko­ló­dó kör­ként is le­ír­ha­tó.

– Az ele­je pe­dig a hír­hedt Neue­ge­bäude, va­gyis az Új­épü­let és an­nak 1897-es le­bon­tá­sa. Így ér­ti a hur­ko­ló­dó kört?

– Ter­mé­sze­te­sen az az ele­je. De ah­hoz, hogy meg­ért­sük az ös­­sze­füg­gést, a vá­ros te­re­it és em­lék­mû­ve­it kö­zös szö­vet­ként kell te­kin­tet­nünk, ös­­sze kell ol­vas­nunk egy­más­sal. Pél­dá­ul a Sza­bad­ság té­ri né­met meg­szál­lá­si em­lék­mû­vet az újon­nan át­épí­tett Kos­suth tér­rel, an­nak meg­újult szob­ra­i­val, vagy a mil­len­ni­um al­kal­má­ból a Hõ­sök te­rén, az új Andrássy út ten­ge­lyé­ben épült ha­tal­mas, Zala-Schikedanz-féle em­lék­mû­vel, amely­nek vol­ta­képp tra­gi­ko­mi­kus ki­for­dí­tá­sa. Pár­­­­ká­nyi Raab Pé­ter ma­ga hoz­ta ös­­sze­füg­gés­be az ál­ta­la ter­ve­zett Sza­bad­ság té­ri szo­bor­cso­port szár­nya­sze­gett fi­gu­rá­ját a Hõ­sök te­re ha­tal­mas kö­zép­pon­ti dísz­osz­lo­pá­nak Gáb­ri­el ark­an­gya­lá­val, aki ün­ne­pé­lyes moz­du­lat­tal mu­tat­ja fel a ket­tõs ke­resz­tet és a ma­gyar szent ko­ro­nát, mi­köz­ben alat­ta ott gyü­le­ke­zik a hét ve­zér. Mint­ha az ark­an­gyal mu­tat­ná az utat a ma­gya­rok­nak a Kár­pát-me­den­ce fe­lé: mint­ha di­a­dal­mas je­len­lé­te a ma­gas­ban szak­rá­li­san iga­zol­ná jo­gu­kat a hely­hez, amit el­fog­lal­tak.

– Ezt jel­ké­pe­zi a hét ve­zér je­len­lé­te?

– Igen, az an­gyal kö­ré gyû­lik a hét ve­zér: a há­ta mö­gött a két fél­kör­íves ko­lon­nád­ban pe­dig ott so­ra­koz­nak a ma­gyar tör­té­ne­lem ma­ra­dan­dót al­ko­tó ki­rá­lyai és ve­ze­tõi, mint­egy bi­zo­nyít­ván azt, hogy meg is tör­tént a szim­bo­li­kus bir­tok­ba vé­tel, és hogy a ma­gya­rok ezer év alatt be is lak­ták a Kár­pát-me­den­cét.

– A millenium er­rõl szólt…

– Igen, az ezer­éves em­lék­mû tér­struk­tú­rá­ja az egy­ko­ri hon­fog­la­lás és az itt be­ren­dez­ke­dõ ma­gyar ál­la­mi­ság szim­bo­li­kus meg­erõ­sí­té­sét szol­gál­ja: tá­gas ka­ré­ja – aho­gyan egyéb­ként a XIX. szá­zad vé­gén min­den ha­son­ló nem­ze­ti em­lék­mû –, tar­tós té­ri ke­re­tet te­remt a nem­zet ös­­sze­gyûj­té­se szá­má­ra. Az ívelt osz­lop­csar­nok­ok a ró­mai Szent Pé­ter tér ne­ve­ze­tes kolonnádjaira em­lé­kez­tet­nek, ame­lyek Bernini is­mert raj­zán a pá­pai ha­ta­lom vé­dõ­kar­ja­i­ként öle­lik át a te­ret, il­let­ve a ba­zi­li­ka elõtt gyü­le­ke­zõ hí­ve­ket. Va­la­mi ilyes­mi­rõl van itt is szó: az élõ ma­gya­ro­kat ös­­sze­gyûj­tõ kép­ze­le­ti tér konst­ru­á­lá­sá­ról, amely­nek fó­ku­szá­ban a ke­resz­tény ál­la­mi­ság gyõ­zel­mes jel­vé­nyei áll­nak, ame­lyet a ma­gyar tör­té­ne­lem nagy­jai, ural­ko­dói és hõ­sei övez­nek.

– A Hõ­sök te­re ele­ve szim­bo­li­kus tér­nek épült, ame­lyet egy nagy­sza­bá­sú vá­ros­ren­de­zé­si kon­cep­ció ke­re­té­ben ala­kí­tot­tak ki.

– Igen, a XIX. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ha­son­lót lát­ni Ró­má­ban, a II. Vik­tor Emá­nu­el em­lék­mû­vén („a Ha­za Ol­tá­ra”), vagy a ber­li­ni Sie­ges­säule és a Bran­den­bur­gi ka­pu együt­te­sé­nél, ame­lyek vol­ta­képp a né­met egy­ség és az olasz egy­ség, te­hát az újon­nan ala­ku­ló nem­zet­ál­la­mok szim­bo­li­kus ön­be­je­len­té­sei. Eze­ket a nem­ze­te­ket bi­zo­nyos ér­te­lem­ben meg kel­lett ala­pí­ta­ni. Meg kel­lett konst­ru­ál­ni a nagy nem­ze­ti narratívákat, ki kel­lett ta­lál­ni, hogy kik vol­tak a vál­lal­ha­tó hõ­sök, mik vol­tak a vál­lal­ha­tó szim­bó­lu­mok, mi az a mi­ti­kus ke­ret, ami egy­ség­be fog­ja a nem­zet ko­ráb­bi tör­té­ne­tét. Az igény az 1867-es ki­egye­zés­sel fel­me­rült Ma­gyar­or­szá­gon is, amely nem volt tel­je­sen szu­ve­rén, mert ré­sze volt a Mo­nar­chi­á­nak, még­is igényt tar­tott ar­ra, hogy nem­zet­ál­la­mi au­to­nó­mi­á­ját, il­let­ve igé­nye­it gran­di­ó­zus mó­don ki­fe­jez­ze.

– Az em­ber azt gon­dol­ná, hogy en­nek a ha­tal­mi ki­fe­je­zés­mód­nak az új év­szá­zad, il­let­ve év­ez­red be­kö­szön­té­vel min­den­képp be­fel­leg­zett. De gya­ní­tom, hogy a múlt­ba va­ló vis­­sza­né­zés hí­vei anak­ro­nisz­ti­kus mó­don még­is va­la­mi ha­son­ló­val pró­bál­koz­nak. Ez igaz le­het a né­met meg­szál­lás em­lék­mû­ve ese­té­ben?

– Azért be­szé­lek ilyen so­kat a Hõ­sök te­re szim­bo­li­kus ös­­sze­füg­gé­se­i­rõl, mert a né­met meg­szál­lá­si em­lék­mû és a hoz­zá va­ló ra­gasz­ko­dás nem in­téz­he­tõ el a meg­ren­de­lõ és a mû­vész ha­mis tör­té­ne­lem­szem­lé­le­té­vel, ide­jét­múlt mû­vé­szet-fel­fo­gá­sá­val, vagy rossz íz­lé­sé­vel. Ami­kor Pár­ká­nyi Raab a Sza­bad­ság-té­ren ös­­sze­tö­ri Gáb­ri­el gyõ­zel­mes osz­lo­pát, ro­mos­sá te­szi és ki­for­dít­ja az íve­lõ­dõ osz­lop­so­ro­kat, to­váb­bá or­szág­al­mát ad a meg­alá­zott és szár­nya­sze­gett ark­an­gyal ke­zé­be, amit az az ag­res­­szió foly­tán épp el­ej­te­ni lát­szik, nem ke­ve­seb­bet tesz, mint hogy az Ez­red­éves em­lék­mû alap­gon­do­la­tát, a ma­gyar ál­la­mi­ság ezer éves múlt­ját von­ja vis­­sza, il­let­ve te­szi két­sé­ges­sé. Le­het, hogy õ er­re nem gon­dolt, de ex­ten­zív és da­gá­lyos uta­lá­sai a Hõ­sök te­re épí­té­sze­ti ikonoló­giá­já­ra bi­zony a né­met meg­szál­lá­si em­lék­mû­vet egye­ne­sen a nem­zet­ha­lál ki­fe­je­zé­sé­vé te­szik. Más kér­dés, hogy mind­ezt olyan ódi­va­tú nyel­ven, száj­ba­rá­gó és szob­rá­szi­lag al­pá­ri mó­don, ami a XXI. szá­zad­ban ko­mi­kus na­gyot­mon­dás­ként hat és meg­bí­zó­i­nak nagyratörõ tör­té­ne­ti as­pi­rá­ci­ó­it is in­kább ne­vet­sé­ges fény­ben tün­te­ti föl.

– De hogy ju­tunk el a Sza­bad­ság te­ret ere­de­ti­leg el­fog­la­ló Új­épü­let le­bon­tá­sá­nak tör­té­ne­té­ig? Mert­hogy a Sza­bad­ság tér lét­re­jöt­te va­ló­já­ban on­nan da­tá­ló­dik, ami­kor­tól el­tûnt a mo­nar­chia­be­li ha­tal­mas épü­let­együt­tes.

– Hát úgy, hogy az új em­lék­mû­vel ki­e­gé­szül­ve a tér – leg­alább­is az épít­te­tõk em­lé­ke­zet­po­li­ti­kai szán­dé­ka sze­rint – im­már az „el­ve­szett sza­bad­ság” te­re­ként szol­gál: visz­­sza­tér te­hát ön­nön kez­de­te­i­hez, ami­kor ezen a he­lyen egy­kor az ir­dat­lan mé­re­tû, a Haynau-féle vé­res meg­tor­lá­sok szim­bó­lu­ma­ként gyû­lölt ka­szár­nya állt. Az 1786-ban, ere­de­ti­leg erõd­nek épült és Neuge­bäude (Új­épü­let) né­ven el­hí­re­sült épü­let­tömb az egy­ko­ri Pest-Bu­da leg­na­gyobb há­za volt – a Bécs­ben élõ jó ne­vû fran­cia épí­tész, Isidoro Canevale ter­vez­te pu­ri­tán, klas­­szi­cis­ta stí­lu­sá­ban, aki­nek a je­len­té­keny vá­ci szé­kes­egy­há­zat is kö­szön­het­jük.

– Úgy tu­dom, II. Jó­zsef ren­del­te el a meg­épí­té­sét, de ti­tok­ban tar­tot­ták az épü­let ere­de­ti cél­ját.

– Igen, a bé­csi ud­var meg­bí­zá­sá­ból ka­to­nai cé­lok­ra épült. Azon­ban az épí­té­se köz­ben az ural­ko­dó meg­halt, így az­tán más cé­lok is fel­me­rül­tek. A nagy­já­ból száz év alatt, amíg állt, volt ka­szár­nya, bör­tön, a ki­egye­zés után tûz­ol­tó lak­ta­nya, sõt ok­ta­tá­si cé­lo­kat is szol­gált. Mind a négy sar­kán óri­á­si pa­vi­lo­nok he­lyez­ked­tek el, ha­tal­mas bel­sõ ud­va­rán pe­dig at­lé­ti­kai ver­se­nye­ket is ren­dez­tek. Min­dent ös­­sze­vet­ve, a fõ­vá­ro­si kö­zön­ség kö­ré­ben az Új­épü­let­hez még­is va­la­mi­képp rossz konnotációik ta­pad­tak.

– Amen­­nyi­ben?

– Itt ra­bos­kod­tak so­kan az 1848–49-es ma­gyar for­ra­da­lom ve­ze­tõi kö­zül. Bat­thyá­ny La­jost en­nek az épü­let­nek a fa­lá­nál vé­gez­ték ki, er­re em­lé­kez­tet az egy­ko­ri észak-ke­le­ti pa­vi­lon he­lyén ál­ló Bat­thyá­ny­-örök­mé­cses. A ki­egye­zést kö­ve­tõ­en, ami­kor már le­he­tõ­vé vált, hogy a sza­bad­ság­harc hõ­se­it Ma­gyar­or­szá­gon nyil­vá­no­san is tisz­tel­jék, a kör­nye­zõ ut­cák kö­zül töb­bet is ara­di vér­ta­núk­ról: Au­lich­ról, Vécseyrõl, Nagy­sán­dor Jó­zsef­rõl ne­vez­tek el. A Neugebäude ál­do­za­ta­i­ra egyéb­ként ma is em­lé­ke­zik egy bronz­üst-for­má­jú em­lék­mû a té­ren, Dózsa-Farkas And­rás mun­ká­ja 1940-bõl.

– A köz­tu­dat­ban úgy is hív­ták a Neugebäudét, hogy a ma­gyar Bas­tille. Ta­lán ezért bon­tot­ták le? De ha igen, ak­kor mi­ért csak 1897-ben?

– A ki­egye­zés után, ami­kor a túl­mé­re­te­zett ka­szár­nyát már amúgy is csak pol­gá­ri cé­lok­ra hasz­nál­ták, egy­re ke­vés­bé volt el­fo­gad­ha­tó, hogy a vá­ros kö­zép­pont­já­ban egy a haynaui idõk­höz kö­tõ­dõ, a ma­gyar füg­get­len­sé­gi tö­rek­vé­sek erõ­sza­kos le­ve­ré­sé­re em­lé­kez­te­tõ épü­let­tömb ék­te­len­ked­jen. A ki­egye­zést kö­ve­tõ lá­zas épít­ke­zé­sek, a nagy­sza­bá­sú ur­ba­nisz­ti­kai át­ala­kí­tá­sok meg­in­dul­tá­val a millenium ide­jé­re érett meg a hely­zet az Új­épü­let vég­le­ges el­bon­tá­sá­ra, ami – ezt se fe­lejt­sük el – a vá­ros fris­sen épült büsz­ke­sé­ge, a Steindl-féle új Par­la­ment mel­lett még anak­ro­nisz­ti­ku­sabb je­len­ség lett vol­na.

– A he­lyén pe­dig sza­bad, üres tér tá­madt, a Sza­bad­ság tér…

– Va­ló­ban, a név ek­kor és ezért szü­le­tett: nyil­ván­va­ló­an a múlt ne­héz örök­sé­gé­tõl va­ló meg­sza­ba­du­lás­ra utalt. Nem vé­let­len, hogy itt, a 15. szám alat­ti ház orom­za­ti plasz­ti­ká­ja­ként he­lyez­ték el az új fõ­vá­ros el­sõ nyil­vá­nos Kos­suth-szob­rát is.

– Nem mer­ték lát­vá­nyo­san áb­rá­zol­ni, mert még min­dig tar­tott a vi­ta Kos­suth meg­íté­lé­sé­rõl?

– Kos­suth sze­mé­lye Bécs sze­mé­ben vö­rös posz­tó ma­radt még év­ti­ze­dek­kel a ki­egye­zés után is, és hát tud­juk, hogy õ nem­csak el­le­nez­te az 1867-es pak­tu­mot, de a mo­nar­chia le­gi­ti­mi­tá­sát is két­ség­be von­ta. Még 1894-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la után is, ami­kor ha­za­hoz­ták a ham­va­it és ün­ne­pé­lye­sen el­te­met­ték, Ferencz Jó­zsef meg­til­tott min­den­ne­mû hi­va­ta­los rész­vé­telt a Kos­suth-kul­tusz ce­re­mó­ni­á­in.

– A Sza­bad­ság tér­rel konk­ré­tan mi volt a szán­dé­kuk az ak­ko­ri vá­ros­atyák­nak?

– Ugye ez az idõ­szak a vá­ros fej­lõ­dé­sé­nek és új­já­ren­de­zé­sé­nek rend­kí­vül vi­rág­zó és ak­tív pe­ri­ó­du­sa volt. Eb­ben a nagy­já­ból tíz év­ben ren­ge­teg fon­tos épü­let szü­le­tik meg. Egy­más után ír­ják ki a nagy pá­lyá­za­to­kat: ek­kor épül a Par­la­ment a Sza­bad­ság tér köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ban, ve­le szem­ben a Kú­ria ele­gáns pa­lo­tá­ja, de ek­kor épül fel az újon­nan meg­nyílt tér egyik ol­da­lán Alpár Ig­nác ter­vei alap­ján az eu­ró­pai lép­ték­kel mér­ve is ha­tal­mas Ke­res­ke­del­mi és Tõzs­de­pa­lo­ta, amely egyik fon­tos cent­ru­ma lesz a ma­gyar ka­pi­ta­liz­mus föl­len­dü­lé­sé­nek. S ve­le szem­közt a mai Ma­gyar Nem­ze­ti Bank-épü­let, ugyan­csak a nagy pá­lyá­zat gyõz­te­se, Alpár Ig­nác ter­vei alap­ján, amely ak­kor még az Oszt­rák-Ma­gyar Bank fõ­épü­le­te­ként, te­hát ele­ve bank­nak épült. Ha hoz­zá­vesz­­szük a Ke­res­ke­del­mi Csar­nok, a Ha­­jó­zá­si Tár­sa­ság vagy a szom­szé­dos Hold-ut­cai, Lechner-féle Pos­ta­ta­ka­rék épü­le­te­it – ezek úgy­szól­ván a ma­gyar ka­pi­ta­liz­mus épí­té­sze­ti ön­rep­re­zen­tá­ci­ó­i­ként fog­ha­tók fel. Ezek ke­re­tez­ték te­hát az új Sza­bad­ság te­ret, amely in­kább volt kel­le­mes vá­ro­si park, mint szim­bo­li­kus „hely”.

– De ez sem tar­tott so­ká­ig.

– Hát nem. Tri­a­non után a tér egycsapásra a ma­gyar re­vi­zi­o­nis­ta gon­do­lat kul­ti­kus te­ré­vé vált. Fél­kör­íves észa­ki ol­da­lán már az 1920-as évek leg­ele­jén fel­ál­lí­tot­ták a Ma­gyar fel­tá­ma­dás el­hí­re­sült szo­bor­cso­port­ját, a négy vi­lág­tá­jat, il­let­ve az „el­sza­kí­tott nem­zet­ré­sze­ket” áb­rá­zo­ló al­le­gó­ri­á­kat, a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ma­gyar ir­re­den­tiz­mus leg­fon­to­sabb plasz­ti­kai jel­kép­ét. A tér kö­ze­pén élõ vi­rág­ágyás­ként ki­rak­ták Nagy-Ma­gyar­or­szág sti­li­zált tér­kép­ét és 1928-ban – köz­ada­ko­zás­ból – fel­ál­lí­tot­ták az Erek­lyés or­szág­zász­lót is. A ta­lap­za­tá­ba el­he­lye­zett ur­ná­ba az el­csa­tolt te­rü­le­tek­rõl és a nem­ze­ti tör­té­ne­lem fon­tos hely­szí­ne­i­rõl ho­zott anya­föl­det he­lyez­tek: a cél nyil­ván­va­ló­an az volt, hogy szak­rá­lis he­­lyet te­remt­se­nek a cson­kí­tat­lan tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág tisz­te­le­té­nek. Ami­kor Hit­ler szö­vet­sé­ge­si se­gít­sé­gé­vel si­ke­rült vis­­sza­csa­tol­ni a Fel­vi­dé­ket és Észak-Er­délyt, fel­húz­ták az or­szág­zász­lót – de csak fél­ár­boc­ra, em­lé­kez­tet­ve ar­ra, hogy a re­ví­zió mû­ve még nem tel­jes. Az or­szág­zász­ló fel­ál­lí­tá­sá­ból az­tán or­szá­gos moz­ga­lom is lett. A ma­gyar­ba­rát lord Rothermere aján­dé­ka­ként a Ma­gyar Nem­ze­ti Bank épü­le­te elõtt ál­lí­tot­ták fel a Ma­gyar fáj­da­lom al­le­go­ri­kus szob­rát. A hí­rek­ben ma is rend­re fel­buk­ka­nó Ha­za­té­rés temp­lo­ma úgy­szin­tén az ir­re­den­ta esz­me­kör von­zá­sá­ban lé­te­sült. Nem cso­da, hogy a gyõz­te­sek a há­bo­rú után elõ­ször a re­vi­zi­o­nis­ta igé­nye­ket fenn­tar­tó szim­bo­li­kus je­le­ket tá­vo­lí­tot­ták el a tér­rõl – ta­lán az sem vé­let­len, hogy a Bu­da­pest ost­ro­má­nál el­esett szov­jet ka­to­ná­kat épp ide, az ir­re­den­ta szob­rok fél­kör­ív­ének geo­met­ri­ai fó­kusz­pont­já­ba te­met­ték, és az õ sír­juk fö­lé emel­ték 1946-ban hõ­si em­lék­mû­ként a 16 mé­ter ma­gas obe­lisz­ket, amely, no­ha az alat­ta fek­võ cson­to­kat ké­sõbb ex­hu­mál­ták és ka­to­nai te­me­tõk­be he­lyez­ték át, a rend­szer­vál­tás óta pe­dig jobb- és szél­sõ­jobb ol­dal­ról is több kí­sér­let tör­tént el­bon­tá­sá­ra, ma is ugyan­ott áll.

– A rend­szer­vál­tás te­hát itt nem ve­ze­tett szo­bor­cse­rék­hez…

– A rend­szer­vál­tás óta – egé­szen az idei évig – a Sza­bad­ság tér szob­rá­szi be­ren­de­zé­sé­ben csak ap­róbb, szim­bo­li­kus po­li­ti­kai szem­pont­ból je­len­ték­te­len mó­do­sí­tá­sok tör­tén­tek. Ilyen volt Harry Hill Band­holtz, haj­da­ni ame­ri­kai tá­bor­nok szob­rá­nak új­bó­li fel­ál­lí­tá­sa az ame­ri­kai nagy­kö­vet­ség elõtt, aki az el­sõ vi­lág­há­bo­rú után az ame­ri­kai ka­to­nai mis­­szió pa­rancs­no­ka volt Ma­gyar­or­szá­gon. 1919-ben, ami­kor az an­tant erõk tiszt­je­ként Bu­da­pes­ten ál­lo­má­so­zott, õ aka­dá­lyoz­ta meg, hogy a meg­szál­ló ro­mán csa­pa­tok ki­fos­­szák a Ma­gyar Nem­ze­ti Mú­ze­u­mot. Emi­att ál­lí­tot­tak ne­ki a ma­gya­rok em­lé­ket, amit az­tán a kom­mu­nis­ta idõk­ben le­bon­tot­tak és el­szál­lí­tot­tak, de a rend­szer­vál­tás kor­má­nya – az ame­ri­ka­i­ak­nak tett ba­rá­ti gesz­tus­ként – új­ra visz­­sza­he­lyez­tet­te.

– És itt van egy nem­rég fel­ál­lí­tott Re­a­gan-szo­bor is, nem mes­­sze a szov­jet em­lék­mû­tõl. Nem va­la­mi gyö­nyö­rû és so­kan kér­dez­ge­tik, hogy a sok-sok ame­ri­kai el­nök kö­zül mi­ért ép­pen Re­a­gan.

– Ez is csak egy zsá­ner-szo­bor, amely jól be­le­il­lik az utób­bi idõk szo­bor-giccs di­vat­já­ba, és per­sze a rend­szer­vál­tás ide­o­lo­gi­kus vissz­fény­ét ve­tí­ti ránk. Vé­gül is õ volt az az ame­ri­kai el­nök, aki­nek na­gyon ha­tá­ro­zott szov­jet­el­le­nes vo­na­la sok­ban hoz­zá­já­rult a kom­mu­nis­ta rend­szer meg­rop­pa­ná­sá­hoz.

– Õ volt az, aki „evil em­pi­re”-nek, va­gyis a go­nosz bi­ro­dal­má­nak ne­vez­te a Szov­jet­uni­ót.

– A szo­bor, õszin­tén szól­va „nem oszt, nem szo­roz”, ha nem ked­ve­lem is, en­gem kü­lö­nö­seb­ben nem za­var, tu­laj­don­kép­pen in­kább ol­dó­nak hat. Ez is azon „sé­tá­ló szob­rok” kö­zé tar­to­zik, ame­lyek szép bi­zo­nyí­té­kai an­nak, aho­gyan az em­lék­mû­vek a nagy­vá­ro­si tér­ben el­vesz­tet­ték szim­bo­li­kus je­len­tõ­sé­gü­ket.

– Tér­jünk vis­­sza ak­kor a kez­dõ­pont­hoz: a szov­jet em­lék­mû­vel pon­to­san át­el­len­ben fel­ál­lí­tott meg­szál­lá­si szo­bor­cso­port­hoz. Mi­ért mond­ta az imént, hogy a nem­rég fel­ál­lí­tott em­lék­mû­vel a Sza­bad­ság-tér „visz­­sza­tér ön­nön kez­de­te­i­hez”?

– Azt ál­lí­tom, hogy en­nek az em­lék­mû­nek csak ak­kor van ér­tel­me, ha ab­ban a nem­zet­ha­lál fe­je­zõd­het ki. Or­bán­nak szük­sé­ge van er­re a tör­té­nel­mi ce­zú­rá­ra, hogy a NER-t egy új tör­té­nel­mi kez­det­nek le­hes­sen nyil­vá­ní­ta­ni. Ezért kész tel­je­sen át­szab­ni és tö­ké­le­te­sen új ér­te­lem­mel meg­ter­hel­ni a ha­gyo­má­nyos vá­ro­si te­ret, amely pe­dig gaz­dag je­len­té­sét ép­pen a tör­té­ne­ti kor­szak­ok szer­ves egy­más­ra ra­kó­dá­sá­ból nye­ri. Mi más ma­gya­ráz­ná azt az erõ­sza­kos­sá­got, hogy az em­lék­mû­nek egy is­ten­ver­te ga­rázs­le­já­ró­ra kell­jen ke­rül­nie, mint a szim­bo­li­kus ko­he­ren­cia min­de­nek fö­löt­ti vá­gya? Hisz a hely oly mér­té­kig al­kal­mat­lan ar­ra, hogy em­lék­mû­vet ál­lít­sa­nak oda, hogy nem le­het más ma­gya­rá­zat rá, mint az, hogy a tér észa­ki fó­kusz­pont­já­ban ál­ló hõ­si em­lék­mû­vet a szov­jet meg­szál­lás em­lék­mû­vé­vé funk­ci­o­nál­ja át. A két plasz­ti­kai mo­nu­men­tum egy­aránt a tér kö­zép­ten­ge­lyé­re fel­fûz­ve, úgy­szól­ván a tér ke­reszt­irá­nyú át­ló­já­ra szim­met­ri­ku­san he­lyez­ke­dik el: Pár­ká­nyi Raab ar­chi­tek­tú­rá­já­nak át­tört orom­za­ta a Bel­vá­ros fe­lõl ér­ke­zõ né­zõ szá­má­ra kész­sé­ge­sen fog­lal­ja ma­gá­ba az ara­nyo­zott vö­rös csil­lag csil­lo­gó lát­vá­nyát is.

– Te­hát ös­­sze­gez­ve, a né­met meg­szál­lás­ra em­lé­ke­zõ szo­bor erõ­sza­kos hely­ki­vá­lasz­tá­sa a szov­jet em­lék­mû­re adott ké­sei vá­lasz?

– Csak így lo­gi­kus. Az alap­tör­vény ugye­bár ki­mond­ja, hogy Ma­gyar­or­szág a ket­tõs meg­szál­lás mi­att ve­szí­tet­te el a szu­ve­re­ni­tá­sát, elõ­ször a né­me­tek, majd a szov­je­tek ál­tal – és a ket­tõ egy­for­mán súj­tot­ta Ma­gyar­or­szá­got. Ha nem is azo­nos idõ­tar­tam­ban, de egy­for­ma súl­­lyal, és így a ma­gyar szu­ve­re­ni­tás el­vesz­té­sét épp itt kell meg­örö­kí­te­ni. Mond­hat­ni az­zal, hogy a te­ret az el­vesz­tett Sza­bad­ság te­ré­vé sti­li­zál­ják át. A szu­ve­re­ni­tás el­vesz­té­sé­nek suly­ko­lá­sa mö­gött sze­rin­tem két po­li­ti­kai meg­fon­to­lás le­het. Az egyik az: ha ki le­het mon­da­ni, hogy Ma­gyar­or­szág nem volt szu­ve­rén, elõ­ször a ná­cik, utá­na a szov­je­tek mi­att, ak­kor ez azt is je­len­ti, hogy Ma­gyar­or­szág at­tól a kis szûk kol­la­bo­ráns elit­tõl el­te­kint­ve, ame­lyik ki­szol­gál­ta a ná­ci­kat, il­let­ve a szov­je­te­ket, te­hát ma­gya­rán a ná­cik és a kom­csik szûk ki­sebb­sé­gé­tõl el­te­kint­ve a ma­gyar tár­sa­da­lom ma­ga lé­nye­gi­leg érin­tet­len ma­radt mind a két­fé­le to­ta­li­tá­ri­us ide­o­ló­gi­á­tól, il­let­ve csak passzí­­van el­tûr­te az ide­gen ál­tal rá­okt­ro­jált rend­sze­rek erõ­sza­kát. Ez a ki­je­len­tés azt su­gall­ja te­hát, hogy a ma­gya­rok­nak tu­laj­don­kép­pen nincs mi­vel el­szá­mol­ni­uk se a Hor­thy­-, se a nyi­las, se a kom­mu­nis­ta kor­szak­ban tör­tén­tek­kel kap­cso­lat­ban.

– Ez a rend­szer­vál­tás utá­ni po­li­ti­kai pa­rí­ro­zás alap­té­te­le. A két­fé­le dik­ta­tú­ra ös­­sze­mo­sá­sa.

– A gon­do­lat nem új, a Ter­ror Há­zá­nak narratívája is azt su­gall­ta, hogy a két ter­ror­rend­szer egy­más­sal kom­pa­ti­bi­lis volt, egy­más­nak tö­ké­le­te­sen meg­fe­lel. Ezek mind nem­zet­ide­gen és nem­zet­el­le­nes erõk vol­tak, ame­lyek a tör­té­ne­lem sze­mét­domb­já­ra ke­rül­nek, és a füg­get­len, új Ma­gyar­or­szág­nak ab­ban áll a sza­bad­sá­ga, hogy le­ve­ti ma­gá­ról ezek­nek az ide­gen szí­vû eli­tek­nek az ural­mát, és úgy­mond tör­té­nel­mi igaz­sá­got tesz.

– Ez te­hát az egyik po­li­ti­kai meg­fon­to­lás a vá­ros tel­jes át­ren­de­zé­se mö­gött. Mi a má­sik?

– A má­sik a Ter­ror Há­zá­ban még nin­csen je­len, vi­szont most, 2010 után an­nál in­kább meg­mu­tat­ko­zik: a két­har­ma­dos for­ra­da­lom­mal, a fül­ke­for­ra­da­lom­mal tu­laj­don­kép­pen Ma­gyar­or­szág új tör­té­nel­me kez­dõ­dött el. Csak­ugyan, a NER ide­o­ló­gi­á­ja sze­rint itt új ál­lam ala­pít­ta­tott, amely azo­nos az or­szág­gal. Or­bán Vik­tor haj­la­mos egy új ál­lam­ala­pí­tó sze­re­pé­ben tet­sze­leg­ni. Te­hát olyan új idõ­szá­mí­tás kez­dõ­dik, olyan új vi­lág kö­szönt ránk, amely­ben vé­ge a nem­ze­ti ön­sa­nyar­ga­tás­nak, az ön­vád­nak, a re­mény­te­len­ség­nek. A Szent Ist­ván­nal in­dult ma­gyar tör­té­ne­lem Moh­ács óta fo­lya­ma­tos ve­re­sé­gek, meg­aláz­ta­tá­sok tör­té­ne­te, amely 1944. már­ci­us 19-én, a nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás to­tá­lis el­vesz­té­sé­vel ér­te el mély­pont­ját, de 46 év­nyi szü­ne­te­lés és két év­ti­ze­des té­to­vá­zás után, íme, Ma­gyar­or­szág fel­tá­madt. Az Or­bán-rend­szer ön­ér­tel­me­zé­sé­ben a rend­szer­vál­tás utá­ni húsz év za­va­ros át­me­net volt, ami­kor még csak éle­de­zett a ma­gyar gé­ni­usz, de 2010-ben hir­te­len föl­tá­madt po­ra­i­ból és fel­szár­nyalt a fõ­nix­ma­dár. Az or­szág új­ra erõs – ez Or­bán Vik­tor az utób­bi idõ­ben leg­fon­to­sab­bá vált jel­zõ­je –, és új­ra mer nagy­nak len­ni. Ti­sza Ist­ván szob­rá­nak az ava­tá­sán a „nagy le­he­tõ­sé­gek, nagy tet­tek, nagy elõ­dök, nagy el­szá­ná­sok” új nem­zet­egye­sí­tõ kor­sza­ká­nak meg­in­du­lá­sát je­len­tet­te be.

– Ez a ma­gya­rá­za­ta a Kos­suth tér át­épí­té­sé­nek úgy, hogy köz­ben 1944. már­ci­us 19-ét te­kin­tik a ki­in­du­ló pont­nak.

– Igen, mi­köz­ben az az ér­de­kes, hogy az át­épí­tés ter­vé­ben nincs sem­mi nosz­tal­gi­kus elem. Ez egy ri­deg, high-tech tér, amely a XXI. szá­zad tel­je­sen si­ma, fé­nyes, de minimalista íz­lé­sét kö­ve­ti. Sem­mi historizálás, sem­mi ér­zel­gõs­ség. A Sza­bad­ság tér­re he­lye­zett új szim­bó­lu­mot ös­­sze kell ol­vas­nunk a Kos­suth tér át­épí­té­sé­vel, ame­lyet – alig­ha vé­let­le­nül – épp a né­met meg­szál­lás nap­ja elõt­ti ál­la­pot sze­rint ál­lí­ta­nak hely­re. Ha a meg­szál­lá­si em­lék­mû le­zár­ja a múl­tat, ak­kor a Kos­suth tér fu­tu­risz­ti­kus high-tech-dizájnjában egy új jö­võ je­len­ti be a kez­de­tét. Ilyes­mi­re ed­dig nem volt pél­da Eu­ró­pá­ban: hogy egy par­la­ment ar­ról dönt­sön, hogy a vá­ros leg­fon­to­sabb te­rét vissza­bon­tat­ja és vis­­sza­ala­kít­tat­ja egy ne­ki tet­szõ idõ­pont sze­rin­ti ál­la­po­tig, csak­hogy meg­sza­ba­dul­jon olyan ké­sõb­bi ré­te­gek­tõl, ame­lyek­kel nem szí­ve­sen néz­ne szem­be. Ez egy szim­bo­li­kus pu­ri­fi­ká­ció: ki­ta­ka­rí­tá­sa, le­si­mí­tá­sa, el­si­mí­tá­sa a tör­té­nel­mi múlt­nak, és vis­­sza­ál­lí­tá­sa egy szim­bo­li­kus idõ­pont­ra.

– Hogy ez jel­ké­pez­ze a ce­zú­rát, amely után a Sza­bad­ság tér, amely­nek a rend­szer­vál­tás­hoz kö­tõ­dõ konnotációit is el kell fe­lej­tet­ni, már a kö­vet­ke­zõ lép­csõ­fok az új ál­lam meg­ala­pí­tá­sá­hoz?

– Igen, a Sza­bad­ság tér­nek ez a fur­csa át­ér­té­ke­lé­se ös­­sze­függ­het az­zal is, hogy olyan újabb ko­ri em­lé­kek is ta­pad­nak hoz­zá, ame­lye­ket jó len­ne el­fe­led­tet­ni a je­len­le­gi ha­ta­lom el­kép­ze­lé­se sze­rint. Ez volt ugye a rend­szer­vál­tás egyik fon­tos hely­szí­ne, ami­kor a te­le­ví­zió szim­bo­li­kus el­fog­la­lá­sá­nak ki­ki­ál­tá­sa tör­tént, de­monst­rá­lók tí­zez­re­i­nek je­len­lét­ében. A sza­bad nyil­vá­nos­ság kö­ve­te­lé­se Csengey Dé­nes és Cser­hal­mi György köz­ve­tí­té­sé­ben a té­vé­szék­ház lép­csõ­jé­rõl igen em­lé­ke­ze­tes ma­rad. De er­re ra­kó­dott rá a té­vé el­le­ni 2006-os tá­ma­dás, ami­nek a je­len­le­gi kor­mány­zat szem­pont­já­ból na­gyon am­bi­va­lens a meg­íté­lé­se. Az, hogy a Sza­bad­ság te­ret át kell po­zí­ci­o­nál­ni a ket­tõs meg­szál­lás te­ré­vé, ez meg­fe­lel an­nak a táv­la­to­sabb tör­té­ne­ti kon­cep­ci­ó­nak, hogy ar­ról, ami 2006-ban a té­vé­nél tör­tént, jobb nem be­szél­ni, és nem is be­szél­nek ró­la. No­ha egyéb­ként tud­juk, hogy a 2006-os té­vé­ost­rom sok szem­pont­ból szer­ve­zett és elõ­ké­szí­tett ak­ció volt, ami­nek az volt a cél­ja, hogy des­ta­bi­li­zál­ja az ak­ko­ri kor­mány­za­tot. Õk ma­guk is jól tud­ják, hogy ez egy csú­nya tör­té­net volt, és jobb er­rõl nem be­szél­ni.

– Mi­tõl olyan fon­to­sak az em­lék­mû­vek, hogy rend­re ilyen in­du­la­to­kat tud­nak ki­vál­ta­ni?

– Az em­ber, ami­ó­ta em­ber, em­lék­mû­ve­ket ál­lít. Az em­lék­mû ar­ra a cél­ra szol­gál, hogy ami el­múlt, an­nak a tar­tós fenn­ma­ra­dá­sát biz­to­sít­sa. Em­lék­mû­vek a leg­pri­mi­tí­vebb sír­em­lé­kek, sír­kö­vek, sír­je­lek pél­dá­ul. Ugyan­így nem­csak a csa­lá­di, ha­nem a cso­por­tos em­lé­ke­zet­nek is meg­van­nak ezek a szim­bo­li­kus ki­fe­je­zé­sei, va­gyis a tér bi­zo­nyos pont­ja­i­nak a meg­je­lö­lé­se. Azo­kat a pon­to­kat je­lö­li meg az em­ber a tér­ben, ame­lyek va­la­mi­lyen szem­pont­ból az õ iden­ti­tá­sa, vagy a kö­zös iden­ti­tás szem­pont­já­ból dön­tõ­ek. Te­hát, ahol va­la­mi, a kö­zös­ség iden­ti­tá­sa szem­pont­já­ból sors­dön­tõ tör­tént, amely­nek em­lé­ke­zet­ben tar­tá­sa szer­ves ré­sze a ta­gok ön­azo­nos­sá­gá­nak. Azért fon­tos ezt lát­ni, mert az olyan szim­bo­li­kus em­lék­mû­vek, mint az Ez­red­éves em­lék vagy ez az új né­met meg­szál­lá­si, nem va­ló­di em­lék­mû­vek – nem olyas­mi­rõl szól­nak, amit azért kell tar­ta­ni a nem­zet em­lé­ke­ze­té­ben, mert haj­la­mos azt el­fe­lej­te­ni. Ez azért na­gyon fon­tos mo­men­tum, mert a Sza­bad­ság té­ri em­lék­mû lo­gi­ká­ját és az egész vi­tát kö­rü­löt­te nem le­het meg­ér­te­ni más­ból, csak az em­lék­mû fo­gal­má­nak eb­bõl a két, egy­más­sal el­len­té­tes, de leg­alább­is ri­va­li­zá­ló ér­tel­mé­bõl. A nem­ze­ti em­lék­mû fik­tív, kép­zelt em­lék­hely, az okt­ro­jált em­lé­ke­zet je­le. A va­ló­di em­lé­ke­zet vi­szont rend­re va­lós sze­mé­lyek­hez, va­lós he­lyek­hez, va­lós ese­mé­nyek­hez kö­tõ­dik, il­le­tõ­leg olyas­mi­hez, ami­hez vis­­sza le­het és vis­­sza is kell tér­ni, és ahol fo­lya­ma­to­san je­len kell len­ni, amely az iden­ti­tá­sunk­hoz tar­to­zik. Az em­lék­mû­vek az em­ber leg­fon­to­sabb szim­bo­li­kus tár­gyai kö­zé tar­toz­nak, mert meg­je­lö­lik eze­ket a pon­to­kat, ame­lyek­hez az em­lé­ke­zet, va­gyis az iden­ti­tás kö­tõ­dik. Az em­lé­ke­zet na­gyon szo­ro­san ös­­sze­függ az iden­ti­tás­sal, és ezért, ami­kor új iden­ti­tást akarsz kre­ál­ni, ak­kor em­lék­he­lye­ket, kul­tusz­he­lye­ket is kell ala­pí­ta­nod hoz­zá. Min­den ön­ma­ga meg­erõ­sí­té­sén dol­go­zó nem­zet­nek szük­­sé­ge van sa­ját ki­vé­te­les­sé­gé­nek kü­lön­le­ges le­gi­ti­má­ci­ó­já­ra – ilyen ná­lunk pél­dá­ul a szent­ko­ro­na ki­vé­te­les­sé­gé­nek ta­na, vagy az a le­gen­da, hogy Szent Ist­ván Má­ria ke­gye­i­be aján­lot­ta az or­szá­got.

– Az ilyen mes­ter­sé­ges nul­la pon­tok lét­re­ho­zói ab­ban bíz­nak, hogy egy idõ után be­ivó­dik a kö­zös em­lé­ke­zés­be és akár el is fe­lej­tõ­dik egy-egy ilyen em­lék­hely ere­de­te?

– Igen, mert ak­kor on­nan­tól fog­va fo­lya­ma­to­san mû­köd­tet­he­tõ szim­bo­li­kus hel­­lyé te­szik, amely­ben sze­rin­tük ki­fe­je­zõ­dik, hogy kik va­gyunk, és mik va­gyunk. Eh­hez ala­pí­tó gesz­tu­sok is tar­toz­nak: az em­lék­mû­ve­ket fel kell avat­ni, le kell lep­lez­ni, va­gyis be kell õket ik­tat­ni a tör­té­ne­ti idõ­be, s ezt az­tán éven­te leg­alább egy­szer ün­ne­pé­lyes mó­don il­lik meg is erõ­sí­te­ni. E ce­re­mo­ni­á­lis nyil­vá­nos­ság nél­kül az em­lék­mû­vek nem is lé­tez­nek. Ezért az­tán az em­lék­mû, amit nem avat­tak fel, s ami­hez nem tér­nek vis­­sza rend­sze­re­sen az vol­ta­képp nincs is. A Sza­bad­ság té­ri né­met meg­szál­lá­si em­lék­mû­nek az a pi­kan­té­ri­á­ja, hogy nem avat­ták fel, nem ik­tat­ták be a tör­té­ne­ti idõ­be – fi­zi­ka­i­lag ott van, szim­bo­li­ku­san még­sem ér­vé­nyes.

– Meg­aka­dá­lyo­zó­dott a ce­re­mó­nia, nem kez­dõ­dött el az új idõ­szá­mí­tás.

– Nem volt ce­re­mó­nia, tá­madt vi­szont ve­le szem­ben egy má­sik, egy el­len-em­lék­mû, amely vi­szont fo­lya­ma­to­san iga­zol­ja, hogy pon­to­san az, ami­nek ala­pí­tói szán­ták.

– Az is fur­csa, hogy a szo­bor­ról a fel­ál­lí­tá­sa pil­la­na­tá­ig sem­mit nem le­he­tett tud­ni.

– Igen, a ke­let­ke­zé­sé­nek kö­rül­mé­nyei na­gyon za­va­ro­sak, ho­má­lyo­sak. Ez egyik ki­vál­tó­ja volt a bot­rány­nak. Hi­szen a vá­ros egyik leg­fon­to­sabb te­rén egy ilyen na­gyon nagy je­len­tõ­sé­gû év­for­du­ló al­kal­má­val egy olyan szob­rot akar­tak föl­húz­ni, amely­rõl sem­mi­lyen elõ­ze­tes tu­dás nem lé­te­zett, sem­mi­lyen elõ­ze­tes egyez­te­tés, pá­lyá­zat, vi­ta, nyil­vá­nos meg­be­szé­lés, disz­kus­­szió nem folyt ró­la, és így az­tán nem tud­juk, hogy tu­laj­don­kép­pen mi volt az ere­de­ti kon­cep­ció. Rá­adá­sul. ami nap­vi­lág­ra ke­rült, az pil­la­na­to­kon be­lül mó­do­sult is. Az ez­red­éves em­lék­mû gon­do­la­tát és ter­ve­it ti­zen­két éven át, a leg­szé­le­sebb nyil­vá­nos­ság elõtt vi­tat­ták meg – és bár vé­gül ott is pá­lyá­za­ton kí­vül dön­tött a po­li­ti­ka, az leg­alább nem alat­tom­ban tör­tént.

– A meg­szál­lás­ra em­lé­kez­te­tõ szo­bor ál­lí­tó­lag a ter­ve­zés köz­ben és az­tán az épí­tés köz­ben is mó­do­sult.

– Egy dol­got biz­to­san mó­do­sí­tot­tak, az em­lék­mû de­di­ká­ci­ó­ját, mert az ere­de­ti­leg Ma­gyar­or­szág né­met meg­szál­lá­sá­nak az em­lé­ké­re épült. Ami­kor ez a hír nap­vi­lág­ra ke­rült, so­kan úgy ér­tet­ték, hogy a szo­bor­ral ün­ne­pel­ni akar­ják a né­met meg­szál­lást. Er­rõl ter­mé­sze­te­sen szó sincs, ez a Nem­ze­ti Együtt­mû­kö­dés Rend­sze­ré­nek le­gi­ti­má­ci­ós po­li­ti­ká­já­ba egy­ál­ta­lán nem fért vol­na be­le. Egy má­sik, egyéb­ként re­á­lis fé­le­lem le­he­tett, hogy egy ilyen szo­bor­cso­por­tot – plá­ne a Ha­za­té­rés temp­lo­ma és a Hor­thy­-büszt szom­széd­sá­gá­ban – kön­­nyen hasz­nál­ha­tott vol­na ki a szél­sõ­jobb ar­ra, hogy ma­gá­nak csi­nál­jon be­lõ­le kul­tusz­he­lyet. Ta­lán ezért is re­a­gált rá olyan in­du­la­to­san a zsi­dó kö­zös­ség – no meg azért, mert a fel­té­te­le­zés, hogy Ma­gyar­or­szág, mint olyan esett ál­do­za­tul a né­met ag­res­­szi­ó­nak, el­rej­ti a 450 ezer fõ­nyi zsi­dó ál­do­zat és a holokauszt szá­zez­res ma­gyar­or­szá­gi vég­re­haj­tó­ja, tá­mo­ga­tó­ja és ha­szon­él­ve­zõ­je kö­zöt­ti kü­lönb­sé­get. Er­re, hogy ment­se a ment­he­tõt, ta­lál­ta ki kap­kod­va a kor­mány­zat kom­mu­ni­ká­ci­ós agy­tröszt­je, hogy a szép és meg­gyö­tört Gáb­ri­el és az or­szág­al­ma vol­ta­képp a meg­szál­lás ár­tat­lan ál­do­za­ta­it szim­bo­li­zál­ja. A szo­bor iko­nog­rá­fi­á­ja ere­de­ti­leg is zûr­za­va­ros volt, ám ez­zel vég­képp kí­nos, da­gá­lyos bo­hó­zat­ba ful­ladt.

– Az a cso­port, amely­nek ön az egyik lét­re­ho­zó­ja, még­is ki­ta­lál­ta a bi­zo­nyos ér­te­lem­ben helyspecifikus, na­gyon is mo­dern vá­lasz- em­lék­mû­vet.

– Ami­kor kép­zõ­mû­vész ba­rá­ta­im­mal, Jovánovics Györg­­gyel, Ki­csiny Ba­láz­­zsal, Kisspál Sza­bolcs­­csal, Ne­mes Csa­bá­val és még né­hány ci­vil tár­sunk­kal hí­rét vet­tük a bot­rá­nyos terv­nek, azt ta­lál­tuk ki, hogy igyek­szünk még az­elõtt ki­sa­já­tí­ta­ni az em­lék­mû he­lyét, mi­e­lõtt az el­sõ ka­pa­vá­gás meg­tör­té­nik. Flash mobot hir­det­tünk, fel­hí­vá­sunk­ra több szá­zan jöt­tek oda és hoz­tak ma­guk­kal egy-egy ka­vi­csot, mé­csest, kis fe­szü­le­tet, sze­mé­lyes em­lék­tár­gyat, fény­má­solt le­ve­le­ket és fo­tó­kat, hogy le­te­gyék a ter­ve­zett nem­ze­ti em­lék­mû he­lyé­re, a ga­rázs­fel­já­ró elé. És el­hoz­ták a ki­be­szé­let­len tör­té­ne­te­i­ket is, hogy meg­os­­szák má­sok­kal, ide­ge­nek­kel is. Így jött lét­re az Ele­ven Em­lék­mû, amely egy­szer­re je­len­ti a sze­mé­lyes em­lék­tár­gyak foly­ton bõ­vü­lõ és meg­úju­ló ins­tal­lá­ci­ó­ját a Sza­bad­ság té­ren, és azo­kat a két-há­rom órás, a múlt­ról, a je­len­rõl és a jö­võ­rõl is fo­lyó na­pi kö­zös be­szél­ge­té­se­ket, ame­lyek­be bár­ki kö­tet­le­nül be­kap­cso­lód­hat. Két, egy­más­sal szem­be for­dí­tott fe­hér szék a jel­vé­nyünk, ami ezt a köl­csö­nös, a má­sik­ra irá­nyu­ló nyi­tott­sá­got, a di­a­ló­gust és a kö­zös em­lék­mun­kát szim­bo­li­zál­ja. Így „száll­tuk meg” a te­ret, mi­e­lõtt a hi­va­ta­los em­lék­mû bi­ro­dal­mi sa­sa tet­te vol­na ezt. Most te­hát két em­lé­ke­zet­kul­tú­ra néz far­kas­sze­met egy­más­sal: egy ki­ta­lált, ál­la­mi­lag okt­ro­jált, ide­o­lo­gi­kus, meg egy va­ló­di – sze­mé­lyes és tár­sa­dal­mi – em­lé­ke­zet. Ezen a he­lyen lát­szik, hogy van egy konf­lik­tus ar­ról is, kié a hely, kié a vá­ros, ki­nek az éle­té­be szer­ve­sül job­ban az, ami ott az­óta is nap mint nap meg­tör­té­nik, ami­kor töb­ben-ke­ve­seb­ben es­tén­ként ös­­sze­gyûl­nek. Azt hi­szem, az Or­bán-rend­szer na­gyon ér­zé­keny és a mi­nisz­ter­el­nök­nek sze­mé­lye­sen is fon­tos pont­ján szen­ve­dett ve­re­sé­get, ami­kor nem tud­ta, nem mer­te el­sö­pör­ni az Ele­ven Em­lék­mû­vet az út­ból.

– Eb­ben a kon­tex­tus­ban is ér­de­kes le­het to­vább vizs­gál­ni a tér töb­bi épü­le­tét és köz­té­ri szob­ra­it. Az ame­ri­kai nagy­kö­vet­ség tör­té­ne­te is ér­de­kes, hi­szen ami a tu­laj­don­lást il­le­ti, az a tank­csap­dá­val „éke­sí­tett” te­rü­let ame­ri­kai fel­ség­te­rü­let­nek szá­mít. Tör­té­nel­mi te­kin­tet­ben sem ér­dek­te­len, hogy mi­lyen sze­re­pet ját­szott a kö­vet­sé­gi épü­let az 1956-os for­ra­da­lom ide­jén és azt kö­ve­tõ­en.

– Igen, ez egy a fur­csa tör­té­net. Mindszenty Jó­zsef bí­bo­rost, aki hat év­vel ko­ráb­ban bör­tön­be ke­rült, a for­ra­da­lom ki­tö­ré­se után, ha jól tu­dom ok­tó­ber 30-án ki­sza­ba­dí­tot­ták a fog­ság­ból, majd no­vem­ber 4-én az ame­ri­kai kö­vet­ség­re me­ne­kült a szov­jet csa­pa­tok elõl. Na­gyon so­ká­ig, azt hi­szem a het­ve­nes évek ele­jé­ig ott élt a Sza­bad­ság té­ri épü­let­ben. Min­den­ki tud­ta, hogy ott van, köz­is­mert do­log volt, mi­köz­ben a nyil­vá­nos­ság­ban er­rõl még­sem volt be­széd. Ki­vé­ve a Sza­bad Eu­ró­pa rá­di­ó­ban, ahol rend­sze­re­sen szól­tak ró­la. Az ak­ko­ri ma­gyar nyil­vá­nos­ság­ban ez ta­bu­nak szá­mí­tott. Ez is jel­le­mez­te a Ká­dár-rend­szer köz­han­gu­la­tát. Ami pe­dig a je­lent il­le­ti, az, hogy a tér egy ré­szét kör­be kel­lett épí­te­ni ez­zel a ször­nyû bun­ker­rel, az a szep­tem­ber 11. utá­ni biz­ton­sá­gi in­téz­ke­dé­sek ré­sze. Ez­zel saj­nos, együtt kell él­nünk. Két­ség­kí­vül na­gyon ot­rom­ba lát­vány.

– Aho­gyan an­nak a nagy ívû el­kép­ze­lés­nek a mai ér­vé­nye­sí­té­se is meg­tor­pan­ni lát­szik, amely a pi­ac­gaz­da­ság, a ka­pi­ta­lis­ta fej­lõ­dés­tör­té­ne­tünk ko­ráb­ban vé­gig­so­rolt im­po­záns épü­le­te­i­nek hasz­ná­la­tá­ra, ki­tel­je­sí­té­sé­re utalt vol­na. Ott áll üre­sen ki­foszt­va, tönk­re­té­ve a Tõzs­de­pa­lo­ta, ami, ha már szim­bó­lu­mok­ról be­szé­lünk – igen erõs üze­net­ér­té­ket kép­vi­sel az­zal, hogy a Ma­gyar Te­le­ví­zió in­téz­mé­nye min ment ke­resz­tül, má­ra ho­vá ju­tott on­nan, ab­ból az épü­let­bõl, és hogy mi a hely­zet az ott­ma­radt gi­gá­szi tömb­bel.

– Tõzs­de­pa­lo­ta nem lesz be­lõ­le, az biz­tos, mert a rend­szer le­gi­ti­má­lá­sá­hoz nem tar­to­zik hoz­zá, hogy ek­ko­ra épü­le­tek­ben ün­ne­pel­je a sza­bad pi­ac gyõ­zel­mét.

– Mi jó ma a Sza­bad­ság té­ren?

– A fû – és a két ját­szó­tér, ahol a nyá­ron két éves kis­lá­nyom ját­szott, mit sem tud­va még ar­ról, ho­vá is csöp­pent.

Dove of peace emerging_fmt

Apolka szobrai

Comments

kommentek

Cimkék: