Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Ról-ről


Almási Mik­lós – Szo­lid kert

Vol­tak he­lyei (rej­tek­he­lyei, bé­relt he­lyei, óvó­he­lyei) a Hor­thy­-kor­szak ha­la­dó mû­vé­sze­té­nek, nem sok, nem is to­vább­élés­re ké­pes (klas­­szi­kus) neveldék, de vol­tak. Most egy ilyet ka­pok kéz­be, a Kép­zõ­mû­vé­szek Új Tár­sa­sá­ga (rö­vi­dít­ve KÚT) ne­vû la­za ala­ku­lat mo­nog­rá­fi­á­ját. Élt: 1924–1949 kö­zött, de utób­bi dá­tum már ke­gyes csa­lás. A la­za jel­zõ vi­szont fon­tos, a KÚT ugyan­is nem zárt cso­port, érint­ke­zé­si pont­jai Nagy­bá­nyá­tól a Szinyei Merse Pál Tár­sa­sá­gig és a füg­get­le­ne­kig nyúl­tak, tag­jai má­sutt is sze­re­pel­tek. (Bernáth, Szõ­nyi, Egry is két­la­ki volt…) Mon­da­nám, hogy kva­li­tás­pár­to­ló – nem lá­za­dó, nem for­ma­lis­ta – össz­tánc­ként fun­gált, vé­dõ­er­nyõt kí­nált a mi­nõ­sé­gi, nem for­ra­dal­már mû­vé­szek szá­má­ra. De ha meg­néz­zük a ta­gok lis­tá­ját – majd har­min­can –, fur­csa össz­ké­pet ka­punk. Bernáth Au­rél és Rippl-Ró­nai mel­lett ott van Ferenczy No­é­mi, Hincz Gyu­la is, de Ámos Im­re és per­sze Márffy Ödön és Szõnyi Ist­ván is. De oly­kor fel­tûn­nek a jö­võ csil­la­gai, egy-egy ki­ál­lí­tá­son Derko­vitsot is lát­ha­tott a nagy­ér­de­mû (pl. a Szö­võ­mun­kás­ok cí­mû ké­pet 1933-ból).

Még­is, ahogy a könyv­bõl sej­tem, vi­gyáz­tak ar­ra, hogy ne lép­je­nek át bi­zo­nyos rend­szer­ha­tá­ro­kat. Ami nem be­le­si­mu­lás volt a kor le­gi­tim kö­ze­gé­be, hi­szen ki tud­ta ak­kor, hogy mi a kur­zus szá­má­ra a „ha­tár”? A köny­vet ol­vas­va vi­szont úgy tû­nik, volt ilyen ha­tár, mond­juk az exp­res­­szi­o­niz­mus még szer­ve­sült a ma­ga tö­rek­vé­se­i­vel, de az abszt­rakt mû­vé­szet bár­mi­nõ va­ri­án­sát már nem tûr­ték. Ne­kem fur­csa él­mény volt Kopócsy An­na köny­vé­nek uta­lá­sa Bernáth Au­rél ve­ze­tõi stí­lu­sá­ra, hogy a kor iga­zi nagy zse­ni­jét, Vaj­da La­jost ki­zsû­riz­te a KÚT ki­ál­lí­tás­anya­gá­ból. (A ki­ál­lí­tá­sok­ra be­adott ké­pek „be­mu­tat­ha­tó­sá­gá­ról” a ta­gok­ból ál­ló zsû­ri dön­tött.) Bernáth dön­té­sét mai szem­mel ta­lán ér­tem: Vaj­da szür­re­á­lis, exp­res­­szív álom­vi­lá­ga nem fért be­le a lé­nye­gé­ben kel­le­mes fi­gu­ra­tív köz­nyelv­be. Sõt, min­den ce­ru­za- és ecset­vo­ná­sa az el­len lá­zadt. Még­is, az én kép­ze­le­tem­ben egy meg­en­ge­dõbb Bernáth-kép élt. Na jó, Vaj­dát nem, mond­ja a fõ­nök, de Losonczy Ta­mást sem en­ge­dik be, va­gyis az abszt­rak­ció lát­szik a ha­tár­vo­nal­nak. Vaj­da egyik le­ve­lé­ben – idé­zi Mándy Ste­fá­nia – vi­szont la­za le­ke­ze­lés­sel in­té­zi el a KÚT avult erõ­fe­szí­té­se­it ar­ra néz­ve, hogy leg­alább premodernnek tûn­je­nek. Meg hogy ne ve­szít­sék el párt­fo­gó­i­kat, fel­sõ kap­cso­la­ta­i­kat – ír­ja Vaj­da… Ment itt a fi­ká­zás oda-vis­­sza. Per­sze igaz­ság­ta­lan va­gyok Ber­náth­tal, má­so­kat is ki­zsû­riz­tek: Vaszary pél­dá­ul Aba-Novákot, az­tán akik ide nem ke­rül­tek be, azok me­het­tek a Szinyei Tár­sa­ság ki­ál­lí­tá­sá­ra, majd ké­sõbb vis­­sza.

Jel­lem­zõ a cso­port tak­ti­ká­já­ra – mond­ja a könyv –, hogy azok a fi­a­ta­lok, akik Szent­end­rén Vaj­da kö­rül ser­te­per­tél­tek, ki­ál­lít­hat­tak a KÚT tár­la­ta­in. (Pél­dá­ul An­na Mar­­git és Korniss De­zsõ.) Szó­val nem volt be­ton­ból a ke­rí­tés, leg­fel­jebb a ki­ál­lí­tá­so­kon kü­lön te­rem­ben lép­het­tek fel a tag­sá­gon kí­vü­li­ek. És hát azt is lát­juk, hogy a cso­por­ton be­lül új­ra meg új­ra ki­tör­tek a sza­kí­tá­sig is (de csak ad­dig) el­me­nõ vi­ták az iga­zi mo­dern­iz­must aka­rók és a poszt­imp­res­­szi­o­nis­ta ta­gok kö­zött. Per­sze vé­gül ki­egyez­tek.

Kopócsy ala­pos fel­tá­ró mun­ká­já­ból lát­szik, hogy a „ha­tá­rok” õr­zé­se nem­csak íz­lés kér­dé­se volt. A KÚT egyik leg­be­fo­lyá­so­sabb ve­ze­tõ­je, Ró­zsa Mik­lós, aki mû­vé­sze­ti író­ként jó kap­cso­la­to­kat ápolt Kle­belsberg mi­nisz­ter­rel és a fel­sõ vi­lág (arisz­tok­ra­ta) pro­mi­nen­se­i­vel, akik anya­gi­lag is tá­mo­gat­ták a KÚT tö­rek­vé­se­it, dí­jak ado­má­nyo­zá­sá­hoz, ki­ál­lí­tá­sok anya­gi hát­te­ré­hez já­rul­tak hoz­zá. Gon­do­lom, hogy te­kin­tet­tel kel­lett len­ni e kö­rök íz­lé­sé­re, és csak mód­já­val en­ged­ni a mo­dern­iz­mus tér­hó­dí­tá­sát. (Bár Ró­zsa is, Vaszary is tol­ta elõ­re a fi­a­tal vég­zõs fes­tõ­ket…) Nem le­he­tett egy­sze­rû.

Még­is meg­le­pett, hogy a tár­sa­ság­gá vá­lás mi­lyen ne­he­zen ment: a KÚT 1924-ben ala­kult, de csak 1935-ben ka­pott bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mi jó­vá­ha­gyást. Az­tán a köny­vet ol­vas­va rá­jöt­tem, hogy a szer­ve­ze­ti fel­épí­tés, alap­sza­bály, el­nök, bel­sõ hi­e­rar­chia jo­gi rög­zí­té­se men­­nyi­re fon­tos volt a fel­sõbb­ség­nek, el tu­dom kép­zel­ni, hogy a la­za szel­le­mû mû­vé­szek­nek ez a jo­gi be­ke­re­te­zés nem­igen smak­kolt. És per­sze la­ví­roz­tak is: men­­nyi le­gyen az az arány, ami még a pá­ri­zsi ha­tás­ból át­ve­he­tõ, ami az abszt­rakt exp­res­­szi­o­niz­mus fe­lé haj­ló fi­a­ta­lok­tól még tûr­he­tõ. Mert a párt­fo­gók egy­ben vá­sár­lók is vol­tak, és a cso­port­nak, úgy lát­szik, te­kin­tet­tel kel­lett len­nie ar­ra is, hogy mi az a kép­zõ­mû­vé­sze­ti mi­nõ­ség, ami­ért e fe­je­sek haj­lan­dók pénzt ad­ni, és ki is akaszt­ják a sza­lon­ban. Ez a tak­ti­ká­zás nem le­he­tett egy­sze­rû, de utó­lag azt kell mon­da­nom, hogy a moz­ga­lom alap­ve­tõ gyen­gé­jét sej­te­ti: ezért is van te­le ez a tör­té­net fur­ká­ló­dá­sok­kal. A zse­ni­á­lis Ró­zsa Mik­lós, aki me­ne­dzser és há­ló­zat­épí­tõ em­ber is volt, épp­úgy ott­hagy­ta az el­nö­ki posz­tot, mint a ro­busz­tus te­het­sé­gû fes­tõ­zse­ni, Va­sza­ry Já­nos.

A szer­ve­ze­ti csa­tá­ro­zá­sok, a ki­ál­lí­tá­sok részt­ve­võ­i­nek rög­zí­té­se és elem­zé­se ala­pos mun­ká­ra vall, a könyv nagy­sze­rû do­ku­men­tá­ci­ó­val di­cse­ked­het. A kö­te­tet még­is a rend­kí­vül gaz­dag és oko­san tör­delt kép­anyag te­szi iga­zán ér­de­kes­sé. Nem va­ca­kol­tak bé­lyeg­nagy­sá­gú rep­rók­kal, a fel­tá­ru­ló (egész és fél­ol­da­las) szí­nes ké­pek min­dent ért­he­tõ­en-él­vez­he­tõ­en ad­nak vis­­sza. (A kö­tet gra­­fi­kai ter­ve­zõi: Fa­ra­gó Ist­ván, Lász­ló Zsu­zsa.) A ki­egyen­lí­tett kép-szö­veg arán­­nyal a front­em­be­rek mel­lett a ke­vés­sé is­mer­tek­kel, sõt az el­fe­lej­tett mû­vek­kel is meg­is­mer­ked­he­tünk. Nem va­gyok szak­ma­be­li, így a kor­szak ke­vés­sé is­mert, ám je­les mû­vé­sze­i­nek al­ko­tá­sa­i­tól le­esett az ál­lam. Kö­zü­lük most csak ket­tõt em­lí­tek. Az egyik Trauner Sán­dor Kép I. cí­mû fest­mé­nye, erõ­sen konst­ruk­ti­vis­ta, geo­met­ri­kus (sö­tét) ala­pon egy fe­hér ka­lap (vagy tá­nyér?) a bal al­só sa­rok­ban – nem tu­dom le­ír­ni, de le­hi­dal­tam tõ­le. Egy­sze­rû­en zse­ni­á­lis, mo­dern (ak­kor!) és iz­gal­mas. Utá­na­néz­tem, Trauner ké­sõbb fel­ad­ta a pik­tú­rát, és el­ment a dísz­let­ter­ve­zés fe­lé, Ho­lly­wood­ban csi­nált kar­ri­ert, annyi­ra, hogy vé­gül Os­car-dí­jat is ka­pott. Ez a ké­pe vi­szont mes­­sze el­üt a KÚT vi­zu­á­lis nyel­vé­tõl, de jel­lem­zõ a to­le­ran­ci­á­ra, hogy ez is be­ke­rül­he­tett a zsû­ri lá­tó­te­ré­be, majd vé­gül a ki­ál­lí­tás anya­gá­ba. A má­sik Gyenes Git­ta Csikágó cí­mû exp­res­­szi­o­nis­ta ké­pe, zsú­folt, több­szin­tes „moz­gó­gép”, pers­pek­tí­va nél­kül, raj­ta ló és pol­gár­nép­ség, cé­gér és rend­õr. Õt egyéb­ként azért em­lí­tem, mert Ko­pó­csy mo­nog­rá­fi­á­ja ki­emel­ten fog­lal­ko­zik a fes­tõ­nõk meg­je­le­né­sé­vel, és kö­zöt­tük ott je­les­ke­dik Gyenes ké­pe. Igen, a hú­szas évek­ben jött az át­tö­rés, nem volt ugyan le­hen­ger­lõ, de ott volt.

És cso­dál­tam Bortnyik Sán­dort, aki bár nem volt KÚT-tag, de a tár­sa­ság egy-két ki­ál­lí­tá­sán részt vett – pla­kát­ja­i­val, az Óri­á­sok ele­de­le meg a Gép­lo­vag cí­mû­vel, ha jól tu­dom… A kö­tet­ben  Strand-dá­ma cí­mû (1930-as) ké­pe sze­re­pel, be­so­rol­ha­tat­lan, ele­gáns, és le­tag­lóz. Vol­ta­kép­pen akt, a na­po­zó test gro­teszk el­ren­de­zé­se, a bar­na test­szín és a ró­zsa­szín hát­tér­da­rab még el­megy, de a kép egy­har­ma­dá­ban va­la­mi­lyen geo­met­ri­kus já­ték buk­kan elõ: kész meg­le­pe­tés. Kopócsy jog­gal jegy­zi meg, hogy né­hány fes­tõ ki­rán­du­lá­sa a pla­kát te­rü­le­té­re (lásd Bortnyik mel­lett Berény Ró­bert rek­lám­pla­kát-so­ro­za­tát Mo­dia­no do­hány­pa­pír­ja­i­ról) vis­­sza­ha­tott a vá­szon­ala­pú fes­té­szet­re, és va­la­hogy ezen a ke­rü­lõ úton lé­pett be a Bauhausszal ro­kon, mo­dern kép­struk­tú­ra a cso­port fes­tõi ho­ri­zont­já­ba. Igaz per­sze, hogy a pla­kát­mo­dell a kon­ku­ren­ci­á­nál, Kas­sák­nál már ko­ráb­ban is esz­té­ti­kai ka­te­gó­ria lett, de az egy más tész­ta. Akár­hogy is, a har­sány fe­lü­le­tek, az el­na­gyolt tárgy­for­mák in­nen fog­lal­hat­tak te­ret a KÚT fes­té­sze­ti köz­nyelv­ében.

A ké­pe­ket néz­ve sok stí­lus össz­já­ték­ára lelsz: ku­biz­mus, fauve-ok, az exp­res­­szi­o­niz­mus csen­de­sí­tett ele­mei lap­pan­ga­nak egy­más mel­lett test­vé­ri­e­sen. Még­is az az ér­zé­sem, hogy a KÚT és egy­ál­ta­lán a ma­gyar avant­gárd ké­pe­it élénk, majd­nem ag­res­­szív szín­vi­lá­ga kü­lön­böz­te­ti meg eu­ró­pai (pá­ri­zsi) kor­tár­sa­i­tól. (Csak fel­té­te­le­sen me­rem ezt ál­lí­ta­ni: le­het, hogy csak a nyom­da­tech­ni­ka csap­ja be a sze­mem, de ta­lán még­sem…) Rippl-Ró­nai meg­ha­tá­ro­zó mo­dell­je vagy a for­mák kor­lá­to­zó sze­re­pét el­len­sú­lyo­zó, mû­vé­szi túl­zás? De ne­kem a szí­nek­ben va­ló tob­zó­dás ott van a cso­port je­le­se­i­nek meg­an­­nyi ké­pén, oly­an­­nyi­ra, hogy ez a stí­lus­jegy egé­szen a har­min­cas évek vé­gé­ig mint­egy a KÚT már­ka­je­le­ként sze­re­pel majd.

A tár­sa­ság 1930 és 1935 kö­zött éri el csúcs­for­má­ját. So­kan csat­la­koz­nak hoz­zá, el­fo­ga­dot­tak lesz­nek, ve­szik a ké­pe­i­ket, õk meg köz­ben óva­to­san vi­gyáz­nak ar­ra, hogy kik­kel érint­kez­nek – a túl­élés a fon­tos. Óva­tos­ko­dá­suk, tak­ti­ká­zá­suk se­gí­tet­te õket a hi­va­ta­los el­is­me­rés­hez, ugyan­ak­kor ez lett tö­rek­vé­se­ik csap­dá­ja is. Nem moz­dul­tak a kor rit­mu­sá­ra. Ha volt egy­ál­ta­lán a kor­nak – ke­resz­tény-nem­ze­ti kur­zus, há­bo­rú és a né­met fe­nye­ge­tés köz­ben – a mû­vé­sze­tet is meg­ha­tá­ro­zó rit­mu­sa. Volt, csak an­nak kö­ve­té­se ál­do­za­tok­kal járt vol­na. Még­is a har­min­cas évek vé­gé­ig, sõt to­vább is fenn tud­ták tar­ta­ni a bel­sõ bé­ke lát­sza­tát, ami­nek az­tán a negy­ve­nes évek ele­je ve­tett vé­get. Meg­in­dult a zsi­dó­zás („zsi­dók, mar­xis­ták fel­vo­nu­lá­sa” – ír­ja ró­luk az Egye­dül Va­gyunk cí­mû szél­sõ­jobb­ol­da­li lap). A né­met meg­szál­lás­sal az­tán vég­képp pont ke­rül a tár­sa­ság mû­kö­dé­sé­re.

„A KÚT két év­ti­ze­des mû­kö­dé­se so­rán ha­té­ko­nyan el­lát­ta a mo­dern mû­vé­sze­tek ér­dek­kép­vi­se­let­ét. Éven­­­ként meg­ren­de­zett ki­ál­lí­tá­sai ke­reszt­met­szet­ét nyúj­tot­ták a mo­dern mû­vé­szet ak­tu­á­lis ál­la­po­tá­nak, a leg­jel­lem­zõbb mû­vé­sze­ti tö­rek­vé­sek­nek. Éven­kén­ti tag­fel­vé­te­lei so­rán biz­to­sí­tot­ta a fi­a­ta­lok meg­hí­vá­sá­val a meg­úju­lá­sát, az újabb ge­ne­rá­ció mar­káns meg­mu­tat­ko­zá­sát” – ír­ja Kopócsy az ös­­sze­fog­la­ló­já­ban. Ká­bé így le­he­tett, bár a leg­több vi­tát épp a fi­a­ta­lab­bak je­lent­ke­zé­se, az ál­ta­luk kép­vi­selt irány­zat okoz­ta. Ró­zsa Mik­lóst – a ki­tû­nõ me­ne­dzsert – el­gán­csol­ták: õ sze­ret­te vol­na fo­ko­za­to­san be­épí­te­ni a ra­di­ká­li­sabb fi­a­ta­lo­kat a tár­sa­ság­ba, ám a ter­ve el­bu­kott. De a ko­csi ment to­vább. Vé­gül az Eu­ró­pai Is­ko­la 1945-ös meg­ala­ku­lá­sa mond­ta ki e moz­ga­lom kri­ti­ká­ját: ilyen-olyan okok­ból, de a KÚT nem tu­dott mit kez­de­ni a mo­dern­iz­mus­sal.

A könyv adós ma­rad a moz­ga­lom esz­té­ti­kai kva­li­tá­sá­nak meg­ra­ga­dá­sá­val. Ol­va­som a szö­ve­get, és egy­re job­ban bánt a tar­tóz­ko­dás, vagy in­kább el­zár­kó­zás, hogy a szer­zõ be­le­vág­jon egy-egy fest­mény elem­zé­sé­be. Akár a leg­na­gyob­bak – Berény és Kernstok, Bernáth és Vaszary – egy-egy mû­ve is le­he­tett vol­na a cél­zott elem­zés tár­gya. Leg­alább­is ne­kem, mint ol­va­só­nak, hi­ány­zott, hogy a mû­vek nyel­vén is ki tud­jam ol­vas­ni, mit is akar­tak, kik lak­tak a kül­sõ tör­té­net bel­sõ ol­da­lán. De nem: itt a kül­sõ tör­té­net pon­tos fel­ku­ta­tá­sa volt fon­tos: ki­ál­lí­tá­sok, dá­tu­mok, ne­vek, ese­mé­nyek tö­ké­le­tes ívet ad­nak ki, de nem lát­sza­nak a ki­emel­ke­dõ mû­vek esz­té­ti­kai szer­ve­zõ­dé­sé­nek vo­na­lai. Az­tán rá­jö­vök, hogy ez nem is volt fel­ada­ta a szer­zõ­nek: a moz­ga­lom tör­té­ne­tét ír­ta meg, nem ér­té­kelt, nem kel­lett ele­mez­nie. De ak­kor is: hi­ány­zik. Nem tu­dom a mû­ve­ket „meg­ra­gad­ni”. Mind­egy: a Mû­vész­cso­por­tok cí­mû so­ro­zat­ban har­ma­dik­ként meg­je­lent könyv a ma­ga gaz­dag do­ku­men­tá­ci­ó­já­val és kép­kí­ná­la­tá­val újabb ab­la­kot nyit a fé­lig el­fe­lej­tett mû­vé­sze­ti múl­tunk­ra.

Kopócsy An­na: Kép­zõ­mû­vé­szek Új Tár­sa­sá­ga (1924–1950). Bu­da­pest, 2015, Cor­vi­na Ki­adó. 198 ol­dal, 4990 fo­rint.

A kö­zel­múlt­ban több olyan kon­cer­tet is hal­lot­tam, amely el­té­rõ mó­don és in­ten­zi­tás­sal, de egy­for­mán jól­esõn il­luszt­rál­ta a mû­sor­ter­ve­zõi bá­tor­sá­got, a kö­zön­ség ter­hel­he­tõ­sé­gé­be ve­tett hi­tet. Utób­bi ma­nap­ság a ko­moly­ze­nei hang­ver­seny­ipar­ban már ko­ránt­sem ma­gá­tól ér­tõ­dõ. Az el­múlt évek­ben ide (is) be­lo­pa­ko­dott va­la­mi san­da gyá­va­ság, amely kö­rül­be­lül úgy vi­sel­ke­dik, mint a leg­rosz­­szabb köz­szol­gá­la­ti te­le­ví­zió: meg­pró­bál alá­li­ci­tál­ni a ke­res­ke­del­mi adók­nak. No per­sze nem min­den­ki ilyen a ko­moly­ze­nei élet­ben, de van­nak ele­gen, akik ab­bé­li fé­lel­mük­ben, hogy nem kél el min­den jegy, leg­szí­ve­seb­ben csak a gyak­ran ját­szott, nép­sze­rû és még nép­sze­rûbb mû­ve­ket tûz­nék mû­sor­ra, Orffot, Rod­ri­gót, Addinsellt és ha­son­ló­kat – sõt me­he­tünk lej­jebb is: Morriconét, John Wil­li­amst, Kre­ol mi­sét, Karl Jenkinst. Mert, jaj, ne­hogy a kö­zön­ség túl ne­héz­nek ta­lál­ja, amit kí­ná­lunk ne­ki, és me­gor­rol­jon ránk.

Vol­na ne­kem er­re egy rep­li­kám, ami, ha el­sõ hal­lás­ra ta­lán sér­tõn hang­zik is, ko­moly és szent igaz­sá­got tar­tal­maz. A kö­zön­ség le van sz…va. El­mon­dom, ho­gyan kell ezt ér­te­ni, és ak­kor ta­lán nem hang­zik olyan bot­rá­nyo­san. A kur­zi­vált mon­da­tot sok éve hal­lot­tam egy nem­rég ag­gas­tyán­ként el­hunyt, ki­vá­ló rá­di­ós­tól, aki na­gyon mû­velt és ki­fi­no­mult em­ber volt, Goet­hét né­me­tül ol­vas­ta, Shakes­peare­-t an­go­lul, és még vé­let­le­nül sem volt szo­ká­sa olyan sza­va­kat hasz­nál­ni, mint ami­lyen az idé­zett mon­dat­ban sze­re­pel. Rá­adá­sul iga­zi hu­ma­nis­ta volt, tisz­tel­te az Em­bert. Ne­kem egy­szer, év­ti­ze­dek­kel ez­elõtt, a Bró­dy Sán­dor ut­cá­ban, a II.-es stú­dió tech­ni­kai he­lyi­sé­gé­ben még­is ezt mond­ta, in­te­lem­ként, nagy hang­súllyal. Kris­tóf, jól je­gyezd meg, amit mon­dok, a hall­ga­tó le van sz…va. Ho­gyan ér­tet­te? Nem ci­ni­ku­san és nem is gõ­gö­sen. Ha­nem úgy, hogy az em­ber le­gyen fel­ké­szült, ad­ja be­le szí­vét-lel­két ab­ba, amit csi­nál, fe­szít­se ma­gát ke­reszt­re, tö­re­ked­jen a leg­jobb­ra – és ha ez meg­tör­tént, on­nan­tól kezd­ve ne tö­rõd­jön az­zal, hogy a kö­zön­ség mit szól az ered­mény­hez. Ér­ted sz…lak le, nem el­le­ned – va­la­hogy így kell ezt ér­te­ni. Bee­tho­ven, Bar­tók, Schönberg eb­ben a szel­lem­ben kom­po­nált. En­nek nem mond el­lent a hí­res mon­dás, mely sze­rint a kö­zön­sé­get nem le­het le­vál­ta­ni. Le­vál­ta­ni va­ló­ban nem le­het, de ki­szol­gál­ni sem kell. A ze­ne, az iro­da­lom, a kép­zõ­mû­vé­szet, a szín­ház és min­den más mû­vé­szet te­rü­le­tén az új min­dig úgy jött lét­re, hogy va­la­ki nem ki­szol­gál­ta, ha­nem irá­nyí­tot­ta a be­fo­ga­dók tá­bo­rát. Ezért szok­tak iga­zán nagy szó­lis­ták és kar­mes­te­rek ne­héz, bo­nyo­lult, ba­rát­ság­ta­lan és el­vont mû­ve­ket is mû­sor­ra tûz­ni – pa­pír­for­ma sze­rint kö­zöny­nek vagy el­len­ke­zés­nek kel­le­ne fo­gad­nia pró­bál­ko­zá­sa­i­kat, de több­nyi­re – elõbb-utóbb – még­is gyõz­nek. Mert a kva­li­tás gyõz.

A Fesz­ti­vál­ze­ne­kar nem­rég Mag­nus Lindberg Feriáját ad­ta elõ Dvo­rák He­ge­dû­ver­se­nyé­vel és Sibelius 2. szim­fó­ni­á­já­val. Ne­héz és ta­lán ba­rát­ság­ta­lan mû­sor, mint aho­gyan szo­kat­lan öt­let volt pár hét­tel ké­sõbb a Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­so­ké is, ami­kor Smetana Mold­vá­ja és Dvorák Gor­don­ka­ver­se­nye (két vi­tat­ha­tat­la­nul nép­sze­rû mû) után elõ­ad­ták Gustav Holst ná­lunk so­ha­sem ját­szott, hos­­szú és fá­rasz­tó (de amúgy nagy­sze­rû) „aszt­ro­ló­gi­ai ta­nul­mány­so­ro­za­tát”, A boly­gó­kat. És mi volt az, amit a kon­cer­ten a leg­na­gyobb üdv­ri­val­gás fo­ga­dott? A Holst-darab. A har­ma­dik ilyen ese­mény, amely­rõl ez al­ka­lom­mal íran­dó is vagyok: a Rá­di­ó­ze­ne­kar est­je a Mü­pában feb­ru­ár 7-én. A mû­sor egyet­­len slá­gert sem tar­tal­ma­zott, el­len­ke­zõ­leg: há­rom rit­kán ját­szott kom­po­zí­ció so­ra­ko­zott csa­ta­rend­be, két fran­cia és egy cseh (mor­va). A kar­­mes­ter, a ki­vá­ló Ko­vács Já­nos be­ve­ze­tõ­ül Georges Bi­zet (1838–1875) el­sõ L’Arlésienne-szvit­jét (1872) ve­zé­nyel­te, majd Ale­xandre Guilmant (1837–1911) d-moll or­go­na­szim­fó­ni­á­­ja (op. 42 – 1874) kö­vet­ke­zett Hann­fried Lucke köz­re­mû­kö­dé­sé­vel, vé­gül a szü­net után Leoš Ja­ná­cek (1854–1928) Gla­go­li­ta mi­sé­je (Ószláv mi­sé­nek is szok­ták ne­vez­ni), ez a majd­nem-hat­­tyú­dal, ame­lyet a mi­fe­lénk alig-alig kul­ti­vált nagy mor­va ze­ne­szer­zõ két év­vel ha­lá­la elõtt, 1926-ban fe­je­zett be. Hát bi­zony, ez is elég ne­héz mû­sor, el­vont, szo­kat­lan hang­zá­sú, rit­kán hall­ha­tó da­ra­bok­kal. De si­kert ara­tott, két­sze­re­sen is: a mu­zsi­ku­sok ma­ga­biz­to­san vet­ték bir­tok­ba a mû­ve­ket, a kö­zön­ség pe­dig rá­han­go­ló­dott a ze­ne szel­le­mi hul­lám­hossz­ára, és öröm­mel fo­gad­ta a hang­zó ered­ményt.

A L’Arlésienne prob­lé­má­ja, hogy az esz­kö­zök, ame­lyek­kel ez a ze­ne kom­mu­ni­kál, túl fi­no­mak, túl visz­­sza­fo­got­tak és il­luszt­ra­tí­vak. Az utób­bi per­sze ért­he­tõ, hi­szen szín­há­zi kí­sé­rõ­ze­né­rõl van szó, ame­lyet a kom­po­nis­ta Alphonse Daudet da­rab­já­hoz írt. Nincs meg eb­ben a szvit­ben az a faj­ta cél­irá­nyos­ság, amely a kon­cert­ze­nék sa­ját­ja – hi­szen nem is kon­cert­ze­ne, „csak” al­kal­ma­zott mu­zsi­ka, amely­nek pusz­tán an­­nyi volt a dol­ga a szín­há­zi elõ­adá­son, hogy alá­fes­sen, han­gu­la­tot kelt­sen, kí­sér­jen. Mû­köd­het egy­ál­ta­lán egy ilyen mû hang­ver­seny­da­rab­ként? Ko­vács Já­nos és a ke­ze alatt gon­do­zot­tan ját­szó Rá­di­ó­ze­ne­kar ta­nú­sá­ga sze­rint igen. Er­re utalt a va­ri­á­ci­ós Prélude fe­szes­sé­ge, a sok ér­zé­keny ka­ma­ra­ze­nei fú­vós rész­let­tel, ame­lye­ket a kar­mes­ter igé­nye­sen dol­go­zott ki. Az An­dan­te molto 2. té­tel kü­lön­le­ges­sé­ge a fá­tyo­los tó­nu­sú sza­xo­fon­szó­ló, ame­lyet szé­les vo­nós kantiléna kö­vet. Neo­klas­­szi­kus báj­jal lep meg a Minuetto, amely ki­csit már a val­cer irá­nyá­ba mu­ta­tó­an gyors tem­pó­val szó­lalt meg ez­út­tal; ih­le­tet­ten éne­kelt az Ada­giet­to, ez a tisz­ta, szép vo­nós té­tel, amely­ben a hang­sze­rek vé­gig con sordino ját­sza­nak. Meg­ka­pó­an ér­vé­nye­sült a Carillon repetitív dal­la­ma az osztinátós kí­sé­ret­tel, amely az­tán sici­lia­no rit­mi­ká­jú, nosz­tal­gi­kus-áb­rán­dos fú­vós sza­kas­­szal foly­ta­tó­dik az osztinátós dal­lam vis­­sza­té­ré­se elõtt. Sok fi­nom­ság, sok ap­ró rész­let, ér­zé­ke­nyen ki­ke­vert tó­nus, amely ha­tást is té­veszt­he­tett vol­na – de a kö­zön­ség fo­gé­kony­nak bi­zo­nyult a L’Ar­lésienne köl­té­sze­té­re.

Guilmant or­go­na­szim­fó­ni­á­ja, ame­­­lyet a szer­zõ az azo­nos opus­szá­mú or­go­na­szo­ná­tá­ból dol­go­zott át ze­ne­ka­ri mû­vé, nem or­go­na­ver­seny, ha­nem va­ló­ban szim­fó­nia, amely­ben a ze­ne­kar nem kí­sé­ri a bil­len­tyûs hang­szert, ha­nem két egyen­ran­gú part­ner pár­be­szé­de zaj­lik az egy­más­­ra­utalt­ság je­gyé­ben. Ezt a mû­vet egy­részt azért volt ér­de­mes meg­hall­gat­nunk, mert a fran­cia ze­ne meg­is­mer­te­té­se te­rén a ma­gyar hang­ver­seny­élet­nek ma is je­len­tõs adós­sá­gai van­nak, más­részt azért, mert még a mi­fe­lénk ha­gyo­má­nyo­san mos­to­hán ke­zelt fran­cia ze­nén be­lül is kü­lö­nö­sen tá­jé­ko­zat­la­nok va­gyunk a nagy fran­cia or­go­na­is­ko­la vi­lá­gá­ban. Ná­lunk alig hal­la­ni Cé­sar Franck (1822–1890), Charles-Ma­rie Widor (1844–1937), Gabriel Pierné (1863–1937), Louis Vierne (1870–1937) és a kri­ti­ká­ban is sze­rep­lõ Alexandre Guilmant mû­ve­it. Az or­go­nis­ta-ze­ne­szer­zõk kö­zül még leg­in­kább Camille Saint-Saëns és Gabriel Fauré az, aki oly­kor-oly­kor elõ­for­dul a kon­cert­ter­mek­ben. Pe­dig a két nagy, ro­man­ti­kus eu­ró­pai or­go­na­is­ko­la a né­met és a fran­cia, utób­bi te­hát az egyik pó­lus, amely nél­kül a má­si­kat is ne­héz meg­ér­te­ni. A né­met or­go­na­re­per­to­ár sú­lyo­sabb, és erõ­tel­jes­eb­ben kap­cso­ló­dik a ba­rokk ha­gyo­mány­hoz, míg a fran­cia szí­ne­sebb, szim­fo­ni­ku­sabb. Ezt a ko­lo­riz­must jel­zik az or­go­ná­ra és ze­ne­kar­ra írott mû­vek is: Guil­mant, Saint-Saëns, Widor, Vierne mû­vei. Guilmant op. 42-es szim­fó­ni­á­ja, amely egy or­go­na­szo­ná­ta át­ira­ta, jel­leg­ze­tes ro­man­ti­kus ze­ne, és mint sok­szor Franck vagy Saint-Saëns ese­té­ben is, érez­he­tõ ben­ne a né­met ro­man­ti­ka ha­tá­sa – itt és most ép­pen Brahm­sé. De azért iga­zi fran­cia ze­ne ez, mint aho­gyan a két utób­bi szer­zõ mû­ve­it sem té­vesz­te­nénk ös­­sze a né­met kor­tár­sa­ké­val. Tra­gi­kus pá­tosz és a jel­leg­ze­tes ro­man­ti­kus szim­fo­ni­kus or­go­na­hang jel­lem­zi a nyi­tó­té­telt, lágy vo­nós­hang­zás, rin­ga­tó­zó dal­la­mos­ság, csen­des-szem­lé­lõ­dõ hang­vé­tel a 12/8-os met­ru­mú, A-dúr Pastorale-t, és iga­zi, ba­rok­ko­san vir­tu­óz toc­ca­ta­mo­dor, len­dü­let és tem­pe­ra­men­tum a fi­ná­lét. A sa­rok­té­te­lek­bõl per­sze az el­len­pon­tos rész­le­tek sem hi­á­nyoz­nak. A né­met Hann­fried Lucke (1964), a salz­bur­gi Mo­zarteum ta­ná­ra ma­ga­biz­tos hang­sze­res fel­ké­szült­ség­gel és tel­jes sti­lá­ris kom­pe­ten­ci­á­val ját­szot­ta Guilmant rit­ka­sá­gát, rá­adás­ként egy Sweelinck-da­rabbal há­lál­va meg a tap­sot.

A mû­sor „nagy do­bá­sa” két­ség­kí­vül a má­so­dik részt ki­töl­tõ mû, Janácek Gla­go­li­ta mi­sé­je volt – ez a na­gyon ko­moly, sú­lyos, sok te­kin­tet­ben rend­ha­gyó al­ko­tás, amely­nek szer­zõ­je nem bánt kí­mé­le­te­sen sem a szó­lis­ták­kal, sem a kó­rus­sal, sem a ze­ne­kar tag­ja­i­val: olyan éne­kel­ni­va­lót és ját­sza­ni­va­lót írt szá­muk­ra, ami sok­szor a meg­va­ló­sít­ha­tó­ság ha­tá­rát sú­rol­ja (a te­nor­nak pél­dá­ul na­gyon ma­gas hang­fek­vés­ben kell éne­kel­nie). Ko­vács Já­nos pá­lya­fu­tá­sa so­rán elõ­ször ve­zé­nyel­te a mû­vet. Ki­tû­nõ gár­da csat­la­ko­zott hoz­zá: a Rá­di­ó­ze­ne­kar és a Rá­dió­kó­rus (kar­igaz­ga­tó: Pad Zol­tán) élén Szabóki Tün­de, Ba­kos Kor­né­lia, Hor­váth Ist­ván és Ko­vács Ist­ván éne­kel­te a szó­ló­kat – igen jó erõ­k, akik vo­ká­lis adott­sá­ga­ik­kal, tech­ni­kai fel­ké­szült­sé­gük­kel és ze­nei in­tel­li­gen­ci­á­juk­kal egy­aránt ki­áll­ták a mû pró­bá­ját. Kü­lön­le­ges hang­szín-kom­bi­ná­ci­ók, szo­kat­lan har­mó­ni­ák és di­na­mi­kai ef­fek­tu­sok, meg­ka­pó­an ere­de­ti mo­ti­vika, sok nyer­se­ség, ar­cha­iz­mus és mo­dern­ség ke­ve­ré­ke, rend­kí­vül erõ­tel­jes ka­rak­te­rek – ez a Gla­go­li­ta mi­se. (A vég­le­tes­ség­re va­ló haj­lam a ka­rak­te­ri­zá­lás­ban, va­la­mint az a je­len­ség, hogy ez a ze­ne is tud tom­bol­ni, no meg per­sze ál­ta­lá­ban a mo­nu­men­ta­li­tás – ez a há­rom té­nye­zõ oly­kor még Bee­tho­ven Missa Solem­nisét is a hall­ga­tó em­lé­ke­ze­té­be idé­zi.) Ko­vács Já­nos szé­les hang­zás­ho­ri­zon­tú, mar­kán­san kör­vo­na­la­zott, szug­gesz­tív elõ­adást ve­zé­nyelt, ka­ma­toz­tat­va a mû ha­tás­le­he­tõ­sé­ge­it, fel­mu­tat­va egye­di­sé­gét és ki­vé­te­les ere­jét. Part­ne­rei re­me­kül helyt­áll­tak, a négy szó­lis­ta épp­úgy, mint a kó­rus és a ze­ne­kar, va­la­mint a Guilmant-mû szó­lis­tá­ja, Hannfried Lucke, aki­nek a Janá­cek-mise tol­má­cso­lá­sá­ban is je­len­tõs sze­rep ju­tott, nem­csak ze­ne­ka­ri szó­lam­ként, de egy tel­je­sen önál­ló té­tel elõ­adó­ja­ként is. Ér­de­mes volt te­hát bá­tor kez­de­mé­nye­zõ kedv­vel szo­kat­lan mû­sort ös­­sze­ál­lí­ta­ni, meg­mu­tat­va a kö­zön­ség­nek, hogy nem­csak a jól be­vált re­per­to­ár­da­ra­bok lé­tez­nek – van új a nap alatt.

A Ma­gyar Rá­dió Szim­fo­ni­kus Ze­ne­ka­rá­nak hang­ver­se­nye, ve­zé­nyelt Ko­vács Já­nos, köz­re­mû­kö­dött Szabóki Tün­de, Ba­kos Kor­né­lia, Hor­váth Ist­ván, Ko­vács Ist­ván, Hann­fried Lucke, a Ma­gyar Rá­dió Ének­ka­ra (kar­igaz­ga­tó: Pad Zol­tán). Mü­pa, Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem, 2016. feb­ru­ár 7.

Comments

kommentek

Cimkék: