Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 január Nivódíj


Arany és ezüst, tö­pör­tyû és kard­mar­ko­lat

A 2015-ös év ní­vó­dí­ja­sai

A szer­kesz­tõ­ség a ta­va­lyi év ter­mé­sé­bõl Ré­vész Sán­dor A meg­szál­lás fel­sza­ba­dí­tá­sa cí­mû írá­sá­nak ítél­te oda a kü­lön­dí­jat, leg­in­kább azért, mert a szö­veg lo­gi­ká­já­ban a Moz­gó Vi­lág föl­is­mer­te sa­ját stra­té­gi­á­ját. Mi­rõl is van szó? A 11. szám­ban egy tör­té­nel­mi for­rás­gyûj­te­mény („Tör­vé­nyes” meg­szál­lás. Szov­jet csa­pa­tok Ma­gyar­or­szá­gon 1944–1947 kö­zött, szer­kesz­tet­te: L. Ba­logh Bé­ni, ki­ad­ta a Ma­gyar Nem­ze­ti Le­vél­tár) elem­zé­se ürü­gyén olyan es­­szét ke­re­kí­tett, amely­ben föl­sej­lik a va­ló­ság, mint ok­ada­tol­ha­tó tör­té­ne­lem, de föl­sej­lik az is, ahogy eh­hez a tör­té­ne­lem­hez teg­na­pi és mai men­tá­lis ál­la­po­tunk mi­ként vi­szo­nyult. Rö­vi­den és egy szó­val: ka­taszt­ro­fá­li­san.

Ré­vész sze­mer­nyi két­sé­get sem ha­gyott afe­lõl, hogy „min­den­ki, aki kö­rü­löt­tem volt, és sze­re­tett, azért le­he­tett és sze­ret­he­tett, mert gyõz­tek az oro­szok. Nem ér­zé­kel­tem azok­nak a vesz­te­sé­gek­nek a sú­lyát sem, ame­lyek­rõl tud­tam… Én csu­pán a nagy több­ség­rõl tud­hat­tam… akik szá­má­ra evi­dens, hogy a vi­lág­há­bo­rú­ban me­lyik volt a jó ol­dal, és me­lyik a rossz. Nem vol­tak so­kan, akik… ne ér­té­kel­ték vol­na több­re a szö­vet­sé­ge­sek ál­tal kép­vi­selt al­ter­na­tí­vák va­la­me­lyik­ét, mint azt, ame­lyet a köz­pon­ti ha­tal­mak kí­nál­tak. A ná­ciz­mus­nak, a fa­siz­mus­nak, Hor­thy Mik­lós ke­resz­tény-nem­ze­ti kur­zu­sá­nak nem volt akár a lé­te­zõ szo­ci­a­liz­mu­sé­hoz, akár a Nyu­ga­té­hoz mér­he­tõ von­ze­re­je. Amit nem tud­tam és nem tud­hat­tam, hogy ez a több­ség ös­­sze­fér egy má­sik több­ség­gel: az or­szá­got meg­rá­zó Vö­rös Had­se­reg-sokk át­élõ­i­nek kö­zös­sé­gé­vel.”

Ezt a kol­lek­tív nem-tu­dást mély, sok év­ti­ze­des hall­ga­tás, a „szó­lás nem sza­bad­sá­gá­nak” ha­gyo­má­nya okoz­ta, és a mély, sok év­ti­ze­des hall­ga­tás te­rem­tet­te meg azt az au­rát, amely­ben a Jó és a Rossz ol­dal át- és új­ra­ér­té­ke­lé­se meg­tör­tén­he­tett, pusz­tán azon az ala­pon, hogy „most mi jö­vünk”. Leg­alább­is Ke­le­ten, leg­alább­is itt, leg­alább­is a NER Ma­gyar­or­szá­gán. Mert azt, hogy a Jó ol­da­lon áll­ni és a Jó ol­da­lon is el­kö­ve­tett at­ro­ci­tá­so­kat be­is­mer­ni, csak er­re­fe­lé volt ti­los. Ta­nús­kod­nak er­rõl a szer­zõ ál­tal is idé­zett alap­mû­vek, Alberto Moravia és Joseph Heller re­gé­nyei, film­vál­to­za­tai „oda­át­ról”, ame­lyek­nek „ideitt” pár­juk egy szál sem akadt. Szó­lás­sza­bad­ság hi­á­nyá­ban ugyan­is csak pri­mi­tív sé­ma ér­vé­nye­sül­he­tett és ér­vé­nye­sül a mainstreamben ma is: „mi­sze­rint a há­bo­rú­ban a jó ol­da­lon ál­lók min­dig Jók.”

Túl azon, hogy Ré­vész olyan szer­zõ mû­ve elõtt hajt fe­jet, amely – és ezt idé­zõ­jel­ben mon­dom – „nem a mi­énk”, és amely­nek tar­tal­ma a „mi kö­zös­sé­günk” kol­lek­tív él­mé­nye fe­lõl igen szo­mo­rú do­log, az „õ kö­zös­sé­gük” kol­lek­tív él­mé­nye fe­lõl pe­dig ré­gen várt elég­té­tel, azt is le­szö­gez­te, hogy a Jó Ol­dal Hi­te­lé­hez csak a té­nyek tel­jes ki­fej­té­sé­vel ér­de­mes el­jut­ni, mert kü­lön­ben a ránk égett ha­zug­sá­gok disz­kva­li­fi­kál­ják a lé­nye­get, a pri­o­ri­tást, vég­sõ so­ron azt a ma­ga­sabb ren­dû igaz­sá­got is, ame­lyért ér­de­mes él­ni, sze­ret­ni, fo­lyó­ira­tot szer­kesz­te­ni. De az írást nem mél­ta­tom to­vább, tes­sék el­ol­vas­ni a no­vem­be­ri szám­ban, en­nek is jár te­hát az Arany Tö­pör­tyû.

In­kább ar­ról ej­te­nék né­hány szót, hogy ez a kér­lel­he­tet­len, csö­kö­nyös, né­ha nép­sze­rût­len, né­ha bo­nyo­dal­mas köz­írói ma­ga­tar­tás mi­ért szá­mít a Moz­gó szá­má­ra hasz­no­sít­ha­tó pél­dá­nak. Ré­vész ugyan­is nem tö­rõ­dik idõ­já­rás­sal, lap­já­rás­sal, kül­sõ kö­rül­mé­nyek­kel. Fej­jel megy a fal­nak. Az el­múlt hu­szon­va­la­hány év alatt volt õ már úgy­mond ha­tal­mon, ami­kor a li­be­rá­li­sok­nak na­gyon jól ment, mint ahogy volt a szo­ci­a­lis­ta ka­bi­net alatt „õfel­sé­ge el­len­zé­ke”, ami­kor csu­da kel­le­met­len dol­go­kat mon­dott ke­nyér­adó gaz­dá­i­nak, ma­nap­ság pe­dig né­hány sa­rok­ba szo­rí­tott or­gá­num jó­vol­tá­ból vé­kony­ka, ma­gá­nyos hang­gá vált a las­san le­bu­tu­ló és gyor­san le­bu­tí­tott köz­mé­di­á­ban. El tud­ja ve­lünk hi­tet­ni: ne­ki sze­mély sze­rint mind­egy, hogy ki a gaz­da, a vé­le­mé­nye az övé, s ab­ból még ak­kor se en­ged, ha tör­té­ne­te­sen nin­csen iga­za. De per­sze több­nyi­re iga­za van. En­ti­tá­sa és iden­ti­tá­sa tö­ret­len, kár, hogy az ilyes­mit ál­ta­lá­ban csak az utó­kor szok­ta mél­tá­nyol­ni.

Sze­ret­nénk így vi­sel­ked­ni. Így sze­ret­nénk vi­sel­ked­ni. Mond­juk, a kül­sõ kö­rül­mé­nyek be­ha­tá­rol­nak. Az egyet­len pom­pa, ame­lyet ezen az ün­nep­sé­gen föl tud­tunk mu­tat­ni: a kí­nai árus­nál vett fog­pisz­ká­lós do­bo­zok­ba he­lye­zett, ki­glan­colt tö­pör­tyû, ame­lyet fé­le­lem­mel ve­gyes gyö­nyö­rû­ség­gel fúj­tunk le egész­sé­get ká­ro­sí­tó, arany­szí­nû kály­ha­fes­ték­kel. Hát­ha ez fe­led­tet­ni tud­ja dí­ja­zot­ta­ink­ban, Markó Bé­lá­ban (lí­ra ka­te­gó­ria), Szeifert Na­tá­li­á­ban (pró­za), Almási Mik­lós­ban (kri­ti­ka), Mi­há­lyi Pé­ter­ben (ta­nul­mány), Lángh Jú­li­á­ban (pub­li­cisz­ti­ka), Rádai Esz­ter­ben (in­ter­jú) és Szûcs At­ti­lá­ban (kép­zõ­mû­vé­szet), hogy a ta­valy óta hi­ány­zó fe­hér bo­rí­ték idén­re im­már ha­gyo­mán­­nyá ne­me­se­dett. A rész­le­tek fe­lõl szí­ves tá­jé­koz­ta­tást ad lap­igaz­ga­tónk, Bogárdi Már­ta, gaz­da­sá­gi ve­ze­tõnk, Papp Aran­ka, s ter­mé­sze­te­sen én sem fo­gom meg­ke­rül­ni a fa­nya­rú kér­dé­se­ket. Si­rá­munk rend­kí­vül unal­mas, és egész kó­rus­sá bõ­vült már azon pe­ri­o­di­kák szá­ma, ame­lyek – így vagy úgy – meg­szen­ve­dik majd a Nem­ze­ti Kul­tu­rá­lis Alap át­ren­de­zõ­dé­sét, az ál­la­mi hir­de­té­sek el­ma­ra­dá­sát, fõ­kép­pen pe­dig a ma­gán­szfé­ra meg­fé­lem­lí­té­sét. Kü­lön kö­szö­net te­hát azok­nak a me­cé­ná­sok­nak, akik ma­nap­ság a ki­vé­telt erõ­sí­tik. Még.

De. A pénz nem min­den. Nem min­den a pénz. Fon­to­sabb az ön­bi­za­lom. Van Mol­nár Fe­renc­nek egy no­vel­lá­ja. Ar­ról szól, hogy egy sa­rok­ba szo­rí­tott al­ki­mis­ta, ku­dar­cát el­len­sú­lyo­zan­dó, meg­bí­zó­ját, a gró­fot gagyival pró­bál­ja ki­fi­zet­ni: egy ezüst kard­mar­ko­lat­tal (ez is a mû cí­me). El­mond­ja a „tit­kos re­cep­tet”: ha a gróf ud­var­lás köz­ben, mel­lé­nye alatt ma­rok­ra fog­ja a tár­gyat, ak­kor a csá­bí­tás ga­ran­tált. Így is tör­tént, el is csá­bí­tott min­den ar­ra ér­de­mes höl­gyet. Egé­szen ad­dig, amíg föl nem is­mer­te: a ne­mes­fém csak ka­mu, a csá­bí­tás oka a pusz­ta hit.

Mi még min­dig, be­lép­ve har­minc­har­ma­dik év­fo­lya­munk­ba, ren­dü­let­le­nül hi­szünk a va­rázs­lat ere­jé­ben. Sze­ret­nénk eb­ben az ál­dott tu­dat­lan­ság­ban ma­rad­ni, és meg­kí­mél­ni ma­gun­kat a go­nosz fel­vi­lá­go­sí­tók­tól: eb­ben a vi­lág­ban nem le­he­tünk sem szé­pek, sem oko­sak, az ara­nyunk is csak a tö­pör­tyûn ra­gyog. Eh­hez az egyet­len ha­zug­ság­hoz, a kard­mar­ko­lat­ba ve­tett hit­hez, úgy is, mint mun­ka­hi­po­té­zis­hez, a Moz­gó Vi­lág vál­tig ra­gasz­ko­dik. Csá­bí­ta­ni és tet­sze­ni aka­runk mind­ha­lá­lig.

P. Sz. J.

El­hang­zott ja­nu­ár 28-án, a Moz­gó Vi­lág díj­áta­dó ün­nep­sé­gén. A töb­bi laudáció szer­kesz­tett szö­ve­gét már­ci­u­si szá­munk­ban kö­zöl­jük.

Comments

kommentek

A cikk még nincs becimkézve.