Esszé

Kezdőlap Rovatok Esszé Oldal 2

Kornai János: A high-tech korszak vívódásai – szubjektív szavak

Nincsen konszenzussal elfogadott fogalomrendszer, amit készen átvehetnék mondanivalóm kifejtésére. Ezért kénytelen vagyok előbb bevezetni néhány fogalmat, amelyeket a továbbiakban használok. Nincsenek túlzott ambícióim; nem célom a cikk fogalmi apparátusának terjesztése. Számomra elegendő, ha ennek az írásnak az olvasói megértik a szerzőt.

A cord-cutting világa

Egy történeti korszak emberének problémáiról akarok beszélni. Ehhez először az kell, hogy megadjuk a korszak határait; hol válik el az előzőtől, és hol a rá következőtől. Tervem szerint a jövő világával kezdjük. Nevezzük ezt a világot a cord-cutting (kábelelvágás) világának.

A szót a televíziózás történetéből vettük át. A filmeket korábban kábeltévén nézhettük. Ám attól kezdve, hogy kidolgozták a „streaming” technológiáját, amely folyamatosan sugározza a nézőnek a filmet, a Netflix, a Hulu vagy a HBO működésének bejáratása óta elvághattuk a kábelt a műsorszóró és a néző között. Rokon változás ment végbe a telefonozásban. Korábban kábelrendszer kötötte össze egymással azokat, akik a távolból beszélni akartak egymással. Ezeket a kábeleket is elvághattuk. Bonyolult banktranzakciókat lebonyolíthatunk anélkül, hogy kábelkapcsolat lenne a bank és a bank ügyfele között.
További példák helyett általánosítsunk. Létrejöhet az a világ, amelyben minden kábelt elvágtak. Figyeljünk a fenti állítás egyik fontos részletére. Nem vagyunk jósok. Lehet, hogy egy CC-világ létrejöttének egyes feltételei nem teremtődnek meg. Csak annyit írtam: létrejöhet az a világ, amely működik kábelek nélkül. Ez elméleti konstrukció, amelyet az emberi logika vezet le egy elemzés segítő eszközeként. Nem sci-fi, érdekfeszítő, félig reális történet a jövőről. Nem utópia, tele kívánatos, vonzó vonásokkal. De nem is disztópia tele visszaszító tulajdonságokkal.

Fő vonása, hogy nincs szükség papírra a működéséhez. Az információ tárolását és továbbítását hiánytalanul el tudja végezni egy gramm papír tárolása és továbbítása nélkül. Minden egyén jóformán „kütyüvel a szájában” születik. Már napjainkban is léteznek a mobiltelefonhoz hasonló külsejű készülékek, amellyel értelmes egy-két éves gyerekek játszhatnak, a képernyőt újra és újra megérintve, ahogy azt szüleik teszik a saját okostelefonjukon bonyolultabb műveletsorozatok végrehajtásakor.

A high-tech előtt a világ

Kornai János

Ugorjunk most vissza a történelemben. A technikai fejlődés folyamatos; történetükből kiugranak a forradalmi innovációk. Tekintsünk ezek közül egy szűkebb csoportra, az emberek közötti kommunikáció high-tech eszközeire. Két jellegzetes példát emelek ki. Az egyik a mobiltelefon, amelyet használója a kezében tart; a másik az internet: egy szabályok, protokollok, megegyezések szerint működő kapcsolati rendszer. (Az utóbbit senki sem tudja a szó betű szerinti értelmében kézbe venni.) Az első kereskedelmileg hasznosított mobiltelefon 1983-ban jelent meg. Az első általánosan hozzáférhető internetes alkalmazás, a Berners-Lee és társai által megkezdett world-wide-web (www) 1992-ben kezdett működni.

A high-tech korszak előtti ember – még ha akarta volna is – nem vághatta el a kábeleket. Telefonálhatott, de csak vezetékes telefonon át.

Ebben az esszében annak a korszaknak a problémáival foglalkozom, amelyet high-tech korszaknak nevezek. Már a kezünkben van egy gazdag, működőképes eszköztár, amellyel emberek és szervezetek tudnak egymással kommunikálni, de még nem jutottunk el a CC-korszakig.

A kommunikáció fejlődésével kínlódó ember gondjai

Ettől kezdve sokszor használom a nyelvtani első személyt; gyakran mondok el személyes élményeket. Sejtésem szerint nem vagyok egyedül, de a szubjektív előadásmód megkönnyíti számomra a gondolatok kifejtését. Megírhattam volna az esszét saját élménybeszámolóként is. De látom, hogy sokkal fiatalabbak is átélnek hasonló élményeket.

Hat-hét éves lehettem, amikor a szoba falára rögzített telefonon először beszéltem. Ez kb. 86 évvel ezelőtt történt, 1933–1934 táján, tehát még a kommunikáció őskorában. Sokáig különösebb nehézség nélkül haladtam előre a kommunikáció fejlődésével. Magyarországon egyike voltam az elsőknek, akik személyi komputert használtak. De aztán ütött az óra, és a szó szoros értelmében rákényszerültem az okostelefon és az internet használatára – és ekkor már elkezdődtek a gondjaim, bajaim.

Mi a bajom ezzel? Hiszen ez számos új kapcsolatépítési lehetőséget teremtett számomra, új lehetőségeket kínál fel a tanulásra, kutatásra és szórakozásra. Igaz – de ezekkel együtt, ezektől elválaszthatatlanul számos nehézséggel is sújtott.

Az egyik bajom éppen ez az elválaszthatatlanság. Akár tetszik, akár nem: életem számos rutinműveletét csak az okostelefon és az internet beiktatásával tudom elvégezni. A világ kiscserkészei és kis úttörői körülvették a vak embert, és átkísérik az utca másik oldalára, holott nem is akart átmenni.

A folyamatot nagy erők hajtják előre. Elsősorban a piaci verseny. Ahogy azt a közgazdászok a korlátozott verseny elméletéből jól ismerik: a product differentiation (a termék tulajdonságainak megváltoztatása) jobb eladási esélyt ad a termelőnek, különösen, ha képes igazolni, hogy az jobb a korábbiaknál. A kommunikációval foglalkozó vállalatok külön osztályokat hoznak létre a termék javítására. A szerencsétlen felhasználó azt hiszi, hogy végre megtanult valamit: egy billentyűkombináció használatának értelmét, a képernyőérintés hatását – és lám, máris kicsúszott a kezéből a dolog. A „processzus 6.0” helyett megjelent a „processzus 7.00”. És a fejlesztési eredményhez mindjárt hozzáteszik a fenyegetést: „a cég három év múlva már nem támogatja” a processzus használatát.
Nyertem új választási lehetőségeket, és eközben veszítettem más választási lehetőségeket. Rettenetesen nyomaszt a kiszolgáltatottság érzése. Többek között ki vagyok szolgáltatva azoknak a profi számítástechnikusoknak, akik azért kapnak pénzt, hogy folytonosan változtassanak, és minél inkább magával ránt sokféle más változtatást, annál több pénzt kapjanak.

Igen erős anyagi ösztönzők működnek itt. Hiába rimánkodnék, álljatok már le, elég volt, engem már a „processzus 6.0” is teljesen kielégített – nem teheti meg, hogy leálljon, mert akkor ő kerül bajba. A technikai fejlődést nem a szánalom motiválja. Inkább engem, a felhasználót teszi felelőssé a saját bajáért. Ebben lehet igazság.

Azok közé tartozom, akik nem is akarnak tovább tanulni. Számítástechnikus munkatársamat valósággal kérlelni szoktam: ne tanítsál jobb szabályokra, ne hívd fel a figyelmemet az általam kihasználatlan lehetőségekre. Erről is elmondhatom, van olyan barátom, aki kijelentette: márpedig ő nem fog e-mailt használni. Hiába, mert a csökönyös ellenállás nem segített, csak késleltette az eseményeket, ma már ő is kénytelen használni e-mailt.

Eddig nem említettem a témakör egy másik dimenzióját, a biztonságérzetet. Minden high-tech eszköz elősegítheti a megfigyelésemet, a rólam szerzett információk tárolását, elemzését, esetleg kárt is okozhatnak nekem. Úgy érzem, hogy Orwell Big Brotherje figyel. Nyomasztó képzettársítás.

Egyre nehezebbé teszik nekem a közvetlen hozzáférést a velem kapcsolatban tárolt információhoz. Azon a kommunikációs apparátuson át, amelynek állítólag engem kellene szolgálnia, egyre bonyolultabb műveletsorozat segítségével tudok csak rendelkezni bankszámlám felett. Az érdekemben teszik ezt velem, nehogy illetéktelenek hozzányúlhassanak a pénzemhez. Persze ez is igaz: ugyanannak a nyomasztó állapotnak mindig megvan ez a kétértelműsége.

Gondolatmenetem záró következtetése: a folyamat megállíthatatlan. Akinek gondjai, szorongásai, konkrét panaszai vannak ebben a szférában, ne számítson arra, hogy azok valaha is megszűnnek.

*

(nyitókép: https://extropynow.weebly.com/)

19′ január – a teljes szám

Új szolgáltatást vezetünk be. Egy év elmúltával közreadjuk a folyóirat korábbi számainak teljes változatát PDF formátumban. Így azok is hozzájuthatnak prémium tartalmainkhoz, akik korábban nem tudták megvásárolni a lapot. A teljes változat ezzel a világ minden tájáról elérhetővé válik.

Hasonlóképpen járunk el a színes képmellékletekkel és az adott szám külső és belső borítóival is. Ezzel tervezzük bővíteni azt a lelkes rajongói kört, amely arra biztat bennünket, hogy tegyünk bátrabb lépéseket az online térben. Igyekszünk.

A 2019 januári szám teljes szövegváltozata itt érhető el.

Jó olvasást mindenkinek! (A szerk. – Nyitóképünkön Kádár Emese Száradás c. képe látható )

A Mozgó Világ legfrissebb számai a Relay-üzletekben, Budapesten a Láng Téka könyvesboltban a Libriben, vidéken az igényes árusoknál megvásárolható. 

Benda László: A hongkongi hízó esete a kínai böllérrel (Esszé)

Az összes fontos kínai vezető fölsorakozott Hongkongban 1997. július 1-jén, hogy – a brit udvar és a londoni kormány magas rangú képviselőinek társaságában – megünnepelje a koronagyarmat visszatértét az anyaország kebelére. A parádés esemény előtt és közvetlenül utána – magam is szem- és fültanúja voltam – a helyi üzleti és a külföldi megfigyelők köreiben egyaránt gyakori volt a találgatás: vajon a városállamnak adott ötvenéves türelmi időszak végére Peking idomul-e majd jobban Hongkonghoz, vagy fordítva? A történelmietlennek tűnt fölvetésre az azóta eltelt huszonkét esztendő részben választ adott.

Hongkong hazacsalogatása, majd háziasítása

A lehetetlent nem ismerő, az „egy ország – két rendszer” elvét meghirdető pekingi pátriárka, a reformer Teng Hsziao-ping eredeti tervei szerint Hongkong ötven évig az maradhat, ami a lényege. Ám utódai, az új hatalmasok folyvást késztetést éreznek arra, hogy érzékeltessék: valójában ki is az úr a háznál. A jogaikhoz csökönyösen ragaszkodó hongkongiak viszont nehezen tűrik, ha a póráz fojtogatása fenyegeti őket. Bővülő követeléseik mellett – olykor szó szerint „kőkeményen” – kitartanak.

A tiltakozások tengelyében pedig politikai célok állnak. Kezdetben csak a kiadatási törvénymódosítást ellenezték – ennek jegyében ugyanis kiszolgáltathatnák az általuk megbízhatatlannak ítélt kínai igazságszolgáltatásnak (na jó, jogszolgáltatásnak) a Pekingnek nem tetsző politikai ellenérdekelteket. Sőt, időközben már a hongkongi közigazgatás vezetőjének lemondását követelik, valamint a rendőri túlkapások kivizsgálását.

A június elején kirobbant legújabb hongkongi tüntetéssorozat olykor kezdett erőszakossá fajulni. Egy helyi ismerősöm megfogalmazása szerint „a lávát sem lehet a vulkánba visszaparancsolni”. Márpedig a pekingi vezénylő tábornokok változatlanul fontolgathatják az 1989-es, Tienanmen térire hajazó erőszakos megoldást. A hongkongi hatóságok nyilvánvalóan kevésbé kemények, mint a diktatúrában kiképzettek. Ám a helyi kantoni kiejtésmód miatt főleg a szomszédos tartományból tudnának valamelyes „kisegítő”, rendfenntartó vagy rendcsináló gépezetet mozgósítani. Sőt, a Tienanmen téri megtorlás után a fokozott össztársadalmi ellenőrzésre mozgósított kommunista pártsejtek is jószerivel hiányoznak Hongkongból (elvileg nincsenek is, gyakorlatilag csekély a létszámuk).

Az esetleges erőszakos kínai föllépésnek súlyos nemzetközi következményeivel is számolni kell. Az olykor blöfföktől sem visszariadó Donald Trump amerikai elnök is újabb szankciókkal fenyegette meg a pekingi vezetést, ha erőszakot vetne be a városállamot elöntő elégedetlenségi hullám elfojtására.

A makacsul monolit, kommunista pártirányítás alatt kibontakozó gazdasági reform jegyében a „szárazföldi” vagy vörös Kína lélegzetelállító ütemben gyarapodott. Szinte sztahanovista tempóban épült ki a vadkapitalista gazdaság. Kínaiak százmillióit emelték ki a mélyszegénységből, az emberek saját bőrükön érezték, hogy évről évre jobban élnek. Így kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy több politikai demokrácia követelésével bíbelődjenek… Eközben a pekingi politikai rezsim rezzenetlenül megmaradt.

Hongkong erre a fél évszázadra megőrizhette szabad piacát (ez egyre kevésbé különbözik az anyaországétól), de jogrendszerét, szólás- és gyülekezési szabadsághoz való jogait is (ezek már annál inkább eltérnek!). Sajtója még mindig összehasonlíthatatlanul szabad(os)abb, mint az anyaországban. Megtarthatta saját fizetőeszközét, a hongkongi dollárt. Jól működő tőzsdéjén egyre több kínai óriáscég jelenik meg. 2018 végéig a kínai nagyvállalatok (köztük államiak is) hozták az itteni tőzsdei pörgés 67,5 százalékát. Csak tavaly a Mennyei Birodalom modernizálásához olyannyira fontos közvetlen külföldi tőkebefektetések 71,5 százaléka szintúgy Hongkongon keresztül futott be a világ immár második legnagyobb gazdaságába.

Az „egy ország – két rendszer” formula megóvásához persze nemcsak a hongkongi, hanem a szárazföldi mamutcégeknek is súlyos érdekük fűződik. Bár ahhoz képest, hogy 1997-ig az önálló brit koronagyarmat GDP-je a hasonló kínai mutató mintegy ötödére rúgott, a fölgyorsuló (és gyorsabb) szárazföldi fejlődés nyomán a „különleges közigazgatási körzet” részesedése mára 2,7 százalékra apadt. 2000-ig a déli kikötőváros bonyolította le a kínai export felét, mára ez az arány is alig egy nyolcadára csökkent. És bár a visszaszerzett „kistigris” gazdasági jelentősége érezhetően csökkenőben van, kirakatszerepe és a nagyvilággal összekötő funkciója alig változott.

Tény, hogy a hongkongiak egy főre jutó GDP-jét 49 ezer dollárra becsülik (ez magasabb, mint a megfelelő német vagy japán adat), de időközben a szárazföldi Kínában is – igaz, nyíló társadalmi olló mellett – már meghaladja a 9700 dollárt. A legfrissebb jelentések szerint az idei második negyedévben a városállam növekedése a tervezett 1,6 százalék helyett 0,6 százalékra lassult. Az elmúlt évtizedben ez a leglomhább gyarapodási ütem. A világhíres internetóriás, az Alibaba halogatja itteni másodlagos részvénykibocsátását.

A pekingi vezérkar ugyanakkor mindvégig árgus szemekkel figyeli, erőnek erejével igyekszik odahatni, hogy a brit hagyományokhoz és több demokráciához szokott hongkongiakat mihamarább domesztikálják. Ez az, ami miatt az alig ezer négyzetkilométernyi „különleges közigazgatási körzet” 7,5 millió lakója folyvást aggódik. Sőt, olykor Kína belső területein elképzelhetetlen politikai aktivitással és a minap több százezres tüntetésekkel adott hangot (ki)tartásának.

Nyaktörő Sencsen és okos nyulak

Aligha véletlen, hogy szintúgy a reformbarát Teng kezdeményezésére éppen a gyorsan gyarapodó ázsiai kistigrisek (Hongkong és Tajvan) tőszomszédságában hozták létre azokat az első „különleges gazdasági övezeteket”, amelyek az oda irányuló külföldi befektetések, vámkedvezményezett zónák és high-tech beruházások révén a kínai gazdaság fölhúzórugóiként működtek. A hongkongi határ túloldalán egy egyszerűcske halászfaluból így burjánzott mára 13,5 millió lakosú (!) világvárossá Sencsen. A metropolisz versenyképességét jellemzi, hogy az évente csak itt létrehozott össztermék két és félszer akkora, mint Magyarországé – meghaladja a 346 milliárd dollárt. Nyaktörő ütemű fejlődésének köszönhetően számos kínai megacég (pl. a mostanság sokat emlegetett Huawei) is itt ütötte föl főhadiszállását.

A Gyöngy-folyó torkolatánál a pekingi stratégák hosszú távú „Greater Bay Area” elképzelései értelmében kilenc környékbeli város összeolvasztásával a világ legnagyobb megavárosát fogják létrehozni. Márpedig amit odafönt a félistenek elterveznek, az rendre „megvalósításra kerül”. Kerül, amibe kerül. Máris gyarapszik az ehhez szükséges infrastruktúra, szaporodnak a metróvonalak. Hongkongból, Makaót is érintve, ide fut be a világ leghosszabb, tengeren átívelő hídja, amelyet nemrég adtak át. A leendő – mintegy fél Magyarországnyi területű és 42 millió lakosú (!) – óriás révén nyakát törhetnék Hongkongnak. A modern monstrumnak hovatovább egy külső kerülete lenne a jelenlegi gazdag rokon.
A szupermodern sencseni repülőtér (persze itt minden szupermodern) szárnyalóan emelkedő forgalomnak örvend. Amikor a tüntetők napokra megbénították a hongkongi légikikötőt, a világ egyik legforgalmasabb reptere naponta járatok százait volt kénytelen törölni. Amikor két évvel a „hongkongi modellt” követően a portugál múltból ikervárosa, Makaó is a kínai jövendőbe kalandozott, már magam is itt landoltam. Csak tavaly 75 millió utas fordult itt meg. De odaát, Sencsenben már úgy kalkulálnak, hogy rövidesen ezen a (lég)téren is a nyakára hághatnak a korábbi nagy testvérnek.

A sencseni stadionban most viszont máris ugrásra készen fölsorakoztak a kínai hadsereg és a népi fegyveres rendőri erők páncélozott harci járművei. Márpedig a hongkongi emberek emlékezetében is élénken él a demokráciát követelő Tienanmen téri diáklázadás eltiprása. Aligha véletlen, hogy a zendülés (?) elfojtásának 30. évfordulójával egy időben kezdődtek a mostani tüntetések.

Pekingben Hongkong, majd két évvel később Makaó „megtérését” hosszú távon modellértékűnek tekintették Tajvan előtt is. A kínai kommunista vezetés máig „elbitangolt tartományaként” tekint a Kínai Köztársaságra – ez Tajvan hivatalos, bár egyre kevesebbek által elfogadott neve. A szigetország nagyjából a kelet-európai rendszerváltásokkal párhuzamosan gyorsan előrelendült a többpárti demokratizálódás útján. Ráadásul jövő januárban elnökválasztást tartanak a szigeten, Kínában pedig örülnének, ha a függetlenségpárti erők helyett egykori ősellenségük, a ma már békülékenyebb Nemzeti Párt (Kuomintang) képviselője foglalná el „tartományuk” trónját.

A sziget persze változatlanul élvezi az Egyesült Államok katonai védernyőjét, bár Kína ezzel is dacolva, egyetlen katonai döntéssel véget vethetne a csaknem háromnegyed évszázados feszültségnek. Aligha véletlen, hogy a Washington és Peking közötti kiéleződött kereskedelmi háborúsdi közepette, a Trump-adminisztráció épp a minap jelentette be újabb korszerű fegyverek eladását Tajpejnek. A szigeten eközben fokozott figyelemmel – és aggodalommal – követik a hongkongi eseménysort. Nem kétséges, hogy bármikor tárt karokkal várják az esetleg onnan érkező menekülteket.

Jól emlékszem, az 1997-es fordulat tájékán a kanadai Vancouverben már korábban gyorsan gyarapodó tengerentúli kínai (huaqiao) közösség is „Welcome to Hongcouver” föliratokkal fogadta a hirtelen rendszerváltástól rettegő újabb hongkongi bevándorló (másutt „migráns”) hullámot. Tagadhatatlan, hogy közülük időközben szép számmal tértek meg korábbi sikereik színterére, illetve a maholnap 1,4 milliárdos kínai piac csábítására.

Ám a jelenlegi amerikai–kínai kereskedelmi háborúnak leegyszerűsített stratégiai versenyfutás mellékterepeként Kanada – nem utolsósorban a viták kereszttüzében álló Huawei szupervállalat pénzügyi főnökének, egyben a tulajdonos lányának letartóztatása miatt – kevésbé látszik vonzó célpontnak.

A mai kétkedő hongkongiak újabb „divatos” célpontot találtak Ausztráliában. A brit hagyományokon és iskolarendszerben szocializálódott és angolul változatlanul jól beszélő, az esetleges kínai megtorlás miatt aggódó jómódú városlakók egyre nagyobb számban kacsingatnak az ötödik kontinensre.

Az ottani Új-Dél-Wales állam bevándorlási hivatala szerint mind több hongkongi polgár jelenti be igényét az úgynevezett „beruházói vízumra”. A helyi szabályozás értelmében aki 5 millió ausztrál dollárt (3,4 millió USD) fektet be a helyi gazdaságba, megkaphatja a tartózkodási engedélyt. A városállamban elharapózó tüntetéshullám kezdete óta jelentősen megnőtt a kérelmezők száma. Kivált a sydney-i ingatlanpiacon az elmúlt időszakban érezhetően megnőtt a hongkongi vevők érdeklődése. És ha előbb szert tesznek a megfelelő vízumra, elkerülhetik a külföldieknek amúgy kötelező külön ingatlanadózást.
Márpedig Hongkong dúskál a módos üzletemberekben. A Forbes magazin összegzése szerint legalább ötven itteni ember rendelkezik egymilliárd amerikai dollárt meghaladó vagyonnal, a sima dollármilliomosok száma pedig eléri a 68 ezret. És a régi kínai mondás szerint „az okos nyúl három üreget ás magának”.

„A tájfun felénk tart”

A Kínából távirányított hongkongi vezetés próbálkozik a dialógussal, hajlana a kompromisszumokra, eleddig vajmi kevés sikerrel. Még a Pekinggel hagyományosan szoros üzleti kapcsolatokat ápoló kövér macskák némelyike is szükségét érezte, hogy mielőbbi nyugalomra intsen. A város (és sokáig egész Ázsia) leggazdagabb embere, „Li Ka Shing hongkongi polgár” aláírással egyszerre több lapban megjelent címoldalas hirdetésben próbálta csillapítani a kedélyeket. Már a felütése is sokat sejtetett: Szeressétek Kínát, szeressétek Hongkongot és szeressétek önmagatokat! Egyben az erőszak leállítására szólított. Végül egy Kína-szerte jól ismert, régi irodalmi példázattal arra célzott, hogy „az érett huangtaji dinnye sem várja a szüretet”. Ez nagyjából megfelel a jól ismert közmondásuknak: a hízott disznó nem örül, ha fölbukkan a böllér. Tán nem meglepő, hogy a Superman becenévre hallgató milliárdos közleményének eme záró hasonlatát már nem közölte a kínai sajtó…

A pekingi propagandagépezet hatására viszont máris radikálisan csökkent a Hongkongba érkező, de időközben elijesztett kínai turisták száma – jóllehet az év első felében még 27 millióan keresték föl a minibirodalmat. Hongkong – amelynek hazai össztermékében 5 százalékot tesz ki az idegenforgalom – összes gazdasági mutatója máris híven érzékelteti a válság negatív hatásait.

Némi késéssel a város pénzügyminisztere a vállalatokat és a lakosságot támogató intézkedéseket jelentett be. De a szakértők egybehangzó állítása szerint ez sem képes megfékezni a recessziót. Adómentességet ígér kb. 1,3 millió adófizetőnek, megemeli az idősek és az alacsony fizetésűek juttatásait, támogatást ad az iskoláskorú gyerekeket nevelőknek és a kisvállalkozásoknak. A cégeket segítő kezdeményezések kivált a külkereskedelem élénkítésére irányulnak, elvégre – főleg az amerikai–kínai stratégiai kötélhúzás hatására – a hongkongi kivitel már júniusban 9 százalékot zuhant a tavalyi hasonló értékhez képest. Ugyanakkor sok vállalkozó óvatos: Trump elnök kiszámíthatatlan húzásai miatt tart attól, hogy újabb rendeléseket vegyen föl.

Amúgy a jórészt fiatal tüntetők jelentős része nem tartozik a potenciális kedvezményezettek körébe. Követeléseik kivált politikai természetűek. Hiába kormányzatuk intelme, miszerint „föl kell készülnünk, mielőtt a helyzet rosszabbra fordul”. Paul Chan miniszter az errefelé szokásos természeti csapást idézve óva intett: „A tájfun már felénk tart.”

A hatás-ellenhatás elve alapján feszül az erőszak spirálja. A tüntetéssorozatnak egyetlen pekingi döntéssel véget vethetnek, ám az egy ország, de két rendszer, vagyis a több demokrácia kitartó követelésének aligha. Hongkong megmarad Hongkongnak? Egyelőre. Még egy darabig. De ha a mai kínai hatalmasok a kemény kéz eszköztárához nyúlnának is, ne legyen kétségünk afelől: folyt. köv. Utána pedig – bocs! – fojt. köv… (További cikk Kínáról a Mozgó Világ 2019/9 szeptemberi számában)

Lengyel László: A történelmet befolyásoló történész (részlet)

Szűcs Jenő 90

A magyar politikatörténet bevett közhelye, hogy pártok és politikusok híján írók csinálják a politikát. A huszadik század politikatörténetére két történész munkássága rányomta bélyegét: Szekfű Gyula és Szűcs Jenő meghatározó szerepet játszott egy-egy korszak alakulásában, alakításában. Szekfű nélkül aligha bontakozhatott volna ki a Bethlen-konszolidáció ideológiai-történeti legitimációja, miként ugyancsak Szekfű munkássága járult hozzá, ekkor már jóval kisebb hatással, a Horthy-kor második fele legitimációjának lebontásához. Szűcs Jenőnek a kelet-közép-európai önálló régió létéről szóló munkája egyszerre kérdőjelezte meg a magyar Kádár-rendszer, a lengyel, csehszlovák és magyar régió keleti típusú, egyszersmind osztályharcos történeti kánonját és a szovjet típusú magyar rendszer 1956 utáni legitimációját. Azzal, hogy Szűcs Jenő időben és térben máshol helyezte el Magyarországot a kettéválasztott világban, ugyanakkor nem képzelgett a Nyugathoz való magyar csatlakozásról, hanem önálló teret vázolt fel Kelet és Nyugat között, történeti-ideológiai hátteret kölcsönzött egy lehetséges ellenzéki határolt és tervezett forradalomnak (Adam Michnik és Jacek Kuroń, Bence György és Kis János) és/vagy egy fél-ellenzéki radikális politikai és gazdasági reformnak (reformközgazdászok).

Keletkezéstörténet

Amikor Szűcs 1979 végén vállalta, hogy tanulmányt ír egy Bibó-emlékkönyvbe, az értelmiségi tájékozódás már túl volt a hatvanas évek eleji, Molnár Erik kezdeményezte történészvitán, a marxizmus reneszánszán, a hatvannyolcas prágai és párizsi tavaszokon, a filozófusperen, a marxizmus körkérdésen, és éppen szilárd tájékozódási pontot, pontokat keresett. Mindez egybeesett az ötvenhatosok – Donáth Ferenc, Vásárhelyi Miklós, Göncz Árpád, Kende Péter stb. – türelmes és hatékony kezdeményezésével, hogy Bibó István munkássága körül alakítsanak ki egyetértést és koalíciót a korábbi lukácsista ellenzék és a népi tábor között. Így kívánták megbontani a kádári konszolidációs rendszer egységét. Szűcs Jenő kanyargós életpályája a marxista kuruc, negyvennyolcas állásponttól a hatvanas évek, ugyancsak marxista hatvanhetes álláspontján át, a hetvenes évek önálló, immár nem-marxista, az Annales-iskolához közel álló hosszú időtartamú, makro- és mikro-térelméleti, anyagi kultúrájú, antinacionalista felfogásáig egyszerre keresett és talált magának és az őt olvasóknak szilárd fogódzókat.

Szűcs ötvenhatos volt, de határozottan nem kuruc és negyvennyolcas, mint ebben az időben a népi tábor Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula és Bibó István alapján. Ugyanakkor nem volt labanc tereziánus és/vagy jozefinista, hatvanhetes, mint Szekfű Gyula alapján a szekfűánusok, így Kosáry Domokos, a száműzött történészkirály. A világot immár kiábrándult marxistaként nem a kapitalizmus és a kommunizmus közötti versengésként, az osztályharcok történeteként látta, de nem keresett harmadik utat se a két rendszer között. Abban reménykedett, hogy találhatók mélyebb szerkezetek, amelyekkel igazolhatók a kelet-közép-európai másságok, anélkül, hogy a kapitalizmus vagy szocializmus dichotómiájában keresnénk megoldásokat.

Szűcs Jenő teljesítménye többé-kevésbé érthetetlen a nyolcvanas évek politikai, gazdasági és társadalmi kontextusa nélkül. Amikor nagy hatású történeti-politikai röpiratába belefogott, „derült volt az ég”. A párizsi Magyar Füzetek 1979-es Bibó-emlékszáma után döntött arról a Donáth Ferenc által első ízben koordinált ellenzék, hogy emlékkönyvet adnak ki. Az emlékkönyv szerkesztőbizottságában Szűcs Jenő az egyetlen történész, rajta kívül Bence György, Csoóri Sándor, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Aliz, Kenedi János, Kis János, Réz Pál és Tordai Zádor a tagjai. A kötetet nem szamizdatnak szánták, hanem ígéretet kaptak arra, hogy megjelenhet a Gondolat Kiadónál. Hetvenhat írás született, több mint ezer oldalon, és ezek között volt Szűcs Jenőé: a Vázlat Európa három történeti régiójáról.

Az írások egy időben születtek a szovjet típusú szocialista gazdaságok általános válságával és a lengyel Szolidaritás hatalmas mozgalmával, amely megrengette nemcsak Lengyelországot, hanem az egész szocialista tábort. Minden gondolkodó kereste a válság politikai, gazdasági és társadalmi okait, a történészek a történelmi gyökereit. A közép-kelet-európai térség egyik nagy államának, a lengyelnek a széthullása és a többiek megroppanása a hatalmas és mozdulatlan Szovjetunió mellett magyarázatot igényelt: mennyire vagyunk azonosak és mások az Elbától keletre? Megszületett a remény, hogy lehetséges egy sajátos kettős hatalom a pártállam és a független szakszervezetek, civil szervezetek, egyház együttesében, létrejöhet egy új kelet-közép-európai modell a keleti szovjet Oroszország és a Nyugat között. A Bibó-emlékkönyv 1981 elejére állt össze, amikor a lengyel mozgalom még fölfelé tartott, és amikor még nem volt világos, hogy milyen lesz közvetlen vagy közvetett hatása a kelet-közép-európai térségre, ezen belül Magyarországra.

Szűcs Jenő tanulmányát nem szaktörténeti munkaként, hanem olyan történeti-politikai nagyesszéként kell kezelni, mint Szekfű Gyula Három nemzedék, vagy a nemzetközi irodalomból Jan Patočka Mi a cseh, vagy Fernand Braudel A kapitalizmus dinamikája című írásait. Az ilyen típusú művek nem monografikus céllal íródnak, történet- és politikafilozófiai célból születnek: értékelvű megközelítéssel egy ország, földrész vagy korszak helyét és szerepét kívánják meghatározni az egyetemes vagy kontinentális történetben. Egy ilyen történeti-politikai esszé sokszor csak hatásos összefoglalója korábbi történeti kutatásoknak és megállapításoknak, így van ez Szűcs munkájával is. Az általa leírt köztes, Nyugat és Kelet között meghúzódó lengyel-cseh-magyar régiót leírták már a két világháború közötti lengyel és csehszlovák történészek. Sőt, Bibó István ismert, ugyancsak inkább politikai esszéként felfogható műve a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról egyértelműen együtt kezelte e régiót, és megkülönböztette a nyugat-európai, valamint a kelet-európai politikai fejlődéstől.

Kép: Csizik Balázs

Györgyey János: Rontásmentes tikmonyt tessék! (részlet a dupla számból)

Rontásmentes tikmonyt tessék![1]

 

Öröm és boldogság! A frissen leköszönt Fazekas Sándor agrárminiszter végleg megoldotta a magyar mezőgazdaság fő versenyképességi problémáját: még a választási kampány viharai közepette bejelentette, hogy népművészeti motívumokkal ékesített logóval[2] fogják jelölni NER-kompatibilis nemzeti büszkeségünk egyik pillérét, a GMO-mentességet. Ezentúl hozzáadott érték helyett a hozzáadott demagóg hazugsággal fogja tudni eladni emelt áron minden magyar kistermelő a magyar föld jó, kiváló vagy épp silány terményét. Végre nem kell foglalkoznunk olyan „lényegtelen” és nehezen érthető fogalmakkal, mint a tápérték, a vitamintartalom, a károsanyag-tartalom, a frissesség stb. Egy dolog fog számítani: rajta legyen az árun az agresszíven térítő anti-GMO-vallás (állam által felkent) papjainak pöcsétje, a „GMO-mentes” jelölés.

 

Matyó mintás marketingmutyi

 

Pár éve megalapították a GMO-mentes Magyarországért Egyesületet, amely mindjárt stratégiai partnerséget kötött a kormánnyal.[3] Miként a rabbi igazolja, hogy valami kóser-e, az ortodox anti-GMO-hívők is eme matyó mintára hajazó logó alapján tudják majd kiválasztani, hogy a nagybecsű egyesület milyen étkünkre adta ki az igazolást, hogy valami mentes a géntechnológia pokoli kárhozatot okozó rontásától, a géemóságtól. Új agrárminiszterünk, a „migráncsszendviccsel” berobbant Nagy István pedig – annak ellenére, hogy elődjével ellentétben szakember, és tisztában van a génmódosítás és a precíziós nemesítés közti alapvető különbségekkel – szintén hitet tett amellett, hogy megvalósíttatja a boltokban a génkóser (azaz GMO-mentes) meg a nem garantáltan „mentes” élelmiszerek külön polcokon történő szegregációját.[4]

Egyszerű hittétel ez, amelyben a „bio” jelenti a mennyországot, a „GMO” pedig a poklot, a „GMO-mentes” pedig a kenetteljes földi valót, amivel nyílegyenesen tartunk a mennyország felé. Olyannyira, hogy ez a hárombetűs rövidítés pár évtizedes története során a közbeszédben elvesztette eredeti jelentését, ami eredetileg „genetikailag módosított organizmus” lenne. Ma már csak egy zavaros hátterű szitokszó, megbélyegzés a legtöbb ember számára: valami rontás, gonoszság, amitől alantassá válik minden, amire rámondjuk, hogy GMO-s. Nem véletlen, hogy politikusaink rendszeresen beszélnek például GMO-s szójáról, ami szemantikai nonszensz, mivelhogy organizmusos organizmust jelent, de ez csak mellékes tünete az össznemzeti téveszmének. Ahogyan működik a gyűlöletkeltő összemosás a menekültek, a bevándorlók és a muszlim hit között, vagy működött a Rákosi-éra megbélyegző kampánya a kulákokkal szemben, az anti-GMO-narratíva is sikeresen démonizált szinte mindent, ami a növényi géntechnológiához kapcsolódik, elrugaszkodva a konkrétumoktól, a hiteles tudományos eredményektől. Így kreálták a GMO-mentes világkép alternatív valóságát.

 

Gerjesztett ellenszenv

 

Mielőtt a nyájas olvasó a fejéhez vagy a szívéhez kap, és elkezd multibérencezni és „monsátán”-ügynöközni[5], hadd tegyem világossá: egyetlen biotech üzletben érdekelt cégtől sem kapok egy vasat sem a véleményemért. Egyszerűen csak növényi géntechnológiát használok már a múlt század vége óta, tizenéve hadakozom az ellen az érdekvezérelt néphülyítés ellen, ami ebben a témában folyik. Téveszmeoszlatással próbálkozom, szomorúan csekély sikerrel. Évről évre tapasztalom, hogyan üresedik ki a GMO-fogalom, miközben hozzáragad a kemofóbia, a multi- és globalizációellenesség, a konteózás, és a kezdetben csak tudáshiány miatt felszínes társadalmi vita hogyan válik a masszív áltudományos félelemkufárkodás offenzívájává a tudományos ismeretterjesztéssel szemben. Soha nem kértem senkitől, hogy szeresse a géntechnológiát vagy az így létrehozott génmódosított élőlényeket, mindenkinek szíve joga utálni és elutasítani ezeket. De ahhoz senkinek nincs joga, hogy valótlanságokat, áltudományos katyvaszt terjesszen róluk, és hasznot húzzon az így gerjesztett ellenszenvből.

 

Amikor felkérnek rá, hogy tartsak ismeretterjesztő előadást a növényi géntechnológiáról, a szervezők mindig azt szeretnék, mondjak el mindent, úgy általában, a GMO-król, gyakorlatilag a nulláról kezdjem. Tapasztalatból tudom, hogy ez teljesen fölösleges, több okból is. Akit nem érdekelnek a tudományos alapismeretek, annak három-öt perc alatt kiüvegesedik a tekintete, elveszti a fonalat, és lecsúszik arra a szintre, hogy „akkor most a GMO jó vagy rossz?”, és ez a létező legrosszabb kérdés, ami a témában feltehető. Ugyanis az eljárás alapján – hisz a fogalom eredendően csak erre utal – nem lehet előre ítéletet alkotni, még az elbírálandó előnyök és a vizsgálatra érdemes kockázatok köréről sem lehet semmit mondani. Csak a konkrét végeredményeket lehet elbírálni, legyen szó a sajtjaink készítéséhez használt tejoltó enzimet termelő mikrobákról[6] vagy a híres-hírhedt, egyébként már biotech matuzsálemnek számító MON810-es molyrezisztens kukorica fajtakörről[7] vagy éppen a gyors növekedésű Aquadvantage lazacról.[8] Ez a három példa „a” GMO-ra épp elég jól illusztrálja, hogy az égvilágon semmi közös nincs bennük azon túl, hogy olyan élőlények, amelyek létrehozásához a géntechnológia törvényben meghatározott eszközeit használták, tehát a törvény szerint GMO-k, de általánosságban értelmes és a nagyközönséget érdeklő közös dolgot, tulajdonságot mondani róluk nem lehet.

Akit pedig érdekelnek a természettudományos alapok, annak még feleslegesebb bármit megmagyarázni. Kiváló forrásokat talál ma már könyvekben, a neten: az előállítási módszerekről, a történetükről, az elterjedt génnemesített növényfajtákról.[9] Itt jegyzem meg, hogy a szigorú forráskritika ezen a területen nemcsak azért nélkülözhetetlen, mert a neten nagyságrenddel több áltudományos mellébeszélés lelhető fel a GMO-k ellen, mint értékes, tudományosan megalapozott ismertető, hanem azért is, mert a félrevezető kamuhírek terjesztésében és a félelemkufárkodásban a magyar kormány hivatalos oldala is élen jár.[10]

Végül azért sem kezdek iskolás magyarázkodásba, mert napjainkra már kialakult a tudományos világ konszenzusa arról, hogy általános, géntechnológiából fakadó „GMO-veszély” nincs. A félelemkorbácsoló feltételezések olyan veszéllyel riogatnak, amelyről három-négy évtized tapasztalata megmutatta, hogy nem reális, vagy olyannal, amely nem köthető magukhoz a géntechnológiai beavatkozásokhoz. Ez utóbbiak (pl. idegen DNS szervezetbe jutása, fajok közötti génátvitel, nem várt genetikai átrendeződés stb.) több-kevesebb rendszerességgel egyébként is bekövetkeztek eddig is, be fognak ezután is, és az ilyen génmódosítás nem módosított semmit. Ezt a konszenzust akadémiák, nagy súlyú tudományos szervezetek fogalmazták meg elemzéseikben[11], többnyire azzal együtt, hogy ideje túllépnünk az eljárás alapján való túlszabályozáson és pánikon. Ehelyett az egyes, konkrét, termesztésbe kerülő géntechnológiai fejlesztéseket kell értékelni az új tulajdonságok alapján, mérlegelni kell a hatásaikat, és konkrét megfigyelésekre, vizsgálatokra kell(ene) hagyatkozni. Valós előnnyel, haszonnal szemben nem megengedhető a vélelmezett, feltételezett kockázatokat latolgatni a mérleg másik serpenyőjében.

[1] Tikmony: jelentése tyúktojás; tájszó.

[2] https://www.hirado.hu/tudomany-high-tech/zold/cikk/2018/04/20/a-gmo-mentes-vedjegy-allami-garancia-a-termekek-tisztasagara/

[3] Az egyesület (http://www.nemgmo.hu/) 2015-ben alakult meg (http://www.kormany.hu/hu/foldmuvelesugyi-miniszterium/parlamenti-allamtitkarsag/hirek/megalakult-a-gmo-mentes-magyarorszagert-egyesulet), és 2016-ban kötöttek „stratégiai megállapodást a kormánnyal (http://www.kormany.hu/download/6/96/b0000/FM-GMO-mentes%20Magyarorsz%C3%A1g%C3%A9rt%20Egyes%C3%BClet%20strat%20partners%C3%A9gi.pdf).

[4] Bár az új agrárminiszter – előremutatóan, a tudományos állásponttal összhangban – különbséget tesz a GMO-k és a precíziós nemesítéssel létrehozott növények között (https://www.agrarszektor.hu/noveny/darazsfeszekbe-nyul-8211-nagy-istvan-szerint-az-uj-gentechnika-nem-gmo.10842.html), a GMO-tartalmú élelmiszereknél ragaszkodik a régi, „ortodox” állásponton alapuló elkülönítéshez (https://www.agrarszektor.hu/agrarpenzek/kulon-polcokon-a-gmo-s-es-a-gmo-mentes-elelmiszerek.10894.html), amely a magyarázat szerint „segíteni” hivatott a fogyasztó szabad választását, de igazából a GMO-mentes kiemelését, illetve a GMO-tartalmú megbélyegzését szolgálja.

 

 

[5] Nyelvi célzás a környezetvédelmi mozgalmak által legvitatottabb Monsanto amerikai mezőgazdasági-géntechnológiai vállalatra, amely elsőként vitte piacra genetikailag módosított szántóföldi növények vetőmagját, és ma is piacvezető. (A szerk.)

[6] Angol nyelvű összefoglaló a tejoltó enzim GM mikrobákkal való előállításáról: https://microbewiki.kenyon.edu/index.php/Microbial_production_of_recombinant_chymosin

[7] Az Európai Élelmiszer-biztonsági Hatóság (EFSA) nyilvántartása a MON810-es kukoricáról: http://ec.europa.eu/food/dyna/gm_register/gm_register_auth.cfm?pr_id=11; Angol nyelvű ismertető a MON810-ről: http://www.vib.be/en/news/Documents/VIB_Dossier_MON810_ENG.pdf

[8] A Wikipédia összefoglalója az AquAdvantage gyors növekedésű lazacról: https://en.wikipedia.org/wiki/AquAdvantage_salmon

[9] Alapszintű ismeretterjesztő könyv a témában: Dudits Györgyey: Zöld GMO-k (https://akademiai.hu/1626/tudomany/biologia/zold_gmo_k), 2013; részletes történeti áttekintés: szerk. Fehér Attila: A növények molekuláris biológiájától a zöld biotechnológiáig. Akadémai Kiadó, 2014. Online források magyarul: Critical Biomass blog. (http://criticalbiomass.blog.hu/search?searchterm=GMO&searchmode=OR&submit=Keres%C3%A9s), ill. angolul: Genetic Literacy project (https://geneticliteracyproject.org/)

[10] Az agrárminisztérium honlapján ismertetik a génmódosított kék epret, mint extrém példát (http://www.gmoterkep.hu/), miközben az csak egy városi legenda, részben valós elemekből kreálva (https://www.superfoodly.com/blue-strawberry/).

[11] Például az EASAC, az Európai Akadémiák Tudományos Tanácsadó testületének 2013-as (https://easac.eu/publications/details/planting-the-future-opportunities-and-challenges-for-using-crop-genetic-improvement-technologies-fo/) és 2014-es (https://easac.eu/news/details/european-academies-inform-meps-on-gmo-legislation/) állásfoglalásai vagy az amerikai NAS (National Academy of Sciences) 2016-os tanulmánya (http://nas-sites.org/ge-crops/category/report/).

Parászka Boróka: Erdély elvetél (a februári számból)

Mint visszhang a barlangban – körülbelül úgy szoktak a magyarországi események eljutni ide. Hosszú, hangos, kongó ismétlések, majd egyre halkuló hangok közvetítik, hogy mi történik „odaát”. Megértés, átvétel, egyetértés, igazodás. Ha van is kritika, kommentár, az általában alig hallatszik, némi morgás imitt-amott a zugokban, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön. Mindig ugyanazok a szűk, baráti körben morgók, mindig ugyanazok a népes kórusban támogatók. Jól hallható vitapartnerek, Magyarországra való „visszabeszélés” már rég nincsen. Mivel általában a közbeszéd, a nyilvános vita eltűnt a magyar közéletből, így a széleken élőknek már rég nincs lehetőségük, sem módjuk az (ellen)véleményre. Végleg odalett a Népszabadság halálával – időről időre még visszakísért az Élet és Irodalom oldalain és itt, a Mozgó Világ rovatában. (Nehéz feladat itt írni. A magyar közélet halotti torán újra és újra megszólalni.)

Az utóbbi időben azért akadt még néhány gesztus, amely igazán áttörte a falat: Nágó Zsuzsa és Bús Ildikó újságírók tiltakozása, a kettős állampolgárságról való lemondás például a menekültellenes kampány vagy a menekültellenes népszavazás kapcsán. Elszórt jelei annak, hogy az elnémulás, az egyet nem értés, az elégedetlenség érik, fel-felsejlik, és várhatóan kitör majd. Minél később, annál erősebben. Fiatalok, észre nem vett emberek, pályán kívülre szorítottak. Makacsok, kitartók, ellenállók. A jövő emberei.

Az áprilisi budapesti tüntetésekre, a CEU elleni intézkedéssorozatra bizonyos értelemben már készültek „ideát”, Erdélyben. A visszhang kórusa semmiképp sem volt olyan erős és egyetértő, ahogyan az a korábbi években megszokott volt. Az elmúlt hónapokban – az RMDSZ jelentős közreműködésével – a magyar közmédia és az általa irányított hírszolgáltatás az elvárásoknak és az ellenőrzésnek megfelelően szórta a híreket. Vagy éppen nem szórta, hanem elhallgatta, eljelentéktelenítette a tüntetéseket. A véleményrovatokban, hozzászólásokban megjelentek a kormányzati propaganda által előregyártott vádak és félelmek az idegen, külföldi hatalmakról, a bértüntetőkről, akik pénzért vesznek részt a magyarországi tiltakozásokon, demonstrációkon. De az első igazi, érdemi állásfoglalás, túl az előregyártott, hamisított hírek ismétlésén, az volt, amely a CEU támogatásáról szólt. Még pályán lévő egyetemi tanárok, még pályán lévő újságírók, alkotók tiltakoztak. Olyanok is, akik egyébként nem vállalnak egymással semmilyen közösséget, akik politikai ügyekben élesen szemben állnak egymással. Ez a romlási folyamat és a CEU fenyegetettsége összehozta őket. Furcsa érzés ez a közös platform, kérdés, hogy meddig tart, mire elég. Mindenképp: most kellene beszélni egymással, ha vannak még közös szavak, egymásig eljutó érvek.

Az RMDSZ megpróbált a maga túlélésre berendezkedett módján igazodni a sorhoz, amelyről egész biztosan senki sem tudja ma még, hogy hova, merre halad. A CEU-botrány kirobbanása után jelentős késéssel Kelemen Hunor kiadott egy suta közleményt, a kolozsvári mesebeli okos leány módjára, hoztam is, meg nem is, adtam is, meg nem is logika szerint. A CEU fontos – írta Kelemen Hunor –, de „ugyanakkor” nem lehet „kétségbe vonni” a parlament döntési jogát, hogy milyen egyetemek működhetnek az állam területén. A néhány, kapaszkodót kereső, politikai konfliktusokat kerülő mondat bármilyen körültekintően volt is megfogalmazva, mégis érvénytelenné tette az elmúlt harminc év kisebbségi politikájának eddig meg nem kérdőjelezett alapjait. A kulturális autonómia iránti igényt, a közösségi önrendelkezés különböző formáira tett kísérleteket, az oktatási, tanulási szabadságot célzó erőfeszítéseket, a kisebbségi jogi biztosítékokat: nagyjából mindazt, amiért az RMDSZ létrejött a rendszerváltás után, és amiért a legkülönbözőbb összetételű romániai törvényhozásokkal, kormányokkal folyamatosan birkózott. Ennek a magyar kormány hatására tett romániai magyar visszavonulásnak a drámaiságára, jelentőségére nem figyelt senki. Ha figyelt is, élt az a kollaboráns, önfelmentő magyarázat, mely szerint, ami elhangzik, az nem annyira fontos és nem annyira meghatározó, ez a dolog nem pont úgy van, ahogy a válságnyilatkozatok erről szólnak. Fenn kell tartani a hatalmi látszatot, és közben, a háttérben szép csendben, magánutakat, magángesztusokat keresve meg lehet úszni. Kelemen Hunor állásfoglalása után még egyszer, utoljára (mindig azt mondom, hogy utoljára) megkerestem saját képviselőimet, kortársaimat, azokat a politikusokat, akik nemrég kerültek a civil és kulturális életből a politikai életbe. Arra kértem őket, hogy jelezzék, politikai szinten is, ez a királyhoz is, császárhoz is beszélő viszony most nem működik. Az a politika, ami az elmúlt harminc évben működött – együttműködni a mindenkori magyar kormánnyal, amennyire csak lehetséges – most nem tartható. A jelenlegi magyar kormány ugyanis a rendszerváltás óta nem látott módon omlik össze. Az RMDSZ pedig az utóbbi hónapokban a lehető legképtelenebb kéréseket, utasításokat is vonalasan, vigyázzállásban hajtotta végre. Akkor igyekszik „jóban lenni” az Orbán-kabinettel, amikor mindenki, a Szövetség saját szavazói is menekülőre fogták. Kellemetlen, ingerült beszélgetések voltak: szemtől szemben nem lehet feloldani a disszonanciát, hogy mást gondol az ember, és mást képvisel politikailag. Pillanatok alatt törtek össze évtizedes barátságok. Nem az első ilyen veszteség, de ez, a mai középgeneráció (nemzedékem), most hullik darabokra.

Ez a zavar, a tehetetlenség és a félelem nem csak az erdélyi politika szintjén mutatkozik meg. Miközben egyetemi tanárok sora tiltakozik a magyar kormánynál a CEU-t érintő intézkedések ellen, aközben az egyetemek, tanszékek, intézetek intézményesen hallgatnak. Nehéz követni, hogy ez a folyamat hogyan dőlt el. Hogy van az, hogy egy egyetem, ahol az oktatók, dolgozók jelentős része ellenáll, saját munkatársaival szemben nyilvánul meg, vagy éppen hallgat. Kis kolozsvári epizód világít rá némileg arra, milyen az alkuk és fenyítések rendszere. Épp tüntetnek Budapesten, „János, ne írd alá” – harsogja a köztársasági elnöknek címzett kérést-követelést a főváros, amikor a kolozsvári konzulátuson díjátadás zajlik. Áder János által adományozott magyar állami elismeréssel díjaznak helyi egyetemi tanárokat, értelmiségieket. Öltöny, frizura, pezsgőspohár, mosolyogva pózolás a fotósok előtt. Egyetlen szó sem hangzik el arról, hogy közben a kolozsvári kollégák petícióznak, hogy a budapesti kollégák tüntetnek, hogy áll a vártán az egész akadémiai világ, kontinenseken át. Békés, ünnepélyes, meghitt örömködés zajlik a konzulátuson. A résztvevők egyike néhány éve könyvet írt a Szabadságról. Belenéztem: a lapszélét évekkel korábban dühös jegyzetekkel írtam tele. Ennek a káosznak, amit most átélünk, ennek az etikai bukásnak alapos elméleti háttere és alapja van.

Lehetne mindezt másképp? Mi lenne, ha az RMDSZ, ha a marosvásárhelyi, kolozsvári, nagyváradi egyetemek testületileg ellenállnának annak a veszélynek, amely egyértelműen őket is fenyegeti? Victor Ponta demonstrálja a tüntetés napjaiban, mit is jelent ez a fenyegetettség. Nem telik el huszonnégy óra, hogy cikket írok arról: a CEU-törvény romániai alkalmazása az erdélyi magyar közoktatásra katasztrofálisan hatna, a volt miniszterelnök arról nyilatkozik, szívesen bevezetné Romániában is a Fidesz törvényét. Néhány halvány reakció követi Ponta szavait, ezek szerint a törvényt úgy, itt, Romániában mégsem lehet bevezetni, mint Magyarországon. Ha lehetne is, nem érintené az erdélyi magyar felsőoktatást. Lassan, kényszeredetten követik egymást a kimagyarázások, de azért mindenki érzi, tudja, hogy a mélyben baj van. Néhány nap múltán Victor Ponta a magyar közmédiában is feltűnik. Ha már a magyar közösségre veszélyes politikai ellenfél Romániában, Magyarországon legalább megpróbálják szövetségesként szerepeltetni. Ez ma az államközi logika és stratégia. Ponta rááll a játékra: ott folytatja a magyar kormány által abba nem hagyott sorosozást, ahol az Romániában folytatható. Magyarországon nem érzik, hogy bukott romániai politikussal igazolják a most bukó magyar politikát, a Victor Pontával szembeni ellenérzések azokban is kételyeket ébresztenek, akiket korábban a magyarországi sorosozás meggyőzött. Nem érzik, nem értik, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy egy romániai politikus szájából a sorosozás magyarellenességet jelent. Vagy már egyáltalán nem fontos az, hogy Magyarországról kormányzati szinten támogatják a romániai magyar közösségek elleni támadást.

Ez az a pillanat, amikor a rendszerváltás után először a még mindig lábon lévő erdélyi magyar politikának kellene radikális fordulatot tennie, eddig nem gyakorolt szerepet felvállalnia. Ma a magyar kormány ellen felszólalni – az elérhető összes nemzetközi szinten is – a jogbiztonságért, a szabadságjogokért (ideértve az oktatási és kisebbségi jogokat) alapérdek. Stabilitást képviselni, működőképes politikai modellt nyújtani az instabil, működőképtelen magyar közállapotokkal szemben kívülről, Erdélyből: lenne erre esély, mód. Csak a politikai felismerés, a bátorság és az elkötelezettség hiányzik hozzá. Az az elszántság, hogy az elmúlt néhány év zsákutcáit elhagyja az RMDSZ. Elhagyja a magyar nacionalizmussal való kokettálást, a szervezeten belüli korrupciót-kontraszelekciót, leszámoljon a Fidesz által beejtőernyőzött megbízottakkal, akik kézivezérlésűvé, a magyar kormány engedelmes alárendeltjévé tették ezt az egykor szebb reményű szövetséget. Újra kellene gondolni a román pártokkal és ellenzékkel fenn (nem) tartott viszonyt. Vissza kellene térni valahova, a négy-öt évvel ezelőtti állapotokhoz, és újra kellene, lehetne kezdeni az építkezést. Nem csak itt, Erdélyben és Erdélyért, de Magyarországért is. Valamikor, négy-öt éve, még az is felvetődött, erdélyi köztársasági elnök ülhet a Sándor-palotába. Azóta nincs már a közéletben erre alkalmas jelölt, nincs is rá akarat. S a Sándor-palota fala is csak arra jó, hogy festékkel dobálják a szavakkal már meg nem elégedő tiltakozók.

Erdélyben ott volt a lehetőség a politikai túlélésre, újrakezdésre a magyar és az erdélyi közélet számára is. Ez a lehetőség most vetél el. Csendes, tragikus veszteség.

Kovalovszky Márta: Szicília (Egy utazás emlékeiből)

l.
1979. július 6. és augusztus 1. között öt magyar művészettörténész Olaszországban utazgatott. A kis csoport tagjai Velencében találkoztak, a Piazzale Román autóba szálltak, majd az olasz csizma adriai-tengeri oldalán legurultak Reggio Calabriáig, és átkeltek Szicíliába. Ott eltöltöttek kilenc napot, majd visszatérve, a csizma másik oldalán, illetve közepén gyors iramban északra tartottak. Milánóban váltak el, hogy ki-ki hazatérjen Kölnbe, Sopronba és Székesfehérvárra. A hosszú utat egy világoskék, bogárhátú Volkswagenben tették meg (a német rendszámú kocsi orrát a kocsi gazdája saját kezűleg látta el kecsesen ívelő, fekete védőfestéssel az úton felpattanó kövek ellen). Az utazás folyamán a körültekintő sofőr szerepét Géza töltötte be, útitársa két házaspár volt, Éva és Ferkó Sopronból, valamint Csimpi (a szerző) és Péter Székesfehérvárról. Azonos időben jártak egyetemre (1957–1962 között, Ferkó egy évvel utánuk végzett). Azt a két művészettörténész-évfolyamot, amelybe ők öten tartoztak, a későbbi fiatalok a szakma egyik „nagy generációjaként” tartották számon, az 1990-es években konferenciát is rendeztek tiszteletükre a ráckevei Savoyai-kastély méltóságos falai között. A szicíliai kirándulás idején persze még ők maguk számítottak (viszonylag) fiatalnak. Már nem voltak kezdők. Éva – pár évnyi soproni gimnáziumi tanárság után – végre a Liszt Ferenc Múzeumban dolgozott. 18. századi polgári enteriőrökkel foglalkozott elsősorban; kíváncsian olvasta a levéltárakban őrzött hagyatéki leltárak kacskaringós betűit, kivételesen érzékeny látását és tárgyérzékét pedig a Fabricius-ház berendezésében kamatoztatta. Ferkó az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség soproni építésvezetőségének munkatársaként hajnaltól éjszakáig önfeledt lelkesedéssel verte le kalapácsával a málló vakolatot a felújításra ítélt régi házakon, az eredeti homlokzatok, helyiségek, az egykori épületrészletek nyomait kutatva. Ekkoriban már az egész szakmában a – nemcsak soproni – várostörténet és középkori építészet szakértőjének számított. Péter és Csimpi a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban sok kiállítást rendezett a modern magyar festészet és a kortárs művészet köréből, és jó tizenöt évnyi muzeológusi tapasztalattal rendelkezett. Géza éles nyelvű műkritikusi-művészettörténészi tevékenységét fővárosi újságokban közölt cikkei és nagy sikerű tévés gyermekműsora jelezte. 1970-ben, miután szakmai-kritikai tevékenységének lehetőségei itthon beszűkültek, Németországba disszidált. Az utazás idején (már korábban is, egészen nyugdíjba vonulásáig) az előkelő kölni Apostelgymnasiumban tanított rajzot.
Eredetileg Görögországba készültek, de aztán (titokban) megkönnyebbültek, amikor Gézának egy Csimpihez szóló levelében (1978. december 13.) ezt olvasták: „Szicília előnye, hogy több a görög emlék ott, mint Görögországban, s nem kell a kocsit hajóra tenni”, valamint: „ez elmegy öt emberrel is, csak akarni kell (az utak ugyanis jók)”. Már hogyne akarták volna!
Akkor hát Szicília! – értettek egyet hevesen. És miután Géza – ahogy írta – „ráütötte a nagypecsétet” az elhatározásra, megkezdődhettek az előkészületek: előbányászták egykori egyetemi jegyzeteiket, útikönyveket lapozgattak, térképeken tájékozódtak, Lampedusát olvastak. Soproni és székesfehérvári konyháikban olykor spagettit főztek, és ábrándoztak a paradicsomillatban. A dolog egyelőre még háztartási szinten zajlott, de gyanúsan utazásszaga volt.

Péter volt közülük az egyetlen, aki az út során nem válogatott a lehetséges megnézendő célpontok között: „Bármit látok belőle (Itáliából), az nagyon jó.” És igaza volt. Megjegyzése később számtalanszor beigazolódott. Péterben és Csimpiben ráadásul élt valamilyen tiszteletteljes elismerés azok iránt, akik az elmúlt évszázadok emlékanyagát, tendenciáit, stílusait vizsgálták. Elsősorban természetesen azok iránt, akiknek volt szemük (Augenmensch), kvalitásérzéke, akik – mint mondani szokás – látják a fától az erdőt. És régi koroknak elkötelezett útitársaik – Éva és Ferkó – ilyenek voltak.
De hát – Gézát is beleértve – mindnyájan ilyenek voltak, s ebben nyilván nagy szerepet játszott, hogy munkájukban nem nélkülözhették a szemet, és a számukra nélkülözhetetlen látványt – legyen az akár műalkotás, akár táj, akár a mindennapi élet jelenete, használati tárgya – elsősorban a látáson keresztül igyekeztek megérteni. A maguk módján valamennyien a gyakorlat közelében dolgoztak. Noha, persze, művészettörténeti tanulmányokat is írtak, gyakran aprólékos filológiai kutatásokat folytattak, de egyikükre sem lehetett azt mondani, hogy afféle „szobatudós jelét képezte” volna (ahogyan a 19. század közepén írták valamely akkori férfiúról).
Amikor Ferkó és Péter a Reggio Calabriából Szicíliába induló kompon mindegyikük elé egy pohár amarót tett, nagy egyetértésben koccintottak az eddigi és elkövetkező napokra. Szicília már egészen közel volt.
A világoskék Volkswagen legördült a kompról, és ráfordult a Palermo felé vezető útra. Előzetes megállapodásuk szerint kerülték a nagyvárosokat (Palermóba végül Scopellóból látogattak be), híres helyeken (Monreale, Cefalù) csak rövid ideig, egy-egy székesegyház vagy más épület kedvéért álltak meg. Géza határozott kívánságára (nyaralni, nyaralni!) olyan helyet kerestek, ahol akár tíz napot is eltölthetnek. Legyen közel a tenger, legyen bársonyos a homok, legyenek elérhetők autóval az egykori Magna Graecia majd felkeresendő emlékei, de főleg: ne legyenek turisták. És persze éljen a szicíliai konyhaművészet. Evviva.
Nem tudták (vagy ha tudták, hát nem gondoltak rá), hogy a vidék a kiterjedt olasz maffia szülőhelye, központja. Bár szicíliai napjaik alatt szerencsére sehol nem találkoztak vele szemtől szembe, valami különös, borús-baljós rejtély úszott a levegőben, amely kellemetlen pókhálóként olykor egy-egy pillanatra hozzájuk ért. Néha az volt az érzésük, hogy árnyak jönnek velük, láthatatlan, egyszerre fenyegető és nevetséges kíséretként. Az út mentén kínálkozó szállások legtöbbje drága volt vagy zajos (alkalmasint mindkettő). Egy megfelelőnek látszó panzió előtt megálltak. A közelben ácsorgó emberek körülvették a kocsit, magyaráztak valamit, szinte könyörögtek, hogy menjenek tovább. Géza, Csimpi és Péter azonban kiszállt, és belépett a házba. Tágas terembe jutottak, az ablaktáblák a meleg miatt behajtva, csak a réseken jött át némi fény. A barnásszürke homályban asztalok, székek álltak. Némelyik asztalon sakktábla figurákkal: megkezdett partik. A leapadt sörökön már nem volt hab. Sehol egy lélek. Megnyomták a pulton a csengőt – senki nem sietett elő. Óvatosan lenyomták a hátra vezető ajtó kilincsét, beköszöntek – senki nem köszönt vissza. A némaságban csupán egy valahol nyitva maradt ajtó ütemes nyikorgása hallatszott. Csapkodta a szél (vagy valaki?). Tanácstalanul várakoztak egy darabig az üres helyiségben. Odabent állt a levegő, de mintha valami hűvös fuvallat érkezett volna egy titkos odúból. Megborzongtak. Úgy érezték, jobb lesz innen elmenniük, noha nem tudták volna megmondani, miért vagy mi elől menekülnek. Az utca kiürült, mire visszaértek a kocsihoz. A rejtélyesen magyarázó, aggodalmasan könyörgő emberek eltűntek. Azt, hogy amit láttak, valóság volt-e, vagy valósághű jelenés, és mi lehetett a különös látvány jelentése, később sem sikerült megfejteniük.
Kora délután érték el a castellammarei strandot. A nádtetős pultnál jeges italt rendeltek, szálláslehetőségek után érdeklődtek. A barátságos árus telefonálni kezdett, ők öten egy asztal mellett várták a fejleményeket. Lábukat a tenger ki-kicsapó hullámai hűsítették.
Nemsokára lassú, méltóságteljes menet kelt át a strand homokján. Elől egy férfi, aki fekete öltönyt, kihajtott nyakú fehér inget és fekete kalapot viselt. Terebélyes asszonyság követte, mögötte tenyeres-talpas fiatal (?) lány, mindketten feketében. Három pingvin. A menetet az árus a művészettörténészek elé vezette, ünnepélyesen bemutatta őket: la famiglia Messina. A pingvinek illedelmesen meghajoltak. Ők voltak a kiadó szobák gazdái. A kék Volkswagen a kocsijukat követve párhuzamosan haladt a tengerparttal, majd befordult egy kaktuszkerítés mentén, és leparkolt az eukaliptusz alatti árnyékban. A kert izzott, a bogarak lustán dönögtek. A házban hűvös volt. Megmutatták a szobákat, a türkizcsempés fürdőt, részletezték a ház előnyeit, az ellátás mibenlétét. A tárgyalások a kertre nyíló nagy helyiségben folytak, ennek egyik sarkában álltak a háziak, az átellenes szögletben az ügyfeleik sorakoztak fel. Az előbbi csapatot a férfi, utóbbit Csimpi „vezette”. Pietro Messina előrelépett, és mondott egy összeget, majd hátrált, átengedve a terepet a másik félnek. A barátok összesúgva mérlegelték az árat, Csimpi végül közölte az ajánlatukat. Válaszul a háziak is sugdolóztak, majd Messina úr újabb javaslattal hozakodott elő. Az alkudozás sokáig tartott és kényelmes tempóban folyt. Mindnyájan élvezték. Amikor aztán végül megegyeztek, a házigazda összecsapta tenyerét. Fatto – mondta elégedetten, majd jelt adott a feleségének, aki egy tál hamvas szilvát vett elő a hűtőszekrényből, hellyel kínálták a vendégeket, hűvös bort hoztak, koccintottak: Salute!
A következő napokban sokszor emlegették ezeket az első perceket, érezték, hogy az alkudozás koreográfiája sok évtizedes (vagy talán évszázados) gyakorlat során alakult ki, csiszolódott. Méltóság, jóakarat és gyakorlatiasság vezérelte gesztusok, ártatlan, a szem hunyorításával előre jelzett tréfás megjegyzések, a vásári színpadok harsány mimikája – észre sem vették, hogyan, de ők maguk is átvették a tónust, és önfeledten vettek részt a játékban. Egyébként is szerettek volna nyaralásra alkalmas helyre találni, ez pedig épp megfelelőnek látszott.
Reggelenként a kertben itták meg a kávét. A kaktuszkerítésen át, a fügefa lombjai között leláttak a faluba vezető útra, azon túl a tengeröbölre. Délelőtt oda jártak fürödni. Az öbölhöz keskeny gyalogút vezetett, amelyet valamikor sorompó zárt le az illetéktelenek előtt. A homokos part lassan lejtett a víz felé, kétoldalt egy-egy magas sziklacsúcs állt, a baloldali tetején a szögletes formájú lakótorony a középkorban az öböl bejáratát őrizte. Néhanap autó jelent meg előtte, apró alakok kászálódtak ki belőle, és nyitották ki a kaput. Lent a parton az elhagyatott házikó ablaknyílásain át a halászok száradó hálóira láttak. Ahogyan átbújtak a berozsdásodott sorompómaradványok alatt, maguk mögött hagyták a jelent, átléptek egy másik időbe. A halászok hajnalban már visszatértek a tengerről, s miután bezárták szerszámaikat a házikóba, hazamentek. A ritkás forgalom zaja ide nem ért el, a faluból csak ebéd után szállingóztak le a vendégek. Övék volt az öböl a napnak ebben a szakában. Mintha valami óriás üvegbúra szigetelte volna el őket a külvilágtól, mély, süket csend lüktetett a fülükben. A valószínűtlenül kék és átlátszó vízen messzire futott a szem, a láthatáron a kékség finoman beleolvadt az ég színébe. Semmi sem mozdult, hang nem hallatszott, vibrált a levegő a délelőtti melegben. Egry József balatoni képein éreztek valami hasonlót, de a távlat, amely itt nyílt meg előttük, sokkal tágabbnak, csaknem végtelennek látszott. Ha kiúsztak a két, lebegő hínárokkal borított szikla között az öböl védelmező félkaréjából, a táj kinyílt előttük, szinte a semmibe tágult. Ha onnan visszanéztek a két sziklacsúcsra, a lakótornyokra, a távolinak tűnő parti épületre, a lejtős homokos partra, azok barátságosan várakoztak visszatértükre. Az oldalsó kis épület mohalepte tetőcserepei vidáman, hívogatóan mosolyogtak.
Többnyire itt töltötték a délelőttöket. Úsztak, heverésztek, olvastak, halkan beszélgettek, vagy csak hallgattak szemközt a vízzel, belesüppedve a maradéktalan elégedettség állapotába, testetlenül lebegve a létezés peremén. Egy óra felé jődögélni kezdtek a falusiak, néhány nyaraló: a sziklafalakról visszaverődő hangokkal, emberzajjal telt meg az öböl. Egy pillanat alatt eltűnt az a valószínűtlen, üres, „ember előtti” táj, a zárt, magányos öböl néma birodalmába betört a normális élet.
Signora Anna vagy a lánya hamarosan megjelent a ház ajtajában, és szertartásosan meghajolt: pran-pron. Ezt a kifejezést még otthon olvasták a Lampedusa-regényben, így tudták, hogy azt jelenti, pranzo pronto, vagyis kész az ebéd. A nagy kerek asztal a kertre nyíló nappaliban állt, oldalt egy kis ajtó vezetett a konyhába, azon át érkeztek a fogások.
Az étkezés ceremóniájának állandó elemét képezte a bor és a kávé, valamint a háziúr megjelenése. Signor Pietro Messina az oldalsó ajtón lépett be felesége nyomában, amikor az a levesestálat vagy a pastát az asztal közepére tette. Borosüveget tartott a kezében, mindenkinek töltött, a magával hozott pohárba egy ujjnyit, majd koccintottak – Salute! –, az üveget az asztalon hagyta, és visszament a konyhába. Ebéd/vacsora után ismét megjelent, leült, társalgott, jóízűen nevetgélt. Aztán hirtelen – ahogyan az orvos szokta – megkopogtatta a szívét, elégedetlenül csóválta a fejét, aztán – mint aki rájött a megoldásra – így szólt: Caffé! Signora Anna már szaladt is a csészékért.
Pran-pron. Az ebéd/vacsora természetesen pastával kezdődött, a tészta szélessége, hosszúsága, alakja az ott töltött tíz nap alatt egyszer sem ismétlődött, amint a rajta lévő zöldségek és fűszerek is naponta változtak. A barátok naiv kérdésére, hol szerzi be ezeket az isteni tésztákat, Signora Anna kivágta: Fatto mano! És ragyogva mutatta a két tenyerét. A ház mögötti veteményesben nőtt az a száraz fűféleség is, amelynek szálaira rásodort egy darabka tésztát, majd a fűszálat kihúzva belőle, makarónit kapott. Eccola! Éva és Csimpi elragadtatva figyeltek, de a módszer a soproni és székesfehérvári konyhákban nem honosodott meg.
A pasta után hús, húspogácsa, hal vagy sült kolbász következett, többnyire fokhagymás paradicsomsalátával, párolt melanzanával vagy egyéb zöldségekkel, egyszer hagymás tört krumplival. Jéghideg görögdinnye vagy őszibarack zárta az ételsort.
A konyha kitűnőnek bizonyult, a művészettörténészek nem győztek dicsekedni egymásnak: igazi szicíliai házi koszt! És hát, mi tagadás, keveset gondoltak a kora középkori mozaikok utolsóvacsora-ábrázolásaira (a tányérokon egy-egy magányos hal, köret nélkül), szemük előtt inkább Tiziano vagy Caravaggio festményeinek egy-egy dús csendéleti részlete lebegett, esetleg a korábbi hollandiai útjukon megcsodált 17. századi németalföldi mesterek némely étvágygerjesztő képe futott át. Művészettörténészként leginkább a formákat és a színeket értékelték: a nedvdús zöldségek gömbölyded alakját, a levélformájú tésztadarabok kézzel formált stukkódíszekre emlékeztető plasztikáját, az omlós hús- és halszeletek feketésvörösben játszó kérgét. Éva és Csimpi háziasszonyok (is) lévén ugyancsak élvezték az ételek egyszerűnek tűnő, de rafinált ízét, és sokat tanultak például a fokhagyma használatának titkaiból. A fiúk szerettek enni. Géza hálás mindenevő volt, diszkréten csámcsogva igyekezett megjegyezni a fűszerek nevét, aromáját – magányos kölni háztartásában ezekkel fogja majd elbűvölni látogatóit. Péter szívesen bocsátkozott az olasz konyhai alapanyagok, technikák kínálta kalandokba, Ferkó pedig – egy korábbi utazáson – éppen Itáliában jött rá, hogy az életeknek van ízük, és enni jó. Ha aziránt érdeklődött valamelyikük, hogy mi a pompás ételek titka, Signora Anna rejtélyesen elmosolyodott és kivárt. „Aglio, olio, peperoncino” – adta ki végül a titkát dallamosan. Szavai később közmondásossá váltak a barátok között, de elsősorban nem a jelentésük miatt: a dallam volt a fontos. A beszédnek ezt a dallamát egyébként már jól ismerték, de most világosodott meg előttük, hogy egy avernás üveg karcsú körvonalában, a gianduja mogyorós csokoládé ízében, a strozzapreti nevű tészta egymásra tekeredő spagettiszálainak rafinált nagyvonalúságában ugyanez az elegancia és természetes dallamosság fedezhető fel, akárcsak Francesco Laurana – a palermói múzeumban megcsodált – leányportréjában vagy a modern olasz dizájn termékeiben.
A legnagyobb gasztronómiai élményt a pizzasütés jelentette számukra, nem is maga a tészta, inkább Messináék egész nap tartó ünnepélyes, izgatott készülődése miatt. A szertartás. Már kora reggel nekifogtak. Signor Messina kocsiba ült, és speciális „pizzalisztet” hozott, Signora Anna és a házikisasszony pedig gyúrta, dagasztotta a tésztát, pucolta a paradicsomot és a halat, amelyet majd a tetejére tesznek. Délután begyújtották a kemencét, a felszálló füst lassanként elterült a kert, a környező szőlők felett, átkelt a hegyeken, szétszivárgott a völgyekben. Messzire vitte a hírt: Messináéknál pizzát sütnek. Estére mindenfelől érkeztek a közeli és távolabbi tanyák lakói. Lassan, ráérősen gyalogoltak, mintegy mellékesen jöttek, de azért ünnepélyes mosollyal köszöntötték a családot, a vendégeket és egymást. A pizza egyáltalán nem hasonlított a vendéglőkben kapható kerek, paradicsomos-sajtos lepényre: ez szögletes tepsiben sült, tésztája ruganyos, nedveskés maradt, a tetejére szórt szardíniadarabok között paradicsomszigetek bugyborékoltak. A tésztát kakukkfű-bazsalikom keverékével szórta meg a háziasszony, és még valami ismeretlen aromájú fűszerrel: az étel illata elkeveredett a szélben. A holdfény tisztán rajzolta ki a szomszédos hegyek vonalát. Az asztaloknál halk duruzsolás folyt, néha nevetés csattant. A barátok aztán visszahúzódtak: kora reggel indulnak visszafelé. A kert éjszakai neszei, az emberzaj békés morajlása, a zárt öböl képe békésen simultak bele az álmok zűrzavaros világába.

Július 21-én mindnyájan fejfájással ébredtek. Sirokkó – mondták aggodalmasan a háziak. Géza Scopellóban maradt („a sofőrnek pihennie kell”, jelentette ki, és máris demonstratív nyaralásba fogott), a többiek azonban elhatározták, hogy megnézik Palermót.
Útközben a vonaton a Garibaldi-csapatok magyar hadvezérére, Tüköry Lajosra és az ő nyilván kackiás katonáira gondoltak hazafiasan, meg a frissen olvasott Lampedusa-regény mondatára: „A hegyek lejtőin és ormain tízesével égtek a tüzek, a felkelőcsapatok jelzőtüzei, amelyeket minden éjjel hallgatag fenyegetésképpen gyújtottak a királyi és kolostori város felett.” De ahogy sétáltak a központ felé, egyszerre rájuk rontott Szicília fővárosa a fáival, parkjaival, elegáns reneszánsz és barokk palotáival, tereivel, templomaival. Első pillantásra nem is értették, miért furcsállják a látványt, hiszen nem volt benne semmi különös egy turista, főleg egy művészettörténész szemének. Alapvetően megfelelt a stílusok ismert követelményeinek, az ívek, oszlopok, ablakdíszek, a kapuzatok formái és formarendje, egyszóval minden a helyén állt, úgy, ahogyan tanulták, úgy, ahogy már látták képeken és olykor a valóságban, mégis… Ahogy széttekintettek, egy nagyvárost láttak maguk körül, központjában itt-ott vörösre festett kupolák ültek óriás bóbitaként a tömör falak tetején. Arab kupolák normann falakon. A képek alapján felismerték őket: San Cataldo, San Giovanni degli Eremiti (Remete Szent János temploma). Egy bonyolultan egymásra rétegződő, sok elemében ismerős képződmény – erre nagyjából számítottak is. De a háztetők fölött vagy az épületek között pálmafák lombcsokrai bukkantak elő, egy más kultúra, egy elmúlt világ ideintegető jelzőcsúcsai. És mintha lett volna a körülöttük álló többi épületben valami gyanús. Vagy nem is magukban az egyes épületekben, inkább egymáshoz való viszonyukban rejlett a megfejtésre váró titok Hiányzott együttlétükből a folytonosság, a korszakok, népek, kultúrák egymást folytató, egymással megbékülő folyamatossága. Az építmények egymás mellett álltak, mindegyik önmagában, csak az űr volt folytonos közöttük, az üres tér, amely elválasztotta őket egymástól.
Első benyomásaikból ennyire futotta, és végül nem is jutottak ennél tovább. Az utazás előtt alaposan felkészültek: tervezgettek, jegyzeteltek, szorgalmasan olvasták az idevágó irodalmat.
Dél felé kezdték megérteni, hogy nem fogják kiismerni a várost, nem fognak önfeledten bámészkodni a templomokban, nem fogják gyanútlanul élvezni a mozaikok arany ragyogását, és nem fognak belelátni az egymás mellé, egymásra telepedett kultúrák mélyrétegeibe. Hiába van ott a Cappella Palatina falán a keresztény mozaikok között az arab felirat. Hiába fedte le az andalúziai mester cédrusfa mennyezettel a Cappella Palatina hosszhajóját, hiába borult rá a belső térre a keleti szőnyegek otthonosságával a faragott csillagos ornamentika. Hiába lélegzik csendesen együtt bizánci mozaik, karoling trónus, normann falazat, római oszlopsor. Hiába. A falak minden négyzetcentiméterét beborító dús mozaikok emlékéből annyi maradt csupán, hogy elnézőbbé tette az öt művészettörténészt a 19. század végén készült „középkori” templomfestések iránt.
Egy utcasarkon Éva és Ferkó bementek a trafikba cigarettáért, a többiek kint várakoztak. A széles Via Román egy türelmetlenül dohogó motor is várakozott. Amikor Ferkó lelépett a járdáról, a motor nagy ívben bekanyarodott a szűk mellékutcába. A motoros mögött ülő suhanc menet közben lendületesen kinyújtotta a karját, és leszakította Ferkó oldaláról a táskát. Távolodóban még vigyorogva búcsút intett nekik. A motorosok eltűntek, ők megdermedve álltak a járdaszélen. Késő délelőtt az utca néptelen volt. Sirokkó. Rémület fogta el a társaságot, amely értetlenséggel és bosszúsággal vegyült, hogy ilyen gyanútlanul kiszolgáltatták magukat a közönséges, egyszerű rablási trükknek. Az utazási hirdetések felhívták a turisták figyelmét, hogy a nagyvárosokban legyenek óvatosak, bezzeg ők gyanútlanul sétafikálnak, figyelmetlenül álldogálnak. Okos, felnőtt művészettörténészek, naiv szájtátiak. Végül aztán számolni kezdtek: a pénz, az iratok Ferkó zsebében lapultak, a táskában az addigi útról készült filmtekercseken kívül a fényképezőgépet vitték magukkal a fiúk, igaz, azt – sajátjuk még nem lévén – kölcsönbe kapták. Ráadásul épségben megúszták a kalandot. Semmiség. Szívesen legyintettek volna, de a gesztushoz kellő fölény most hiányzott. A maffiát szerencsére csak hírből, szóbeszédből, filmekből ismerték, de valami halvány árnyék néha átúszott a szicíliai égen, a tiszta és derűs dolgok fölött is. Valami sajátos, fojtogató, nyomott atmoszféra a meredek napsütésben. Láthatatlanul, olykor apró jelekkel a szegényszagú bűnözés hírt adott magáról. A turisták barátságos átverése, az idegenek szívélyes becsapása, a motorosok bravúros táskaakciói – mindebben akadt valami játékosság, a furfang, a csavaros észjárás megbecsülése, az éppen adódó helyzet (az élet?) élvezete. Az áldozat – ki-ki vérmérséklete szerint – bosszankodott, felháborodott, megrendült, a „győztes” elégedetten, szája szögletében ravaszkás mosollyal nézett új, sikeres kalandok után. Évszázados tradíciók koreográfiája szerint zajlottak az események.
Fejükben zűrzavarral tébláboltak az utcákon, igyekeztek nyugodtan, vidáman beszélgetni, lelkesen nézni az épületeket, és magyarázni a többieknek. A homokszínű ég alatt forrón fújt a szél, kevesen jártak az utcán. A lelküket megülte a délelőtt váratlanul lecsapó durvasága. Művészettörténészként, éppen Szicíliában, éppen művészeti emlékek között nem volt könnyű megtapasztalni, hogy a művészet és az élet közül utóbbi az erősebb.

Pár nappal korábban, amikor Szicíliába átkelve éppen csak áthajtottak Palermón, egy utcai jelenetben feltárult előttük a virtuóz vagányság durvább oldala is. Meleg délelőtt volt, átlagos forgalom. A jelenetet Péter vette észre, ő hívta fel rá a többiek figyelmét. A széles, többsávos úton gyors autó közeledett a kereszteződéshez, mögötte motorkerékpáros. Amikor a piros lámpánál egymás mellé értek, mindketten megálltak, a motor gazdája leugrott a nyeregből, és a motort közvetlenül az autó elé fektette. Odalépett a kocsi nyitott ablakához, és öklével teljes erőből, többször egymás után a sofőr arcába csapott. Az védekezni próbált. Egyetlen szó sem hangzott el, hangos vita nem volt, senki sem avatkozott közbe, a többi autó nagy ívben kikerülte a verekedőket. A zöld jelzésnél az autós gázt adott, menekülni igyekezett. A motoros utánaeredt. Volt benne valami vészjósló, ahogy eltűntek a kanyarban. A jelenet szemtanúi még sokáig találgatták, hogy mi történhet majd a következő kereszteződésnél. Hiába, a szicíliai temperamentum! – hüledeztek akkor a magyar művészettörténészek, miközben igyekeztek megfejteni a látottak jelentését. Mi lehetett ez? Közlekedési nézeteltérés? Valamilyen helyi, jellegzetes bosszúkihívás, mint amikor Mascagni operájában Turiddu megharapja Alfio fülét?
Azon a nevezetes július 21-én mindnyájan úgy érezték, ennyi elég volt arra a napra. Legjobbnak látszott visszamenni a scopellói Paradicsomba. Zaklatott lélekkel ültek be a csaknem üres vagonba. A későbbi felszállók azonban nem tetszettek nekik: halványbarna bőrük alatt, erős szemöldökük szálai között, a csillogó szemükben, olajosan fénylő hajukban gyanús árnyakat véltek látni. Gyanakodva hallgatták beszédüket, amely az olaszra hasonlított, szemük sarkából meredten figyelték a levegőben szélesen repdeső mozdulataikat. Igyekeztek megfejteni, hogy kik ezek valójában, miről beszélnek, hová mennek, és miért. Mindenesetre furcsának találták útitársaikat, úgyhogy átmentek a következő kocsiba, majd onnan is tovább. Az állandó gyanakvás különben nem volt szokásuk, talán csak a többieknél tapasztaltabb Géza kételkedett olykor többet. A rövid utat a folytonos „költözködés” kimerítővé tette. Castellammaréból a beesteledő dombok között gyalogoltak fel a tanyáig. Nyugtalan éjszaka következett, a kérdések még sokáig ott motoszkáltak a lelkük mélyén.

A táska elrablása után lassan ugyanaz a meghatározhatatlan, szorongató és növekvő rossz érzés fogta el őket, mint ami az első szicíliai napon. Ezekben az órákban megsejtették, hogy az ember mennyire kiszolgáltatott a háttérben settenkedő szándékoknak, a láthatatlan akaratoknak, a félelmet keltő cselekedeteknek. Az előző hetekben nem találkoztak ilyesmivel, és most sem tudták volna pontos magyarázatát adni annak, hogy mi volt olyan megrendítő benne. Csupán zavaros emlékek, a város összefüggéstelen topográfiája, a szorongató atmoszféra ülepedett le mindnyájukban. Sötét árnyak telepedtek rájuk. Kellemetlen zacc maradt a kávé alján.
A következő napokon Scopellóban maradtak, a ház, az öböl, a dombra kapaszkodó falu nyugalmas háromszögében. Hőség, fürdés, esti séták és barátságos dödögések töltötték be a napot, Géza szemmel láthatóan, feltűnően nyaralt, de a többiek sem kívánkoztak sehová. Ha reggelenként leballagtak az öbölbe, a sziklaszirtek védelmezőn emelkedtek a moccanatlan víz fölé, és ha beljebb gázoltak a mélybe, a szelíd hullámok hamar elsimultak körülöttük. A fiúk messzire beúsztak, megkerülték a szirteket, Éva és Csimpi hason fekve a homokon, egy fiatal magyar író új könyvét olvasták. Vigyorogtak a furfangos mondatokon, a nyelv különös játékain („Hány bajor méter lehet ez a pálya hosszában?”), a furcsa szemszögből figyelt világon („A szoba terem volt, hatalmas csillárok ontották hideg fényüket, mindenkit jól szemügyre lehetett venni, de aztán beljebb sarkok keletkeztek, szalonok, hol állólámpák karmolásztak meleg színekben.”). A helyet akkoriban még nem fedezte fel a turistaipar, a néptelen csend jótékonyan burkolta körül az alakjukat, árnyékuk lassan, hangtalanul hullott a homokra. A táj derűs menedékként fogadta magába őket. Mire délben zajosan csivitelve megjelentek az első olaszok – hűtőtáskával, gumimatracokkal, játékokkal, pecabotokkal, szalmakalapokkal, gyerekekkel és a megfelelő számú nagymamával felszerelve –, ők már szedelőzködtek.
A „kényszerű” nyaralás néhány napja a „tájélmény” mellett más élményeket is hozott; egyrészt ekkor ismerkedtek meg alaposabban a ház és a falu életével, másrészt a késő esték órái alkalmat adtak rá, hogy a bealkonyuló tájban szerzett legújabb benyomásaikról beszámoljanak egymásnak.
Reggelente korán kiültek a kertbe, amikor még nem forrósodott át a levegő. Alattuk a tengeröböl opálos szürkeségben úszott, a víz színe lassanként váltott kékre. A bal oldali szikla mögül csónakok közeledtek nehéz zsákmányukkal a part felé: akkor tértek vissza az éjszakai halászatból. Eloltották a lámpájukat, reggeledett. Friss fények bujkáltak a levegőben, élesebbre színezték a tárgyakat. Emelkedett a nap. A társaság némán, a látványba süppedten ébredezett, arcukat az öböl felé fordítva, álmosan merengtek. Éva is köztük ült, de szorosra csukott szemmel, még az álom partjain járt, folytatta az alvást, és nem hallotta (vagy egyáltalán nem tartotta viccesnek) társai évődő megjegyzéseit. Könyökénél a passióvirág hasztalan pompázott e korai órán.
A reggelit a család szolgálta fel, sürögtek-forogtak, tálcákkal szaladgáltak a konyha és a kert között, a vendégek háta mögül néha átnyújtottak egy kést, a kávénál azonban – kihangsúlyozva odaülésük ideiglenességét – mindhárman odatelepedtek egy kis időre. Ilyenkor beszélték meg a nap várható eseményeit – hová kirándulnak a vendégek, mit nézzenek meg, ebédre vagy vacsorára jönnek-e haza. Ilyenkor tudták meg egymásról a legfontosabbakat.
A háromtagú Messina család feje – nyugdíjas vasutas – egykor a közeli Castellammare del Golfo állomáson szolgált, tehát „világlátott” és a bonyolult világban magát kiismerő férfiúnak számított. Kopott fekete nadrágjához (a vasutas egyenruhából maradt?) ujjatlan fehér trikót és nyakláncot hordott, méltóságteljesnek és vagánynak látszott egyszerre. Láthatóan ő volt a család esze. Signora Anna, ez a terebélyes és jóindulatú asszonyság otthonkájában könnyedén tipegett-hajladozott a tepsik meg fazekak között, és mélyen megvetette a gyári tésztaféléket. A szótlan, mosolygós Signorina (Rosa? Lilla? Lucilla? – neve nem illett tenyeres-talpas alakjához és derengő bajuszához) az anyjára hasonlított, árnyékként járkált annak nyomában, segített, tanulta a háziasszonyságot. Nem sok vizet zavart, csak néha szólalt meg. Később azt beszélték, hogy csendesen megszökött otthonról. Nyilván valamilyen derék szicíliai csirkefogóval.
Természetesen a barátok is bemutatták magukat és egymást, tőlük telhetően elmagyarázták valamennyiük munkáját. A háziak udvarias érdeklődéssel hallgatták a felvilágosítást, üveges pillantásukon látszott, hogy a „storico dell’arte” kifejezés semmit sem jelent nekik. Azt, hogy valójában mit gondoltak róluk, nem tudjuk. Mindenesetre a házigazda Pétert „Il Presidente”, Ferkót „Il Ingeniere”, Gézát „Il Grande Professore” néven emlegette, Évára és Csimpire (e jelentéktelen nőszemélyekre) a „le due donne” kifejezést ragasztotta.
Signora Anna konyhájának – és a konyhakertjében virító fűszernövényeknek – e donnák ma is sokat köszönhetnek. Nem csupán háziasszonyként leshették el egy szicíliai háztartás titkait és egyszerű fortélyait, a lisztek különféle természetétől és annak megfelelő alkalmazásától a minestronék és sugók rejtélyein át a „fogkeményre” (al dente) főzött pastákig. De szívhez szóló tanulságokat lehetett levonni a fokhagyma és a bazsalikom használatából is, avagy ha üres a kamra (és ez köreikben gyakran megesett), akkor ezek segítségével hogyan készíthetnünk a semmiből valamit. Valamennyiüknek a legtöbbet azonban az ebédek első fogásaként feltálalt (Fatto mano – említette kevélyen minden alkalommal Signora Anna) tészták jelentették. A közönséges spagettit otthonról ismerték, a házi maccheroni, a ferdére vágott penne, a széles tagliatelle, a cipőfűző hosszúságú vékony tagliolini, a kombinévállpántra emlékeztető fodros metélt azonban soha nem látott újdonságként, még inkább valóságos formai bravúrként hatott. Amikor a tányérokon halványzöld – spenóttal színezett –, „szárral” és „erezettel” mintázott tésztalevélkék halma érkezett a konyhából, ujjongva bújt ki belőlük a művészettörténész. Stukkó! – jutott eszükbe, és mindenféle barokk termek díszítésére gondoltak. Most, hogy megismerkedtek Signora Anna gyürkés ujjai alól kikerülő sokféle tésztával, úgy látták, hogy a gipszből, mészporból vízzel gyúrt stukkómassza is csak olyan egyszerű műhelyben készülő „anyag”, mint a háziasszonyé. Amikor a visszaúton Arezzóba érve megnézték Andrea della Robbia reliefjeit, azon kapták magukat, hogy a scopellói tanulságok ugyancsak megváltoztatták látásmódjukat. Az ábrázolások dús leveleiben, a súlyos növény-gyümölcs csokraiban elégedetten ismertek rá a (szicíliai) konyhák és kertek világára. Ez a kézenfekvő magyarázat persze kissé leszállította nemes piedesztáljáról a nagy mestert, akinek mázas majolika domborműveit a turisták és idegenvezetőik amúgy sem sorolták az elsőrendű fontosságú látnivalók közé. A templom sekrestyése, meghallva, hogy az ő munkáit keresik, köpött egyet, és megvetően bökött a megfelelő irányba.

Vasárnap délelőtt Péter és Csimpi felsétált a faluba misére. Szegényes, nyavalyás kis település volt, az udvarokon roskatag ólak, birkahodályok düledeztek. A lakosok száma úgy háromszáz-négyszáz körül lehetett; Scopellót akkoriban még nem fedezték fel a turisták. Az egyszerű templomocska egy utca sarkán állott, beleolvadva a házsorba, előtte nem nyílt semmilyen tér, hogy jelezze a település központját. Az épület falát fehérre meszelték, rajta – nyilván holmi áhítatos lelkű helyi villanyszerelő házi barkácsolásának eredményeként – rendetlen összevisszaságban fityegtek az alkalmi villanydrótok. A tetejére középen egyszerű keresztet biggyesztettek, a homlokzat két sarkán egy-egy, középütt lyukas falkeret magasodott, a lyukba függesztették a harangot. Az utca másik oldaláról a homlokzat némileg egy jámbor állat pofájára emlékeztetett. A kerek ablak (a középkori katedrálisok rózsaablakának ez a falusi emléke) volt az orr, a szerény ajtó a száj. A harangot tartó falazatok fülként emelkedtek – ez a motívum különböztette meg a Santa Maria delle Graziét a mellette álló közönséges házaktól.
Messziről lehetett hallani a kopott, egyenletes ütemben szóló vékonyka hangot: misére harangoztak. Mintha nagyobbacska szobába léptek volna; a padokban üldögéltek a népek, nyilván csupa ismerős. Pici oltár, dülöngélő gyóntatószék, rengeteg kerti virág, nehéz virágillat. A szertartás késve kezdődött – a pap és a hívek az oltár fölött hangosan tárgyalták, hogy mi volt az oka –, az egész kedélyesen folydogált, és baráti összejövetelként hatott. Áldoztatáskor az atya otthagyta a sorban álló híveket, és elsőként a bejáratnál ülő vak öregember nyelvére helyezte az ostyát. A többiek feléjük fordulva, barátságosan, helyeslően suttogtak, némán bólogattak. Különös és szeretetteljes mozzanat volt ez, hártyavékonyságú pillanat. Aztán a pap visszasietett az oltárhoz, és folytatta a sorban állókkal.
Amikor kijöttek a templomból, a plébános először a helybeli értelmiségiekkel váltott szót – a dottore, az avvocato, a professore nyájas viccelődését vidám kacagással méltányolta –, aztán elvegyült a többiek között. A kis közösség lassan oszlott szét. Édes, meleg virágillat és a hajdani katakombák atmoszférája kísérte őket hazáig.

Palermói kalandjuk hallatán a háziak aggodalmasan néztek össze: La mafia – suttogták alig hallhatóan. Remélték, vendégeik nem fordultak a rendőrséghez. La polizia – itt megvetően legyintettek – úgysem csinál semmit, viszont kiderülhet, hogy ők engedély nélkül adták ki a szobákat. Még csak az kellene!
Így azonban minden rendben volt. „Olrájdi, olrájdi” – mosolygott Pietro Messina, a nyomaték kedvéért „angolul” igyekezett megnyugtatni külföldi vendégeit.
Nem mondhatnánk, hogy maradéktalanul sikerült eloszlatni borús gondolataikat.
Ők ugyan – ezt sokszor elismételték magukban – szerencsére nem találkoztak a maffiával, de megnevezhetetlen árnyaival, a körülötte sűrűsödő atmoszféra nyomaival annál inkább. És nem csupán a feltételezésekben, ahogyan egy még Bariban megélt kalandjuk, aztán a tengerparti kocsma félbehagyott sakkpartija, a palermói autós-motoros jelenet és a táskarablás is jelezte. Mindannyiszor ott jártak egy veszélyes világ közelében, annak árnyéka követte a társaságot, és jelet adott. Csak hazaérkezésük után olvasták, hogy Castellammare del Golfo és a közeli Trapani az olasz maffia központja, innen vándoroltak ki Amerikába a 20. század elején a drogkereskedelemmel és fegyvercsempészettel foglalkozó, jól ismert családok. Innen származtak a Tartamellák, ez volt szülőhazája a nagy Al Caponénak vagy a félelmetes Lucky Lucianónak. Szicília életét még ma is át- meg áthálózza a szervezet, amelynek nevét akkor sem mondták ki vagy csak félve suttogták a helybéliek.

„Scopello volt a legszebb – írta Géza a szüleinek –, nyugodt, sziklás kis öböl, fölötte a lankás dombok szőlővel, és ami a levlapokon nem látszik, utána magas hegyek jönnek félkörben. Az egész hely olyan, amilyet amerikai filmekben látni, milliomosoknak és módos bűnözőknek fenntartva, méregdrága hotelekkel és rejtélyesen mosolygó pincérekkel. Hála istennek, tíz-húsz évvel korábban jöttünk, s még minden a maga paraszti egyszerűségében és olcsóságában volt, csak a helybeli parasztok fürödtek az öbölben, külföldit nem is láttunk. Érdemes lenne még visszamenni, mielőtt nagypénzes vállalkozók fölfedezik és elrontják.” De aztán soha nem mentek vissza.

Strandra menet, a faluba vezető úton gyakran találkoztak egy magas, szikár öregemberrel. Lassan haladt, fehér botjával óvatosan kocogtatta az útszéli köveket. Alakja árnyékot vetett az út menti szálkás füvekre. Mögötte dombok húzódtak, a kopott sziklák között birkanyáj matatott a növényzetben. A szellő száraz kolompszót terelgetett a tájon.
Mintha csak Görögországban lettek volna. Ötük közül akkor még csupán Géza járt ott, de az antik művészettel foglalkozó, kötelező szakirodalom ábrái elégnek bizonyultak ahhoz, hogy emlékezzenek a görög templomok, színházak, oszlopok képére, a szobrok formáira, az évezredes történetekre, a görög mitológia alakjaira.
Az országúton baktató öreg rájuk köszönt, majd igyekezett tovább. Felismerték benne a vak Oidipuszt, aki száműzöttként bolyong a világban, s most éppen Scopello felé tart. Lába alatt a poros útszél, hórihorgas alakja a kopár hegyekre vetült, körülötte a mitológia egyszerre emelkedett és hétköznapian otthonos atmoszférája lengedezett. Márai, aki hosszú éveket élt Nápolyban, úgy találta, hogy itt, délen még élnek emberszabású istenek. És ez most igaznak bizonyult: a scopellói dombok között közeledő/távolodó lény mintha valahonnan fentről, az istenek magasából, az Olümposzról ereszkedett volna alá, hogy aztán – barátságos kolompolástól kísérve – halandó emberek módjára poroszkáljon, bár nem éppen „bánat nélkül, biztosan” – ahogyan a szophoklészi kórus szavalja. Később még sokszor megjelent szemük előtt a vak ember alakja; amikor Segestába, Selinuntébe vagy Agrigentóba autóztak, mintha ott látták volna a templom lépcsőin üldögélni, az oszlopok között vagy az amfiteátrumok meredek széksoraiban, ahogy megfelelő helyet keres magának. Öreges nadrágot hordott, kopott inget, nyűtt bakancsot, mégis mintha tógát viselt volna, sarut, ahogyan a görög szobrokon, mindenesetre a helyén látszott lenni e kövek között, e tájban. Otthon volt.

Magától értetődőnek tűnt, hogy amikor e júliusi kora délelőttön a segestai Héra-templom felé tartottak, a kocsi elé fogva éppen két lovacska – fejükön a turisták kedvéért színes bóbitával – várakozott a kiszáradt útszélen, az árnyékban. Ők öten nem a szokásos turistacsapást követték. „Szabálytalanul” széthajtották a bokor ágait, átléptek egy árkot: ott állt előttük – nem is nagyon messze – valami, amit láttak már könyvekben, nyilván Üveges bácsi fekete vászonnal keretezett, homályos diapozitívjain is, de most furcsán nem hasonlított azokra a képekre. Azok olyanok voltak, mint holmi makett: az Idő dimenziója hiányzott belőlük. Ez itt óriások megsárgult, megkövült teremtményeként foglalt helyet a térben. A „valami” messzire nyúló, eleven tájban állt, kis dombocska tetején, mögötte friss, sötétzöld erdő húzódott hosszan, amely innen, távolról hűvösnek látszott. Előtte, tisztes távolban bokrok guggoltak.
A templom négy lépcsőn állt – épp ennyinek kell lennie a szakirodalom szerint –, abból nőttek ki a hatalmas oszlopok, amelyek a vízszintesen körbefutó gerendát hordták. (Architráv! Tanultuk! – figyelmeztették egymást.) A templom első és hátsó oldalát timpanon koronázta, a tető hiányzott. Felfelé néztek: az égbolt borította be az épületet, az oszlopok között is a kék ég bujkált – a látvány Csimpit, Pétert és Gézát (ne feledjük: modernesek!) Magritte-képre emlékeztette, Éva és Ferkó (a régi művészet kutatói) úgy emlékezett, hogy Goethe itáliai utazásáról szóló könyvében olyannak írta le az oszlopok közt süvítő szelet, a kergetőző madarakat, mint ahogyan most ők is látták. Különben megmérhetetlen, vége nincs üresség foglalta el a teret. Mintha egy hatalmas, üres dobozban mozogtak volna, ahogyan tekintetüket a magasba emelték, ahogyan körüljárták az oszlopokat. Az épület magányosnak látszott, és ezt a magányt nem oldotta a táj zöldje, sem az ég üdítő kékje, sem a zuhogó napsütés perzselő fénye, sem az árnyékok mélysötét foltja. Turista egy sem jött – a lovacskák hiába várakoztak –, ők is társtalanul ődöngtek az oszlopok alján. Nekidőltek egynek-egynek, megtapogatták a sárgásfehér, izzó követ, lenéztek a lábuk alatt sorakozó kőlapok kopott síkjára – mindez szokatlanul nagynak, tágasnak látszott, nem emberre szabottnak.
Persze, a méretek – mondta ki valamelyikük szemfülesen. Vagy az arányok inkább? Utólag ébredtek rá, hogy az arányok valóban meghatároztak mindent, és mivel nem az öt baráthoz, nem a turistákhoz, vagyis nem hozzájuk, halandó lényekhez szabták őket, hanem a mindenütt lakó görög istenekhez, egy másik világhoz tartoztak. Ennek a másik világnak a küszöbére lépek a segestai Héra-templom oszlopai között, egy másik arányrendszerbe. Mivel a művészettörténet mellett négyen magyar irodalmat is tanultak, önkéntelenül József Attila gyermekkorára emlékező szavai jutottak eszükbe: „minden arányosan kisebb hozzám”. Itt meg minden arányosan nagyobb volt hozzájuk. Ahogyan időnként beleszimatoltak a levegőbe, a virág- és növényillat áramlatai közt most valóságosnak tűnt, hogy az erdő felől a hűvös Boreasz suhan át a kövek közt, vagy az enyhe Zephir lengedez a bokrokon. Zúdult rájuk az évezredes görög napfény, elvakulva tántorogtak tőle a forróságban.
Felmásztak a közeli segestai színház utolsó sorába, megpihentek a kellemetlenül égető kőülésen, pillantásuk végigfutott a sorokon, megállapodott a mélyben elhelyezkedő színpadon, ahol valaha az előadások zajlottak. A sorok méltóságteljes ritmusát pergő futamként kísérte a lefelé vezető lépcsők aprózott menete. A magány, amely a Héra-templomot övezte, ezúttal sem enyhült. Mindkét épület dombtetőn állott, egymáshoz közel, mindkettő igyekezett belesimulni a tájba, mégis magányos jelenség maradt: egykori közegük hiányzott. A város hiányzott, amelynek részei voltak.
Erre Selinuntéban ébredtek rá igazán. Akkoriban még nem született meg (vagy nagycsoportos óvodás volt) az a generáció, amelyik évtizedekkel később az itteni ásatásokon feltárta a nagyszabású görög település alaprajzát, szerkezetét, épületeinek helyét, funkcióját. Mégis mintha épen álló emlékeket tekintettek volna meg. Bár romos falak, óriás kövek mellett lépdeltek, csorba lépcsők, tört oszlopok és hiányos falak mentén haladtak, az antik Selinunte elevensége kísérte lépteiket: kis fantáziával fel lehetett idézni az évezredek mélyére süppedt világ otthonos részleteit. Mert minden lépésnél érezték, hogy nem egyetlen, isteni kezek által a tájba helyezett építménnyel van dolguk, hanem egy valaha eleven város területét, összefüggő és logikus utcarendszerét járják végig (cardo, decumanus – mormolta bennük az a régi, vizsgára készülő egyetemi hallgató). Egy holtából lassan megelevenedő városszövetben, egy elmúlt település évezredeket túlélő közegében barangoltak. Valaha öt templom állott Selinuntében, három egészen közel egymáshoz. Megmaradt oszlopaik lendületesen ágaskodtak az ég felé. Át lehetett látni közöttük, a szem könnyedén siklott át a tereken a szomszédos templom belsejébe, beleütközött egy oszlopsorba, megkerülte, aztán futott tovább a kisebbedő, majd távolba mosódó épületformákon. Művészettörténész-barátaink feltartott fejjel bámészkodtak a forró levegőt kergető huzatban, az oszlopok alján, fellépkedtek, majd leereszkedtek a lépcsőkön, és ahogyan múlt a délelőtt, egyre inkább benne álltak, teljes lényükkel benne léteztek egy évezredekkel korábbi valóságban. Sem Magritte, sem Goethe nem jutott eszükbe, de az sem esett nehezükre, hogy elképzeljék az egykori létet és életet, ahogyan az volt a mélységes múltban, halandó emberek és halhatatlan istenek társaságában. Itt, az ősi Magna Graeciában, vagy ott, az anyaországban. Elég volt körülpillantaniuk az egymásra emelt óriás köveken, elálmélkodniuk az oszlopdobok méretén, teljes testtel belesimulniuk az oszlopokon végigfutó kannelúrák emberszélességű öblébe, elég volt megtámasztani magukat a lábazat valamely stabilnak látszó elemében, elég volt az oszlopok alján elmerülni a hiányzó tető szédítő magasában vagy a templomcsarnok tériszonyos távlataiban – máris otthon érezték magukat az antik település mindennapjainak egyszerre intim és fenséges atmoszférájában. Akkoriban játszották Kakojánnisz Elektra című filmjét, ennek jelenetei jutottak eszükbe. Klütaimnésztra és Aigiszthosz a királyi palota fürdőhelyiségében hálót dob a háborúból hazatért Agamemnónra, hogy foglyul ejtse és megölje. A hálóba gabalyodott szerencsétlen ember vergődése a fürdőszoba párájában, az iszamós padlón – a filmképek most, az idő rágta görög falak között állva más dimenziót kaptak. Mintha leemelték volna a figurákat és a tárgyakat fennkölt piedesztáljukról, hogy létüket ne a mitológiában, hanem a köznapi, közönséges valóságban folytassák.
A valóságnak egy másik oldala nyílott meg szemük előtt, ahogyan az agrigentói görög akropolisz felől, a mostani város sűrű utcácskái, zsúfolt boltjai közül lassan leereszkedtek a Templomok völgyébe. Ahogyan még ott fent kiértek a völgy peremére, és a távolba néztek, homályos, de kivehető formaként, a távlatba rajzolódó halvány tömegként pillantottak meg egy oszlopokkal körített templomot. A tekintet a bokrok takarta dombokon, zöld facsoportokon futott végig egészen a messzi épületig, amely sápadtbarna oszlopaival éppen csak felsejlett a sárgás, ködszerű levegőben. Valamelyiküknek eszébe jutott, hogy egykor Goethe agrigentói szállásának ablakából épp erre a Concordia-templomra látott, vagyis ugyanazt láthatta, amit két század múltán ők. Goethe odafentről olyannak látta volna a könnyű, színes ruhákban izzadó öt alakot, mint kedves festői, Tischbein vagy Kniep tájképein az apró staffázsfigurákat.
A látvány, az idő lassanként elnémította a társaságot, így lépkedtek lefelé az úton, a Templomok völgyébe. Útjukat monumentális kövek, kőhalmok, kidőlt falak, beomlott tetőépítmények, furcsán megbillent, a semmiben lebegő oszlopfők szegélyezték mindkét oldalon, véget nem érő halmazokban. A hajdan büszke oszlopok most úgy feküdtek itt, mintha valami szelíd kérésnek engedelmeskedtek volna: óvatosan ereszkedtek le a földre, és ügyeltek rá, hogy az óriási, kerek mészkő elemeik dekoratívan dőljenek egymásra, akár a csinosan tálra helyezett szalámiszeletek egy büféasztalon. Az úton mások is jártak, mutogattak, beszéltek, néha felkiáltottak, a tájat mégis betakarta a csend. Ez a csend a romokból áradt, megült a sárga, porózus mészkő felületeken, és mintha elnyelte volna a hangokat. Mintha „süketszobában” vagy hatalmas üvegbúra alatt lépkednének, amelynek fala elzárja őket a külvilág zajaitól. Csak a látvány maradt velük, némán és súlyosan. A völgyben a görög város lakói az i. e. 6. és 5. század folyamán hét templomot emeltek különböző isteneik tiszteletére. Ezek az emelkedett, méltóságteljes épületek, oszlopsor övezte csarnokok valaha nekik szóló vallási szertartásoknak adtak helyet, némelyiknek oszlopait a későbbi keresztények befalazták, pogány oltárát lerombolták, más szertartások, más imák visszhangzottak a tető alatt. Új élet kezdődött a romokon, új arányok, új formák jelentek meg a régi színtéren, új ízek kezdtek belekeveredni a megszokott világba, lassú, szinte észrevétlen lépésekként alakult, változott a kép.
Az egykori világ most ott hevert előttük, ott hevert a lábuknál, a lábuk alatt. Megrendítő volt, ahogyan egymásra omolva, egymáson átzuhanva és átfordulva, véletlenszerűen lebegtek, egyensúlyoztak a levegőben, a semmiben. Romok, felmérhetetlen nagyságú töredékek alig áttekinthető gubanca. Szokatlan méretű formák. A dór oszlopok meg egyenesen olyanok voltak, mintha egy hatalmas isten ujjai vájták volna a párhuzamos mélyedéseket a kőbe – állapították meg.
Ha egy évtizeddel később vetődnek el Agrigentóba (az úrvezető Géza akkorra már kényelmesebb Volkswagen Polóra cserélte le a világoskék „bogárhátút”), nyilván erőteljesen megcsapja őket a Templomok völgyének romjai fölött terjengő enyészetillat, a valaha virágzó élet és művészet semmibe hulló, monumentális törmeléke. A reménytelen hiábavalóság árnyéka. 1979 nyarán azonban még fiatalnak mondható, de már sokat tapasztalt művészettörténészként többnyire csak művészeti emlékeket, stílusokat vettek szemügyre, boldogan, hogy az „eredetit” láthatják. A 18. század végi romfestők kíváncsiságával bámulták a látnivalókat és sok mindent megéreztek, megismertek, megtudtak az egymáson heverő rétegek múltjából. Könyvekből, kiállításokról ismerték Panini festményeit, a nevezetes Tischbein-képet (a pihenő Goethe lába mellett óriás kövekkel, antik relieffel, a messzi távolban egy görög templom oszlopaival), és ismerték Hackert Tivoliban festett antikizáló architektúráit meg az agrigentói Concordia-templomot megörökítő képét. De ezeken családiasan pihengető alakok, elegáns kirándulók vagy nyájas kutyák, kecskék kedves jelentéktelensége ellensúlyozta a földből kiforduló kövek, a jól láthatóan „antik” faragványok meg a tájban felbukkanó architektúrák súlyos, nyomasztó jellegét. Itt, a Templomok völgyében ennek a súlyosságnak még csupán futó árnyéka vetült rájuk, de néhány napig velük maradt. Max Jakob Friedländer, a németalföldi festészet nagy szakértője állítólag egyszer azt mondta magabiztos tanítványainak, hogy nem tudhatjuk pontosan egy mű születésének dátumát, hiszen „nem voltunk ott”. Ott lenni? De hiszen ők ott voltak – Szicíliában.
Esteledett, mire visszaértek a városba, a „süketszoba” némaságából a barátságos zajokkal nyüzsgő elevenségbe. A boltok éppen zártak, a kirakatokban aznapra még egyszer felragyogott a sokféle áru. Péter egy halasbolt cégérére mutatott: az ajtó fölött egy kardhal múmiaszerű feje és hosszú „kardja” himbálózott vidáman, otthonosan, szinte táncolt a meleg alkonyati szélben.

Napközben alig beszéltek. Elnémította őket a látvány, pontosabban az ismeretlen világ, amelyből kezdtek megsejteni valamit, amelyben kezdték fokozatosan otthon érezni magukat. Ha közelgett az este, nőni kezdtek az árnyak, gyengéden szürkülni kezdett a táj, és – mint a Tóth Árpád-versben – megindult „a dolgok esti lélekvándorlása”, akkor, fáradtan a nap élményeitől, egyszersmind felélénkülve a baráti együttléttől, hosszú beszélgetésbe kezdtek a nap folyamán szerzett benyomásokról, és ilyenkor ki-ki előállt a maga speciális észrevételeivel. A felhők fölött Hermész, a szónokok pártfogója hallgatózott. Szóba kerültek a görög mitológia alakjai, az istenek kacifántos rokoni viszonylatai, fordulatos történetei, az isteni és emberi természet hasonló vonásai. Péter többnyire az antik történelem eseményeinek logikáját és párhuzamait világította meg, Ferkó figyelmeztető kommentárokat fűzött hozzájuk, Éva és Csimpi lelkesen élte újra meg a templomok és amfiteátrumok architektúráját, terét, Géza pedig összevissza ugrálva az évezredek között afféle kulturális széljegyzetekkel látta el barátai megfigyeléseit. A jeges camparik és martinik lassú élvezete jótékonyan lazította fel a beszélgetések témakörét: visszagondolva az út elején megcsodált ravennai mozaikokra, a lemenő nap fényében most egyszerre világossá vált, hogyan él tovább a kora középkorban az antik ábrázolási tradíció. Ezeken az estéken az antikvitástól gyorsan jutottak el a reneszánsz építészetben oly kedvelt akantuszleveles oszlopfőkhöz; szóba kerültek a 18. század magyar költői, akiknek verseiben ott bujkált a görög mitológia aranyszála; ekkor értették meg, milyen távolról hull az a különös, archaikus fény Berzsenyi egy-egy sorára. Amikor meg a hálóban vergődő Agamemnón filmbéli jelenetéről beszéltek, felötlött valamelyikükben a halászhálókat teregető siracusai férfiak képe.
A históriának ezt a rétegezettségét, ahogy különböző népek és kultúrák egymásra borultak (akár a nevezetes cassata siciliana receptjében: piskóta, krém, piskóta, krém és így tovább, amíg az „anyag” tart), már kalandos és rövid palermói sétáikon is érezték – ez végül több évezredes matériává szilárdult. Csak a képzelet vagy a régészek spachtlija tudja szétválasztani az idő csorbult maradványait, az egymásra következő történelmi hullámok – az egymás sarkára hágó népek, események, gondolatok, filozófiák, életformák, szokások stb. – folyamatos áramlatát, emlékanyagát.

Siracusába érkezve a tengerparton hagyták a kocsit. Bekeveredtek az óvárosba, rátértek az utcára, mely a dóm oldala mentén a térre, a barokk főhomlokzat elé vezetett. A görögök építette Athéné-templom oszlopközeit a bizánciak befalazták, a szellős oszlopcsarnokot zárt, háromhajós keresztény bazilikává alakították, amelyet aztán egy későbbi században a muzulmánok mecsetként használtak. Attól a pillanattól kezdve, hogy a templom falából kidomborodó dór oszlopok a térre vezették őket, majd beléptek az épületbe, hogy alaposan körülnézzenek, hitetlenkedve kapkodták a fejüket. Az összképet a befalazott oszlopok különös látványa határozta meg. A kora középkori téglafalból kitüremkedő dór szerkezeti elemek egykori büszkesége és méltósága most kissé megviseltnek látszott, ennek ellenére az egész belső tér rendjét a ritmusuk adta meg: ehhez alkalmazkodott minden későbbi beavatkozás, átalakítás. A dór ritmus hullámzott a téren át, megadta az alapmotívumot, amelyhez a többi részlet csatlakozott. Nem zárták ki, nem zavarták egymást, főleg nem semmisítették meg a másikat, inkább alkalmazkodtak a mesterek természetes takarékosságához és gyakorlatiasságához – csak nem dobjuk ki, ami még használható!? – összesimultak, és az idő aztán még jobban összecsiszolta őket. A keresztelőmedence, amely nyilván a nagy földrengés utáni újjáépítéskor készült – akár a kőfaragó inasoknak szóló mintakönyv –, józanul szemléltette a különféle idők, stílusok, ábrázolásmódok egymásra épülő, egymásra rétegződő vonásait, az évezredek keze nyomát. A szenteltvíz egy görög medence alját színezte zöldre; nehézkesre faragott normann talapzatát egy 17. századi helyi mester puttószobrai emelték a hívők kézmagasságába.
A templomból a nehézkes normann bejáraton át léptek ki a két irányban hosszan futó térre. Felpillantottak a hátuk mögött magasodó homlokzatra: az 1693-as földrengést a görög oszlopok és a bizánci falak jól bírták, de az épület elé új homlokzatot kellett emelni. A márvány fehéren izzott a napsütésben, árnyékok szabdalta plasztikája ismerősnek tűnt. Homlokukra csaptak: hát persze, az operában láttak hasonlót, a telt szopránénekes Tosca vagy Carmen dús áriáját rezegtette e falak előtt. Sant’Andrea della Valle, Il Gesù vagy éppen a siracusai székesegyház, egyre megy: a díszlettervezők ilyennek képzelték a barokk templomhomlokzatot. Most itt állt előttük ez a gyermekkori emlék, léc és festett vászon helyett márványból, és a forróságban mintha áriafoszlányok lebegtek volna tova. Ez az érthetetlenül felbukkanó barátságos emlék a múltból egyszeriben az otthonukká varázsolta a helyet. Méltóságos korinthoszi oszlopaival, a timpanonok, ívek, faltagozatok mélybe forduló árnyékainak és napsütötte felületeinek játékával a homlokzat drámaian feszültnek, mégis könnyednek és elegánsnak hatott. A hatalmas szobrok készségesen alkalmazkodtak az architektúra harmóniájához, a derék palermói Marabitti mester becsületesen megfaragta az alakokat, de nem kelt versenyre az építészeti elemekkel. A figurák alig mozdultak meg, szerényen ácsorogva tartották attribútumaikat, a pásztorbotot, a Bibliát, a pálmaágat, csupán ruhájuk gazdag kődrapériája csapdosott a testük körül. A meredek napsütésben barátaink igazán csak a prédikáló Szent Pál alakját látták: láthatóan a beszéd hevében felemelt jobb kar bizonyult a legszélesebb gesztusnak.
A mozdulatot aztán hamarosan viszontlátták a templommal szemközti kis kávézóban. Hideg vizet, kávét és mosdót remélve léptek be a helyiségbe. A pult mögött kiszolgáló férfi épp magasba emelte a karját, gesztusával és egész testével adott nyomatékot a szavainak. Szent Pálra hasonlított. „Közönsége” – egy magányos úr – a kávéját kavargatva bólogatott: si, si. A hátsó részbe vezető ajtóban, a kezét csípőre téve, kövér asszony álldogált mozdulatlanul. Alakja deréktól lefelé a keresztelőmedencére emlékeztetett. Mosdót nem találtak, érdeklődésükre az emeletre vezették őket. A parányi műhelyben megállt a munka: bőrösödni kezdtek a krémek, megereszkedett a hab, olvadozott a csokoládémáz, míg a fagylaltkeverő üstöt gyorsan elemelték a keskeny tapétaajtó elől, és leleményesen mutatták: privato. Éva és Csimpi mögött becsukták az ajtót, a helyére tolták a masinát, és addig is visszatértek a süteményekhez. Majd kopognak, ha ki akarnak jönni.
Privato. Később gyakran ismételgették ezt az egyszerű szót, amely felidézte a kávézóbeli jelenetet. Privato. Ez volt a dolgokban rejlő titok, amely nem húzódik meg láthatatlanul a gondolatok és a cselekedetek mélyén, amely mindig is áthatotta az évezredeket a kezdetektől máig, amely átjárta az emberi cselekvés, magatartás, gondolkodás, minden zegét-zugát, amely összekötötte a különböző korokat és az élet legtávolabb eső pontjait, miközben végig ugyanaz maradt.
Valamennyien úgy érezték, Siracusa összefoglalja mindazt, amit addigi útjuk során láttak. Görög, középkor, barokk, keresztény és arab, Nyugat és Kelet, művészet és élet hevert egymáson, keveredett az idő mélyén. Amit azon a palermói napon alig érzékeltek, azt most közvetlen közelről láthatták. Szilágyi tanár úr egyszer szégyenkezve vallotta be, hogy első könyvét az antik művészetről gipszmásolatok, fényképek alapján írta, és csak később értette meg az eredeti művek látásának jelentőségét. Az öt művészettörténész lába alatt, szeme előtt Siracusában ott hevert az eredeti. Mintha megnyílt volna előttük valamilyen távlat, amely ezúttal nem a végtelen távolba, hanem a feneketlen mélységű história fokozatosan ismerőssé váló, „kézre álló”, már-már otthonos bugyraiba vezette be őket. Vissza a bibliai időkig, amikor Paolo di Tarso – a későbbi Szent Pál – prédikált itt a híveinek, vissza az első siracusai püspökig, akit Szent Péter küldött ide Antiochiából, s akinek szobra a magasban izzott a forró levegőtől. És megtalálták az otthon látott olasz filmek történeteinek, látványvilágának forrását, szereplőinek emberi kedélyét sugárzó közegét. Szent Péter és Marciano püspök szobra komolyan nézett le rájuk a barokk homlokzatról, de – és ezt könnyen el tudták képzelni – nem volt messze az idő, amikor eleven emberekként kikötöttek a siracusai parton, és kíváncsian forgatták a fejüket az idegen földön, majd elindultak az ismeretlen városka felé. Rövid ideig még a tenger locsogása kísérte őket.
Az, hogy Géza, Péter, Ferkó, Éva és Csimpi a katedrálisból kilépve, a szomjúságtól hajtva a szemközti kávézóba esett be, aligha lehetett véletlen. A művészetből egyenesen az életbe léptek, ahol aztán a jeges víz, a kávé és a mosdó (privato!) mellé megkapták az utazás legfontosabb tanulságát a világot mozgató emberi dolgok állandóságáról. Későbbi művészettörténész-életükben ki-ki a maga módján hasznosította azt.

„Akkor most megállunk! Kiszállás! – Géza dohogva állt félre a Volkswagennel. – Az még hagyján, hogy a dohányzás egészségtelen, a füst viszont csúnya, barna lerakódásokat hagy maga után a kocsi belsejének világos borításán.” Ez a mondat mindannyiszor elhangzott, ha utasait elfogta a cigarettaéhség.
A kocsiban való dohányzást már induláskor megtiltotta, és kárörvendve zsémbelt, ha cigarettázni vágyó útitársai megállást javasoltak. Csimpi – mindenféle elvi megfontolás vagy gyakorlati szempont híján – egyszerűen nem dohányzott, azonfelül (elvtelenül? véletlenül?) éppen akkor éhezett meg, amikor társai, akkor ivott, amikor a többiek, nem volt fáradt, nem kellett miatta megállni stb. Nem voltak külön kívánságai. Lelkesen szorongott az egyik hátsó ülésen, lábánál hűvösen kotyogott az ivóvizes palack.
Az érdemeiért járó „Kiváló utas” oklevelet egy Kölnben járt barát azon az őszön személyesen kézbesítette. Bekopogott Csimpi múzeumi szobájának ajtaján, közölte jövetele célját, majd helyet foglalt. Rövid, szívélyes beszélgetés után felállt, és akár egy valóságos nagykövet, ünnepélyes torokköszörülés és rövid beszéd után átnyújtotta a diplomát. Mindeközben szúrósan nézett Csimpire, aki egy idő után zavartan felemelkedett, és állva hallgatta a szónoklatot. Kezet ráztak. A látogató kisvártatva távozott.
„A diploma méltó helye egy új, nagyobb lakásban lesz” – írta Csimpi Gézának 1979 novemberében. Így is történt. A következő év tavaszán Péterrel és a fiúkkal együtt a fehérvári belváros egyik kis házába költöztek. Az oklevelet az előszoba falán helyezték el, hogy a vak is lássa.
Amikor Géza a világoskék Volkswagennel 1980 nyarán először látogatott haza Magyarországra, szórakozott pillantást vetett rá, majd tárgyilagosan megjegyezte: „Érdekes út volt.”
Néhány hónappal később egy szüleinek írt levélben egyébként azt állította, hogy a kirándulás jól sikerült, az autó és ő is remekül bírta, az egészből viszont már alig emlékszik valamire.

Háy János: Dózsa György unokája, a lidérces, messze fény

Különös, különös november 22. volt 1877-ben. A bábaasszony egy kisfiút segített a világra Érmindszenten. A kisfiúnak mindkét kezén hat ujja volt. A bába tudta, mit kell tenni, cérnával elkötötte a vérkeringést, a felesleges kinövések idővel leestek, de mindenki tudta, aki így születik, meg van jelölve, aki így születik: varázsló, sámán, táltos, valami különleges feladatra született ember. Mindezt a különösséget tovább erősítette a mindkét oldalon lenőtt fül. A szülők örültek, hogy lett egy ilyen gyermek, az apa, aki mélyen ápolta nemesi származását, s időlegesnek érezte, hogy egy kis zsupfedeles házban élnek, ahogyan a parasztok, ebben a fiúban látta a lehetőséget, hogy visszaáll a világrend, s a család végre oda kerül, ahová való. Mert méltatlan egy ilyen nagy múltú családnak így élni, mégiscsak Ond vezértől származnak, legalábbis Ady öccse, Ady Lajos egy tudományosnak nem tekinthető nyelvészeti fejtegetés révén (Ad, Od, Ond) erre a megállapításra jutott. A hagymázas nyelvészet meg is ihlette költőnket, s az ősi rokonságról, a rokontól való különbözőségről vizionált egy költeményt, az Ond vezér unokáját. „Egy nagy tivornyán borral, vérrel / Idéztem a halottakat / S találkoztam vad Ond vezérrel.” (Szeretném, ha szeretnének, 1909).

A szülők nem látták ezt a gyereket véznának, gyengének, csak később derült ki, hogy  lábai csenevészek, s emiatt járása mindig is bizonytalan lesz. Ezt tovább tetézték a lábfején lévő bütykök, amelyek miatt speciális cipők viselésére kényszerült. Ady fizikailag korántsem volt az a szélviharral szembeszegülő dalia, amilyennek néhány szobor, a magyar emlékezet s persze a fényképek is megőrizték. A fényképeken egy művészt látunk mesterséges művészpózokban, ha a szagát is éreznénk, az alkohol és nikotinkipárolgás mellett finom parfümök illatát éreznénk, hisz Ady megtanulta Lédától nemcsak Párizst, hanem a finom illatszerek használatát is. Kínosan ügyelt rá, hogy szerepspecifikus legyen, hogy művésznek látszódjon, kalap, gondos öltözet, révedő tekintet. Bohém élet, zsenitudat, isteni elragadtatottság, ezt sugallta környezetének. Sokszor eljátszotta, hogy épp felolvasás előtt írja meg a verset, közönség előtt kotlott, ahogyan Füst Milán nevezi ezt a látványviselkedést, máskor kávéházban vetette papírra a sorokat, s mikor készen lett, összegyűrve asztal alá dobta a verset, a fiatal nagyváradi költő, Emőd Tamás mászott a mester által lesajnált remekmű után, emlékezik vissza Juhász Gyula.

A testi hiányosságok csak később mutatkoznak meg, most ezen az apró gyereken, ami leginkább feltűnik, a hatalmas dióbarna szemek. Ezek a később legendássá váló szemek uralkodnak az arcon, ez a hatalmas és mélybarna meleg tónus, ami mindig a legelviselhetetlenebb pillanatokban is szerethetővé teszi az örök rendbontót. Az is csak később derül ki, hogy bizony a szemóriások gyenge látást rejtenek. Nagy méret és kis teljesítmény. Ezek a szemek lehetnének akár szimbólumai is Ady költészetének: gigantikus nagyság és viszonylag szerény tartalmi erő. Ezek a szemek, amelyek szimbolizálják a késői olvasó számára e költészetet, szimbolikusan végigvonulnak Ady költészetén, a világra nyíló szemek, a világot érzékelő szemek, a világot megteremtő szemek. Kapui ezek az Ady által teremtett mindenségnek, melynek centrumában az önmagától elragadtatott, ám mások által fenyegetett, egzaltált én van. Csak ezáltal létezik számára élet és világ, s mivel a valóságérzékelése ténylegesen gyenge, a világ belül épül fel, ami kívül van, az csupán a belső mindenség halvány másolata. „Konganak az elhagyott termek, / A bús falakról rámered / Két nagy, sötét ablak a völgyre, / (Ugye, milyen fáradt szemek?)”, írja A vár fehér asszonya című versben, szinte allegorikussá növelve a szemképet, s a rajta keresztül való világépítést (Új versek, 1906). Egyszerre látjuk a kiépülő világot, s magát a világépítőt is, mint oly sok későbbi versben is. A külvilág kontúrjai, a vers realitásalapja persze nem is erősödhetett meg, hisz Ady hiúsági okokból soha nem viselt szemüveget, olvasni is csak úgy tudott, hogy egészen közel tartotta a könyvet. Mert bár hiányos volt a műveltsége, olvasott, méghozzá moderneket is, Ibsent, Dosztojevszkijt, s filozófiát: Schopenhauert, Comte-ot, Spencert, s persze az oly sokszor megidézett Nietzschét.

Minden csodajel arra mutatott, hogy a nagy szemű, rossz járású kisfiú megiscsak arra lett predesztinálva, hogy visszabillentse a diósadi Ady család számára a világrendet. „Az Ady-család egyébként, írja Önéletrajzában (1913), a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a XVI. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemes úr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. De erős és büszke hagyományok éltek a famíliában, s az apám, aki testvérei közül egyedül nem tudott megbarátkozni a kollégiumokkal, amelyekből mindig megszökött, gyerekeit bármi módon taníttatni akarta. Okvetlenül az izgatta titokban, hogy a család újabb fölemelését, amint illik, a vármegyén és vármegyei karrierek által csinálják meg – a fiai.” Az első számú családhelyreállító a keresztségben hamarosan megkapja az András Endre nevet, amit ember nem ért, hogy mért keresztelnek valakit ugyanarra a névre, s itt megakad az Adyról gondolkodó, hogy mennyiben rejti már a keresztség is e költészet örökös ismétlésre épülő retorikai alakzatát. A helyi elemiben kitűnik, mondhatjuk így, okosságával, fürge észjárásával. Persze, ha nem lett volna belőle országos nagyság, senki nem emlékezett volna arra, hogy tényleg kitűnt-e, vagy nem, ahogyan arra sem, hogy volt neki plusz ujja. Minden életrajz retrospektív, a jelenből építi meg a múltat, ahogyan a késői elemző is az épp aktuális helyzetéből hangsúlyoz ki életelemeket vagy épp hallgat el.

Szükség volt amúgy ebben a korban a kitűnő gyerekekre, a kiegyezést követően irtózatos iramban fejlődő gazdaság és állam egyre inkább igényelte a tehetséges szakembereket. A korábbi elit nem volt képes reprodukálni a szükséges számú képzett embert. A rendszer automatikusan szívta be a tehetségeket. Ady Érmindszentről Nagykárolyba kerül gimnáziumba, bár kicsit értelmezhetetlen, hogy mit keres egy református gyerek a piarista iskolában, talán a szülők a jobb előmenetel lehetőségét láthatták a katolikus iskolában. Itt találkozik először a számára elviselhetetlen fegyelemmel, s a katolikus papság működésével, ami egy életre megalapozza egyházellenességét. Persze van haszna is ennek az iskolának, mert a fegyelem révén mégiscsak kap egyfajta alapműveltséget, amely műveltségről a túlképzett nyugatos írótársak mindig is lefitymálva beszéltek. „Adynak a francia szellem a pórusáig se hat, műveltsége újságírós, értesültsége kávéházi” – írja róla gyilkos kritikájában Kosztolányi (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről, 1929). A nagykárolyi évek során erősödik meg fizikailag, itt kezd verseket fabrikálni, afféle iskolai csúfolódókat, s itt ismerkedik meg egy fura fickóval, a liberális zsidó családból jövő Jászi Oszkárral. Bármilyen abszurd is, de együtt járnak katolikus hittanra. Jászi társadalomtudományi munkái, gondolkodásmódja, polgári radikális és szociáldemokrata elvei egész életében irányadók voltak Ady számára, s meghatározók a politikai publicisztikáiban, nem utolsósorban a politikai, közéleti költészetében.

Mintegy négyévnyi (1888–1892) piarista kaland után, amit Ady a legszörnyűbb diákéveknek tartott még felnőtt fejjel is, a tizenöt éves kamasz átkerül a zilahi református gimnáziumba, ahol a merev szigor után a szabad szellemiséggel, egyfajta demokratikus gondolkodással ismerkedik meg, s a ’48-as hagyománnyal, a kuruckodó patriotizmussal és lázongással. Mindez később tápja a költészetének. A kuruc dalok, tematikusan és egyszerű ütemhangsúlyos dallamukkal végigkísérik az életművet a Rákóczi vén hadnagyától (Versek, 1899) a Két kuruc beszélgetig (Az utolsó hajók, 1923). Zilahon találkozik először az alkohollal, itt szegődik mellé ez az örökös társ, s indít el ezzel a költészet mellett egy másik sikertörténetet, az alkoholos karriert. A hétvégeket már a cimborákkal a kocsmában tölti, begyakorolja a legfontosabb fogyasztási szokásokat, megismerkedik a mámor erejével, rászokik a cigarettára, megjelenik életében a szerelem, személy szerint F. Erzsike, a korai versek Zsókája, akit később így sirat el: „Akihez szólott a legelső nóta, / Zsóka mennyasszony, férjhez megy a Zsóka… (…) Maga férjhez megy édes, kicsi Zsóka / Mást fog ölelni, másé lesz a csókja… (Zsóka búcsúzója. Még egyszer, 1903). E kis idézet a nosztalgikus és játékos búcsúzáson túl jelzi, hogy Adyba a klasszikus költészeti hagyományon (Goethe, Heine, Vörösmarty, Petőfi) és a népdalokon túl milyen mélyen beleivódott a városi dalok, kuplék, sanzonok és táncdalok szöveg- és dallamvilága.

„Hétéves koromban verset írtam, írja Önéletrajzában, második vagy harmadik gimnázista koromban írott újságlapot csináltam, Zilahon ötödik gimnázista koromban már verseltem az önképzőkörben, s mint zilahi diáknak jelentek meg költeményeim a helyi lapban.” Zilah az önérzetépítés megalapozója. A becsvágyhoz, ami ezt a diákot fűti, szükség van belső tartásra és bátorságra, hogy meg merje mutatni magát. A zilahi évek, a tanulmányi sikerek, az iskolai irodalmi sikerek és a szerelmi kaland megerősítik, s lerakják azt a betonbiztos talapzatot, amire építve meg lehet szólalni, mert a világról beszélni öntudat nélkül képtelenség. Az alapélmény az kell legyen minden alkotó számára, hogy képes vagyok a világról hiteles és igaz állításokat tenni. Bármely pillanatban elfoghat a kétség csak az írás pillanatában nem, mert akár önhitten is, de tudni kell, hogy képes vagyok a sokezer sorból és mondatból épp azt megtalálni, amelyik elemi erővel képviseli az általam megjeleníteni kívánt valóságot.

Öntudat és szabadság, e kettő kell nekem és bárkinek ahhoz, hogy kreatív erő jelenjen meg, s ez az iskola mindkettőben megsegítette költőnket. Talán nem volt annyira szabados, mint a visszaemlékezésekből hinni vélnénk, de a szerzetesi iskola után olyan szabadságélménnyel ajándékozza meg, amely túlmutat a valóságosságán, mert hát miért lenne a szabadság érzete objektív érzet. Ady zilahi története is bizonyítja, a teher alatt nő a pálma nevelési elve csak a poroszos iskolamodell önértelmezése és nem alapigazság. Ebben a szabadiskolában ismerkedett meg Ady a klasszikus magyar irodalommal, itt találja meg magának afféle alternatív tradícióként Vajda Jánost, s itt találkozik a 20. századi magyar politikai élet egyik fontos alakjával, egy ideig magántanítványa Kun Béla, bár ekkor még nem viselte ezt a „kunfajta” nevet. A fáma szerint Ady ismertette meg valahai tanítványát a fővárosi baloldali értelmiségi körökkel, s indította el ezzel a balosodás útján, bár azt álmában sem gondolta volna, hogy halála (1919. január 27.) után pár hónappal Béluska átveszi Magyarország irányítását. Ha megéli, elszörnyedt volna, mert furcsamód a forradalom szimbolikus alakja, Krúdy elmondása szerint, már a Károlyi-forradalmat sem fogadta túl nagy rokonszenvvel.

Jeles érettségi Zilahon (1896), mert mint írja: „Nagykárolyban s Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom.” Mindez arra predesztinálta, hogy az ifjú Bandi beteljesítse a szülők becsvágyterveit. Debrecenbe kerül jogot tanulni, hisz a jog ekkor a belépő a hivatalvállaláshoz, s mi mással lehetne biztonságos életet elérni, mint egy jó kis zsíros vármegyei állással, havi fixszel. „Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, írja az Önéletrajzban, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én, mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később még Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás.” Arról persze csak finomkodva szól az önbemutató szöveg, hogy nem pusztán a hírlapírás, hanem az általa „csokonaisnak” nevezett életmód is oka volt annak, hogy kimaradozott az iskolából. Újságírás és tivornyák, vannak versek is, ugyan nem túl sok, és egyáltalán nem egyéni hangvételűek. Ady egyelőre jobban látszik költőnek, mintsem költő volna. A dorbézolások során minden otthonról küldött pénznek a nyakára hág, amikor Budapesten akarja folytatni tanulmányait, a szülők kétszer is elküldik a tandíjat, de Ady mindkétszer elissza az összeget, s persze az egyetemet messze elkerüli. Végül a szülők igyekezete és egy segítő rokon révén Budapestről Temesvárra kerül törvényszéki írnoknak (1897–98). Mindenki azt reméli, ez a megvadult duhaj, kimentve a rossz társaságból, itt végre lecsendesedik, s távtanulással legalább elvégzi az egyetemet. De ez nem így történt, mert valójában a Budapestről való evakuálásával épp a társaság szabadult meg az életveszélyes rossztól. A temesvári fél év kétségkívül Ady életének legnyomorultabb időszakai közé tartozik. Rettenetesen idegennek érzi magát a főként németes városban, rühelli a munkáját, ráadásul a fizetséget már a hónap első napjaiban elissza, kölcsönökre és baráti meghívásokra kénytelen hagyatkozni. A szobáját nem fűti, de a borosflaska ott áll az ágya mellett. A korábbi duhajkodó élet helyére csendesebb alkoholizmus telepszik, némi melankóliával, bár itt sem maradtak el teljesen a nagy dáridók, közös vedelések, nők. A magány mindenesetre meghozza az első igazi verset is, a Milyen az ősz címűt. A vers már saját névre van véve (korábban vicces szignókkal látta el őket, az egyik leggyakoribb volt közülük az Adiau Bandi), mégsem igazi Ady-vers, inkább érződik benne a Reviczky-féle kiábrándult romantika, az elhagyott otthon és a szerelem utáni érzelgős siránkozás, tele idétlen rímekkel (egykoron-boldogon, reám-leány, emlékezem-kettesen), oly-jal, csókkal, oh-val, de mindenképpen vers, vagyis átlép egy határt: verspróbálkozásokból versbe lép. A későbbi Ady-képpel alig összeegyeztethető a korabeli cimborák beszámolója. Afféle vicces fickónak írják le, aki kicsit mindig be volt nyomva, és szívesen poénkodott meg olvasott fel a verseiből, amelyek nagyrészt bökversek és tréfás gúnyversek voltak, vagy épp édelgős, szentimentális szerelmes versek. Egy szekrény emlékét elevenítik fel a temesvári szemtanúk, hogy ott tartotta a számtalan verseket, amelyekből ma alig ismerünk néhányat. Talán afféle kuplék lehettek, legalábbis erre enged következtetni a temesvári szerelmet (Gál Gizit) felelevenítő Dal az interurbán telefonról. „Gizust, a kis kacért, az édest, / Tegnap zavarba hoztam ám, / Felcsengetém sürgős beszédhez, / Tudom, pirult a kisleány.” Az ilyen és ehhez hasonló sorokat könnyebb kabarébetétdalnak olvasni, mint versnek. Egyértelmű a szerzői szándék, Ady be akarja a költészetbe emelni a periferikus, a magas irodalom felől nézve silány lírát, olyan versek tapasztalatát, amelyek szemben az akadémikus költészettel valóban közszájon forogtak és hihetetlenül népszerűek voltak, mondhatni, ezek a szövegek voltak a szélesebb értelemben vett magyar költészet legelevenebb produktumai. Ez volt a kor költészeti popzenéje, ami Petőfiéknek a népdal volt. Ady ettől a nyelvi anyagtól várta az elaggott, hivatalos, hol népnemzeti, hol klasszicizáló költészet megújulását, s nem utolsósorban magának akarta a könnyed dalok olvasóit is. Mintha úgy lett volna a fejében a modern magyar költő feladata, hogy egyrészt le kell fedni a női érzelmek bulvárelvárásait, másrészt ki kell elégíteni a társadalmi, közéleti változást igénylőket, a nemzeti identitásban otthont találókat, valamint az istenhez való viszonyulást fontosnak tartókat is, mégiscsak keresztény országban élünk. Nem elitirodalomban gondolkodott, hanem olyan irodalomban, amely a legszélesebb olvasói skálát le tudja fedni. Nem volt benne semmiféle ízlés, semmiféle skrupulus e téren, nem zavarta, nem érezte kínosnak az érzelgős vagy rendkívül felszínes, primer szerelemi jeleneteket felfestő verseket. Nem érdekelték az ügyetlen rímek, amelyek révén akár népnemzeti epigon is lehetett volna belőle, vagy egy kiköpött kupléköltő, sikert akart elérni a versekkel, ez volt a vezérlő csillag. A Búcsú Siker-asszonytól című vers („Nem kellek. Jól van. Jöjjön, aki kell.”) valójában a sikervágy fohásza. A félsiker nem kell, sejteti a vers, csak a mindent letaroló.

Az életrajzon keresztül bóklászva jól látszik, hogy hol milyen költészeti és gondolati alapokat sajátít el Ady, milyen tematikák akadnak bele a gondolkodásába. A temesvári fél év hozadéka, állítják sokan, Dózsa György mítosza, hisz naponta elment a helyszín mellett, ahol a parasztvezért megégették. Ez a mítosz a kurucozás mellett a másik társadalmi-történelmi háttérmítoszává válik a közéleti költeményeknek. Logikus volna a fentebbi állítás, de szövegesen ez mégsem mutatható ki. Ady bármire ha rábukkan, azonnal tematizálja az írásokban, s a Dózsa-mítosz sok évvel később jelenik meg, feltehetőleg amiatt, mert megtudja, hogy a családja rokonságban áll a szintén diósadi Dózsa családdal (innét a Dózsa György unokája vagyok én verssor valóságalapja). Ez a kis történet is mutatja, hogy Adyt mennyire izgatták a vérségi szálak, ha a verseket ilyen irányból értelmeznénk, a törzsi gondolkodás evidens nyomaira bukkannánk, a nagyvárosba keveredett farkasfalka történetét olvashatnánk ki az Ady család történetéből, amely falka átlényegül fajjá, nemzetté, néppé, magyarsággá, egy nehezen identifikálható mi-tudattá. Ezzel a mi-vel szemben vannak a szintén bizonytalan kategóriaként használt ti vagy ők. Jól példázza ezt A Hadak Útja című vers (Az Illés szekerén, 1908), amelyben a mi alatt gyülekeznek a roppant hadak, a rongyos hadak, Csaba népe, a Jövő, az Igazság, az Engesztelés, a nagy Ítélet, a Jó Sors, a Végzet, a Nép. Valójában odáig jutnak el az állítások, hogy mi vagyunk a mi, ti vagytok a ti, vagy ők az ők, de valójában fogalmunk sincs, hogy ki kicsoda. Nem körvonalazódik, hogy ki követelőzik, és pontosan mit akar. Mondhatni, innét ered a közéletet a mai napig leuraló mi-ők, az ideológiai elhatárolódás, amelynek használatakor soha nincs pontosan körülírva, hogy ki és miért tartozik oda vagy ide, a határvonalak az aktuális érzések és érdekek szerint változnak.

A temesvári kudarc-félévből, amit Ady persze a valóságosnál sokkal gyötrőbben élt meg, végül is az anya, a rajongott Édes hozza haza súlyos betegen. A faluban feljavul, s a következő évben ismét nekivág az útnak Debrecenbe (1898), hogy folytassa tanulmányait, de ez az út már végleg az újságíráshoz vezeti. Rendes újságíró lesz, bár a versfaragásról nem mond le, 1899-ben megjelenik első verseskötete Versek címmel, ami persze semmi feltűnést nem kelt, s költőnket egyelőre nem a magyar irodalom fároszaihoz, csak a duhajkodó újságíró-költőcskékhez teszi hasonlatossá, akik borgőzös álmokat dédelgetnek arról, hogy majd egyszer koszorús költők lesznek. Akkor bizonyára nyitott seb volt a kötetet körülvevő érdektelenség, de később Ady sem tekinti az életmű részének, sem ezt, sem a Nagyváradon megjelent Még egyszer című kötetet (1904). Az Ady-gyűjtemények azóta is következetesen az Új versekkel indulnak, holott a cím egyáltalán nem csupán a költői forradalom újdonságára, hanem a debreceni kötetcímre is utal.

Az első kötet reviczkys melankóliával áztatott versei tényleg nem olyan nagy ívűek, mint az igazi Adyk, de az olvasó, ha figyelmesen bóklászik közöttük, felfedezi azokat az alaptémákat (az ifjúság elsiratása, a szerelmi lihegés, a kávéházi világ, az élet és teremtés toposzait – egyelőre kisbetűvel, a kurucozást), amelyeket a későbbi kötetekben is fellelhetünk. Korántsem olyan radikális a különbség, mint hinni vélnénk, vagy pontosabban: radikális, de a törzsanyagnak is van olyan olvasási lehetősége, melyből a kezdő versek szervesülnek az életműbe, hisz efféle versekkel vannak tele a későbbi kötetek is, lekenve az önteltség és szimbolikus nagyotmondás kenőcsével.

A debreceni légkört nem szereti, nem passzol hozzá ez a beszabályozott város, egész életében a maradiság és a konzervativizmus fészkének tartja, s amikor lehetősége nyílik, egy ennél pezsgőbb, ugyanakkor züllöttebb világba menekül: Nagyváradra (1900). A Pece-parti Párizs, ahogyan nevezték ezt a kisvárosban nagyvilági életet élő várost, hihetetlen lendületet adott a szellemi és írói fejlődéshez. Az alig ötvenezres városban öt napilap működött, s a legkülönfélébb figurák, világot járt csavargók és kereskedők, örömlányok és álmodozó, gazdag nők, jobb sorsot kereső fiatal tehetségek, művészek és fűzfapoéták tűntek fel a váradi éjszakában, ahol a lapzártát követően az időt töltötte az ifjú zsurnaliszta. A kormányon lévő Szabadelvű Párt lapjánál a Szabadságnál kezdi, de radikális nézetei miatt hamarosan átlép a Nagyváradi Naplóhoz. Vérbeli újságíróvá lesz, problémaérzékeny, lendületes és heves cikkeket ír, szinte hadjáratot folytat az elmaradott feudális Magyarország, az avítt nacionalizmus, a hamis liberalizmus és az egyház ellen. Az eszmei alap a polgári radikalizmus. A Kanonok sorról írt, egyházellenes kirohanásokkal tarkított Egy kis séta című publicisztika (1901) meg is hozza a feljelentést és az elzárást. Kell ennél nagyobb dicsőség?! Olyan ütemben dolgozik, hogy van lapszám, amit szinte egyedül teleír. Névvel vagy épp név nélkül ír publicisztikát, verset, színházi kritikát, híreket, jegyzetet, glosszát, bármit, ami egy napilaphoz kell. Tévednek, akik Adyt afféle részeges lumpként képzelik el, naplopásból még soha nem épült életmű.

Nagyvárad Ady nagykorúsításának ideje, megindul a mítoszteremtés, amely mítoszteremtés aztán a városra is átszármazik. Várad mítosza, Ady mítosza. Az a néhány év, amit ott tölt, tulajdonképpen felrakja ezt a várost a kulturális emlékezet térképére. Ezernyi visszaemlékezés szól arról, kikkel hogyan találkozott, hogyan zajlottak az éjszakai tivornyák, hogyan és kitől kapott vérbajt, amiről egyébként mindig azt állította, a kiválasztottság bizonyítéka, hogyan ismerkedett meg a betegesen nagy szerelemmel, miként tűnt föl Diósyné Brüll Adél (Léda) a váradi utcákon és a szalonéletben, miképpen vetette ki a hálóját – valójában előző szerelmében féltékenységet kelteni akarva – az ifjú újságíróra. Aztán Ady belegabalyodott a hálóba, ez a nálánál öt évvel idősebb, érett nő neki bejött, anyafigura, aki kalauzolja abban az életben és abban a világban, amit a költő el akar foglalni. Múzsa és egyben tanácsadó, akitől immáron valóságosan is megismerheti a francia költészet megújítóit, Baudelaire-t, Verlaine-t, akikről eddig csak elmesélésből, másodkézből vagy épp Színi Gyula A dekadensek (1903) című tanulmányából hallott. Érdekes, hogy a másodkézből jövő hírnek volt előnye is. Ady a maga képzeletével keverte ki a szimbolizmust, emiatt különbözik alapvetően a francia mesterektől. Minden lemondó pesszimizmusa ellenére sem tud felzárkózni a dekadencia mögé, a versekből az életerő és az élet (helyesebben: Élet) elragadtatott istenítése ömlik ránk, még akkor is, ha a versek dizájnja nagyon is áporodott és dekadens. „Élet, óh, Isten pompázó szerelme, (…) Boldog vagyok, mert élni elhivattam”, fogalmazza meg oly sokszor az életigenlő gondolatokat (Köszöntő az életre. A Magunk szerelme, 1913). S hiába énekelte meg oly sokszor a halált, valójában önmagát messiásként értelmezi, ekként ebben a logikában a halál számára a megváltás, a provizórikus elmúlás és nem a tényleges pusztulás.

Betegesen beleszeret vagy inkább belekapaszkodik Lédába, s persze a Léda által felkínált életbe. 1904-ben utánamegy Párizsba, majd egy évet tölt itt, aztán még hat alkalommal kiutazik. A felszarvazott férjjel, Diósy Ödönnel is összehaverkodik, aki gyötrődve ugyan, de megbékél a kapcsolattal, sőt fizeti a kezelést, amikor Ady vérbaja épp Párizsban megint kiújul. Ady számára Párizs lesz az öntudaterősítő város. Bármennyire is afféle vagabund bajkeverőnek gondoljuk el őt, valójában rendkívül szorongó alkat volt. Az állandó konfrontációi inkább adódtak abból, hogy elébement a dolgoknak, hogy a feszültség kirobbantásával győzze le a félelmeit. Képtelen volt kivárni, hogy a dolgok maguktól induljanak be. Bár alapeleme volt a bohém élet, s leginkább kocsmákban érezte otthon magát, a cimborák között is inkább hallgatag volt, aki ellesi mások történetét. Talán csak a végleges részegség állapotában eredt meg a nyelve, s mutatta ki hősünk a foga fehérjét. Az esték nála a pályatársak gyalázásában és szalonzsidózásban végződtek, amint erről Krúdy Gyula, az egyik ivócimbora is beszámol. Mindez nem akadályozta abban, hogy együtt olvasson fel az előző éjjel lealázott kollégákkal, vagy hogy Hatvanynak előadja, regényt tervez a zsidóság pozitív szerepéről Magyarország modernizálásában. A fővárostól, a bennfentes alakoktól kifejezetten félt, inkább ment a Három Hollóba az Andrássy úton az Opera mellett, mint a dölyfös New York kávéházba, inkább mászott fel az Opera előtti szfinxre, mert hasonlónak vélte Lédához, majd fejét szinte szétcsapva zuhant le onnét, mintsem okoskodott a hivatalos nagyságokkal az elegáns kávéházi asztalok körül. Neki Párizs Budapesttel szemben kellett. Pestet utálta, mert úgy érezte, nem az övé. „Fény-emberem idekerültél? / Csúf Budapest a ravatalod? (…) Gyere innen Átok-városból, / Gyere, halottam, velem, / Itt nem lehet szépet álmodni, / Itt nincsen könnyes nagy szerelem”, írja a Költözés Átok-városból című versben. (Új versek) „ Kiröhögtek, megköpdöstek. // Pesti vásár, pesti kocsma, / Mintha egy rossz mese volna. / Mért is tettem? / Hisz ide én nem kellettem.” (Mért is tettem? Az Illés szekerén, 1908). Pesthez magát műveletlennek s viselkedni nem tudónak érezte. Idegenkedett az öntudatos pesti értelmiségtől, megalázottnak érezte magát közöttük, de Párizs egy adu ebben a hatalmi játszmában. Ki volt rajta kívül ennyit Párizsban? – hát kevesen, s persze ehhez jön még Bécs és Róma, Firenze, Svájc és a Riviéra, a Léda által megpénzelt utazások.

Ady a teljes világot akarta, nem egy akart lenni a jók között, hanem az egyetlen, hiszen ő a kiválasztott, a jövendőmondó, az új messiás, a próféta, a látnok. Ő a tékozló, a kitagadott, az eretnek, a kóbor legény és a városi bujdosó. Akik vele szemben vannak, a lelki pórok szürke hada, a falka, a törpék, a senkik, akik őellene acsarkodnak. Ez az öntudat és az ebből eredő feszültség generálja a versek indulatát, ebből fakad a versek egyszerű bipoláris, igen-nem ellentétére épülő látásmódja. Csak úgy tudta magát értelmezni, hogy ő egymagában a költészeti forradalom, nem irányzatok tagja, hanem az egyetlen igazi. Ennek az egyedüliségérzetnek a következménye A duk-duk affér című cikk, amiben elhatárolódik a többi modernektől. „Nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. (…) Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet, s most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre – tudom – nem is olyan nagyon gyűlöl. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni.” Az 1908-ban írt cikkel magára haragítja a korábbi barátokat, s persze óriási vitát vált ki az irodalmi életben. Elárultál, mondta neki Nagyváradon Dutka Ákos, a korábbi íróbarát, akivel együtt szerepeltek a nagy felháborodást keltő Holnap antológiában (1908), és elárultad a modernséget, a holnapot. A disznófejű Nagyúr legyőzött. Igazad van, mondta Ady, nekem pénz kell. Pénz és kenyér, sőt kenyér és bor, mert én vagyok az út, az igazság és az élet. A konzervatívok erre az önteltségre apellálva megpróbálják leválasztani Adyt a Nyugatról, s népnemzeti lángoszlopot faragni belőle. De Adyt nem lehet kisajátítani. Bár úgy tartja, Magyarországon csak az lehet nagy költő, aki népben és nemzetben gondolkodik (Hunn, új legenda), s e gondolkodásnak meg is teremti a versalapjait, énje nem képes maga mellé engedni másokat. A szerep, amit vállal, lehetetlenné teszi, hogy megosztozzon valakivel rajta. Nincs két kiválasztott, két próféta vagy épp két megváltó. Nem lehet egy csoport küldöttje sem, hiszen ő mindenkié.

Várad, Párizs és Léda indítja útjára ezt a narcisztikus egót, lendíti meg ezt a kicsit a romantikus sanzonköltészetbe beleragadt alkotót. Megelőzi a Nyugatot és a Nyugat szerzőit, tényszerűen igaza van abban, hogy a lírai forradalmat ő indítja, ő lesz ezáltal irigyelt és gyűlölt, ő kerül viták középpontjába. Soha, sem előtte, sem utána nem váltott ki magyar költő ekkora érzelmi indulatot. Olyan lírai térbe lép be az Új versekkel (1906), amelyik rohad az avíttságtól, amely térben még pár évtizede Reviczkyt vagy Komjáthyt gyakorlatilag lemészárolták. A kiegyezés utáni polgári Magyarország nem polgári, hanem feudális, középkori értékek mellé zárkózik fel. A szerelem csak negédes édelgés, a magyar táj afféle paraszti idill, délibábbal, gulyával, műparasztokkal, a hazafiság népnemzeti pátosz. Kiss József az ura ennek a poétikai térnek, ő a megkérdőjelezhetetlen nagyság, Arany örököse. Kiss József, akiről ma már csak azért tudunk, mert például Ady megemlíti, mondjuk, nem túl pozitív értelemben, hogy „azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kiss József legyen”. A kor népszerű, egyszerűségre felesküdött titánjáról, Szabolcska Mihályról csak Karinthy paródiája miatt hallottunk, Ábrányi Emilről meg nem is tudjuk eldönteni, hogy költő volt-e, vagy színész, netalán egy romantikus regény főhőse.

Ady dinamitot dob ebbe a rothadó térbe, a szerelem nála testiség és nem afféle éteri varázs, a hazafiság a nemzet fölött való vádirat, a magyar táj a kietlen magyar ugar, a verset elbeszélő én pedig egy messiás, egy mindent letaroló én, aki semmit és senkit nem vesz figyelembe, csak önmagát. Nem tartja be a viselkedési etikettet, hanem berúgja az ajtót, és felnyomja a szaros csizmát az ebédlőasztalra. Én az vagyok, aki megmondja az igazat, aki lerántja a leplet. Én vagyok az én. Nietzsche után szabadon világgá kürtöli a kiválasztottságát. Nem übermensch, hanem inkább überich, az én fölötti én. Olyan ereje van a személyiségnek, hogy az olvasó vagy aláveti magát neki, vagy rettegve eltolja magától, de nem viszonyulni hozzá nem lehet. A későbbi Nyugat alapembereit is mélységesen felháborítja ez a jelenség, Babits irtózik tőle, Kosztolányi megveti, különösen a nemzetellenessége miatt. „Mit tart a magyar-szidásról, kérdezi Babitstól egy levélben, a »Bús magyar ugar«-féle kifejezésekről… Nekem viszket a tenyerem, s fölpezsdül bennem a vér, ugyanaz a vér, mely nagyapám eréből 1848-ban lecsorgott az isaszegi síkra. Mert vad-magyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom ellenére is, és az is maradok.” Nagy a felháborodás, ugyanakkor ez az erőteljes prófétai karakter, a váteszi megszólalás kényszerűen modulálja a mellette lévő alkotókat. Ez az énszerű beszédmód ki lett tekerve a kezükből, nem véletlen, hogy Babits ezek után a költészeti objektivitás felé araszol, vagy hogy Kosztolányi egy esendőbb vers-ént játszik meg a Szegény kisgyermek panaszaiban.

Az Új versek valójában a gigantikus vers-én kamaszkora. Annyira kell erőltetni az ént, hogy néhol ez a pöffeszkedés teljesen lenyomja a gondolatot. Tulajdonképpen nincs is közös vagy közösségi felelősségvállalás, a vers elbeszélője csak azzal van elfoglalva, hogy a saját prófétai szerepét és jelentőségét megteremtse, szinte minden energia rámegy az én felállítására. „Ki vagyok? A győzelmes éber, / Aki bevárta, íme, a Napot / S aki napfényes glóriában / Büszkén és egyedül maga ragyog.” (Egy párisi hajnalon). Persze önkéntelen felvetődik, hogy vajon mennyiben táplálkozik az éntől való elragadtatottság a másiktól való félelemből. Mintha örök gyanú élne benne, hogy a külvilág az ő elveszejtésére tör. Mintha azért kéne kiválasztottnak lenni, hogy ne legyen módja a másiknak őt megtagadni. Előbb veszejtelek el én téged, mint te engemet. Adyban gigantikussá növekszik a vágy, ami mindannyiónkban megvan, hogy megváltassunk még életünkben, hogy valaki ragadjon ki minket a mindennapiság veszélyeiből, az énvesztéstől való félelemből. De mennél inkább sikeres a megdicsőülési szándék, annál inkább növekszik a visszahullástól való rettegés. Az énféltés válik mindenhatóvá, a narcisztikus elragadtatás lesz az irányító, a csak magunknak lehetünk a menedéke érzés. „Óh, ezerszer is csókolom / Az egyetlent, az egyetlent, / Ki megmaradt, / Aki jó volt minden helyett, / Mások helyett, / A derekat roncsokban is, / Hű magamat”, írja A magunk szerelme című versben.

Az Új versek tematikailag, poétikailag szinte mindent hoz abból, ami a későbbi Ady, néha csak érintőlegesen olyan témákat, amelyek más kötetekben ciklusnyira növekszenek, mint az élet-halál versek a Vér és aranyban, az istenes versek Az Illés szekerénben, a kurucversek a Szeretném, ha szeretnének című kötetben. De az Új versekre még nem kell egyértelmű igent mondani, sokan azt mondják, ennyi volt, és vége, nagyképű hőzöngés nem túl veretes költészetbe foglalva, de nem lett vége. Egy évre rá újabb kötet jön, ami immáron meghozza az egyöntetű sikert. Bródy Sándor az életművét adta volna a Vér és arany című kötetért (1907), majd mindenki úgy véli, ez a modern magyar költészet csúcsa, minden vers remekmű. Innéttől kezdve a Négyesy-szeminárium képzett poétái nem mernek ezzel az erővel szembeszegülni, inkább zászlójukra tűzik a költőt, aki végül 1908-tól, a lap indulásától haláláig a Nyugat szerkesztője lesz, bár tevőlegesen soha nem szállt be a szerkesztésbe, a neve csak reklámcélokat szolgált. Az Új verseket, egészen ’14-ig, minden évben újabb kötet követi. Ady ontja a verseket. Szisztematikusan szerkeszti a köteteit, ciklusokba rendezi a verseket, s minden kötetet összefoglaló verssel indít, miként Baudelaire szerkesztette a Romlás virágait. A ciklusok gyakorlatilag lefedik a költészet legfontosabb tematikáit: szerelem, halál-élet, elmúlás, nemzeti érzés, pénz, isten. Mindenkinek megadja a napi betevőt. Az érzelmes nők a szerelmi költészet legtöbbször vágyakozó, érzelgős, akár az orfeumokban is eladható darabjait kapják, a feudális Magyarországot felülírni akaró radikálisok, forradalmárok és reformerek a múlt kritikáját, a jövő várást. Kicsit olyanok ezek a közéleti versek, mintha nem lenne a ma, csak az átkos Tegnap és a leendő jobb jövő a Holnap („A Mában élni a Jövőért, Az Újnak tenni hitet”). Olyan életfelfogást érünk tetten, hogy a lét nem más, mint egy lehetséges jobb jövő elérése. Ady költészetének jószerével nincs jelen ideje, csak Tegnapba hulló „mája”, s egy vizionált Jövője. Ám ez a jövő félő, hogy sosem jön el, s így végül kézen-közön, tegnap és holnap között elveszik az élet.

Ha belekukkantunk a közéleti versek tartalmába és retorikus beszédmódjába, olyan érzésünk támad, hogy vezércikket olvasunk. Csupa zsurnalizmus, mintha megrendelésre íródtak volna, ahogyan a hazával foglalkozó versek is hasonlók, s a gyanúnk nem jár messze az igazságtól, hiszen sok vers épp a radikálisok összejöveteleire készült. Az újságírói mentalitás amúgy sem volt idegen Adytól. Megszokta, hogy időre kell szállítani az anyagot, és be kell férnie a megadott helyre. Nem sokat szöszölt a versekkel, papírra vetette, általában ceruzával, s aztán ment is a laphoz. A hangvétel ekként nem is különült el a cikkek hangvételétől, amely cikkek a verseknél előbb teremtették meg a harcos beszédmódot, a problémák érzelmileg felpumpált tálalását. S aztán ott vannak az istenes versek, melyeknek egy korai vonulata a beszélő istennel szembeni vagy isten melletti megteremtéséről szól. Isten a harcostárs, akit magával egynek tekint, aki az ellenségeit legyőzi (Ádám, hol vagy?) vagy akinek ott ül a balján (Az Isten balján). Különösen az életmű kezdetén történik próbálkozás a jézusi szerepkör megvétózására. Mindez logikusan következik, nem pusztán Nietzschéből, hanem a gigantikussá növelt vers-énből. Ha én vagyok a megváltó, akkor ugye nem lehet más megváltó. A pogánysággal való kacérkodás épp ebből a megfontolásból ered: „Korcs hegyi-beszéd minden dalom / S a hitem: egy pogány hatalom”, „Pogány rímek, muzsikák között / Szomjazok valami örököt.” (Pap vagyok én. Vér és arany). Végül Az Illés szekerén című kötetben mintha nyugvópontra jutna az istenkérdésben, s megindul a hagyományosan értelmezett fohászversek sora, amelyekben időnként önmagát afféle istenriválisként tünteti fel, de legtöbbször a kiválasztottakra jellemző bizalmas istenmegszólítás vagy a szokványos imákra emlékeztető esdeklés uralja a verseket. „Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke.” (Imádság háború után), „Szeress engem, mert jaj, utálnak” (Szeress engem, Istenem). A szolgád vagyok, aki vétkezett, aki bűnös, hát büntess meg, hogy végre bűnhődjek, és felszabaduljak a bűnök terhe alól. Az esendő én hangja ez. Nem tudunk nem arra gyanakodni, hogy ezek a versek a másnaposság kínjában születtek, fájdalmasak ugyan, és vallanak az ember kiszolgáltatottságáról, de nem kaparnak fel mélyebb létproblémákat, mondjuk a végesség és végtelenség alaptraumáját.

Ha a fontosabb témákat és azok elbeszélési módját vizsgáljuk, egyértelmű, hogy előszeretettel figyel a publikumra, minden olvasói igénynek eleget akar tenni. Nem elzárkózó, nem célja csak a beavatott kevesekhez szólni. Népköltő akar lenni, misztikus látnok, társadalmi forradalmár, népképviseleti intézmény vagy a nemzet utolsó táltosa, egyszóval a kor Petőfije. Nem véletlen, hogy indulásakor elveti a Petőfi–Arany-hagyományt, és keres magának más, veszélytelenebb felmenőket, s talál is Vajda Jánosban és Reviczky Gyulában. Egyértelmű, hogy azt akarja, vele kezdődjön a magyar költészet, emiatt a legnagyobb frusztráció Petőfi, ez a valahai, a költészet terén zöldmezős beruházó útban van. Kiiktatni, elhallgatni vagy a bőrébe bújni. Végül az utóbbira tesz kísérletet. A kései olvasónak olyan érzése van, hogy ahol huszonhat évesen Petőfi leteszi, ott Ady huszonhét évesen felveszi a lantot, mintha egyazon életpálya kerekedne ki a két szerzőből. Mindketten az egyedüliségben voltak érdekelve, s ez a számtalan különbség mellett is hasonlóvá teszi őket. Mert különbséget bőven találunk, például Ady betegesen humortalan, szemben Petőfivel, akinek kicsattanó humora van, hogy Petőfi tényleg a népet képviselte, míg Ady demokratizmusa mindig bele van ragadva a nemesi világba, az úriságba, s főként hogy Petőfi sokkal távolabb tartja magától a versben megszólaló ént. Ady én-újítása, hogy azt a látszatot kelti, ez a versben megénekelt én tulajdonképpen Ady Endre, hogy ez a vers-én a vers és a valóság felől is, magyarán többszörösen is önazonos. Így keveredik aztán bele az életműbe az élet, amely életre csak a mű képes igazolást kiállítani. „Nem önmagáért érdekli az élet, írja Babits, hanem azért, amit jelent.” A versek mellett a legkülönfélébb életesemények is publikusak. A szerelmes versek, főként a Léda-versek egyszerűen lekövetik e szerelem történetét. Ady mint újságíró pontosan tudta, mivel és hogyan lehet a közönségre hatni, s hogyan lehet ezt a hatást befolyásolni. Akkurátusan ügyelt arra, hogy mi jelenik meg róla. Ifjú rajongók hozták ébredésekor a jelentést, ma mit írnak az újságok erről a gigantikus szörnyről. Megfelelő időben generált vitát maga körül, vagy ügyesen játszott a körülötte kavarodó vitával. Ő az első modern értelemben vett magazinsztár, aki tudatosan építette fel önmagát, az első, aki használni tudta a kor médiáját, ami természetesen a nyomtatott sajtó volt. Élete épp ebből adódóan teljes mértékben ellegendásodott, valójában már életében. Hogy mi az igaz állítás a rengeteg róla szőtt történetben, tulajdonképpen nem releváns kérdés. Az egyetlen helyes megközelítés, hogy soha nem fogjuk tudni bizonyosan, hol mi történt vele. Ez az életrajzi flexibilitás teszi, hogy a mai érdeklődő is úgy kéredzkedik be ebbe az életbe, mintha egy épp most alakuló holywoodi szupersztár életébe akarna bejutni. Ha száz történetet tudunk róla, biztosak lehetünk, hogy van egy százegyedik és százkettedik is, s hogy valójában a tudott száz is teljesen másképp volt. A különössége ennek az élettörténetnek, hogy legendás ugyan, de minden szálában kötődik valóságos elemekhez, kötődik, és mégis mindig megfoghatatlan marad. Ady épp az élete centrumba emelésével hitte elérni, hogy úgymond a könyvízű és műveltségre alapozott költészet helyett afféle életes költészetet hozzon létre. A Kosztolányit egy életre megbántó kritikájában fejti ki ezt az álláspontot. „Négy fal között, lámpafényben, ellágyulva, nem győzhetnek az éles vonalak. Néha nem tudjuk: mi volt olvasmány, mi volt ötlet, s mi volt benső, lírai fölfakadás? (…) A szerelme is halálos álom s fogadok bármi pénzbe, hogy hús-vér asszony nincs egyetlen szerelmes verse mögött sem. Ha olcsó emberrel volna dolgunk, majdnem ráfoghatnók, hogy az eggyel-több ciklus kedvéért írt szerelmes verseket is. (…) Ő irodalmi író. Bevallom, hogy az én számból nem éppen dicséret ez ma, amikor egyre biztosabban kezdem gyűlölni az irodalmat.” (Négy fal között, 1907). A kritikában valójában igazságtalanul marasztalja el Kosztolányit, hiszen Kosztolányi korántsem volt annyira a műveltségbe és a tanultságba zárt alkotó, mint például Babits. De Babitsot nem érezte riválisnak, sőt mintha azt látta volna, hogy a modern magyar költészetnek kettős fejedelemsége van, a szakrális fejedelem ő maga, a világi ügyeket pedig Babits viszi. Ezért aztán ügyelt arra, hogy Babitsot mindig megtartsa magának, s amikor Babits is észlelte, Ady nélkül nem értelmezheti magát, mint költő, a kezdeti féltékenység, elutasítás és megvetés után maga is hívő lett. Ady viszonyának változása a magyar költészethez amúgy A duk-duk afférban érhető először tetten. Addig a klasszikusok ellen harcolt, hisz őket akarta legyűrni, most, hogy megmutatkozott a klasszicizálódás lehetősége, híve lesz a korábban megvetett Aranynak vagy épp Mikszáthnak. „Se Balassánál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magamat”, írja A duk-duk afférban, s az ellenszenve ettől kezdve a kortárs riválisok felé fordul.

Ady a kortársakkal szemben a maga költészetét életesnek véli, s talán annyiban igaza is van, hogy sem műveltségből, sem tanultságból nem táplálkozhatott, hiszen e téren eléggé felületesek voltak az ismeretei, a filozófiákat, amelyeket ismert, legtöbbször inkább kivonatokból, elmesélésekből, mintsem magukból a művekből. Itt-ott visszaköszön Nietzsche egyén- és személyiségkultusza, keresztényellenessége, de Ady tanítómestere a kocsma volt, s épp olyanná vált a tudása, amilyen minőségű a társaság volt. Nagyváradon még impulzív és a világot jól ismerő emberek körébe keveredett, de a későbbi társaság legtöbbször bizony nem a legjobb koponyák közül verbuválódott, mert Adynak a képességnél fontosabb volt a benne való hit, a dicsőítés. Olyan arcok között szeretett lenni, akik épp azt a gigantikus egót tudták visszaigazolni, amilyennek ő tartotta magát. Életes lehetett még e költészet, mert sok olyan testszerűség s a szerelem olyan nyers harca jelenik meg benne („Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér, / Ajkad csupa vér. / Ma sem lesz nászunk.” Félig csókolt csók), amelyet a kor költészete szemérmesen igyekezett elkerülni, mint költészethez nem illőt. Arany e téren való zárkózottsága egyszerűen testetlenítette még a szerelmi lírát is. Ugyanakkor ez a testszerűség rögvest szimbolikussá emelkedik, a szerelmi érzés megszentelődik, Léda nem egyszerűen nő, hanem a kiválasztott hitvese, az Asszony, a Királyné, s olyan felnagyított képek között zajlik a szerelem, mint véres szív, nagy bűnök, végzet, tüzes és sajgó seb. Az egyszerű felvetés, hogy „Ugye kívánsz? Én kívánlak”, olyan környezetbe kerül, mint vad szirttető, fehér csend, alkonyat, aranyos hintó, ami inkább hoz be egy biblikus tájképet, mintsem a testi szerelem során agyonizzadt ágy képét. Másik gátja a szerelmi történet analízisének, hogy a szerelmi érzet egyben énfelszámolás is. Az egymásban való feloldódás az én megváltása, de ugyanakkor elvesztése is, nem véletlenül eleveníti fel a romantika kedvenc szerelem-halál toposzát. Azzal az elvi problémával küzd, hogy a szerelem énkiteljesedés és éneltüntetés, mely utóbbit a prófétai, látnoki, messiási vers-én nem engedhet meg magának.

Ady költészete szigorúbban nézve a legkevésbé sem életes, hisz az első és legfontosabb lépése e költészetnek, hogy a fogalmakat megemelje, úgymond a szokványlétük helyett az ideáik magasságába juttassa. Ezt szolgálják a nagybetűk, melyek időnként valóban szimbolikus érvényűek, ám legtöbbször csak a vers-én horizontján lévő kiemelkedettséget jelzik. A versek révén egy ideavilágba lépünk bele, ahol a vers-én teremti a világteret, s egyben játssza a főszerepet. Minden belső tapasztalatot a felnagyított én közvetít és szentesít. „Csak az a fontos, ami: Én / S minden csak ezért történik” (A hivalkodó ember). Az élet számára csak annyiban érdekes, amennyiben beemelhető az általa teremtett kozmoszba. A platóni ideatannal egybevág Ady világépítése, azzal a kitétellel, hogy Platón a tükörkép tükröződésének, a másolat másolatának tartotta a művészetet, míg Ady az igazi valóságnak a versben felépített világot tekintette. Az egyes valóságok csak jelzései a versek által megteremtett igazi valóságnak. Miután világteremtésről van szó, a versek sem egyszerűen költői művek, hanem szakrális szövegek. A kötetek a teremtés könyvei. Szakrális kozmoszt hoz létre, amelynek fontos pontjaira az Ady nevű megváltó egójának egy-egy darabja van felszögezve. A szakralitás érzetét tovább fokozza a rengeteg biblikus utalás és a biblikus hangnem. Ady napi olvasmánya volt a protestáns Biblia, s szemetszúróan világos, hogy onnét emeli át a profetikus beszédmódot. A világ ostorozásának és a jövendöléseknek ez az ószövetségi prófétáknál jól bevált módja Adyt is elragadja. Az ismétlések, gondolatritmusok, az erőteljes megfogalmazások, állítások, nagy teátrális mozdulatok az olvasót is belepörgetik a szövegekbe. Ez a beszédmód a zsurnalizmuson túl, ami alatt nagyon egyszerű, némikor akár demagóg állításokat is értek, a retorikussággal tűnik ki. Ez a hang, ami a Sion hegyéről szól le, nem pusztán a teremtő üzenete, hanem gyakran magának a teremtőnek a hangja. Amikor a versek ritmusát kapargatjuk, látható, hogy hol időmértéket, főként jambust követ, amiről tudjuk, hogy majdnem olyan természetes ritmus a magyar nyelv számára, mintha egyszerűen beszélt nyelv lenne, hol ütemhangsúlyos verselést, de legtöbbször e kettő mixével, vagyis a szimultán verseléssel találkozunk. Akármelyik verselés irányából olvassuk, rögvest feltűnik, hogy egyik sem következetes, még az akkurátusan felépített strófák sem következetesek, rövidebbek, hosszabbak, szerzői kedv és szándék szerint. Mintha nem a költészeti szabályrendszer, hanem a retorika szabná ki a dallamot, s emiatt van az egyszerű, gyakorta gyenge rímelés is, hisz nem csilingelést akar, zenei bravúrt, nem ez a cél, hanem hogy a mondott szöveget a szükséges helyen összerántsa a rím. Szertelenségnek és öntörvényűségnek vélhetünk néhány megoldást, holott minden azt szolgálja, hogy szinte ráragadjon az olvasóra a vers, hogy szinte ránk tukmálja a verset. Épphogy szabályt követ, csak nem költészettani szabályt, amit szintén követhetett volna, hisz Ady formakészsége pazar volt. Egy alkalommal Hatvany Lajos kérésére Szapphó egy versét pillanatok alatt lefordítja vagy inkább adysítja (Sappho szerelmes éneke. Szeretném, ha szeretnének, 1909). Megint csak a retorikusság teszi szükségessé a homályos, látomásos képeket, hisz nem az az érdekes, hogy a kép logikailag megállja a helyét, hanem hogy a maga bombasztikusságában elvarázsolja az olvasót. Nem akarjuk keresni az értelmét, mert jobb, ha marad megfejtetlen, titokzatos. A logikát nélkülöző víziók és látomásos képek hozzák az Ady-versek sikeres és kínos darabjait, kínos fordulatait is. Némelyik vers olyan, mintha eleve paródia lenne. Már az Új versekben hemzsegnek az efféle darabok (Az utolsó mosoly, Vén faun üzenete, Ihar a tölgyek között, Ha fejem lehajtom), s a számuk a Vér és arany kötet után csak szaporodik. Ijedten kapjuk el a szemünket néhány zűrzavaros nyelvi szörnyszülöttről: „Nincsenen a Nincsen, / Ismert álca hazug arcon, / Bilincs a bilincsen, / Régi nemzet-fojtás.” (Nem nagy dolog. Ki látott engem?, 1914); „A mi epokhás, szegény szivünk / Vérével, óh, csak csoda esnék, / Fűthetnők majd javult unokák / Égnivágyó és erős testét / Új szent Januáriusok.” (Örökkön így volt. Ki látott engem?, 1914); „…nevettelek sokszor (…) Balga kötések balgult frigyesét” (A veszélyek Istene. A Magunk szerelme, 1913); „Sokított Sokhoz az Elég, / S hozzám a Béke illenék”, „Én vagyok fájdalom-kamat” (Akik helyén éltem. Ki látott engem? 1914); „Piros nagy köd-tályogok közül / Sunyított rám a csalfa Nap” (A föltámadás szomorúsága. A minden-titkok versei, 1909); „Jaj, be szép, hogy vagyok, / Jaj, be szép, hogy vagynak. / Jaj, be szép, hogy minden Való szép, / Jaj, be szép a Szép.” (Szép a szép). Sorolhatnánk a nyelvi szörnyeket, amelyek közé időnként a nagy hírű versképeket – mint az ős Kaján vagy a disznófejű Nagyúr – is odatartozónak érezzük, tulajdonképpen találomra felüthetjük bárhol a köteteket, számosat találunk, amelyek kapcsán Kosztolányi azt írja: „Nem, tisztelt uraim, ez nem szép: ez rút és ostoba. Ez nyelvünk mélypontja, melynél mélyebbre már nem zuhanhat. Nem az a baja, hogy »érthetetlen«. Az a baja, hogy érthető.” (Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről). Én Kosztolányival szemben inkább úgy vagyok, hogy nem akarom érteni, maradjon titok, minek leleplezni, amire olyan könnyen rányitok.

A titok amúgy is központi anyaga ennek a költészetnek. Ezt A minden-titkok versei (1910) kötetciklus- és kötetcímben is manifesztálja. (Csak mellékes megjegyzés, hogy Ady minden kötet- és verscíme is három szóból áll, e biblikus eredetű szándék következménye ebben a címben például a teljesen indokolatlan szóösszetétel: minden-titkok.) A szakrális szövegeknek alapvetésük, hogy az értelmezési tartományuk rendkívül sokszerű. Ekként válhatott Ady egymástól teljesen idegen csoportok képviselőjévé, egyszerre lehetett és lehet a vallásos emberek bálványa, a polgári radikalizmus, netán a proletárforradalom szószólója vagy épp a legkonzervatívabb fajban, nemzetben gondolkodó eszmeiség vezéralakja. Bárki a zászlajára tűzheti, csak hinni kell benne. Ez költészetének vonzása és egyben taszítása. Ady szakrális világpótlék, ám ha a mi világunk szekuláris, nem tudunk mit kezdeni vele, ha a mi énünk híján van a gigantikusság igényének, ez a költészet elrettent. Ha a hazához való viszonyunkba nem férnek bele a „vérem népe, magyar népem”, a „magyar az űzött magyarságban”, a magyar Bábel ostoba kora, az életem magyar átok, a Halál-tó Magyarország, a „csuf és borus csak az az életemben, ami magyar”, és sorolhatnánk a kitételeket, akkor nem tudjuk hazaszerető szívünkre emelni ezt az alkotót. Énhiányos korban vagy hősmentesített övezetben akár megmentőnk is lehet, utolsó kortyunk a költő által oly sokszor megidézett pusztában, de amennyiben nem igényelünk vezért az énünk mellé, inkább megmosolyogjuk ezt a versbeszédet, s kevéssé érezzük, hogy a modern magyar költészet kezdetéről van szó, inkább hogy a 19. századi romantikus versideál utolsó nagy dobásáról.

Az a vad akarat, amivel a nagy versek születnek, az a felhőtlen egyértelműség, ahogyan Ady beszél a világról, hogy nem kérdőjelez meg szerepet, feladatot, azt, hogy ki beszél a versben, és miért – hiába vágyunk erre, már nem sajátja a mai embernek. A kétségek és a bizonytalanságok sokkal finomabban monitorozott emberképet követelnek az irodalomtól. Sem közéleti, sem szerelmi költészetében nem lelünk otthonra. A szerelmes versek túlnyomó többsége megmarad az érzelgősség terepén, amiben, mint másutt is, az önszeretet dominál. „Áldott csodáknak / Tükre a szemed / Mert engem nézett” (Mert engem szeretsz), „Magam szeretem, ha szeretlek” (Add nekem a szemedet), írja Lédának, s alig van olyan mélységű vers, mint az Elbocsátó szép üzenet, ami könyörtelenül végigtapogatja az érzelmet. Hogy is akarna olyat írni? Minden boncolgatás, minden konkrétság szűkíti az olvasóréteget. Így hát marad a romantikus sematizmus, teletűzdelve kicsit levitézlett szavakkal: csókok, dalok, riadások, reszkető vagy vén lélek, s giccseffektekkel: „Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba”, „Parfümje szálldos csókosan körül” (Egyedül a tengerrel. Vér és arany, 1907), „S arra jött egy régi sóhaj” (Két hajdani szeretők. Vér és arany, 1907). Mintha emlékkönyvet lapozgatnánk.

A politikai költészetről, ami egyébként Adynak a legnagyobb elismerést hozta, s egyben alapvetően legyengítette esztétikai értelmezését, e versekről az az érzésünk, hogy nem létezik már az a pont, ahonnét ezeket a nemzetvádakat vagy jövővágyakat el lehet mondani. Sokszor látszik egyértelműen, hogy ezek a közéleti gondolatok, középosztályból érkező megszólalások tudnak mélyen együtt érezni, sajnálni, de épp a hitelességükben kételkedünk. A forradalmat és új világot áhítozó versek, a proletárnyomort megfogalmazó szövegek, amilyen például az Álmodik a nyomor vagy a Proletár fiú verse (Szeretném, ha szeretnének, 1909), nem a proletároknak szólnak, hanem az őket szánó értelmiségnek. Némelyik, mint Az őszi rózsák, A csillagok csillaga, a Dózsa György unokája, a direkt agitációval riasztja meg a kaszát-kapát épp egyenesíteni nem akaró olvasót. Ritka öröm, ha mégis egy jól eltalált, bár didaktikus darabra bukkanunk, mint amilyen A grófi szérűn című (Az Illés szekerén, 1908). A kurucozás pedig, ami egyik fő vonala ennek a nemzetféltő és jövőt váró költészetnek, már a kereteivel is elrémíti az embert, vagy – a rossz allúziók ellenére is – az olvasó elneveti magát Tyukodi pajtás, Esze pajtás vagy Bottyán testvér megéneklésén.

A cikkekben is hemzsegnek a mai olvasó számára rosszízű népnemzeti kategóriák, a magyar faj és fajta átka és erénye. „Ady legmélyebb gyökerében, éppen a nemzeti öntudatnak, a fajiságnak költője volt”, írja róla Babits. Természetesen az önértelmezés is ebből indul ki. Én vagyok a kiválasztott, aki nem kell nektek, mert „korán jöttem én ide”, mert olyan faj vagytok, amely faj nem érhet föl ahhoz, aki kiválasztatott. Erre alapozza egyik leghíresebb írását, A magyar Pimodánt, amelyben Ady – elsőként a magyar irodalomban – megpróbál az alkoholizmus mögé ideológiai hátteret rakni. A zseni kontra közösség ellentmondása semmiképp nem oldható fel másképp, csak a mámorral, és a magyar poétáknak, mint a példaként felhozott Csokonainak, szemben a Pimodán Hotelben kokaint szívó franciákkal, a bor jutott, ami feledtetni tud valóságot, kibírhatatlan magyar Ugart. A kicsit bő lére eresztett esszé ennek az életérzésnek az összefoglalása keverve a magyar fajra, nemzetre és magyarságra utaló kitételekkel, amitől az ember kicsit elpirul, mert az elmúl század miatt nem tud már ilyen szavakat naivan olvasni, s amúgy sem képes a nemzeteket úgy lajstromozni, mint egy kutyakatalógusban a kutyákat. Melyik fajta miben jó és miért, mi a jellegzetessége akár külsőben, akár lelki alkatban, mert a nemzetek épp nem a fajtatiszta kutyákra hasonlítanak, hanem inkább a korcsokra, amelyekben összevissza keverednek a fajták jellegzetességei. A kicsit önsajnáló és locsogó írás mégis tartalmaz egy fontos kitételt, ami művészetlélektani szempontból alapvetés: az alkotó mindig traumatizált személy, valahol érzelmileg vagy idegrendszerileg deficites, a világ és ő nincs harmóniában, az alkotás célja nem más, mint a belsőben megélt világsérülés helyrehozatala. Ám ez a sérülés sosem orvosolható. A szándék egy-egy műben megcsillantja a megoldás lehetőségét, ám az alkotó visszahullik a traumába, hisz a mű csak a saját érvényességét tudja elérni, s nem megoldás az alkotó belső sérüléseire. Hiteles mű addig születhet, amíg a trauma képes energetizálni az alkotót, hogy ideig-óráig kilépjen a traumakörből, ha ez az erő kioltódik, a trauma maga alá temeti a legjobb alkotót is, s nyomja bele a privát sérelmek és az önsajnálat vermébe.

Ahogy haladunk előre a kötetekben, egyre inkább érződik, hogy valami kezd kihunyni ebben a retorikában, s az első, erősnek mondható négy könyv után egyre üresebb versekkel találkozunk, amelyekben immáron csak az adyzós póz marad, de végképp megszűnik a tartalom, sőt megszűnik az az erő, ami miatt hinni tudtunk benne. Örök kérdés, hogy mennyi narcizmus szükséges ahhoz, hogy egy alkotó higgyen a megnyilvánulás szükségszerűségében, meddig dagadhat az én, s mikor jut el oda, hogy a felpuffadt egótól már egyáltalán nem látszik a világ. A Magunk szerelme (1913) című kötetben például az Elbocsátó szép üzeneten kívül jószerével csak rossz versek vannak. A koncentráció teljesen kihunyt. Talán magyarázható ez az alkoholbetegséggel is, s az ebből adódó idegi és lelki kifáradással. Egyre gyakrabban kell szanatóriumba mennie, hogy kicsit összetákolják, már nem elég az Édeshez visszamenni a faluba, hogy kicsit rendbe jöjjön. Korábban ez volt a menedék, ahogyan befutott, sikeres költőként írt Önéletrajzban is utal rá, nincs állandó lakhelye. „Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.”

A Lédával történő végső szakítást követően (1912), nem tud megállapodni senki mellett, alkalmi nők és rövid életű szerelmek tarkítják az életét, s persze az örökös italozás, duhajkodás. Anyagilag ellehetetlenül. Hiába a barát és mecénás Hatvany Lajos, aki mellesleg kétszer is megveszi az életmű jogait, majd a költő halála után visszaadja az özvegynek, elindítva ezzel az özvegy és Ady szülei között a jogokról szóló szégyenletes pert, nincs az a pénz, ami elég volna egy ilyen életmódhoz. A háború hoz végül fordulatot a költészetében. A háború, amelyet kortársaival ellentétben, az első perctől ellenez, magára véve ezzel újra és megint a nemzetellenesség vádját. A két utolsó kötet a Hatvany által szerkesztett A halottak élén (1918) és a Földessy Gyula által a hátrahagyott versekből összeállított Az utolsó hajók, ami a halála után jelenik meg, 1923-ban, szinte teljesen híján van a szimbolikusságnak, eltűnnek a nagybetűs főnevek. Sokkal szikárabb és neutrálisabb a vers-én kezelése, sokkal mélyebb a figyelem a külvilágra. Lehet is mélyebb, hisz most a külvilág hozza az erőt, recseg-ropog a korábbi pozitív eszmék ácsolata. Ezzel együtt mintha Ady is belefáradt volna a túlhizlalt én fenntartásába, ahogyan belefáradt az életébe is. Hirtelen esendőnek látszik, és kicsinek, akit emiatt aztán könnyebb szeretni. A háború újravillanyozza a látásmódot, és kis reményt sejtet az új kapcsolat és házasság. De a Csinszkával kötött házasság botrányosan rossz. Ady szinte gyűlölte a nőt, akit a szabadsága korlátozójaként élt meg, afféle csendőrként az életében. Persze Csinszka is úgy érezte, hogy nagyon elcseszte az életét, amikor rajongásból hozzáment egy szifiliszes, alkoholista baromhoz. Ady ekkor már hat, aztán nyolc liter bort ivott naponta. Részegen ócsárolta a feleségét, s örökösen a váláson törte a fejét, de már erőtlen volt ahhoz, hogy bármit is változtasson az életén. Egy dologra tudott csak koncentrálni, hogy a napi adag ital meglegyen, s megírja még a szükséges verseket. „Ady E. berúg, írja Füst Milán a naplójában, a tiszteletére rendezett banketten, – dúrva a feleségével – aki fínom, kedves és gazdag nő – s már némi melanchólia mutatkozik rajta: a lelkesedését, mikor a dolog komoly kezdett lenni, elkezdte bánni – de nem táncolhatott vissza s a bánás most már az undorig nő.” A versek, amelyek ebből a kapcsolatból születtek, mert bármilyen is volt a viszonyuk, Ady inspiráló anyagként használta a „szerelmüket”, mint ahogyan minden alkotó minden vele történtet alapanyagnak tekint, a versek már nem tudtak úgy felizzani, mint a Léda-versek, inkább lettek afféle könyörgések az ápoló nénihez, hogy tartsa életben a szegény öreg és beteg embert, rimánkodás az éphez és fiatalhoz. Elég csak a legismertebb példa, az Őrizem a szemed rezignált, belenyugvó, lemondó sorait felidézni. A Léda-versek bujaságához és szenvedélyes hangjához képest ez visszalépés a testetlen és erőt vesztett költészetbe.

Az irodalomkritika a két utolsó kötet kapcsán hatalmas fordulatról beszél, az első kötetekhez mérhető költői erőről, a szimbolikus, szecessziós hang elhalásáról, a modernebb, expresszív kifejezésmód megjelenéséről, olyan új poétikai szituációról, ahonnét akár a teljes költészet is újraolvasható. Ám az a gyanú réved fel az emberben, hogy a kritika képtelen mit kezdeni egy avítt vátesszel, s új kulcsot szeretne találni Adyhoz, hogy ne kelljen evakuálni a nemzeti panteonból. Mert e két utolsó kötetben, minden változás mellett, kevés a jó vers, ami pedig jó, inkább értelmezhető a romantika felől, mint az expresszionizmus irányából. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára (A halottak élén, 1918), ez az elsöprő erejű vészt látó remekmű inkább Vörösmarty Előszavára rímel és nem a kor expresszionizmusára. S ekként a visszavont szimbolikusság ellenére épp e romantikus látásmód miatt szervesül a két kötet az életműbe. Hisz Ady valójában a romantikát melegíti fel, sőt felforralja újra, fűszerezi szecessziós életburjánzással és szimbolikus világépítéssel, s ez az attitűd tud hatni a kor olvasóira. A romantikus túlzások lenyűgözik a kortársakat, s olyan erővel hatnak, hogy nincs ki rákérdezzen, mi is ez tulajdonképpen, ki beszél a versekben, ki ez a megátalkodott éngenerátor, és kihez szól valójában. A kor embere szívesebben áll be egy megváltó árnyékába, mint egy költőébe. Amikor ezt írom, nem tekintem magam szobordöntögetőnek, mégis van bennem félelem, hogy vallásgyalázó lettem. A mai napig nem hunyt ki bennünk a félelem, ha kritikailag fordulunk felé, hogy valahol megbűnhődünk, hogy életbe lép a tízparancsolat második pontja: „Az Úrnak a te istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába felveszi.” Az öntudatát kereső nemzetnek viszont épp egy ilyen szakrális hősre volt szüksége. Valójában Ady az egyetlen, igazán nagy romantikus költőnk. A feudalizmusból épp kitántorogni kezdő nemzetnek pont erre a karakterre volt szüksége, egy zászlóvivőre, aki hatalmas hévvel a romantika nagy gondolatait újramondja és kiegészíti a modern ideológiák elvárásaival.

A Saint-Michel Boulevard-on megyek, épp a kávéház előtt, ahová Ady járt inni, eszembe jut a jelenet, amikor a magyar szobrász cipeli haza a részeg költőt a szállodába, kopog a feje a lépcsőn, ahogy vonszolja fel a testet, s hogy másnap hogyan kuncsorgott térden állva Léda előtt, hogy csak most az egyszer bocsásson meg. Vajon, gondolkodom ott, ahol az ősz annak idején beszökött, miképpen születhetett meg a részegség és a másnaposság közötti résben, a rossz versek közötti hasadék időben a Párisban járt az ősz (Vér és arany, 1907) vagy a Kocsi-út az éjszakában (Szeretném, ha szeretnének, 1909), hogy miképpen tudta az a rossz szekér, mondjuk az élet (vagy Élet), kirázni ebből a kötőből azt a pár tucat remekművet.

Lipovecz Iván: Európa: Brexit-reflexiók

 

Egy értékközösség konfliktusos útja

 

2017. június 8-án végképp eldőlt, hogy az Egyesült Királyság elhagyja az Európai Uniót, és ezzel hatalmas sebet üt az elmúlt közel hatvan évben formálódott európai gazdasági és politikai rendszeren. A döntés, hogy legyen Brexit, természetesen már egy évvel ezelőtt megszületett, amikor a népszavazáson részt vett mintegy harmincnégymillió ember, és a voksolók ötvenkét százalékos többsége igent mondott az unióból való kilépésre. De Theresa May kormánya a Brüsszellel folytatandó tárgyalások megkezdése előtt lényegében újabb felhatalmazást akart kapni, és ezért idő előtti parlamenti választást kezdeményezett, a győzelem biztos tudatában. Csakhogy a magát Margaret Thatcher reinkarnációjának érző miniszterelnök alaposan elszámította magát: a tory kormány hajszál híján megbukott.

Ha Amber Rudd – aki egy éve Mayt követte a belügyminiszteri székben – a maga körzetében nem nyer mindössze háromszáz szavazattal (az összes ott leadott voks 0,6 százalékával!) munkáspárti ellenfelével szemben, vagy ha az észak-írországi unionisták nem kapnak két mandátummal többet, mint a legutóbbi választáson, akkor a konzervatívoknak nem lett volna meg a kormányzáshoz szükséges többségük, és a Brexit igencsak kétségessé vált volna. (Nagyon érdekes epizódja a történetnek, hogy tavaly Észak-Írországban a többség a kilépés ellen szavazott, most viszont azok a protestáns unionisták – a hírhedt Ian Paisley tiszteletes mai fundamentalista utódai – szereztek többséget, akiknek egyáltalán nem fáj, hogy az Ír-sziget két része közé újra sorompó kerül.)

A toryk ellenfelei: a szavazataik számát tíz százalékkal növelni tudó Munkáspárt, a két és fél millió szavazat dacára is csak tizenkét parlamenti mandátumhoz jutott liberális-demokraták és a sokat vesztő, de még így is a harmadik legnagyobb frakcióval rendelkező párt helyére befutott skót nacionalisták egyformán Brexit-ellenesek. És eléggé valószínű, hogy Theresa May bukása esetén a dolog visszafordítására tettek volna lépéseket. Persze azt sem szabad számításon kívül hagyni, hogy a népszavazáshoz képest négy százalékkal alacsonyabb választási részvétel talán azzal is magyarázható: a Brexit-pártiak közül sokan úgy gondolhatták, hogy Theresa May így is, úgy is győzni fog, és elindítja a kilépési folyamatot.

Nagyon meleg volt 1972-ben azon a júliusi szombaton, amikor a brüsszeli Egmont-palotában sor került az 1957-ben létrehozott Európai Gazdasági Közösség első kibővítésének ünnepélyes aktusára. Én előző nap, épp a kánikula miatt, egy szál trikóban szálltam fel a Brüsszelbe induló repülőgépre, összes ruházatom a feladott bőröndben volt. Zaventemben, a repülőtéren derült ki, hogy a csomag elveszett. Semmi gond, vigasztaltak, ha megjön, rögtön utánam küldik a szállodába. Csakhogy ez másnap délig nem történt meg. Szégyenszemre abban a szabadidő-öltözetben kellett elmennem az eseményre, és egy pillanatig sem voltam biztos benne, hogy ilyen külsővel fel fognak engedni a díszterem karzatára, ahonnan a sajtó képviselői kísérhették figyelemmel az aláírási ceremóniát. Legnagyobb meglepetésemre azonban egyetlen „ajtónálló” sem akadt fenn a kinézetemen. Akkor, fiatal rádiós újságíróként szembesültem először azzal: mit jelent a szabadság fogalma a mindennapok nyelvére lefordítva.

De mi is történt akkor az Egmont-palotában? (Az épületet egyébként német tulajdonosai az első világháború után kénytelenek voltak eladni Brüsszel városának, az pedig negyven évvel később továbbadta a belga államnak, amely azóta is reprezentációs célokra használja.) Nagy-Britannia, Dánia és Írország EGK-hoz való csatlakozásának szentesítése. (Eredetileg Norvégiának is ott lett volna a helye, de a norvég közvélemény népszavazáson nemet mondott a kialkudott csatlakozási feltételekre.) Vagyis egy olyan, valóban történelmi esemény zajlott le, amely három vagy négy évvel azelőtt még teljesen elképzelhetetlen lett volna.

Charles de Gaulle, a Francia Köztársaság elnöke ugyanis korábban ezt minden eszközzel megakadályozta. A második világháborúban a németekkel szembeni francia ellenállás vezetőjét 1958 végén választotta meg a Nemzetgyűlés a népszavazáson elfogadott új francia alkotmány alapján létrejött Ötödik Köztársaság elnökévé. (Öt évvel később, amikor már közvetlenül választottak köztársasági elnököt Franciaországban, De Gaulle-t megerősítették pozíciójában.) Még egy éve sem volt a hivatalában, amikor híres strasbourgi beszédében kijelentette: „Az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa, a teljes Európa az, ami meg fogja határozni a világ sorsát.”

Az üzenet egyik része világos volt: Charles de Gaulle Európájába a Szovjetunió, illetve az általa vezérelt kelet-európai szövetségi rendszer is beletartozik. (Ami mindössze három évvel a magyarországi események után eléggé figyelemkeltő kijelentés volt.) Igazi pikantériája azonban az üzenet másik felének volt: ha csak az egybefüggő kontinens jelenti Európát, akkor a Brit-szigetek nem tartoznak oda. Lehet, hogy De Gaulle-nak, aki valamikor Londonból irányította a franciaországi ellenállást, komoly személyes sérelmei adódtak. Ennél valószínűbb azonban, hogy ő nagyon is tisztán látta: a valódi távolság sokkal nagyobb annál a harmincnégy kilométernél, amit Calais és Dover között mérnek a Csatorna két partja közt. A történelmi ellenségeskedés évszázadai már rég elmúltak, Anglia és Franciaország éppen hogy szövetségesei voltak egymásnak a megelőző ötven évben, Németországgal szemben. Mégis: De Gaulle – I. Napóleon után százötven évvel, első francia államfőként – elutazott Németországba, hogy kezet rázzon Adenauer kancellárral, majd 1973-ban aláírták a további együttműködést szolgáló Élysée-szerződést. Viszont a britekről hallani sem akart. De Gaulle-nak előbb meg kellett buknia (ez formálisan az 1969-es lemondásával következett be, de valójában már a ’68-as párizsi diáklázadások után diszkreditált személlyé vált), majd egy évre rá meg is kellett halnia ahhoz, hogy a brit közös piaci csatlakozás napirendre kerülhessen.

Aminek a szükségességéről egyébként maguk az angolok sem lehettek maradéktalanul meggyőződve. A makacsul elutasító francia álláspont pedig ellenlépésre sarkallta őket. Így jött létre 1960-ban az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (EFTA), hét ország laza szövetsége Nagy-Britannia vezetésével. Ez azonban köszönőviszonyban sem volt az EGK-val. A tagállamok közt létesült vámunió kizárólag ipari árukra vonatkozott, és azok közül sem mindegyikre. A mezőgazdaságot, amely a Közös Piac működésének évtizedeken át az egyik legfőbb területe volt, egyáltalán nem vonták be az EFTA bűvkörébe, mint ahogyan a „három szabadság”, az áruk, a tőke és a munkaerő szabad áramlásának elérését sem célozták meg. A legnagyobb különbség pedig abban nyilvánult meg, hogy az EFTA-ban nem hoztak létre állandó intézményeket. Ezzel szemben az EGK, majd az Európai Unió egész működésének, szerves fejlődésének, az integráció kiteljesedésének egyfelől előmozdítói, másfelől garanciái ezek az állandó „oszlopok”: a bizottság, a parlament és – legújabban – a tanács.

Az EFTA-országok valószínűleg egy percig sem gondolták komolyan, hogy szervezetük életképes lesz az EGK-val szemben, és valamennyien igyekeztek az utóbbi felé. Csatlakozásuk végül is négy etapban megtörtént: 1972-ben a fent említett „egmonti” hármak, a nyolcvanas években Portugália, s végül 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország. Mára az EFTA-nak négy tagja maradt: Izland, Liechtenstein, Norvégia, Svájc – de ők is erős szimbiózisban vannak az EU-val az Európai Gazdasági Térség keretében.

A francia–brit szembenállás elmúltával a hetvenes-nyolcvanas években sokáig arra lehetett számítani, hogy nemzetiségi feszültségek roggyantják meg a nyugat-európai integráció alakuló rendszerét. Ilyen „forró krumpli” volt például Korzika. A Franciaországhoz tartozó szigeten, ahol Napóleon is született, a 18. század közepén, a Genovához tartozás idején keletkezett a világ első demokratikus alkotmánya, megelőzve még az Egyesült Államokét is. Viszont a sziget helyzete még kétszáz évvel később sem volt rendezve. Az 1976-ban alakult Korzikai Nemzeti Felszabadítási Front (FNLC) terrorakciókkal próbált nagyobb nyomatékot adni követeléseiknek. Az 1991-es Korzika-szerződésben biztosított autonómia még nem jelentette a végső megoldást, az önálló régió jogának megszerzése a 2000-es évekre maradt. Az FNLC csak tavaly jelentette be, hogy felhagy az erőszakos cselekedetekkel – „de ez nem jelenti, hogy letesszük a fegyvert”, fűzték hozzá.

Bár az 1972-es autonómiamegállapodással vége szakadt a terrorakcióknak Dél-Tirolban, Andreotti olasz miniszterelnök még 1985-ben is arról beszélt felháborodottan, hogy „nagynémet” törekvéseket lehet észlelni az észak-olaszországi tartományban. Miután az első világháború után az Olaszországhoz csatolt terület miatt Rómának évtizedeken át Ausztriával volt viszálya, annak rendezése nélkül aligha kerülhetett volna sor utóbbi 1995-ös EU-csatlakozására. A legnagyobb ilyen típusú feszültség azonban kétségtelenül a katolikus (észak)ír republikánusok és a protestáns unionisták konfliktusából adódott.

Ez ugyanis nem egyszerűen az Egyesült Királyság „belügye”, de az ír–brit viszony – tehát két EU-tagállam kapcsolatának – elmérgesítője is volt. Még akkor is, ha az Ír Köztársaság soha nem vállalt közösséget az Észak-Írország függetlenségéért terrorcselekményekkel küzdő Ír Köztársasági Hadsereggel (IRA). De hát Dublinban mégiscsak ugyanaz a Sinn Féin a politikai élet egyik meghatározó pártja, mint amelyik Belfastban az IRA úgynevezett nem katonai szárnya (és amelynek képviselői a londoni Westminsterben nem hajlandók felesküdni a királynőre). Az 1998. évi úgynevezett nagypénteki megállapodás jogszerűen pontot tett a fizikai háborúskodás végére, az ellenségeskedés azonban nem szűnt meg, és annak az előírásnak, hogy Belfastban közösen kormányozzanak, a rivális felek egyre kevésbé képesek eleget tenni.

Emlékezetes, hogy a hetvenes években nemcsak vallási, illetve etnikai, de kifejezetten ultrabalos ideológiai töltetű terrorszervezetek is felütötték a fejüket Nyugat-Európában: a Vörös Brigádok Olaszországban, a RAF az NSZK-ban, a malukui betelepülők Hollandiában. S bár egy időben – átmenetileg és helyileg korlátozottan – komoly kihívásokat jelentettek a demokratikus intézményeknek, végül is a társadalom számára kezelhető keretek közt maradtak.

Ezt azért sem árt felidézni, mert napjainkban egy egészen másfajta, nem belső eredetű, hanem kívülről vezérelt terrorhullámmal kell az EU országainak megküzdeniük. Amely, lévén egy – saját kultúrájuktól idegen – világvallás nézetrendszerétől átitatott, nemcsak súlyos fizikai fenyegetés, de egyben szellemi kihívás is. Hogyan lehet az egyén szabadságára épülő, a társadalom tagjai által megválasztott testületek működésén alapuló, a felsőbbrendűség lehetőségét par excellence tagadó emberi közösség eszméit sikerrel szembeállítani az alávetettséget mint legfőbb attribútumot középpontba állító vak engedelmességgel.

Mint ahogyan 2004 óta az EU saját története is részben erről szól. Az akkori, egyszeri tízes bővítés felettébb merész vállalkozás volt, utólag nézve igencsak felemás eredményekkel. Már a kiindulópontok is: a németek mindenképp „benn” akarták tudni Lengyelországot, ezért könnyen engedtek mások követeléseinek. London Máltát és Ciprust favorizálta, az északiak a Baltikumot. A kelet-közép-európai „kis négyes” (Magyarország–Szlovénia–Szlovákia–Csehország) iránt a többség igazából közömbös volt, ezek az országok önmagában a rendszerváltással „érdemelték ki”, hogy tárgyaljanak velük. Ráadásul ezt bővítési biztosként az a Günter Verheugen végezte, aki a nyolcvanas években a szocdem–szabaddemokrata szakításnak köszönhette politikai karrierje indulását az NSZK-ban – miután látványosan otthagyta az „áruló” Genscher külügyminisztert, meredeken jutott egyre feljebb az SPD-ben –, de akinek közelebbi ismeretei ezekről az országokról nem voltak. Mint egykori liberális, örült minden hírnek, amely a szabadság fokozódásáról szólt. És nem tudta, hogy egy olyan térséggel van dolga, ahol a demokratikus fejlődést előbb a hitleri, majd a szovjet rendszer nem megakasztotta, hanem helyettesítette, mivel demokratikus berendezkedés a második világháború kitörése előtt sem létezett.

Márpedig az EU – ahogyan németül mondják – „Wertegemeinschaft”, az értékek közössége, és ezeket az értékeket minden esetben mindenki „magával hozza” a közösségbe, és nem ott sajátítja el. Ma már jól látható, hogy ennek a demokratikus közmegegyezésen alapuló, a fékek és ellensúlyok rendszerét jól működtető, az emberi jogok tiszteletének feltétlenül elsőbbséget adó értékrendszernek Kelet-Közép-Európában komoly hiányosságai vannak. Amiről a csatlakozáskor vagy tudomást sem vettek, vagy szemet hunytak felettük.

És itt kanyarodunk vissza a Brexithez. Az Egyesült Királyságban tizenhét és fél millió embernek – akiknek a legkülönfélébb motívumaik lehettek, hogy miért így döntöttek – egyszerűen elege lett az egészből, és a kilépésre szavazott. Bizonyára sokan voltak közöttük, akiket a tudatlanság vagy a személyes sorsuk feletti elkeseredés vezérelt. De nagy részüknek nagyon is határozott elképzelésük lehetett. Ők ötven meg hatvan évvel ezelőtt szerettek volna egy exkluzív klub tagjaivá válni, olyan országokkal közösen, ahol a dolgok úgy nagyjából a helyükön vannak, ahol az adott szó is szerződést jelent, és ahol a partnerek egyenlőnek tekintik egymást. Erről a mostani EU-ról viszont azt gondolják, hogy keleti irányban az egész egy nagy német érdekövezet, feneketlen hordó, amelyből számolatlanul folyik el a pénz az azokat kézen-közön eltüntető népességek felé. A közösségi költségvetéssel majd negyven évvel ezelőtt már Margaret Thatchernek is sok baja volt, folyton visszakövetelt a brit befizetésekből, mert méltatlannak találta, hogy London tartson el bárkit is.

De Gaulle fenntartásait most látszik beigazolni az idő. Azzal a különbséggel, hogy a francia nemzeti hős annak idején egy általa félt expanziónak próbálta útját állni. A mai valóságban viszont az Egyesült Királyság az, amelyik nem akar „több Európát” magára engedni.

Kende Péter: A liberális demokrácia átütő sikere

A franciaországi választásokról – II.

 

A francia választásokról szóló előző cikkemben (Mozgó Világ, 2017/6.) az új elnök beiktatásáig jutottam el, jelezve, hogy a folyamat második részére (a nemzetgyűlési választásra) júniusban kerül sor. Beszámolómat tehát ez utóbbi befejezése után készítettem, ezúttal abból indulva ki, hogy olvasóközönségem az eredményekről – legalábbis nagy vonalakban – már tájékoztatást kapott a megszokott hírcsatornái révén. De talán itt is célszerű megállapítani, hogy a június 11-én és 18-án, két fordulóban lezajlott képviselőválasztás is az elnökválasztásból győztesen kikerült Emmanuel Macron – és vele együtt a liberális demokrácia – átütő sikerét hozta.

Az 1958-ban létrejött Ötödik Köztársaság választási rendszere a nemzetgyűlésnek nevezett képviselőház küldötteinek kérdésében dönt, ez a kétkamarás parlamentnek csak az első kamarája, alsóháza (a második a szenátus). A rendszer egyéni választókerületekre épül (ezekből 577 van, ennyi képviselő ül ugyanis a nemzetgyűlésben), kétfordulós és szimpla többségi. Ez azt jelenti, hogy ha az első fordulóban a regisztrált jelöltek valamelyike a kerületi listán nyilvántartott szavazók voksának több mint ötven százalékát megszerezte, akkor már el is nyerte a képviselői címet és funkciót, a második fordulóra ott már nem is kerül sor. A jelöltek közötti harc azonban az esetek túlnyomó részében a második fordulóban dől el, amikor már az egyszerű többség is elegendő (vagyis az, hogy a másik jelölt kevesebb szavazatot kapjon). Az első fordulóban bármely nagykorú állampolgár indulhat jelöltként, még csak nem is kell ott helyben laknia. Az illetőnek nem kell feltétlenül valamely országos vagy regionális párt támogatásával rendelkeznie, függetlenként is versenghet körzete szavazóinak kegyeiért (hacsak valamilyen korábbi bírói ítélet nem fosztotta meg őt a megválaszthatóság jogától). A valóságban a képviselőjelöltek túlnyomó többsége valamelyik működő, többnyire országos párt nevében és jóváhagyásával indul, de törvényesen ez nem feltétel.

Lássuk tehát, hogy a júniusi választáson milyen pártok vagy azzal egyenértékű más mozgalmak játszottak kisebb-nagyobb szerepet! A szokástól eltérően a „középnél” kezdjük, tekintve, hogy az idei választásokon az itt helyet kereső pártok és mozgalmak nyerték el a legtöbb képviselői helyet. Két ilyen csoport volt: a Macron által még elnökké választása előtt létrehozott La République En Marche (LREM, szabad fordításban: A Menetelő Köztársaság; a magyar sajtóban a Köztársaság Lendületben elnevezést használják), valamint a François Bayrou délnyugat-franciaországi politikus által 2007-ben alapított Modem, azaz a Demokratikus Mozgalom. Ez utóbbi nem sok sikert könyvelhetett el az azóta eltelt évtizedben, viszont a Macronnal idén tavasszal kötött szövetségének köszönhetően többszörösére növelte parlamenti képviselőinek számát. Szemben Macronnal, aki – mint ezt már előző cikkemben kiemeltem – újonc a francia politikában, Bayrou régi róka, aki időben megérezte, hogy az új elnöknek nagylelkűen felajánlott „szövetség” előnyös lesz a maga és pártja számára. Ha csak a megszerzett képviselői helyeket számítjuk, akkor ez így is lett, a Modem tényleges politikai befolyása szempontjából viszont már nem annyira. Valamilyen, a sajtó által felkapott korrupciós ügy miatt Bayrounak, aki az egyik legfontosabb tárca várományosa volt, két pártbeli miniszterjelölt társával együtt alig néhány órával az új kormány hivatalos megalakulása előtt tanácsosabbnak látszott lemondania, miközben a Modem és az LREM közti szövetség megmaradt. Ezzel szinte egyidejűleg, paradox módon, a kormány támogatására bejelentkezett a jobboldali térfélről a jövendőbeli ellenzék legfontosabb pártjának (LR, lásd alább) egyik, „az új kormánnyal konstruktív együttműködésre kész” – és ezáltal addigi pártjából kiszakadó – csoportja. Mint látható, „középen” a helyzet most még eléggé képlékeny.

De Macronhoz visszatérve: ő Bayroutól eltérően nem „középpártként” határozta meg a mozgalmát, hanem olyan politikai irányzatként, amelyik se nem jobb-, se nem baloldali, hanem a legjobb bal- és jobboldali elképzelésekből merítve mindig a „progresszív irányba” mozog. Erről 2017 elején Forradalom címen könyvet is közzétett. A mű címe (és tartalma is részben) vitatható, ezzel együtt mégis kijelenthető, hogy Macron megjelenése és vakmerő kezdeményezése forradalmi átalakulást indított el Franciaország politikai viszonyaiban…

A középről jobbra kanyarodva, a legfontosabb politikai erő a De Gaulle által 1958-ban alapított mozgalom[1], amelyet gaullistának szoktak nevezni, de amely az elmúlt hatvan évben annyiszor cserélt nevet, hogy azokat még felsorolni is túl hosszadalmas lenne. A magyar származású, de magyarul nem beszélő Sárközi (Nicolas Sarkozy) elnöksége óta a mozgalom Les Républicains (LR – Köztársaságiak) néven fut, ami annyiban zavaró, hogy a többi jelenkori francia párt vagy mozgalom is „köztársaságinak” tekinti magát, még a jobboldalon is, hát még attól balra! A névtől függetlenül az 1958 óta eltelt hat évtizedben legtöbbször és leghosszabb ideig ez a jobbközéphez tartozó párt kormányozta Franciaországot vagy egymagában, vagy más politikai erőkkel szövetségben. A 2012 előtti több mint fél évszázadban, vagyis François Hollande elnöksége előtt, a baloldalinak számító irányzatok csak Mitterrand hosszú elnöksége idején (1981–1995) voltak hatalmon, de a parlament választotta kormányzat még ekkor is kétszer került jobboldali vezetés alá.[2]

Tovább haladva jobb felé már csak egyetlen pártalakulat érdemel említést, éspedig: a Jean-Marie Le Pen által alapított Nemzeti Front (FN). Ez a párt az elmúlt években, Marine Le Pen mérsékeltebb vagy legalábbis retorikailag mértéktartóbb vezetése alatt, az „alapító atya” (ez a kifejezés itt nagyon is helytálló…) korszakát jóval meghaladó tömegbefolyásra tett szert. Az új vonal sikerének – és főleg parlamenti képviseletének – azonban határt szab az a körülmény, hogy magával a párttal még mindig senki vagy majdnem senki nem kíván szövetkezni. A fentebb leírt kétfordulós választási rendszer mellett ez a körülmény rendkívül erősen korlátozza e párt választási esélyeit, lehetséges képviselőinek számát. Néhány sorral lejjebb, ahol a különféle irányzatok számszerű eredményeiről lesz szó, ez nagyon világosan ki fog tűnni.

Most pedig térjünk át a baloldalra. Ezen a térfélen valaha – 1968-ig, és csökkenő mértékben bár, de valamennyire még Mitterrand első elnöki ciklusa előtt is – a kommunista párt (PCF) volt a vezető erő. Volt olyan országos választás, amelyen ez a párt a szavazatok több mint negyedét szerezte meg. A regionális (municipális) választáson pedig számos körzetben és különösen az ipari munkások körében olyan mértékben aratott, hogy úgyszólván az élet minden szférája felett ellenőrzést tudott gyakorolni. Befolyása a szellemi életben is nagy volt, aminek magyarázatát két tényezőben kell keresni. Az egyik: a marxista ideológia lenini változatának térhódítása (a szovjet érdekszférába került területeken túl elsősorban a „latin” országokban, azaz Franciaországban és Olaszországban, de még a spanyol nyelvű Dél-Amerika egy részében is). A másik: a 19. századi forradalmiság francia tradíciója, amely 1789-től 1870-ig, sőt még a 20. század első, nagyobbik felében is (egészen a Szovjetunió összeomlásáig), rányomta bélyegét Közép- és Nyugat-Európa baloldali értelmiségének gondolkodására.[3]

A szovjet politikai és társadalmi rendszer – a gazdaságról nem is szólva – azonban 1989 és 1991 között összeomlott, és ezt követően, de sok tekintetben már jóval előtte, a nyugati kommunista pártok befolyása is csökkent, aminek következtében egész Európában úgyszólván mindenütt a szocialista (németül szociáldemokrata) pártok lettek megint a politikai baloldal vezető erői, illetve képviselői. Nagy-Britanniában, az NSZK-ban és a skandináv országokban ez már korábban is így volt, Franciaországban viszont csak a hatvanas évek végétől. 1971-ben, Mitterrand vezetése alatt a francia Szocialista Párt teljesen újjáalakult, 1981-től kezdve pedig fontosabb kormányzati tényezővé vált, mint 1936 óta bármikor.[4] Ehhez a változáshoz még az is kellett persze, hogy a kommunista párt számszerűleg is és a befolyását illetően is visszaszoruljon. Sokak véleménye szerint ebben állt a Mitterrand-korszak legfontosabb (mindenesetre legmaradandóbb) politikai teljesítménye. Mitterrand első kormányában, 1981-től 1986-ig még voltak kommunista miniszterek. A szocialista elnök halálos ölelése azonban törpe párttá zsugorította az 1945 utáni évtizedek domináns baloldali erejét.

A baloldalhoz visszatérve: ott a szocialisták mellett még némi szerepet játszó pártok és mozgalmak csak részben politikaiak. A környezetvédők például, akik francia földön a szocialistákkal szoktak együttműködni, máskülönben valamilyen pártpolitikán túli eszmét követnek, ennélfogva (is) eléggé sokszínűek. Egyiküket, az egyik leghíresebb, egzotikus kalandozásairól ismert francia környezetvédőt (aki semmilyen párthoz sem tartozik) a kormányalakításba fogó Macron a kormányfő mellett kiemelt szerepet játszó államminiszterek egyikének nevezte ki. Ez egyelőre szerencsés választásnak tűnik – de ennek a történetnek is várjuk meg a végét…

 

Számszerű eredmények és összegzés

Összegzésemet egy olyan megállapítással kezdeném, amely a júniusban befejeződött választás legfontosabb jellegzetességét emeli ki. Ez pedig az, hogy a tárgyalt esemény a maga egészében, elejétől a végéig a liberális demokrácia szabályai szerint folyt le. Ennél nem volt több, de kevesebb sem. Ez már önmagában véve is optimizmusra hangol, különösen egy olyan történelmi helyzetben, amelyet számos európai és más országban a populizmus felívelése és a demokrácia visszaszorulása jellemez. Hiszen a Trump-jelenség nem egészen egyedülálló, a Brexitben is számos jele volt és van a helyi érdekű populizmusnak, Európa keleti felében pedig Orbán és Kaczyński nyomán nyugtalanító felívelésnek indult a szuverenizmus legkorlátoltabb, Európa- és liberalizmusellenes formája. Franciaországban Macron győzelmével egy ezzel teljesen ellentétes irányú folyamat indult el, méghozzá a földindulás erejével.

A politikai struktúrákat illetően a nemzetgyűlési választás legnagyobb újdonsága egy addig (2016 tavaszáig) nem létező mozgalom színre lépése és parlamenti pártként való megszerveződése, majd pedig átütő erejű diadala az addig színen lévő pártok és az azokat megtestesítő, vezető személyiségek fölött. Ez már önmagában is szemlélhető úgy, mint a demokratikus szabadság érvényesülésének eklatáns példája, hiszen nemcsak helyet kaphatott egy új politikai tehetség, akinek „forradalmasító” fantáziája – minden merészségével együtt – teljesen belefér a demokratikus eszmerendszerbe, hanem egy olyan, addig mozdíthatatlannak tartott beállítottságot is átadtak a múltnak, mint amilyen a bal- és a jobboldal szükségszerű szembenállásának sémája.

A politikai erők versenyéből azonban egyetlen pillanatra sem zártak ki senkit, és nem is szorítottak más módon háttérbe. Ennek köszönhetően olyan képviselőház állt össze, amelyben minden valamennyit is számító politikai erő képviselethez jutott. Persze nem az addig megszokott szerkezetben és arányokban. A politikai porondon eddig egymást váltó két történelmi párt összeomlott: a Szocialista Párt képviselőinek a száma a tizedére zsugorodott, a jobboldali ellenzékből nagy reményekkel indult gaullista párt alig több mint száztíz képviselői helyet szerzett (a pontos számokat lásd alább), s a még így összeálló frakcióból is kiszakadóban vannak azok, akik készek az új kormányzat támogatására, azoktól távolodnak el, akik ellenzékiségüket régi elképzeléseik szellemében kívánják gyakorolni. (Amikor e sorokat papírra vetem, a helyzet egyébként mindkét pártban olyan képlékeny, hogy a belső viszályok kimenetele egyelőre fölöttébb bizonytalan.) Az új szerkezet meghatározó jellegzetessége természetesen a köztársasági elnök színeiben megválasztott képviselők – azaz a kormánypárt – abszolút többsége, amely gyakorlatilag megnyitja az utat a meghirdetett reformok előtt, ha nem is a megvalósításuk, de legalábbis a biztos parlamenti támogatottságuk szempontjából. Magyar szemmel ez nem tűnik rokonszenvesnek, de csak azért, mert ilyen többsége 1990 óta egyetlen demokratikus szellemű pártnak sem volt, és mert a Fidesz 2010-ben szerzett hasonló mértékű többségéhez szemérmetlen visszaélések kapcsolódnak. Hogy mekkora a két helyzet közötti különbség, azt csupán egyetlen ténnyel fogom érzékeltetni. Az Ötödik Köztársaság gyakorlatában az elnök megválasztása megelőzi a képviselőkét. Az elnöknek viszont nyomban ki kell neveznie a kormányfőt, még azelőtt, hogy az új képviselőház összeállna. Nos, Macron elnök megválasztása másnapján a gaullista ellenzék egy tagját (Edouard Philippe-et, az északfrancia kikötőváros, Calais polgármesterét) bízta meg a kormány vezetésével, de a vele együtt kinevezett miniszterek közül is többen tartoznak más párthoz, mint az elnök mozgalmához. Még az egyik legfontosabb tárca (a gazdasági) vezetésére is egy ismert gaullista személyiség kapott megbízást. Hasonló többpártiság jellemzi a választás után kinevezett kormányt is, amelynek összeállítására és vezetésére megint a gaullista Edouard Philippe kapott megbízatást. E sorok írásakor azonban az új nemzetgyűlés még nem ült össze, ennélfogva bizalmi szavazásra sem került sor, nemhogy vitára, amelyben fény derült volna a képviselők végleges hovatartozására.

Az idei választás eredményeként született parlamenti szerkezetnek még egy újdonságáról kell röviden említést tenni. Eddig csak a korábbi vagy a mostani fontosabb pártokról esett szó. De 2017 kora nyarán számottevő képviselethez jutott két szélsőség is: a radikális szélsőbalt megtestesítő Mélenchon pártja (amely az Engedetlen Franciaország nevet viseli), valamint a Marine Le Pen vezette szélsőjobb, a Nemzeti Front. Ez utóbbi ugyan nem tudott annyi képviselői helyet szerezni, mint amennyi egy szabályos parlamenti frakcióhoz kell, de egy nyolcas csoport formájában mégis jelen van az új képviselőházban.[5] Mind a két irányzat vadul Európa-ellenes, szuverenista és liberalizmusgyűlölő, de csak a Nemzeti Front nyíltan nacionalista és menekültgyűlölő, Mélenchon (csupán) az „elitet” küldené a pokolra, és „a munkástömegek lázadásával” fenyegetőzik. Az, hogy ez a két szélsőség mire fogja vinni, e pillanatban még nem tudható.

Lássuk tehát most az új nemzetgyűlésbe bekerült pártok számszerű képviseletét!

Balról jobbra haladva először is Mélenchon szélsőbaloldali pártja foglal helyet a képviselőházban. Az Engedetlen Franciaország (La France Insoumise) tizennyolc mandátumot szerzett, ez pedig létszámát tekintve már egy szabályos frakció, de ha a kommunisták ezúttal is csatlakoznak hozzájuk, akkor a teljes létszám huszonnyolc főre emelkedik. A Szocialista Párt egymagában huszonkilenc mandátumot szerzett (ez kevesebb mint hat százalék, szemben az előző, 2012-es választáson elért több mint ötven százalékkal), de ha az elenyésző számú, fél tucatnál is kevesebb „radikálszocialista”,[6] továbbá néhány környezetvédő is csatlakozik hozzá, akkor e csoport létszáma negyvennégy főre duzzadhatna. Ez azonban valószínűtlen, mert egyelőre inkább arról van szó, hogy a szocialista színekben megválasztott képviselők egy része is a kormánytöbbséghez szeretne csatlakozni.

A középre áttérve vessük első pillantásunkat Macron elnök „a menetelők” (La République En Marche – Köztársaság Lendületben) néven emlegetett győztes pártjára, amely a 308 megválasztott képviselővel és a vele szövetséges Modemmel együtt (negyvenkét fő) abszolút, több mint hatvankét százalékos többséget szerzett az 577 küldöttet számláló képviselőházban. Ami, ha nem is precedens nélküli a több mint fél évszázados múltú Ötödik Köztársaságban, de egy új párt és egy „kezdő politikus” sikereként mégiscsak impozáns. S ez talán még nem is minden, mert a szavazásoknál e többség még kiegészülhet a gaullista LR, azaz a Köztársaságiak mintegy negyvenfőnyi, magát „konstruktívnak” nevező csoportjával, amely késznek nyilvánította magát az új kormány pozitív hatású és már régen időszerű reformelgondolásainak támogatására, sőt – mint már említettük – a megválasztott szocialista frakció néhány tagja is fontolgatja a kormánytöbbséghez való csatlakozását.

Ilyen arányú támogatottsággal már régóta nem rendelkezett egyetlen kormányzat sem. A politikai kommentátorok azonban joggal figyelmeztetnek arra, hogy a szavazatok és a képviselők többsége nem jelenti „az utca támogatását” is egyben, különösen egy olyan országban nem, amelynek egy aktív része igencsak fogékony a szociális demagógiára.[7] A sikeresen megválasztott elnöknek és a parlamenti többséget maga mögött tudó kormányzatnak ezzel is számolnia kell. Minden jel szerint Macron elnök nagyon is tisztában van ezzel a ténnyel, s ennek megfelelő gondossággal készíti elő a legkényesebb, szociális kihatású törvényeknek az illetékes szakszervezetekkel való előzetes, alapos és gondos megvitatását. Tanulmányai és korábbi tisztségei erre őt messzemenően felkészítették. Mint ahogy gazdasági miniszteri múltja – a rövidsége ellenére is – felkészítette őt az Európai Unió keretei között való politizálásra.

A választási eredmények áttekintéséhez azonban szólnunk kell még néhány szót a jobboldali térfélről is. Ehhez két párt tartozik: a gaullista LR és a Nemzeti Front (FN). Az LR eredményeit igencsak megtépázta a gaullista elnökjelölt (Fillon) korrupciós botránya és az ebből származó kudarca a választási folyamat első fázisában. Eredetileg ez a párt fölényes győzelemre számított a 2017-ben véget érő elnöki ciklus lejártával. Ehelyett a szavazatok és a nemzetgyűlési mandátumok mintegy huszonkét százalékával kell megelégednie.[8] Ami pedig a Nemzeti Frontot illeti, a tíz százalékot közelítő eredménye ellenére is csak nyolc képviselői helyhez jutott, ami ugyan sokkal több, mint amennyivel ez a párt valaha is rendelkezett, de ez a nemzetgyűlés teljes létszámának mindössze másfél százaléka, s még egy önálló frakció megalakításához sem elegendő. Ennek ellenére biztosra vehetjük, hogy Marine Le Pennel az élen e csoport tagjai nagyon erőteljesen fogják hallatni a hangjukat az új nemzetgyűlésben.

 

Ezzel elérkeztem összegzésem utolsó pontjához, amely nem más, mint Emmanuel Macron európaisága. Giscard d’Estaing óta nem volt Franciaországnak ilyen határozottan (és nemcsak érdekből) Európa-párti vezetője. Ami azért meglepő, mert Macron olyan pillanatban került a francia állam élére, amikor a politikai ügyek minden megfigyelője Európa „kimerültségéről” értekezett, s ennek okait próbálta megfejteni. E sorok írója úgy gondolja, hogy nem az európai gondolat merült ki, hanem azok, akik Európa fontosabb országaiban az államügyeket intézik. Megnyugtató tudni, hogy a kontinentális és demokratikus Európa mindkét vezető országában ez most nincs így. S az sem véletlen, hogy Macron fontosságát elsőnek Angela Merkel vette észre. De még ennél is többről van szó: Macronnal az élen Franciaország visszanyerte vezető és kezdeményező szerepét Európában s ezáltal (föltehetően) a nemzetek közötti kapcsolatok világában is.

Én személy szerint azt remélem, hogy a Macron–Merkel-kettős végre rendbe hozza szűkebb kontinensünk ügyeit. És ebbe az is beletartozik, hogy nagyon-nagyon nyomatékosan választás elé állítja azokat a kelet-közép-európai tagállamokat, amelyek a nemzeti szuverenitás jegyében illiberális politikát folytatnak, és visszaélnek a nettó befizető EU-s tagországok elnéző jóindulatával.

[1] Pontosabban újraalapított, mert pártként ez az irányzat már a Negyedik Köztársaságban is létezett.

[2] Mégpedig azért, mert az elnöki ciklus akkor még hét évre terjedt ki, de a képviselőház mandátuma változatlanul öt évre szólt, s mindkét közbeeső választáson (1986, 1993) a jobboldal győzött.

[3] Amint fentebb láttuk, e tradíció hatása nemrégiben még a liberális-demokrata Macron elnök könyvcímének megválasztásában is megcsillant…

[4] Ez a megállapítás azonban csak politikai értelemben igaz. Szellemi befolyás tekintetében korábbi ereje nem állt vissza, s ez csak részben vezethető vissza saját gyengeségére. Ennél fontosabb ok az a körülmény, hogy a politikai eszmék egyre kisebb szerepet játszanak a kultúrában és a társadalmak életében.

[5] A francia parlamenti szabályok értelmében szóhoz jutnak ugyan a független egyéni képviselők is, de hatékonyabban tehetik meg ezt azok a pártok, amelyek annyi mandátumot szereztek (tizenötöt vagy ennél többet), amennyivel már elismert frakciót lehet alakítani.

[6] Ez a párt a múlt század elejéről maradt fönn mind a Negyedik, mind az Ötödik Köztársaságban. Önállóan ma már nem tud létezni.

[7] Azt is intő jelzésként kell figyelembe venni, hogy a nemzetgyűlési választás második fordulójában a regisztrált választók több mint fele maradt távol az urnáktól (talán első ízben a háború óta). Még ha ez részben magyarázható azzal is, hogy az első forduló után sokan már eleve lefutottnak tartották ezt a meccset, a tény azért tény marad: ezúttal az istenadta nép kisebbsége hozta létre a parlamenti többséget.

[8] Még a többségi választási rendszerben is elképzelhető arányos képviselet a közepes eredményt elérő pártok esetében.

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Hargitai Miklós: Pénz az ablakban (a júniusi számból)

0
Szórványosan 1995 óta, rendszeresen tíz éve írok tényfeltáró cikkeket.