A falunak látszó, 2013-ban várossá avanzsált Aba polgármestere, Kossa Lajos 1994 óta vezeti helyi népét, jelenleg mintegy négy és fél ezer főt. Kossa, akiről tudható, hogy várossámán, Abát „az új világ egyik mindenoldalú jövőszigetévé” kívánja fejleszteni, bármit is jelentsen ez. Erélyesen küzd a láthatatlan világból ellene áskálódó ártó szellemekkel, a testületi üléseken tibeti hangtálat kongat, gyertyát gyújt, hogy fénye elűzze a negatív szellemiségeket, és négy üres széket állíttat az asztal mellé, hogy ott üljön és döntéseiben segítse őt Széll Kálmán, Gandhi, Martin Luther King és a dalai láma. Bizonyára az ő támogatásuk, hozzá még némi boszorkányság kellett ahhoz, hogy huszonnégy éven át mindig újra megválasztották polginak Kossát. Bár lehet, hogy sokan félnek tőle, az is befolyásolhatja az emberfiát szavazáskor.

Hogy mindemellett sikkasztással vádolják, az csak megerősítette bennem a benyomást, hogy az abai polgármester hasonlatos lehet a láthatatlan világ támogatásával hatalomra jutó és azt megtartó, emellett korrupt afrikai vezetőkhöz. Még a hajdanvolt afrikai életemben hallottam, nem is egyszer, hogy elnökök, királyok, hadvezérek körülveszik magukat varázslókkal, fétisisztákkal, mágusokkal, talizmánokat és rejtelmes varázsszereket nagy hozzáértéssel használó vajákosokkal, segítségük nélkül nem is tudnák megtartani hatalmukat.

A Jeune Afrique című pánafrikai hetilap – alapíttatott a függetlenségek évében, 1960-ban, van benne politika, gazdaság, kultúra, sport, társadalom, minden, ami afrikai aktualitás – online változatában hamar rábukkantam témánkat tárgyaló írásokra. A Szaharától délre a láthatatlan világ és a politikai hatalom ma is meglehetősen elválaszthatatlan, bár ennek megállapítása nélkülözi a politikai korrektséget. Ugyanis ezzel csak erősítjük az ősi hagyományokba merevedett Afrika képét, amelyben fétisiszták, marabuk, gyógyítóemberek, más varázslók és boszorkányok uralják a képzeletet. Sőt, a valóságot. Ám nincsen ezzel Afrika egyedül, Ázsiától sem idegen a hatalom és az okkultizmus kapcsolata, sőt, és itt most François Soudant, a számos elnöki palotába bejáratos francia újságírót idézem, „noha jól őrzött titokról van szó, a beavatottak pontosan tudják, hogy Franciaországban Mitterrand és Chirac elnök is, valamint néhány nevezetes politikus a Negyedik Köztársaság idején, mint például Edgar Faure, odaadó »kliensei« voltak ennek a lebilincselő univerzumnak.” (A jól őrzött titokról már én is hallottam régebben susogni.)

Afrikában a függetlenséggel, az elektromosság és az oktatás elterjedésével nem föltétlenül járt együtt a felvilágosodás szelleme, nem tűnt el a varázslás, a láthatatlan erők hatalmába vetett hit vonzása. Az egypárti rendszerek idején egészen az 1990-es évek elejéig az olyan hírhedett zsarnokok, mint Mobutu, Eyadéma, Bokassa és mások, szemérmetlen nyíltsággal vették magukat körül fétisiszákkal és a Korán tiltása ellenére varázslással is foglalkozó marabukkal. A hatalmi, gyakran véres harcok nemegyszer sötét, láthatatlan erők elleni küzdelemnek álcázták magukat, összecsaptak a varázslók, és az ellenzéket, azaz ellenséget huhogó bagolynak, ártó kígyónak, dupla páncélú teknősbékának bélyegezve fizikailag is megsemmisítették.

A múlt század 90-es éveinek közepén Zaire (későbbi nevén Kongói Demokratikus Köztársaság) 32 éven át uralkodó katonai diktátora, Mobutu (teljes nevén Mobutu Sese Seko Kuku Ngbendu Wa Za Banga) hatalmas összegekért hozatta Szenegálból, Maliból és Mauritániából a marabukat, akik egy teljes emeletet foglaltak el a kinshasai Hotel Intercontinentalban, miközben próbálták kigyógyítani a diktátort rákjából. Nem sikerült. Mobutu uralmának utolsó évei az egész vezető réteg számára a boszorkányság jegyében teltek: egyik minisztere például nyilvánosan bevallotta, hogy az ördöggel kötött szerződése jegyében hullákkal aludt, hogy biztosítsa magának élete végéig tárcája megőrzését.

Idáig tudomásunk szerint Aba polgármestere, Kossa Lajos soha nem merészkedett a láthatatlan erőkkel folytatott szövetségében vagy harcában; nyilván a témától függ, milyen viszonyban van az okkult hatalmakkal. Ez utóbbiak támogató jóindulata a jelek szerint érdekében áll, mert a gonosz erői, az ügyészség álorcája mögé bújva, sikkasztással vádolják és felfüggesztett börtönbüntetést kértek rá, holmi potom tízmillió forintnyi önkormányzati pénz eltüntetése ügyében. Eme ármánykodás mögött csakis „Paprikajancsi, Sunyi Róka és Páváskodó Pulyka” állhat, akik a láthatatlan világból próbálják „zavarni az értelmes, érdemi testületi munkát”, miként ezt a polgármester maga mondta a saját szájával, az Abai hírek is közzétette, így videón élvezheti az internetes ország-világ.

Erről az épületes jelenetről eszünkbe juthat az a gyakori értelmezés, hogy egyetlen magyarázat kínálkozik az afrikai állami vezetők többnyire érthetetlen, szubjektív és homályos döntéseire: az, hogy okkult erőkkel szövetkeztek. Következésképpen a kijátszásukra is okkult erőket kell mozgósítani.

Nincs közszereplő Afrikában, aki megengedné magának, hogy ne vegye komolyan ezeket a dolgokat. Különösen választások előtt vagy kormányátalakítás idején, netán államcsíny előkészítése során. Az események szereplői fölvértezik magukat: varázsitalt isznak, élő állatot temetnek a földbe, rituális bemetszéseket végeztetnek a bőrükön, akár rituális gyilkosságokat is elkövetnek, lehetőleg kisgyerekeken.

Papok, lelkipásztorok és imámok is hisznek a láthatatlan világ ártó szellemeiben, már csak azért is, mert gyakran fordulnak hozzájuk híveik, hogy segítsenek hatástalanítani a varázslatokat. Nincs könnyű dolguk, amikor olyan félelmetes jelenségeket kell ártalmatlanná tenni, mint például a juhászt, aki nappal Bibliával a kezében legelteti nyáját, éjszaka viszont varázslóként rója az utakat, vállán talizmánokkal teli tarisznyája… Az efféle borzongató hírekről beszámoló újságírók állítják, hogy még azok a politikusok is, akik nem hisznek az ilyen babonákban, kénytelenek úgy tenni, mintha hinnének, hogy megőrizzék híveik bizalmát.

A többpártrendszer és a politikai élet viszonylagos nyitása föllendítette a varázsláspiacot, mert növelte a hatalomért küzdők számát és izgalmukat a vetélkedés során. Legtöbb esélyük többnyire a hatalmon lévőknek van, mert tudvalevő, hogy a leghatékonyabb varázsszer az, amiért a legtöbbet fizetnek. A hatalmi harcban részt vevők nem sajnálják a pénzt. Varázslóikat mindig saját falujukból, saját etnikumukból választják ki, természetes, hogy bennük bíznak meg a legjobban.

Fontos dolog a védekezés, különösen választási kampány idején, amikor tartani lehet az ellenfél fétisisztáinak sokasodó manővereitől. A legutóbbi választáson Kongó-Brazzaville-ben ez volt a recept: kis szertartás kinn a természetben, el kell fogyasztani egy keserű italt (titok az összetétele) féltucatnyi gyógyfüvekből, pálmaolajból és kókuszdióból gyúrt gombóc társaságában, miközben a varázsló fehér krétával bekeni a védelmet kereső homlokát és orcáit. Ha az ügyfél nemcsak védelmet akar, de kettőzött erővel vissza is küldené a mágiát, szolgálnia kell a vetélytárs fotójával, továbbá egy hozzá tartozó tárggyal, legjobb, ha az néhány hajszál vagy levágott köröm. Ehhez persze az is kell, hogy legyen egy cinkosa az ellenfél táborában… A művelet ára egyébként 30 ezer CFA frank (kb. 45 euró).

A boszorkányság demokratizálódott – mondja egy kameruni antropológus, François Bingono Bingono. Nagyvállalatoknál és minisztériumokban egy kinevezett vezető csak akkor foglalja el elődje irodáját, ha már a saját fétisisztája „fertőtlenítette”. Jobb elővigyázatosnak lenni, mert nem alaptalan a feltételezés, hogy az előd fétiseket rejtett el a helyiségben, amivel továbbra is biztosítaná a hatalmát. Egy közmunkákat felügyelő csoport vezetője követelte, hogy mielőtt elfoglalja, cseréljék ki az iroda teljes bútorzatát. Egy rendőrfőnök hasonlóképpen, miután meglátta, hogy elődje egy koponyát helyezett el az íróasztalán.

Elefántcsontparton egy erősen vitatott elnökválasztás után 2011-ben a végül győztes elnök hívei a palotából kidobálták és megsemmisítették a vesztes és letartóztatott elnök összes fétisét (sok volt neki), majd még aznap dübörögtek az utcán az új hatalom buldózerei, és lerombolták az addig érvényes emlékműveket. (Mennyivel kifinomultabbak vagyunk, hogy csak szoborparkba szállítva dugjuk el, ami a múltra emlékeztet.) Az új elnök, Alassan Ouattara, azóta is hatalmon van, a saját fétiseit akarta. Katonái amulettekkel, talizmánokkal, varázsgyűrűkkel és kagylókkal aggatták tele magukat. Fétiseik biztosították a győzelmet a csatamezőn, és hitük szerint védelmezték őket a golyók ellen.

Gabonban az Egyesület a rituális bűntettek elleni harcért félelmetes számokat tesz közzé: több tucatra tehető minden évben a rituális gyilkosságok gyerek és felnőtt áldozatainak száma. A legkeresettebb szervek: a nyelv, a szemek, a fülek és a nemi szervek, lehetőleg a még élő áldozatokról levágva. „Minél nagyobb a szenvedése, annál nagyobb lesz a hatalma annak, aki az így megszerzett testrészt birtokolja” – magyarázta nemrégiben egy varázsló a Canal+ tévécsatornán. Szenegálban egy kórházi ápoló szerint igen jó árat kínálva gyakran kérnek tőlük placentát, körülmetélt kisfiúk előbőrét, holtan született csecsemők fejét.

Maliban van egy messze földön híres fétisiszta, aki egyenesen Sátánnak hívatja magát. Képviselőket, pártvezéreket, hadurakat és hadvezéreket fogad, legtöbben a láthatatlanná tevő gyűrűért és a golyókat elhárító varázsszerért keresik fel. Nincs fix ára a szolgáltatásainak, adományt kell neki adni kinek-kinek a lehetőségei szerint. De ha ahhoz képest keveset ad, jelzi fenyegetőleg Sátán, bármikor visszavonhatja munkája eredményét…

Lám, milyen jó nekünk, hogy Európában vagyunk, és felelős vezetőink ellenségei csak paprikajancsik, sunyi rókák, akármilyen pulykák – ebből azért nagy baj nem lehet. Nem folyik vér. Nem is fog, hiszen Gandhi figyel egy üres székről.

Kép: Csurka Eszter

Mintha hatalmas csokoládépapírba csomagolták volna Erdélyt, olyan a látkép néhány héttel az európai parlamenti választás előtt. A híres Rom csoki reklámja a Ceauşescu-korszak egyik utolsó, még kapható édessége köszön vissza a hirdetőoszlopokról. A Rom csoki a rum-román szavak kínos keverékéből született „annak idején”, amikor a pionírlapok tele voltak a dákok és rómaiak ádáz küzdelmeiről és a román nép születéséről szóló képregényekkel, történetekkel. Abból az időből, amikor az alkoholizmus a teljes társadalmat érintő népbetegséggé vált. Amikor ivott a hiánygazdaságban céltalanul és értelmetlenül termelő gyári munkás, a politikailag megfélemlített, sarokba szorított és parkolópályára állított értelmiségi, a folyamatos önfeladásra, önmegtagadásra kényszerített besúgó és az állandó megfigyelés alatt tartott megfigyelt. Vedelt az államilag tervezett, fenntartott nacionalizmus gőzébe pácolt többségi, és vedelt a megszégyenített, történelemből ki- és átírt kisebbségi. Vedelt az egész ország, és ehhez keserédes mázt, mindenhol érezhető, visszatérő aromát a Rom csoki adott valamikor.

A termék, amely a hiánygazdaság utolsó jutalomfalata volt, nem tűnt el a rendszerváltással. Szinte azonnal felismerte az új román piac, hogyan lehet profitálni a Ceauşescu-korszak iránti nosztalgiából, hogyan adható el újra, az adalékokkal, mesterséges aromákkal és színezékkel dúsított nacionalizmus, hogyan szólíthatók meg az új idők hipszterei. A Rom csoki újra megjelent, a régihez megszólalásig hasonló köntösben a polcokon, azzal az egyértelmű üzenettel, hogy minden megváltozott, és minden marad ugyanolyan. Az idén a politikai kampány is felfedezte magának ezt a makacs terméket, a szociáldemokraták a Rom csoki reklámjára hajazó választási plakátokkal jelentek meg – ezekkel vannak most tele a közterek. Tulajdonképpen nem is kellett volna ráírni semmit, mert ami ebben a formában jelenik meg, azt így is, úgyis megeszik itt az emberek, a szokások, a változtatni nem tudás és nem akarás rabjaiként. De a szociáldemokraták nem elégedtek meg a biztos recepttel. A „Rom” csokireklám formához hozzárendelték a trumpiánus idők üzenetét is: legyen Románia az első – ezzel és ehhez hasonló vágyakkal, követelésekkel terelik választóikat az urnák elé.

Akár önkritikaként is olvasható az üzenet a kormánypárt részéről, hiszen ciklusok óta a szociáldemokraták határozzák meg az ország sorsát, úgy tűnhet, mintha eddig nem Románia lett volna az első, mintha a most európai parlamenti mandátumokért versengő párt valamiért a saját maga által vezetett országot hátrább sorolta volna, megkülönböztette volna, és most a saját maga általi elnyomás alóli felszabadításra készülne. Ilyen logikai bukfencekkel nem sokan törődnek. A trumpiánus szellem a teljes romániai politikai teret maga alá gyűrte. Románia elsőbbségével kampányolnak a liberálisok, a globalisták, az antiglobalisták. Az RMDSZ is megpróbált felülni erre a vonatra. A magyar kisebbségi szervezet, amely az elmúlt évek (magyar kormányhoz kötődő) taktikázásai miatt kiszorult a román kormányból, jelentősen visszaszorult az erdélyi önkormányzatokból, szavazóit elszippantják az etnikai nyitásra (vagy annak látszatára) kész román pártok, szintén előre menekül. Most először a magyar szervezet is megpróbálja megszólítani a román szavazókat – dacára annak, hogy az etnikai átszavazást szinte utolsóként a térségben elutasítja. „Legyen Erdély az ország homloka” – ez az üzenet jelent meg a román nyelvű RMDSZ-plakátokon. A magyar érdekképviselet nem tud és nem akar leszállni a konfliktusverseny-alapú politikai vasútról. Az RMDSZ is ki akarja jelölni, hogy kik legyenek az elsők, és kik a másodikok, harmadikok és sokadrendűek, hasonlóan a mai tekintély- és kirekesztés alapú hatalmi gyakorlat többi szereplőjéhez.

Az RMDSZ annak a magyar kormánynak a szövetségese, amely a nemzetállamok megerősítésével házal ciklusok óta, és ezzel a programmal nyert meg több választást. És egy olyan országban kell a nemzetállam mellett felszólalnia, amelyben a nemzetállam a szövetség által képviselt kisebbségi közösség számára a legnagyobb veszélyforrás, a legfenyegetőbb csapda, sok évtizedes rémálom. Feloldhatatlan paradoxon, és a szövetség nem is bíbelődik a feloldásával.

Volt már rá példa Romániában, hogy a románoknál is románabb nacionalizmussal nyert választást egy kisebbségi: a szász Klaus Iohannis. E győzelemmel sokan veszítettek: elsősorban a kisebbségi közösségek, tovább romlott az amúgy sem felhőtlen szász–magyar viszony. (Az utóbbi hetek szomorú eseménye, hogy kisebbségi köztéri feliratokért a székelyföldi magyar önkormányzatokat megbírságolták, a szászföldi szászokat nem. Az RMDSZ a szászok privilégiumaira mutogatott, de tényleges jogvédelem, helyreigazítás-korrekció nem történt, viszont tovább nőtt a feszültség).

A szövetség az EP-kampányban megpróbálta átvágni ezt a gordiuszi csomót, és a „ki legyen az első” kérdésre a regionális ellentétekkel válaszolt. Legyen Erdély az első – hirdeti az RMDSZ, abban a reményben, hogy a transzszilvanista románok közül (érdemi, hatékony román transzszilvanista mozgalom híján) majd néhányan átszavaznak. És ha nem is lesz átszavazás, de legalább nem mondhatja senki, hogy az RMDSZ képtelen volt megnevezni egy kedvezményezettet, képtelen volt másokat hátrább rangsorolni, beszállni az egymás legyőzésére alapuló politikai versenybe.

A magyar közösség számára természetesen van saját, házi használatú, csak a magyaroknak szóló üzenete is. Például az, hogy legyen végre európai szintű kisebbségvédelem. Nem akármilyen, és nem akárkinek: csakis az őslakos kisebbségeknek, nehogy véletlenül valaki azt higgye, hogy a betelepülő muszlimok vagy a zsidók oldalára állna az erdélyi magyar érdekvédelem. E mellett még egy politikai cél, kívánság jelenik meg: jöjjön több pénz az Európai Unióból, jusson például traktorra – ismételgetik az RMDSZ-es politikusok úton-útfélen. Jól látják ők is, a kisebbségvédelmi kampány ma már nem mozgat meg senkit annyira, hogy elmenjen az urnákig. Egyrészt azért, mert ma még – dacára az egyre radikálisabb, újnacionalista román politikában – senki sem érzi tényleg fenyegetettnek magát. Az a félelem és szorongás, ami a kilencvenes években mozgósította az erdélyi magyar szavazókat, valamelyest oldódott. A Brüsszel-ellenes magyarországi politikai kampány, amely Erdélyben is dübörög, erodált mindenféle unióval szembeni bizalmat, szimpátiát. Mi vinné el az EP-választásra az erdélyi magyarokat, ha a kisebbségi jogaikat nem féltik, Brüsszelt az új Moszkvaként ismerik, nem várnak és nem remélnek semmit? Hát az uniós támogatásokból megvásárolható új traktor ígérete – így okoskodik az RMDSZ, és valószínűleg van ráció ebben a taktikában. A pénz az új Moszkvától sem büdös, ahogy nem volt az a régitől sem: az erdélyi magyar közösség is túlélésre játszott, játszik, kiegyezésre, haszonszerzésre – mint mindenki – az erdélyi magyarok is kaphatók. Nem látni, hogy ez a leegyszerűsítő, közvetlen, rövid távú érdekekre apelláló üzenet mire lesz elég. (Az RMDSZ EP-képviselő-állításának amúgy semmi köze nincs saját politikai programjához. Egyszerű, szervezeten belüli kiegyezés és leszámolás történt, az EP képviselői hely nem a politikai érdekérvényesítés eszköze, hanem a párton belüli jutalmazás, hierarchizálás módja). Talán mégiscsak lesznek olyanok, akik elmennek szavazni, legalább azok, akik új traktort szeretnének. Akik ennél is többet, mondjuk a külföldön dolgozó munkavállalók védelmét, infrastruktúra-fejlesztést remélnek az új uniós politikától, azok a román pártok valamelyikére, a sok nacionalista közül a kevésbé nacionalistákra fognak szavazni. Vagy nem mennek el szavazni, mert kiábrándultak, reményvesztettek, mert a sokéves unióellenes kampányt nem lehet felülírni most néhány közepesen ötletes plakáttal.

A hosszú távú következmények azonban egyértelműek: az újnacionalizmus Romániában is keresi a hangját jobb- és baloldalon egyaránt. Ezzel a magyar érdekképviselet nem tud és nem is akar semmit sem kezdeni, hiszen maga is a magyar újnacionalizmus képviselője, hirdetője. A román liberálisok egy olyan magyarellenes újságírót, Rares Bogdant jelöltek a választási lista élére, aki a Vadim Tudor–Gheorghe Funar-korszakot is maga mögé utasítja gyűlölködő, konfliktusgerjesztő megnyilvánulásaival. A különbség az, hogy míg a Funar–Vadim Tudor-korszakban volt elhatárolódó, a magyarokkal szolidáris ellenzék, addig ma nincs ilyen, fel sem merül, hogy ez valami jogellenes, társadalomellenes jelenség volna.

Ma ez az újnacionalizmus a román uniós politika, és erre az RMDSZ csak rálicitálni tud, úgy, hogy közben élezi és mélyíti a konfliktusokat. Lehet, hogy végül sikerül megvásárolni a vágyott traktorokat – csak munkaerő nem lesz hozzá, mert nincs a munkaerő-elvándorlást lassító, akadályozó program, akarat. És nem történik meg a rendszerváltás óta ígérgetett, késleltetett mezőgazdasági reform sem, amelynek egyik feltétele a romániai regionális egyenlőtlenségek kezelése, az együttműködések erősítése. Úgy azért eléggé nehéz, ha a politikai kampány kulcsmondata a regionális privilégiumok erősítése, a térségek szembeállítása, a történelmi konfliktusok kihasználása és tovább élesítése.

Úgy zajlik az uniós választási kampány, hogy nyomokban sem tartalmaz semmilyen uniós elképzelést, párbeszédet, újragondolást. Valamiféle együttműködés mondjuk mégiscsak van. Április végén ünnepelte Nagyvárad Romániához való „megtérésének” századik évfordulóját. A nagyszabású, utcai felvonulással, köztéri demonstrációval járó programhoz a kellékeket, eszközöket egy magyarországi cégtől bérelte a város – írják a nagyváradi kollégák. Száz év után sem elég felszerelt ahhoz a román adminisztráció, hogy ünnepelni tudja önmagát, de szerencsére segítségére van ebben a magyar mulatósipar. Végül is az emberek mit akarnak? Pecsenyét. Mindegy, hogy ki süti: a vesztes vagy a nyertes nemzetállam, a közpénzből önmagát ünneplő önkormányzat vagy az ügyeskedő magánvállalkozó. Egyszer, lehetőleg még ma, lakjunk jól, aztán majd holnap meglátjuk, mi lesz, kinek jut, kinek nem jut, ki lesz az első és ki az utolsó a sorban.

Kép: Csurka Eszter (3 Fekete Lyuk)

Berlin, 2019. január 15.

Centenáriumok korát éljük, úgy is mondhatnám, mindennek száz éve, lassan mi magunknak is. Számmisztikánkat a politika leköveti, beépíti saját kommunikációs rendszerébe. Történelmi eseményeket és személyiségeket naptári pontossággal már-már kényszeresen értékelnek vagy újraértékelnek. Itt éppen Rosa Luxemburg halálának kerek évfordulója ad alkalmat közös szellemidézésre. Nem akármilyen haláleset volt az: Németország Kommunista Pártjának alapítóját, harcostársával, Karl Liebknechttel együtt egy katonai kommandó foglyul ejtette, brutálisan meggyilkolta, és holttestüket a Landwehr-csatornába dobta. A gyilkosság technikája – autós rablás, majd félig agyonverés, félig agyonlövés a városon kívül – iskolát teremtett: egy évvel később ugyanígy végeztek a magyar különítményesek Somogyi Bélával és Bacsó Bélával, a Népszava szerkesztőivel, 1924-ben pedig az olasz feketeingesek Giacomo Matteotti szocialista pártfőtitkárral. A két utóbbi gyilkosság kapcsán felmerült a gyanú, hogy Horthynak, illetőleg a Ducénak legalábbis közvetett felbujtói szerepe lehetett bennük. Bizonyíték a dolgok természeténél fogva nem került elő.
A berlini öldöklés hátteréről többet tudunk. A monarchia összeomlása után a baloldali Független Szociáldemokrata Párt és szélsőbaloldali Spartacus Szövetség szocialista jövőt szánt Németországnak, és ehhez elsősorban a tűzoltó szerepét játszó rendpárti, régi szociáldemokraták ideiglenes kormányát kívánták megdönteni. A Spartacus – 1919 elejétől Kommunista Párt néven – Karl Liebknecht és a börtönéből éppen kiszabadult Rosa Luxemburg vezetésével 1919 januárjában felkelést szervezett, ám az néhány napos véres utcai harcok után összeomlott. A hatalmában fenyegetett szocdem kormány ekkor a hadseregre, az meg a különítményekre bízta a rend helyreállítását, és ennek része volt a bestiális tett, amelyért maga Gustav Noske, a párt által kinevezett belügyminiszter vállalta az erkölcsi felelősséget, mondván: „Valakinek el kellett játszani a véreb szerepét.” Rövidre fogva: a belháború a német munkásmozgalom három irányzata között folyt a mindhármat egyként gyűlölő katonai kaszt segédletével. Ez történt száz évvel ezelőtt.
Az akkori áldozatok közül legélesebben Rosa Luxemburg arcéle maradt meg a közemlékezetben. A lengyel-zsidó származású forradalmár szinte tökéletesen alkalmas volt rá, hogy a kommunizmus hatásos ikonja legyen a kései utódok szemében. Csakhogy a panteonba való befogadását némely körülmény nehezítette. A „vörös Rosa” ugyanis börtöncellájából, amelybe háborúellenes fellépése miatt került, szorosan követte az orosz forradalom eseményeit, és alapos bírálatban részesítette a bolsevik hatalomátvételt, főleg a többpárti duma erőszakos feloszlatását, a kezdődő vörös terrort és a szabad sajtó felszámolását. Tanulmányában alapelvként szögezte le, hogy „a szabadság a másként gondolkodók szabadságát” is jelenti. Ez az eretnek felfogás mit sem változtatott azon, hogy haláláig kitartott a szocialista utópia mellett, és a tanácshatalmat összeegyeztethetőnek vélte a parlamenti demokráciával. Hogy ezt miként gondolta, azt korai és tragikus halála miatt már nem állt módjában kifejteni.
A húszas évek nyugat-európai kommunistái között még sok híve akadt, akik nem orosz minta szerint képzelték a szocializmust, és főleg függetlenek akartak maradni a moszkvai központ parancsaitól. Ezeket a Kommunista Internacionálé „luxemburgista” elhajlókként bélyegezte meg, és sorra-rendre kirekesztette a mozgalomból. Sztálin Rosa Luxemburg örökségét támadva jutott el ahhoz a kárhozatos téziséhez, miszerint a baloldali szociáldemokraták veszélyesebbek a „szociálfasisztának” minősített jobboldaliaknál, mert álforradalmi magatartásukkal megtévesztik a proletariátust. A német baloldal megosztottsága ezzel visszavonhatatlan volt, és megkönnyítette a náci hatalomátvételt.

Rosa Luxemburg, mint kritikus szellem, az NDK vezető pártjának sem kellett – mártírként viszont őt és Liebknechtet is államilag kötelező tisztelet övezte. Minden év januárjában gyászmenet indult a friedrichsfeldei Szocialisták Temetője irányába, hogy lerója kegyeletét a két pártalapító előtt. Ugyanakkor Az orosz forradalom bírálata évtizedekig tabunak számított, és csak 1976-ben jelenhetett meg, mintegy ínyencségként elbújtatva az Összes Művek hatkötetes kiadásában. Wolff Biermannt, a politikai dalköltőt abban az évben engedték ki először az NSZK-ba turnéra, és ez eleinte a liberalizálódás kedvező előjelének számított. Kölnben Biermann, hatalmas közönség előtt, két strófa között gitárt pengetve, melodramatikusan idézte a nevezetes luxemburgi bekezdést: „Általános választások, korlátlan sajtó- és gyülekezési szabadság, szabad véleménynyilvánítás nélkül elhal az élet min­den nyilvános intézményben, látszatlétté válik, amelyben a bürokrácia az egyedüli tevékeny elem. A közélet lassanként elszenderül, néhány tucat pártvezér dirigál. Időről időre gyűlésekre mozgósítják a munkásság elitjét, hogy az megtapsolja a vezérek beszédeit. Alapjában tehát klikkrendszerről van szó, amely kétségtelenül diktatúra, de nem a proletariátus, hanem maroknyi politikus diktatúrája.” Másnap Kelet-Berlinben az eretnek kommunistát megfosztották NDK-állampolgárságától. Jó sorsom úgy hozta, hogy azokban a napokban magam is Nyugat-Németországban tartózkodtam harmincnapos turistaként, és a Biermann-nal történtek igencsak felzaklattak. Kommunistának éppen már nem neveztem volna magam, de valami esélyt még adtam a szocializmus és az emberi jogok randevújának, vagy mint az énekes nevezte, „Rosa vörös demokráciájának”.
Voltaképpen ez az epizód terelt engem az akkoriban kialakuló demokratikus ellenzék felé. S mi ad isten, hazatérvén kiadói szerződés fogadott: Luxemburg hétszáz oldalas könyvét, A tőkefelhalmozást bízták szerény fordítói képességemre és szorgalmamra. Ortodox marxista értekezés volt, tekintélytisztelet nélküli, Marxszal is polemizáló, szövevényes, bonyolult nyelvezetű, csillogó intellektusra valló mű – kis híján belerokkantam. Jó tíz évvel később kelet-berlini ellenzéki barátaim csatlakoztak a szokásos Liebknecht–Luxemburg-gyászmenethez, házi készítésű molinókkal, rajtuk Luxemburg szlogenjével: „A szabadság mindig a másként gondolkodók szabadsága is”, valamint az addig kiebrudaltak, bebörtönzöttek és betiltottak fényképével. A Stasi hetven személyt vett őrizte, s egy magas rangú apparatcsik „szentségtörésnek” nevezte az akciót.
Most pedig – ezt látom az esti tévéadásban – a friedrichsfeldei Szocialista Temetőben igencsak vegyes gyülekezet emlékszik kezében vörös szegfűvel a két áldozatra: ott van a volt rendszer prominenciája, Egon Krenzcel, az utolsó pártfőtitkárral az élén, mögöttük a Stasi és a keletnémet Néphadsereg és Határőrség hagyományőrző egyesülete, jelen van természetesen a Balpárt Sarah Wagenknechttel és Oscar Lafontaine-nel, és vannak spontán emlékezők, valaki az egykori ellenzékiek és politikai foglyok közül is. Többen két székfűvel érkeznek, egyiket a kommunista vértanúk emlékművén hagyják, a másikat, Ulbricht és Pieck sírja mellett elhaladva, a „sztálinizmus áldozatainak” emléktáblájánál teszik le. Bizarr látvány, annyi szent, de van benne valami vigasztaló: egyik fél sem követeli az emlékművek áthelyezését, mondjuk, abból a szépészeti megfontolásból, hogy Friedrichsfeldén az 1913-as állapotokat állítsák helyre.

*

Egyszer voltam a Gundelben. 1999 nyarán egy német tévéstáb forgatott Pesten a frankfurti könyvvásár magyar díszvendégségének előkészületei közepette, mint a projekt kurátora szerepeltem. Búcsúzásképpen hívtak meg, talán vágóképnek is kellett nekik a legendás vendéglátóipari egység. Forró nyár volt, rövid ujjú ingben érkeztem a helyszínre, ahol nyomban felvilágosítottak, hogy fehér ing, zakó és nyakkendő nélkül nincs belépés. Viszont felajánlották, hogy ezeket a textíliákat béreljem ki a ruhatárban. A németek állták a költséget, így azután nem egészen méretarányos, de az alkalomhoz méltó öltözékben ülhettem asztalhoz. Amit fogyasztottam, nyilván méregdrága volt, de egyetlen fogásra sem emlékszem, amiért önszántamból még egyszer ellátogattam volna a Városliget gasztronómiai ékességébe. Az akkori lakhelyemhez közeli Thököly étteremben viszont polgári áron elsőrangú brassói aprópecsenyében részeltettek.
Mindez arról jutott eszembe, hogy kormányunk a várbeli karmelita kolostorba költözve éttermet is nyittatott magának, mégpedig az állítólag idevágó pályázatot megnyerő Gundel védnöksége alatt. Az étlapon feltüntetett árak azonban egy menza vagy egy közönséges vállalati étkezde szintjén mozognak, és a választék is elég szerény. Az új létesítmény sokakat felháborított. Egyfelől azt rótták fel az ott étkezőknek, hogy magas jövedelmük ellenére ráfanyalodnak erre a csaknem ingyenes konyhára. Másfelől a patinás céget azzal gyanúsították, hogy az olcsó árkalkulációért valami más, busás állami megrendeléssel remélik kárpótolni magukat. Noha értettem ezeket a nyilvános megszólalásokat, valami fenntartás mégis maradt bennem, és értelmezési gondjaim is támadtak az ügy kapcsán.
Őszintén megvallom: hogy mit és mennyiért falatoznak a kormányférfiak és -nők, ez engem, hogy egy kossuthi kifejezéssel éljek, csak közepesen érdekel. Ha más bajom nincs velük, tőlem akár degeszre tömhetik magukat, és ebből a szempontból mindegy, hogy drágán vagy olcsón elégítik ki zsigeri vágyaikat. Persze tudom, hogy erre a megfontolásra figyelmeztető ujjak százai emelkednek fel „az adófizetők pénzére” hivatkozva, ám erre azt mondom: egye fene, én szívesen fizetem be az adót, ha demokráciát, szabadságot, szociális programot támogatok vele, és csak akkor morgok, ha önkényt, elnyomást és szegénységet támogatok a NAV csatornáin keresztül. A másik dolog az, hogy szerintem a Gundel ez esetben nem okvetlenül valami zsíros bizniszre kacsingat a szerény éteklappal, hanem inkább valami udvari szállítói dicsőségre vágyik.
A békebeli monarchiában a kisebb-nagyobb vállalkozások hevesen versengtek legalább egyszeri, a Hofburgból érkező megbízásért, hiszen elég volt egy Bösendorfer zongorát felhangolni, vagy néhány láda pezsgőt küldeni Schönbrunn-nak egy bálra, máris feltüntethették cégérükön, hogy „császári és királyi udvari szállítók”, ami eo ipso magas színvonalat sejtetett, mint a reálisan létező szocializmusban a „Kiváló Áruk Fóruma” jelzés. Szerintem ez a tényleges összefüggés: a Gundel pedig csak aleset. A kormány ugyanis igen sok efféle ügyféllel dolgozik, és ezek nem csupán csülkös bablevest és somlói galuskát szállítanak jutányosan az udvarnak, hanem mindenkori profiljuk szerint tévéhíradót, kulturális témájú cikksorozatot, könnygázt és Soros-plakátot is. Mindez pedig ártól függetlenül a gépezet része, anyagi, szellemi, üzemi koszt. A koszt tőlem lehet akár jó minőségű is, az üzemmel van bajom.

Kép: Kádár Emese

„Engedd el a szavakat” – mondta valaki 2018 legvégén, hosszas vitáim egyikén. December utolsó hetei egyébről sem szóltak, mint vitákról, pontosításról, rákérdezésről, adatellenőrzésről. Zártam a féléve tartó „rákriportomat”, sok-sok óra interjú gyűlt fel túlélőkkel, betegekkel, hozzátartozókkal. Egyszerre volt nagyon könnyű és irtózatosan nehéz dolgom ezzel az anyaggal. Arra a szókapcsolatra, hogy „korrupció az onkológiai ellátásban” mindenki felkapta a fejét, a szerkesztők elégedetten dörzsölgették a kezüket a remélt kattintásokra, a nézettségre és az olvasók kiszámítható reakciójára gondolva. Szemük előtt valószínűleg felrémlett egy-két bilincsben elvezetett, hálapénzzel kitömött zsebű korrupt orvos, kórházigazgató is.

Vékony jégen táncoltam, emberek életéről, haláláról, utolsó reményéről írtam. És ha mindez nem lett volna elég, a román–magyar határ betegforgalmát piszkáltam, ott, ahol a betegbiztosításokkal ügyeskedve keresnek az emberek jobb, olcsóbb gyógyulást. Ezt Magyarországon rögtön úgy értelmezték, hogy „a románok idejönnek, és elveszik a rákunkat, izé, a rákra szánt pénzünket”. Erdélyben azonnal bekapcsolt az önsajnáló mechanizmus, a panasz, hogy „még az utolsó esélyt is sajnálják tőlünk”.

Történetről történetre, szóról szóra kellett kirángatnom ez azt ügyet a leegyszerűsítő mechanizmusokból. A zsebüket tömő orvosok (esetenként valós, máskor túlzó vagy előítéletes) rémképe mellett-ellen kellett megmutatni azokat, akik a helyi, az országos vagy az európai egészségügyi rendszerekkel küzdenek a betegeikért. (Azt, hogy van európai, szabályozott ellátás, együttműködési keret, még a szakembereknek is magyarázni kell, mert a jogszabályokat nem ismerik, vagy nem ismerik rendszerszerűen, csupán eseti, „kiskapus” szinten. Európa sem realitásként, sem kívánalomként, sem tapasztalatként nem létezik ezen a hétköznapi, nyűgös, diagnózisokkal, várólistákkal terhelt szinten.) Azt, hogy a rákipar hogy működik messze túl az egészségbiztosítási trükkökbe kapaszkodó magánemberek feje fölött, az érintettek nem látják át. Heteken át a magánklinikák üzleti kimutatásait búvom, és hiába mondom, hogy sok-sok tucat ilyen intézmény működik, amelynek éves bevétele meghaladja a tízmillió eurós határt, és ezek a tízmillió eurók azoknak a zsebéből érkeznek, akik egymásra acsarkodnak, és egymást lökdösik vissza a várólistás helyekért.

Tucatszor szerkesztjük át a megírt szöveget, frusztrációink, félelmeink szerkesztőségi veszekedésekbe fulladnak, majd bocsánatkérésekben oldódnak, hogy aztán újabb baromi viták legyenek. Milyen nehéz elmondani egy ilyen alig körvonalazódó, alig kibányászható történetet. A magyarországi kollégák egyszerűsítenének, rövidítenének, nem hagyom magam és a cikket. Szerintük sóhegyeket mozgatok, senki nem olvassa el a szövegem. Én meg biztos vagyok abban, hogy aki egyáltalán észreveszi a problémát, végigrágja magát a sóhegyen, megemészti a sok ezer karaktert. Nem akarom könnyűvé tenni a dolgát, szájába rágni az információkat. Az olvasó partner, és együtt dolgozunk, küzdünk a felismerésért, megismerésért, a racionalizálásért, a keretek újrarajzolásáért, az érdekek megfogalmazásáért. Nem engedek a szavakból, nem engedem el őket. Rágom, emésztem, gyúrom őket.

Közben az aktuális közéleti botrányok szivárognak be a hírcsatornákon. Régi-új jelszó válik a magyarországi utcai mozgalmak azonosítójává: egyszerű trágárság, könnyen falra festhető szitok a miniszterelnökről, akit politikai teljesítménye alapján nehezen lehet miniszterelnöknek nevezni. Miközben az onkológiai statisztikákat búvom, az üzleti kivonatokat ellenőrzöm, a kórházi vallomásokat hallgatom, újra és újra ez a trágárság harsog körülöttem. Mit mond el ez a sokszor átkozott, pokolra kívánt címzettről? A saját dühünkről, félelmeinkről? Engedd el a szavakat – mondják immár más kontextusban a barátaim. Ne törődj vele, hogy trágár, hogy tartalmatlan, hogy esetleges. Fokozza, megmutatja az emberek dühét, és ha valami kisöpri ezt az elviselhetetlen, fullasztó mocskot, amiben élünk, akkor az a düh lesz. Így is irracionális mindaz, ami körülvesz, még mélyebb észszerűtlenség, mély zsigeribb indulat vezet majd ki belőle? – kételyeimnek már nem is adok hangot. Azonnal feszült, személyeskedő viták parázslanak fel a legjobb barátaimmal is. Mindenki vért, fejeket akar, valóságos lincshangulat van. De a bennem tomboló indulatokat csak pontosabb, még pontosabb szavakban, számokban és jól strukturált történetekben tudom levezetni, megmutatni. Hagyom a többieket dühöngeni.

Mire a riport közölhető állapotba kerül, lever a betegség. Láz gyötör, begyulladnak az ízületeim, a szemeim. Nehezen járok, és alig látok, így robotolom végig az év végét. Senkinek sem tűnik fel különösebben: hiszen kúszva-mászva, vakon él mindenki körülöttem. Az év végi máz az úgynevezett ünnepekkel most nem segít. „A gyerekek kedvéért” próbálunk valami kis csillogást, díszcsomagolást – de hát ők is átlátnak mindezen. Jól nevelten úgy tesznek, mintha elhinnék ezt a sebtében összedobott családi békét, aztán gyorsan kiszellőztetünk, ledobjuk az álságos göncöket. Miért hazudnánk magunknak, nekik és ők nekünk. Tehetetlenül nézzük a külső, belső, a köz- és magánéleti szétesést. Lemondunk minden illúzióról, letépjük magunkról, egymásról. Megfosztjuk ezzel magunkat az utolsó reménytől? Vagy megajándékozzuk egymást a tisztánlátással? Nem tudom. Lázzal, nehézlégzéssel küzdöm, minden levegővétel munka, hideg verejtékben telnek 2018 utolsó napjai. Százéves évfordulója van az első világháború végének: végül is nem spanyolnátha kínoz, fűtött szobámban gyógyszerekkel teli szekrény, és a velem vergődő családtagjaim mind itt vannak harctéri veszteségek, sérülések nélkül. A még mindig béke emberei vagyunk, bárhogy is vergődjünk.

2019 újabb tüntetésekkel kezdődik, és az óévi viták ugyanúgy folynak tovább. Ekkor válik országosan ismertté a lány, aki „nagyon dühös, és csúnyán beszél”. Lehet-e „csúnyán”, „trágárul” beszélni? Ebből habzik fel újabb diszkusszió. Aztán jön Andy Vajna halála, újabb társasági esemény (a halál mint élmény, mint közéleti attrakció – ez is szerves része korleletünknek). Visszhangzik az, hogy lehet-e siratni, búcsúztatni a hatalom emberét. Majd az, hogyan lehet a pénzember özvegyét megszólítani, elmarasztalni. Dokumentumértékű, hogyan adódik össze közösségi jelenséggé a sok-sok magándüh és frusztráció. De nem foglalkozom vele, leköti a figyelmemet, hogyan vált a politikai konfliktus, a társadalmi kiszolgáltatottság a magánleszámolások terepévé. A túlóratörvény kapcsán – emiatt kezdődtek a decemberi tiltakozások – alig alakult ki érdemi, tartalmi, konkrét vita. Maradt a düh, és ez megannyi személyeskedésben, pletykában, intrikában öltött testet. A trágársággal szidalmazott miniszterelnök mögött politikustársai, a rendszer működtetői fel sem sejlettek, érintetlenek maradtak, miközben a háborgó köz önmagát falja fel, intézi el, embertől emberig haladva. Mintha politikai megbízásra, politikai stratégia szerint haladnának.

Január elején konferenciára megyek az Athenaeum Kiadó meghívására: tavaly jelent meg Anna Politkovszkaja Orosz naplója. Újságírókat ültetnek egymás mellé, olyanokat, akiket a magyar rendszer sem kímélt, beszélnénk meg, miként működnek ezek a kannibál rendszerek. Stumpf, Pető, Lakner, Kálmán és Veiszer ül az asztalnál – meg én. Mindegyikőnknek megvan a maga kirúgási története, és néhány éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy ilyen közvetlenül beszélgessünk egymással. Vagy azért, mert a politikai árkok ellentétes oldalán álltunk, vagy mert a szakmai hierarchia más-más fokán működünk. De hol vannak már az árkok ebben az általános összeomlásban, és hol a hierarchia, ha szakma sincs? Beszélgetünk tehát, vagy úgy teszünk, mintha beszélgetnénk. Nem értjük egymást, másképpen dolgoztuk fel (vagy máshogy nem dolgoztuk fel) mindazt, ami bennünket ért. És azt hiszem, mindannyian nagyon messze vagyunk attól, hogy értsük ezt a semmit, amiben élünk, és amelyben – hivatásunktól fogva – nekünk kéne szavakat, képeket, hangokat találni és megmutatni. Szakmai tetszhalottak vagyunk, merül fel bennem az asztal mellett, és hiányzik a bátorság belőlünk, hogy ezt beismerjük. Politkovszkajáról alig esik szó, erőltetem egy kicsit, de aztán elillan az alakja, semmire nem tudunk figyelni, csak önmagunkra. Ez az ősbűn, újra és újra elkövetjük.

Elégedetlenül és kiábrándulva támolygok el a konferenciáról. Megnézem a Radnótiban a 10-et, a tízparancsolat jelenkorba ültetett történetfüzérét. Óriási színes videókkal erősítik a darab egy-egy pillanatát, Czári Tibor zenéje dübörög, hömpölyög a nézőtéren. Mellettem egy férfi minden zenei betétet felvesz, annyira viszi magával az, amit hall. Vágyom a sötétre és a csendre, hogy csak a szavak verjenek, mint valami sűrű, tisztító eső. Ne maradjon semmi, csak a szavak, a törvény, és vele szemben, esetleg ellene én, akiben mindez visszhangzik, aki dönt, betart, ellenáll. A darab szünetében egy kedves férfi lép hozzám, megismer. „Én rendőr vagyok – magyarázza, és óvatosan körülnéz –, de velem nyugodtan beszélhet.” Úgy mondja ezt, mintha megajándékozna valamivel, vagy valami előzékeny gesztust tenne. Felsegítené a kabátom, pogácsát venne. De nem, csak engedélyt és lehetőséget ad a szólásra. Egy rendőr, akivel a színházi büfében nyugodtan beszélhetek: ez Magyarország.

A darab után levél vár pesti szállodaszobámban: a rákriport egyik névtelenül hivatkozott, sokszoros adatvédelemmel közölt interjúalanya írt. Fél, magyarázza, annak ellenére felismerik, hogy sem helyszínt, sem nevet nem írtam a nyilatkozatához. Egyszerre érzek szánalmat és haragot, fontos információforrásomat hogyan nyugtassam meg? Kell-e nekem nyugtatni? Odalépni – akár a rendőr hozzám a színházi büfében – és magyarázni, hogy bizonyos dolgokat, bizonyos feltételek mellett mégiscsak ki kell mondani. Valamennyi kockázatot mindannyiunknak vállalnunk kell. Röviden válaszolok, nem nyugtatom, csak a tényt közlöm arról, hogyan működik az adatvédelem, és jelzem, hogy eszem ágában sincs elállni az anonim adatok közlésétől. Ne ölj, ne lopj, ne csalj, ne hazudj. Ennyim van, ebből élek, ezek által. Szavak, semmi más.

Kép: Ghyczy Dénesh

Éjfélre értem a legsötétebb és leghidegebb útelágazáshoz december elején, Székelyföld és Szászföld határán, néhány kilométerre Brassótól. Szűk völgyeken, sűrű erdőkön át vezető rossz úton döcögtem idáig egy négyórás, kimerítő interjú után. Hónapok óta haldokló vagy súlyosan beteg emberekkel beszélgettem, a kelet-európai onkológiai rendszerek korrupciójáról készítettem riportot. Ez az interjú volt a legnehezebb, minimális eséllyel küzdő gyerek szüleit faggattam órákon át kezelésekről, kórházakról, reményről, kétségbeesésről, az egy éve tartó betegség kálváriájáról. Anonim interjú, sok-sok személyes történettel, amelyet a gyerek és a család védelme érdekében nem lehet nyilvánosságra hozni, az eltakart információkon túl mégis valamit el kellene mondani arról, hol és hogyan élünk, amíg élünk ebben a rendszeresített káoszban. Jó ideje már, hogy elfordultam a közéleti vitáktól, és ezekre a történetekre figyelek, abban reménykedem, ez talán gyógyítja az egyre súlyosabb realitásvesztést, amiben élünk, kimozdít engem is, az olvasókat is a sémákból, és valahogyan a felszín alá terel.

Összezárult körülöttem éjjel a fekete fenyőerdő, a hatalmas kátyúkat óvatosan kerülgetve haladtam előre, mintha egy végenincs alagútban vesződnék. Otthon majd felkapcsolom az olvasólámpám, elrendezem a jegyzeteimet, megírom a történetet – biztattam magam, és tudtam, mennyire hiú remény, hogy a történet megírható és átadható.

Egyre inkább úrrá lett rajtam a magány, a kétség, a végén már abban is kételkedni kezdtem, hogy valaha kiérek a monotonon bólogató fenyők közül, a sötét alagútból, hogy valaha hazaérek, hogy van otthonom, és az otthonomban olvasólámpám, lámpámban fény. Ezzel a növekvő félelemmel hajtottam bele a kátyúba, amiből aztán alig vakartam ki az autóm. Ott álltam az éjféli semmiben, durrdefekttel, mínusz 12 fokban. Immár nem jelzős szerkezet, retorikai fordulat volt, hogy innen nincs tovább. Néhány percig kínlódtam az emelővel, a csavarkulcsokkal a fagyban. A rozsdás szerkezet nem engedett, be kellett látnom, hogy egyedül esélyem sincs a kerékcserére. Ezen az úton ebben az időben senki sem járt – én választottam ezt a területet, én akartam innen kivakarni a sztorit. És lám, nem sikerült, vagy legalábbis most nem sikerül, kevés vagyok ehhez, vagy rosszul vezetek, esetleg rosszul kezelem az emelőt, a csavarkulcsot, a ceruzát, a diktafont – ki tudja. Vannak kudarcok, hibák, vétkek, amelyeket tudomásul kell venni. Ez az egyetlen morális eszköz, ami marad, az egyetlen erkölcsi feladat, amellyel tartozunk. Milyen ritkán látni olyat, aki ezt teljesíti! – biztattam magam újra – immár a kudarcra –, vacogva, az autónak dőlve. És hangosan fel is nevettem, bele az erdőbe, milyen gyorsan utoléri az embert a moralizálás egy vacak durrdefekttől, mennyire nem tud szabadulni a saját felszínességétől, giccs iránti olthatatlan igényétől, ahogy mindenből, a legkonkrétabb mínusz 12 fokból is szimbólumokat, jelképeket farag. Vicces, vicces, rugdostam a kereket, hátha a beismeréstől vagy a cipőm orrától esetleg megmozdul.

Természetesen nem moccant. És akkor sem moccant, amikor a semmiből egy kivilágított autó bukkant fel, nevetgélő fiatalok szálltak ki belőle, mint akik jól ismerik errefelé a kátyúkat és a kátyúkba ragadt, eltévedt, tehetetlen idegeneket. Hát mégiscsak járnak erre emberek, nem is akárkik, diszkózó román kamaszok, ennyit az előítéleteimről, a székelyföldi-szász vidéki világ végéről alkotott elméleteimről.

Az autóból román mulatós, manele bömbölt, ritmusos gépzene keleti motívumokkal és nyugati effektekkel, valami nagyon itt, nagyon most, nagyon illékony kábulat. Se székely, se szász, inkább török vagy balkáni atmoszféra. A manele ritmusára kopogtatták a kereket, pumpálták az emelőt – de a rozsdás csavarok nekik sem engedtek. Hiába biztattak, hiába bíztam én is, hogy a csapatmunka segít – nem segített: győzött a kátyú, a rozsda, a hideg. Végül a zenétől lüktető autóba ültettek, hogy elvigyenek a legközelebbi motelig, ne fagyjak meg az éjszaka az út szélén, másnap világosban kell majd valami segítséget találni.

Másfél-két órája voltunk együtt a diszkóba induló fiatalokkal, akik a segítségnyújtás kedvéért lemondtak az esti programjukról, mire félénken az egyikük megkérdezte: magyarnak tetszik lenni? Két órája beszélgettünk románul, anyacsavarokról, szerszámokról, biztosan korábban is elárult az akcentusom, a lassan megtalált szavaim. Mégis csak most, a menedék felé haladva tették szóvá. Mit válaszoljak rá? Hogy „tetszem-e” magyarnak lenni? Hogy a fagy, a durrdefekt meg a magyar szavak sehogy sem rakhatók össze? Volt valami intim barátkozás a kérdésben, valami közelebb lépés, talán kevéske leleplezés is. Azt is kérdezhették volna, ennyi erővel: fázott? Félt a sötétben? Amennyire intimitás lengett körül, olyannyira zavarba jöttem. Magyar vagyok – mondtam, és az autó szélvédőjén túli tömör sötétséget vizslattam, vajon mit is mondtam ezzel? Magyar vagyok, és nem tudok kereket cserélni. Magyar vagyok, fázik a lábam. Magyar vagyok, és nem értem haza, letisztázni a jegyzeteimet, megírni a történetet. „Mert mi is magyarok vagyunk” – mondták tökéletes románsággal a manelére ringatózó fiatalok. Az én nevem Kelemen – mondta az egyik fiú, az övé pedig Varga, mutatott a hátam mögött ülő lányra. Nekem az apám magyar, az anyám román – tette hozzá –, neki mindkét szülője magyar. De nem beszélek magyarul! – igazította ki a vártnál kissé hangosabban a lány. Otthon románul beszélünk, mert román iskolába jártam, és így szoktuk meg, így könnyebb. A nagyszüleimmel van baj, mert ők egyáltalán nem tudnak románul, így amikor náluk vagyok, akkor nem nagyon beszélgetünk. De azért segítek nekik – tette hozzá – fát hozni, vizet húzni, ilyesmihez nem kell beszélni.

– Tehát akkor magyarok vagyunk – mondtam én is románul, és a fűtött autóban végre kigombolhattam a kabátomat. Tudja, milyenek a magyarok? – kérdezte Kelemen, akinek az apja magyar. Amikor bemegyek kenyeret vásárolni a magyar pékségbe, és románul kérem, nem adnak! – vágta rá, meg sem várva a válaszom. Régi legenda ez a Székelyfölddel kapcsolatban, román nacionalisták terjesztik. Soha nem azt hallani, hogy a magyarok nem adnak a román vevőnek mondjuk élesztőt, papírragasztót, esetleg biciklipumpát. Mindig csak így hangzik a panasz: nem adnak kenyeret. Mit mondhatnék erre, én az akcentusával, szegényes szókincsével lebukott magyar? – Hmmm – dörmögöm rá az ütemesen lüktető manelére. Varga és Kelemen majdnem negyven kilométert autózik velem a legközelebbi szálláshelyig, Nem fogadnak el pénzt az útért, a segítségért, a benzinért. Bekísérnek a melegbe, lelkemre kötik, hogy jelentkezzem, ha másnap, a világosban sem boldogulok az autómentéssel, számítsak rájuk továbbra is!

Három nappal később Brüsszelbe repülök. Európai újságíró-szervezet hív meg, továbbképzés a hamarosan esedékes európai parlamenti választásokról – nehéz a kommunikáció a kelet-európaiakkal most, hogy egyre nagyobb a politikai kontroll a térségben működő sajtó fölött, és egyre erősebbek a szélsőséges erők – magyarázzák a nyugati kollégák. Román kolléganővel utazunk, ő a Romania Actualitati – a román közrádió hírcsatornájának szerkesztője. Fiatal, lelkes újságíró, még sosem volt Brüsszelben, sőt külföldön sem, csicsergi. Nincs időm azon gondolkodni, hogy lehet így a hírcsatorna szerkesztője. Figyelnem kell a brüsszeli buszjáratokat, pontos időre kell a sajtótájékoztatóra érnünk. Közben telefonon keresnek, otthonról, gyors magyar nyelvű bejelentkezést kérnek. A beszélgetés után alacsony, ballonkabátos, kalapos férfi lép hozzánk. Suttogva beszél, folyamatosan kacsintgat: „Magyarok?” – kérdezi, és magabiztosan biccent felém, mint aki tudja, hogy félszavakból is értjük egymást. Nem hagy időt a válaszra, azonnal mondja, merre van a keresett buszmegálló, felszáll velünk a megfelelő járatra, és közben végig, megállás, levegővétel nélkül beszél. Romániaiak? Romániai magyarok? Ajjaj, tudjuk, milyenek a románok! Nem igaz? Kutyából nem lesz szalonna! Sziszegi a kalap alól, a ballonkabát mögül. Szalonna! – ismétli meg, mintha azt mondaná: pária vagy áruló, esetleg eretnek. Szalonna! Érzem, ahogy az arcizmaim rángatóznak. Román kolléganőm erdélyi, jó eséllyel érti, amit kéretlen útitársunk felénk sziszeg. A kis kalapos ember tekintetét keresem, hátha észbe kap, hátha látja a tekintetemben a kétségbeesést. Honnan jött? Marosvásárhelyről? Ó, igen, nem felejtjük, amikor 1990-ben… – fejedelmi többesben beszél, csipeszkednie kell, hogy elérje a kapaszkodót az ide-oda kanyarodó buszon. Nem felejtünk – mondja fenyegetően a brüsszeli buszon himbálózó kis ember. És hiába próbálkozom: ami azt illeti, majdnem harminc év telt el a marosvásárhelyi etnikai zavargások óta, sok minden változott ott is. Tudjuk mi, mert mondja a magyar televízió – torkoll le a férfi, aki nem társam a beszélgetésben –, hogy mi folyik ott. A románokkal nem lehet! Ezzel a népséggel nem lehet! – ekkor már szinte kiabál. Útitársnőm biztosan érti, feladom, akkor is érti, ha nem tud magyarul. Hátat fordítok a kalapos embernek, próbálom menteni a menthetőt, és kicsúszik a számon a mondat, amit azonnal szégyellni is kezdek. Akárhova mész a világba, követnek ezek a hülye magyar viták – mondom románul a világra rácsodálkozó román kolléganőmnek. Ó, nyugtat meg, nem tudok magyarul egy kukkot se, pedig anyám magyar. Négyen vagyunk testvérek, mind a négyünknek a lelkére kötötte, nehogy magyarral házasodjunk, mert a magyar férfiak verik a nőket, a magyar nők pedig szájalnak. Így aztán soha, egyetlen szót sem tanultam meg magyarul. Nem tudom, merre forduljak, állok egyik lábamról a másikra a férfi között, aki a magyar tévéből mindent tud a románokról, és a nő között, akinek az anyanyelve az apanyelve. Szerencsére hamar megérkezünk a Schuman térre. Az utat mutató férfi készségesen jelzi, hogy hol kell leszállnunk, a kolléganő meg előreszalad, hogy ne maradjon le a női és férfi esélyegyenlőségi politikákról szóló sajtótájékoztatóról.

Este munkavacsora, aggodalmas beszélgetések európai szerkesztőkkel, brüsszeli eurokratákkal. Nem enyhül a populizmus és a nacionalizmus Kelet-Közép-Európában, bólogatnak a vörösboros poharak fölött aggodalmasan. Te érted ezt? – néznek rám kérdőn, de nem tudok figyelni. Minden gondolatomat lekötik a magam mögött hagyott kétségbeesett szülők, a rákriport, a még mindig rendezetlen jegyzetek és a történetek, amelyeket muszáj elmondani.

Kép forrása: Káldi Katalin  (Turbulencia halmaz)