Facebook
    Legutolsók

    ról-ről

    Kezdőlap Rovatok ról-ről Oldal 2

    P. Szűcs Julianna: Réber eltűnt világa

    Az elmúlásról szólt minden ezen a kiállításmegnyitón. Nem azért, mert a díszvendégkoszorúban csak a fiú, Janikovszky János képviselhette az írónőt, Janikovszky Évát, és a feleség, Radnóti Zsuzsa az írót, Örkény Istvánt. Ráadásul a méltán emlegetett legjobb (egyetlen?) követőt, Tettamanti Bélát, az imént kellett eltemetni. Ezek legföljebb biológiai tények. A száz éve született Réber László teljesítménye azonban ma, itt és most, a Döbrentei utcai remek kiállítótérben más okok miatt látszik múlt idejű csodának és igazi befejezett művészettörténetnek. Mit tudott ő, és mi az, ami a későbbiek során, napjainkban folytathatatlan lett? Miért érzünk úgy, mint a házából elűzött római polgár, aki hiába is keresne egy újonnan faragott akantuszleveles oszlopfőt a gót Alarik dúlta Örök Városban?

    Az igény

    P. Szűcs Julianna

    Az életrajz első fele igazi és tipikus huszadik századi rémmotívumokkal pettyezett művészsors. Van benne katonaság és orosz hadifogság, elmaradt főiskola és kényszer diktálta sodródás. A krónika megemlékezik a Szabad Szájról, utána pedig a Ludas Matyiról, mint karikatúragyártásra szakosodott hivatalos vicclapról, de még ez is csak a jéghegy csúcsa. Az önképzés útján virtuózzá vergődő Réber él, ahogy tud: az ötvenes években készített humoros levelezőlap-grafikái egyébként magángyűjteményem féltett darabjai. Sanyarú lehetett ilyeneket szakmányban gyártani. Leírok egyet mégis, mert – kis túlzással – belelátom a későbbi mestert.

    Egy magányos plüssmackó kivételével üres a játéküzlet polca. A létrán, fent összehúzott szemöldökű ingerült eladó. A földön halomban hever a lerámolt áru: hintaló, roller, baba, labda. Minden a padlón van, hátra van még az utolsó darab. A létra alján rövidnadrágos gyerek, főnöki mozdulattal utasítja a szolgaszerepbe kényszerített alkalmazottat. „Most azt mutassa…” bök az elárvult mackó irányába, mert a vevő úrnak semmi se elég.

    Tudom, olyan vonalasan rajzolt helyzetkomikum az ábra alapja, amelybe nem zavar bele se árnyék, se satírozás, se valőrjáték. Az alapokat a cukiság professzora, Walt Disney rakta le, ezt formázta kicsit fanyarabbra a hidegháború alatt is be-belopakodó francia Jean Effel. (Saul Steinberg majd az olvadás után jön, a micimackózó Edward Shepard még polgári lakások titkos örökségeként vár újrafelfedezésre. Ők a nagy, világhírű karikatúra-kollégák.) Mégsem a rajz a lényeg, hanem az, ami lerajzolhatatlan. A vonalakat körülvevő űr, a szituációt létrehozó szellem, a Semmi.

    A realitás hiánya mutálódik itt groteszk energiává, nem pedig a valódi vizualitás. Az előbbit csak tudjuk, az utóbbit csak látjuk. Az előbbi intellektuális felismerésen alapszik, az utóbbi a konkrét megrendelés érzéki megjelenésén nyugszik. Az előbbi a réberi rajzfilozófiai magatartásának lényege, az utóbbi inkább korfüggő elem.

    Ami az utóbbit, az „érzéki megjelenést” illeti, a Virág Benedek galériabeli kiállítás remek válogatásának karaktere persze egészen más. Nemhogy zsengék nincsenek benne, de még a gyermekkönyvek illusztrációi is távol maradtak. (A Janikovszky- és Tamkó-Sirató-grafikákra is csak egy vitrinnyi kötet emlékeztet. A nagy egész amúgy is látható a székesfehérvári Réber Házban – lesz később is miből meríteni.) A kurátor, Révész Emese, a hazai alkalmazott grafika legprofibb és legmélyebb elemzője a Réber által megképesített „magas irodalomra” fókuszált. Karinthyra, Benjámin Lászlóra, egy-két rajz erejéig Szerb Antalra, Bulgakovra, de mindenekelőtt Örkény Istvánra meg Kurt Vonnegutra.

    Egy irodalmi Atlantiszra, amely még a nyomtatott könyv kifinomult fogyasztóira számíthatott. Azokra a régimódi olvasókra, akik még a puccsszerűen hatalomra került tablet-laptop-mobil rezsim előtti világban beszereztek egy könyvespolcot, szemükkel végigcirógatták a – ma már fillérekért kapható vagy kidobásra ítélt – kedveseiket, és beleborzongtak, hogy egy szofisztikált vonal folytatása lehet egy írott sor, és fordítva, hogy a mondat kacskaringója egy tollal húzott ravasz labirintusban végződhet.

    Ők voltak a papíremberek, és a szöveghez kapcsolódó képigényüket is ez az anyag határozta meg. „A papír annyival tökéletesebb és annyival tökéletlenebb műszer az embernél – írta egy aforizmájában Halász László pszichológus –, hogy szintén elbír mindent, de minden meg is látszik rajta.” A Mozgó Világ büszkeségei közé tartozik, hogy éppen e mű kapcsán – még 1992-ben – személyesen kérhette föl Rébert e sorok illusztrálására. El is készült a munka: e passzushoz például egy négyzetet rajzolt, benne egy szájként működő gondolatjellel, egy jobb szemként ható kötőjellel továbbá a bal szem helyén egy szamárfülre emlékeztető behajtással. A papíremberen ugyanis minden meglátszik, mert érzékenyített matériából készült. Az új barbárság jelenkorában a képdömping le is váltotta szegényt.

    A stílus

    Réber László (1920-2001), forrás: fidelio.hu

    A szakirodalom megegyezik abban, hogy a képzőművészet és az alkalmazott grafika közötti senki földjén parkoló Réber olyan kifinomult és minimalista vonalkultúrán nyugvó alapanyagot használt, amelyben a képzelet szabadon mozoghatott. Szokás vele kapcsolatban Ország Lilit, Bálint Endrét vagy Deim Pált emlegetni a hazaiak közül, Giacomettit, Nicholsont és persze Kleet a külföldiek közül, vagyis az egzisztencializmussal fűszerezett posztszürrealistákat, az avantgárd második hullámának világháborús élményekkel terhelt képviselőit és a hiperurbánus értelmiségieket.

    Lenne ebben valami, ha a művész remegően húzott sötét nyomhagyásai nem térnének le minduntalan a professzionális autonómia ösvényéről, és ha nem engedne a humor, azon belül is a legfeketébb szarkazmus elementáris vonzásának. Ezen a kiállításon az illusztrációk között is annyi a koporsó, a csontváz, az akasztott ember, a halálhörgés, siralom, hogy a szív majd megszakad a röhögéstől. Antisznob devianciájával elérte, hogy életében ne vegyék egészen komolyan. Egy nemzeti galériabeli Műhely-kiállításon kívül nem hívták soraik közé a bennfentesek. A képzőművészet reguláris hadserege nem számolt képességeivel. Hiába, mindig gyanús, ha valaki nonkonform, és a tehetségén túl ráadásul szerethető. Így járt kicsit Karinthy, így járt kicsit Örkény, és nagyon így járt kongeniális illusztrátoruk, Réber László.

    Ami nagy hiba volt a szakma részéről, de nagy szerencse a mai néző számára. Talán az installációt tervező Babos Bertalan Zsilinek, talán a grafikus Rakusz Tamásnak, talán az elmúlt korból származó, váratlanul érkező üzenetnek tekinthető, hogy ez a „kisművészeti” skatulyába dugott teljesítmény egyszeriben „nagyművészeti” ambíciókat mutathatott föl. Az ember nem gondolta volna, hogy egy eredetileg pár centis illusztráció (egy férfi és egy női sziluett) kibírja a nagyítást, sőt kibír maga körül egy kopott barokk fakeretet is. Hogy az egyik akasztott embert ábrázoló rajz kitágulhat, bemászhat egy kibelezett tévékészülékbe, és onnan hökkentheti tovább nézőjét. Hogy egy másik akasztott ember – egész testén a napok múlását jelző rovátkákkal együtt – felkúszik a falra, és freskóméretre átmásolva nagyszerűen sokkolja alkalmi vendégét. Hogy egy állólámparajz egyszerre csak gondol egyet, és nemcsak szárba szökken, de a térbe is kilép, szoborrá válva szakít korábbi létmódjával.

    Persze, aki figyelmet szentelt Réber művészi életrajzának, egy-egy látvány előtt nem is csodálkozott nagyon. Végül is, ama bizonyos egyetlen nemzeti galériabeli kiállításán minimal artos nagyplasztikákkal is szerepelt. A műtermében plasztilinból készült szobrok is sorakoztak. A Pannónia Filmstúdió pedig – miután az ötvenes években vezető szinten is kitanulta az animációt – két testesebb mű megvalósításában is segítette. (Vetítik is őket a kiállítás egyik apró termében.)

    Mekkora energia feszült hát ezekben az ártatlannak tetsző, apró méretben születő és elszabadult vonalakban! Az újság és a könyv börtönéből kiszabadulva az ő rajza úgy izmozik, mint a palackból kiszabadult dzsinn a szegény halász előtt. A szegény halász (a néző) pedig jól megtanulja: igaz ugyan, hogy a „small is beautiful”, de a „big” viszont „strong”. Nagyon „strong” a Döbrentei utcában.

    Az individuum

    Az egyik egypercesben írta Örkény: „Amin vitatkozunk, nem is olyan bonyolult. Egészen egyszerűen is megfogalmazható: Egyformák vagyunk-e mi, rizsek? És mit hoz a jövő? És milyenek lesznek a leszármazottaink?” (Egy rizsszem panaszai) Az összbenyomás olyan, mintha Réber művészetének központi kérdése is e metafora köré épült volna. Révész ezt műveltebben mondja, Heideggerre és Sartre-ra hivatkozva írja tanulmányában: „az anonim tömeg-ember elvont, bábszerű figura, minden egyéni vonást nélkülöző, sematikus lény. Másutt épp a különálló személyiség megtestesítője, magába zárt, a külvilágtól erős körvonalakkal elhatárolt létező… képi megfelelője.” Ez grafikai teljesítményének lényege.
    Kik vagyunk? Milyenek vagyunk? Vagyunk-e egyáltalán? Ilyen kérdésekkel művészek manapság azért foglalkoznak ritkán, mert kevéssé rentábilis filozófiai kérdéseken töprengeni. Gondolom, nem is kifizetődő. Kötelékben repülve esélyesebben élik túl a sanyarú időket, a csoportszolidaritás segíti az érdekérvényesítést, törzsi viszonyok közepette életveszélyes az „egyrészt-másrészt” dilemmákkal nehezíteni a rögös utat.

    Réber luxusa intellektualitásában rejlett. Még csak nem is kérkedett magányos stílusával, és tudomásom szerint nem is nagyon panaszkodott gúzsba kötő munkaviszonyai miatt. Ha felkínálták neki az üres helyet, telipötyögtette ábráival. Ha tehette, örömmel vállalt nagyszerű írók mellett szerzőtársi szerepet. Álruhában járt, mint gőgjét rejtő igazi művész, következésképpen igazi álruhás remekműveket alkotott. Ma erősebbek, mint a saját korában. (Nyitókép: Illusztráció Lázár Ervin Hétfejű tündér c. könyvében, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1973)

    „Éljen a kérdőjel, vesszen a pont!” Réber László (1920–2001) irodalmi illusztrációi. Virág Benedek Ház, Döbrentei u. 9. Nyitva: 2020. jún. 28. – okt. 1. Kurátor: Révész Emese, látványtervező: Babos Bertalan Zsili.

    *

    A Mozgó Világ főszerkesztőjének írása a nyári dupla (7-8) számban jelent meg augusztus végén. A folyóiratot Budapesten a Láng Téka Könyvesboltban, a Libri üzleteiben, vidéken a Relay standjain lehet megvásárolni, de a legmegbízhatóbb megoldás az előfizetés. Köszönjük a támogatást olvasóinknak. (A Szerk.)

    Pető Iván: MGP

    Molnár Gál Péter, noha publikálási szándékkal megírta és beharangozta ezt a könyvet, végül is nem tette közzé. Talán érzékelte, hogy a gyors reagálású, rövid idő alatt megírt mű nem felel meg saját minőségi mércéjének. Vagy/és szembenézett azzal: miközben ügynökmúltja leleplezésekor nyegléskedve úgy nyilatkozott, csak önmagának tartozik elszámolással, többet erről nem kíván közölni, a Coming out ennek ellentmond, közvetlenül és közvetve magyarázat és bizony magyarázkodás is. Állhat az is, amit Lakos Anna ír előszavában: azzal, hogy lelepleződése után számítógépébe püfölte a szöveget, „kiírta magából a történetét”. De jól döntött az örököse, amikor közel tíz évvel Molnár Gál halála után megjelentette a művet, és persze nagyon jól tette a kiadó, hogy a Tények és Tanúk sorozatban, a két szerkesztő, szöveggondozó, Schmal Alexandra és Lakos Anna igen alapos jegyzeteivel – amelyekben a szerző pontatlanságait, tárgyi tévedéseit is jelzik – és annotált névmutatóval kiegészítve, kiadták a könyvet. Ez a sok tekintetben nem átgondolt, hevenyészett, flegmasággal takart indulatoktól fűtött szöveggyűjtemény, a felmerülő és egyértelmű válaszok nélkül maradó kérdésekkel is reálisabb, árnyaltabb képet nyújt az 1956 utáni Magyarországról, mint néhány jól fésült, gondosan mérlegelt memoár. A színháztörténeti adatok és adalékok jelentőségét nem alábecsülve, a mű köztörténeti szempontból a legérdekesebb, azzal, hogy felmutatja, a sematikus, fekete-fehér ábrázolással szemben mennyi sötét és világosabb szín érzékelteti csak hitelesen azt, ami itt volt – és van.

    Pető Iván (forrás: nepszava.hu)

    A kötet nem szisztematikus önéletírás, lineáris történet, hanem egymástól független vagy egymáshoz lazán kapcsolódó, cikkszerű szövegekből áll össze. A kibontakozó képből kivehető a nyilvánosan magabiztosan ítélkező, sokszor cinikusnak, flegmának mutatkozó, olykor nyegle Molnár Gál Péter (aki hírlapi írásai jelentős részét monogramjával jegyezte) és a rejtettebb, szorongó, bizonytalankodó énje is.
    MGP már dramaturgi végzettsége megszerzése előtt, gyakorlatilag húszéves korától a Népszabadságnál, az állampárt hivatalos napilapjánál, pártonkívüli pártalkalmazottként újságíró, a Kádár-korszak színházat talán legjobban értő és szerető színikritikusa. Írásai és hallgatásai, mármint hogy miről, kiről nem ír, erősen elfogultak, demokráciában evidensen, de a kommunista rendszerben szokatlanul szubjektívek, miközben értékrendje jól körülhatárolható, egyrészt az adott műfajon belüli igényességgel – amibe az operett és a kommersz is belefér –, másrészt a színházi újítások melletti elkötelezettséggel.

    Bár írásainak jelentős része a párt központi lapjában jelenik meg, a kultúra bennfentesei nem tekintik ezeket pártálláspontnak: nem politikai, hanem esztétikai, ízlésbeli szempontokat képviselnek. Ugyanakkor persze a helyi hatalmasságok és a lap „egyszerű” olvasói nem képesek differenciálni, számukra a Népszabadság a központ útmutatása, így MGP kritikáival szemben a bíráltak nemegyszer felsőbb pártfórumokhoz fordulnak védelemért. Mindenesetre vitathatatlan tekintélye mellett a színházi szakmában számos ellenséget szerez. A szovjet szatellitállamokban ilyen individuális hang, különösen országos napilapban, legfeljebb Lengyelországban létezett még. MGP a politikai tartalmú színházi előadásoknál, ahogy egy helyütt említi, inkább nem értette meg a darabot, tetette magát hülyének, mintsem értő írással hívja fel a figyelmet a rendszer számára nemkívánatos tartalomra.

    Lefeketedés

    1978-ban elkapják a Ferihegyi repülőtéren, egy barátja írását akarta külföldre csempészni. A kultúra ügyeiben járatos közönség tud politikai „lefeketedéséről”, már csak onnan is, hogy ekkortól nem jelennek meg írásai (öt éven át) a Népszabadságban. Ám mint a könyvből kitűnik, nem rúgták ki, munkaviszonyát (feltehetően felsőbb jóváhagyással, de ez a műben homályban marad, és talán MGP sem ismerte a hátteret) fenntartották, fizetést is kap, amit rovatvezetője – a sokak által a párt egyik kulturális ítélet-végrehajtójának, álláspontja megjelenítőjének tekintett – E. Fehér Pál kézbesít, látszólag konspirálva, cukroszacskóban. A lebukás viszont lezárja ügynöki tevékenységét. Ötévi dramaturgoskodás, színházi intézeti munka után 1983-tól újra a Népszabadság szerzője, rovatvezető, idővel főmunkatárs. Felmerül, miért tartott ki mellette a párt napilapja, amit MGP is felvet a könyvben, hiszen karaktere, figurája nagyon elütött a szabványtól. Magyarázata, hogy eredetileg fiatalítani akartak, lényegében megválaszolatlanul hagyja a kérdést.

    2004-ben kerül nyilvánosságra ügynöksége, hogy Luzsnyánszky Róbert néven 1963-tól 1978-ig állambiztonsági informátorként adott jelentéseket. Ekkor ténylegesen is elbocsátják a Népszabadságtól, de 2009-től újra ott is publikál. Most részletesen beszámol arról, hogyan szervezték be zsarolással, fenyegetéssel, és felidézi egykori és utólagos reflexióit is. A könyv nagyobb része az egykori társadalmi miliő bemutatásával kívánja „helyre tenni” az ügyet.

    MGP jó ízléssel nem foglalkozik érdemben leleplezése módjával, hiszen a jelentések, a titkos élet tényén ez mit sem változtatna. Ugyanakkor érdemes felidézni: 2001-ben Markó György, az állambiztonsági iratokat őrző Történeti Levéltár igazgatója, aki 2010 után a Schmidt Mária birodalmába tartozó Kommunizmuskutató Intézet igazgatójaként tevékenykedik, még MGP neve nélkül közzétette Luzsnyánszky jelentéseit a Madách Színház 1966-os külföldi útjairól. 2004-ben az állambiztonsági levéltárban őrzött összes jelentésének és a tartótisztek feljegyzéseinek publikálásával a kutatóként ismeretlennek tekinthető Fonyódi Péter leplezte le, akiről a nyilvános források legfontosabb közlendője többnyire az: korábban különböző popegyüttesek dobosa, pszichológiából és a kommunikációból doktorált, 1985 óta Esztergályos Cecília színésznő ötödik férje. A „vágatlan” Luzsnyánszky-dosszié alcímmel megjelent művet a szerény kiadói tevékenységet felmutató Magyar a Magyarért Alapítvány adta ki, a nem éppen veretes Kapu Könyvek gondozásában, ami nem változtat a színházi világon jóval túlterjedő felkavaró hatáson.

    MGP a könyvben bőségesen idéz a leleplezése utáni reakciókból, melyek döntő része a jelentések ismerete nélkül hirdetett ítéletet, például Latinovits Zoltán öngyilkosságának előidézésével vádolva őt. Spiró György viszont a jelentések ismeretében közzétett írásában úgy vélte, a cinikusnak és fölényesnek mutatkozó MGP ügynökként nem kívánt ártani senkinek, de a magyar színházat akarta szürke eminenciásként ezzel az eszközzel is segíteni, bízva abban, hogy mondókája eljut magasabb körökhöz. MGP hálás Spirónak a jó szándékú olvasatért, de cáfolni igyekszik az interpretációt, mondván, 1968 után, a prágai tavasz leverése okán a rendszer működésével kapcsolatban már semmiféle illúziója nem maradt. Ügynöki taktikáját švejkinek nevezi, értve ezen, hogy úgy tett, mintha szó szerint venné a rendszer hivatalos önképét, és ennek megfelelően jelentett. Egy helyütt azt írja: „Tudtam, mi vagyok. Balek a horgon.” Talán utólag így látta, de ennek a könyvben sincs sok nyoma. Egyébként a cáfolat ellenére nem oszlatja el a feltételezést: – esetleg nem is tudatosan – nem volt idegen tőle egy modern Martinovics Ignác szerepe, besúgóként és nyilvánosan egyazon ügyért, a színházért dolgozni.

    A nyilvános írásainál többnyire kevésbé éles hangú jelentések ismeretében felmerülhet: miért volt szüksége a politikai rendőrségnek arra, hogy a rendszerhez 1963-ban még lojális, 27 éves fiatalembert zsarolással, fenyegetéssel szervezze be, és másfél évtizeden keresztül tartsa? Persze minden információ használható valamire, ha másra nem, a gépezet működtetésére, a jelentő függő helyzetének biztosítására. Itt azonban azért ennél többről is szó van, a sokszor didaktikus, jobbító szándékú színházi szövegek mellett nincsenek ugyan politikai feljelentések, de a gondos rendőri adatgyűjtés számára a társasági pletykák, magánéleti félrelépések is emberek zsarolására, fenyegetésére használható adalékok.
    A kötet írásainak egy része igen találó portrékkal a magyar sajtóviszonyokba enged betekintést.

    Mondandója összefoglalható úgy, hogy a pártkáderek között is voltak emberarcúak, tisztelhető vonásokkal, köztük létezni nemcsak a körülmények, a rendszer kerete, hanem becsülhető értékek miatt sem volt megalázó. A szövegek más része közvetve relativizálni igyekszik az ügynöki tevékenység jelentőségét, felidézve például, hogy a jelentőről is jelentettek. Néven nevez olyanokat, akik valószínűleg soha nem voltak ügynökök, csak éppen fontosnak tartották, hogy a kényesnek gondolt kijelentésekről tájékoztassák a felsőbbséget. Ír arról is, hogy voltak, akik jó ügyük érdekében rendszerkonform nyilvános beszéddel vagy más, utólag nem szívesen emlegetett megalkuvásokkal alkalmazkodtak.

    Jól hangzik, de nem egészen igaz

    A könyv fontos vonulata a szerző homoszexualitásához kapcsolódik. Bár beszervezése, fenyegetése, zsarolása, ennek akkurátus rendőri megszervezése e tényre épült, a témánál nem a kiszolgáltatottságot állítja előtérbe, hanem mintha a zaftosabb történetek, kedélyes ismerkedési kalandok leírásával a polgárpukkasztás lenne a szándék. Az is kitetszik, hogy egyes feltételezésekkel szemben házassága Ronyecz Máriával nem holmi álca volt a melegség leplezésére, hanem valódi szerelem. A hosszú szenvedés után fiatalon elhunyt színésznő megidézése a könyv legszebb, legőszintébb lapjai közé tartozik.

    A színházi témájú írások jelentős része akarva-akaratlan olyan, mintha bizonyítani szeretné: ügynök volt, de tudta, látta, hogy milyen a modern színház, közvetlenül és írásaival is segítette, támogatta a jó ügyet.
    A könyv zárófejezetének címe név nélkül Medgyessy Péterre utal: Miniszterelnök lehet, színházi kritikus nem. Jól hangzik, de nem egészen igaz, hiszen bár lelepleződése után sokan kizárták volna a színházakból, azért ha megtépázottan is, de maradt a pályán. Itt tér ki arra, miért nem lépett a nyilvánosság elé titkos múltjával. Elvégezte a számadást, mondja, tudja, a közfelfogás szerint szégyenletes, megvetendő dolgot művelt, de a tartozik-követel számláját kiegyenlítettnek érzi, nem menti magát. Szégyellte – ahogy nevezi – informátori múltját, de előállni vele meddő hősiesség lett volna, már csak azért is, mert ragaszkodott a munkájához, egyetlen szenvedélyéhez, a színházhoz, miközben nyilvános tevékenysége hasznosságában korántsem volt biztos. Nem tagadja, bízott benne, hogy megússza, mondván, ebben a rendetlen országban miért éppen az ő aktái lennének rendesen iktatva. Azt is leírja azonban, amit kevesen tettek meg: mivel nem gondolja magát bátornak, hasonló helyzetben, rendőrállami zsarolásra ugyanúgy döntene, hagyná magát beszervezni. Igazi lelkiismereti problémája nem is az ügynökösködéssel volt – mondja –, hanem azzal, hogy a Népszabadság munkatársa, ami nem egészen harmonizál a könyv más helyein írottakkal. (Nyitókép: szinhaz.hu/fotó: Bali Sándor, 2009)

    Molnár Gál Péter: Coming out. Sajtó alá rendezte Schmal Alexandra. Szakmai tanácsadó, az előszót írta és a jegyzetek írásában közreműködött Lakos Anna. Budapest, 2020, Magvető. 380 oldal, 4999 forint.

    Kőrizs Imre: Balabi! (Láng Zsolt Bolyai-regényéről)

    Annak, hogy matematikát tanult, több „részhaszna” is van, mondta Keresztury Tibornak egy harminc éve készült interjúban Esterházy Péter, e részhasznok egyikét ekképp jelölve meg: „a »szeretnék egyszer egy Bolyai-könyvet írni« mondat számomra jelent valamit, vagy vélhetően többet, mint másnak”. Láng Zsolt könyvében is szerepel egy jelenet, amelyben Esterházy, miután a marosvásárhelyi Teleki Tékában megnézte a Bolyai-kéziratokat, elmondta a körülötte állóknak, hogy szeretne a matematikusról írni valamit, vagy ahogy „az örökké náthás” zöld hajú könyvtároslány mesélte: „balabit”.

    A könyvet Esterházy végül nem írta meg, Bolyai Jánost inkább csak futólag emlegette. Mindenesetre ha megéri Láng Zsolt kitűnő könyvének megjelenését, amely az idei regények közül talán a legjobb (Bridget Jonesszal szólva: „természetesen az ön könyvei után, Mr. Rushdie… Amelyek szintén nagyon jók. És, Lord Archer… Az ön könyvei se rosszak…”), bizonyára lelkesedett volna érte. Különben mintha éppen hálás Esterházy-hommage lenne, és a Harmonia cælestist idézné fel az ott egyébként ebben a formában, azt hiszem, nem olvasható, itt Bolyai Farkasra utaló mondat: „Ha édesapám nem létezik, hogyan van itt mégis.”

    Matematikusról regényt írni elég agyalós dolog lehet, nyilvánvaló buktatókkal.

    A matematika nem lehet puszta díszlet, de a tudományos pontosságú részletek rajza nyilvánvalóan nem veheti át a főszerepet sem, illetve az se jó, ha minden patikamérlegen van kimérve. Láng Zsoltnak sikerült a faladat: nagy ívű, távlatos, ugyanakkor finom megfigyelésekben végtelenül gazdag és nem utolsósorban olvasmányos könyvet írt, amely egyszerre fejlődés-, művész-, apa-, szerelmes, utazási és történelmi regény, valamint krimi. A könyv plasztikusan mutatja be – illetve konstruálja meg – Bolyai családi viszonyait, apjával való konfliktusait, társadalmi helyzetét, utóéletét, szerelmi, sőt szexuális életének bonyodalmait, miközben a másik szálon az elbeszélő élettörténetébe is beavat, különös tekintettel egy svájci ösztöndíj idején történtekre.

    Láng Zsolt

    Láng Zsolt harminc évvel ezelőtt novelláskötettel debütált, és azóta több erdélyi és anyaországi kiadónál is jelentek meg könyvei, köztük esszék és regények is, amelyeknek, ahogy mondani szokás, tisztes kritikai visszhangjuk volt, de könnyen lehet, hogy a Bolyai fogadtatása felül fogja múlni az összes eddigi kötetét együttvéve – a magam részéről legalábbis ezt kívánom a könyvnek. Az olvasás során szerzett élményeiről beszámolni készülő kritikus ugyanis a bőség zavarával küzd: furcsán hangzik, de az lenne a legegyszerűbb, ha – iskolás módon előrebocsátva, hogy a következő kritikai megjegyzések nem csorbítják a regény alapvető értékeit –, a kifogásait sorolná.

    De haladjunk sorjában.

    A regény cselekménye két szálon fut, ami a címszereplő nemeuklideszi geometria terén tett felfedezéseinek mégoly felületes ismeretében is rögtön felveti a kérdést, hogy ezek bármilyen értelemben párhuzamosak-e. Az egyik maga a Bolyairól szóló történet, a másik pedig a történet története, a könyv írásának leírása, amelyben aztán később egy további regény kézirata is szerepet kap. Az Esterházytól származó mottó, illetve a könyvbeli valóságot merő fikciónak minősítő előzetes megjegyzés után egy Bibliotheca Telekiana című idézetgyűjtemény követezik, ezért talán fel se tűnik, hogy a voltaképpeni regény első szövegrésze fölött fejezetszámként a kettes áll.

    Az utolsó fejezet ötvenkilencediknek van számozva, a kettő között azonban nem ötvenhat rész van, hanem csak tizennégy. A könyvbe belefeledkező olvasó ezt vagy észre sem veszi, vagy éppen ellenkezőleg, zavarba jön, mert a kötetben a nem egyesével növekvő fejezetszámok által megnehezítve tájékozódni kicsit olyan érzés, mint képernyőn könyvet olvasni: nem érezni olyan biztosan a mennyiségeket, az arányokat, magyarul azt, hogy hol tartunk, csak annyit, hogy a regény fejezetei valahogy szabálytalanul viselkednek. A fejezetszámok tehát a következők: 2, 3, 5, 7, 11, 13, 17, 19, 23, 29, 31, 37, 41, 43, 47, 53, 59. Ugyanez a számsor rögtön az első Bolyai-fejezetben is feltűnik, amikor arról van szó, hogy a főhős séta közben számolja, vagy inkább számozza a lépteit, hiszen nem egyesével halad, hanem minden lépéshez a soron következő prímszámot társítja, és így jön ki az eredmény: „Fönt a Kálvária utolsó stációján túli erdőben kitaposott ösvénye volt a Németkalapig, pontosan tizennégyezer-ötszáz lépés. A tizennégyezer-ötszázadik prímszám: a 47 611.” (Itt valami elírás lehet, mert ez nem prím – egy netes kalkulátor szerint negyvenhéttel osztható –, és túl alacsony is lenne tizennégyezer-ötszázadiknak.)

    A könyvnek tehát nincs első fejezete, a második pedig rögtön a már készülő elbeszélés nehézségeiről szól. Az első oldal (oldalszám szerint a tizennegyedik) voltaképp tárgymegjelölés, amely így kezdődik: „Hölgyeim és uraim, Bolyai Jánosról, a tizenkilencedik században élt magyar tudósról, a nemeuklideszi matematika megalkotójáról szeretnék önöknek mesélni.” Az oldal egy teljes, nem egészen kétsoros, egymondatos bekezdéssel ér véget, így.

    Egyébként Bolyai volt az is, aki elsőként megfogalmazta, hogy a térben lévő testek meghatározzák a tér alakját.

    Csakhogy a következő oldal mégsem egyszerűen új bekezdéssel kezdődik: az első szó ugyanis nincs beljebb húzva (mint mondjuk ebben a bekezdésben), hanem így indul. Ilyen „tompán” kezdődő bekezdésre a könyvben máshol is van példa, csakhogy ezeken a helyeken, ha az átlagosan harmincoldalas, számozott fejezeteken belül vágás van, azt nemcsak a rögtön a bal oldali margó vonalában, behúzás nélkül kezdődő bekezdés jelzi, hanem egy üres sor beiktatása is így.

    Kőrizs Imre

    Nyilvánvaló, hogy a könyv kéziratában a jelenlegi tizennegyedik és tizenötödik oldal szövege között is egy ilyen sorejtés, hézag, űr, spácium, volt, csakhogy mivel az ezután következő új szövegrész első sora új oldal tetejére esik, a kihagyást, szünetet, vágást jelző üres sor, ez az egysornyi semmi egyszerűen eltűnt az oldalak közt szabályosan ismétlődő, ezért jelentés nélküli, másik semmiben.

    Mintha a nulla nem lenne egyenlő a nullával.

    „Túl voltam már a sokadik fogalmazványon, de nemhogy javult volna, ellenkezőleg, egyre fellengzősebb és hazugabb lett” – a tizenötödik oldal az előző oldalon leírtak bírálatával kezdődik, illetve elindul az egyik történet: a regény írásáé. Kiderül, hogy svájci ösztöndíjának idején az elbeszélő tulajdonképpen nem is Bolyai életét akarta megírni, hanem csak végigolvasni a magával vitt, digitalizált Bolyai-kéziratokat.

    A jelenben játszódó fejezetek eseményei egy ideig lassan, kicsit belterjesen csordogálnak, és az olvasó eleinte akár azt is hiheti, hogy az élet mindennapi, rutinszerű cselekvéseinek részletes leírásába belefeledkező, de tulajdonképpen sehova sem vezető körök következnek, vagyis a manapság oly népszerű, önmagába záruló autofikció, amelyről elgondolkodtatóan mondta Jonathan Franzen, hogy az ő szemében „hacsak nem egy zseniális szerző műveli, leginkább egyet jelent a regény kapitulációjával az internet jelentés nélküli, énközpontú világa előtt”. Egy idő után mindenesetre kiderül, hogy a mai történet egyenrangú párjává válik a Bolyai-szálnak, sőt, fordulatokban akár gazdagabb is lesz nála.
    Figuráit, még a mellékszereplőket is, Láng Zsolt plasztikusan rajzolja meg, a cselekményt kitűnő érzékkel bonyolítja, a történetet jobbnál jobb megfigyelésekkel teszi életszerűvé. A jelenben játszódó fejezetek egy idő után a kellemes svájci ösztöndíj kényelmes körülményeinek adatolásából egyrészt egy élettörténet leírásává alakulnak, másrészt a könyv egy pontján éles fordulatot vesznek, és valóságos krimivé változnak, amelyben a főhős eltűnt pizsamája és egy döglött mókus is fontos szerepet kap (anélkül, hogy nagyon spoilereznék: a törpe figurája nem ilyen jelentős, az övé csupán mellékszál).

    A cselekmény mindkét ága gazdag jobbnál jobb jelenetekben, az író remekül teremt feszültséget, és mindenféle regiszterben otthonosan mozog. Kitűnő annak a jelenetnek a leírása, amikor Bolyai lehiggasztja a törni-zúzni készülő román parasztokat, de emlékezetes az is, amikor az ösztöndíjprogram egyik résztvevője, Lauro, a „leghíresebb litván író” fogpótlása leválik, és „nem kifelé, hanem befelé, a gyomra irányába hagyja el a szájüreget”. Az alapítvány egyik munkatársának tanácsára nem megy rögtön fogorvoshoz, hanem megvárja, amíg a lenyelt híd elhagyja a szervezetét, és ehhez az elbeszélő szobájában lévő gyermekcsomagban található bilit is igénybe veszi. Az edényt a folyamat sikere után a következőképpen szolgáltatja vissza: „Kicsit előrelépett, bele az ajtónyílásból kiömlő fénysávba. Egyetlen szó nélkül, mosolyogva nyújtotta felém a bilit. Úgy mosolygott, hogy lássam hiánytalan fogsorát.”
    Az írónak nyelvet is sikerült találnia a könyvhöz. Az olvasónak csak akkor tűnik fel, hogy a tizenkilencedik század közepén játszódó Bolyai-fejezetek sem archaizálnak, amikor – ha igaz – néhány korabeli levélből szerepelnek a könyvben szó szerinti, értelemszerűen a korabeli nyelvállapotot tükröző idézetek. Ugyanakkor a hiperkorrekt Püthagorasz és Eukleidész névalakok, vagy a „lelkizés”, vagy az, hogy „ez nem gond”, a maguk anakronisztikusságában kifejezetten hamisan csengenek, igaz, ezzel talán éppen a regény, a történet és a nyelv megalkotott voltára hívják fel a figyelmet. Ami a jelenben játszódó részek hangját illeti, az tárgyilagos, de nem jegyzőkönyvszerű, és olykor Michel Houellebecq elbeszélőinek cinizmusa is átüt rajta: „Olyan nők szoktak így nevetni, akik abban a korba értek, amikor azt is megengedhetik maguknak, hogy rózsaszínű miniszoknyát húzzanak a lila harisnyanadrág fölé, és kékre fessék a hajukat, miközben tudják, a szabadságukat igazából a perifériára való kisodródásuknak köszönhetik.”

    De ezen a nyelven az elvont gondolatok is elevenen hatnak: a Gödeltől származó idézet – „A módszer éppúgy része az igazságnak, mint a módszer eredménye” – mintha a regényíró ars poeticája is lenne, ahogy a regényre is vonatkoztatható az a Bolyainak tulajdonított probléma, hogy „hogyan lehet az igazságot megnevezni, megőrizve a tárgyilagosságot és az érthetőséget”. Hasonlóképpen fontos megállapítás, hogy „az igazság tere tágabb, mint a realitás”. Úgy tűnik, a szerző éppen ennek belátásával szabadul meg a „posztmodern szövegirodalom” korszaka után ismét divatba jött „írom vers, ahogy jön” típusú fantáziátlan, sokszor a nyelvi igénytelenséget is emelt fővel vállaló „realizmus” halásos öleléséből. Ahogy az egyik szereplő tanácsolja az elbeszélőnek: „Mindent írj meg, ami veled történik, abban benne lesz Bolyai is.”

    És valóban, az olvasónak az lehet az érzése, hogy a szerző tényleg mindent megírt. Az írói fantázia és a tapasztalat remekül egészíti ki egymást az olyan leírásokban, mint amikor, ha jól értem, a kiskamasz Bolyainak először van spontán orgazmusa – bár a „tízévesen” kitételt egy kissé korainak érzem –: „egy reggel arra ébredt, hogy a gerincéből kirántódott a csontokat összetartó madzag, és a gerince széthullott”. Emlékezetes jelenet, amikor Bolyai a gazdasszonyával, két gyermekének anyjával fejben sakkozik, anélkül, hogy a nő ismerné a szabályokat. A játék menete a következő: a nőnek azt kell mondani, hogy „lépek”, illetve olykor azt is mondhatja: „sakk”. Amikor Rozál először mond sakkot, a következő párbeszéd játszódik le köztük: „Sakk? No, erre nem számítottam.” „De hát te mondtad, hogy mondjam.” „Nálam még távol voltál a sakktól. De akkor máshogy indulok el. Megvan. Mehet tovább.” Az írói figyelem egyik szép példája, amikor Bolyai egy vízbe merült arcon észreveszi a „néhány odatapadt kis levegőgömböt”. Érdekes megtudni, hogy a Bach-korszakban a temetés volt szinte az egyetlen engedélyezett gyülekezési forma, hogy Bolyai Farkas a fia szerint úgy jött rá, hogy a savak kékítenek, hogy „mindig ugyanazt a hortenziabokrot pisálta le”. Nagyszerű megfigyelés, hogy amikor Bolyai nedves agyagot cipel, akkor a „kosárból kicsöpögő víz apró lyukakat robbantott az út finom porába”, vagy remek ötlet, hogy egy könyvesbolt két macskája közül fekvőhelynek „a fehér prózát választ, a fekete verset”, és a tulajdonosnőnek „gőze nincs, honnan a fenéből találják el”. És még hosszan lehetne sorolni. Szinte jelképes ez a benyomások szomjas halmozására vonatkozó megjegyzés: „A híd közepénél egy nő gesztikulált a mellette álló férfinak, arca nevetős volt, a férfié viszont sírós. Belehallgattam volna a nő beszédébe, de nem akartam lemaradni. Ide-oda kapkodtam a fejemet. Semmilyen elképzelésem nem volt, hogyan tároljam, miként szelektáljam a látottakat.”

    A párbeszédek is kitűnően vannak megírva, Esterházy bizonyára értékelte volna az igazi apa és az apának álmodott Gauss Bolyai Jánosért folytatott, elképzelt dialógusát:
    „APA-GAUSS: Ő természetesen az én fiam.
    APA-APA: Én nemzettem.
    (…)
    APA-GAUSS: Az az apa, akit annak tekintenek.
    APA-APA: Mit akarsz ezzel mondani?
    APA-GAUSS: Az apaság fellépés kérdése.
    APA-APA: Átszakítottam érte egy meglehetősen merev hártyát.
    APA-GAUSS: A hímvesszők mióta írnak geometriát?
    APA-APA: A penna is számít, nemcsak a ténta.
    APA-GAUSS: Még a végén össze kell mérnünk a micsodánkat.
    APA-APA: Ebben a tekintetben nincs mivel dicsekedned.
    APA-GAUSS: Sejtettem, hogy erre megy ki a játék.”
    Igaz, van olyan párbeszéd is, amelyiket egy-két mondattal korábban is abba lehetett volna hagyni, mert például az elköszönés gesztusai – „Remek. Akkor hát ég önnel. – Köszönöm jóindulatát.” – fölöslegesnek hatnak.

    Néhol az is előfordul, hogy a stílus giccsesnek érezhető, vagyis művészi hatásra törekszik, de az elért hatás nincs arányban a bevetett eszközökkel, például amikor a naplementék vöröse „úgy spriccelte be a felhők alját, mintha a nap kilövellő ondója volna”, vagy amikor „a halál sűrű, fekete ömlenyé”-ről azt olvassuk, hogy „lüktetve áradt”. Kimódoltnak érzem egy személyes beszámoló komolyra fordulásáról ezt írni: „Amit korábban elmesélt magáról, csupán borítékja egy könnyen karcolódó röntgenfelvételnek”, és alighanem a szalmazsák jelentősége is túl van értékelve ezzel a mondattal: „…a derékaljban mindig marad a régi szénából is egy-két szál a vászon hurkaiba akadva, ezek aztán továbbadják friss társaiknak tapasztalataikat, amit az életről és többnyire a halálról begyűjtöttek.”

    De ezek apróságok. Még az egyik fontos, bár szerencsére félig-meddig takarásban maradó szereplő kevéssé árnyaltra sikerült rajza sem végzetes. Az elbeszélő fiatal második feleségéről van szó, akinek figurája hitelesebb lenne, ha nem volna olyan egyneműen tökéletesnek ábrázolva. Kicsit már sok az összhangból, amikor arról értesülünk, hogy amikor az író délutánonként megkérdezi, hogy a gyerekekkel együtt „nincs-e kedvük kimenni a partra”, a nő minden egyes alkalommal lelkes „dehogynem”-mel válaszol.

    De ahogy korábban már szó volt róla: ezek a mozzanatok a regény alapvető erényeit nem érintik, a nagy és komplex szerkezetben alig van nagyobb jelentőségük, mint annak, hogy Torricelli nevét a könyv kétszáznegyvenötödik oldalán olvasható formától eltérően két r betűvel kell írni, vagy hogy a háromszázegyedik oldalon az egyik szereplőt Jesznáknak, míg a háromszázhuszadikon Jaszenáknak hívják.

    Talán az utolsó mondat is („Csillagporból vagyunk.”) elhagyható lett volna, mert úgy akkor ez a kitűnő regény a következőképpen érne véget: „Nem is gondolhattam mást, mint hogy a régi helyén új világ van keletkezőben.”

    Láng Zsolt: Bolyai. Budapest, 2019, Jelenkor. 457 oldal, 4499 forint.

    Csepeli György: Mindenki szem a láncban – filmkritika

    Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy a jövőt borús színekben lássuk. Az egyre változékonyabb, bizonytalanabb, bonyolultabb és átláthatatlanabb világ komoly kihívás elé állítja az új nemzedékeket, akik még egy változatlan, bizonyos, egyszerű és átlátható valóságban fogantak. Az HBO Évek alatt című hatrészes sorozata egy manchesteri család életének 2019 utáni éveibe visz el, riasztó s egyben biztató képet mutatva a várható jövőről. A forgatókönyvet a veterán Russell T. Davies írta, akinek Fiúk a térről című sorozatát a magyar nézők is láthatták. A család, melynek életét látjuk, messze nincs összhangban a konzervatív keresztény ideológia által láttatni kívánt családképpel. Az apa rég elhagyta két fiát és két lányát, akiket anyjuk nevelt fel egyedül. Az egyik fiú felesége fekete bőrű, a másik fiú saját neméből választotta társát. Az egyik lány súlyos mozgássérült, de fogyatékossága nem akadályozza abban, hogy változatos kapcsolatokat kössön, gyermekeket szüljön. A másik lány gyermektelen civil aktivista, örök lázadó.

    A sorozat a Lyons család életét követi nyomon 2019 és 2031 között. A középpontban a meleg fiú, Daniel története áll, aki egy ukrán menekült fiú kedvéért elhagyja élettársát. A cserbenhagyott élettárs bosszúból feljelenti a menekültet, akit a hatóságok rögvest visszatoloncolnak hazájába, ahonnan hamarosan visszaszökik Európába. Daniel mindent elkövet azért, hogy szerelmével együtt élhessen, de kudarcot vall. Nagy nehézségek árán mindketten feljutnak egy embercsempész csónakjára, ez azonban túltelítve menekültekkel elsüllyed a La Manche-csatorna vizében. Daniel szerelmese túléli a balesetet, visszajut Nagy-Britanniába, de ő maga belefullad a tengerbe.

    A két szerencsétlen fiú történetének hátterében zajlanak a többi családtag szokásos magánéleti és háztartási fordulatai. Minden epizódra jut egy-egy fordulat, legyen az teljes anyagi összeomlás, csődbe ment vállalkozás, hűtlenség, megcsalás, elhagyás, újrakezdés, összeveszés vagy kibékülés.

    A mikrovilág történéseire koncentráló, nem túl képzeletgazdag dramaturgia kevés lett volna a figyelem fenntartásához, ha nem egészül ki a 2019 utáni makrovilág történéseinek felidézésével. Nagy-Britannia választóit egy gátlástalan politikai manipulátor hipnotizálja, a Távol-Keleten atombomba robban, Európát populista, szélsőjobboldali forradalmak rázzák meg. Forr a világ bús tengere. Az évek előrehaladtával Edit, a legidősebb Lyons lány egyre fontosabb szerephez jut. Ő lesz, aki szembeszáll a fasizálódó rendszerrel, jelképéve válva a felszabadulásnak.

    Méreg a családban

    Csepeli György

    A sorozat bőven merít a sci-fi filmek eszköztárából, megmutatva az új technológiák társadalomba való behatolásának fényeit és árnyait. Az őssejtterápia lehetővé teszi, hogy a korábban gyógyíthatatlan makuladegeneráció miatt megvakult anya visszanyerje a látását. Az egyre élhetetlenebb környezetből kivonulókat 3D-technológiával épített falvak várják. A „zöld temetés” gyorsan, környezetbarát módon tünteti el a halottak testét. Daniel és ukrán barátja, Viktor hamis útlevele azért annyira drága, mert a személyi azonosítás lehelettel történik. A Lyons család kommunikációját a Signor névre hallgató mesterségesintelligencia-alkalmazás biztosítja, akinek csak szólni kell, s azonnal felhívja bármelyik családtagot telefonon. Az ember-gép összeolvadás útján legmesszebbre menő családtag az egyik unoka, Bethany, aki az egymásra következő epizódokban a szemünk láttára alakul át kiborggá. Kezdetben csak érzelmeit kifejező maszkon keresztül kommunikál, később ujjaiba ültetett mobiltelefonnal telefonál, majd az agyát rákapcsolják a kormány mindent és mindenkit ellenőrző internetes hálózatára.

    A kedélyes, mindvégig jókedvvel áthatott mindennapok egyre komorabbá válnak. Az első epizódban felbukkanó gátlástalan, demagóg populista politikusnő miniszterelnök lesz. Ellenfeleit deep fake pornóvideókkal járatja le. Megválasztását követően beváltja rémisztő ígéreteit. A szigetországba menekültek ellen védekezve megsemmisítőtáborokat épít, mindenkit megfigyeltet, amire a mindenütt jelen lévő adatgyűjtő technológia bőven lehetőséget nyújt.

    A méreg a Lyons családba is behatol. Az egyik fiú bekerül a hatalom elnyomó gépezetébe. A mozgássérült lány a miniszterelnök-jelölt lelkes szavazója lesz. Edit azonban kitart, s a sorozat végén felemelő jelenetekben látjuk, ahogyan a nép visszaveszi a hatalmat a korrupt, elnyomó, manipulatív miniszterelnöktől, akit börtönbe zárnak.
    A sorozatot a színészek játéka emeli esztétikai magaslatra. Emma Thompson egyszerre vonz és taszít a ravasz, szívtelen és kegyetlen politikus szerepében. A Danielt alakító Russell Tovey megejtő a szerelméért tűzön-vízen át küzdeni kész angol fiú szerepében, s Max Baldrynak elhisszük, hogy menekült ukrán fiúként érdemes miatta Danielnek meghalnia. Rory Kinnear a szemünk alatt alakul át boldog férjből más nőhöz menekülő lúzer férfivá. T’Nia Miller játssza az elhagyott feleséget, aki erkölcsileg messze fölé nő férjének. Jessica Hynes Edit szerepében az igazságtalanságokba soha sehol bele nem nyugvó, meg nem alkuvó békeharcost alakítja, aki mintha az 1968-as évből lépett volna elő. A családot összetartó anya Anne Reid. Benne minden ott van, amit a britekben szerethetünk. Lányát áthatja a humor, a makacsság, a nagylelkűségég, az együttérzés, a saját élet megbecsülése, elsőbbsége.

    Elmondva a sorozat a hajdanvolt „szocialista realista” esztétika szabályai szerint megszerkesztett, szimpatikus, ám didaktikus üzenet hordozójának tűnhet, s valójában az is. A szereplők képletek, vannak köztük eleve jók, mint Edit, eleve rosszak, mint a miniszterelnök-jelölt, s vannak, akik jókból rosszak, rosszakból jók lesznek. Senkiben sem látjuk a lélek vulkánkitöréseit, melyek az igazi írók igazi hőseit feledhetetlenné teszik. Russell T. Davies nem művész, csak iparos, bár a legjavából. Figuráiba patikamérleggel adagolja a jó és rossz tulajdonságokat. A Lyons családban gazdagon áradnak a pozitív és negatív emberi érzések, van ott jókedv, szerelem, féltékenység, hűtlenség, megbocsátás és bosszú. A forgatókönyvíró mesterien tartja fenn a feszültséget, melynek forrása a lopakodó társadalmi szorongás, s amikor már minden veszni látszik, színre lépteti a népet, mely legyőzi Leviatant. A sorozat azt üzeni, hogy mindenki szem a láncban, melynek alakításáért mindannyian felelősek vagyunk.

    Néplélektani tartalék

    Nem mindegy azonban, hogy kik a szemek a láncban. Pár évvel ezelőtt mutatták be a magyar mozikban a Thatcher-korszakban játszódó Büszkeség és bányászélet című filmet, amely a walesi bányászfalu munkanélküliséggel fenyegetett lakói és a lelkes londoni melegaktivista-csoport keserves, de végül felemelően sikeres egymásra találásáról szólt. Ott nem a fikció, hanem a dokumentált valóság mutatta meg a nép erejét a vadul és gátlástalanul rátörő hatalommal szemben. Minden mesterkéltsége ellenére az Évek alatt hasonló néplélektani tartalékokból táplálkozik, azt mutatva, hogy legalábbis a britek esetében van alapja az optimizmusnak, ha a totalitárius tendenciákkal való szembeszállás esélyeiről gondolkozunk.

    A sorozat naptári ideje ugyan a 2019-es évvel kezdődik, és a század harmincas éveiig tart, de valójában a család mindennapjai a jelenben játszódnak. Russell T. Davies a Brexit sárkányaival viaskodó brit társadalmat átható szorongásról beszél, arra figyelmeztetve, hogy a fasizmus a lelkekben szunnyad, s mindig felébredni kész, ha a társadalmat válság gyötri, ami a jövőt félelmetesnek, fenyegetőnek láttatja. Nagy-Britannia a múltban látszólag immunis volt a totalitarizmus csábításával szemben, de a Hitler iránti vonzalmai miatt lemondatott, népszerű VIII. Eduárd király árnyéka sosem tűnt el egészen. A sorozat időjátékában összetalálkozik a múlt, a jelen és a jövő. A három idősík riasztó homogenitása a lét örök homokórájának pergésére figyelmeztet, melyet Nietzsche hallott meg egykor éles füllel.

    Évek alatt. HBO-sorozat, 2019. Forgatókönyvíró: Russell T. Davies. Rendező: Simon Cellan Jones, Lisa Mulcahy. Szereplők: Jessica Hynes, Rory Kinnear, T’Nia Miller, Emma Thompson, Russell Tovey. (nyitókép: HBO)

    Vadas József: Keleti udvarház párizsi passzázzsal

    Egyetemistaként nemegyszer tértem be a népszerű Jégbüfébe, megfordultam a mellette berendezkedett IBUSZ sablonosan szocmodern irodájában is. Később gyakorta jártam a passzázs idegen nyelvű könyvesboltjában, nem ismeretlen tehát számomra a Kígyó és a Petőfi Sándor utca sarkán álló hatalmas épület. Ahogy két bejáratán olvasható: a PÁRISI UDVAR, amely 1908 és 1912 (vagy 1913) között épült, Schmahl Henrik tervei szerint. Stílusának eredetisége és esztétikumának jelentősége azonban csak jóval később tudatosult bennem. Amikor Barabás Márton festő barátom vendégeként a ház ötödik emeleti műtermének ablakából olyan látvány tárult elém a homlokzat magasban is fantasztikus lényként megformált színes kerámiaelemeiről, amilyenhez hasonlóval csak évtizedekkel később találkoztam újra. Barcelonában, a magyar mester katalán kortársa, Antoni Gaudí egyik fő műve, a Párisi udvarral egyidős Casa Milà (1906–1910) kilátóként szolgáló tetőteraszán.

    Négy és fél éves rekonstrukció után – a „The Unbound Collection by Hyatt” márka szállodájaként – Schmahl Henrik műve immár egykori szépségében szemlélhető.

    Eredetileg báró Brudern József üzletháza állt a helyén; Pollack Mihály tervezte 1817-ben. Ahogy a ránk maradt fotón látható: szerény külsején elsősorban a homlokzat timpanonos lezárása utal a magyarországi klasszicizmus korára. Ennél érdekesebb a belső; a kortárs nyugat-európai urbanisztika ma is életképes olyan premodern leleményeinek társa, amilyen a kicsivel korábbi párizsi Passage des Panoramas (1807) vagy a nem sokkal későbbi Burlington Arcade (1818) Londonban. Azoknál egyszerűbb és kisebb is volt, ezzel együtt a későbbi nagyáruházak és a jelenkori bevásárlóközpontok figyelemre érdemes előzményének tekinthetjük. Sárgaréz hálós üveggel fedett belső utcájának mind a két oldalán ugyanis tizenhat (a korabeli tudósítások szerint zömmel lábbeliket készítő/forgalmazó) üzlet kapott helyet. A Tudományos Gyűjtemény 1822-es beszámolója freudi elszólással – az épület és a folyosó viszonyát felcserélve – szintén a passzázs értékeit hangsúlyozza: „Mind különössége, mind ritka szépsége által nevezetes a báró Brudern-ház a párisi utcában.”

    A régiség- és könyvgyűjtő báró, aki értelmiségi szalont is vitt a reformkorban, 1831-ben meghalt. Ekkor a Teleki család tulajdonába került az épület, amelynek egy részét a belváros rendezése során már 1883-ban, majd a század végén szinte teljesen elbontották. Végül Bethlen Klementinától (a húszas évek miniszterelnökének testvérétől) 1906-ban a Belvárosi Takarékpénztár vásárolta meg a rendkívül értékes (és drága) telket, hogy ott emeljen magának új székházat. (Addig a szemközti, Koronaherceg utca 3. sz. házban működtek.) Ezt követően hirdettek tervpályázatot azzal a nagyvonalú programmal, hogy a leendő épület „komoly és méltóságteljes benyomást gyakoroljon”. A közforgalmi terekre vonatkozó higiéniai és tűzvédelmi előírásokon túl azzal a minimális esztétikai kikötéssel, hogy „[t]ornyok és erkélyek kerülendők, ezzel szemben balkonok létesítendők”. A beérkezett 43 pályaműből néhányat díjaztak, illetve megvásároltak, egyikkel sem lehettek azonban megelégedve. Noha a versengők között olyan rangos alkotópárosokat is találunk, mint a szomszédos Klotild-palotát építő Korb Flóris és Giergl Henrik, illetve a bontakozó szecesszió képviseletében Komor Marcell és Jakab Dezső, a Magyar Építőművészet hasábjain közzétett rajzok alapján utólag is csak azt mondhatjuk: munkáikat indokoltan tették ad acta. Nem kevésbé szerencsés döntésnek bizonyult, hogy az épület megtervezésére Schmahl Henriknek adtak egyenes megbízást, aki már a maga idejében sem szokványos módon oldotta meg feladatát. Egyebek között azzal, hogy új életre keltette a korábbi épület legfőbb nevezetességét, a Vasárnapi Újság által 1906-ban elsiratni vélt Párisi udvart. (Az elnevezés az Erzsébet híd építése miatt a szomszédban lebontott „Párisi ház”-ból, esetleg Boulevard Montmartre-i rokonából származtatható.)

    Milyen élmények hatására?

    Schmahl Henrik 1846-ban született Hamburgban. Komolyabb tanulmányokat ott valószínűleg nem folytatott, mert 1868-ban kőműveslegényként bukkan fel Pesten. Az 1870 és 1874 között emelt Vámház építésében már segédpallér. Ybl Miklós itt figyel fel képességeire: bevonja ezután készülő műveinek (Operaház, Várkert bazár és kioszk) munkálataiba, amelynek során folyamatosan oktatja. A tehetséges fiatalember fokozatosan mindazt elsajátítja, amire egy építésznek szüksége van. (Schickedanz Albert valamivel korábban ugyancsak Ybl irodájában és szintén önképzéssel alapozta meg karrierjét.) Schmahl Henrik a nyolcvanas évek elejétől már önállóan tervez; bizonyság rá az Andrássy út négy neoreneszánsz stílusú palota-bérháza, amelyek közül három ma is áll. Azt követően pedig, hogy 1884-ben önállósítja magát, egyre sikeresebb: csupán a Teréz körútra kilenc házat tervez a következő években. Ez utóbbiakkal kezd fokozatosan átalakulni stílusa: a historizmus szellemi közegében marad ugyan, de az olasz quattrocento ihlető élményét a francia és a német reneszánsz, majd a velencei gótika érdesebb (olykor már-már egzotikus) elemei váltják fel. Ez a keleti (arab és mór) hatásba torkolló irányváltás először az építész anyaghasználatában – a vakolatarchitektúrát felváltó mázas tégla preferálásában – mutatkozik meg. Hogy aztán a Rákóczi út két reprezentatív épületének – a 7. sz. alatti Steiner-ház (1891) és az Uránia mulató (1896) – homlokzatának orientális jegyeket asszimiláló középkori díszítőmotívumai révén váljon munkássága záró korszakában – a Takarékpénztár esetében is – formavilágának karakteres sajátosságává.

    Schmahl Henrik pályájának monografikus feldolgozása híján egyelőre pontosan nem tisztázott: milyen élmények hatására következett be ez a fordulat. Ybl munkássága a reneszánsz bűvöletében teljesedett ki, és ebben a szellemben születtek tanítványának első művei is. De Schmahl minden bizonnyal ismerte mesterének korai – még gótizáló – főművét, a fóti templomot. Tudunk továbbá velencei tanulmányútjáról, az pedig a róla szóló írásokban visszatérő felvetés, hogy hathatott rá a granadai Alhambra motívumvilága. Nem elképzelhetetlen, hogy járt Andalúziában; ha mégsem, akkor is ismernie kellett Owen Jones 1856-ben megjelent nevezetes gyűjteményét, amelyben 16 oldalon 72 illusztráció szerepel a mór építészet e remekéről. (Az annak idején építész-iparművész körökben bestsellernek számító Grammar of Ornament 2004 óta magyarul is elérhető.) A kilencvenes évek, amikor Schmahl pályája csúcsára ér, Lechner jóvoltából egyben a magyar szecessziós építészet kibontakozásának periódusa – olyan művekkel, mint az Iparművészeti Múzeum (1891–1896), a Földtani Intézet (1896–1899) vagy a Postatakarékpénztár (1899–1901). Nyilvánvaló – főként ma már, történeti távlatból – a két alkotó motívumkincsének különbsége; míg ugyanis Lechner nem kis részben „indus”-nak titulált megoldásaival „a magyar formanyelv” kimunkálását tekintette egyik legfontosabb feladatának, addig a Hanza-városból ide települt Schmahl Henriket hasonló szempontok érthetően nem foglalkoztatták. Nem kevésbé lényeges azonban az, ami összeköti őket. Mindketten nyitottak voltak az új anyagok (a vas és az üveg) használatára, s mint a két takarékpénztár mutatja, a szemléletük is hasonló. Anélkül, hogy egészében azonosultak volna az európai építészet gyakorlatától idegen (népművészeti és belső-ázsiai, illetve arab és mór) kultúrával, számos elemének méregtelenítő alkalmazása révén függetlenítették magukat a múlt klasszikus kelléktárának használatára szorítkozó akadémizmus életidegen arzenáljától. Szakítottak a fennálló hatalmat – benne a pénz mindenhatóságát – e műfajban kötelezően érvényesítő neobarokk stílussal is.

    Vadas József

    Ez a jövőorientált felfogás elsősorban a külsőn érzékelhető. Most már, hogy az épület háromezer négyzetméternyi téglaburkolatát az elmúlt években megtisztították, a plasztikák hiányait pótolták és a színes felületeket újraalkották, még nyilvánvalóbb a ház tömegének zártsága és rajta a tojáshéjszínű falak egyszerűsége, amelyen közös tőről fakadó árnyalatnak hat a mustársárga, a téglavörös, a fakózöld, a kávébab és a kakaópor koloritjának megannyi halványbarnában oldódó változata. Schmahl nem csupán a horror vacuitól idegenkedett, elvetette a mór stílus másik jellemző vonását is: a vörös-kék-sárga/arany trikolórját; nála éppenséggel az Owen Jones által „másodlagos színek”-nek nevezett árnyalatok dominálnak. Nem kevésbé merész húzás volt részéről, hogy a szabálytalan trapéz alakú telken álló ház két utcai homlokzatát átlósan lemetszve kapcsolta össze, és az így keletkező keskeny fronton impozáns főbejáratot alakított ki a bank számára. Annak idején mögötte helyezkedett el az intézmény lelke, a pénztárterem, amelyet Spiegel Frigyes személyében egy (csak) mostanában újra felfedezett szecessziós építész és lakberendező tervezett. Mögötte volt a trezor, mellette-fölötte az alsó két szinten a pénzintézet irodái kaptak helyet, a két udvar köré szervezett tömbök felső emeletein pedig három-hat szobás nagypolgári lakásokat alakítottak ki. A lépcsőházakban négy lift gondoskodott kényelmes megközelítésükről.

    Az épület fő attrakciója mindazonáltal a száz évvel korábbi utódaként a hajdaninál lényegesen impozánsabb formában újraformált Párisi udvar, amely – a sok évtizedes kosztól megtisztítva és tökéletesen helyreállítva látszik csak igazán – a szó szoros értelmében pazar látványt nyújt. Szerényebb méretű, mint nevezetes analógiái: a budapestihez hasonló saroképületbe rejtett Kaisergalerie (1873) Berlinben, illetve a milánói Galleria Vittorio Emanuele (1878) vagy a nápolyi Umberto (1887–1901). Ez utóbbiak egész épülettömbök között húzódnak, méretükkel arányosan monumentális benyomást keltve, noha művészi igényességben aligha hasonlíthatók a Párisi udvar csokoládébarnára hangolt minuciózus architektúrájához és fölötte az üvegezett kétkupolás boltozat varázslatos miliőjéhez. Schmahl alkotásában a plasztikusra préselt luxfer üvegprizmákat a Haas és Somogyi, a hasonlóképp finoman geometrikus mintájú üvegablakokat Róth Miksa műhelye készítette. Mögéjük rejtve száz villanykörte gondoskodott róla, hogy ne csak láthatók legyenek, hanem egyszersmind összképükben is gyönyörködhessünk. A Zsolnay-gyár is részt vett az építkezésben (a második emeleti balkon és alatta a homlokzati fríz díszítésével), a színes mintás padlóburkolatot a Villeroy & Boch szállította, a kerámiaelemek nagy része szintén német gyárakból való. Szervesen illeszkedtek ebbe az emelkedett környezetbe profiljukkal az üzletek (a híres Neruda utódaként a Molnár és Moser drogéria, a gomb- és paszománykereskedés, a menyasszonyi kelengyét forgalmazó, valamint a művirág- és dísztollbolt).

    Továbbá itt bérelt irodát és az ötödik emeleten műtermet Uher Ödön fényképész is, akinek a Koronaherceg (a mai Petőfi Sándor) utca 2. sz. alatt (a Brudern-ház maradékában) készült századfordulós fényképeit ma árveréseken hirdetik. Nagyszalontán született, a szakmát Bécsben tanulta, majd 1891 és 1895 között Nagykanizsán dolgozott, ahol a Dél Zalai Takarékpénztár Bazár (!) épületében vitt üzletet. 1906-ban a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének első elnöke, Klösz György és Erdélyi Mór alelnökök társaságában, 1911-ben pedig filmkészítésbe fogott. (Lehet, hogy ő hívta fel a Belvárosi Takarékpénztár vezetőinek figyelmét az Uránia Tudományos Színház, azaz az első magyar film forgatási helyszínének építészére?)

    Szocmodern enteriőrré alakították

    Budapest ostromakor súlyosabb sérüléseket nem szenvedett az épület, állapota a szocializmus évtizedei alatt indult folyamatos és fokozatos romlásnak. Az utcai frontján 1952-ben létesült Jégbüfé mellett talán csak az tekinthető kedvező fejleménynek, hogy a felső szinten lévő helyiségek – Uher egykori rezidenciájával egyetemben – műteremlakásként a Művészeti Alap tulajdonába kerültek. Az államosítással megszűnt Takarékpénztár helyiségeibe az IBUSZ költözött, sajnos azonban a hajdani szecessziós belsőt valósággal kibelezték, és nem éppen vonzó szocmodern enteriőrré alakították. Nem kevésbé szomorú adalék az is, hogy az új Erzsébet híd munkálatai során 1960 táján, majd a nyolcvanas években is renoválás címszóval a károsodott elemeket – érdemi felújítás helyett – elbontották. Hiába működtek üzletek továbbra is a Párisi udvarban, forgalmuk egyre csökkent a passzázs mind elhanyagoltabb állapota miatt, így a rendszerváltást követően szép lassan el is költöztek. Mivel a nagy méretű és elképesztő műgonddal megvalósított épület rendbetétele igencsak drága vállalkozásnak ígérkezett, a belvárosi önkormányzat hosszú ideig hiába keresett rá vevőt. Végül 2014 nyarán vásárolta meg valamivel több mint kétmilliárdért a Mellow Mood Hotels, és ennek hatszorosáért varázsolt belőle az Archikon építésziroda és belsőépítészeti stúdiók közreműködésével 110 szobát, 16 lakosztályt, két rezidenciát és konferenciatermeket magában foglaló luxushotelt.

    Az állványok tavaszi lebontása után – a megszépült külsőnek adózó első, elragadtatott reakciókat követően – hamarosan aggályok kaptak nyilvánosságot. Kiderült, hogy az 1976-tól műemléki védettséget élvező épület tetejére egy attól stílusában merőben eltérő modern szintet húztak, amely visszahúzott volta és az elé telepített zöld zóna ellenére az utca másik oldaláról nézve egyelőre zavaróan megbontja az összképet. (Amíg a cserjék meg nem nőnek.) A másik vitatott kérdés a Párisi udvar funkciójának megváltozásával kapcsolatban vetődött fel. Üzletek ugyanis – a korábbi ígéret ellenére – nem nyíltak a passzázsban, amely így sajnálatos módon megszűnt közhasznú tér lenni. Boltok helyett Café & Brasserie névre keresztelt elegáns étterem és kávézó kapott benne helyet. Szabad tehát ide a bejárás: a Párisi udvar mind a Petőfi Sándor utca felől a szálloda fogadóterén keresztül, mind a másik, Kígyó utcai kapun át közvetlenül is megközelíthető. Bárki gyönyörködhet hajdani mestereinek, illetve mai restaurátorainak nem mindennapi felkészültségében. Leginkább a Ferenciek tere 11. sz. ház lakói jártak rosszul, mert otthonukból távozva és hazatérve az átalakítás miatt immár a fél háztömböt meg kell kerülniük.
    Érintettként Kőszeg Ferenc nem csak azt tette szóvá az Átlátszón személyes élményeket is taglaló írásában, hogy a fenti kellemetlenségek miatt az új tulajdonosok/üzemeltetők meg sem próbálták kárpótolni őket. Oknyomozó újságíróként egyszersmind hátborzongató összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Két évvel korábban a Magyar Narancsban Keller-Alánt Ákos már megírta, hogy „Orbán Viktorral kapcsolatban álló arab befektetők építenek luxusszállót a Belváros kiemelt pontján”. Terjedelmes cikkében Kőszeg a jordániai származású üzletemberek múltját, eddigi tevékenységüket ismertetve utal a NER politikától nem független gazdasági közegének viszolyogtató természetére. Minthogy a sötét részleteket is felvillantó események túlmutatnak az építészetkritika illetékességi körén, érjük be annyival, hogy a Párizs Property két ügyvezetője, Zuhair Awad és Sameer Hamdan a nyolcvanas években tanulni érkezett Budapestre. 1997-ben alapították Mellow Mood néven azt a céget, amely munkásszállások átalakításával olcsó szállások – youth hostelek – létesítése révén alapozta meg karrierjét, amely aztán a Fidesz 2010-es győzelme után ívelt meredeken felfelé. Ekkor lettek tucatnyi vendéglátóhely – többek között a Klotild-palotából kialakított és tavaly értékesített Buddha-Bar Hotel – üzemeltetői. Innen származó jövedelmük mellett még az állami Eximbank nagyvonalú (a költségek mintegy felét biztosító) kölcsönére is szükségük volt a jóindulatúan kiemeltnek nyilvánított, azaz számos engedélyezési procedúrától mentes beruházás megvalósítására. Mindez sajátos dimenzióba helyezi a szóban forgó projektet.

    Látványos belső

    Az épületnek az ötvenes és hetvenes évek között végbement állagromlása elsősorban nem azért következett be, mert a szocialista gazdaság életképtelen volt, vagyis nem tudta produkálni a századfordulón európai rangú metropolisszá fejlődő Budapest megannyi pazar épületének helyreállításához szükséges anyagokat és anyagiakat. Hol ezért, hol azért, szűkös erőforrásainak elosztásakor másra helyezte a hangsúlyt. Tehette ezt annál könnyebben, mivel akkoriban még a szakma sem tekintette maradandó (szellemi) értéknek a múlt századforduló művészetét. Ma sem sokkal jobb a helyzet, legfeljebb más értelemben. Nem a Schmahl Henrik szelleme előtti tisztelgés jegyében épült újjá a Párisi udvar. A befektetés támogatói-lebonyolítói között bizonyára sok olyan személy akad, akinek kifejezetten tetszik a ház, vélhetően jobban is, mint a most százéves Bauhaus szellemi holdudvarának megannyi ránk maradt modern emléke. De az épület – úgy vélem – nem esztétikai megfontolásból újult meg. Alighanem a helyreállításban és az üzemeltetésben rejlő kivételes üzleti lehetőség a fő motívum. A passzázs kávézójának tonett stílusú karosszékeiben helyet foglalva és a környezetben (a rekonstruált telefonfülkék, a Chesterfield bőrfotelok és a feketére lakkozott art decós pultok látványában) gyönyörködve meg a fotókon publikált decens szobaberendezések tudatában is ezért keserédes számban az ezerforintos kapucsínó.

    *

    A Párisi Udvar/Mellow Mood Hotels. Generáltervező: Archikon Építésziroda (Nagy Csaba, Pólus Károly, Pásztor Ádám, T. Major Kriszta, Batta Miklós). Belsőépítészet: Kroki Stúdió (Göde András, Kéry Balázs), Food & Beverage (Henry Chebaane, Blue Sky Hospitality). Kivitelező: Market Építő Zrt.

    Csepeli György: Belzebubbal a Sátán ellen

    Trevor Nunn megtörtént eseményekre épülő filmje mesterien elegyíti a schilleri receptből jól ismert ármányt és szerelmet, beépítve a történetbe a második világháború végén létrejött helyzet nagy erkölcsi dilemmáját. Magával ragadóan mutatja be a brit felső osztályból egyetemre került fiatalok baloldali szubkultúráját, melynek követőit a fasiszta Belzebub és a kommunista Sátán közötti választás kényszerével szembesítette. A harmincas évek végén, amikor még javában zajlott a spanyol polgárháború, Mussolini pedig Etiópiát rohanta le, Hitler birodalma sorra falta fel a szomszédos országokat, a Cambridge-i Egyetem diákjainak szó sem volt dilemmáról. Megváltoztatva a megváltoztatandókat, a dilemma jóval később, a második világháború vége után jött el. A harincas években a cambridgei-i elitegyetem diákjai Dovzsenko és Eisenstein filmjein lelkesednek, kételkedés nélkül elhiszik Kamenyev, Zinovjev és a többiek önmagukra súlyosan terhelő abszurd vallomásait, s csak egy pillanatra ingatja meg őket hitükben a Sztálin–Hitler-paktum.

    Ez volt az a légkör, melyben a Cambridge-i Egyetem diákjai, majd végzettjei felajánlották szolgálataikat a szovjet kémhálózatnak, s magas állami beosztásaikban folyamatosan szállították megrendelőiknek annak az államnak a titkait, amelynek a polgárai voltak. Az elithez tartozás, a radikális baloldali attitűd, a kémkedés izgalmai által megemelt adrenalinszint mellett e szubkultúra része volt az angol elitegyetemek férfitestekbe zárt világától sosem idegen homoszexualitás, mely csúcsra járatta a rejtőzés, a bujkálás, a hamis identitás kémkedéshez eleve nélkülözhetetlen gyakorlatait.

    Lindsay Shapero forgatókönyvében a jól megírt, pergő történet az események sűrűjébe viszi a nézőt, megmutatva az utóbb szovjet kémként leleplezett tehetséges fiatal fizikuslány töretlen karrierjét a brit atombomba kifejlesztésével megbízott kutatócsoportban. Az eredeti történetben Melita Noorwood volt a titkárnő neve, aki a filmben Joan Stanley néven a harmincas évek végétől kezdve folyamatosan informálja Moszkvát az éppen készülő, majd elkészült atombomba titkairól. Az atombombát persze nem a britek, hanem az amerikaiak készítették és robbantották fel végül, de a filmből az derül ki, hogy a brit fizikusok is tudtak annyit a bombáról, amennyi a szovjet megrendelőket érdekelhette.

    Joant tehetséges fizikushallgatóként magával sodorja a radikális baloldali egyetemi szubkultúra. Felsőbb kapcsolata egy magas rangú külügyminisztérumi hivatalnokká avanzsált egykori diáktársa, aki egy egyiptomi fiúba szerelmes, amit házassággal leplez. Joan szerelme a Németországból Nagy-Britanniába menekült zsidó fiú, akit olthatatlan vágy vonzott az abszolút Jó megvalósulását ígérő szovjet társadalmi kísérlethez. A szerelmet azonban összetöri az ármány, a Szovjetunióból kiábrándult fiút megöli a KGB. Mire véget ér a világháború, Joannak is nyilvánvalóvá válik, hogy a kommunizmust építő országban semmi sem történik, amiért érdemes lenne az életét kockáztatnia. Napnál is világosabb lesz számára, hogy a nagy társadalmi kísérlet eredménytelen, s megvalósulása nem ígér jót a világnak. De jelent, amíg jelenthet, s a közelítő lebukást úgy kerüli el, hogy útlevelet és új nevet szerez leplezett homoszexualitása miatt rettegő felső kapcsolatától. Nyilvánvaló, hogy anyagi ellenszolgáltatást nem kapott s nem kap. Szolgálatának motivációja ideális, nem zsarolják, nem kényszerítik. Teljesen tisztában van azzal, hogy akit szolgál, az maga a Sátán.

    A thrillerként hirdetett filmben az izgalmak forrása nem Joan rejtőzése, bujkálása, majd szerencsés megmenekülése a nyomába szegődött M5 kopóitól. Az izgalom forrása, hogy nem tudjuk, miért nem hagyja abba Joan a kémkedést. Mi viszi rá, hogy a megváltozott helyzetben, amikor a Szovjetunió már nem szövetségese hazájának, továbbra is kockáztassa életét, fényképezze a titkos dokumentumokat, táplálja a titkokra csillapíthatatlanul éhes moszkvai Minótauroszt?

    Judi Dench csodálatosan alakítja az idős Joant, aki már rég maga mögött hagyta kémmúltját, s egyszer csak becsengetnek lakásába a kémelhárítás ügynökei. Joan körömszakadtáig tagad, de végül szembesül a bizonyítékokkal, és nem marad más lehetősége, mint a teljes beismerő vallomás. Ez a vallomás az, ami messze az átlagos kémtörténetek fölé emeli a filmet.

    A korábbi háborúkban mindegyik hadviselő fél joggal tarthatta magát a Jó helytartójának, akivel szemben a másik a Rossz megtestesítője volt. Mint Pascal írja egyik példázatában, ha valaki megölt egy embert, a Pireneusok egyik oldalán gyilkosnak, a másik oldalán hősnek számított. Senki sem volt se jobb, se rosszabb a Deákné vásznánál. Világos volt a határ a hadviselő felek között, s aki az ellenfél javára kémkedett, mint például Mata Hari az első világháborúban, maga is tudta, hogy ha elkapják és leleplezik, akkor hazaárulóként halálra ítélik és kivégzik.

    A második világháború azonban gyökeresen megváltoztatta ezt a helyzetet. A lakásának kapuján kilépő, letartóztatott Joant a felháborodott szomszédok hazaárulónak tartják. Az összesereglett riporterek előtt azt mondja, hogy ő nem Mata Hari, s nincs semmi oka arra, hogy elfogadja a hazaárulás vádját. Azzal érvel, hogy amikor a Szovjetunió Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal együtt Hitler ellen harcolt, akkor a Szovjetunió nem számított ellenségnek, a titkok, amelyeket szovjet megbízóinak átadott, „házon belül maradtak”. Bármilyen gonosz és kegyetlen volt Sztálin, Hitlert nélküle nem lehetett volna legyőzni.

    De miért kémkedett Joan Stanley a Szovjetunió javára 1945 után is, amikor az egykori szövetségesből már ideológiai és politikai ellenfél lett? A film intellektuális csúcspontja, amikor a „vörös ügynök” azzal igazolja tettét, hogy ha az atombomba az USA monopóliuma marad, a bomba birtokosai nehezen álltak volna ellen a kísértésnek, hogy újra alkalmazzák. Joan nem tudott napirendre térni a Hirosima és Nagaszaki lakosaira hullott két atombomba okozta mérhetetlen pusztulás és szenvedés tényei fölött. Hirosima és Nagaszaki elpusztítása Joan szemében a Sátán műve volt.

    A két atombomba bevetése iszonyatos erkölcsi szakadékot nyitott meg Joan (és sok más, hasonlóan gondolkozó kortársa) alatt. Korábban Hitlert tekintették Sátánnak, akit csak Sztálin, a Belzebub segítségével lehetett legyőzni. A Rossz veresége azonban nem jelentette a Jó győzelmét, aminek bizonyítéka Joan szemében a győztesek egyike, az USA által bevetett atombomba volt. Ezzel az USA is belépett az ördögök seregébe, ugyanoda, ahol Hitlernek és Sztálinnak korábban már bérelt helyük volt.
    Az atombombák ledobását követően Joan úgy érezhette, hogy Isten meghalt, nincs többé az emberi világban Jó, csak Rossz. Úgy gondolta, hogy az atombomba a Sátán műve. S ha a Sátánnak van atombombája, miért ne lehetne Belzebubnak is? – kérdezte magától. Azért folytatta a kémkedést, hogy a Szovjetuniónak is legyen atombombája, miáltal az ellenfelek kölcsönösen elrettenthették egymást a bomba bevetésétől.

    Lukács Györgynek valószínűleg nem volt igaza 1918-ban, amikor keresztülhazudva magát az igazságig, a kapitalizmussal szemben a kommunizmust választva Belzebubbal akarta kiűzni a Sátánt. A dialektikus etika a Lukács által kigondolt absztrakt térben nem működik, de a brit kémnő története azt mutatja, hogy van olyan konkrét helyzet, melyben csak ez az etika érvényes. Ha Belzebubnak és a Sátánnak egyidejűleg van atombombája, akkor nem fogják azt egymás ellen bevetni, mert tudják, hogy mindketten elpusztulnak. Joan tette ezen a felismerésen alapult.

    Joan Stanley 1945-ben félreismerte a helyzetet. A Jó nem tűnt el, csak elrejtőzött a Rossz kulisszái mögé. A „vörös ügynök” magyarázata ebben az esetben nem kétségbeesett reagálás Isten halálára, hanem egyszerű önigazolás. A film nagysága abban van, hogy nyitva hagyja a dilemmát.

    A vörös ügynök. Angol életrajzi dráma, thriller. 101 perc, 2019. Rendező Trevor Nunn, forgatókönyvíró Lindsay Shapero, operatőr Zac Nicholson, zene George Fenton. Szereplők Judi Dench, Stephen Campbell Moore, Sophie Cookson, Tom Hughes, Ben Miles, Robin Soans, Laurence Spellman, Tereza Srbova, Caran Owens. (kép: port.hu, in: Mozgó Világ 7-8, 2019 nyár)

    Kőrizs Imre: „Milyen lassan halok meg”

    „Milyen lassan halok meg”

     

    „Habent sua fata libelli”, vagyis hogy végzetük van a könyveknek – szokták idézni Terentianus Maurust, holmi írásműveket sújtó balsorsra, elkallódásra, betiltásokra, bezúzásra utalva, és ezzel teljesen félremagyarázva az antik grammatikus szavait. A mondat, vagyis a verssor (mert hexameterről van szó) így kezdődik: „Pro captu lectoris…”, ami azt jelenti, hogy a könyvek sorsát az olvasói befogadás határozza meg.

    De néha tényleg a végzet is közbeszól.

    A Helikon Kiadó 2006-ban látott hozzá A teljes napló megjelentetéséhez, amely a tizennyolcadik kötettel, tizenkét év után, tavaly fejeződött be. A munkát a kéziratok hazaérkezése tette lehetővé, amelyre 1997-ben került sor, rendkívül bizarr közjáték után. Márai kéziratos hagyatékának hazahozatalát Szigeti Jenő irodalomtörténész kezdeményezte, az őrzésüket és feldolgozásukat pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum vállalta. Mint Szigeti, akivel egy időben kollégák voltunk, elmesélte, a múzeum nemzetközi sajtótájékoztatót is szervezett a nagy alkalom örömére – csakhogy a küldemény elakadt a vámon. A repülőtér akkori ugyanis, bámulatos irodalmi érzékről téve ezzel tanúbizonyságot, felismerte a hagyaték anyagi értékét, és ennek megfelelően magas vámtételt szabott ki rá. Szigetiék ebben az abszurd helyzetben az azóta a NAV-ba olvasztott Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnokát is elérték, de a néhai Arnold Mihály nem akarta a szolgálati utat megkerülni és átnyúlni beosztottja feje fölött: nem tudta vagy ilyen úton nem kívánta mérsékelni a kirótt összeget. A százezrekre rúgó vámra viszont hirtelenében senkinek nem volt pénze, a múzeumnak sem. A patthelyzetet Arnold rendkívül kreatív ötlete, a küldemény besorolásának megváltoztatása oldotta fel. Így történt, hogy néhány forint lerovása után a magyar irodalom és a vele szövetséges vámosok örök dicsőségére a Márai-hagyaték végül mégis átléphette a határt, mint papírhulladék.

    A szövegek kiadásának története nem kevésbé szövevényes, mint a hazaérkezésük. Naplóinak első kötetét (1943–1944) Márai rögtön a jegyzetek megírása után, 1945-ben kiadta. A könyv kézirata elkallódott, a későbbi kiadások tehát ezen a Révai Kiadónál megjelent köteten alapulnak. A későbbi tapasztalatok, például az 1956-os naplók anyagának ismeretében feltehető, hogy Márai már ebben a háborús naplóban sem adta ki minden jegyzetét, ahogy az is lehetséges, hogy egyes bejegyzéseket később írt és sorolt be a megfelelő helyre. Az író életében megjelent naplókiadások közül mindenesetre ez a nem is egészen két év jegyzeteit közreadó kötet a legteljesebb: az 1957-ig, majd 1967-ig, 1975-ig és végül 1983-ig írt jegyzetekből az író életében csak válogatások jelentek meg. Ezeknek a köteteknek a terjedelme mégis szinte ugyanakkora (sőt, a legutóbbié lényegesen csekélyebb), mint az elsőé, pedig kivétel nélkül sokkal nagyobb időtartamot ölelnek fel. Ezek persze már mind azután jelentek meg, hogy az író 1948-ban elhagyta Magyarországot: kisebb terjedelmükre a kevesebb olvasó, a kisebb piac, az emigrációs könyvkiadás szűkös lehetőségei adnak magyarázatot.

    Márai köztudomásúlag két feltételhez kötötte művei hazai megjelentetését: szabad választások és a megszálló szovjet hadsereg kivonulása. Az utóbbi tulajdonképpen még be sem fejeződött, voltaképpen csak elkezdődött, amikor a Helikon és az Akadémiai Kiadó 1990-ben elindította a teljes életmű reprezentatív kiadását. Ami a naplókat illeti, az öt kötet szövege az író életében megjelent kiadásokat követte, bőséges jegyzetekkel kiegészítve. Végül posztumusz kiadásként az 1984 és 1989 között készült feljegyzések is megjelentek, először a torontói Vörösváry Kiadónál 1997-ben, majd a hazai életműsorozatban is, 1999-ben. A Vörösváry eközben, 1992-től, Ami a Naplóból kimaradt címmel elkezdte kiadni azokat a feljegyzéseket is, amelyek nem szerepeltek az író életében, majd a halála után az életműsorozatban megjelent kötetekben, de ennek a hiánypótló sorozatnak 2003-ban, hat kötet után, 1955-tel bezárólag sajnos vége szakadt. Szigeti Jenő ráadásul a Vigilia 2001. augusztusi számában további jegyzeteket is kiadott 1948-ból, Márai Sándor mint apa címmel, bár a közlés bízvást viselhette volna az „Ami a Naplóból kimaradt”-ból kimaradt címet is.

    „A halottak mostanában sokat és jól írnak” – ígérem, most idézem utoljára Márai Krúdy és Kosztolányi posztumusz köteteiről írt szavait, amelyek különösképpen igazak magára Máraira is. Annál érthetetlenebb, hogy e köteteknek milyen szerény volt a kritikai visszhangjuk.

    Márai naplói nem merülnek ki a napi ügymenet regisztrálásában, mint mondjuk Thomas Mann esetében, sőt sokszor az sem derül ki a feljegyzésekből, hogy éppen milyen évszak van. Rendkívül beszédes, hogy a naplókban egyetlen utalás sincs arra, hogy az író felesége, Lola – tőle származik a címben olvasható idézet –, legalábbis a New York-i években, nem háztartásbeli volt, hanem dolgozott. (Egy „péntek 11.6” dátumú, vagyis bizonyára 1959. november 6-án írt levelében ugyanis, amelyet a győri Műhely 2000-ben megjelent tematikus Márai-száma közölt, az író felesége ezt írja a nyugati parti utazásáról hazatérőben lévő férjének: „Nem dolgozom, mert cserélnem kellett valakivel, akinek holnap egy esküvőre kell menni, így holnap leszek bent.”)

    Márai rendszerint benyomásokat rögzít – ezek a nápolyi években a legélénkebbek –, amelyek az idő előrehaladtával nem annyira személyes tapasztalatokhoz kötődnek, mint inkább olvasmányélményekről szólnak. Gyakran ítélkezik, a véleményét sokszor zárja rövidre, olykor kimondottan bántó. Érdekes, hogy a kínos érzéshez, amely az olvasót az ilyen verdiktek hatására elfogja, mennyire hasonló az, amit Kőrössi P. József Naplóromok című – Réz Pállal folytatott négyszemközti beszélgetések lejegyzéséből született – friss könyve olvastán érez az ember.

    Igaza van Révész Sándornak (Az antimindenes, Beszélő, 2008. június), aki még A teljes napló első négy kötete olvastán írta, hogy Márai nem volt orákulum, és azzal ellentétben, amit például Kertész Imre gondolt róla, nem jellemezte halálig megőrzött „metsző tisztánlátás”. Mint írja, „Márai úgy antiszemita, ahogy antimagyar, antinémet stb. Nagyon és ellentmondásosan. Ezek az antiságok Márai általános mizantrópiájának felbontásai. Márai úgy gyűlöl minden népet külön-külön, ahogy a tömeget általában. Sok mindent átvesz a populáris sovinizmusok közhelyei közül, de maga a populáris sovinizmus, mely a saját előny elvén működik, távol áll tőle. Márai a kollektív ítélkezést éppoly kegyetlenül és igazságtalanul gyakorolja saját népével (és saját felekezetével, a kereszténységgel) szemben, mint másokkal szemben. Márai sovinizmusa elitista, s célpontja a tömeg maga”. Márai „anti”-listájára a San Diegó-i években felkerülnek a feketék és a mexikói bevándorlók is – egyszerre adva példát gondolati következetességre és rugalmasságra. A naplóiban Márai maga is egy karakter (ahogy még a negyvenes években írta: „végül mind figurák leszünk valamiképpen”), mint mondjuk Karl Ove Knausgård a maga önéletírásában: ezeket a dolgokat a jó érzésű ember nyilván elutasítja, de egy autofikcionált figurának a szemére hányni őket kicsit olyan, mintha Shakespeare-nek felrónánk Falstaff iszákosságát.

    Ma, amikor ez az úgynevezett autofikció a szépirodalom egyik legdivatosabb műfajává vált (bár Jonathan Franzen a Literának azt nyilatkozta róla, hogy „hacsak nem egy zseniális szerző műveli – leginkább egyet jelent a regény kapitulációjával az internet jelentés nélküli, énközpontú világába”), és amikor annyian olvassák érdeklődéssel mondjuk annak mikroszkopikus pontosságú leírását, hogy hogyan takarít vagy pucol zöldséget egy norvég pasas, egyszerűen érthetetlen, hogy a kritika milyen érdektelenséggel ment el egy nagy magyar író monumentális terjedelmű naplójának megjelenése mellett.

    Márai ebben az utolsó kötetben már aggastyán, és sorra veszíti el a szeretteit: a testvéreit, a felségét, majd a fogadott fiát is. Az 1984–1989 közötti évek feljegyzéseiről a legfontosabbat, úgy érzem, már majdnem húsz éve megírta Pályi András (Cherchez la femme, Jelenkor, 2000. május): „Ez a kötet az egyetlen olyan Márai-napló, amelynek nem egyedül maga az író a főszereplője. Hatvankét esztendő együttélés után az ismeretlenből előlép L., azaz Márai Lola, az élettárs, a feleség, az asszony, aki korábban csak neve kezdőbetűjével tűnt fel, ha egyáltalán feltűnt, és mindig mellékalakként.”

    A könyv tehát valóságos szerelmes regény, amelynek főszereplője két beteg, öreg, félig-meddig vak, nehezen mozgó, folyton eleső ember, akik nem részesülnek az egyidejű halál ajándékában. Loláról, akinek szépségét még a halálos ágyán is szenvedélyes vallomásban dicséri Márai, többet tudunk meg ennek a könyvnek néhány lapjáról, mint a korábbi tizenhét kötetből összesen (például hogy az egyik szeme zöld volt, a másik kékesszürke, vagy hogy a haláláig megvolt egy híján minden foga).

    A könyv főmotívuma egy idő után Márainé betegsége, majd elvesztése lesz, a férje ápolja, az óceánba temeti, majd éjszakánként zölden futó betűsornak érzékelt forródróton beszélget vele, illetve évtizedeken át vezetett naplóit olvasgatja. A könyvnek ugyanakkor számos mellékszólama van, és ezek közül a legfontosabb az irodalomé. Márai nagyon sokat olvas, verseket ez idő tájt a Hét évszázad magyar versei című négykötetes antológiából, de a kezébe kerülnek szamizdat kiadványok, Nemeskürty István irodalomtörténete, Vas István életrajzi regénye vagy Lakatos István verseskötete is. (Az első és az utolsó kivételével ezekben nem sok örömét leli.) Az itthon jobbára ismeretlen emigráns költő, Fáy Ferenc költészetét nagyon nagyra becsüli, nem is minden ok nélkül. A klasszikusokat is újra és újra előveszi, gyakran friss magyarországi kiadásban.

    A napló legérdekesebb lapjai közé tartoznak a konkrét események leírásai, amikor egyszer a feleségével együtt autóstoppolni kényszerül, vagy amikor az első ATM-es készpénzfelvételéről beszél („Először életemben személyes találkozás egy valóságos robottal”), de ír Ronald Reagan csillagháborús terveiről, a Rubik-kockáról, a Discovery űrrepüléseiről, genetikáról, béranyaságról, az ősrobbanásról és Csernobilról is („Egy orosz atomtelep »olvadni kezdett«”). A meleg párokat az étteremben már-már helyeslő érdeklődéssel, a melegfelvonulást viszont idegenkedve szemléli, általában ki nem állhatja a harsányságot, a tömeget.

    Ahogy egy másik pátriárkai korú emigráns, Fenyő Miksa mondta magáról: a 20. századdal egyidős Márai ezekben az években olyan öreg, hogy azt már el kell magyarázni. Első írása még Ferenc József uralkodása idején jelent meg, amikor pedig naplójának híres utolsó mondatát feljegyzi – „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” –, fogadott hazájának elnöke idősebb George Bush volt. Ott volt, amikor Tisza István a parlamentben bejelentette, hogy a Monarchia elvesztette a világháborút, és amikor pizsamára vett télikabátban Károlyi Mihályt átrángatták a palotájából az Astoria szállóba, mert a budapesti helyőrség átállt a forradalom oldalára („Jó, jó, de mit szól majd ehhez a király?” – kérdezte a gróf), Párizsban személyes ismerőse volt Tristan Tzara, és fiatal íróként látta a fiatal etióp trónörököst, Hailé Szelassziét. („Az időben a szakmabeli különbség nem számít” – teszi hozzá hatvan évvel később.)

    A szöveggondozás és a jegyzetelés heroikus munkáját a teljes Márai-sorozat kiadásában magára vállaló Mészáros Tibor most sem végezhetett egyedül tökéletes munkát: a 12. oldalon „perimus” (elpusztulunk) helyett „petimus” (kérünk), a 63. oldalon a „karzat, röhögtető Caliban-jelenetek”-ben „karzat-röhögtető”, a 332. oldalon „elterülni” helyett „elkerülni” olvasandó (mármint: „Elkerülni, hogy a diplomás sintérek, az orvosok kezére kerüljek”). Ami a jegyzetelést illeti, a débatteur (70.) nem „szónok”, hanem vitatkozó, „az aposztata” a 222. oldalon nem általában „hitehagyott, esküszegő” értelemben szerepel, hanem konkrétan a hasonló melléknévvel illetett Julianus római császárra utal, az ECU pedig (284.) nem az Európai Unió virtuális valutáját jelenti – a 16. században? –, hanem régi francia pénzek neve (écunek az érmén látható pajzsról – latinul scutum – nevezték el). Beethoven egyik levelével (23.) kapcsolatban szerencsés lett volna kideríteni, hogy a címzettje, az „excellenciás úr” nem más, mint Goethe, az öreg Márai tervezgetett, de el nem készült művének címével kapcsolatban pedig felvethető, hogy a „Roger” (362.) valószínűleg nem tulajdonnév, hanem az angol rádiós kommunikációs zsargonból származik, ahol abban a jelentésben használják, hogy „vettem az üzenetet”.

     

    Márai Sándor: A teljes napló. 1982–1989. Sorozatszerkesztő: Mészáros Tibor. Budapest, 2018, Helikon Könyvkiadó. 449 oldal, 4999 forint.

     

     

     

    Kép forrása: libri.hu

    László Ferenc: Anyaég! – NŐComment!

    E hasábokon már annyi rosszat leírtam a magyar televíziózásról, most – legalább bevezetés gyanánt – álljon itt pár elismerő szó, méghozzá a tematikus csatornákról. Ezek ugyanis jó esetben valósággal képesek a nézői (rész)érdeklődést szolgálatszerűen kielégíteni: ismeretterjesztő dokumentumfilmekkel, sporttal, főzőcskézéssel vagy barkácsolással. Ebből a változatos nemből különösen az életmódcsatornák érdemelnek figyelmet, hiszen azok Rilke Archaikus Apolló-torzójához hasonlóan a „Változtasd meg élted!” eszményállító üzenetét sugallják – ha mégoly kiskereskedelmi kiszerelésben is. Például és kiválólag a kábelkínálat egyik legjobbja, a főleg importműsorokat sugárzó Spektrum Home, amely amatőr, sőt félprofi lakberendezőket, szenvedelmes kertészeket és lakásfelújítókat, valamint őstermelő biofarmereket nevel a nézőkből, vagy legalábbis felkelti bennünk a talán soha be nem teljesülő, de még így is nemesítő hatású vágyat: némi stílust és tudatosságot plántálni a létezésünkbe.

    Legalábbis ilyen volt tavalyig a Spektrum Home, ám akkor az illetékesek ambiciózusan, de dőrén nekiláttak a csatornaprofil átformálásának. A hétvégi estéken már jószerint minden csatornát megjárt filmek bukkantak fel a műsorrendben, s itt kötött ki D. Tóth Kriszta autós interjúsorozata, az eredetileg netes Elviszlek magammal is, éppenséggel nem a profiltisztítás jegyében. Azután, amint az várható volt, egykettőre megérkeztek a képernyőre a saját gyártású műsorok is, váltig imponáló vállalkozó szellemről tanúskodva, hozzávetőleg a FEM3 regiszterét megcélozva.

    Ennek az új iránynak, vagy ha úgy tetszik, műsorpolitikának reménydús reprezentánsa a NŐComment! című műsor, amelyet köztereken is széltében hirdet a büszke csatorna. Műsor – és állatorvosi ló ez a produkció, amelyet jószerint bármely vonatkozásban vizsgálunk is, a hazai kereskedelmi televíziózás hagyományainak legrosszabb rutinmegoldásaira, megrögzött beidegződéseire és vásott fantáziátlanságára ismerhetünk rá benne.

    Kezdjük a műfajjal, a honi bulvártévézést hosszú évek, sőt szinte évtizedek óta meg-megkísértő „női Heti hetes” zsánerével! Ennek legelső, gyors és totális kudarcú példája, emlékeim szerint, Jakupcsek Gabriella TV2-s Vitriolja volt még az ezredfordulón, míg a legutóbbi a közéletibb irályú NEM gyenge a Hír TV-n. Az ilyen életre-halálra „csajos” műsorok közös jellemzője, hogy az ivari jelleget valamely megmagyarázhatatlan okból olyannyira kihangsúlyozzák és körülsatírozzák, ami „férfi”-műsor esetében elképzelhetetlen lenne. Mert amíg néhány férfi eszmecseréje egy stúdióban a sajtóklubtól a heti NB I.-es összefoglalóig szinte bármi lehet, addig ugyanez nőkkel csakis úgynevezett „női műsort” jelenthet. A főcímekben ilyenkor mintegy ráhangolás gyanánt már repkednek is a retikülök meg a rúzsok, vagy épp látjuk a sminkszobát is, ami férfiak esetében vajmi ritka műsorindító szegmens.

    Nos, a programszerűen „őszinte, merész és szabadszájú” (mellesleg büszkén rossz címválasztású) NŐComment! újabb kísérlet az „ültessünk össze vagány csajokat, és abból majd biztos rém szórakoztató műsor fog kisülni” tárgykörében. S mivel az ilyen produkciók legnagyobb és egyszersmind legkényelmesebb fétise a spontaneitás, a műsor a megíratlanság jegyében fogant. Vagyis a – szigorúan politikamentes! – témairányok szétfecsegése nem negatív kockázatként, hanem épp ellenkezőleg: elvárásként jelenik meg. Dacára annak, hogy kismilliószor bebizonyosodott már, hogy a nekifutás nélküli szellemesség meg a szavakész könnyedség olyan ritka készség, amelyet alapértelmezett adottságnak tekinteni a tényekkel való makacs szembeszegülés. Hiába, a műsorkészítési folyamatban az írókon és a próbákon a legkézenfekvőbb spórolni, így aztán kontroll nélkül képernyőre kerülhetnek az olyan iránytalan tízpercek, mint például az az agyonnevetett, habár szellemtelen és összevissza műsorszegmens, amelyben öt színésznő a legkülönbözőbb hétköznapi és szakmai babonáiról adott számot: olykor az érthetetlenségig kusza, egymásra kiabált és bornírt mondatokkal. (Hogy ez a téma mellesleg fájdalmas bizonysága a ránk köszöntött új középkornak, azt most csak így, zárójelek között említsük.)

    A műsorvezető Ábel Anita. Alighanem ezzel a közléssel kellett volna kezdenünk, hogy a műsor állatorvosiló-jellegét már az első pillanatban megkérdőjelezhetetlenné tegyük. Merthogy alkalmasint keresve sem találhatnánk napjainkban olyan „tévés személyiséget”, aki ennyire eklatánsan, mondhatni, korjellemző módon jelképezhetné számunkra a magyar bulvártévézés fantázia- és kockázatkerülő gyakorlatát, mint éppen Ábel Anita. A hajdani bájos gyerekszínész az ezredforduló után az RTL Klubnál vált a reggeli műsorok hajnalcsillagává, s azóta bérelt helye van a képernyőn, hol költséghatékonyabb kiszerelésű Liptai Claudia-pótlék gyanánt, hol meg a saját jogán. Jóllehet a nem alábecsülendő, de azért nem is abszolutizálható jelentőségű kamerarutinon túl Ábel igazából sohasem bizonyított érdemi tévés erényeket. Csípős humora inkább csak csípős, mint humor, a világból szinte kizárólag saját maga érdekli, és sohasem mond vagy kérdez semmi fontosat vagy meglepőt. Csakhogy benne van a neve és a telefonszáma a legkülönfélébb csatornamuftik mobiljában, s ez a tény meg a harsányan és kiszámíthatóan érdektelen (a tévés fogalomzavar szerint: rutinos) műsorvezetői teljesítmény a jelek szerint még sokáig megkerülhetetlen jelenséggé teszi a színésznőként ehhez képest már réges-rég észszerűen beárazott Ábelt.

    Most a NŐComment! adásait is úgy vezeti, hogy abból legfeljebb csak róla derülnek ki újabb és újabb dolgok – a közérdeklődésre csak igen mérsékelt alappal számot tarthatva. A június 23-i műsorban például kipakolta elénk a retiküljéből mindazokat a szerencsehozó csecsebecséket (egyebek közt két Szűz Máriát), amelyek a világban való mindennapi boldogulását támogatják. „Nekem ez egy nagyon fontos pillanat az életemben – jelentette ki Ábel még a tavaly novemberi első adásban –, olyan, mint az első szerelem”, s ennek szellemében műsorvezetői modorát és az egész műsort a csinált infantilizmus uralja. Így aztán az „Atyaég! Az anyám bepasizott” (figyelik ezt a fiatalos hangütést?) fölvetésétől a „trottyos (avagy trutyis) pizsiig” sok mindenféle bölcsességérlelő téma szóba került a műsorban, amelyben az Ábel körül vetésforgóban cserélődő asztaltársak közül talán csak Falusi Mariann és egyszer-egyszer Kovács Patrícia volt képes igazándiból megfelelni annak a (minden jel szerint csupán a nézőben felmerülő) igénynek, hogy a megszólalásai érdemiek és frappánsak legyenek. No meg Hajós András, a visszatérő férfivendég, aki még azzal együtt is rendre üdítő színfoltnak bizonyul, hogy az önfroclizást itt is szinte mindig túlhajtja: ha önbizalomhiányának akár csak a tizede őszinte lenne, alighanem már az első néhány képernyős bukása után kikéredzkedett volna a kereskedelmi televíziózás világából.

    Könnyű és hálás feladat lenne nagyobb csokrot kötni a NŐComment! első két évadának csacskaságaiból, vagy éppen kielemezni a mindig fegyelmezett és szép, de rendíthetetlenül érdektelen Dobó Kata meg a saját színésznői státuszát és nagy hírű szüleit majd minden megszólalásába gondosan beleszövő Balázsovits Edit stúdiószemélyiségét, ám ez éppoly fölösleges szószaporítás lenne, mint maga a műsor. Amely jelenleg vasárnaponként valósággal szétrobbantja a Spektrum Home adásrendjét: az életmódcsatorna üzenetét legfeljebb olyan közlésekkel gazdagítva, hogy a férfiak mind nagy gyerekek, a környezettudatosság pedig jó dolog. Import kertápoló és álomházépítő programok között egy darab profin kisminkelt, körültekintően bevilágított és zenekarral kísért, mégis megszépíthetetlen magyar tévés valóság.

    Spektrum Home, június 23.

     

     

     

    Kép forrása: http://www.spektrumhome.hu

    László Ferenc: Médiatörténelmet csinálok

    Gáspár Győző és a Mi a vágyad, more?

    Ha hamarjában rá kellene böknöm a magyar kereskedelmi televíziózás legellenszenvesebb, mert legártalmasabb negatívumára, úgy mindennemű kétely nélkül a sunyiságot választanám az igencsak gazdag kínálatból. Azt a mindennapi, profin bejáratott praxist, amely a forma és szöveg szerint nemes vagy legalábbis helyes szándékot jelző deklarációk takarásában ellentétes irányú üzemmenetet valósít meg. Az úgynevezett tehetségkutatástól a felelősségteljes (politikai) döntések pártolásáig meg az álhírek kárhoztatásáig majd mindenütt ráismerhetünk erre a gyakorlatra.

    Nem különösebben szép, de mindenesetre érzékletes példája ennek az eljárásnak Gáspár Győző és az RTL csatornacsalád tekintélyes múltra visszatekintő kapcsolata. Az RTL Klub ugye köztudomás szerint a megkülönböztetésektől és előítéletektől ment társadalmi elfogadás és teljes egyenértékűség tiszteletet érdemlő és csakis helyeselhető programját tűzte a zászlajára, s ennek jegyében a csatorna időről időre felemeli a szavát, díjakat oszt és vesz át stb. Csakhogy mindeközben 2005 óta – kisebb megszakításokkal – egy roma bulvárpojáca hangsúlyos szerepeltetésével éppenséggel mást sem tesz, mint rájátszik egy ordas és közös hazánkban sajna se nem elenyésző, se nem ártalmatlan előítélet-komplexumra. Hiszen Győzike túl hangos, sőt harsány; gyakorta indulatosan handabandázik, de gyáva; műveletlen és rossz ízlésű; a magyar nyelvet és főleg az idegen szavakat valósággal kerékbe töri; szájjal vallásos a babonaságig.

    A cigánysággal kapcsolatos negatív sztereotípiák közül mindössze talán csak a bűnözési hajlamot nem mutatja fel: az mindössze a néhai show-ja peremén bukkant fel itt-ott, nem számítva természetesen Gáspár Győző nevezetes adócsalási bűnügyét (1 év 8 hónap felfüggesztve). Úgy istenigazából cáfolni azonban csupán egyetlenegy etnikai sztereotípiát cáfol e bulvárszemélyiség működése: a romák kollektív muzikalitásának és ritmusérzékének vélelmét. Hiszen Gáspár már az apai pénzen összevásárolt Romantic együttesben érzékletesen bizonyította igencsak földszintes, csakis a jó énekesnők által szerencsésen ellensúlyozott/kitakart zenei adottságait.

    A mélyszegénységtől mentes világban játszódó hajdani Győzike Show persze más értelmezési keretbe is beilleszthető lehet. Elvégre a csatorna műsor- és formátumhonosítási buzgalma e téren is szembeötlő. Persze Gáspár Győzőt legfeljebb annyira lehet a magyar Ozzy Osbourne-nak tekinteni, amennyire Salgótarján a magyar New Jersey vagy Essex. Mindenesetre Gáspár személyében az RTL szert tett egy családostól zajosan önjáró, de amúgy fegyelmezetten parírozó csatornabohócra, s az egyszerre ál- és trash-reality zsánere számára nehéz elképzelni az efféle figuránál alkalmasabb, vagyis kényelmesebben kézreeső főszereplőt. S ha a legjóindulatúbb, már-már vad képzelgésnek is beillő értelmezést vesszük: a Győzike Show az elfogadás egy nem túl emelt szintjét, a nevetségesség általi elfogadást képviselte. Igaz, ez alig valamivel haladta meg a régi magyar hangosfilmek romaábrázolását. (Egy rövid zárójeles kitérő erejéig essen említés a tényről, hogy a negatív etnikai sztereotípia mint humorforrás e tárgyban sajnos nemcsak kiapadhatatlannak tűnik, de – Hofitól a Heti hetesig és tovább – változatlanul sokkalta elfogadottabb és kultiváltabb a legszélesebb nyilvánosságban, mint akár a zsidóságra vagy mondjuk épp a melegekre vonatkozó előítéletek.)

    A főszereplőit, autentikus statisztériáját és közönségét egyaránt mélyen és eredményesen lenéző, sőt megvető Győzike Show persze már a múlté, még ha az emléke és az ismétlései itt kísértenek is a képernyőn. Gáspár Győző is továbblépett azóta, és korántsem csupán a zebramintától távolodott el valamelyest. Műsorvezető vált belőle, értelemszerűen a trash- és realityvonalon. Legújabban a cím kiötlőjét bizonyosan nagy és jogos szakmai büszkeséggel eltöltő Mi a vágyad, more? középpontjában lelhetjük Győzikét (úgy is mint José Armandót), és ez a műsor egyszerre ad hű képet a bulvártévés médiacelebek „természetes” karakterfejlődéséről meg a csatornacsalád működésének oly arcba és tenyérbe mászóan faszari jellegéről.

    Kezdjük az új Gáspár Győzővel, aki ma már egy merő önreflexivitás. Így idézi fel tévés múltjának „emblematikus pillanatait”, melyeknek olyan csúcspontokat köszönhet a honi televíziózás, mint amikor a család kutyája a kocsiülésre pisilt, midőn ellopták Győzikéék kerítését, vagy mikor a platóra felrakott magas üveges szekrényt behajtáskor lefejezték… (Burleszk a köbön.) A műsorvezető mindegyre csak kikacsint, tódítja a múltat, s közben önmagát karikírozza, immár túljátszottan eltartva magától a szerepét – hogy azt azért senki se higgye az igazi Gáspár Győzőnek. Ezzel a rötyögős távolítással, ha lehet, még ellenszenvesebbé válik a figura, pláne hogy mindeközben váltig a saját médiamitológiája körül őgyeleg a műsor, hol direktben, hol pedig megkockáztatva egy-egy mandineres közelítést.

    „Médiatörténelmet csinálok” – mondja Gáspár, hozzávetőleg egy bölcsészprofesszor érettségét meg Louis de Funès derűs szakmai önérzetét elegyítve, hogy ebben a nézőt cinkosságra hívó és közben magához alacsonyító modorban eladja a televíziózás mindenkori legócskább késztermékét: az (ál)kívánságműsornak álcázott ismétlő-válogatást. Merthogy erről van szó. Ezért idézgeti Gáspár hajdani show-jának nevezetes jeleneteit, ezért kacsingat ki a szerepe mögül (egy még kínosabb szerepet megmutatva), és ezért végez kamerás ámokfutást Salgótarján utcáin és egyéb köztereken, bűnsegédletre késztetve a nógrádi megyeszékhely lakosságát. Természetesen a legszívesebben, akár kérés nélkül is, önmagát ismétli a műsorvezető: a Győzike Show legsikerültebb pillanatait éppúgy, mint önszórakoztató dumájának agyonhasznált paneljeit, melyek közül csak vajmi ritkán bukik elő az amúgy teljességgel önkéntelen nyelvi humor egy-egy gyököcskéje. (Mondjuk például: „A Jóisten hátulról megszólított.”)

    Alighanem nehéz elhinni, de a Mi a vágyad, more? a csatornacsaládra nézve még ennél is kedvezőtlenebb látleletnek bizonyul. A műsorból ugyanis kiderül, hogy az RTL Klubnak és oldalhajtásainak nincsen érdemben ismételhető anyaga. Ezen állításunknak látszólag ellentmond a tény, hogy a műsorszolgáltatói csatornacsomagokban egy sor olyan tévét találhatunk, amely jószerint egy az egyben és szakadatlanul az RTL régi vackait ismétli. Csakhogy az ilyen ismétlőcsatornán a reciklálás rendesen nem társul a közkívánatra fölkiáltásával, vagyis az szó szerint: nem kívánságműsor. Gáspár Győzőék azonban, nagyjából a Gálvölgyi-féle Felvonulók kérték-paródia hitelességével, ezt a zsánert karikírozzák, hogy aztán egy-egy álkérést követően bejátsszák – a nagy semmit.

    Az Anikó Show egyik vendége megkísérli elénekelni a Despacitót, Alföldi Róbert egy sorozat szereplőjeként veszettül rikoltozik, a 2012-es Csillag születik operett-tenoristája nekifut A Montmartre-i ibolya művészhimnuszának, Istenes Bence bokszot imitál egy főzőműsorban – ilyen és ehhez hasonló részletek követik a leplezetlen kamukázást, amelyet önfeledt komédia gyanánt kellene vennünk. Olykor pedig a szemérmetlen húzások licitjében értelemszerűen a friss műsorok promózása is előkerül: mondjuk, visszatérően a Cápák közt című halvány befektetési show hosszadalmas és abszolút érdektelen szakaszai. Szinte üdítően hat, amikor föltűnik a „kérések” között a Szulejmán egy jelenete.

    A Mi a vágyad, more? egyik adását a fikció szerint egy nyilvános vécébe beszorultában vezeti Gáspár Győző. Kukucskál ki az ajtó felett, panaszkodik a szagra, hogy aztán a műsorkészítők slusszpoénül kijátszhassák az utolsó kívánságot: a Barátok közt ama híres és rém mulatságos jelenetét, melyben Vili bácsi beszorul egy konténeres mobilvécébe, amit ráadásul el is szállítanak. Így jutunk el a vécétől a vécéig, a bulvártévézés örök körforgása szerint. Ahol tehát a végtermék sem lehet kérdéses.

    RTL Klub – Mi a vágyad, more? Gáspár Győző műsora.

     

     

    Kép forrása: https://www.rtlmost.hu

    Fáy Miklós: Tele van bikaszarral

    A Csomós? Csomós Mari lesz Bromden, az indián a Radnótiban? A Kakukkfészekben? Na, ez már megint a Zsótér, az ő szokásos őrületeinek egyike, hogy ha öreget kell játszani, az legyen fiatal, ha magasat, akkor alacsony, ha nőt, akkor férfi. Aztán lehet magyarázni, hogy ez a színészet lényege, úgy tesz, mintha valaki más volna, ha tömeggyilkos, akkor nem kell hozzá előtanulmányként megölnie néhány embert, el tudjuk képzelni róla. Már ha jó színész. Legyen ez a színház előnye a filmmel szemben. A filmváltozatban a langaléta Will Sampson játszotta az indián Bromdent, de akármekkora is volt, azért magasított talpú cipőt adtak rá, hogy még nagyobb legyen, hogy tényleg egy egész fejjel magasodjon a többiek fölé. Nekünk itt a színházban ilyesmire nincs szükségünk, azt értem. De: a Csomós?

    Ez most nem színészeti kérdés, hanem életkori, fizikai állapottól függő. Hogy ennyit beszéltetni valakit, akinek már nehezére esik a beszéd. Ennyi szöveget megtanítani egy idősebb asszonnyal. Láttam Törőcsik Marit Kaposváron, amikor a betegségéből fölépülve visszatért, másfél órán át beszéltették folyamatosan, de az egyszeri csoda volt. Tényleg egyszeri. Csomós Mari olyanokat mond, hogy beleégett a gőc, aztán gondolkodhat az ember, hogy mi lehetett az eredeti szövegben a gőc helyett. Bár úgy tudja kimondani a gőcöt, hogy elbizonytalanodom: talán tényleg van ilyen szó, csak engem nem tanítottak meg rá. Aztán látom, hogy elakad, és hogy gyanúsan nézeget balra, a színpadi ajtófélfára, nyilván ott van számára elhelyezve valami monitor, ahol fut a szöveg. Nagy baj nem lehet, de hogy is lehetne átélni ezt a helyzetet…

    Most jut eszembe: milyen helyzetet? Hogy nem tud beszélni? De hát eredetileg nem is volna szabad beszélnie, épp az a lényeg, hogy az indián süketnéma. Pontosabban annak tetteti magát, és hát az a legnagyobb színházi (vagy filmes) közhely, hogy ha valaki némának tetteti magát, az előbb vagy utóbb megszólal. Ez már a regényt színpadra átdolgozó Dale Wasserman józanságán vagy tehetségén múlik, hogy nem hagyja elhatalmasodni a darabon ezt a közhelyet, azzal kezdünk, hogy beszél a néma, hall a süket. Attól még megél a poén, amikor először szólal meg, csak megfelelő arckifejezéssel kell mindezt lekísérni.

    Ami a szöveg egészét illeti, azt egy kicsit szokni kell. Ambrus Mária és Zsótér Sándor a két fordító, és vannak pillanatok, amikor az emberben óhatatlanul is előjön a pontoskodás, azt mondják például az egyik szereplőről, hogy senkinek sem a bolondja. Csakhogy ez magyarul mást jelent, mint angolul a nobody’s fool. Magyarul annyi, hogy senkibe nem szerelmes az önfeladásig, angolul meg azt, hogy senkit nem szolgál, senki nem tudja őt manipulálni. Azért az nem egészen ugyanaz. Vagy amikor Ratched nővért kérdezik, hogy visszamegy-e még McMurphy az elektrosokk-kezelések és lobotómia után, és ő azt feleli, hogy vissza, akkor azt mondják rá, hogy asszonyom, maga tele van bikaszarral. Itt, persze, érezni a szándékosságot, a bullshit egyszerűen hazugságot jelent, de ha bikaszarnak van fordítva, az rémesebb, az nem azt jelenti, hogy hazudik, hanem valami szörnyű belső állapotokra utal, van itt egy nő, mellesleg Kováts Adél, tulajdonképpen elég csinos, de hiába, mert tele van bikaszarral. Jobb volna messze elkerülni, de sajnos nem lehet, ebben a kórházban ő a főnővér.

    Lassan tisztázni kellene, melyik kórházban vagyunk. Mert Zsótér ízléses, nem fog itt nekünk kikacsingatni, hogy mi volnánk itt az ápoltak ebben a Magyarország nevű egészségügyi intézményben, és van, aki elmehetne, elmenekülhetne, mégsem teszi, van, akinek maradnia kell, nem tehet mást, de az garancia a rabságra, olyanok nőttek a fejünkre, olyanok döntenek a sorsunkról, akiknek sem felhatalmazásuk nincs erre, sem tehetségük arra, hogy helyesen döntsenek. Ez volna a politikai színház, amit ma én elviselhetetlennek tartok, nemcsak laposnak, de károsnak is, a dohogást állandósítja a tettek helyett, pedig ha nem tetszik valami, tényleg nem kötelező elviselni. Ne játsszuk már ezt a hofigézásdit, hogy a színház legyen megint a szelep, ahol műveltebb emberek kiereszthetik a gőzt a munka után, mert az már megvolt, rossz volt, elég volt.

    Másfelől meg Zsótér nem ízléses, mégis kibeszél a darabból, McMurphy Pécelről érkezik az elmegyógyintézetbe, az indián főnök a kombinátról magyaráz, a közönséget bevonják a játékba, természetesen azon az alapon, hogy úgysem fog bevonódni, nem fogjuk föltenni a kezünket a szavazáskor, és ha hülyének vagy öregnek neveznek, mi nevetni fogunk. Nyilván azért, mert tényleg hülyék és öregek vagyunk. A feketék nem feketék, hanem kékek, kékre mázolják a két verekedős ápoló arcát, kezét, talán csak hogy föltegyük magunknak a kérdést: hol vagyunk?

    Hol kellene lennünk? Mert az, hogy egy amerikai elmegyógyintézetben mi történik, az talán mégsem annyira közérdekű. És hogy ez itt nem a Rómeó és Júlia, halhatatlan szerelmesek története, valami minta, amit követni kell, aztán elfelejteni, hogy a megfelelő korba érve mi is Capuletként vagy Montague-ként tudjunk gyűlölködni, az is biztos. Ha amerikai marad a történet, beszorul önmagába, távolivá és elmúlttá válik. Ha Magyarországra helyeződik át, akkor köszi, nekem nem kell. Szóval: hol vagyunk?

    Azt mondanám: odabent. Ambrus Mária díszlete felfújható és leereszthető, áttetsző műanyag, amolyan gumimatrac-boltív. Kicsiben kezdi, de aztán megnő, többé-kevésbé betölti a színpadot széltében is, magasságban is, de azért marad benne valami klausztrofób hatás, be vannak zárva. Csak lassan értem meg, ez a héj nemcsak arra jó, hogy meglegyen ez a kint és bent érzet, hogy pontosabb legyek, arra épp nem jó, hiszen kint is azok vannak, akik bent, miközben a beszélő szereplők odabent dolgoznak, néhány egyéb ápolt kint üldögél, és mivel a héj maga átlátszó, ők is kénytelenek kintlétükben is bent lenni, színpadon lenni, amikor nincs mit mondaniuk. Valahogy tehát nem ez a lényeg, vagy talán mégis. Mire megvilágosodom, a főhős éppen elborul, McMurphyn végrehajtanak egy szép sorozat elektrosokk-kezelést, és mivel megtörhetetlennek bizonyul, még meg is operálják az agyát. Ahogy ez zajlik, ő, vagy hogy nevén nevezzük, Vilmányi Benett a héj tetején vonaglik, miközben kieresztik a levegőt magából a héjból. A test többé-kevésbé a földre ereszkedik, és nem mozdul: élő halott. Véglegesen kívül marad. Kívül önmagán.

    Mert, ha jól értem a díszletet, ez a félgömb mégis egy koponya, ott játszódik ez a szomorú vagy talán mégsem szomorú történet, a menekülők és a lázadók meséje, amely végül igazi lázadás vagy igazi változás nélkül ér véget. Minden (a) fejben dől el. Itt élnek ezek a nagy senkik, mert hát senkik, nincs mit tenni, pusztítják magukat, fecsérlik az intellektusukat egymás megfigyelésére és a helyzet értékelésére, egy helyben járásra és gumicsontrágcsálásra. A legtevékenyebb köztük ez a McMurphy, ez a magyar módra kigyúrt Vilmányi Benett, vékony lábakon járó nagy felsőtest, de erő helyett azt érzi benne az ember, hogy ha megszúrnák egy tűvel, ő is éppúgy leeresztene, mint a körülötte lévő díszlet. Ezek lettek a hőseink. Még mindig jobbak, mint mi magunk.

    Dale Wasserman: Kakukkfészek. Rendezte: Zsótér Sándor. Szereplők: Csomós Mari, Vilmányi Benett, László Zsolt, Zsótér Sándor.

     

     

    Kép forrása: http://radnotiszinhaz.hu/repertoar/kakukkfeszek/

    123...62. oldal a 6-ból

    Legnépszerűbbek

    Kedvencek

    Györgyey János: Rontásmentes tikmonyt tessék! (részlet a dupla számból)

    Rab László - 0
    Öröm és boldogság! A frissen leköszönt Fazekas Sándor agrárminiszter végleg megoldotta a magyar mezőgazdaság fő versenyképességi problémáját: még a választási kampány viharai közepette bejelentette, hogy népművészeti motívumokkal ékesített logóval fogják jelölni NER-kompatibilis nemzeti büszkeségünk egyik pillérét, a GMO-mentességet.

    Vadas József: Keleti udvarház párizsi passzázzsal

    Spiró György: Egyéni képviselői javaslatok (részlet a dupla számból)

    László Ferenc: Egy korszerűtlen hetvenes

    Népszerű kategóriák

    © DemIT