Tanulmány

Kezdőlap Rovatok Tanulmány Oldal 2

Rab László: Pokorni József kabátja – tanulmány

Nyilasok a háborús áldozatok emlékművén

A NER emlékezetpolitikája jól kitapinthatóan a történelemhamisításra épít, efelől ma már nem lehet kétségünk. A köztéri emlékművek körüli politikai játszma is azt a célt szolgálja, hogy a múlt szereplőivel kapcsolatos tudásunkat megingassa, egyes szereplők megítélését pedig annak megfelelően módosítsa, ahogyan azt a rendszer politikai céljai megkívánják. A legaggasztóbb, amikor elmosódnak a határok a sorsfordító történelmi események áldozatai és az elkövetők között. A szakértő műhelyek, köztük a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhelyeinek ellehetetlenítésével még bizonytalanabbá válhat a múlt tényeinek megközelítése, értelmezése. Az alábbi történet szálai egy 2008-as (akkor még botrányt okozó) emlékezetpolitikai vita kezdetére nyúlnak vissza. Azért elevenítjük újra föl, hogy önmagunk előtt is igazoljuk: egy évtized elmúltával sem jutottunk előre, a tudatos manipuláció erősödésével szemben egyre védtelenebbek leszünk. Erősödik a Horthy-reneszánsz, új köntösben jelentkezik az irredentizmus, és ez kedvez a történelmet kisajátító hatalmi törekvéseknek. Az ilyen helyzetben még nehezebb lesz különválasztani az áldozatokat és azokat, akik elemésztették őket.

(elment hazulról) A tanúkihallgatást a Belügyminisztérium vizsgálati osztálya végezte Budapesten, a Gyorskocsi utcában 1971. április 27-én. Özvegy Pokorni Józsefné (született Ring Anna) XII. kerületi, Pagony utcai lakost Brunner Tivadar és társai ügyében hallgatták ki. „Tegyen vallomást a Bp. XII. kerületi nyilasok 1944. okt. 15-ét követő cselekményeiről” – szólította fel az asszonyt a rendőrtiszt.
„A nyilaskeresztes pártnak én nem voltam tagja, és tudomásom szerint a férjem sem, aki abban az időben a MOM-ban dolgozott mint villanyszerelő – mondta az özvegy. – Emlékezetem szerint 1944. dec. 22-én – mivel otthon volt betegállományban – elment a Kapás utcai OTI-ba felülvizsgálatra, de csak másnap reggel hat óra tájban jött haza. Elmondta, hogy a Megadja – akit mint fűszeressegédet és is ismertem – őt is a Városmajor utcai nyilasházba rendelte, és azt is mondta, hogy ha nem megy oda, akkor abból baj lesz, ezért már 22-én egész nap velük volt, és a kabátot is tőlük kapta. Elmondta még azt is, hogy ők most elmennek Budáról, ezután elment hazulról, és vele többet nem találkoztam. Nyolc gyermekünk volt, és ugyanott laktunk, ahol ma is lakunk, a háznak nem volt óvóhelye. 1944. dec. 23-án egy kb. 20 éves fiatalember jött egy tehergépkocsival hozzám, és elmondta, hogy a férjem küldte őt azért, hogy a Gömbös Gyula út 8. sz. alatti házba költöztessen, mivel abban a házban van óvóhely, és ott a gyerekekkel nagyobb biztonságban leszek. Át is költöztem oda. 1945. január kb. 18-án a nagyobbik gyerekeim elmentek a Pagony utcai lakásunkat megnézni, és éppen akkor keresett ott minket egy cselédlány, aki elmondta, hogy férjem a Kis Svábhegyi úton a gazdája villájában feküdt két napig gerinclövéssel, és onnan a János kórházba vitték. Egyik fiam volt a János kórházban, de apját már csak holtan látta ott. Később a XII. kerületi tanácstól kaptam meg férjem halotti anyakönyvi kivonatát.
Férjem tevékenységéről, de a XII. kerületi nyilasok tevékenységéről semmit nem tudok, mivel én sem a XII. Városmajor utcai nyilas pártházban nem jártam, sem ismeretségem nem volt a nyilasok között. Csak a két Megadja testvért ismertem, az egyik fűszeressegéd volt Tokai Péter fűszeresnél, ahol én is vásároltam, a másik Megadja emlékezetem szerint szobafestő volt… Egyebet az üggyel kapcsolatban elmondani nem tudok. A jegyzőkönyv vallomásomat az igazságnak megfelelően tartalmazza, amit aláírásommal igazolok.”

(nevek és gyilkosságok) Megadja nevével először 2008-ban találkoztam, amikor Tömeggyilkos vértanúk címmel cikket írtam a Népszabadságban. Ezt megelőzően közölte az újság a Felmagasztosult keretlegények című írást, melyben a szerző, Csapody Tamás arról számolt be, hogy a népbírósági ítéletek alapján a Budapesten 1947-ben kivégzett öt bori kerettag – Asztalos Ferenc, Szokolits Ferenc, Tálas András, Juhász Pál és Sisák György – nyomára bukkant a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában. A nemzetiszín szalaggal átkötött kopjafák mögött az emléktáblán az egykori háborús bűnösök közül háromnak a nevét is feltüntették. „Csak néztem – írta Csapody –, hogy a 301-es parcellából átjövő diákcsoportok a 298-as parcella márványtáblái előtt is leróják kegyeletüket.”

A cikkek megjelenése után jelentkezett a szerkesztőségben a nyilasuralom rémtetteivel foglalkozó Frisch György. Közölte, hogy több olyan tömeggyilkos nevét is fölfedezte a 298-as parcella emléktábláján, akit 1945 és ’51 között háborús bűntettek miatt halálra ítéltek. A városmajori gyilkosságokban részt vevő és ezért elítélt nyilasok közül többek – Bokor Sándor, a Dési Dregán házaspár, Gáncsos István, Hajgató Lajos, Hellinger Antal, Tuboly Miklós – neve is ott volt a temetőben. Nevük fölé a márványtáblára ezt vésette a hálás utókor: „A hazáért haltak vértanúhalált”.

A főváros XII. kerületében igen erős volt a nyilasszervezet. Itt a náci és fajmagyar eszmének olyan aktív értelmiségi hívei is akadtak, mint a több száz ember haláláért felelősségre vont Kun András minorita szerzetespap vagy a Bokor és a Megadja testvérek. A szervezet a Győri úton kezdte működését, onnan tette át székhelyét 1944 novemberében a Városmajor utcába. Fő feladata volt, hogy a svábhegyi Gestapo-központtól átvegye az összegyűjtött zsidókat, és lekísérje őket a gettóba vagy más gyűjtőhelyre. De az itteni nyilasok lerövidítették az utat. A Városmajor utca 37.-ből nem a gettóba, hanem a Lánchíd melletti Duna-partra terelték a zsidókat (korabeli műszóval: „úsztatásra”). S belelőtték az embereket a vízbe. 1944. december elejétől január végéig ötven-száz fős csoportokkal végeztek ilyenformán. A nyilasszervezet másik „feladatának” azt tekintette, hogy összeszedje a városrészben bujkáló zsidókat. A cél az volt, hogy megkínozzák, kifosszák és agyonverjék őket. A nyilasokhoz csapódó köztörvényesek előtt egy-egy felszabaduló ingatlan megszerzésének lehetősége lebegett.

Budán 1944–1945 telén több mészárlás is volt több zsidó létesítményben. Az egyik tömeggyilkosság helye a Maros utca 16. szám alatt lévő kórház, a másiké a Városmajor utca 64–66. szám alatt lévő Bíró Dániel Ortodox Szanatórium és Kórház volt. Embereket öltek meg a nyilasok az Alma u. 2. szám alatti szeretetházban is. A Városmajor utca 37.-ben működő nyilasház, illetve a Németvölgyi út 5. szám alatti nyilasparancsnokság villaépülete szintén kivégzések helyszíne volt . Ma ennek közvetlen közelében látható a sok vitát kiváltó Turul-emlékmű. Rajta az áldozatok között szereplő, de a 44-45 fordulóján elkövetett rémtettek során gyakorta szereplő Pokorni József nevével, ami már 2008-ban fölkeltette az érdeklődésemet. Legfőképpen azért, mert arra gyanakodtam, hogy ugyanaz történt, mint a 298-as parcellában: egymás mellé került áldozat és tettes a közös emlékezetben.

A budai nyilasok 1945 januárjában három támadást hajtottak végre, közli Pelle János. „Január 12-én a Maros utca 16. számú zsidó kórházban gyilkoltak, két nappal később január 14-én a Városmajor utcai Ortodox Kórházat rohanták meg. S végül január 19-én a Budai Szentegylet Alma u. 2.-ben lévő szeretetházának lakóival végeztek. A Maros utcában mintegy száz áldozatot hagytak maguk után, a Városmajor utcában százötvenet. Betegeket, orvosokat, ápolókat, bujkáló zsidókat, köztük gyerekeket is öltek. A holttesteket a kórházak hátsó kertjében benzinnel leöntötték, felgyújtották, majd a maradványokat elásták…”

(a Pokol tornácán) Zoltán Gábor felkavaró történetében – az Orgia című regényben – megelevenedik a pokoli „tizenkétker”, a gyilkosok a saját nevükön szerepelnek, vonul, őrjöng, tombol az egész apokaliptikus társaság, a hungarizmus végóráján vagyunk, a nyilasok minden mindegy alapon és hangulatban öldökölnek. Így történhetett a valóságban is.

Nem csak Zoltánnál, de Pelle tanulmányában is feltűnik a MOM villanyszerelője, Pokorni – akit gyakorta neveznek a dokumentumokban Pokornyinak, olykor Pokornyiknak is. Pellénél és másoknál Pokornyi következetesen Kun páter mellett bukkan fel, miközben az özvegy huszonhat év elmúltával azt vallotta, férje nem volt tagja a nyilaskeresztes pártnak. Voltak ezzel így mások is: kezükben fegyverrel hozzácsapódtak a nyilasokhoz. „Jelentést kaptam arról – szerepelt Kun vallomásában –, hogy a Karácsony uccai egyik saroképület pincéjében kb. 15-20 rendőrtiszt dőzsöl. Megint az én vezetésem mellett kiszállt egy különítmény, az ott lévő rendőrtiszteket a helyszínen összefogdosták és a Németvölgyi úti párthelyiségbe kísérték be. A pártszolgálatvezető leigazoltatta a rendőröket és szabadon bocsájtotta (őket). Nekem azonban nem volt ez elég, kiküldöttem Pokornyit, aki többedmagával kiment, ismét behozták az elengedett rendőröket és a segítségükre kirendelt 20 másik rendőrt, ezek közül 2 vagy 3-at megvertünk, az ütlegelésben én is részt vettem. A verést kézzel és géppisztolyaggyal eszközöltem. A Németvölgyi u. 5 sz. házzal szemben volt a Hűség Háza, ott székelt Bokor és Megadja. És amikor a rendőröket behoztam, ők is megsokallták a dolgot, féltek attól, hogy baj lehet a dologból, engem elfogtak, és a rendőröket kiszabadították. Valahogy kimagyaráztuk… ki is békültünk a rendőrökkel és a rendőrtisztekkel, de pár perc múlva a Várból nagy rendőri készültség jött, körülfogták a házat, engem letartóztattak, bekísértek, és ezt követően ítéltek kötél általi halálra.”

(Megadja) Zoltán Gábor az Orgia megjelenése (2016) előtt írt egy tanulmányt a XII. kerületi nyilasok azon vezéralakjáról, aki a kabátot adta Pokorninak; özvegy Pokorni Józsefné is azt vallotta ’71-ben, hogy ismerte. Mellesleg az 1907-ben Érsekújváron született Pokorni (a. n.: Kelmajer Mária) 1945. január 27-én kapta a gerinclövést, közel a János kórházhoz, az oroszok lassan, de folyamatosan nyomultak előre. És úgy halt meg január 28-án, hogy ha életben maradt volna, bizonyára nem kerülhette volna el a háborús bűntettek miatti felelősségre vonást. Voltaképp azért nem lett háborús bűnössé nyilvánítva, mert meghalt. Ez az oka annak, hogy végül fölkerülhetett a neve a Turul-szobor talapzatára (Károly nevű, nyolcéves gyermeke is meghalt, az ő neve is ott van az apjáé mellett az emlékművön). Ha valaki ránéz ma a vésetre, akár arra is gondolhat, hogy egy az áldozatok sorában, akire emlékszik az utókor.

Megadja Ferenc testvérét, Lászlót a népbíróság elítélte, és kivégezték. Így jártak a Bokor testvérek (Dénes, Sándor) és a Dési Dregán házaspár is. De Megadja százados nem várta meg a kitörést, 1945. január 14-én kereket oldott. Anyja szülőhelyén, a dél-alföldi tanyavilágban bújtatták el, álnéven vállalt mezőgazdasági munkát. De aztán lett egy nőügye, összejött a szomszédasszonyával, s a babával karjukon vágtak neki a jugoszláv határnak. Elfogták, ő pedig megadta magát.

Az Államvédelmi Hatóság úgy döntött, beszervezi Megadját, aki nem az a szálkás és engesztelhetetlen nyilas volt, mint Bokor Dénes vagy a még Serédi Jusztiniánnal is szembeforduló Kun (a bíboros érsek eltiltotta a papi szolgálattól), lehetett vele üzletet kötni. Korán találkozott a hungarista eszmékkel, ismerte a pénzt, a kereskedősegéd 21 évesen már üzletet nyitott egy társával az Attila úton. 1940-ben bevonult katonának, a Bácskában szolgált, a keleti frontról szerelt le ’43-ban. 1944-es véres kalandjairól nem tett említést későbbi, önfényező történeteiben, azt, hogy valójában mit művelt, azok mesélték el, akiket megkínzott. „Engem egyedül a Megadja Ferenc ütött, de úgy, hogy a fejem betört, s az orrom vérzett, s két csomó hajamat tépte ki” – mondta Wallenberg egyik munkatársa, akit a III. kerületi lakásából hurcoltak el. Megadja és Kun páter közösen verte meg dr. Morelli József ügyvédet is, azzal fenyegették, hogy „meg fogják úsztatni”. Elszedtek aztán tőle kb. kétmillió pengő értékű készpénzt és ékszert. Márffy Ödön festőművészt és öccsét Megadja megzsarolta, pénzt követelt tőlük, majd megölte a művész zsidó modelljét. „1944. december 24-én este a Városmajor utcai nyilasház kertjében a csoport jelen lévő vezetői személyesen végeztek ki tíz-egynéhány foglyot, akiket hetek óta tartottak fogva és kínoztak. A meggyilkoltak egyike egy kilencéves kisfiú, Hutiray Tamás volt – ő ezt az ajándékot kapta karácsony estéjén a magyar nemzettől. Az ajándék átadóinak egyike egybehangzó vallomás szerint Megadja Ferenc. Bent a házban közben Kun András páter az Ave Mariát játszotta hegedűn.” A karácsony előtti estén a nők mellét harapófogóval tépték, a hasukat bikacsökkel ütötték, hogy ne legyen többé gyerekük, egy nyolc hónapos terhes tanú vallomása szerint Megadja torkaszakadtából azt kiabálta, hogy „megadja nektek a Megadja!”.

Ehhez képest ’52-ben már arról tájékoztatta a kommunista állambiztonság embereit, hogy személyesen ő fékezte meg az őrjöngő Kun pátert, Ausztráliában pedig – mert ott kötött ki végül – az járta róla, hogy az utolsó leheletéig védte a Hűség Házát. „Ezzel szemben a helyzet az – írja Zoltán –, hogy az Andrássy út 60.-at jóval a szovjet katonák érkezése előtt az összes nyilas elhagyta, az épületben csak az utolsó mészárlások után otthagyott tetemek maradtak – más lehetőség híján ők fogadták a behatolókat.”
A városmajori gyilkos, Megadja, aki szerepel Pokorni Józsefné vallomásában, Szlavko néven lett besúgó, de melléfogtak vele. A jugók elkapták, ő azonban szerencsésebbnek bizonyult, mint Kun páter vagy a nyolcgyermekes villanyszerelő, mert két évet ült Tito börtönében, majd Trieszten át eljutott Ausztráliába, ahol aztán újra nyilasként élhetett. 1980. április 4-én halt meg Buxtonban.

Kun András páter, az ördögi figura

(tömegsírok) A XII. (illetve a VI. és az V.) kerületben több helyen is működtek nyilas pártszervezetek. A Győri út 1. szám alatt 1944. november 10-ig, a Városmajor utca 37.-ben 1944. november 10-től december 25-ig tartózkodtak, utána átvették az irányítást az Andrássy út 47.-ben (1944. december 25-től 1945. január 10-ig), az Andrássy út 60.-ban (VI. ker.) 1945. január 2-án jelentek meg, és január 14-ig működtek ott (Bokor Dénes egy részleggel kivált az Andrássy úti kompániából, és a Hűség Háza parancsnokaként szervezte a Hungarista Légiót). Az V. kerületi Városház utca 14. alatt volt Bokor „főkerülete”, 1945. január 14. és 17. között tartózkodtak itt. A XII. kerületi Németvölgyi út 5. alatt 1945. január 8. és 24. között ténykedtek a nyilasok, ide költözött az Andrássy út 47.-ből a Dési Dregán Miklós-féle részleg. A Németvölgyi út 10.-ben 1945. január 18. és január 24. között Bokor Dénes részlege tanyázott, a Márvány utca 40–42.-n a Dési Dregán-féle osztag és Bokorék osztoztak 1945. január 24. és február 10. között.

A XII. kerületi nyilasok által megtámadott középületek a következők voltak: VII. kerület, Kertész utca 43. (védett ház, 1944. december 31. – 1945. január 1.); XII. kerület, Maros utca 16., Chevra Kadisa kórház (1945. január 12.); XII. kerület, Városmajor utca 64–66. Ortodox kórház (1945. január 14.); XII. kerület, Alma u 2., Ortodox Szeretetotthon (1945. január 19.).

Tömegsírokat a következő helyeken találtak (exhumálás is volt valamennyi helyszínen). 1. Maros utca 16. (84 holttest); 2. Városmajor park (a teniszpálya mellett, a Bíró Dániel Kórház mártírjai (25); 3. Városmajor park és Szamos utca torkolata, Alma utcai mártírok (21); 4. Városmajor utca 37. (14); 5. Németvölgyi út 5. (43); 6. Ügyész utca (8).

A XII. kerületi nyilasok 1944 novemberében költöztek át a Városmajor utca 37. számú házba, innen szállították el a megsemmisítésre szánt zsidókat. Legtöbbször az történt, hogy a Városmajor utcai pártházban elvették maradék ékszereiket, felsőruháikat (például a kabátokat), majd ezeket a kifosztott zsidókat a gettóba vagy a téglagyárba kísérés helyett a Duna-partra vitték kivégezni.

(a fenevad) Kun András kiugrott minorita szerzetes rémtettei jól adatoltak, bár nem mindig a legpontosabbak. Az egyik legkorábban elítélt háborús bűnös volt. Munkálkodása színhelyein az első exhumálásokat a nyilvánosság bevonásával végezték el nem sokkal a gyilkosságok elkövetése után, áprilisban. Ezeket Ék Sándor sajtótiszt irányította, aki a Szovjetunióból tért haza a Vörös Hadsereggel, és rengeteg fotóst odarendelt a kritikus helyszínekre. Odavitették a megvádolt nyilasokat is. Az ország ekkor szembesülhetett először a szörnyűségekkel.

Kun afféle ideológiai vezetője volt a XII. kerületi hungaristáknak. A napilapok mellett a magazinok is érzékletesen ábrázolták a sátáni figurát, amiben az a legszörnyűbb, hogy a pap, akit 33 évesen akasztottak fel, valóban sátáni módon gondolkodott és cselekedett. A páter „ördögi naplójáról” a Képes Figyelő számolt be 1946 februárjában, a riport alcíme ez volt: Kivégzése előtt „lélektani” jegyzeteket írt a reverendás nyilas tömeggyilkos. A riporter egy volt bori munkaszolgálatos, Palásti László, aki bevezetőjében ezt írja: „A krónikás megdöbbenve lapozza Páter Kun András volt minorita szerzetes naplóját. Nem hinne egyetlen sorának sem, ha a gyilkos nem vallott volna, ha nem lenne szörnyű bűneinek egy sereg élő és még több tömegsírba temetett tanúja.”

Palásti a háború előtt a Világ és a Pesti Hírlap színházi rovatánál dolgozott, a harmincas években Berlinből tudósította az Esti Hírlapot, a Színházi Életet és a Nemzeti Sportot. Miután visszatért Borból, a Szabadság és a Képes Figyelő törvényszéki rovatát vezette, a több nyelven beszélő zsurnaliszta korának afféle influencere volt (1951-től másfél évtizedet húzott le a Ludas Matyinál). A „naplót” Kun népbírósági ítélete nyomán ő alkotta meg, az egyes szám első személyű közlést ugyanis hatásosabbnak gondolta, mint a törvényszéki információkat, amelyekhez könnyűszerrel hozzájutott.

Palásti cikkének részlete

Palásti riportjának erejét az adja, ahogyan megrajzolja a nyilas hónapok belső hangulatát. Kun egyenesen Szálasinál iratkozott be „az országépítésbe”, a Városmajor utca 33. második emeletén utaltak ki neki egy általa igényelt „háromszobás összkomfortos zsidó lakást”. Október 15. után „a nagyobb propaganda szempontjából papi ruhában jártam. Karomra nyilas karszalagot, derekamra pedig pisztolyt öltöttem.” Újabb idézet Palástitól: „Eleinte meg sem mertem nézni a kínzásokat. De pár nap múlva bekívánkoztam a Védelem és megtorlás szobájába… Elcsúszott az első pofon, a második, míg végre a lejtőre lépve nem volt többé megállás, és tüzet lihegtem minden ellen, ami zsidó vagy vele kapcsolatos… Bukásom leginkább akkor kezdődött, amikor az összes katonai és nyilas vezetőrétegek elhagyták a főváros területét, és így fej nélkül maradva teljes fejetlenség lett úrrá felettünk. Ekkor szabadultak fel szabad gyeplőszárra eresztve a szunnyadó legvadabb emberi indulatok… Az ordító propaganda idegen utakra terelt, amelynek az volt a célja, hogy a fegyveres ellenségnél is ádázabb ellenségnek tekintsük a zsidót.”

A folytatásban a pap a városmajori kórház kiürítéséről tesz említést. „Bokor és Megadja vezetésével berohantunk, ordítozva és szitkozódva ütöttük-vertük őket, minden értéküket elvettük, és a gyermekeket ott a helyszínen közönséges puskákkal és géppisztolyokkal kivégeztük, [az] ágyban fekvőket az ágyban, az erősebbeket és járni tudókat pedig az épület különböző helyiségeiben. Az értékeket és ruhaneműket átvittük a párthelyiségbe… Egyik napon aztán behatoltunk az Új Szent János-kórházba és az előbbiekhez hasonlóan, durva ütlegelések és szitkok után részben onnan, részben a Városmajor utcai pártházból a Duna-partra kísérve kivégeztünk 80-100 embert, vegyesen férfiakat és nőket, öregeket és gyermekeket.”
És akkor, derült égből villámcsapás, egyszer csak kivel lehet találkozni Kun páter ördögi naplójában? Hát a nyolcgyermekes villanyszerelővel, aki özvegye negyedszázaddal későbbi tanúvallomása szerint a pártnak sem volt tagja. „1945. január 12-én vagy 13-án – olvasható a Palásti kreálta „Kun-naplóban” – Pokornyi vezetésével a Krisztina-körúton levő Pozsonyi kávéház tulajdonosánál jelentünk meg. A pincéből és a tulajdonos lakásából élelmet (cukrot, kávét, lisztet, bort, pezsgőt) és ékszert vittünk el. Ekkor történt, míg mi kutattunk, Szabó Jenő nagy kiabálására a kávéház termébe mentem, ahol Szabó már erősen ütlegelt egy embert, kit szökött és hazaáruló zászlósnak minősített, mire én is ütlegekkel halmoztam el. Kivittük az udvarra, ahol már Szabó összegyűjtötte a lakókat. Ordítozása miatt így szóltam: – Ne sokat komédiázz, lődd agyon a hazaáruló bitangot! Már dördült is a pisztoly, az áldozat elvágódott.”

Az újság a rá következő hónapban folytatta az ördögi napló közreadását. A Maros utcai vérengzés került sorra hasonló részletességgel. A szerző olykor – mint jelzi – cenzúrát alkalmazott, de közli, hogy a páter részletesen leírta, mit követett el. „1945. január 12-én a Maros utcai zsidó szanatóriumot támadtuk meg. Körülbelül 80-100 személyt a kerthelyiségben parancsomra kivégeztünk. Az értékeket és ruhaneműket, öt ápolónőt és egy húszéves fiút a Németvölgyi út 5. számú párthelyiségbe vittük. Ott szörnyű kínzások és vadállati megbecstelenítések után az udvaron kivégeztük őket. E megnevezhetetlen barbárságot én magam követtem el.” ,

Január 16-án a napló szerint Pokornyi vezette „a Németvölgyi úttól jobbra eső kis utcában” egy villába való behatolást is. Itt sok élelmet és ruhaneműt szedtek össze a házkutatáson.

Szóba kerül a rendőrök elleni attak is, amit nem kellett Palásti Lászlónak kiszíneznie, mert az a valóságban megtörtént. „Január 18-án huszadmagammal behatoltunk a Karácsony-utca egyik épületébe – „írja” a páter –, ahonnan húsztagú rendőrtiszti csoportot, pisztolyaikat elvéve bekísértük a németvölgyi úti párthelyiségbe. A pártszolgálatvezető, miután leigazolta őket, szabadon bocsátásukat rendelte el. Erre én Pokornyinak szigorú parancsot adtam visszahozatalukra, ki huszadmagával be is hozta őket, a tisztek védelmére kirendelt másik húsztagú rendőrcsoporttal együtt. Mikor bejöttek, vadul nekirontottam, egy őrnagyot és feleségét arcul ütöttem, majd elrendeltem, hogy feltartott kézzel álljanak.”
Palásti naplójában is szemet szúr, hogy amikor Kun megemlíti a Pokorni nevű nyilast, a villanyszerelőre a valóságos dokumentumokban is találunk bőséggel említést. Gaál György és Tátrai Dezső kihallgatási jegyzőkönyvében is következetesen Pokornyiként emlegetik.

Pokorni József személyére vonatkozóan irányadóak lehetnek még a Náci és nyilas rémtettek kivizsgálására alakult bizottság jegyzőkönyvei 1945-ből. Ezekből szemlézünk.

Kohn István budapesti lakos: „Az első hadtest lóellátó oszlopánál teljesítettem szolgálatot 42 munkaszolgálatos társammal együtt. 1945. január 6-án Lelkes törzsőrmester, aki maga is nyilas karszalaggal járt, utasítására áthelyeztek a Németvölgyi út 5. szám alatti nyilasházba. […] A nyilasok általában pezsgőztek és dőzsöltek. Nők is voltak köztük. Név szerint a következők voltak: a megtorló vezetője Pokorni volt” (jkv. 1945. ápr. 18.).

Klein Györgyné: „[…] A kihallgatást végző nyilas Kabos nevű volt, továbbá emlékszem Pokornyik (Pokorni) és Szabó nevű nyilasokra” (jkv. 1945. ápr. 10.).

Maros utcai áldozatlista

Wolstrommer János fűtő: „1945. január 12-én a kórház titkára engem élelmiszerekért küldött el. Amikor az élelmiszerekkel visszaérkeztem a kórházhoz, láttam, hogy a kapuban nyilas karszalagos őr van, aki rám kiabált, hogy forduljak vissza. Én visszatértem az út közepére, majd a 14-es ház háta mögé álltam, ahol már többen voltak. Innen be lehetett látni a kórház kertjébe. Láttuk, hogy a kertben kettőnként (sic!) végzik ki a kórház lakóit. A kivégzőket azonban nem lehetett látni, csak az áldozatokat. Kb. 40 áldozatot számoltunk meg, amikor egy német tiszt jött arra, és minket hazaküldött. Én egy rokonomhoz mentem az Olasz fasorba aludni, majd másnap visszajöttem a kórházba megnézni, hogy mi történt. A kórház előtt találkoztam Erzsi nővérrel és egy nyilassal. Azt mondták, hogy menjek nyugodtan vissza, és folytassam a munkámat. Este, amikor lefeküdtem, bejött egy Pokorni nevű nyilas meg Erzsi nővér, és hangosan kiabálták: mérnök úr, mérnök úr. Ugyanis valószínűleg egy ember elbújt a kivégzés elől. A kiabálásra a mérnök elő is bújt valahonnan, és ott az ágyam előtt három lövéssel kivégezték. Ezután rám parancsoltak, hogy öltözzem fel, és egy nyilas kísérőt adva mellém, elvittek a Németvölgyi út 5. sz. alatti nyilas párthelyiségbe a kórházban lévő 4 ápolónővel együtt. Itt a fentebb említett Pokorni nevű nyilas hallgatott ki. Először rám parancsolt, áruljam el, hol van a titkos rádió. Én kijelentettem, hogy semmiféle titkos rádióról nem tudok. Erre 6 ember körülfogott, és minden oldalról ütöttek-vertek. Majd mikor újabb kérdést tett, szintén csak azt tudtam mondani, hogy nem tudok a rádióról. Akkor hasra fektettek egy székre, és a talpamat verték össze gumibottal. Ezután felállítottak, és újból a rádió után érdeklődtek. Ismét csak nemmel felelhettem, erre újabb verés következett. Mivel talpamat nagyon összeverték, nem tudtam rendesen állni. Rám kiáltottak, hogy álljak előttük rendesen, majd pedig gumibottal lábfejemet verték össze. Utána azt kérdezték, miért szöktettem meg a zsidókat…” (jkv. 1945. ápr. 11.).

Stern Jenőné: „(…) Pokorni – úgy tudja, a Szarvas Gábor u. 6.-ban lakik, szabadlábon van, és él…” (jkv 1945. ápr. 12.).

Czipszer Rezsőné: „Ő a konyhán dolgozott. Felszólították, hogy kísérje végig őket az épületen – ő Pokornit és Szabót vezette. A titkárt Deutschnak hívták, Pokorni külön vadászott rá. Különösen megverték Jarnó főorvost, Róth tanárt, Weinberger doktor menyasszonyát. Erzsi nővér revolvert hordott magánál, bevetésre járt, dicsekedett azzal, hogy mennyi zsidót fogott össze…” (jkv. 1945. április 14.).
„Deutsch titkár, aki 12-én, a gyilkosság napján a padlásra menekült, aznap az óvóhelyre ment, ahol Pokorni kihallgatta, és azt mondotta, hogy ő aznap került be a kórházba, és már nem tudott onnan kimenekülni, és keresztény iratokkal igazolta magát, vele volt szobalánya, Rózsi is, akit mint lányát igazolt. Másnap, Erzsi nővér feljelentésére levetkőztetve kivitték a kertbe és megölték őket, láttam, hogy Deutsch titkár hasát felmetszették, Rózsi homloklövést kapott…” (Bokor Dénes perirata, Budapesti Népbíróság, XXV.1.a 313/945)

Szabó Jenő: „…szemtanúja voltam annak az esetnek, mikor december 24-én éjszaka a svábhegyi Gestapótól kapott kb. 15-20 főnyi zsidókat, nőket, férfiakat vegyesen Bokor Dénes, Megadja Ferenc, Pokornik és Hellinger személyesen végezték ki. Ezek a kivégzettek ott is lettek eltemetve” (jegyzőkönyvezett vallomás).

Tamás Lászlóné: „Mindenkitől elszedték az összes értékeiket. Megjegyezni kívánom, hogy az összes nyilasok mind részegek voltak, akik többeket véresre vertek, majd kihajtottak az udvarra, ahol kb. 84 személyt agyonlőttek. A nyilasok vezetője egy Pokornyik nevezetű és Szabó Jenő volt” (1947. december 21., jegyzőkönyvezett vallomás Virág Sándor nyomozó előtt).

Stern Jenőné: „A feltett kérdésre válaszolva előadom, hogy a Maros utcai gyilkosságban, emlékezetem szerint a következő nyilasok vettek részt: páter Kun, Pokornyi, Tuboly Lajos, Sógor Lajos, Czigány Ferenc, Hoffmann, Dunkel Károly, Szabó Jenő, egy másik Szabó, kinek keresztnevét nem tudom, és Szabó nevű városmajori cipész 12 éves fia, valamit Wéber József…” (1947. december 22., vallomás).
Dr. Oblat Imre: „1945. január 12-én délelőtt 11 órakor kb. 20-30 felfegyverzett nyilas a XII. pártkerületből a Krisztina krt. 81. sz. alatt elhelyezett 5036-os munkásszázad parancsnokát, Ákosi Lajos zászlóst és Juhász Rezső szakaszvezető szolgálatvezetőt a ház udvarán, ahová előzőleg a lakókat is kivezényelték, 5 revolverlövéssel megölték. A nyilasok kiabálva azzal jöttek be a századhoz, hogy mi partizánok vagyunk, és a századparancsnok civilben bujkál, és hazaáruló. A nyilasok a következők voltak: vezető Kun András páter, Pokorny, ez lőtte le a századparancsnokot…” (vallomás, V-135335/1 43. lap).

Müller Károly: „[…] A kínzóhelyiség melletti szobában voltunk, kb. negyvenen összezsúfolva. Köztünk több ápolónő volt, akiket a kórházból hoztak el. Ott tartózkodó fogolytársaimtól hallottam, hogy vádlott Pokornyi helyettese volt, Pokornyi pedig az 50-60 tagból álló nyilas társaságnak rangsorban harmadik funkcionáriusa volt” (jkv, a Németvölgyi út 5.-ről).

Tamás Lászlóné: „Többedmagammal a Maros utcai kórházból, ahol ápolónő voltam, a nyilasok a Németvölgyi úti nyilasházba vittek, majd onnan a Dunapartra kerültem. A kórházban nem láttam a vádlottat. A nyilasházban egy kis kamrában zsúfoltak össze bennünket. A vallatáshoz egyenként hívtak ki. Amikor rám került a sor, a kabátom és a táskám elvették. Pokornyi hallgatott ki. Mondotta, hogy vessem le a kabátom. Vádlott volt az, aki elvette, és a táskámat is. A táskát kinyitotta. Irataimat és a pénzt átadta Pokornyinak, aki a kis címletű pénzt visszaadta vádlottnak. Vádlott civilben, és nyurga alakú volt. Amikor a táskát átadta, megnéztem a kezét. Másnap este megint láttam őt. Ő is azok között volt, akik összekötöztek bennünket. Nem engem kötözött. Ekkor Pokornyi azt mondotta: „Éles töltényt! ne vigyétek messzire!” (Jkv a Németvölgyi út 5.-ről.)

Schuller Klára: „Három hétig feküdtem a kórházban. Január 12-én megrohanták a nyilasok a kórházat Kun páter vezetése alatt. Az óvóhelyről mindenkit kihajtottak az udvarra, és ott egy szálig legyilkolták őket. Pokornyik nevezetű nyilas még az óvóhelyen agyonlőtt 4 fekvő nyomorékot” (vallomás, 1945. szept. 4.).

Stern Jenőné szül. Márk Izabella: „A gyilkosság másnapján, január 13-án szemtanúja voltam, amikor Juhász László két társával együtt a pincéből maga előtt lökdöste fel az udvarra Deutsch Sándort, a kórház titkárát, akinek a hasát előzőleg a pincében felmetszették. […] [ugyanazon a napon] Juhászra, aki a konyhában egy széken ült, rátámadt Pokorni és egy Szabó nevű vágott képű nyilas azért, mert Juhász állítólag ellopott egy órát. Az órát Juhásznál meg is találták, ő az óra lopását nem is tagadta. Azzal reflektált Pokorninak, hogy szemrehányást tett neki, hogy íme Pokorninak is két órája van, mindkét karján 1-1 darab. Erre Juhász Lászlót nagyon megpofozták, fegyverét elvették tőle, és a verés után egy kanapéra fektették le. Utána Pokorniék a Németvölgyi út 5.-be kísérték a fiammal együtt Juhász Lászlót” (jkv. 1949. febr. 18.).

Murányi-Adorján Zoltán író és magántisztviselő (XI., Nagyboldogasszony út 8–10. alatti lakos): „Január 15-én éjjel vitte el a Márvány u. 24/a óvóhelyéről a Kiss György által vezetett nyilas járőr. Egy német tiszt meg akarta akadályozni, hogy bevigyék az összefogdosott embereket, de Kiss György erőszakos volt. Ott volt és irányított Kabos György, Gáncsos Zoltán. Pokorni: izmos, tagbaszakadt férfi, ő vezette a kihallgatást, részt vett benne Mónos, Kiss György, Szabó tüzér őrvezető és Bokor hadnagyi ruhában. Bőrbe húzott vasdorongokkal verték, egy fűrésszel a kezeit csukló felett fűrészelték. Elájult, Szabó őrvezető rugdalta fel. Meztelenül dobták a már megkínzottak közé. Utána 3-4 napig ült egy házilétra fokán meztelenül, táplálék nélkül. Napokkal később tanúja volt, amikor Pokorni fegyverbe szólította az összes nyilast a rendőrtisztek kiszabadítására érkező rendőrök ellen. Akkor látta fegyveresen Juhász Lászlót és Földesi Dezsőt. Később megszökött” (vallomás, 1949. március 4.).

Szabó Jenő: „A Városmajor utcai udvarban több esetben végeztek ki embereket, akiket az ott ásott gödörbe temettek el. »A XII. kerületi pártkivégzők a következők voltak: Hellinger, Pokorni, Szabó István… Megadja Ferenc, Czigány, Fehérhegyi és fia, Szabó Kálmán és még több más, kiknek nevére nem emlékszem.«” (jkv. 1945. ápr. 2.).

Szabó Jenő: „[…] A Németvölgyi útra való költözés kapcsán mondja, hogy »Itt berendezkedtünk, lakást szereztünk családunknak, és eközben felfedeztük a Maros utcai kórházat, hol zsidó betegek voltak. Pokorni, Szabó István meg Szabó Kálmán, több pártszolgálatos behatolt a kórházba, összegyűjtötte a betegeket, levetkőztették őket, minden értéktárgyat elszedtek tőlük és az udvaron két csoportban felállították kivégzésre. A kórházban kb. 60-80 ember tartózkodott. Mikor én odaértem, akkor már csak a fele volt életben. Ezeknek kivégzésében segítettem úgy, hogy az udvaron felállított 30-40 főnyi zsidókra két tárat azaz tíz golyót lőttem rá.«” (jkv. 1945. ápr. 17.).

Csaba Sándor: „…kihelyeztek a frontra. Most Mauser puskám volt, állandóan 20 db töltényt hordtam magammal, s ha elfogyott, akkor kérni nem kellett, mert nagy ládákban állott a párhelyiségben a töltény, és elvételét senki nem ellenőrizte. A bevetésen Kissvábhegyen voltam csendőrök mellé beosztva, két db kézigránátom volt. Négy és fél nap voltam bevetésen, majd visszatértem a párthelyiségbe. Ott kaptam ezer pengőt, két kiló kenyeret és egy kiló cukrot, meg két napi pihenőt. A két nap letelte után Budaházy pártszolgálatos vezetésével kimentünk az Üllői úti klinikára, s onnan a zsidókat beszállítottuk a párthelyiségbe. 18-20 ember volt. A párthelyiségben mi nem foglalkoztunk az emberekkel, mert ez Pokorni megtorlásvezetőnek volt a feladata. Egy-két napra rá ezeket az embereket kikísértük a Duna-partra, és ott kivégeztük őket” (vallomás, XXV.1.a. 770/1945).

Stern Jenőné: „Megadja László ijesztésképpen a szoba falába lőtt, mire Pokorni megjegyezte, hogy miért a falba lősz, miért nem beléjük? Mi akarunk idejönni lakni, a falat ne tedd tönkre!” (Jkv. 1948. november 10.)

Szabó Jenő: „1945 január havában Pokornyik és Kun páter vezetésével kimentünk a Maros utcai kórházba, hogy sebesült katonák részére lefoglaljuk. Az összes embereket, kik ott voltak, a pártszervezet igazoltatta, ennek során kiderült, hogy mindegyik beteg zsidó. Erre Kun páter kiadta a parancsot, hogy vetkőztessék le őket és a kb. 60-80 embert két részletben vigyék ki az udvarra kivégezni. Ez meg is történt a második csoport kivégzésében már én is részt vettem. Előzőleg az ápolónőket Pokornyik különválasztotta és sorba állította őket. Majd bevitték a Németvölgyi út 5. sz. alatti pártszervezetbe… Másnap bementem az irodába, hol Pokornyik dolgozott, és láttam az egyik ápolónőt, névszerint Jankovich (Jankovits) Róbertnét, amint Pokornyik mellett egy asztalon ír. Ugyanabban az időben a többi ápolónő a fogdában volt. Tudomásom szerint a többi ápolónőt egy pár napra az eset után Pokornyik, Szabó István, Szabó Kálmán és fia kivégezték… Többször láttam, hogy Jankovichné egy ágyban alszik Pokornyikkal. Tudom azt, hogy Jankovichné jó viszonyban volt a német katonákkal, kik a kórház melletti házban voltak elszállásolva” (jkv. 1945. április 24.).

Bittner Ferenc: „1945. január 15[-én] vagy 16-án a Németvölgyi út 5. sz. alatti párthelyiségbe voltunk elszállásolva. Késő este mentem le ebédelni, mikor láttam, hogy Pokornyik a konyhába beszélgetett egy fiatal lánnyal, kiről csak később tudtam meg, hogy Jankovich Róbertnének hívják. Másnap bementem Pokornyik szobájába eltávozást kérni, és láttam, hogy Pokornyik ágyában feküdt Jankovich Róbertné. Többször láttam a párthelyiségben, hol mint ápolónő dolgozott. Úgyszintén többször láttam Pokornyikkal együtt elmenni. Utána megint a Maros utcai kórházban dolgozott Jankovichné, ezt onnan tudom, hogy mikor már katonák voltak ott elszállásolva a kórházba, akkor szolgálati ügyben be kellett mennem, és ott láttam őt dolgozni” (jkv, 1945. április 24.).

(a Brunner-ügy) Brunner Tivadar és társai ügyében 1971 októberében született meg az ítélet a Fővárosi Bíróságon, a nyomozás „Budai gyilkosok” néven, egyidőben zajlott a Zuglói nyilasperrel (1967) . Brunner Tivadar 13, Ráki József 15, Halák Mihály 15, Vonház Pál 12, Timár József 4 év hat hónap, Kreutz Ferenc 4 év hat hónap, Brunner Oszkár 10 év börtönbüntetést kapott. Pokorni neve is előkerült (igaz, egyszer tévesen) , megvan Brunner Tivadar anyagában , de szerepelt Ráki és ezenkívül Bottlik Hugó tanúvallomásában is. Mellékelték végül Pokorni Józsefné írásunk elején szó szerint idézett tanúvallomását , és csatolták a János kórház iratait a meglőtt férfi felvételéről (’45. január 27; meghalt január 28.). Brunner Tivadar 1922-ben született, a háború után nem vonták felelősségre, a Móri Állami Gazdaság főkönyvelője volt, és párttag. Büntetéséből végül 9 évet ült le, szabadulása után rövid ideig a Sárszentmihályi Állami Gazdaságban dolgozott, szintén főkönyvelőként. 2007-ben halt meg.

(bizonytalanságok) A Tömeggyilkos vértanúk megírása idején, már 2008-ban felmerült a kérdés, ha ennyire bizonytalan a közpénzből létrehozott és az állampolgárok adóforintjaiból fenntartott emlékművek hitelessége, mi a garancia rá, hogy mindenki áldozat és vértanú azok közül, akiket más emlékműveken szerepeltetnek. Frisch György szeretett volna például megbizonyosodni arról, hogy a sokat vitatott Turul-szobron, amelyet az egykori nyilasház előterében emeltek a XII. kerületi áldozatok emlékére, nem szerepelnek-e olyanok, akik részt vettek a budai vérengzésekben (e cikk is azt igazolja, hogy a megérzés nem volt alaptalan). Ezért a hegyvidéki önkormányzat jegyzőjéhez, dr. Gaál Szabolcs Barnához fordult, tegye lehetővé, hogy „A II. világháborúban elesett XII. kerületi polgárok emlékművén” lévő névsorba és a nevekhez kapcsolódó azonosító adatokba, esetleírásokba betekinthessen. Az ugyan egyértelmű, hogy az áldozatok között jelentős számban találhatók XII. kerületi lakosok, de az emlékművön feltüntetett nevek alapján nem lehet meghatározni, s nem azonosítható, hogy például a név viselője az Alma utcai szeretetotthonban lakó áldozat vagy a kerületben lakó, a tömeggyilkosságokban aktívan részt vevő egyén, esetleg olyan katonaáldozat, aki az ostrom alatt halálos sérülést szenvedett. Az egyértelmű azonosíthatóság hiánya – fogalmazott Frisch – sérelmeket okozhat. Ezért azt kérte, hogy a kerületi emlékművön lévő nevekhez bárki által hozzáférhető azonosító adatok tartozzanak.

A jegyző azzal utasította vissza a kérést, hogy a névlista az összeállítást végző szakember szerzői jogát képezi. Frisch György ezután fölkereste Szatucsek Tibort, a turulos lista megalkotóját, aki arról tájékoztatta, hogy a II. világháborús áldozatok emlékművével kapcsolatos kutatási jelentésének szerzői joga nem képezi a tulajdonát. „Az előző jegyzővel és a polgármesterrel kötött megbízási szerződés szerint a tudomásomra jutott adatokat csak a megbízás teljesítésére használhatom fel, továbbá a kutatási jelentés elfogadásával az önkormányzat megszerezte annak kizárólagos felhasználási jogát.”

A kör bezárult, az adatokat elzárták a széles nyilvánosság elől. Miután nem nyílt rá lehetőség, hogy bárki meggyőződjön az emlékművön feltüntetettek személyazonosságáról, más módszerekhez kellett folyamodni, hogy teljes bizonyosságot szerezzünk. A Pokorni család 1930-ban költözött a Pagony utca 40.-be, és azt, hogy az Érsekújváron 1907-ben született családfő, akinek neve oly gyakran szerepel az 1944. december 22. után datált dokumentumokban, itt lakott, az 1941-es népszámlálás lakásíve igazolja. Fel van rajta tüntetve főbérlőként ő és a felesége, s ott található az 1929-ben született János nevű gyermeke, meg az 1936-os születésű Károly is, aki nyolcévesen vesztette életét. Az a Pokorni József tehát, akinek a neve szerepel a háborús dokumentumokban és a Turul-emlékművön: ugyanaz.

Az is kikövetkeztethető, hogy az egykor a nyilasok között tüsténkedő és 1945. január 28-án meghalt villanyszerelő neve hogy kerülhetett föl az emlékműre. A XII. kerületi önkormányzat 2002. június 3-án a Hegyvidék című újságban tett közzé egy felhívást, melyben bejelenti, hogy régi adósságot szeretne törleszteni: szobrot kíván állítani a kerületben a II. világháború harcaiban elesett XII. kerületi lakosok emlékére. „Az önkormányzat már előkészületeket tett – írták a hirdetményben –, és beszerezte a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárának a II. világháború során a történelmi Magyarország területén elesett XII. kerületi lakosokról készült névsorát. E listán szereplő személyek adatai már nyilvánosságra kerültek Bús János-Szabó Péter: Béke poraikra I–II. címmel megjelent könyvében. Most itt… újból közreadjuk, azzal a céllal, hogy a kerületi polgárok tekintsék át, és kérjük, hogy legyenek segítségünkre abban, ha bármilyen egyéb adatot – leginkább nevet – tudnak szolgáltatni az elesett polgárokkal kapcsolatosan. Az Önök által közölt adatokat – szaklevéltári ellenőrzés után – a már meglévőkkel együtt a készülő emlékművön kívánjuk feltüntetni.”

A Mitnyan György polgármester által jegyzett hirdetmény után közölték a listát is. Pokorni József neve nem szerepelt rajta. Csak az utólagos kutatás deríthetett fényt rá (minden bizonnyal a halotti anyakönyv megtalálásával), hogy a János kórházban hunyt el.

Nem Pokorni József egyébként az egyetlen nyilas, aki az utókor zűrzavarában „fölküzdötte magát” a Turul-emlékműre. Szédelyi Gábor Diana utcai lakos, a Zöld Vadászhoz címzett vendéglő üzemeltetője 1944. december 27-én hunyt el – közölte Zoltán Gábor nemrég Térey Jánosnak dedikálva a Kalligram folyóiratban. Szédelyi nyilaskeresztes párttag volt, a belépési kartonokon ajánlóként szerepel. „A nyilas sosem jár egyedül – írta Zoltán. – Szédelyi mellett rögvest felbukkant még egy, Adamek József nevű. Ugyancsak svábhegyi lakos. Az ő neve is ott van a Turul bronzcsíkján.”

(a hallgatás oka) Végül valamit arról, hogy miért vártam oly sokáig ennek a történetnek a közreadásával. Hiszen a lényegi információkat már 2008-ban, a Tömeggyilkos vértanúk megjelenésének idején megismertem. Engem is az tartott vissza, mint másokat, akik a kérdéssel foglalkoztak: Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester személye. Merthogy minden jel szerint a nagyapjáról van szó. A politikus apjának besúgói leleplezése (és Pokorni Zoltán Fidesz-elnökségről történt lemondása, 2002) után jó tíz évvel Pokorni János 2013-ban egy Stefka Istvánnak adott nyilatkozatában tett utalásokat arra, hogy „két évvel fiatalabb” öccse (József) révén került kapcsolatba azzal az ÁVH-s őrmesterrel, Zana Alberttel, akit aztán a Pártőrség-perben halálra ítéltek. Pokorni János ezen ügy tizenkettedrendű vádlottjaként került 1953-ban börtönbe. Egy szintén 2013-as interjúban arról beszélt, hogy két öccse is külföldre disszidált (a ’31-ben született József, aki Zana ismerőse volt, Ausztráliában kötött ki). A Pagony utcai otthon lakásívének gyermekekre vonatkozó adatai teljesen megegyeznek azzal, amit a Pákozdi néven 33 éven át jelentő Pokorni János állított. Az interneten is fellelhető 1944-es lakás adatszolgáltatási íve is azt tartalmazza, hogy a Pagony utca 40-ben, az udvari lakásban lakott a főbérlő Pokorni József (a telek főbejárata a párhuzamos Dobsinai utca 9-ben volt, melynek tulajdonosa a sárga csillag viselésére kötelezett özvegy Halom Dezsőné). A döntő mozzanatnak mégis az számít – noha cikkünkben mellőzzük a Pokorni Zoltán lemondását előidéző régi ügy részleteinek taglalását –, hogy a „Zana Albert társai” dosszié névmutatója azt tartalmazza, hogy az 1971-ben férje ’44–45-ös bő egy hónapjáról vallomást tevő özvegy (Ring Anna) Pokorni János édesanyja. A Zana-dosszié pontosan megjelöli Pokorni János születési dátumát is (ez szerepel aztán a Pártőrség-pert ismertető elemzésben is) : 1929. május 5. Mindez egybevág a nyolcgyermekes MOM-ista villanyszerelő, a Pagony utcai főbérlő ’41-es lakásívén közölt adattal. Anélkül, hogy a cserkészbesúgói szálnak a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanánk, megjegyezzük, hogy Pokorni Zoltán is beszél arról, hogy hol élt gyerekkorában. Saját honlapján a Hegyvidék kérdésére azt feleli, „Pasarét »falusias« társaságában. Persze voltak villák meg nagy házak, de azért várostól elzárt környék volt az. Több szomszédunk is tartott tyúkokat. Ma már talán elképzelhetetlen, de a szomszéd ház kertjében őzike lakott… Pásztor is volt, kutyával, juhokkal, fönt a Pagony utcai ABC helyén legeltette a »nyáját«, lejjebb, a Határőr úton tehenek voltak. Emlékszem, amikor a nagymamámhoz mentünk föl, a Pagony utcába, a pásztor állította, hogy a kutyája tud számolni. Kockacukrot tett az orrára, és mondta, hogy mondjunk egy számot. Mondtuk, hogy három. Számolt: 1-2-3, és a harmadikra a kutya feldobta az orrán lévő kockacukrot, és bekapta.”

Nem akartam semmiféle apák-fiúk vitába belemenni. Ez már egyszer, 2002-ben lejátszódott, kiábrándító volt. Mindig folyt valamilyen kampány, s amíg volt Népszabadság, nem szerettem volna, hogy úgy tűnjön, az unokán akarunk ütni a ’44–45-ös ügyek kiteregetésével. A mostani közlés már nem olyan aggályos, hiszen kevés az esélye annak, hogy Pokorni, aki egykor oktatási miniszter is volt, újra országos politikus legyen. (Okotóber 13-án Budapest 12. kerületében megválasztották polgármesternek, ez végképp eloszlatta félelmeimet – RL) Amit Pokorni Józsefről találtam, és meg fognak találni mások is, korabeli dokumentumok. Élete utolsó egy hónapjáról igen sokat tudunk. Hogy előtte a hosszú évtizedek alatt mit tett, arról szinte semmit. A neve ott van a Turul-emlékművön. Pokorni Zoltán azt csinál vele, amit akar. Egy percig se érezze, hogy viszonyulnia kellene valahogyan ehhez a történethez. Hogy megismeri, az persze lehetséges.

Más kérdés, hogy a „tizenkétker” polgármestereként többször megvédte már a Turul-emlékművet, amelyen Pokorni József nevét is föltüntették a háborús áldozatok között. A 2005-ben felavatott szoborról, melynek „üzenetével alapvetően az a probléma, hogy a gyilkosokhoz kötődő szimbólummal akar emlékezni az áldozatokra” , a polgármester Pokorni a Népszabadságnak egykor azt nyilatkozta, „igazuk van azoknak is, akik szerint a turul egy több évszázados magyar jelkép, és azoknak is, akik azt hangsúlyozzák, hogy néhány évig egy fajüldöző szervezet is használta jelképként. […] a kérdés az, hogy meg kell-e tagadni ezért ezt a történelmi szimbólumot, vagy talán már vagyunk annyira józanok, hogy ezt higgadtan mérlegeljük… ha a Nemzetbiztonsági Hivatalnak lehet egy turulmadarat ábrázoló címere, akkor nyugodtan lehet használni a háború civil áldozatainak emlékműveként is.”
A kérdés ugyanaz, mint 2008-ban, amikor a rákoskeresztúri temetőben márványba vésték a háborús tömeggyilkosok nevét. Tettes és áldozat szerepelhet-e ugyanazon az emlékművön egymás mellett?

A válasz az, hogy nem.

(A cikk teljes, lábjegyzetekkel ellátott változata elérhető a Mozgó Világ nyári – 7/8 – papírváltozatában.)

Gábor György: „Részben tájékozatlanságból, főként azonban rosszindulatból”

 

 

„Részben tájékozatlanságból, főként azonban rosszindulatból”[1]

(Judeofóbia, antijudaizmus, antiszemitizmus – fogalomtörténet és hermeneutika)

 

 

„Minden történelmi jelenség magyarázata csak annak a pillanatnak a magyarázatán belül lehetséges, amelyben bekövetkezett.”

Marc Bloch: A történész mestersége.

Ford. Greskovits Endre

 

 

  1. Azonosság vagy különbözőség?

 

  1. „Moyses… új s más halandók szokásaival ellentétes szokásokat vezetett be. Szégyenletes ott minden, ami nálunk szent, ám meg van engedve náluk, ami nekünk tisztátalan… fonák és rút intézményeik ocsmányságuk miatt kaptak erőre… egymáshoz megátalkodottan hűségesek… viszont mindenki mást ellenségesen gyűlölnek… kéjelgésre igencsak hajlandó nemzet… semmit oly hamar magukba nem szívnak, mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását, szüleik, gyermekeik, testvéreik semmibevételét.”[2]
  2. „A zsidók… csak a hasuknak élnek, csak a jelent lesik, semmivel sem jobbak, mint a disznók vagy a bakkecskék feslett gondolkodásuk és túlzott falánkságuk miatt…; a zsinagóga nemcsak bordélyház…, hanem egyenesen rablók barlangja, vadállatok odúja, a hely démonok lakhelyévé válik…; ha valaki most… az ördög fellegvárának, lelkek pusztítójának… nevezné…, még akkor is kevesebbet mondana…; a zsinagóga démonok lakhelye, de nem is csak a zsinagóga az, mert a zsidók lelke még inkább az…; a zsidók démonok…; a judaizmus betegségben szenved…; krisztusgyilkosok…; minden vadállatnál elvetemültebbekké váltak…; nem is tudjuk, hogy melyiken szörnyülködjünk jobban: istentelenségükön, kegyetlenségükön vagy embertelenségükön…; beszéljek harácsolásaikról, kapzsiságukról, arról, hogyan árulják el a szegényeket, lopásaikról, piaci üzelmeikről…; tisztátalanok, törvényszegők, embergyilkosok és Isten ellenségei…; akik között gyilkosság és vérontás tenyészik…; az egész világot megfertőző betegség…”[3]
  3. A zsidó bizonyára faj, de nem ember. Egyáltalán nem teremthette az örök Isten a saját képmására. A zsidó az ördög képmása. A judaizmus a nemzetek faji tuberkulózisa.”[4]

 

A fentiekben idézett három textus térben és időben egymástól meglehetősen távol keletkezett. Az első citátum az i. sz. 1. század második felében s a 2. század első évtizedeiben élt Tacitus római történetírónak a Korunk története (Historiae) című munkájából származik, a második Jóannész Khrüszosztomosz (Aranyszájú Szent János) prédikátor, teológus, egyházatya, a későbbiekben Konstantinápoly érseke nyolc zsidóellenes homíliájában lelhető fel, amelyet a szíriai Antiokhiában mondott el 386–392 között, a harmadikat Hitlernek egy 1923-as müncheni beszédéből emeltem ki.

Az, ami a három idézetet összefogja s hasonlóvá teszi, aligha igényel magyarázatot: mindhárom a zsidósággal szemben fogalmazódott meg, s mindhárom határozottan és egyértelműen negatív attribútumokkal és karakterjegyekkel látta el a zsidóságot. A kérdés azonban az, hogy ez a hasonlóság lényegét, értelmét és rendeltetését tekintve vajon azonossá teszi-e az idézett gondolatokat, s vajon a zsidóság elítélése és elutasítása azonos szándékból és megegyező irányultságból fakadt-e. Kijelenthető-e, hogy akár a tudatlanság, akár a szándékos manipuláció irányította durva, előítéletes tévedésekre és hazugságokra épülő, a dehumanizáció eszköztárát is felvonultató megállapítások ugyanazokból a törekvésekből, eszmei, ideológiai és politikai megfontolásokból fakadtak Tacitus, Jóannész Khrüszosztomoszt és Hitler esetében? Továbbá – és a fentiekkel összefüggésben – kérdés az is, hogy a három idézet alanya, vagyis a Tacitus által használt „Iudaeus” (Iudaei), a Jóannész Khrüszosztomosz által használt Iουδαῖος (Iουδαῖοι) és a Hitler által használt Jude (Juden) szintaxisa, nyelvi megjelenítése vajon ugyanazt a fogalmi keretrendszert fedi-e le, legyen annak akár etnikai, geográfiai, származási, transzcendens tartalmat hordozó vallási, valamilyen kritérium szerint meghatározott közösségi vagy a fajelmélet alapjain nyugvó, fölé- és alárendeltségi viszonyokat megfogalmazni kívánó tartalma.

A kérdés annál is inkább jogosnak és megalapozottnak tűnik, mivel mind a politikai közbeszédben, mind a mindennapos publicisztikában egyedüliként és meglehetősen differenciálatlanul az antiszemitizmus jelzője hivatott leírni minden zsidóságot ért negatív megnyilatkozást, de a kérdéssel foglalkozó korszerű nemzetközi szakirodalom is hajlamos az antiszemitizmus fogalmát térből és időből kiragadva, vagyis parttalanul és felettébb anakronisztikus módon visszavetítve alkalmazni akár ókori, akár középkori zsidóellenes megnyilvánulásokra.[5] A legújabb irodalomból vett sokatmondó példa a kiváló francia történésznek, Paul Veyne-nek a Quand notre monde est devenu chrétien (312–394) (Amikor a világunk kereszténnyé vált) című munkájában olvasható fejezet, ahol Veyne egyfelől azt hangsúlyozza, hogy nincs folytonosság a zsidók pogány világon belüli elutasítottsága (amit alapvetően exkluzív Istenük, a nemzet többi istenét mint hamis bálványokat elutasító magatartásuk, a pogány világ számára értelmezhetetlen vagy egyenesen félreértett szokásaik alapoztak meg, továbbá az, hogy a keresztények a zsidók identitását megfoghatatlannak, elmosódottnak tartották, minthogy se nem pogányok, se nem keresztények) és a keresztény antijudaizmus között. Ám másfelől – így Veyne – ez a középkori, keresztény, „meghatározó módon vallási antijudaizmus megszakítás nélkül folytatódik napjaink meghatározó módon »világi« (»laïc«) antiszemitizmusában, amely ugyanabból az ellenszenvből ered”, minthogy a keresztény antijudaizmus és a modern antiszemitizmus „egyazon mentális okokra vezethető vissza”.[6] Mindez különösképp meglepő épp attól a Veyne-től, aki egy másik munkájában, történelemelméleti kötetének egy helyén a történelem retrospektív, teleologikus olvasatát teljes joggal visszautasítva nagy nyomatékkal hangsúlyozza az alábbiakat: „Megérteni a történelmet nem abból áll, hogy észre tudjuk venni a felszínes mozgolódás alatt futó nagy, felszín alatti áramlatokat: a történelemnek nincsenek mélységei. Jól tudjuk, hogy valósága nem racionális, de tudnunk kell, hogy ő maga sem bír több értelemmel; nincsenek olyan kibontakozások, amelyeket szabályszerűnek tekinthetnénk, amelyek a történelmet, legalább időnként, egy jól összefogott cselekménynek láttatnák, ahol az, aminek be kell következnie, végül valóban be is következik.”[7]

A példák úgyszólván tetszőlegesen szaporíthatók: az antiszemitizmus 19. századi terminológiája egyes szerzőknél rendre felbukkan már a pogány zsidóellenesség (ezt a továbbiakban judeofóbiának nevezem) vagy a késő antik, középkori keresztény zsidóellenesség (ezt a továbbiakban antijudaizmusnak nevezem) leíró fogalmaként.[8]

Természetesen a tudományos vizsgálatok nem mellőzhetik az olyan hatástörténeti kutatásokat, amelyek választ adhatnak arra, hogy az antiszemitizmus kialakulásában, gyors domesztikálódásában és a Soá előidézését és bekövetkeztét sokak tevőleges aktivitásával és még többek csendes, elfogadó közömbösségével támogató vagy jóváhagyó folyamatában mekkora szerepe volt a korábbi évszázadok judeofób és a keresztény Európa közel két évezredét végigkövető, a mindennapi prédikációkban, egyházi szónoklatokban, a templomi ábrázolásokban vagy például a „zsidók megtéréséért” elmondott nagypénteki könyörgésben (perfidia judaica[9]) stb. manifesztálódó zsidóellenességnek. Ám a judeofóbia, az antijudaizmus és az antiszemitizmus önálló jelentéssel bíró fogalmak, amelyeknek egybemosása nemcsak a történelmi látásmódot homályosítja el, hanem a világ jelenségeit leíró és értelmező képességünket is.

 

  1. Szubsztancializmus és funkcionalizmus

 

Theodor Mommsen világhírű berlini ókortörténész a római történelemről írt kapitális munkájának egy helyén egy a későbbiekben sokat idézett megállapítást tesz: „A zsidógyűlölet és a zsidóellenesség ugyanolyan régi, mint maga a diaszpóra.”[10]

Mommsen, aki élesen szembeszállt az antiszemitizmus minden létező formájával, nem a zsidóellenesség korabeli megnyilvánulásait igyekezett igazolni és alátámasztani, éppen ellenkezőleg. Az elhíresült, 1879–1881 között lezajlott Berliner Antisemitismusstreit (berlini antiszemitizmus-vita) kezdő pillanata volt, amikor Heinrich von Treitschke konzervatív porosz történész megjelentette Unsere Aussichten (Kilátásaink)[11] című írását, amelyben a német zsidók asszimilálódásra képtelen „különleges nemzeti létmódjából” kiindulva azt hangsúlyozza, hogy a zsidóknak „közelíteniük kellene a keresztény polgárok szokásaihoz és gondolkodásmódjához”, „a mi izraelita polgárainknak németekké kell válniuk”, ugyanis „keleti határainkon túl, évről évre, Lengyelország kimeríthetetlen bölcsőjéből számos ambiciózus fiatal férfi érkezik, akiknek gyermekei és unokái egy napon a német tőzsdéket és a sajtót fogják irányítani. A bevándorlás rohamosan növekszik, s a kérdés, hogy miként tudjuk egyesíteni ezt az idegen népet a miénkkel.” Mert a jelenlegi Mischkulturból (kevert kultúra) egyenesen következik, hogy „a zsidó a mi szerencsétlenségünk”.[12]

A vita során egyaránt lehetett olvasni – például az Adolf Stöcker protestáns teológus kezdeményezte Antisemitenpetitionban – az antiszemita gyűlöletbeszéd mozgósító erejéről, a keresztény-német szellem erősítésének szükségességéről, a zsidó tanárok mielőbbi eltávolításáról az általános iskolákból, valamint a zsidó vagyon és a keresztény munka közötti különbségről,[13] s olvasható volt – mások mellett – Mommsen álláspontja, aki szerint Trietschke a zsidókat „másodrendű polgároknak tekinti, akár mint egy megjavulni esetleg képes bűnözőkből álló büntetőszázadot. Ezzel polgárháborút prédikál… A többség kisebbség elleni polgárháborúja még a lehetőség szintjén is nemzeti vész.”[14]

A vita egyik felettébb érdekes és tanulságos következménye volt, hogy a német ókortörténészek közül többen az „örök” és ennélfogva akár jogosnak is nevezhető antiszemitizmus forrásait keresték s vélték megtalálni az antikvitásban. Egy kitűnő munka egyebek közt azt mutatja be, hogy a zsidógyűlölet régi és új formáinak hasonlóságát felfedezve fordultak egyre többen az antik „antiszemitizmus”, így például az alexandriai görög Apión (i. e. 30–20 – i. sz. 45–48) munkássága felé.[15] Akadt szerző, aki kitörő lelkesedéssel talált rá az antiszemitizmus „legérdekesebb párhuzamaira, amelyek saját korunkat manifesztálják”.[16]

A lényeg, hogy az antikvitás modellként és előképként történő felemlegetését messze nem szaktudományos, sokkal inkább ideológiai megfontolások és történelmi önigazolások indokolták. Ám a történeti csúsztatások és anakronisztikus próbálkozások elvezettek ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mi a tényleges okozója az antikvitásban is jelen lévő és a maga komplexitásában megmutatkozó zsidóellenességnek. Az álláspontok egyike, amelyet Hoffmann nyomán „szubsztanciálisnak” vagy „esszenciálisnak” szokás nevezni,[17] egy olyan értelmezési modellt kínál, amely magának a judaizmusnak a vallási, kulturális és társadalmi jegyei nyomán bontakozott ki, vagyis a judaizmus „esszenciájából”, s ennélfogva – a szubsztanciális álláspont képviselői szerint – a zsidóellenesség oka a judaizmuson belül keresendő. Ez a módszertani megközelítés természetesen nem korlátozódott az antiszemita szerzőkre – ezért is hivatkoznak szívesen Mommsen fent idézett soraira –, miközben a zsidóság minden korban eltérő, rendhagyó vagy különös szokásaiból, hagyományából, viselkedéséből és rítusaiból kiindulva kísérelnek meg választ találni a zsidóság mindenkori környezetéből felé áramló elutasításokra, ellenségeskedésre vagy gyűlölködésekre.

A zsidók szokásait nem vagy alig-alig ismerő, leginkább a tudatlanságból táplálkozó attitűd megalkotta sztereotípiák dölyfös, elbizakodott, a többiektől elkülönülő népként írják le a zsidóságot, olyan vallási és etnikai közösségként, amely puszta létével kiprovokálja az ellenségeskedés legkülönfélébb formáit. Felix Stähelin egyenesen arra a súlyos következtetésre jut, hogy a zsidók minden más hitet elutasító merevsége szükségszerűen váltotta ki a természettől fogva toleráns görög világ ellenszenvét.[18]

A zsidóságnak a vallásuk és szokásaik sajátos természetéből adódó és más vallási közösségektől elkülönülő magatartása a „mi” és az „ők” ellenséges dichotómiájának logikájából fakadó zsidóellenességet eredményezett. Marcel Simon méltán híres alapmunkájában ezért is írja, hogy „a görög-római antiszemitizmus alapvető oka a zsidók elkülönülésében rejlik, és egy végső elemzés szerint a vallásukban, hiszen ez a forrás”. De Simon – helyesen és érzékenyen – rögtön hozzáteszi: „Az etnikai szempont innen teljesen hiányzik.”[19]

Tcherikover, miközben „szubsztanciális” módon maga is az antiszemitizmus okát „mindig és mindenhol” ugyanabban látja, közben hangot ad annak, hogy (politikai, faji, gazdasági, társadalmi, vallási, pszichológiai) megnyilvánulási formái változatosak, a mindenkori hely és az adott körülmények függvényében. „Az antiszemitizmus meghatározó lényege a zsidó nép létezéséből fakad, minthogy idegen test a népek között. A zsidóság idegen jellege a központi oka az antiszemitizmus eredetének, és ennek az idegen jellegnek két aspektusa van: a zsidók idegenek a többi nép számára, mivel eredetükre nézve egy másik országból származnak, és ugyancsak idegenek idegen szokásaik miatt, amelyek az ország lakói szemében különösek és egzotikusak.”[20] Vagyis a zsidók – legfőképpen vallásuk sajátos jellegéből következően „az antik társadalomban idegenként élnek…, mindig hajlamosak voltak az elszigetelődésre, vallásukban mindig volt valami kivételes, ami megnehezítette a társadalmi kapcsolatokat, s ami nehezen illeszkedett az antik társadalmi modellhez”.[21]

A szubsztanciális nézőpont, a maga intemporális, „örök” és „állandó” jelleget tételező elképzelésével abból a feltételezésből indult ki, hogy a judaizmus rendelkezik egy olyan lényegi, belső elemmel vagy immanens összetevővel, amely úgyszólván „természetadta” módon, azaz a lehetséges társadalmi és szociális összefüggéseket mellőzve ad választ a zsidókkal szembeni frusztráció, szembenállás és gyűlölködés különféle megnyilvánulásaira, így például a judaizmus és a hellenizmus közötti antagonisztikus különbség okára. „A zsidókon kívül nem volt még egy nép, amely oly kitartóan utasította volna el a szomszédos népek isteneit, azt, hogy áldozati szertartásaikban közreműködjenek, hogy templomaikat ajándékokkal halmozzák el, s akkor még nem beszéltünk a közös étkezésekről vagy a házasságról”[22] – írja Wistrich, mintegy világos illusztrációját adva eme „szubsztanciális” vagy „esszenciális” megközelítésnek.

A fenti megközelítéssel szemben mások az ún. „funkcionalista” szemléletmódot követik, amelynek az alapjait Isaac Heinemann fektette le. Heinemann, miként a „funkcionalista” megközelítés valamennyi képviselője, tagadja, hogy a judaizmusnak valamiféle esszenciája vezetett volna az antik zsidóellenességhez, éppen ellenkezőleg: ennek kifejezetten politikai okait tekinti meghatározónak. Heinemann elsősorban a szír–palesztin, az egyiptomi és a római „konfliktusgócokat” (Konfliktsherde) megjelölve azt hangsúlyozza, hogy ezeken a helyeken a zsidókkal szembeni ellenségeskedés nem ok volt, hanem a hatalmi-politikai küzdelmek következménye. Így ír: „A zsidókkal szembeni ideológiai gyűlölködés sehol sem szolgáltatott elegendő okot az ellenük folytatott politikai harcok számára. Ám a hatalmi küzdelmek, amelyeket a politikai vagy nemzeti érdekek motiváltak, kedvező talajnak bizonyultak a zsidó vallás lényegét érintő kedvezőtlen vélekedések elszaporodásához. Így hát az ideológiai konfliktusokat a politikai küzdelmek visszfényeként kell tekintetbe venni, ugyanúgy, miként napjainkban.”[23] Vagyis az antik zsidóellenességet nem a zsidóságnak a diaszpórában egyre irritálóbbá váló eredendő mássága, idegensége váltja ki, hanem a politikai konfliktusok konkrét történelmi helyzetei. Erre utal Funkenstein is, aki leszögezi, hogy „az antik pogány világ zsidóellenes argumentumai… politikai és etnikai eredetűek voltak, s azokat a Hasmoneusoknak az Izrael földjén élő görög népességgel szembeni politikai agresszivitása hívta életre”.[24]

Akik a funkcionalista szemlélet híveiként politikai szempontokra vezetik vissza az antik zsidóellenesség létrejöttét, tisztában vannak azzal, hogy a görögök körében egyre élesedő judeofóbia egyértelmű visszajelzése a görögök és a zsidók közt fennálló hierarchia lassú megváltozásának, eltolódásának. A zsidókkal szembeni előítéletes gondolkodás úgyszólván párhuzamosan zajlott azzal a folyamattal, amelynek során a görögök társadalmi és politikai dezorganizációja végbement. Aemilius Paullus püdnai győzelme (i. e. 168) nyomán ötven fölöttire tehető az elpusztult görög városok s százezer fölöttire a rabszolgának elhurcoltak száma. Makedónia műkincseinek és minden egyéb értékének kifosztását követően – hogy csak néhány jellegzetes történelmi pillanatról emlékezzünk meg – i. e. 146-ban Korinthosz pusztul el, később Cornelius Sulla rendezi át nem éppen filozófiai-spirituális, sokkal inkább katonai eszközökkel a platóni Akadémiát és Athén falait (i. e. 86-ban), s a kérdés immár az, hogy a görögök egykori nagyságát reprezentáló műkincseket és messze földön híres könyvtárakat egy-egy római légió helyben pusztítja-e el, s adja át az enyészetnek, avagy felsőbb utasításra – szigorúan közérdekből – a római birodalom központja felé irányítja az értékekkel dugig megrakott római szekereket és hajórajokat, gyarapítandó a római államkincstárat, s – nem mellékesen – egyesek magánvagyonát. A római részről egyre gyakrabban a felettébb megvető és lekicsinylő módon megszólított „görögöcskék” (graeculi) így önmagukat érezhették még inkább leértékelve ama megszerzett jogok és kedvezmények láttán, amelyeket a zsidóság nyert el a római hatalom részéről. Így például Caesar ősi jogaik tiszteletben tartása mellett (a zsidó főpapi méltóságot örök időkre megtarthatják, a zsidó intézmények feletti döntés joga a főpapot illeti, a sabbat-év tiszteletben tartása stb.) egy sor külön kedvezményről és kiváltságról biztosította a zsidóságot (gabonatized-kedvezmény, katonai szolgálat alóli mentesség, katonai sarc elleni védelem stb.).[25] Rendelkezéseinek súlyát jelzi, hogy halála után is a különböző helyi elöljáróságok (Laodikea város hatósága, a pergamoniak, halikarnasszosziak, szardeisziek, efezosziak stb.) határozatban rögzítették a területükön élő zsidók helyzetét, és megerősítették őket a Caesartól kapott jogi kiváltságaikban.[26] S még a későbbiekben is, immár provinciává válván, Judea továbbra is élvezi Augustus császár jóindulatát.[27] Sőt, Caligula „esztelen”[28] provokációit követően Claudius a Caesar és Augustus által hozott törvényeket mint „leges aeternae”-t igyekezett feleleveníteni[29], s így maradhatott a zsidó vallás a továbbiakban még Traianus és Hadrianus alatt is „religio licita”.[30] A görögség eme politikai folyamatokat, valamint saját kultúrája és társadalma régi fényének megkopását, korábbi politikai és kulturális hegemóniájának visszaszorulását érzékelve, saját politikai és kulturális értékeit és érdemeit immár a környező népekkel összevetve, csak eme népek leértékelése árán tudta felmutatni.

Külön kell szólni Peter Schäfer álláspontjáról, aki sem a „funkcionalista”, sem az „esszencialista” megközelítést önmagában nem tartja elégségesnek ahhoz, hogy megfelelően értelmezzük és magyarázzuk a görög-római antiszemitizmust. Egy kizárólagosan „funkcionalista” megközelítés – mint írja – „azzal a veszéllyel jár, hogy a jelenséget magát – vagyis az elemzendő antiszemitizmust – egyszerűen feloldja a mindig változó politikai és társadalmi viszonyok rendszerében, a funkciók mögötti konkrétumok mellőzésével”. Nem véletlen – teszi hozzá, hogy „az, aki a funkcionális megközelítést vallja, a politikáról beszél sokat, a vallásról keveset”. Ugyanakkor egy kizárólagosan szubsztanciális megközelítés, amely „az antiszemitizmus monolitikus elvén nyugszik”, az „ok és az ürügy összekeverésének rendkívüli veszélyét rejti magában, hogy végül aztán bűnösnek találja magát a zsidóságot”. Schäfer a két szemlélet együttes alkalmazása mellett érvel, hiszen „az antiszemitizmus létrejöttéhez két összetevőre van mindig szükség: antiszemitára és zsidóra vagy zsidóságra. Azaz a konkrét zsidó sajátosságokra és az antiszemita szándékra, amely eltorzítja és romlottá teszi eme sajátosságokat. Az antiszemitizmus mindig az antiszemita észjárásában nyilvánul meg, de sosem mellőzheti tárgyát, a zsidót vagy a zsidóságot.”[31]

Végezetül szólni kell azokról a munkákról,[32] amelyeknek szerzői – már a II. világháborút követően – annak adtak hangot, hogy elengedhetetlenül fontos megkülönböztetni az antik (pogány) zsidóellenességet a keresztény zsidóellenességtől, s az antiszemitizmus kifejezést annak eredeti jelentésére korlátozni, minthogy a keresztény zsidóellenesség (többen továbbra is keresztény „antiszemitizmusról” beszélnek) éppen lényegét tekintve nem hasonlítható össze a vallási-teológiai fundamentumokra építő keresztény zsidóellenességgel. Mindenesetre kifejező, s e sorok írójának megítélése szerint teljesen jogos, hogy egyre többen akadtak, akik a görög-római zsidóellenességnek, ezt mintegy megkülönböztetendő a későbbi korok zsidóellenességétől, a judeofóbia elnevezést adták.[33]

 

III. Antik judeofóbia

 

A fentiekben, a funkcionalista szemlélet említésekor utaltam a „szír–palesztin”, az „egyiptomi” és a „római” „konfliktusgócokra”, amelyeket Heinemann mint a zsidókkal szembeni ellenségeskedés legfőbb csomópontjait és legjellegzetesebb alakzatait mutatja be, s amelyhez – az „egyiptomitól” külön kezelve – én még hozzátenném az alexandriai gócpontot is.

Az adott keretek között nem lehet cél a fenti „konfliktusgócok” részletes elemzése,[34] inkább csak a közös és jellegzetes tendenciák kijelölésére nyílik mód.

Az antik világ a zsidósággal szemben leggyakrabban a különös, bizarr, érthetetlen vagy szokatlan tulajdonságokat emlegette föl. Ezek egy része a mindenképpen sajátos és leginkább egyedinek mondható törvényi előírásokból, szokásokból, hagyományokból táplálkozik, ám úgyszólván valamennyi esetben jól érzékelhetőkké válnak a többnyire tudatlanságból, tájékozatlanságból vagy félinformáltságból fakadóan létrejövő torz, túlzó, téves vagy egyenesen hazug előítéletek. A saját (mi[35]) és a másik (ők) csoportjához való tartozás jegyeit sok esetben az ellenségképzés motivációjából kiindulva politikai, vallási, szociológiai, pszichológiai vagy szociálpszichológiai szempontok határozzák meg, s a sztereotipizáló, dogmatikus, a világot a manicheus dualizmus módján végzetszerűen és feloldhatatlanul jóra és rosszra, rendre és káoszra kettéosztó s mindenfajta átmenetet ellehetetlenítő tradicionális szemlélet a saját csoport tulajdonságait, szokásait azonosítja a jóval, teljessel, tökéletessel és követendővel, míg a másokét, vagyis a „tőlünk eltérőt” a rosszal, kártékonnyal, elkerülendővel és – végső soron – a saját csoportra vonatkoztatva fenyegetővel és ártalmassal.

A kérdés persze az, hogy a fenti „valóságkonstrukció” miből táplálkozik. Minden empirikus élményt és megfigyelést nélkülöző, azon túli vagy inkább azt megelőző spekulatív csinálmány lenne, avagy inkább létező elemek ilyen-olyan kiemelésével, felnagyításával, általánosításával s merőben új kontextusba helyezésével történő új valóságkép kreálása zajlik? A válasz minden bizonnyal igen is, meg nem is, hiszen a gyűlölettől elvakult, ködös-irracionális ellenségkép mélyén – leginkább és legtöbbször annak mozgatójaként – racionális és tudatos döntési mechanizmus áll. Az indulatokból, emóciókból vagy a mindenkori pillanatnyi érdekekből táplálkozó irracionalitás megkeresi s meg is találja azokat az „empirikus tényeket”, amelyeknek a tudatos és szándékos félreértésével, félremagyarázásával, kiemelésével, felnagyításával és általánosításával – ám minden esetben azokat így vagy úgy öröktől determináltnak, megváltoztathatatlannak, „természettől adottnak” leírva – ok-okozatilag értelmezhetőnek, levezethetőnek és megmagyarázhatónak, azaz racionálisnak tünteti fel saját irracionális gyűlöletének irányultságát, tárgyát és mértékét. Úgy is mondhatnánk, hogy az irracionális szembenállás vagy gyűlölködés önnön raison d’être-jét, racionális alapjait konstruálja meg, vagyis az irracionalitás nem kiindulópont, hanem végeredmény. Az az állapot, amelyben immár „érthetővé”, „indokolhatóvá” és legitimmé válik a fenyegetésként megélt külső csoporttal szembeni gyűlölet, agresszió, diszkrimináció és a morális kirekesztés, vagyis a morális törvények és erkölcsi normák hatályon kívül helyezésének minden formája, a közönséges megszégyenítéstől az elnyomáson át akár a megsemmisítésig.[36]

A zsidók vallási és társadalmi életét jellemző egyes meglévő szokások elutasításából, átértékeléséből, valótlan vonások híreszteléséből és önkényes értékelésekből egész sora állt össze a zsidókra vonatkozó pogány vádaknak és kifogásoknak, amelyek a zsidók belső életét és a külvilággal alkotott viszonyát egyaránt felölelték. Ezek a pogány támadások célba veszik a zsidók kultuszát, elvetik ennek összetevőit (körülmetélkedés, „szombati tétlenség”, étkezési tilalmak stb.), miközben rituális gyilkosságok hírét költik. Szemükben „komor és rideg”[37] ez a kultusz, vallási téveszmékkel teli, s a helyzetet súlyosbítja a zsidók elvetendő politikai magatartása, valamint a többi nép iránt táplált gyűlölete. Mintha legalábbis a pogány népek (görögök, rómaiak) nagyszerű vívmányaiban a zsidók nem akartak volna osztozni. Ebben a helyzetben zavaróvá, bosszantóvá és elítélendővé vált a zsidók „más”-sága, elzárkózó élete. A pogányok szemében gyarló és megvetésre való nép lesz a zsidóságból, miközben a zsidók sorsa megmutatja, mit érnek ők az isteneknek, illetve mit ér az ő Istenük, ha választott népének ilyen sors jut.

A zsidókat általánosságban elítélő és lejáratni törekvő állítások közül megemlítendő, hogy gyakorta nevezik őket „kegyetlen” és „gonosz” népnek,[38] „makacs”, „keménynyakú”, „megátalkodott”[39] embereknek, akik „érzékiek”[40] (proiectissima ad libidinem gens), „termékenyek”[41] (generandi amor), betegségektől fertőzöttek, „bélpoklosok” és „rühesek”[42] („mint a többi barbár”),[43] vagyis a „leghitványabbak”,[44] „akik sohasem hajtottak végre semmi szóra érdemes tettet, nem volt jelentőségük sem számuk”.[45]

Súlyosabb érvként fogalmazódtak meg a zsidókkal szemben az olyan állítások, amelyek félreérthetetlen és meglehetősen célirányos politikai akcentussal rendelkeztek. A római hatalom fenyegető kihívásával szemben – s hogy e kihívással, valamint Róma egyre nyomasztóbb hegemóniájával a kisebb népek megbirkózzanak – saját létjogosultságukat, történelmük ősi eredetét s kulturális érdemeiket igyekeztek minél meggyőzőbben bizonygatni a hódítással fenyegetők előtt, s egyben arra is törekedtek, hogy e nagyhatalmi érdeklődés irányát magukról más népekre tereljék, hangoztatva, hogy politikai lojalitásukkal, vallásukkal és kultúrájukkal sokkal közelebb állnak a rómaiakhoz, mint a politikailag örökösen lázongó zsidók. A zsidók így lesznek örökösen „lázadó néppé”[46], akik legfőbb jellemzője „az állam elleni lázadás”,[47] minthogy „folyton folyvást háborút és lázadást szítanak”.[48] Ebből következően „vakmerőek”,[49] „veszélyesek” (perniciosam),[50] s mindennek betetőzéseként „nem tisztelik a Caesarokat”,[51] hiszen nem állítanak „szobrokat és képmásokat a császároknak”.[52]

A római szerzők, akik az identitásukat hordozó populus Romanus szellemiségéből eredően[53] és az ebből fakadó kultúrfölény pozíciójából egyszerűen a „civilizált és barbár” dichotómiájában gondolkodtak, fölényes gúnnyal és megvető iróniával számoltak be a zsidók számukra értelmezhetetlen és megismerésre feleslegesnek vagy méltatlannak tartott szokásairól, éppen úgy, mint más, barbárnak tekintett népekről és azok hagyományairól. A rómaiak szemében a zsidók mindenekelőtt egy különös, mondhatni, egzotikus vallás (Tacitus szerint inkább babona – superstitio,[54] Plutarkhosz is ennek nevezi – deiszidaimonia,[55] Cicero viszont barbár babonát – barbara superstitio[56] emleget) képviselői voltak, akik – legalábbis római nézőpontból – idegen és legtöbbször érthetetlen erkölcsi tanokat vallottak, amelyek sorából – mint az idegenségnek, az érthetetlenségnek és az egzotikumnak a leginkább szemet szúró bizonyítékai – legfőképp a sabbat tiszteletét, a körülmetélkedést és az étkezési előírásokat, különösképp a disznóhústól való tartózkodást hangsúlyozták a pogány leírások.

Istentelen népnek tekintették a zsidókat (impia gens), akik valamiféle egyetlenegy istent imádnak[57] (unum Deum solum), „akinek nincs emberi alakja”[58] (dia to mé nomizein anthrópomorphon einai ton theon), s minthogy a többi istent mind megtagadták, következésképp istentelenek (atheiszmosz).[59] Megvetően szóltak a sabbat-nap hagyományáról, mint ami tétlenségre csábít (blandiente inertia),[60] s ezzel a zsidók a hetedik nap által csaknem életük heted részét tétlenséggel tékozolják (perdant vacando) el.[61] A körülmetélés a római szerzők munkásságában kimeríthetetlen forrásává vált a legvaskosabb tréfálkozásoknak,[62] s ugyanígy, hol tréfálkozva, hol értetlenségüknek hangot adva nyilatkoznak a zsidók étkezési szokásairól, különösképp a disznó fogyasztásának elutasításáról,[63] miként tudni vélték azt is, hogy a zsidók valójában egy szamarat (onolatria) tisztelnek.[64]

A legvisszataszítóbb és legelborzasztóbb vádat, az antropofágiának, vagyis a rituális gyilkosságnak és emberevésnek zsidók közt gyakorolt szokását egyedül Apión emlegette fel: a zsidók minden évben felhizlalnak a templomban egy görög embert, hogy testét a saját rítusuk szerint feláldozzák (eiusque corpus sacrificare secundum suas solemnitates), s miután elfogyasztották a húsát, a görögök ellen tesznek fogadalmat (iusiurandum facere in immolatione Graeci, ut inimicitias contra Graecos haberent), hogy végül testének maradványait egy gödörbe rejtsék el.[65] Apión mindezt a zsidók kimondhatatlan törvényének nevezi (legem ineffabilem Iudaeorum),[66] Josephus Flavius pedig Apión történetét „kegyetlen pimaszságnak”[67] és „tudatos hazugságnak”, „az irántunk való gyűlölet keltése végett”[68] kiötlött hitványságnak, amelyben – mint írja – „a görög tragédiák minden szörnyűsége van meg”.[69]

Jóllehet a fenti vádak, ráfogások és rágalmazások eltérő okokra vezethetők vissza – a mélyen lenézett és megvetett barbár néppel szembeni kultúrfölény pozíciójának kinyilvánításától az idegennek kijáró gyanakváson s a rossz okát legfőképp a „tőlem eltérőben” megtaláló előítéletességen át a legkülönfélébb hatalmi megfontolásokból született s afféle kollektív feljelentésnek is beillő politikai előnyszerzésig –, a pogány zsidóellenességet, a judeofóbia különféle megnyilvánulásait egyértelműen összeköti az, hogy a fenti attribútumok egy olyan népet írnak le, amelynek a legjellegzetesebb vonása, hogy a többi néptől elkülönül (amixia), a számára idegen népeket gyűlöli (misoxenia), s általában véve is emberellenesek (apanthrópia) és embergyűlölők (mizanthrópia): „embertelen és idegengyűlölő életet élnek” (apanthrópon tina kai miszoxeron bion) – summázza a lényeget Abdérai Hekataiosz.[70] Tacitus ugyanezt emeli ki, midőn arra hívja fel a figyelmet, hogy „mindenki mást ellenségesen gyűlölnek” (adversus omnis alios hostile odium).[71]

Amikor a legádázabb zsidógyűlölők egyike, Apión feltette a Flavius Josephus által idézett kérdését, miszerint „ha valóban teljesjogú polgárok a zsidók, miért nem tisztelnek az alexandriaiakkal azonos isteneket”,[72] világosan és félreérthetetlenül szólal meg a görög-római világ jellegzetes etnocentrizmusa. Minthogy a görög és római világnak nem volt fogalma a rasszizmusról, a zsidókkal szembeni legelvetemültebb kifogások és vádak összességükben azt a vallási, tradíció- és életmódbeli másságot konstatálják, amely idegenné s ezáltal hol nevetségessé, hol értelmezhetetlenné, hol félelmetessé teszi őket egy az övékénél jelentősen eltérő világban. Az etnocentrikus szemléleten nyugvó ellenségességből eközben persze kijut más népeknek is. Például Iuvenalis immár ismerősen csengő útszéli hangot üt meg, midőn beszámol a Rómába beözönlő idegenekről, így a görögről, aki „hozta magával a szír erkölcsöt, nyelvet, a ferde / húrokat és fuvolát meg az otthoni kézidobot s a / ringyó-hadsereget…”.[73] A szövegben említett erkölcs (mores), nyelv (linguam), az otthoni kézidob (gentilia lympana) és a „ringyó-hadsereg” (lupa barbara) egy-egy megtestesítője az idegenek jellegzetességeinek s annak a roppant veszélynek, amelynek Róma egyre erőteljesebben és egyre reménytelenebbül a kiszolgáltatottjává válik. Csakhogy míg Iuvenalis a görögöket azért gúnyolja, mert túlságosan is készek integrálódni a római társadalomba, addig a zsidókat azért, mert nem képesek teljesen integrálódni, s „ősi törvényeiket” képtelenek feladni, azokhoz megátalkodottan és csökönyösen ragaszkodnak.

A római törvénynek és a zsidó jognak a végzetes és feloldhatatlan oppozíciója (romanas contemnere – judaicum ius) valójában két civilizáció, két kultúra, két hagyomány szembeállítása, két világrendé, amely a görög és római szerzők felfogásában semmiképpen sem férhet meg egymás mellett, minthogy egymást kizárják, tagadják és megsemmisítik. Koselleck nyomán nevezhetnénk ezeket „aszimmetrikus ellenfogalmaknak”, amelyek „a kölcsönös elismerés kizárására” irányulnak, s melyeknek alapvető jellemzőjük, hogy „saját pozíciójukat szívesen határozzák meg olyan kritériumok szerint, hogy az abból adódó ellenpozíció csak tagadható legyen”.[74] Noha Koselleck joggal hangsúlyozta, hogy „a hellének és a barbárok esetében olyan egymást kizáró fogalmakról van szó, amelyeknek vonatkozási csoportjai az adott valóságon belül térbelileg is elválaszthatók egymástól”,[75] vagyis territoriális alapja is van a fogalompárnak – „két, egymástól térben elkülönülő csoportba”[76] sorolhatók –, mégis, avagy éppen ezért a territoriális – fizikai, földrajzi – különbségek megszűntével, azaz az egy és azonos térbe való szerveződéssel a fogalompár új jelentést kapott. A „más terekben idegenek élnek” egyszerű és viszonylag könnyen feldolgozható tapasztalata, amely egyébként az identifikáció természetes alapjául is szolgál, mostantól az idegenség az azonos téren belüli problémaként és kihívásként jelentkezik, s a közös téren belüli szegregáció élménye és tapasztalata új szempontokat vet fel.

Mindenesetre a territoriális különbségek spiritualizálódnak, s a különbségek fizikai-természeti összetevőkkel leírható elemei immár szellemi és lelki (vallási, politikai, ideológiai stb.) összetevőkké alakulnak át, vagy másképpen fogalmazva: a korábban a térben megjelenő és egyértelműen érzékelhető különbségek mostantól kevésbé a látható fizikai vonásaikban, sokkal inkább a folyamatos reflexiót szükségessé tevő s az intellektuális elemzés tárgyául szolgáló elvontabb, láthatatlanabb s ezáltal veszélyesebb formáiban jelentkeznek. A „más terekben idegenek élnek” élménye mostantól az „idegenek köztünk élnek” rossz érzéseket, megannyi szorongást, frusztrációt és gyűlölködést kiváltó tapasztalatává alakul át, amely az érvelést, valamint a fogalom- és szóhasználatot, azaz magát a beszédstratégiát is alapvetően megváltoztatja és meghatározza. Rendkívül árulkodó, hogy a köztünk élő idegen legtöbbször mint a közösség „közös”, vagyis „azonos” testének devianciája, betegsége jelenik meg, amely radikális beavatkozást igényel, hogy a kór ne terjedhessen tovább. A betegség az idegen szubsztanciális, azaz tőle elválaszthatatlan vonása, amely a beteg izolációját, fizikai eltávolítását, elűzését vagy – végső esetben – a kiiktatását, elpusztítását vonja maga után, az előbbi esetekben a beteg „gyógyulása érdekében”, az utóbbi esetben a közösség védelmének és megóvásának nemes szándékától vezérelve. Voltaképpen az idegennek a beszédaktusokban és fogalmi leírásokban való megkonstruálásáról van szó, amelynek lényegét Murray Edelman pontosan határozza meg: „Ha a szemben álló fél inkább ellenség, mint ellenfél, akkor nem a folyamatra, hanem a másik természetére összpontosul a figyelem. Az ellenséget eleve adott és szorosan hozzá tartozó vonások jellemzik, amelyek miatt gonosznak, erkölcstelennek, betegesen romlottnak tekinthető, s ezért állandó fenyegetést jelent.”[77]

Aligha véletlen, hogy történetileg az egyik legelső és legtartósabb, hosszú-hosszú évszázadokon át újra és újra felbukkanó zsidóellenes vád épp a köztünk élő idegennek, vagyis a zsidónak a kezelhetetlen betegségéről és a közösség megóvását szolgáló kiűzetéséről szóló legenda volt. Legalábbis ezt a mendemondát írta meg talán az elsők között Manethón egyiptomi történetíró, majd nyomában mások, így például Lüszimakhosz, mindketten azokat „a zsidókról szállongó mítoszokat és mendemondákat”[78] terjesztvén, hogy a zsidók nem önszántukból hagyták el Egyiptomot, a „szolgaság házát”, hanem valójában „Egyiptomból való száműzetésre” ítélték őket, minthogy súlyos betegségben szenvedtek, bélpoklosok voltak, s az istenek a tisztátalanok kiűzetését szabták feltételéül annak, hogy Amenóphisz király saját szemével láthassa a halhatatlanokat. A bélpoklos zsidókat előbb elkülönítették, majd – egyes elbeszélések szerint – miután háborút kezdeményeztek az egyiptomiak ellen, száműzték, illetve – más elbeszélések szerint – kitelepítették őket, többségüket a tengerbe vetették, s a bélpoklosoknak és a rüheseknek csupán egy kisebbsége verődött újra össze, s alapítottak várost Hieroszüla (templomfosztóvár) néven, amelyet később Hieroszolümának neveztek át.[79]

A rómaiak számára ugyanakkor új értelmezést igényelt egy megmagyarázhatatlan és minden logikával szemben álló helyzet. A jeruzsálemi Templom pusztulását követően a római világ ugyanis joggal érezhette úgy, hogy a zsidóság isteni legitimációja megszűnt, a nép elveszítette a „felettes”, transzcendens támogatottságát, vagyis a zsidó hagyomány és szokásrendszer illegitimmé, azaz elfogadhatatlanná és követhetetlenné vált. Ám ezzel szemben épp a birodalom centrumában, Rómában kellett azt megtapasztalnia, hogy a nagy győzelem, továbbá a hatalmas római propaganda-hadjárat ellenére a metuentest (istenfélőket) az egyértelmű ellenséges politikai kontextustól függetlenül vonzotta a zsidó hagyomány s annak törvényes előírásokon és ősi tradíciókon nyugvó, kötelezően előírt gondoskodása az idősekről, az özvegyekről, az árvákról, a betegekről, valamennyi rászorulóról, valamint a halottaknak kijáró végtisztesség. A zsidóságba betérő prozeliták száma – beleértve természetesen a későbbiekben a Krisztus-követők (Chrisztianosz, Christianus) neve alatt világkarriert befutó, ekkoriban azonban még piciny és jelentéktelennek tűnő zsidó vallási közösségbe betérőket is – növekedett, s ez görög és római körökben komoly aggodalomra adott okot. Aligha véletlen, hogy a 3. század fordulóján élt történetíró, Cassius Dio végső konklúziója – legalábbis pogány tekintettel nézve – fedi a lényeget: „Nem tudni, honnan eredeztetik a zsidók a nevüket, de ráillik minden más emberre is, akik jóllehet eltérő származásúak, ám törvényeiket betartják, s ezek szerint élnek a rómaiak között. Gyakran nyomták el őket, de számuk egyre nőtt, s végül elnyerték vallásuk szabad gyakorlását.”[80]

Láthattuk: az idegent leíró beszéd uniformizált, egyszerűségre tör, azaz érthető s ismétlődő. Viszonyt határoz meg, s a viszony tartalmát. Az egyik konkrét, jól körülírható és meghatározható csoport egy másik jól körülírható és meghatározható csoporttal szemben az általánosság szintjén kizárólagosságra tart igényt: az uniformizálás mellett univerzalizál. Önmagát pozicionálja a másikon keresztül, s a másikat önmagához viszonyítva.

Mindeközben nem magától értetődő s nem örökre elrendelt. Azaz nem az ember megváltoztathatatlan, természetadta biologikumához kötődik, hanem maga alkotta törvényeihez, szokásaihoz, hagyományaihoz. (A tanulmány második, befejező részét lapunk következő számában közöljük. – A szerk.)

[1] Josephus Flavius: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról [a továbbiakban Contra Apionem], II. 14, Helikon Kiadó, Budapest, 1984. 69. Fordította Hahn István. A magyar kiadás mellett felhasználtam az alábbi görög–olasz kétnyelvű szövegkiadást is: Flavio Giuseppe: Contro Apione, Marietti, Genova–Milano, 2007.

[2] Tacitus: Historiae, V, 4–5. Tacitus összes műve, I. Magyar Helikon, Budapest, 1970. 350–351. Fordította Borzsák István.

[3] Jóannész Khrüszosztomosz: Adversus Iudaeos, I,3,1; I,4,1; I,4,4; I,4,5; I,6,3; I,6,7; I,6,8; I,7,1; II,2; VI,7,6. Lásd Aranyszájú Szent János: Beszédek a zsidók ellen, Wesley János Lelkészképző Főiskola, Budapest, 2005. 51; 53–54; 59; 60; 61; 76; 175–176. Fordította Vattamány Gyula.

[4] Adolf Hitler beszéde az NSDAP-gyűlésen, München, Zirkus Krone, 1923. május 1., in Eberhard Jäckel–Axel Kuhn: Hitler Sämtliche Aufzeichnungen 1905–1924, Stuttgart, Deutsche Verlags-Anstalt, 1980. 918. [Dok. 524].

 

[5] A hazai állapotokra jó példa, ahogy – érzékelhetően tudományon kívüli okok miatt – a közelmúltban Gerő András előbb egy történészkollégáját minősítette antiszemitának, amit a hazai szakma szinte egyöntetűen visszautasított:

(http://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=147459:akademikus-antiszemitizmus&catid=9:vendegek&Itemid=66;

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/ungvary_krisztian_az_antiszemita_ertelmezesi_keret/; http://beszelo.c3.hu/cikkek/filoszemita-erveles-antiszemita-keretben; http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/tamas_gaspar_miklos_ki_az_antiszemita/; http://rubicon.hu/magyar/oldalak/antiszemitizmus

Majd ugyancsak Gerő volt az, aki Füst Milán zsidó származású írót néhány valóban rendkívüli módon sértő zsidóellenes megjegyzése miatt keresetlen egyszerűséggel „virtigli antiszemitának” nevezte. https://azonnali.hu/cikk/20190121_zsido-zavar-miert-erzi-magaenak-egy-zsido-szervezet-a-zsidoellenes-fust-milant.

Gerő állítását Schein Gábor irodalomtörténész, Füst Milán monográfusa utasította vissza: https://hvg.hu/kultura/20190128_Nem_tul_draga__Fust_Milan_antiszemitizmusarol

[6] Paul Veyne: Quand notre monde est devenu chrétien (312–394), Albin Michel, Paris, 2007. 187; 189.

[7] Paul Veyne: Comment on écrit l’histoire, Éditions du Seuil, Paris, 1996. 144–145.

[8] A sok példa közül kettőt említek most meg, mint a fenti szemléletnek a jellemző eseteit: De l’antijudaïsme antique à l’antisémitisme contemporain. Études réunies par Valentin Nikiprowetzky, Presse Universitaires du Septentrion, Lille, 1979; Anders Gerdmar: Roots of Theological Anti-Semitism: German Biblical Interpretation and the Jews, from Herder and Semler to Kittel and Bultmann, Brill, Leiden, Boston, 2009. A fogalmi anakronizmus ugyancsak jó példája az, amikor a tolerancia fogalmát terjeszti ki parttalanul a szerző, történetileg minden ok és jog nélkül. Lásd Polymnia Athanassiadi: Vers la pensée unique. La montée de l’intolérance dans l’Antiquité tardive, Les Belles Lettres, Paris, 2018.

[9] perfidus = hitetlen, azaz Krisztusban nem hívő, gonosz.

[10] Theodor Mommsen: Römische Geschichte, V. Die Provinzen von Caesar bis Diocletian, Weidmannsche Buchhandlung, Berlin, 1885. 519. („Der Judenhaß und die Judenhetzen sind so alt wie die Diaspora selbst.”)

[11] Heinrich von Treitschke: „Unsere Aussichten”, in Preußische Jahrbücher, 44, 1879. 559–576.

[12] „ Die Juden sind unser Unglück”, i. m. 575.

[13] „Antisemitenpetition”, in Deutsche Geschichte in Dokumentum und Bildern, Band 4. Reichsgründung: Bismarcks Deutschland 1886–1890.

http://germanhistorydocs.ghi-dc.org/pdf/deu/413_Antisemitempetition_114.pdf

[14] Lásd Theodor Mommsen: Auch ein Wort über unser Judenthum, Weidmannsche Buchhandlung, Berlin, 1880. 3–16. Ugyanezt lásd Theodor Mommsen: Gelehrter, Politiker und Literat (szerk.: Josef Wiesehöfer, Henning Börm), Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2005. 137–164.

[15] Christhard Hoffmann: Juden und Judentum im Werk Deutscher Althistoriker des 19. und 20. Jahrhunderts, E. J. Brill, Leiden, 1988. 222. Lásd ehhez Arthur Gotthard Sperling: „Apion der Grammatiker und sein Verhältnis zum Judentum. Ein Beitrag zu einer Einleitung in die Schriften des Josephos”, in Gymnasiums zum heiligen Kreuz in Dresden, Lehmannsche Buchdruckerei, 1886. III–XXII.

https://archive.org/details/apiondergrammati00sper/page/n23

[16] Konrad Zacher: „Antisemitismus und Philosemitismus im klassichen Alterthum”, in Preußische Jahrbücher 94, 1898. 1.

[17] Christiard Hoffmann: i. m. 224.

[18] Felix Stähelin: Der Antisemitismus des Altertums in seiner Entstehung und Entwicklung, Verlag Lendorff, Basel, 1905. 23.

[19] Marcel Simon: Verus Israel. Étude sur les relations entre chrétiens et Juifs dans l’Empire Romain (135–425), Éditions E. de Boccard, Paris, 1983. 239.

[20] Victor Tcherikover: Hellenistic Civilization and the Jews, Atheneum, New York, 1977. 358.

[21] Jan Nicolaas Sevenster: The Roots of Pagan Antisemitism in the Ancient World, E. J. Brill, Leiden, 1975. 89.

[22] Robert S. Wistrich: Antisemitism. The Longest Hatred, Thames Methuen, London, 1991. 6.

[23] Isaac Heinemann: „Ursprung und Wesen des Antisemitismus im Altertum”, in Festgabe zum zehnjährigen Bestehen der Akademie für Wissenschaft des Judentums 1919–1929, Akademie Verlag, Berlin, 1929. 85.

[24] Amos Funkenstein: Perceptions of Jewish History, University of California Press, Berkeley – Los Angeles – Oxford, 1993. 313.

[25] Flavius Josephus: Antiquitates, XIV, 10, 190. skk. (Flavius Josephus: A zsidók története [a továbbiakban Antiquitates], Gondolat, Budapest, 1966. Fordította: dr. Révay József.) Ugyancsak felhasználtam az alábbi kétnyelvű (görög–francia és görög–angol) kiadásokat: Flavius Josèphe: Les antiquités juives (ed. Etienne Nodet), I–X., Cerf, Paris, 2001–2007; Josephus: Jewish Antiquities, I–XX., (eds. H. St. J. Thackeray – Ralph Marcus – Allen Wikgren – Louis H. Feldman), Loeb Classical Library, Harvard University Press, Cambridge–Massachusetts–London, 1926–1965.

[26] Antiquitates, XIV, 10, 9–26.

[27] Antiquitates, XVI, 6, 2–3.

[28] Antiquitates, XIX, 5, 2.

[29] Jean Juster: Les Juifs dans l’Empire Romain, leur condition juridique, économique et sociale, I. Librairie Paul Geuthner, Paris, 1914. 214.

[30] Uo. 246.

[31] Peter Schäfer: Judeophobia: Attitudes toward the Jews in the Ancient World, Harvard University Press, Cambridge, 1997. 6–7.

[32] Lásd ehhez: Jules Isaac: Jésus et Israël, Albin Michel, Paris, 1948; Uő: Genèse de l’antisémitisme, Essai historique, Calmann-Lévy, Paris, 1956; Marcel Simon: Verus Israel, i. m.; Léon Poliakov: Histoire de l’antisémitisme, I.: Du Christ aux Juifs de cour, Calmann-Lévy, Paris, 1955; Rosemary Radford Ruether: Faith and Fratricide, The Teological Roots of Anti-Semitism, The Seabury Press, New York, 1974; John G. Gager: The Origins of Anti-Semitism: Attitudes Toward Judaism in Pagan and Christian Antiquity, Oxford University Press, New York – Oxford, 1983.

[33] Peter Schäfer – amint ez a fentiekből kiderült – már ezzel a címmel látja el az antik zsidóellenességgel foglalkozó művét: Judeophobia: Attitudes toward the Jews in the Ancient World, i. m. A judeofóbia kifejezést egyébként már Schäfer előtt használta Joseph Halévy az alexandriai zsidóellenes megnyilvánulásokkal kapcsolatosan („Le Calembour dans la judéophobie alexandrine”, in Revue sémitique d’épigraphie et d’histoire ancienne 11, 1903. 263–268.), továbbá Zvi Yavetz: „Judeophobia in Classical Antiquity: A Different Approach”, in Journal of Jewish Studies 44/1, 1993. 1–22.

[34] Ennek egy részét a korábbiakban már elvégeztem, lásd Gábor György: A diadalíven innen és túl. Pogány, zsidó és keresztény narratívák – a „hetvenes” háború emlékezete c. kötetemben (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009), különösen 20–72.

[35] Allport meghatározása szerint „mindazok a személyek alkotnak egy saját csoportot, akik lényegében azonos jelentéssel használják a »mi« személyes névmást.” (Gordon W. Allport: Az előítélet, Gondolat, Budapest, 1977. 69. Fordította Csepeli György.

[36] Vö. Eliot R. Smith – Diane M. Mackie: Szociálpszichológia, Osiris, Budapest, 2002. 321.

[37] Rutilius Namatianus: De reditu suo, I, 389–390. „…akik teljes lelkükkel ünneplik az oly rideg sabbatot (frigida sabbata), de akiknek a lelke még a vallásuknál is ridegebb (frigidius relligione).”

[38] Manethón, Contra Apionem, I, 26, 248. i. m. 38; Cassius Dio: Rómaiké hisztoria, XLIX, 22, 4.

[39] Tacitus: Historiae, II, 4. i. m. 169.

[40][40] Tacitus: Historiae, V, 5. i. m. 350.

[41] Uo. i. m. 351.

[42] Manethón, Contra Apionem, I, 26, 229. i. m. 35; Lüszimakhosz, Contra Apionem, I, 34, 305. i. m. 46; Apión, Contra Apionem, II, 2, 15. i. m. 50; Tacitus: Historiae, V, 3–4. i. m. 349–350.

[43] Plutarkhosz: Quaestiones Conviviales, IV, 5.

[44] Lüszimakhosz, Molón, Contra Apionem, II, 33, 237. i. m. 83.

[45] Kelszosz: Aléthész logosz, IV, 31, in Órigenész: Kelszosz ellen [továbbiakban Kontra Kelszosz], Kairosz Kiadó, Budapest, 2008. 280. Fordította Somos Róbert.

[46] Apión, Contra Apionem, II, 6, 68. i. m. 58.

[47] Kontra Kelszosz, III, 5. i. m. 184.

[48] Makkabeusok második könyve 14,6

[49] Apollóniosz Molón, Contra Apionem, II, 14, 148. i. m. 70.

[50] Quintilianus: Institutio oratoria, III, 7, 21.

[51] Tacitus: Historiae, V, 5. i. m. 351.

[52] Apión, Contra Apionem, II, 6, 73. i. m. 59; Philón: Legatio ad Caium, XXIX–XLII.

[53] V. ö. Patrick J. Geary: A nemzetek mítosza. Európa népeinek születése a középkorban, Atlantisz, 2014. 81. Fordította Dúró Gábor.

[54] Tacitus: Historiae, V, 13. i. m. 356.

[55] Plutarkhosz: De superstitione, 8.

[56] Cicero: Pro Flacco, 67. Marcus Tullius Cicero: „Lucius Valerius Flaccus védelmében”, in uő: Összes perbeszéde, Lectum Kiadó, Szeged, 2010. 805. Fordította Nótári Tamás.

[57] Varro, Aurelius Augustinus: De civitate Dei, IV, 9. Szent Ágoston: Isten városáról, I. Kairosz Kiadó, Budapest, 2005. 274. Fordította Dr. Földváry Antal.

[58] Abdérai Hekataiosz, Diodórosz Szikulosz: Bibliothéké, XL, 3, 5.

[59] Apollóniosz Molón, Contra Apionem, II, 14, 148. i. m. 70; Cassius Dio, Rómaiké hisztoria, LXVII, 14.

[60] Tacitus: Historiae, V, 4. i. m. 350.

[61] Seneca: De superstitione, in Aurelius Augustinus: De civitate Dei, VI, 11. Lásd még Iuvenalis: Satura, VI, 159; Satura, XIV, 96–106; Plutarkhosz: De superstitione, 3.

[62] Martialis: Epigramma, VII, 30; VII, 35; XI, 94; Petronius: Satyricon, CII, 13; Tacitus: Historiae, V, 5. i. m. 351.

[63] Tacitus: Historiae, V, 4. i. m. 350; Plutarkhosz: Quaestiones convivales, IV, 5, 2; Iuvenalis: Satura, VI, 160; XIV, 98–99; Philón: Legatio ad Caium, XLV.

[64] Apión, Contra Apionem, II, 7, 79. i. m. 60; II, 9, 112–114. i. m. 64–65; Tacitus: Historiae, V, 3. i. m. 349; Minucius Felix: Octavianus, IX, 3; Tertullianus: Apologeticum, XVI, 1–3.

[65] Contra Apionem, II, 8, 89–111. i. m. 61–64.

[66] Uo. II, 8, 94. i. m. 62.

[67] Uo. II, 8, 97. i. m. 62.

[68] Uo. II, 8, 111. i. m. 64.

[69] Uo. II, 8, 97. i. m. 62.

[70] Abdérai Hekataiosz, Diodórosz Szikulosz: Bibliothéké, XL, 5; apameiai Poszeidóniosz, Diodórosz Szikulosz: Bibliothéké, XXXIV, 1; XXXIV, 3; Manethón, Contra Apionem, I, 26, 249. i. m. 38; Lüszimakhosz, Contra Apionem, I, 34, 309. i. m. 47; Apollóniosz Molón, Contra Apionem, II, 14, 148. i. m. 70; II, 36, 258. i. m. 87. Ez utóbbival szemben hengsúlyozza Flavius Josephus a zsidó nép filantrópiáját, „emberbaráti érzületét”: Contra Apionem, II, 36, 261. i. m. 87.

[71] Tacitus: Historiae, V, 5. i. m. 350. Tacitus a keresztényeket is – ekkor még teljes joggal – azonosnak tekinti a zsidókkal, s mint a Iudaeából kiinduló „vészes babonaság” képviselőinek sokaságáról a Nero uralkodása alatti tűzvészt követő elfogatásuk apropóján azt írja, hogy „nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét (odio humani generis) bizonyították” rájuk. (Tacitus: Annales, XV, 44. i. m. II. 403.)

[72] Contra Apionem, II, 6, 65. i. m. 58.

[73] Iuvenalis: Satura, III, 63–65. Lásd Decimus Iunius Iuvenalis Szatírái latinul és magyarul, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964. 83. Fordította Muraközy Gyula.

[74] Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája, Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1997. 8 és 12.

[75] I. m. 15.

[76] I. m. 17.

[77] Murray Edelman: „Politikai ellenségek konstruálása”, in Az ellenség neve (szerk. Szabó Márton), Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1998. 90. Fordította Erdei Pálma.

[78] Contra Apionem, I, 26, 229. i. m. 35.

[79] Contra Apionem, I, 26, 230–250. i. m. 35–38; I, 34, 304–311. i. m. 46–47.

[80] Cassius Dio: Rómaiké hisztoria, XXXVIII, 17.

 

 

 

 

 

Kép forrása: https://www.timesofisrael.com

Bozóki András: Száz év talány (januári szám)

Horthy, Kádár, Orbán

 

Ha visszapillantunk a magyar politika elmúlt száz évére, azt látjuk, hogy a leghosszabb ideig tartó korszakok mindössze három politikus nevéhez kötődnek: Horthy Miklóséhoz (1919–1944), Kádár Jánoséhoz (1956–1988) és Orbán Viktoréhoz (1998–2002 és 2010-től mostanáig).[1] Ez a három vezető az elmúlt száz évből összesen hetven évet töltött a hatalomban. Bizonyára nem tévednek azok, akik úgy vélik, hogy e vezetőknek jelentős hatásuk volt a magyar politikai kultúrára, és talán az sem teljesen véletlen, hogy a magyarok e három politikai vezetővel ilyen hosszú időn keresztül együtt tudtak élni. Miben hasonlóak ezek a vezetők, és melyek a különbségek közöttük?

 

Horthy

 

Horthy Miklós rendszere választási önkényuralmi rendszer volt, amelyben voltak ugyan választások, de azok nem voltak szabadok. A választást mindig a kormánypárt nyerte meg. Az ország nagyvárosait kivéve, vidéken a nyílt szavazás intézménye volt érvényben, ami azt jelentette, hogy a nagybirtokosok és apparátusaik könnyen megfélemlítették cselédjeiket, munkásaikat és a földjeiken dolgozó parasztokat. A baloldali és liberális pártok csak Budapesten szervezkedhettek. Horthy rendszere az Osztrák–Magyar Monarchia és az első világháborút követő forradalmak bukásából született. Ez volt az a rendszer, amelynek kormánya 1920-ban aláírta a trianoni békeszerződést, amely Magyarország számára hatalmas területi veszteséget jelentett.

Habár maga Horthy nem volt ideologikus alkatú, a Horthy-rendszer mégis erős ideológiai alapon állt, amelyet nap mint nap sulykoltak az iskoláktól kezdve a kurzus sajtóján át a parlamentig: ez volt a keresztény-nemzeti ideológia, amely az ország világháborús bukásáért a liberálisokra és a kommunistákra hárította a felelősséget, és célját az elvesztett területek visszaszerzésében jelölte meg. Mivel az országnak nem lehetett jelentős hadserege, a rendszer különös gondot fordított a revansista ideológia terjesztésére az oktatási és kulturális intézményekben. Azt tűzte ki céljául, hogy az iskolarendszer fejlesztése révén művelt és öntudatos nacionalista utánpótlást képezzen ki, amellyel a környező népek fölé kerekedhet, és újra integrálhatja őket, ha eljön a területek visszaszerzésének ideje. Ez volt a „kultúrfölény” eszméje.

Horthy Miklós kormányzó volt a király nélküli királyságban. Pályafutását a tengerészetnél kezdte, fiatal korában körbehajózta az egész világot, járt Indiában, Afrikában, élte a tengerésztisztek szokásos életét. Később Ferenc József osztrák császár és magyar király bécsi szárnysegédje lett, majd ellentengernagyként egészen 1918-ig a Monarchia kötelékében harcolt. Mindvégig lojális volt a császárhoz, tisztelte a tengeri hatalmakat, elsősorban a gyarmatosító Angliát, és nem értette azokat a politikai erőviszonyokat, amelyek a Monarchia felbomlását okozták. Kevés fogalma volt a magyar társadalom valós állapotától, a háború által megtizedelt lakosság életkörülményeiről. Mivel azonban nem vett részt a magyar belpolitikai küzdelmekben, a hatalomba visszatérő jobboldal benne találta meg politikai vezérét. Katonatisztként tiszta lappal indulhatott, ráadásul személye hidat képezett a háború előtti és utáni politikai elit között. Kíméletlenül elbánt az 1918-as liberális köztársaság és az 1919-es kommunista kísérlet támogatóival, és az általa elindított fehérterror révén 1919 őszén de facto megkaparintotta a hatalmat, majd 1920 márciusában kormányzónak nevezték ki.

A sokáig királyhű Horthy azonban csak árulással szilárdíthatta meg hatalmát. Csapataival elkergette IV. Károly királyt, aki 1921-ben vissza kívánt térni a magyar trónra. A nemzetgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, de Horthynak ahhoz már nem volt bátorsága, hogy az ország államformáját is megváltoztassa, így az továbbra is királyság maradt, amelynek élén – hivatalos megnevezése szerint – Ő Főméltósága a Magyar Királyság Kormányzója állt. Horthy kormányzóként a végrehajtó hatalom felett állt, a miniszterelnököt ő nevezte ki, de a kormány mindennapi működésébe nem szólt bele. A húszas évek gazdasági stabilizációja megnövelte tekintélyét, államfői pozíciója pedig eltávolította őt a politika efemer hullámzásaitól, és lassacskán szimbolikusan a „nemzet atyja” szintjére emelte.

Horthy tradicionális, 19. századi neveltetésű katonatisztből lett kormányzó. Szellemi képességei középszerűek voltak, egyszerre volt globálisan angolbarát és provinciálisan antiszemita. Támogatta a hazai iparfejlesztést, de nem tett semmit a földreformért. Nem volt náci, hitt az „úri becsületben”, lenézte Hitlert, de a revansizmus, a nacionalizmus és a politikai kereszténység ideológiája, valamint az elvesztett területek visszaszerzésének reménye a hitleri Németország szövetségesévé tette. A kereszténység beemelése a politikába azt jelentette, hogy elmosódtak a határok állam és egyház között, a legnagyobb magyarországi egyházak a rezsim támogatóivá váltak. Csak a keresztények lehettek jó magyarok, ami igen korán megalapozta a zsidók társadalmi és politikai diszkriminációját.

Horthy rendszere félfeudális, erősen hierarchikus, parlamentáris önkényuralmi, „neobarokk” rendszer volt, amely az 1930-as évek közepétől a nácizmus felé tolódott, 1938-ban zsidótörvényeket hozott, 1941-ben pedig Németország (helyenként ingadozó) szövetségese lett. 1944-ben az országot megszállták a németek, mert nem bíztak többé a magyar szövetséges együttműködésében, Horthyt azonban a németek egészen 1944 októberéig meghagyták a kormányzói székben, így az ő kormányzóságához kötődik közel hatszázezer vidéki magyar zsidó Auschwitzba deportálása és megsemmisítése. A szovjet csapatok közeledésekor Horthy megpróbált kiugrani a háborúból, de ez a kísérlete kudarccal végződött, a németek azonnal foglyul ejtették és elhurcolták. A második világháború után Horthy csak Sztálin közbenjárásának köszönhette, hogy elkerülte a felelősségre vonást a nemzetközi bíróság előtt.

Horthy öröksége sokak számára ambivalens. Egyrészt az ország oktatási rendszere sokat fejlődött, gazdasági teljesítménye növekedett. Noha a politikai váltógazdaság működésére semmi esély nem volt, ennek ellenére fennmaradt a többpártrendszer, a parlamentben mindvégig hallható volt az ellenzék hangja. A sajtó az 1920-as évek elejétől az 1930-as évek második feléig viszonylag szabad volt. Másrészt viszont a rendszer konzerválta az autoriter, patriarchális, urakra és szolgákra épülő társadalmi viszonyokat, emberek milliói voltak földönfutók vagy jogfosztottak. Végül a világháborúba sodródó Horthy-rendszer a lehető leggyászosabb módon búcsúzott: több mint százezer katona értelmetlen halálával és több mint félmillió zsidó származású magyar állampolgár megsemmisítésével.

 

Kádár

 

A Fiuméban a Monarchia idején született Csermanek János nehéz körülmények között nőtt fel, előbb nevelőszülőkhöz adták, majd édesanyja nevelte. Műszerész szakmunkásként találkozott a kommunista mozgalom illegalitásban dolgozó aktivistáival. Otthonról hozott ellenérzései a társadalmi egyenlőtlenségekkel és igazságtalanságokkal szemben arra vezették, hogy csatlakozzon a kisszámú magyar kommunista mozgalomhoz.

A nevét 21 éves korában Kádárra változtató fiatal kommunista mozgalmár nem volt ideológus alkat, az elméletekkel hadilábon állt, velük szemben mindig a gyakorlatot részesítette előnyben. Visszatekintve egyszer azt mondta, hogy Marx és Engels életművéből egyedül az Anti-Dühring című könyv ragadta meg, amelyet végig is olvasott. Egyszerű, szociális értelemben konzervatív ember volt, aki szeretett sakkozni, szerette a proletárok ételét, a krumplilevest, és egy életen át kitartott az apparátusban megismert felesége mellett. A második világháború után Kádár gyanússá vált Rákosi Mátyás és a többi új kommunista vezető szemében. Ő ugyanis nem a Moszkvából hazatért kommunisták, hanem a hazai elvtársak közé tartozott, akiket Sztálin nem tartott megbízhatóknak. Ráadásul 1943-ban Kádár és társai az illegális kommunista párt nevét Békepártra változtatták, hogy elkerüljék a letartóztatást, és több követőre tegyenek szert. Ezzel együtt, a Rákosi-korszak elején Kádár belügyminiszterként a pártvezetés másodvonalához tartozott, majd 1951-ben letartóztatták, és éveket börtönben töltött.

Az 1956-os magyar forradalom idején következett be Kádár árulása, azután, hogy a Nagy Imre-kormány államminisztereként kijelentette: hogy ha kell, puszta kézzel is harcol a bejövő szovjet tankok ellen. Másnap azonban eltűnt, a szovjetek Moszkvába vitték, ahonnan már a forradalom utáni megtorlás embereként tért vissza, az újjáalakított kommunista párt első titkáraként. Kádárt ugyan a szovjetek választották ki a vezetői posztra, de kiválasztása nem volt véletlen: ő ugyanis nem volt moszkovita, s bár Rákosiék bebörtönözték, nem volt Nagy Imre közvetlen híve sem. A saját útját járta, még ha ez nem is volt nyilvánvaló. Aligha volt nála gyűlöltebb ember az országban 1956–57 fordulóján. Másfél évvel később felakasztatta Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét. Erre nem Moszkvából kapott utasítást, Nagy kivégzése Kádár kezdeményezésére történt. Árulása beteljesedett, és ennek árnyéka végigkísérte életét.

Kádár azt tanulta meg a Rákosi-rendszerből és a forradalomból, hogy a politikai elnyomást csak azon az áron lehet fenntartani, ha a vezető anyagi ellenszolgáltatást nyújt népének. A forradalom utáni megtorlások 1960-ra abbamaradtak, 1963-ban pedig Kádár amnesztiát hirdetett a politikai foglyoknak. Ekkor kezdődött az 1970-es évek végéig tartó „igazi Kádár-korszak”, amely az életszínvonal folyamatos emelésén, a nép megbékítésén, egyúttal atomizálásán és semlegesítésén nyugodott. „Aki nincs ellenünk, az velünk van” – hirdette, majd a hatvanas évek közepétől gazdasági reformokat vezetett be, és nagyobb kulturális nyitottságot engedélyezett. Magyar állampolgárok százezrei ekkor jutottak először lakáshoz, autóhoz, televízióhoz, ekkor kezdtek el víkendházat építeni a Balaton mellett, sőt háromévente még nyugati országokba is elutazhattak. Az emberek megtanulták, hogy ha nem követelnek politikai szabadságot, akkor a rendszer viszonylagos biztonságot nyújt nekik. Magyarország ekkor lett „a legvidámabb barakk” a keleti blokkban.

Az eredendő bűnt, az 1956-os forradalmat és annak megtorlását azonban el kellett felejteni. A pragmatikus Kádár nem akart újabb ideológiát rákényszeríteni a társadalomra. Tudta, hogy a kommunista propaganda irritálja az embereket, ezért békén hagyta őket, és csak a hatalom megtartására koncentrált. Habár 1956 hivatalosan „ellenforradalomnak” minősült, valójában nem beszéltek róla. A hatalom is, a nép is felejteni akart. Jó sakkjátékosként Kádár el tudta kerülni, hogy a keleti blokk más vezetőihez hasonlóan – Dubček, Ulbricht, Gomułka – őt is leváltsák. Mindig tagadta, hogy politikája eredményeként létrejött volna a „magyar modell”, mert nem akarta magára vonni Moszkva haragját. Ezzel együtt a gazdasági decentralizáció és a politikai monopolhatalom keveréke a táboron belül valóban egyedivé tette a magyar rendszert.

A kádári kompromisszum azonban csak addig volt tartható, amíg a gazdaság növekedett. A rendszert csak azért és addig kedvelték az emberek, amíg az kiszámítható, stabil életkereteket adott nekik. Az 1978-ban elinduló gazdasági hanyatlást Kádár külföldi kölcsönökkel próbálta megakadályozni. A beérkező pénzeket a fogyasztás fenntartására költötte, amikor pedig kiderült, hogy reformokra volna szükség, világossá vált az is, hogy az eladósodott államszocialista rendszer reformálhatatlan. Az idősödő Kádár már nem tudta és nem is akarta felvenni Gorbacsov reformtempóját, egyre kevésbé értette a gazdasági válság természetét és a változás szükségességét. Kádárt végül a párton belüli apparátus lázadása mozdította el hatalmából. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy Kádár egy évvel később, 1989. július 6-án, azon a napon halt meg, amikor a bíróság kimondta az 1958-ban kivégzett Nagy Imre és mártírtársai jogi rehabilitálását.

Kádár öröksége sokak számára ambivalens. Egyfelől sokan nosztalgiával emlegetik azt az időszakot, amikor a viszonylagos társadalmi egyenlőség gazdasági fejlődéssel párosult, és a kétkezi munkások is megengedhettek maguknak egy kéthetes nyaralást a Balatonnál. Másfelől a Kádár-rendszer mindvégig diktatúra volt, ahol a puszta formalitásként megrendezett „választásokon” nem volt alternatíva, ahol az elnyomó egypártrendszer létezése a társadalom minden szintjén érezhető volt. Kádár érdemei között szokták említeni, hogy a többi kommunista országénál élhetőbb viszonyokat teremtett a vasfüggöny mögé zárt Magyarországon. Ezzel együtt a rendszer az 1989-es vértelen forradalomban közkívánatra megbukott. Senki sem akarta további létezését, ideértve az állampárt tagjait. A Kádár-korszak végén Magyarország gazdaságilag és kulturálisan jóval távolabb volt a nyugat-európai országoktól, mint hatvan évvel korábban.

 

Orbán

 

Az 1960-as évek elején Székesfehérváron született, Felcsúton nevelkedett és egy ideig futballistának készülő Orbán Viktor családi hátterét az erőteljes apa figurája határozta meg, akihez képest az édesanya mindig a háttérben maradt. Orbán politikusi pályaíve még befejezetlen. Elődeinél sokkal szerencsésebb korszakban, a kommunista rendszer nemzetközi összeomlása idején lépett színre a liberális demokrácia lelkes híveként. De már indulásakor is olyan ambiciózus volt, hogy néhány év alatt világossá vált: Orbán a hatalom igézetében élő ember. Politikai karrierjét cikkek százai elemzik, ezért én most a fiatalkorára, az indulás éveire koncentrálok.

A fiatal Orbán Viktor politikai pályája legelső pillanatától kezdve vezérszerepet játszott. Pártja az ő aktív részvételével alakult meg Budapesten 1988. március 30-án – akkor még független ifjúsági, politikai szervezetként. Az alakuló gyűlést összehívó fiatalemberek csak egy szándéknyilatkozatot akartak elfogadtatni a leendő szervezet elindításáról, és úgy tervezték, hogy ha elegen csatlakoznak, akkor a szövetség később megalakul. Ám az akkor 24 éves Orbán szembefordult a fokozatosság elvével, és a szervezet azonnali megalakítását sürgette. Nem akart egyetlen napot sem veszíteni a cselekvéssel. Ahhoz is ragaszkodott, hogy az új szervezet nevében ne szerepeljen a „szocialista” szó. Érvelése meggyőzte a többséget és az ifjúsági szervezet, a Fiatal Demokraták Szövetsége még aznap este megalakult.

A rendőrség ugyan beidézte és megfenyegette az alapítókat, de a rendszer ennél keményebb lépésekre nem szánta el magát. A beidézéseknek viszont gyorsan híre ment, és a Fideszhez néhány héten belül már több százan csatlakoztak. A Fidesz alapító nyilatkozatában nemcsak átfogó liberális elveket fogalmazott meg, hanem rögtön megjelölte politikai ellenfelét, a Kommunista Ifjúsági Szövetséget, és célul tűzte hatalmi monopóliumának megtörését.

E fiatalok a szakkollégiumi mozgalomban találkoztak először a nyolcvanas években. Ez a sajátos értelmiségi-félértelmiségi csoport volt az, amely elsőként alakult nyíltan politikai szervezetté a demokratikus átmenet során. Kezdő jogászok, közgazdászok, ösztöndíjasok, nevelőtanárok, pályakezdők voltak, de náluk a szakmai képzést egy idő után háttérbe szorította a politikussá válás lehetősége. Az egyetem padsoraiból kikerülve szinte egyenesen a politikába léptek át. Orbán elvégezte a jogi egyetemet, szakdolgozatát a lengyel Szolidaritás mozgalomról írta, majd a Soros Alapítvány jóvoltából helyet kapott a Közép-Európa kutatócsoportban, sőt egy évre az Oxfordi Egyetemre is kimehetett ösztöndíjasként. Innen azonban három hónap elteltével visszatért, és belevetette magát a magyar politikába.

Az egyetemi diákszállások csak belülről átlátható, kollektivista világa kedvezett a jó verbális képességekkel rendelkező, határozottan és gyorsan cselekedni kész, jövőbeli politikusoknak, akik radikális fellépésükkel jelentős hatást tudtak gyakorolni kortársaikra. Ők már nem érzékeltek a kommunista bürokrácia részéről merev ellenállást, ledönthetetlen tabukat, így rendszerkritikájukban a kezdetektől fogva a gyakorlatias magatartás dominált. A Fidesz a gyors, rajtaütésszerű, a politikai ellenfelet kész helyzet elé állító akciózás híve volt. A legyőzendő ellenség kezdetben a KISZ volt, később a rendszer egésze vált azzá.

Ennek a csoportosulásnak nem volt alkalma gyökereket ereszteni a Kádár- rendszerben. A Fidesz jelentős alakjai vidéki városi származású, budapesti egyetemeken végzett első generációs értelmiségiek voltak, akik egyetemista korukban közel kerültek a demokratikus ellenzékhez. Orbán Viktor a kommunista rendszerrel kapcsolatban így fogalmazott: „1983-tól kezdődően azt láttam, hogy ez a politikai rendszer állandóan hátrál. A kommunista rendszert erejének teljében, a maga brutalitásában soha nem láttam. Akkor sem, amikor megvertek, bevittek tizenkét órára 1988. június 16-án, mert akkor sem az volt az érdekes, hogy bevittek, hanem az, hogy ki kellett engedniük.”[2]

A Fideszben jellemzően olyan fiatalok tömörültek, akikben igen erős vágy élt a társadalmi hierarchiába való felzárkózásra. Szinte mindent egyetlen kártyára, a politikai sikerre tettek fel. Sokuk tíz év alatt tette meg a társadalmi és földrajzi mobilitás elitbe vezető útját, amely út végigjárása másoknál generációkon át tartott. Gyanakvóan viszonyultak nemcsak a hivatalos pártállami establishmenthez, hanem az egyetemi vezetéshez, sőt egy idő után az ellenzéki elithez is. Nem asszimilálódni akartak a budapesti elitbe, hanem túltenni rajta, legyőzni azt. A Fideszben azokban volt a legerősebb a hatalmi aspiráció, akik vidékről érkeztek.

Az 1989-es kerekasztal-tárgyalások idején a Fidesz tárgyalódelegációjában szélsőséges mértékben felülreprezentáltak voltak a férfiak: 26 férfi mellett csak két nő szerepelt. A 26 férfiből 22-en katonai szolgálatukat töltötték az egyetem előtt, 14-en pedig szakkollégisták voltak az egyetemi években. Ráadásul közülük heten még az egyetem elvégzése után is ott maradtak a szakkollégiumban nevelőtanárként. A Fidesz tárgyalóinak kétharmadát az 1959–1964 között születettek korcsoportja adta. Mindez rendkívül erős kohéziót mutat a párt vezetésében. Míg az elmúlt harminc évben a Fidesz holdudvara szinte teljesen kicserélődött, a párt legbelső magja változatlan maradt.

Ezt a magot a vidéki városi származás, a maszkulinitás, a társadalmi hierarchia tisztelete és a hierarchiában való sikeres feljutás vágya, valamint a zárt szervezetekben (katonaság, szakkollégium) közösen eltöltött évek kovácsolták szorossá. A hazulról hozott szociális konzervativizmust átmenetileg felváltotta bennük a liberális korszellem követése a pályakezdésük idején. Ám a sikeres és gyors felfelé mobilitás befejeződése után a párt vezetése az új politikai elit része lett, így 1994-től már könnyebben megszabadulhatott induló eszméitől, és visszatérhetett tradicionális gyökereihez.

Az 1989-es tárgyalásokon részt vevő 28 fős Fidesz-delegációból mára csak heten maradtak a párt tagjai, közülük hatan vidéki városból indultak el. Ők mind a mai napig a Fidesz befolyásos politikusai, köztük van Orbán Viktor miniszterelnök, Áder János köztársasági elnök és Kövér László, az országgyűlés elnöke.

A Fidesz vezetői nem ideológiákra hivatkoztak az egyébként is szétporladó állami ideológiával szemben, hanem jogokra a létező jogszabályok ellenében. Egyszerre voltak radikálisak és antiideologikusak. Ez paradoxonnak tűnik, mert a radikális mozgalmak szerte a világon általában ideologikusak. Itt azonban a radikalizmus a cselekvés radikalizmusa volt, nem az eszméké. A Fidesz támogatta az ellenzéki egységet, de nem volt híve az MSZMP-vel való idő előtti tárgyalásoknak, továbbá a állampárt által javasolt „nemzeti megbékélés” politikájának. Úgy gondolták, hogy szakítás nélkül nincs megbékélés. Ezért mondta Nagy Imre újratemetésén Orbán Viktor, hogy a fiatalok azért tisztelik Nagy Imrét, mert népe érdekében szakítani tudott kommunista meggyőződésével.

A Fidesz bizonyos pontokon a faltörő kos szerepét játszotta a tárgyalásokon – már eleve azzal is, hogy az ellenzéki szervezetek közül a legkevésbé volt meggyőződve a tárgyalások elkerülhetetlenségéről. A csoport radikalizmusát nemcsak a rendszerváltás, hanem az elitváltás igénye is formálta. Az egyik Fidesz-tárgyaló 1997-ben így fogalmazott: „Hiszek abban, hogy Magyarországon totális generációváltásra lenne szükség az eliten belül. Ennek a generációváltásnak a kezdete volt a Fidesz, ők mondták ki radikálisan azt, hogy szakítani kell a múlttal.”[3] Ezt az érzületet ebben a körben sokan osztották. A generációs indulatból az is kitűnik, hogy a Fidesz, paradox módon, egyszerre volt értelmiségi és értelmiségellenes párt. Nem volt véletlen, hogy a szervezet vezetői többször leszögezték, hogy a Fidesz egyik politikai tömörülésnek sem kíván ifjúsági utánpótlása lenni.

A kerekasztal-tárgyalások idején a Fidesz a disszidens értelmiségi mozgalmakból kinőtt, liberális SZDSZ stratégiai szövetségese volt. A legfontosabb kérdésekben a két párt képviselői egyetértettek. A Fidesz szerepe elsősorban a rendszerváltás folyamatának felgyorsítása volt. Ahogy egyik interjújában Kövér László fogalmazott, „a Fidesz volt az ellenzék könnyűlovassága. Mi mindig kimondtuk a legradikálisabb álláspontot, amihez képest azután kompromisszumokat lehetett kötni”.[4] De ez a magatartás nemcsak taktikai jellegű volt, hanem a Fideszben mélyen bevésődött antikommunista attitűd.

Miben különbözött Orbán hozzáállása a korszak olyan formátumos politikusaiétól, mint a konzervatív Antall József vagy a liberális Tölgyessy Péter? Orbán szerint az, hogy az ellenzéki elgondolásokat ő tudta a leginkább lefordítani a konkrét politikai lépések szintjére. „Van egy jó gondolat, de mi következik ebből? Fölismerve az ellenfél álláspontját, hogyan kell használni ezt az érvet? Ha az érv kiváló, hogyan kell ezt úgy használni, hogy abból az jöjjön ki, amit mi akarunk? Szóval rögtön láttam, hogy ezzel a képességgel ott rajtam kívül más nemigen rendelkezik.”[5]

A Fidesz 1990 óta folyamatosan parlamenti pártként működik, ebből 13 évet kormányon töltött, és e sorok írásakor is hatalmon van. A párt harmincéves történetéből az első öt évben kollektív vezetés volt, utána Orbán 23 éven át volt a párt elnöke, és ma is az. (Azért nem 25 évet, mert ebből egy-egy évre átadta a pártelnöki posztot Kövér Lászlónak és Pokorni Zoltánnak.) Az utóbbi tíz évben a párt alárendelt szerepet játszik a politika formálásában, és csupán egyike az Orbánt segítő apparátusoknak.

Orbán az elmúlt három évtizedben három nagyobb politikai fordulatot hajtott végre. Az első ideológiai jellegű fordulat 1993–94-ben volt, amikor pártját liberálisból konzervatív irányba navigálta, s amely azóta a konzervativizmustól is elszakadva, nacionalista, etnicista, populista politikát követ. Az ideológiai fordulat csak az első alkalommal keltett meglepetést, azóta világossá vált, hogy Orbán opportunista politikus, akit nem az ideológiák, hanem kizárólag hatalmi érdekei irányítanak. Ennélfogva a Fidesz végigjárta az ideológiai palettát, sőt az eszmék számos árnyalatát, a politikai szükség szerint. Mivel azonban az ideológia korlátozza a cselekvést, Orbán igyekszik minél kevesebbet beszélni róla. A második, szervezeti fordulat 2003-ban következett be, amikor az alapszabály módosításával Orbán egyeduralomra tett szert pártjában. Végül a harmadik fordulat 2010-ben jött el, amikor Orbán – ellenzékben hangoztatott nézeteivel szakítva – kormányra kerülve a liberális demokrácia lebontását indította el, és létrehozta az Európai Unió történetének első nem demokratikus rendszerét.

Ez a rendszer – Heller Ágnes találó kifejezésével – „posztmodern zsarnokságként” írható le, amely nem a 20. századi autoriter rendszerek receptjét másolja, hanem az elnyomás szelektív, társadalmi rétegekre szabott, kezdetben puhának tűnő, de egyre szigorodó formáit követi. Ez a pragmatikus elnyomás azáltal tartható fenn, hogy erőteljes és egyoldalú propagandával társadalmi támogatást tud szerezni az éppen aktuális célcsoportokkal szembeni diszkriminációhoz. Az effajta eljárás első ránézésre esetlegesnek tűnik, de az akció végére mindig világossá válik rendszerszintű mivolta.

1998 és 2002 között Orbán konzervatív miniszterelnökként még a rendszerváltás idején kidolgozott alkotmányos keretek között maradt. 2010 óta azonban minősített többséggel új alaptörvényt íratott, és a rendszerváltással szemben határozza meg magát. Ez az ő árulása. Azt rombolja le, amit harminc évvel ezelőtt maga is felépített.

 

Néhány következtetés

 

A három vezető, Horthy, Kádár és Orbán életútját, politikáját áttekintve van néhány alapvető hasonlóság és számos különbség. Melyek a közös pontok?

Egyikük sem volt az eszmék követője, az ideológiák rabja. A Horthy-rendszer ideologikus volt, de névadója viszonylag távol tartotta magát az ideologikus kormányzástól. A Kádár-rendszer a szovjet blokk részeként elvileg nem szakadhatott le a kommunista ideológiáról, a gyakorlatban azonban megtette. Kádár az mindennapi élet nyugalmának biztosításával tudott elszakadni az 1950-es évek totalitárius ideológiájától. Az Orbán-rendszernek nincs koherens ideológiája, van viszont agresszív propagandája: a rezsim bombasztikus etnonacionalizmusa szokatlanul hangzik az Európai Unióban, amelynek alapértékeit a kormányfő ma már látványosan figyelmen kívül hagyja.

Ereje teljében mindhárom vezető hajlott a politika pragmatikus megközelítésére. Közülük még Horthy volt az, aki többé-kevésbé szilárd értékrendszert hozott hazulról, majd a császári udvarban megtanulta az arisztokrata viselkedésformákat. Horthy az „úri becsületre” hivatkozott, Kádár politikusként rendkívül ravasz játékos volt, aki a puritán életmód kliséit követte. Orbán számára egyetlen cél volt, a helyzettől függően definiált siker, amelynek a politikai és gazdasági hatalom megszerzése egyaránt része. Hármójuk közül egyedül Orbán használta fel hatalmát a maga és családja meggazdagodására. Mégis ő az, aki imázsát az „egyszerű vidéki fiú” népmesei narratívájára építi.

Mindhárom vezető elárulta korábbi meggyőződését: Horthy elárulta a királyt, Kádár elárulta a forradalmat, Orbán pedig elárulta a rendszerváltást. Úgy tűnik, mintha a fiatalkori meggyőződésektől való rugalmas elszakadás volna a „korszak-alkotó” siker titka. Ha szembefordulsz korábbi önmagaddal, hosszú életű lehetsz a politikában.

Fiatalkorát mindhárom vezető zárt szolidaritás-közösségekben töltötte, egyiknek sem volt hagyományos polgári foglalkozása: Horthy a tengerészetnél, Kádár az illegális kommunista mozgalomban, Orbán a katonaságnál és az egyetemi szakkollégium belső világában. Horthy és Orbán macsó közegben szocializálódott, míg Kádárnál ez nem volt evidens. Mindhármójuknak előbb szűkebb, zártabb közösségben kellett fegyelmezettségüket vagy rátermettségüket bizonyítaniuk ahhoz, hogy később a politika világában is hatalomra jussanak.

Horthy és Kádár érett férfikorban került hatalomra, Orbán náluk jóval fiatalabb felnőttként. Kádár és Orbán egészen fiatalon kezdett el politizálni, mindkettőt „homo politicusnak” tekinthetjük. De Kádár Orbánnál sokkal nehezebb, rögösebb úton jutott el a hatalomhoz, szélsőséges körülmények között. Hozzájuk képest Horthy jóval később lépett a politikába, és a császár szárnysegédjeként gyűjtött birodalmi tapasztalatait próbálta kamatoztatni a magyar nemzetállami kontextusban.

Hármójuk közül induláskor Kádár volt a legnehezebb helyzetben, mert az ország az ő idején volt a leginkább kiszolgáltatott és legkevésbé független. Hatalomra kerüléséről nem Budapesten, hanem Moszkvában döntöttek. Kádár mozgásterét, paradox módon, az elbukott 1956-os forradalom tágította ki a szocialista táboron belül. Horthy kezét viszont megkötötte az első világháborús vereség, a Monarchia széthullása és a trianoni békediktátum. A három vezető közül messze Orbán mozgástere volt a legnagyobb, aki második kormányzását győztes helyzetben, alkotmányozó parlamenti többséggel kezdhette, demokratikus keretek között. Magyarország ekkor már régóta a NATO tagja volt, ő pedig az Európai Unió anyagilag is támogatott tagállamának vezetőjeként foglalta el a kormányfői posztot. A 2010-től máig tartó időszakot Orbán saját hatalmi mozgásterének további tágítására fordította. Erre szolgált a belpolitikában a jogállam és a demokrácia leépítése, a külpolitikában pedig a „keleti nyitás” politikája.

Horthy és Kádár kezéhez vér tapad, Orbán kezéhez pénz. A felügyelet már fontosabb, mint a büntetés. A preventív célú, láthatatlan megfélemlítés sikeresebb, mint az interneten és a világ televízióiban könnyen bemutatható véres megtorlás.

Mindhárom vezető bizonyos fokig „pávatáncos” vagy régi kifejezéssel hintapolitikus volt. Közülük Orbán sokáig nagymértékben, Kádár hol intenzíven, hol mérsékelten, Horthy pedig csak uralma utolsó éveiben folytatott ilyen külpolitikát. Horthy háborúval, áldozatok százezreivel, szétlőtt és megszállt országgal búcsúzott, Kádár pedig omladozó diktatúrával és (még) megszállt országgal. Horthy emigrációban fejezte be életét, Kádár Budapesten, szellemileg megbomlott állapotban, ágyban, párnák között.

A három korszakon belül is folyamatosan változott a politikai berendezkedés jellege. De ha a korszakok meghatározó elemeit nézzük, Horthy idejében főleg hagyományos, választási önkényuralmi rendszer működött, amelyet az elején és a végén szélsőjobboldali, paramilitáris erők diktatúrája keretezett. Kádár idején egypártrendszerű, poszttotalitárius diktatúra volt, amely leszámolással és megfélemlítéssel indult, a társadalom semlegesítésével és atomizációjával folytatódott, hogy a végén harc nélkül adja fel önmagát. Orbán alatt folyamatos a lecsúszás: előbb demokrácia, utóbb illiberális, majd választási önkényuralmi rendszer alakult ki, amelynek lefelé örvénylő spirálja egyelőre megállíthatatlannak látszik. Egyik korábbi rendszer sem parlamenti eszközökkel bukott meg.

Horthy távol tartotta magát a napi politikai küzdelmektől, a politikát az általa kinevezett miniszterelnökök formálták. Kádár idején is voltak miniszterelnökök, de a fontos kérdésekben ő döntött, mert az ország pártállami irányítás alatt állt. Orbán miniszterelnökként folyamatosan a frontvonalban van, minden hatalmat a saját kezében összpontosít. Horthyhoz és Kádárhoz képest Orbán perszonalizált hatalmat működtet. Horthy uralkodott, de nem kormányzott, Kádár uralkodott és részben kormányzott, Orbán uralkodik és kormányoz.

A liberális demokrácia politikusai időről időre választásokat veszítenek, de ezen senki sem csodálkozik, mert ezt mindenki a parlamenti váltógazdaság normális, rutinszerű működésének tekinti. Magyarországnak nem volt olyan szerencséje, hogy politikai korszakainak névadói szabad és tiszta választásokon maradjanak hatalmon. Az elmúlt száz év tapasztalata azt mutatja, hogy aki itt korszakot teremt, az bukásával magával rántja a rendszert, amelynek névadója volt.

 

 

 

 

E tanulmány korábbi változata németül megjelent az Europäische Rundschau 2018. decemberi számában.

[1] A sztálini korszak magyar kommunista pártvezetőjét, Rákosi Mátyást azért nem említem ebben a sorban, mert ő rövidebb uralma alatt (1948–56) közvetlenül Moszkva utasításait követte.

[2] Orbán Viktor interjúja Kasza Lászlónak. In Kasza László: Metamorphosis Hungariae, 1989–94. Budapest: Századvég, 1994: 111.

[3] Interjú Harmati Istvánnal, aki a Fidesz delegáltja volt az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon (1997).

[4] Interjú Kövér Lászlóval (1997).

[5] Interjú Orbán Viktorral (1990).

 

Kép forrása: http://hirhatar.com/orban-kadar-janos-nyomaban/

Várhegyi Éva: A bankszektor elrablása (részlet)

Az állami emlőről leválasztott és fokozatosan versenypiaci környezetbe helyezett magyar bankszektor mára újból a kormány kiszolgálójává vált. A kiinduló és a mostani állapot azonban csak látszólag azonos: akkoriban a politikai hatalom által kitűzött tervcéloknak rendelték alá a bankok működését, ma viszont egy szűk, ám a politika legfelsőbb szintjéről irányított csoport gyarapodását kell biztosítania. A bankszektorban véghezvitt erőszakos beavatkozások jól szemléltetik, hogy a „nemzeti tulajdon” szlogenjét a hatalom mai urai leplezetlenül a saját birtok szinonimájaként használják.

Az ártatlanság kora

Nem tudható pontosan, mikor esett kísértésbe a mai hatalom, mikor ébredt rá, hogy a bankszektorban rejlő gazdasági erő nemcsak a nemzet, hanem annak jól behatárolt körei szolgálatába is állítható. Az addigra magánkézbe került Postabank újraállamosítását 1998-ban, az első Orbán-kormány debütálásakor még indokolta a fizetésképtelenség elkerülésének szándéka és a bank jelentősége a lakossági piacon. Némi jóindulattal a takarékszövetkezeti szektor központosítását is ilyen, gazdaságilag észszerű akciónak tekinthettük volna 2013–2014-ben, a második Orbán-kormány idején, ha nem kísérte volna a jogsértések kikerülését formailag biztosító trükkök sora. A nemzetgazdasági racionalitás azonban végképp nem mondható el a tőkeerős tulajdonosokkal megáldott MKB Bank és a Budapest Bank megvásárlásáról.

Mai szemmel leginkább azon lepődhetünk meg, hogy az első Orbán-kormány szinte csak annyira használta fel a bankrendszert a maga hatalmi és üzleti céljaira, amennyire az elődei is.[1] Az Antall-kormány idején az előző rendszerből megörökölt állami bankok voltak bevonhatók a pártfinanszírozásba: az akkori bankvezetők, saját bevallásuk szerint, táskában vitték a pénzt a Lakitelek Alapítványhoz, a Princz-féle Postabank pedig, kellő előrelátással, minden politikai pártnak tett ilyen-olyan szívességet. A Horn-érában, amikor a privatizáció miatt fogytán voltak már az állami pénzintézetek, az előd által megalapított kormánybankot, az „állam az államban” státusú Magyar Fejlesztési Bankot (MFB) lehetett jolly jokerként fölhasználni különféle indíttatású „pénzkivételi” célokra, aminek a lehetőségét aztán a tanulékony Fidesz törvénymódosítással fokozatosan kibővítette.

A Fidesz-kormányoknak annyiban kétségkívül pechjük volt, hogy mire először hatalomra jutottak, a magyar bankszektor 80 százalékot meghaladó része magánkézbe, ráadásul tőkeerős külföldi (esetenként nemzetközi) nagybankok tulajdonába került, ami megnehezítette, hogy direkt befolyást gyakoroljanak fölöttük. Igaz, ölükbe hullott egy lehetőség: a jó ideje a csőd szélén lavírozó Postabank 1998 tavaszára már nehezen leplezhető tőkehiányos állapotba jutott, vagyis szabad prédaként bekebelezhető lett. Csupán arra volt szükség, hogy a kormányfővé avanzsált Orbán Viktor gyorsan elfelejtse egykori barátjának és jótevőjének, Princz Gábornak a neki tett szívességeket, és kőkemény neoliberálisként kiakolbólítsa őt a székéből. Aztán már „csak” 150 milliárd forint közpénzt kellett injektálnia az állami kézbe vett bankba, a rossz követeléseket pedig a kívülről átláthatatlan tevékenységű Reorg Rt.-be kiszerveznie, és máris előállt egy pénzkivételre alkalmas alany. Bizonyítani persze nem lehet, hogy éltek-e ezzel a lehetőséggel, vagy sem. Miként azt sem, hogy valóban túltőkésítették-e a Postabankot, aminek – a bank korábbi auditori jelentéseire alapozott – gyanúja miatt az akkori SZDSZ képviselője, Eörsi Mátyás parlamenti vizsgálóbizottságot állított fel.

A megkísértés

A második Orbán-kormány már a hatalomra jutását megelőzően tanúbizonyságát adta annak, hogy időközben megtanulta a leckét: felismerte a bankok gazdasági hatalmában rejlő lehetőségeket. Rájött arra, hogy kellő kormányzati hátszéllel akkor is nyereségessé tehetők, ha kevéssé rentábilisak a kihelyezéseik: részrehajló szabályozással, állami üzletekkel előteremthető a hiányzó pénz, némi felügyeleti jóindulattal pedig még a szabálysértések is elsimíthatók. A pénz pedig – ez ősi felfedezés – politikai hatalommá konvertálható.

A Fidesz gazdaságpolitikai főguruja, Matolcsy György még a választási küzdelem során, 2010 tavaszán meghirdette, hogy a bankszektornak legalább 50 százalékban nemzeti tulajdonba kell kerülnie, bármit is jelentsen ez. A nagy terv végrehajtását, a bankok „elrablását” azonban megelőzte a válságkezelés ürügyén levezényelt kirablásuk, megsarcolásuk példátlanul nagyra szabott, jogsértő és diszkriminatív módon kivetett különadóval. Az efféle „bankrablásra” az adott lehetőséget, hogy a hazai pénzintézetek zöme külföldi nagybankok tulajdonában volt, és nem szorultak a magyar állam segítségére, viszont még azokban az években is képesek voltak az esetenként több tízmilliárdra rúgó adót befizetni, amikor nem termeltek nyereséget. A kiötlői által is brutálisnak nevezett pénzintézeti különadóval két legyet üthettek egy csapásra: megnövelték a költségvetési bevételeket (így például forrást teremtettek a fő választási ígéretként bedobott egykulcsos szja-nak), és egyúttal olyan terhet róttak az adóval diszkriminált külföldi tulajdonú bankokra, amivel tevékenységük visszafogására késztették őket, és így a piacról való kiszorításukkal párhuzamosan teret nyerhettek a kormány által preferált „nemzeti” tulajdonú pénzintézetek.

Néhány baráti kézbe került kisbankot direkt támogatásokkal is igyekeztek nagyobbra növeszteni. A „nemzeti” tőke megerősítésének ürügyével emelt tőkét a kormány 2013-ban a Demján Sándor érdekeltségében lévő Gránit Bankban és Töröcskei István (azóta csődbe ment) Széchenyi Bankjában. Az így elért 49 százalékos tulajdonrész nem biztosított a kormánynak érdemi beleszólási jogot, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az állami tőkeinjekció pusztán baráti segítség volt. A Gránit Bank tőkéjét 2015-ben újból megemelte az állam, hogy lehetőséget nyújtson a pénzintézet példátlanul gyors növekedésére.

A kormányfő és a jegybank neki segédkezet nyújtó (Orbán által a saját jobbkezeként méltatott) vezetője arról is gondoskodott, hogy a „nemzeti” kisbankok gyorsan növeljék részesedésüket a magyar bankpiacon. Szép fejlődést mutatott fel a Matolcsy-rokon Szemerey Tamás érdekeltségében lévő Növekedési Hitel Bank: 2010–2017 között megötszörözte eszközeit, ami a hitelválságot követő ínséges időkben nem mehetett volna végbe erőteljes jegybanki hátszél (az MNB-alapítványok betétei és a jegybank támogatott növekedési hitelei) nélkül. Ez idő alatt még a jó kondícióban lévő OTP is csak 15 százalékkal növelte mérlegfőösszegét, de a legtöbb külföldi tulajdonú bank, köztük az Erste, a K&H, a CIB és a Raiffeisen 10-20 százalékkal zsugorodott, csupán a Matolcsy barátja által vezetett UniCredit tudott jelentős növekedést felmutatni. A leglátványosabb felívelést azonban a Demján Sándor által 2010-ben megvásárolt és saját ingatlancégéről Gránit Bankra átkeresztelt pénzintézet produkálta az időközben résztulajdonossá is vált Hegedűs Éva irányítása alatt: hét év alatt 300 milliárd forinttal, a harmincszorosára növelte a mérlegfőösszegét.

A példátlan növekedés hátterére nem kapunk magyarázatot a bank publikus beszámolóiból: A Gránit Bankról nyilvánosságra hozandó információk címet viselő kiadványaiból keveset tudhatunk meg arról, hogy milyen eszköz- és forrástételek hizlalták föl ilyen gyorsan, arról meg végképp semmit, hogy miből származik a nyeresége. A felügyelet által évente közreadott Aranykönyvből annyi azért kiderül, hogy az óvatos duhaj Gránit Bank a bankrendszer átlagát jóval meghaladó (35 százalékos) arányban tartja eszközeit jegybanki és bankközi betétekben. Feltételezhetően azért, hogy az MNB kínálta swaplehetőségekkel élve a lanyha hitelezés és a költséges digitális technológiák bevezetése ellenére is nyereséges lehessen.

A bank vezetője, Hegedűs Éva amúgy régi jó kapcsolatban van a jegybank elnökével, hiszen az első Orbán-kormány választási aduásznak szánt intézkedését, a lakáskamatok támogatásának nagyvonalú rendszerét még ő hozta tető alá Matolcsy minisztériumában, hogy aztán a konstrukció fő haszonélvezője, az OTP Bank lakossági üzletágvezetőjeként építhesse tovább karrierjét. Hegedűs a Gránit Bankból is segíti Orbán és Matolcsy köreit. Sajtóforrások szerint a kisbank hiteléből fizette ki az MKB privatizálása első lépcsőjében alkalmazott szingapúri stróman a rá eső 17 milliárdos vételárat, emellett 2,2 milliárd forintos kölcsönt nyújtott Habony Árpád grúz-izraeli barátjának egy irodaépület megvásárlásához, és Mészáros Lőrinc gasztrocégét is bő félmilliárddal hitelezte.

Takarékok befogása

A bankszektor bekebelezésének csupán kis része volt a kisbankok felnövesztése. A politikai hatalom számára jóval nagyobb lehetőséget kínált a takarékszövetkezeti szektor. A régóta gyengélkedő, tőkehiányos szövetkezeti hitelintézetek problémájának orvoslását – és ennek gesztusaként a mintegy 100 milliárd forintos tőkejuttatást – már 2010-ben megígérte Orbán Viktor a Takarékszövetkezetek Országos Szövetségét (OTSZ) elnöklő Demján Sándornak. Ezt azonban – feltehetően pénzhiány miatt – elnapolták. Egészen addig, amíg az ügyletben szintén érdekelt szereplő, az FHB bankcsoportot irányító és részben tulajdonló, a Fidesz gazdasági machinátoraival régi kapcsolatot ápoló Spéder Zoltán nem jelentkezett be saját lehengerlő tervével. Motivációja azonban erősen eltért a szövetséget képviselő Demjánétól: nem annyira megmenteni, mint inkább elrabolni kívánta a takarékokat, hogy azok és a nekik szánt állami apanázs bekebelezésével mentse meg saját, a hitelválságban megroggyant bankját, és növelje gazdasági hatalmát. A korábban az OTP második embereként működő Spéder előtt a kormányfőéhez hasonló cél is lebeghetett: méltó versenytársat állítani Csányi Sándornak, illetve az általa irányított, nagy hatalmú OTP Banknak. Orbán a gazdasági hatalom megosztásában, a piacvezető bankon túl kiterjedt agrárérdekeltségekkel is rendelkező Csányi veszélyesre nőtt erőpozíciójának a megtörésében volt érdekelt, míg az FHB csoport mellett jelentős médiahatalommal is bíró Spéder abban, hogy felvehesse a versenyt egykori mesterével.

A 2013-ban gyorsan lezavart, ám láthatóan részletesen kitervelt akcióban kisemmizték a szektor eredeti tulajdonosait, a szövetkezeti tagokat, és az irányítási jogokat egy szűk gazdasági érdekcsoport kezébe játszották át. Első lépésként az állami MFB megvásárolta külföldi tulajdonosától a Takarékbankot, majd a Magyar Postával karöltve, a takarékszövetkezetek rovására növelte tulajdonrészét.[2] Ám pár hónap múlva az állami részvényeket eladták az erre a célra gründolt Magyar Takarék Zrt.-nek, amivel az integráció központi bankjává tett Takarékbank gyakorlatilag az FHB irányítása alá került (a 122 takarékszövetkezetből mindössze 14 vált résztulajdonossá benne). Az aktus révén az FHB a szövetkezeti szektor megerősítésére kapott 136 milliárd forintnyi állami pénzhez is hozzáférést nyert, amiből 30 milliárdot fel is használt saját tőkehiányának pótlására.

Annak érdekében, hogy az ördögi terv ármánykodásairól képet kapjunk, érdemes az ügylet néhány részletét is szemügyre venni.[3] Ezekből kiderül, hogy csak azért volt elkerülhető a folyamatos jogsértések vádja, mert fondorlatos módon, gyors jogalkotással előre megteremtették a kívánt ügyletek lebonyolításához szükséges törvényi hátteret. Először hatástalanítani kellett a bő százezer tag tulajdonában lévő 122 takarékszövetkezet többségét. Erre szolgált a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról szóló törvény, amely amellett, hogy az állami irányítású integrációs szervezethez és a Takarékbankhoz telepítette a szövetkezetek érdemi döntéseinek jogát, egyúttal saját halálos ítéletük aláírására is rákényszerítette őket. Egy ördögi módon kiagyalt rendelkezés szerint ugyanis csak az a szövetkezet tarthatta meg a működési engedélyét, amelynek tagsága megszavazza az akkor még a takarékok többségi tulajdonában álló Takarékbank új, kormányberkekben készített alapszabályát.

A ravaszság határtalan volt: a sorsdöntő dokumentumot az érintettek csak az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség közgyűlését követő napon ismerhették meg, amikor már – kényszerűen engedve a zsarolásnak – döntöttek arról, hogy megszavazzák, bármi lesz is benne. Az integrációs törvény ismeretében arról lehetett fogalmuk, hogy tulajdonosi jogaik egy részéről le kell mondaniuk, ha meg akarják őrizni hitelintézeti státusukat. Arról is értesülhettek, hogy az új alapszabály (kötelező) elfogadásával egyidejűleg a Magyar Posta tőkeemelésére is rá kell bólintaniuk, amellyel az állam – korábbi ígéretét megszegve – többségi tulajdonossá lép elő az addig többségi tulajdont élvező takarékszövetkezetek kárára. Azt viszont gondosan titkolták előlük, hogy az alapszabály elfogadásával megfosztják magukat attól, hogy valaha is visszaszerezzék többségi tulajdonukat.

A takarékszövetkezetek torkán erőszakkal lenyomott új alapszabály látszólag a kistulajdonosok védelmét szem előtt tartva rendelkezett a részvények átruházásáról, ám – egy brutális mértékű kötelező vételi ajánlat előírásával – valójában éppen őket, illetve a takarékok zömét képviselő szervezetet, az OTSZ-t szorította ki az állami tulajdonrész potenciális vásárlói köréből. Az alapszabály fineszes megalkotói betettek egy, az állami MFB-nek és a vevőként kijelölt Magyar Takarék Zrt.-nek különleges jogot biztosító rendelkezést, mely kivonta őket azon kötelezettség alól, hogy ötvenszeres (!) áron kivásárolja a kistulajdonosokat. Hogy ne érhesse szó a ház elejét, néhány takarékot azért bevontak az üzletbe: az egyedüli vételi ajánlatot tevő Magyar Takarék Zrt.-ben a pályázati határidő előtti hetekben többségi tulajdont biztosítottak 14 takarékszövetkezetnek, egy időközben bankká alakult takaréknak, valamint 17 takarék vezetőjének. A legnagyobb tulajdonossá azonban a Spéder irányította FHB bankcsoport vált, amely a stratégiai döntéseket blokkolni képes 25,1 százalékkal rendelkezett. Hogy végképp kizárjanak egy esetleges versenyhatósági vizsgálatot, amely meggátolná, hogy még a 2014. évi tavaszi választások előtt lezárulhasson az ügylet, a kormány február végén rendeletben „közérdekből nemzetstratégiai jelentőségűvé” nyilvánította, hogy a Takarékbankot a jelzett magántulajdonosokból összeállt Magyar Takarék Zrt. vásárolja meg.

Az átalakítás kétségtelenül növelte a takarékszövetkezeti szektor ütésállóságát, bár ez nem az újraszabott (és képlékenynek bizonyuló) tulajdonosi háttérnek köszönhető, hanem az integrációs szervezet rendelkezésére bocsátott állami tőkejuttatásnak, valamint a szigorodó szabályozás hatására is lezajlott összeolvadásoknak. A legnagyobb hasznot azonban a takarékszövetkezeti hálózattal, a Takarékbank irányítási jogával, az integrációhoz csatornázott állami tőkével, valamint a Magyar Postával és a Díjbeszedő Holdinggal megerősített FHB bankcsoport tulajdonosai arathatták le. Ám ezt már nem sokáig élvezhette a hadműveletet a háttérből levezénylő Spéder, mivel az Orbán–Simicska-háború kirobbanását követően elveszítette irányítói és tulajdonosi szerepét. Helyébe a korábban vele együttműködő, a tíz takarékszövetkezet fúziójával létrejött B3 Takarék vezetőjeként ismert Vida József lépett. Bár az osztrák Heinrich Pecina nevéhez köthető VCP Holding megmaradt a legnagyobb tulajdonosnak, képviselője kikerült a bank irányításából. (A tulajdonváltások homályos hátteréről némi információt ad, hogy Pecina segédkezett Mészáros Lőrinchez átjátszani a Népszabadságot megszüntető Mediaworksöt, és hogy a Vida-féle B3 Takarék is hitelezte már Orbán földijét.)

Az, hogy a „hadműveletet” levezénylő Spéder Simicska Lajos kegyvesztése után rögvest kikerült a pikszisből, egyúttal Magyar Bálint maffiaállam-elméletét is jól illusztrálja. A helyét elfoglaló, több szálon is az Orbán-kreatúra Mészáros Lőrinchez kötődő Vida tovább görgette a már addig is nagyra nőtt hólabdát. Az általa irányított (és részben tulajdonolt) Takarékbank az időközben Mészáros érdekeltségébe került MKB-val együttműködve bekebelezte az FHB-t, és átvette a szövetkezetek irányítását. A Takarék csoport így ma már ezermilliárd forintot meghaladó hitelezési potenciállal rendelkezik.

[1] A bankrendszer kilencvenes évekbeli átalakulását bővebben tárgyalom a Bankvilág Magyarországon című könyvemben (Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2002), itt csak néhány momentumot idézek fel.

[2] A magántulajdonok átjátszására a későbbiekben is előszeretettel alkalmazott tranzitállamosítás fogalmát Magyar Bálint vezette be. Vö. Magyar polip, Noran Libro, Budapest, 2013.

[3] A mélyebb részletekről lásd Nemzetstratégiai takarékok című cikkemet (Élet és Irodalom, 2014/11. március 14).

 

Kép: Kádár Emese

Bíró Judit – Csepeli György: A nemek alkonya (részlet az októberi számból)

Az élőlények evolúciós pályáján az emberhez vezető útról írt nagyszerű művében Charles Darwin, és megállapítja, hogy „az alacsonyabb rendű osztályokba tartozó állatok esetében a két nem gyakran egy egyedben egyesül, és azért a másodlagos nemi bélyegek nem fejlődhetnek ki” (Darwin, 1961. 318.). Darwin műve alapján úgy tűnik, hogy a nemek megjelenése előfeltétele az állatok magasabb osztályba lépésének. Az utódok megszületését eredményező nemzés a magasabb rendbe tartozó állatok esetében már nem egy, hanem két egyed dolga, ami növeli a sikeres utódok megszületésének a valószínűségét, mivel a nemzést megelőzi a nemi szelekció, a nőstény és a hím egymásra találásának egyáltalán nem magától értetődő drámája. A nemi szelekció jelentősen hozzájárul az evolúció sikeréhez, hiszen azoknak az egyedeknek adja meg génjeik továbbörökítésének esélyét, amelyek a legelőnyösebben kerülnek ki a párért folytatott versenyből.

A versenyben a kezdeményezés feladata többnyire a hímekre hárul, amelyeknek meg kell küzdeniük a többi hímmel a nőstény kegyeinek elnyeréséért. Azok a hímek nyernek, amelyek viselkedésük és külsejük okán a leginkább felkeltik a nőstények érdeklődését. A sikeres hímek átörökítik utódaikra a sikeresség jegyeit, hozzájárulva a faj fennmaradásához. A sikertelen hímek génjei átörökítetlenek maradnak. Az evolúcióból természetesen a nőstények sem maradhatnak ki. Az ő sikerük a megtermékenyülés és az utódok világra hozatala.

Az életbe lépő új egyedek kétszereplős létrehozása az evolúciós továbblépés záloga. A két nem léte egyben feladat- és munkamegosztást is jelent, ami fokozza az egyedfejlődés sikerének valószínűségét (Smith, Szathmáry, 2012). A nemi szelekció és a rá épülő munka- és feladatmegosztás a magasabb rendű osztályokba tartozó valamennyi faj esetében kiválóan működik, s nem meglepő, hogy az ember színrelépésével sem változott a helyzet. Ádám és Éva azonban versenyhelyzetben volt, meg kellett küzdeniük egymás figyelméért, s utódaiknak is csak akkor volt esélyük, ha proaktívak voltak.

Egyetlen kérdés marad nyitva. Mi az oka annak, ha a nemi szelekció utat téveszt, s a hímek hímeket, a nőstények nőstényeket választanak? Ez a viselkedés az utódnemzés szempontjából zsákutca, ahonnan a géneknek nincs továbbvezető útjuk a jövőbe. Mégis, azt látjuk, hogy mintegy ezerötszáz olyan magasabbrendű állatfaj él a Földön, melynek egyedei azonos nemű egyedekkel létesítenek rendszeresen szexuális jellegű kapcsolatot. A listán szerepelnek rovarok, halak, kétéltűek, hüllők, madarak, és természetesen bőven találunk példát a homoszexuális viselkedésre az emlősök között is.

Az evolúcióbiológusok szerint ilyen esetekben az utódnemzés elmaradása csak látszólagos hátrány. Egyfelől a homoszexuális viselkedés nem feltétlenül jelenti a nemi szelekciós versenyből való kilépést. Ha kisebb gyakorisággal is, de a homoszexuális aktusokba bocsátkozó hímek és nőstények szintén nemzenek utódokat. A vizsgálatok szerint a homoszexualitásnak a faj szintjén jelentkező társas és genetikai előnyei vannak, s emiatt tér vissza ez a viselkedés az új nemzedékekben újra meg újra (Scheuring, 2014).

Az ember készen kapta evolúciós örökségként a nemi szelekciót, de a nemi szelekció feltételei az állatokhoz képest alaposan megváltoztak. Az állatok szexualitásával ellentében az emberi szexualitás nonstop jellegű. Gyakorlatilag nincsenek időbeli korlátok, amelyek meghatároznák, hogy az egyedek mikor élhetnek nemi életet, s mikor nem. A szexualitás természeti korlátoktól való felszabadulása behozhatatlan evolúciós előnybe hozta a Homo sapiens egyedeit, akik a Föld egy meghatározott helyén megjelenve, bámulatra méltó ütemben sokasodtak, és pár tízezer év alatt a Föld szinte minden pontjára eljutottak. Freud „polimorf perverzitásként” írta le az ember rendkívül változatos hajlandóságát és vágyát a szexuális kielégülésre (Freud, 2015). Ugyancsak emberi sajátosság az egyedfejlődés idejének megnyúlása, a társas-közösségi környezet nélkülözhetetlensége a nemi önazonosság megtalálásában, aminek Scheuring István szerint három összetevője van: a testbe zárt nemi jelleg, a nemi érdeklődés iránya és a nemi identitás.

Az emberek szétszóródása csoportokban történt, ami a nyelvek, normák, szokások megsokszorozódását, a kultúrák sokféleségét hozta magával (Sumner, 1978). Azt már az egyes kultúrák normái határozzák meg, hogy a lehetséges szexuális viselkedések korlátlan repertoárjából az adott kultúra mit fogad el, s mit tilt. A tilalmasnak nyilvánított szexuális gyakorlatok nem tűnnek el, csak kívül kerülnek a láthatóságon, s amennyiben láthatóvá válnak, a tilalmat megszegőknek súlyos szankciókkal kell számolniuk.

Az emberi viselkedés ösztönző erőinek csak egyike a szexualitás. A másik, a nemi szelekcióban kulcsfontosságú erő az agresszivitás, melynek hiányában a férfi esélytelen utód nemzésére. Az emberi lét nem könnyen megoldható feladványa, hogy a szexualitásban és az agresszióban egyszerre meglévő építő és pusztító lehetőségek egyenlege pozitív legyen. Az embernek, éljen bárhol és bármikor, ezzel a feladvánnyal kell szembenéznie.

Heidegger jól látja, hogy a nyugati kultúra embere a közösségi létből a nyelv révén kiemelkedve egyénként szállt szembe a létező egészével, kikérdezve és megragadva azt akként, ami (Heidegger, 1992. 63.). Nietzsche Apollón mértékével határozza meg a népi-törzsi létből kiemelkedő egyént, aki nem titáni és nem barbár, miközben Dionüszosz leküzdhetetlen hatásaként magában hordozza a titáni és a barbár örökséget (Nietzsche, 1986. 43–44.). Az állam szervezetén belül elkülönült család interakciós és kommunikációs közösségében a „principium individuationis” mind a férfi, mind a nő sorsának jegye, akik egymással mint férj és feleség, gyermekeikkel mint apa és anya vannak kapcsolatban (Arisztotelész, 1984. 75.).

Az apollóni és a dionüszoszi kettősség tragikus szorításában születik meg a vérségi rokonok szexuális kapcsolattartásának tilalma, amit Hofstätter a minden emberben lehetőségként eleve ott lévő egyéni sorsképlet kiindulási pontjaként tart számon (Hofstätter, 1969). A vérfertőzés tilalmának alapja lehetett az a racionális felismerés, hogy az elsődleges rokonok szexuális kapcsolataiból származó utódok között feltűnően sokan vannak a veleszületett fogyatékossággal sújtottak (Csányi, 1999). Az Oidipusz-tragédia máig hatóan tette égbekiáltó bűnné az egykor megengedett szexuális kapcsolatot anya és fia között (Szabó, 1985). Az egyiptomi kultúrában az uralkodó családok tagjai között a vérfertőző kapcsolatok megengedettek voltak és maradtak, ami arra példa, hogy a kulturális tilalmakat kénye-keve szerint felülírhatja a hatalom.

Ha uralmi gyakorlat nem is maradt, de máig meglévő kulturális motívum a hatalmasság totalitását a kontroll nélküli szexualitással bemutatni, érzékeltetni. Richard Wagner Ringjének A walkür fejezete elején Siegmund és Sieglinde talákoznak. Nem tudják, hogy testvérek, sőt ikrek. A színtér egy kőrisfa köré épített ház, ahová Siegmund menekül, és a közös tapasztalat, a wälsungbánat hamar összehozza a nőt és a férfit az ellenséges, másnapra párbajra szólító Hunding házában. Siegmund és Sieglinde rögtön egymásba szeretnek, a nő mákonnyal elaltatja férjét, megmutatja Siegmundnak a kőrisfába szúrt kardot. Siegmund rögtön felel: „A sors nékem szánt szépséges nő és lángoló fényű kard!… Menyasszonyát lelte e lányban a bátyja… Húgom és mátkám! Az vagy te nékem, a wälsungvér szent nászra lép” (Wagner, 2003. 211., 221.). Wagner alaptézisében a legigazabb, mindent legyőző szerelem az ikerpárok szerelme: csakis ebből születhet meg Siegfried, a félelmet nem ismerő harcos. Aki aztán elbukik: hiába szerzi meg a félelem érzését, veleszületett ostobasága hibák sorozatába taszítja. Jelenidejűen egy francia író, Jonathan Littell választotta ugyanezen motívumot holokauszt-regénye alapjául. A regény egy fiktív náci bürokrata vallomása, s a főhős, Max Aue karaktere azáltal különbözik a többi névtelen, pusztán a náci paradigma jegyében gyilkolóktól, hogy nem is a zsidók elleni bűnökről, hanem inkább azon vérbűnök sorozatáról számol be, melyeket gyerekkorától kezdve folyamatosan elkövetett, kezdve ikertestvére megtermékenyítésétől anyja megfojtásáig: így a holokauszt egyfajta mögöttes díszletté halványul az összes európai nemi norma és tabu megsértésének vértől tocsogó eseményhalmazában (Littel, 2009).

Szelényi Iván: Társadalomtudomány három „rendszerben” (2. részlet a júniusi számból)

De mi is az illiberalizmus? Orbán a liberalizmus kritikájából indul ki. A liberalizmus az egyén szabadságáról szól, s nem látja, értékeli a nemzeti érdeket. Az illiberalizmus viszont egy olyan projekt, mely a nemzeti érdeket az egyéni érdekek fölé helyezi. Nos, ez nem ostobaság. Nincs politikai elmélet, amelyik tagadná, hogy van közösségi érdek, amely nem egyszerűen az egyéni érdekek summa summaruma. Ezzel Adam Smith, a „láthatatlan kéz”, a lehető legkövetkezetesebb klasszikus liberalizmus teoretikusa is tisztában volt, amikor Az erkölcsi érzelmek elmélete című könyvében arról írt, hogy az egyének elsősorban az alter szimpátiáját keresik, vagyis az én egoista érdekem, hogy azt követve jót tegyek alternek… Ugyanakkor nincs se politikai elmélet, se politikai gyakorlat, amelyik az önérdek, egyéni szabadság és közösségérdek, szolidaritás ellentmondását sikeresen teljes mértékben feloldaná. Orbánnak nincs válasza arra, hogy amennyiben az egyének nem látják a nemzeti érdekeket, akkor ki látja őket? Rousseau erre azt válaszolta: a hozzá hasonló bölcs és független, direkt politikai hatalommal nem rendelkező értelmiségiek, akik így a törvényadók (nem professzionális politikusok, de még a törvényhozó testületben sem ülnek). Ez a megoldás aligha lenne szimpatikus Orbánnak. Bár nem fejti ki részletesen, de aligha kétséges, azt hiszi, csak az erős végrehajtó hatalom képes a nemzeti érdekeket képviselni. S valóban, Orbán a mostani választási kampányban is azzal érvel, hogy csak egy lehetőleg ismét kétharmadot elérő Fidesz-kormány – s annak élén Orbán Viktor – képes az etnikailag meghatározott nemzetet külső veszélyektől, az iszlámtól, a bevándorlóktól, Soros Györgytől, Brüsszeltől, az ENSZ-től megvédeni. Aki bármelyik ellenzéki pártra szavaz, az Magyarország ellen szavaz, az a bevándorlóországra, iszlamizálódó és bőrszínében színesedő országra adja a voksát. Soros Györgyöt – akinek a terve a Fidesz szerint a fehér, keresztény Európa és a nemzeti szuverenitások felszámolása – az ellenzék valamennyi vezetőjével, a Jobbiktól a DK-ig, összeölelkezve ábrázolja a Fidesz legfontosabb választási reklámja.

Ezek után eléggé világos, hogy az illiberalizmus lényege a végrehajtó hatalom megszabadítása az őt bénító intézményektől. A 2010-es kétharmados győzelem lehetővé tette, hogy megszűnjön a törvényhozó hatalomnak a végrehajtó hatalomtól való függetlensége, a parlament meghozta azokat a törvényeket, amelyeket a végrehajtó hatalom kívánt, méghozzá jóformán mindig kétharmados többséggel, hiszen minden Fidesz-képviselő fegyelmezetten úgy szavazott, ahogy a párt vezetője, Orbán Viktor kívánta.

A következő cél az igazságszolgáltatás függetlenségét a végrehajtó hatalom által a lehető legnagyobb mértékben korlátozni. Az első lépés az alkotmánybíróság és a köztársasági elnök személyének olyan átalakítása volt, hogy azok ne akadályozzák, hanem segítsék a törvényhozás folyamatát. Az új parlament természetesen nem adott második terminust Sólyom Lászlónak, hiszen sok fejfájást okozott a kormányoknak (amíg kormányon volt, az MSZP sem kedvelte, sok borsot tört az orra alá), s bár Sólyom minden tudással és morális kvalitással rendelkezett, amire egy köztársasági elnöknek szüksége lehet, helyette Schmitt Pált választották elnöknek, aki ugyan vívásban olimpiai bajnok volt, de semmi tapasztalata vagy tudása a jogban s különösen az alkotmányjogban nem volt. Schmitt – ahogy ezt elvárták tőle – minden törvényt azon nyomban aláírt, s azt vallotta, nem akadályozni, hanem segíteni kívánja a törvénykezés folyamatát. Ezt is tette. Az őt követő Áder Jánosnak ugyan megvolt a jogi kvalifikációja, de azért ő is engedelmesen szinte minden alkalommal aláírt. Ezt követte az alkotmánybíróság végrehajtó hatalomtól való függetlenségének fokozatos felszámolása. Első lépésben megnövelték a bíróság tagjainak számát, nehogy az előző rendszerből „átöröklött” bírók akadályozzák a végrehajtó hatalmat. Ma már nincs egyetlen alkotmánybíró sem, akit ne a Fidesz-parlament nevezett volna ki, és Stumpf István kivételével a testület szinte minden kérdésben rábólint a parlament által hozott törvényekre.

Az igazságszolgáltatásnak – legfőképpen a bíróságoknak – bizonyos fokú függetlensége még fennmaradt. Bár sok jel mutat arra, hogy az ügyészség, elsősorban a legfőbb ügyész hivatala a végrehajtó hatalom eszköze, inkább indít eljárást a végrehajtó hatalom politikai ellenfelei ellen – idáig lényegileg soha nem politikai érvek, hanem gazdasági korrupció okán vagy ürügyén –, s a végrehajtó hatalom kliensei szinte soha nem kerülnek az ügyészség látókörébe. Ugyanakkor sok bíró a mai napig makacskodik, gyakran hoz olyan ítéleteket, melyeket a végrehajtó hatalom nem kedvel, s ezért időnként még nyilvánosan támadja is ezeket a bírákat, ami nem éppen komilfó egy jogállamban (nem mintha Donald Trump nem tenné ezt nap mint nap, de ki vonja kétségbe az ő illiberális törekvéseit?). Még Biszku Bélát is felmentette első fokon a bíróság, aztán politikai nyomásra a feljebbvitelen jelképes, rövid felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, s hagyták békében, otthonában meghalni. Számos szocialista politikust hosszan tartó eljárás (időnként hosszas előzetes letartóztatás) után a bíróságok felmentettek, gyakran bűncselekmény, máskor bizonyítékok hiánya miatt.

Mindez arra utal, hogy az illiberális állam inkább projekt, mint megvalósult rezsim. Aligha kérdéses, ha a Fidesz április 8-án ismét kétharmadot kap, akkor nagy erővel hozzálát a továbbélő liberális intézmények felszámolásához, és igyekszik annyira megközelíteni az illiberális állam ideáltípusát, amennyire csak lehet (bár ezt elérni, illetve az Európai Unió tagságát és az abból származó, a magyar gazdasági növekedés nagyobb részét adó támogatást megtartani aligha lehet). Mondandóm lényege, hogy annak a három hatalmi ágnak – a végrehajtó, a törvényhozó és az igazságszolgáltató hatalomnak – az összemosása, amelyeknek a szétválasztásáról Montesquieu értekezett, és a „jó” vagy „liberális” kormányzás kritériumának tekintett, mára Magyarországon jelentős mértékben előrehaladt, de egyelőre nem teljesült be.

Szólnék néhány szót a Montesquieu kora óta jelentőségre szert tett negyedik és ötödik hatalmi ágról, nevezetesen a médiáról és az önigazgató, illetve szűkebben értelmezve a civil szervezetekről. Ezek függetlensége az, ami leginkább érinti a társadalomtudományi kutatásokat.

Nos, a média elleni roham zajlik. A közszolgálati televíziót és rádiót sikerült teljes mértékben elfoglalni – ez szegény Antall Józsefnek, mint utaltunk már rá, nem sikerült, pedig ő is nagyon szerette volna. A legnagyobb példányszámban eladott napilapnak, a Népszabadságnak 24 órás puccsal történt megszüntetése azonban jelzésértékű. Igaz, ez sem diktatórikus, hanem illiberális módszerekkel történt, a kormány nem tiltotta be a Népszabadságot, s arról igazán nem tehet, hogy – a kormányhoz közel álló – osztrák tulajdonos úgy határozott, leállítja a lapot, és szélnek ereszti a munkatársait. Ezt inkább szingapúri módszernek nevezném. Ott sincsenek politikai ügyek, csak gazdaságiak.

Magyarországon – mint az jól ismert – a kormányzathoz közel álló üzletemberek felvásárolták szinte az egész vidéki sajtót, s azokból kormánypárti lapokat csináltak. Ugyanakkor itt sem sikerült az illiberalizmust teljes egészében kiépíteni. Van még ellenzéki sajtó, s van, aki megjelentet kormány- és rendszerkritikus cikkeket, könyveket. Ha a Kádár-rezsimben sem maradtak színvonalas kéziratok az íróasztalfiókban, ma még kevésbé maradnak. A magántőke nemcsak szolgálja a végrehajtó hatalmat, hanem még fejfájást is okozhat neki. Jó példa erre a Magyar Nemzet, amelyben Simicska sok borsot tör a barátból ellenséggé vált Orbán Viktor és kliensei orra alá. Összegyűjtött elég pénzt, amíg a hatalom közelében volt, hogy abból most (jobboldali) ellenzéki akciókat finanszírozzon, köztük a Magyar Nemzetet és a Hír TV-t. Hiába illiberális egy állam, minden tőkés rendszerben két kapura megy a játék a tőke és a politika között, csak az a kérdés, merre lejt a pálya, a politika vagy a tőke felé. A liberális államokban inkább a tőke felé, az illiberalizmusban egyértelműen a politika felé.

De folyik a háború az önigazgató és civil szervek ellen is. E dolgozat témájából eredően az önigazgató szervek esetében különösen az oktatási intézmények, azokon belül is leginkább az egyetemek és a Magyar Tudományos Akadémia figyelemre méltók.

Az egyetemi autonómia korlátozása sok fonton történik. Ennek fontos eleme, hogy a végrehajtó hatalom a vezetők kinevezésébe szisztematikusan beleszól, a szenátusok választhatnak ugyan rektort, de rektor az lesz, akit a humánerőforrás-miniszter majd kinevez. De mivel nem szabad túlságosan megbízni még az így kinevezett vezetőkben sem (a többségük azért mégiscsak értelmiségi, s olykor képesek önállóan gondolkodni, sőt még beszélni is), ezért a biztonság kedvéért pénzügyekben kancellárokat helyeznek föléjük, akiknél az akadémiai teljesítmény már igazán nem, de a végrehajtó hatalomhoz való hűség annál inkább számít. Ehhez még hozzájárul, hogy a végrehajtó hatalom igencsak egyenlőtlenül osztja el a forrásokat, létrehozta saját oktatóbázisát, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, s azt anyagilag igen jól ellátja. A Magyar Nemzeti Bank pedig saját, igen jól finanszírozott közgazdasági PhD-programokat indít, és kutatásfinanszírozó alapítványokat hoz létre azokból a nyereségeiből, melyek a valutaárfolyamok változásából keletkeztek, ezt a jegybankok – mivel nem feladatuk a profittermelés – be szokták fizetni az állami költségvetésbe. A CEU elleni fellépés egyik oka éppenséggel az, hogy a CEU a leginkább autonómnak nevezhető egyetem ma Magyarországon.

Az Akadémia valamivel sikeresebben védi az autonómiáját, de részben ez is fikció, hiszen költségvetése, de még az akadémikusi tiszteletdíjak is az állami költségvetéstől függnek. Ezért – helyesen – megpróbál kívül maradni a napi politikai vitákon, időnként mégis kompromisszumokra kényszerül. A legriasztóbb ilyen kompromisszum az volt, amikor a Magyar Tudományos Akadémia tekintélyét kockáztatta a közterek elnevezése körüli politikai csatákban, s képes volt olyan „tudományos” tanácsot adni, hogy Lukács Györgyről nem lehet Magyarországon közteret elnevezni. A legsúlyosabb kompromisszumot a Magyar Művészeti Akadémiának a tudományos akadémia rangjára való felemelésekor tették. Ez ellen még az MTA akkori – a Fideszhez közel álló – elnöke is tiltakozott, eredménytelenül. Széchenyi az Akadémiát a magyar nyelv, a tudományok és mindenfajta művészetek ápolására hozta létre; a művészeteket az Akadémiából csak annak szovjetizálásakor zárták ki. Ezt korrigálandó hozták léte a Széchenyi Művészeti Akadémiát, mint az MTA társintézményét, de gyakorlatilag minden költségvetés nélkül. Makovecz Imre hamarosan megalapított egy ezzel versengő intézményt, a Magyar Művészeti Akadémiát, mivel vélhetően a Széchenyi Akadémia tagságának nagyobb része a „másik szekértáborhoz” tartozott, inkább volt ballib, mint nemzeti. Miért ne, lehet akárhány akadémia, ebben semmi kivetnivaló nincs, legfeljebb csak sajnálkozni kell azon, hogy miért nem tudnak művészek, akik a politikáról mást gondolnak, egymással beszélni. Hát nem tudtak. Ők sem. Az azonban már az illiberális állam gesztusa volt, hogy az új alkotmány megalkotásakor meghagyták a Széchenyi Művészeti Akadémiát egy amatőr baráti társaságnak, a MMA-t viszont köztestületté nyilvánították, és sok milliárd forinttal kistafírozták. Ezen túl az MMA tagjainak komoly járadékot utalnak, s az MMA kulcsszerepet játszik a legfontosabb művészeti díjazottak kiválasztásában.

Az egyetemek és az MTA autonómiájának korlátozása azért is feltűnő, mert az illiberális állam hatalmas kultúrharcot folytat. A harc a nemzeti identitás megőrzéséért, a nemzeti kultúra központba állításáért, a nemzeti büszkeség érdekében a történelem átértelmezéséért folyik, s fontos lenne, hogy ebben a liberalizmusra hajló egyetemi tanárok és oktatók ne kerékkötők legyenek.

Az illiberális állam fontos csatatere a civil szervezetek elleni harc. Civil szervezetek könnyen átvehetik azt az ellenőrző szerepet, amelyet a függetlenségükben csorbult hatalmi ágaknak kell egy liberális államban gyakorolniuk. Ennek klasszikus példája a Helsinki Bizottság, mely a jogállamiság védelmében utóvédharcot próbál folytatni. Orbán Viktor megígérte választóinak, ha újra nyernek, „elzavarják Gyuri bácsit”. Abból, hogy megmondta, hozzávetőleg kétezer civil aktivistát tart Soros-ügynöknek, arra is lehet következtetni, hogy ezeket a személyeket a nemzetbiztonsági szervezetek, úgy tűnik, megfigyelés alatt tartják.

Remélem, világos, hogy milyen irányban várható az illiberális állam továbbépülése. Vannak kitűnő követendő példák, mindenekelőtt Putyin Oroszországa, Erdoğan Törökországa vagy a Li Kwan Yu által kifundált szingapúri rendszer. S nem véletlen a Fidesz szimpátiája Trump elnök iránt, aki éppen a húsvétot használta fel arra, hogy azt javasolja, a Washington Postot (amely közölt néhány vele kapcsolatos kritikát) politikai lobbista szervezetként kellene regisztrálni. Láthatóan az amerikai elnök is tanul az oroszoktól, meg a magyaroktól is. Mindkét államban szó van arról, hogy „külföldi ügynökként” regisztrálják azokat a civil szervezeteket, amelyek külföldi támogatást is kapnak, ha azok hatékony módszereket javasolnak a végrehajtó hatalom eredményes működésének akadályozására.

De térjünk vissza ennek a dolgozatnak, legalábbis ennek a fejezetnek az alapkérdéséhez: lehet-e társadalomkutatást és rendszerkritikai társadalomelméletet művelni az illiberális államban? Erre olyan válaszom van, amelynek, gondolom, a liberális vagy baloldali értelmiségi talán örülhet: de még mennyire, most aztán igazán lehet. Csak két példát említenék a közelmúltból. Az egyik Magyar Bálint maffiaállam-elmélete. Lehet vele vitatkozni, de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy olyan magvas rendszerkritikai elméletet alkotott, amilyenre a 80-as évek eleje óta talán nem volt példa, vagy hogy óvatosabban fogalmazzak, nem sok példa volt. A másik izgalmas példa a Hegymenet. Ezt a könyvet egy jogász szerkesztette, akiről korábban az volt a vélemény, hogy közel áll a Fideszhez. A kötet Magyar könyveinél óvatosabb, de szisztematikus rendszerkritikát közöl, s nem véletlen, hogy az MTA igyekezett magát távol tartani tőle, illetve a könyv finanszírozásától. Nem kell az oroszlán bajuszát húzogatni. Bölcs mondás. Tényleg nem kell, különösen, ha az oroszlán adja a költségvetésünket. De amikor ez kiderült (lehet, hogy igaz se volt, az MTA tényleg azt hitte, hogy ezek az írások nem elég tudományosak… ez volt az érv a kiadása ellen), egy magánvállalkozó felvállalta a könyv kiadását, s mint annak idején a szamizdatokat, ezt a kötetet is cukorként vitték a vásárlók, busás profitot biztosítva a bátor kiadónak, dicsőséget a szerkesztőnek s a szerzőknek. A történet fő üzenete: amíg van piac, az állami, bürokratikus korlátozás nem mindenható. Ha például 1975-ben megengedték volna egy magánkiadónak, hogy jelentesse meg Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvet, az a gyanúm, kerestünk volna eleget, hogy azt az egy hetet, amit a Gyorskocsi utcában töltöttünk, ne kelljen elvesztegetett időnek tekintenünk. Ne tessék megijedni, nem ötleteket adok az illiberális államnak, csak rossz viccet mondok.

Nem volnék hű önmagamhoz, ha ezt az írást nem egy grimasszal, némi öniróniával fejezném be. Lehet, hogy csak nosztalgiázom? Ezerkilencszázhatvannyolcban lettem harmincéves, fiatal voltam, minden szép volt, még a Gyorskocsi utcai börtönben „felszolgált” (mit csinál a börtönőr, ha ennivalót hoz a rabnak?) grenadírmarsot is élveztem. Lehet, hogy éppen ezért eltúlzom az 1963 és a 80-as évek eleje között született társadalomtudományi teljesítményeket? Jó, túlzok, de azért ugye abban igazam van, hogy A hiány és a Vázlat Európa három történeti régiójáról maradandó remekművek? S talán abban is lehet valami igazság, hogy a hatalom közelébe kerülő (ha nem is osztályhatalomba jutó) értelmiség a következő húsz-harminc évben többet foglalkozott publicisztikával és politikával, mint kritikai társadalomtudománnyal. S ha ez igaz lenne, akkor hadd legyek optimista. Nem kell szeretni az illiberális rezsimet ahhoz, hogy belássuk, mintha pezsdülne a szellemi élet. Ne a nagy öregekre figyeljünk, hanem a fiatalokra, a negyven alattiakra. Nem kevés fiatal kutatóval találkoztam az alatt a három év alatt, amit itthon töltöttem. Nem írnak cikkeket a napilapokba, a hetilapokba, de gondosan olvassák a nemzetközi irodalmat, és törik a fejüket a nagy társadalomelméleti problémákon. Illiberális politikusok, tessék vigyázni: nincs veszélyesebb annál, mint mikor elhallgattatják azokat a másként gondolkodó – mondhatnánk azt is, antipolitikus – fiatalokat, akiket nem lehet szellemi kerítések közé bezárni.

[1] Simicska Lajos április 11-én felfüggesztette a Magyar Nemzet kiadását, a Lánchíd Rádió csak zenét sugároz, és a mágnás a Heti Válasszal együtt értékesíteni óhajtja médiaérdekeltségeit. A Hír TV-nél ugyanettől az időponttól racionalizálást jelentett be. (A szerk.)

 

 

 

 

Kép forrása: http://www.szaboabel.hu/paintings.html

Szelényi Iván: Társadalomtudomány három „rendszerben” (részlet a júniusi számból)

Társadalomtudomány három „rendszerben”1

Bevezető megjegyzések a rendszerekről, rendszerváltásról és politikai rezsimekről

Amikor arra kérnek, beszéljek arról, hogy a három rendszerváltást társadalomkutatóként miként éltem meg, bizonyára a Kádár-rendszerre, az 1990–2010 közötti liberális demokratikus rendszerre, végül a 2010-ben kezdődő Orbán-rendszerre gondolnak. Én a rendszer fogalmát óvatosan kezelném. Rendszer alatt egy társadalom társadalmi-gazdasági berendezkedését értem, a szótáramban ez hasonló ahhoz, amit a marxisták termelőmódnak, pontosabban társadalmi formációnak neveznek. Ilyen megfogalmazásban 1990-ben rendszerváltás történt: a szocialista társadalmi rendet piaci kapitalista rendszer váltotta fel. Körössényi András nyomán én is szívesen használom a rezsim kifejezést az egy-egy rendszeren belüli változatokra. Kétezer-tízben ilyen értelmezésben rezsimváltozás történt, az elmúlt nyolc év sajátos Orbán-rezsimet épített ki, amit illiberális demokráciának nevez, megkülönböztetve az előző nyolc év „szoclib” rezsimjétől.

Az Orbán-rezsim teoretikusai továbbá hajlamosak azzal érvelni, hogy 1990-ben nem következett be igazi rendszerváltás – ez a gondolat Csurka Istvánnak a kilencvenes években kialakított álláspontjára rímel, ennek a gondolatnak a fő építőköve az elit reprodukciója volt. Azért nem volt rendszerváltás, mert a kommunista elit átmentette magát, és az első Fidesz- kormánynak nem volt elég ereje ahhoz, hogy ezzel leszámoljon. Bezzeg – állítólag – ennek 2010-ben nekilátott, s ha 2018. április 8-án megint kétharmadot szerez, azt be is fogja fejezni.

E dolgozat előfeltevése, hogy 1990-ben rendszerváltás történt, és nem tulajdonítok nagy elméleti jelentőséget annak, hogy az elit mennyiben reprodukálódott, az új piaci kapitalizmus vezető gazdasági, politikai, kulturális aktorai a rendszerváltás előtt kommunisták vagy kommunista vezetők voltak-e. Az 1998-ban megjelent Kapitalizmus kapitalisták nélkül című könyvemben 1993-ban hat országban végzett kutatás adatai alapján azt próbáltam bizonyítani, hogy a legtöbb posztkommunista országban az elit cirkulációja legalább olyan mérvű volt, mint a reprodukciója. Számomra nem az volt a lényeg, hogy ki van vagy volt döntéshozó pozícióban, hanem az, hogy ott a rendszer logikája alapján mit tesz. Ezért a vállalatát birtokló vagy irányító, ha profitot maximalizál: tőkés. Akkor is, ha korábban MSZMP-párttitkár volt valahol. Tény ugyanakkor, hogy egy-egy társadalmi rendszerben a különböző aktorok szerepei nem túldetermináltak, hanem a politikai rezsim változásával módosulnak. Más volt egy szocialista nagyvállalat vezetőjének lenni 1951-ben, mint 1981-ben, hasonlóképpen változtak a vállalkozói szerepkörök is a 90-es évektől a 2010–2018 közötti időszakra.

Végül egy bevezető megjegyzés a Kádár-rendszerről. Kádár századik születésnapja alkalmából írtam egy dolgozatot, és azzal érveltem, hogy Kádár sokarcú politikus volt. Uralma 1957–63 között hasonló volt, mint az 1949–1956 közötti kommunista uralom (még ha a sztálinista korhoz, 1949–53-hoz képest valamelyest kevésbé volt is despotikus). Az 1963-as „nagy kiegyezés” után viszont a Kádár-rezsim sajátos paternalista uralmat gyakorolt (ami fehér holló az államszocializmus történetében).

A mostani dolgozatban tehát a társadalomtudomány lehetőségeiről és korlátairól szólok. Élettapasztalataimat két rendszerben, az államszocializmusban és egy kialakulóban levő piaci kapitalizmusban, illetve három rezsimben, a kádári paternalizmusban, a rendszerváltást követő kvázi liberális demokráciában (a módosító jelzőt igyekszem részletesebben indokolni) és a 2010 óta kialakulóban lévő – egyelőre még távolról sem konszolidált – illiberális rezsimben szereztem. Elemzésemet ezekre alapoztam.

 

Társadalomkutatás a kádári paternalista rendszerben

 

Kemény István nyomán úgy gondolom, hogy az 1963 után új profilt kialakító kádári paternalista rendszer hármas kiegyezésen alapult.

Az amnesztia fontos gesztus volt a kommunista párt részéről az értelmiség felé. Akkoriban gyakran jártam Andorka Rudolfék házibulijaira, ezeken sorra jelentek meg a börtönből frissen szabaduló ötvenhatosok. A másik ilyen nagy házibuli-szervező a már korábban szabadult Eörsi Pista volt. Akkoriban Szecskő Tamással is barátkoztam, többször elhurcoltam magammal Eörsi bulijaira, aki így mutatott be minket: íme, itt vannak a „hófehérkék”. Mi voltunk azok a társaságban, akik nem ültünk. De 1956-ról nem sok szó esett. Elkövetkezett a nagy amnézia korszaka – mintha nem is lett volna forradalom és azt követően ellenforradalmi terror. Idővel az értelmiség előtt fokozatosan megnyíltak az ajtók. El lehetett utazni külföldi konferenciákra, de még rövidebb-hosszabb tanulmányutakra is. Nagyobb lett a publikációs szabadság, egyre kevesebb kézirat maradt az íróasztalfiókban (1989-ben szinte egyetlen fontosabb kézirat se került elő). Javultak a szakértelmiségiek állás- és jövedelmi lehetőségei, nőtt a döntéshozatali pozíciókban azoknak az arányszáma, akik kompetens szakembernek számítottak. Az 1970-es évek végétől még a disszidálás is elfogadottá vált, a különösen rendszerkritikus értelmiségieket – nem voltak túl sokan –kirúgták ugyan az állásukból, de meg tudtak élni valamiféle „második gazdaságban”, esetleg szamizdat kiadók működtetéséből. Időnként bevitték őket a Gyorskocsi utcába, de estére többnyire hazaengedték őket, s azt a nagy kitüntetést, hogy 72 órára benn tartsák őket, csak keveseknek sikerült kivívniuk.

A második kiegyezést a parasztsággal kötötték meg. Bár a kollektivizálást a Kádár-rezsim is végigverte, de Fehér Lajos és Erdei Ferenc bölcsességének köszönhetően ez sajátos „magyar úton” ment végbe. Mese nem volt, a téeszbe be kellett lépni, de azt nem bánták, hogy a férfiak elmenekültek a városi iparba, és az otthon maradt asszonyoknak megadták az egy hold háztáji földet, ott pedig a termelést fokozatosan deregulálták. A szövetkezettel szimbiózisban élő háztájit az akkor kialakult utóparasztság (Márkus István kifejezése) vagy parasztmunkások (Kemény István terminológiájában) igencsak jól tudták hasznosítani. A városi piacokon szabad piaci árak jöttek létre, s ennek nyomán a magyar faluban olyan jólét mutatkozott, amilyen ezer év alatt soha nem volt. Épültek a kockaházak, szaporodtak a tévék és a mélyhűtők, még autóra is tellett (ugyan többnyire csak Trabantra), amire szükség is volt a termékek városba hordásához. A városi piacok megteltek remek gyümölcsökkel, húsokkal. Aki a hatvanas évek végén a Nagycsarnokba ment vásárolni, eszébe sem jutott, hogy itt hiánygazdálkodás van. Na jó, a sertésmáj vagy a bélszín valóban hiánycikk volt.

A rezsim a harmadik kiegyezést az ipari munkásosztállyal kötötte. A mezőgazdasági kiskapitalizmus sikerein felbuzdulva, mintegy importálta a rezsim a háztáji gazdálkodás intézményét az iparba. Ezekből lettek később a vgmk-k, a vállalati gazdasági munkaközösségek. Ahogy a téesz megengedte, hogy a parasztok az egy hold földdel (később féllegálisan az még több is lehetett) többet foglalkozzanak, és többet keressenek, mint a közösben, az iparvállalatok is kitalálták, hogyha nem tudják a tervüket teljesíteni, miért ne engednék meg a munkásoknak, hogy hozzanak létre afféle maszek brigádokat. Maradhassanak benn a munkahelyükön munkaidő után, s mintegy maszekban termeljék meg azt, sokkal magasabb jövedelemért, amit elvileg a vállalatnál a hivatalos munkaidő alatt kellett volna megtenniük. Kis félmagángazdaságok működtek, gyakran virágoztak, megjelent a „gebin” és idővel „magánnak” elismert kis és nem is mindig olyan nagyon kis vállalatok. Így indult útjára Demján Sándor és Széles Gábor.

Ezért a 80-as évek közepére, végére a szocializmus „méhében” – hogy a termelőmódváltás marxi terminológiáját használjam – megszületőben volt az új, már kapitalista rendszer. Ezt követően éles fordulat következett az úgynevezett spontán privatizációval.

Ennek az 1989 előtt embriotikusan megszülető rendszerváltásnak a jele volt, hogy kialakult az értelmiség új élcsapata – amint arról Szalai Erzsébet oly gyakran írt s újabban is megemlékezett. Ezek között voltak demokratikus szocialista reformerek, harmadikutas, a kapitalizmus és szocializmus fogalmát egyaránt tagadók és a kapitalista átalakulás szükségességét, sőt kívánatosságát vállaló teoretikusok vagy ideológusok.

Ezzel el is jutottunk a társadalomtudományoknak a kádári paternalista rezsimben kialakult helyzete elemzéséhez.

Ezerkilencszázhatvanhárom előtt a társadalomtudományok művelőitől elvárták, hogy marxisták legyenek, a marxizmus kritikája vagy akár csak a marxizmus pluralizmusának vállalása eretnekségnek számított. A marxizmus felé legalábbis kalapjukat kellett lengetniük a szerzőknek ahhoz, hogy írásaik megjelenhessenek. Az én szakmám, a szociológia különösen kényes helyzetben volt, hiszen a 60-as évek elejéig a szociológiát „burzsoá áltudomány”-nak minősítették. Szalai Sándor, Szántó Miklós és Hegedűs András voltak a faltörő kosok, akik azt próbálták bizonygatni, hogy lehetséges marxista szociológia is. Azt hiszem, nem az ő érveik, hanem a kialakuló kádárista paternalista rezsim igényei miatt végül 1963-ra a szociológia mint tudomány polgárjogot nyert.

Melyek voltak ezek az igények? Az a reformkommunizmus, amelyet a kádárista paternalizmus is képviselt, elkötelezte magát a társadalomtudományos tervezésre, s ezt lehetett úgy is értelmezni, hogy szükség van a társadalmi tények ismeretére. A szociológiát tehát lehetett úgy prezentálni, hogy ez az a tudomány, amelyiknek megvannak a módszerei – s itt elsősorban az empirikus szociológiára, a kutatás módszerére lehetett gondolni –, amelyekkel objektív módon meg lehet ismerni a társadalmi valóságot. Paradox módon tehát a párt és állami vezetésben a szociológia iránt érdeklődők ezért az amerikai stílusú szociológiára, s nem a marxi kritikai szociológiára gondoltak. Az, hogy az empirikusan megalapozott, objektivitásra törekvő szociológia is lehet társadalomkritikai, a 70-es évek elejéig a párt korifeusainak eszébe se jutott.

Így azután 1963. március 15-én megalakult az MTA Szociológiai Kutató Csoportja, amelynek alapító igazgatója a sztálinista politikusból üzemszociológussá vált Hegedűs András lett. Ez a műhely jórészt Hegedűs rendkívüli emberi és eszmei toleranciája miatt roppant sokszínű intézménnyé lett. Az alapító tagok közt volt a nemrég elhunyt Szesztay András, aki református evangelizációs gyökerekkel rendelkezett, Varga Károly, aki kezdetben katolikus lelkésznek készült (egyikük sem kacérkodott a marxizmussal). Ha nem is az első naptól, de hamarosan a csoport munkatársa lett a Lukács Györgyhöz való hűsége miatt hidegre tett Heller Ágnes, a Szabad Nép lázadó újságírói között fontos szerepet játszó, 1956 után a börtönt is megjárt Lőcsei Pál, a gyanúsan józanul reformista Gyenes Antal (aki begyűjtési miniszterként egyetlen rendeletet hozott: megszüntette a begyűjtést), és a legpolgáribb polgárasszony, Losonczy Ágnes.

Istenem, ha ma fel lehetne állítani egy kutatóintézetet ilyen fantasztikusan különböző s a világnézeti spektrum ennyire széles skáláján elhelyezkedő emberekből! Én egyébként 1963–67 között nem kaptam teljes állást – Hegedűs gyanakodott a pasaréti úrifiúkra –, csak félállású kutató voltam, de aztán 1967-ben teljes állásban felvett a titkárának (jó barátságba is kerültünk, a barátságot a kölcsönös szimpátia erősödése mellett a vörösbor kölcsönös szeretete olajozta meg).

Ennek a rendkívüli sokrétűségnek megvolt az intellektuális hozama is. A Szociológiai Kutató Csoportban élénk viták zajlottak a legfontosabb elméleti kérdésekről, s bár egyikünk sem volt képzett szociológus, a szakmát tanulgattuk, s a születő magyar szociológia számottevő nemzetközi figyelmet is kapott. Ezt persze a magyarországi reformfolyamat is indokolta, Jugoszlávia után és Csehszlovákia vagy Lengyelország előtt, a 60-as évek közepén a kádári reformok rendkívüli figyelmet kaptak. Úgy tűnt, hogy itt egy érdekes társadalmi laboratóriumot lehet megfigyelni, amiből a szimpatizálók azt remélhették, megszülethet az emberarcú szocializmus.

Így bár a Szociológiai Kutató Csoport volt a legizgalmasabb műhely, kitűnő szociológusok indultak útnak ezekben a kritikus években másutt is, főként a KSH-ban. Cseh-Szombathy László, Ferge Zsuzsa, Andorka Rudolf, Kemény István nevét kell említenem. Ferge Zsuzsa 1963-as társadalmi mobilitási kutatása – amihez azután Kemény István és Andorka Rudolf kapcsolódtak – világszínvonalú teljesítmény volt. Talán a legjobb empirikus vizsgálat, amit a magyar szociológia nyújtani tudott. Haraszti Miklós intézményekhez nem kapcsolódó gondolkodó volt, de remekműve, a Darabbér világsiker lett, s a mű, amelyet a magyar hatóságok felfüggesztett börtönbüntetéssel jutalmaztak, a korszak kritikai szociológiai gondolkodására rímel. Meg kell említenem a Lukács-iskola néhány fontos történelemfilozófiai teljesítményét, elsősorban Heller Ágnes A reneszánsz emberét, Vajda Mihály fasizmusról írt könyvecskéjét, illetve Márkus György Marxizmus és antropológia című hosszabb esszéjét. Néhány év alatt a szakmát tanuló, abban szisztematikus képzéssel nem rendelkező magyar szociológusok és hozzájuk kapcsolódó társadalomfilozófusok megjelentek a nagyvilág színpadán. Valamikor a 70-es évek végén – mi már Ausztráliában éltünk – Fehér Ferenc, aki nagy sportrajongó volt, és gyerekként arról álmodozott, hogy olimpiai bajnok lesz, azt mondta: „Ivánkám, benn vagyunk a döntőben” – s ennek olyan „fehérferis” túlzással volt valamelyes valóságtartalma. Ha nem is a döntőben, de az olimpiai válogatóversenyen…

A szociológiának ezt a (rövidre sikerült) virágzását csak azért emelem ki, mert ezt a tudományágat a kádári paternalizmus tette lehetővé, de pezsgett az élet más társadalomtudományokban is, mindenekelőtt a közgazdaságtanban. A korszakot mintegy lezáró világklasszis Kornai János A hiány című remekműve, amely 1980-ban jelent meg, amikor már a Kádár-rezsim eróziója igencsak előrehaladottá vált. De Kornai mellett – aki Fehér Feri szavait idézve valóban „döntős” volt, és meg kellett volna kapnia ezért a könyvért a Nobel-díjat – olyan izgalmas közgazdásztudósok termékenyítették meg a magyar tudományt, mint Jánossy Ferenc, Bródy András – hogy csak jelzésszerűen utaljak néhányukra a legjobbak közül. Izgalmas idők voltak ezek a történelemtudományban is: Hanák Péter, Szűcs Jenő, a Berend–Ránki kettős szintén világszínvonalú történettudományt művelt. Szűcs Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéje rövidebb, mint A hiány, de hasonlóan nélkülözhetetlen a kelet-európai társadalmak megértéséhez.

Ezerkilencszázhatvannyolc volt a magyar gazdasági reform bevezetésének az éve, de hamarosan megindult a reformellenes áramlat, amelyet mi, Konrád Györggyel Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünkben „a bürokratikus rend ellentámadásaként” jellemeztünk. Ez a folyamat, mely 1972 körül felgyorsult, lefagyasztotta a mosolyt a társadalomtudományi értelmiség arcáról. A szociológusok körében a Konráddal írt, előbb említett közös könyvünk sorsa elvette a kedvet az ilyen típusú, nagy ívű, összehasonlító kritikai társadalomelmélet művelésétől. A legjobbak – mint Kolosi Tamás is – a kvantitatív elemzés elefántcsonttornyába menekültek.

Egyébként Magyarországon – s úgy sejtem, általában a szocialista országokban – a marxizmus nem kimondott vagy akár kimondott elvetésével egy időben általában hanyatlott a nagy elméletek iránti érdeklődés. Ez kevéssé következett be az Egyesült Államokban és Angliában. Franciaországban és Németországban pedig éppenséggel a nagy elméletek virágzásának a kora zajlott, gondoljunk csak Perry Andersonra, Pierre Bourdieu-re, Michel Foucault-ra vagy Jürgen Habermasra. A magyar (s azt hiszem, szocialista) fejlődés oka részben az volt, hogy még a paternalista kádári rezsim is jelezte: ilyen ambíciójú kritikai elemzést nem tűr el. De ez önmagában még nem magyarázza a nagy elméletek halálát. Ez összefüggött azzal is, hogy 1980 után már nemhogy nem volt kötelező marxistának lenni, de egy magára adó társadalomtudósnak még csak utalni is kínos volt Marxra. Amikor 1982-ben először hazaengedtek, s előadást tartottam az MSZMP Társadalomtudományi Intézetében, egy bizonyos mértékig marxizáló elemzést mutattam be, a hallgatóságom meg volt döbbenve. „Iván meg van őrülve, hogy ilyen marhaságokon töri a fejét”, hallottam vissza, miközben ugyanebben az időben az Egyesült Államokban sok sikert arattam a hasonló előadásokkal és publikációkkal.

A 70-es évek végétől egy új generáció jelentkezett. Szalai Erzsébet „a nagy generációnak” nevezi (amihez ő maga is tartozott) a fiatal közgazdászoknak azt a csoportját, amelyik főleg az 1968-ban létrehozott Pénzügykutató Intézet körül egyre radikálisabb reformterveken dolgozott együtt. A Fordulat és reform szerzői között találhatjuk Lengyel Lászlót, Bokros Lajost, Matolcsy Györgyöt, Surányi Györgyöt, akiket aztán a szél 1988–89 után a legkülönbözőbb irányokba vitt el. Akárhogy is, a Fordulat és reform fontos dokumentuma ennek a reform-közgazdaságtannak.

A fiatalok – főleg szociológusok, történészek, filozófusok – egy másik csoportja is radikalizálódott, s kezdte létrehozni a „demokratikus ellenzéket”. Itt említeném Magyar Bálintot vagy Demszky Gábort, illetve a fiatal „disszidensek” fő intellektuális inspirátorait, a „Lukács-unokákat”, Kis Jánost és Bence Györgyöt, akik Marxtól elbúcsúzva idővel a klasszikus liberálisoknak, majd a neoliberálisoknak a hatása alá kerültek.

A 80-as évek radikális ellenzékisége és reform-közgazdaságtana óriási szerepet játszott a Kádár-rezsim és a szocialista rendszer megbukásában. Ehhez persze kellett a gorbacsovi fordulat, de ne becsüljük alá a belső bomlasztó erőket se. Gorbacsovval ellentétben 1987–88-ra a magyar radikális ellenzék és reformközgazdászok már nem azt hitték, hogy megmentik a szocializmust; ők már elkötelezték magukat a rendszerváltásra. Politikai jelentőségük óriási, de a rendszerváltás előkészületének a munkái lefoglalták őket, nagy ívű elméletek megalkotására se kedvük, se idejük nem volt.

Csepeli György: A meghasadt identitás

Nemrég kerültek kezembe Soros Tivadar eredetileg eszperantóul írt, később angolra, majd magyarra fordított emlékiratai, melyekben a Budapesten töltött 1944-es év során átélt élményeiről ír rendkívül színesen és fordulatosan. Volt mire alapoznia, hiszen 1944. március 19-től kezdve nem volt olyan nap, amikor hétköznapi mércével mérve valami rendkívüli ne történt volna vele és családjával.

Az emlékiratokat olvasva jutott eszembe Goffman „diszkrepáns szerep”-elmélete, mely azt a fajta, látszólag hamis identitást írja le, melynek lényege, hogy valaki másnak mutatkozik, miközben a mélyben nagyon is vállalja eredeti identitását. A paradoxon abban áll, hogy minél inkább tagadja az ember a saját identitását, annál inkább azonosul eredeti önmagával.

Rendkívüli körülmények kellenek ahhoz, hogy valaki képes legyen önmaga „kettéhasítására”, és nem kérdés, hogy 1944-ben Budapesten ezek a körülmények fennálltak. A visszaemlékezés azért érdekes, mert nemcsak megismerteti, hanem meg is érteti annak az embernek a hősiességét, akiből egyébként teljességgel hiányzanak a hősies vonások. Soros Tivadarból a helyzet hozta ki a hős szerepét, amelyet fantasztikus humorérzékkel, a szenvedők és az üldözöttek iránt érzett mély együttérzéssel teljesített, megmentve ezzel sok száz ember életét.

Akit a sors megkímélt attól, hogy átélje a meghasadt identitás paradox kettősségét, azt a diszkrepáns szerepjáték belső ellentmondásossága első pillantásra megriasztja és megrémíti, hiszen ugyanezt a kettős játékot játsszák a kémek, besúgók, renegátok, akiknek nincs jó hírük, egyiknek sincs nagy becse a társadalomban. Zsidóként 1944-ben Budapesten azonban nem lehetett másként életben maradni, mint annak belátásával, hogy felül kell kerekedni a kíméletlen és gátlástalan ellenfélen.

Az esettanulmánynak különös aktualitást ad a kormány által szervezett, pénzelt és irányított morális pánik, amely Soros Tivadar fiát, az 1944-ben Budapesten bujdosó Soros Györgyöt első számú közellenségként mutatja be. A kampány önmagában is visszatetsző, de még inkább az, ha belegondolunk, hogy 2017-ben ugyanott zajlik, ahol Soros Tivadart és családtagjait hetvenhárom évvel korábban halálra szánták, csak azért, mert a zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek.

Minden ember egyszeri és megismételhetetlen lény, de senki sincs, akiben ne térnének vissza elődei, akiben nincsenek ott azok, akikkel közös a sorsa. A társadalmi identitás a születéskor készen talált, az elődök által kommunikációs úton átörökített azonosulási minta, mely lehetőséget ad a felnövekvő egyénnek, hogy biztos pontot találjon a magának az emberek árjában.

Az emberek közötti rendszerezés kiindulópontja a név, amelynek jelöltjei egy-egy csoport tagjait foglalják magukba. A személy azonosulásának alapja a saját csoport neve, mely a saját csoport és az idegen csoportok tagjai perspektívájából lehetővé teszi a személy beazonosítását.

Ami azonosulás az egyén szempontjából, az mások számára alkalom az azonosításra. Az azonosítást lehetővé tevő jelek, mint a jelek általában, a fizikai világból származnak, de jelentésük túlmutat a fizikai mozzanaton, amelyből egyes esetekben analógiásan következik a jelentés, más esetekben a jelentés csupán a jelhasználók konszenzusán múlik. Jelentéshordozó lehet az anatómiai értelemben vett test egésze vagy bármelyik része, a bőr, a szem, a haj színe, az arc, a szem, az ajak nyílása. A test „kulturális anatómiájának” tartozékai az öltözék, az ékszerezés, a bőr tetoválása. Azonosítás támpontja lehet a viselkedés és a beszéd (Csepeli, Örkény, Székelyi, 1999).

Az identitás jeleinek készlete jellegzetesen különbözik aszerint, hogy a jeleket a személy a saját csoport tagjainak azonosítására használja, vagy a jelek idegenek (más csoportok tagjai) azonosítására szolgálnak.

A társadalmi identitás kutatóit megosztja a kérdés, hogy az azonosulás és azonosítás jelei természetesek-e, vagy sem. Az esszencialista felfogás hívei azon az állásponton vannak, hogy az identitás jelei analógiásan utalnak a személy hovatartozására, aki ezeket a jeleket nem tekintheti nem létezőnek, legfeljebb leplezheti őket. A konstruktivista felfogás szerint az identitás szülője a kollektív képzelet, s az azonosítást szolgáló jeleknek nincs lényegi közük a csoporthoz, amelyre az azonosítók szemében utalnak (Brubaker, 2016, Feischmidt, 2010).

A társadalmi identitás csoportosításon alapuló működési mechanizmusa óhatatlanul felveti azt a kérdést is, hogy beszélhetünk-e egységes emberi nemről, vagy sem. Darwin evolúciós elmélete alapján kijelenthetjük, hogy a ma élő emberek egységes fajt képeznek, amelynek tagjai mintegy

harmincezer éve élnek a Földön. A Homo sapiens Afrikában jelent meg, ahonnan a fajhoz tartozó leszármazottak csoportosan szétrajzottak a világ minden részébe.

A szétrajzás során az egyes csoportok között nyelvi, viselkedési különbségek jöttek létre, melyek nemzedékről nemzedékre átadódva tovább mélyítették a különbségeket. A saját csoport által beszélt nyelv szavai szemantikus univerzumot teremtettek, amelybe bekapcsolódnak a születő új nemzedékek tagjai is, éltetve a csoportra sajátosan jellemző közösségi diszkurzív teret. A szemantikus univerzumban a név lesz a saját csoport és a másik csoport közötti megkülönböztetés eszköze, mely főnevek jelzőiként használva elgondolhatóvá teszi a saját csoport valóságát.

E csoport valóságának középpontjában a „mi” személyes névmás áll, szemben az „ők” személyes névmással, amely az idegeneket jelöli. Az emberek kezdetben nem nagy létszámú, száz-százötven fős csoportjai nomád életmódot folytattak, majd később, létszámban megnövekedve, erőforrásokban gyarapodva, letelepedtek, és területet foglaltak. Azok a csoportok maradtak meg, és növekedtek, amelyek saját tagjaikkal szemben képesek voltak megkövetelni a maximális szolidaritást, amely határesetekben megkövetelte az önfeláldozást. Ezt a fajta szolidaritást nevezi az evolúciós biológia „parochiális altruizmusnak”, amely a túléléshez szükséges evolúciós örökség (Smith, Szathmáry, 2012).

A csoportok sosem voltak egyedül, elkerülhetetlen volt az idegenekkel való találkozás, amely az eltérő anatómiai és kulturális konfigurációk miatt óhatatlanul és kölcsönösen csodálkozást, riadalmat, félreértéseket és végső soron agressziót váltott ki a felekben, különösen akkor, ha az egyik vagy másik csoport csábítást érzett a nők és más javak elragadására, megszerzésére. Hérakleitosz írja nevezetes 53. töredékében, hogy „a háború mindennek atyja, mindennek királya, és egyeseket isteneknek tüntetett fel, másokat embereknek, egyeseket szolgákká tett, másokat szabadokká”. Heidegger a töredéket értelmezve úgy látja, hogy az ókori gondolkodó „háború” szava nemcsak és kizárólag a véres csoportközi konfliktust jelenti, hanem mindent, ami szembenállás. A szembenállásban a csoportok mintegy negatív tükröt tartanak egymás elé, kölcsönösen ráéreznek arra, hogy mi az, ami nem része identitásuknak (Heidegger, 1992).

A szembenállás mint identitásképző alapmechanizmus mind a mai napig az emberi csoportosulások meghatározója. Carl Schmitt hívja fel a figyelmet arra, hogy az ellenség–barát megkülönböztetés milyen különös jelentőséget nyer a politikai életben, hiszen ez az egyetlen szempont, amelynek mentén a hatékony politikai cselekvéshez szükséges tömegerő létrehozható és fenntartható (Schmitt, 2002).

A csoportközi megkülönböztetés terében történő találkozások akkor következnek be, ha a felek egymás identitását a számukra hozzáférhető jelek dekódolása révén „megfejtik”. Ehhez természetesen előzetes tudással kell rendelkezniük, amelynek hiányában süketek és vakok lennének a jelekre, vagy félreértelmezhetik őket. A sikeres dekódolás másik feltétele, hogy partnerük, amint arra Goffman felhívja a figyelmet, őszinte legyen, ne akarja leplezni saját identitását akár eltitkolás, akár félrevezetés révén (Goffman, 1999).

A hamis önbemutatás iskolapéldája a szélhámos, aki a másik elvárásainak, vágyainak elébe megy, hihetően, de őszintétlenül mutatja be magát a találkozás során. Egészen más eset, amikor a személy önmaga identitását titkolva az eredeti identitással összeegyeztethetetlen jeleket vesz fel, amelyek dekódolása a másikat teljes tévedésbe ejti partnere identitását illetően.

Goffman terminológiáját használva diszkrepáns szerepnek nevezzük azt a sugallt identitást, amely tudatosan és szándékosan megtéveszti a másikat, azt a hitet keltve benne, hogy partnere nem tagja az ellenséges csoportnak, hanem éppen ellenkezőleg, az ő saját, baráti csoportjának tagja. Goffman eredetileg a kém szerepére dolgozta ki a diszkrepáns szerep elméletét, de közelebbről megnézve ez az elmélet minden olyan esetre alkalmazható, amikor egy személy azt színleli, hogy a saját csoportjához képest egy másik, ellenséges csoport tagja, miközben megmarad a saját csoportja tagjának. Sőt, minél inkább másnak látszik, mint ami, annál inkább az, ami. A diszkrepáns szerep kommunikációjának lényege, hogy a személy eltitkolja azokat a sugallt identitással összeegyeztethetetlen jeleket, amelyek alapján a másik, ellenséges csoport tagja rájöhetne arra, hogy kivel is áll szemben. A diszkrepáns szerep belső feszültségét csak fokozza, hogy a személy nem rejtőzködik a saját csoportja tagjai előtt, hanem vállalja a velük való szolidaritást.

A diszkrepáns szerep páratlanul tanulságos esettanulmányaként olvasható Soros György édesapja, Soros Tivadar önéletrajza, melyben a szerző elmondja, hogy miként élte túl a családjával Budapesten 1944. március 19. és 1945. január 18. között a zsidók számára oly életveszélyes időszakot.

Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállását követően Horthy kormányzónak, hacsak nem akart lemondani, nem maradt más választása, mint egy új, németbarát kormány kinevezése. Az új belügyminiszter, Jaross Andor már április 7-én kiadta az 1944. évi 6163/18944. B. M. res. rendeletét a zsidók lakhelyének kijelölése tárgyában, mely szerint „a magyar királyi kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. A szavakat tettek követték. 1944. július 8-ig a magyar államigazgatás és a csendőrség közreműködésével a főváros kivételével Magyarországról a Német Birodalomban létesített halál- és munkatáborokba deportáltak minden zsidónak minősített magyar állampolgárt, csecsemőket, aggokat, asszonyokat, férfiakat.

Nemzetközi nyomásra Horthy a Budapesten élő zsidók deportálását megakadályozta. Az üldöztetés, megfélemlítés, fenyegetettség azonban megmaradt, sőt fokozódott az október 15-i nyilas-hatalomátvételt követően, amikor a németek a kormányzót lemondatták, és Németországba hurcolták.

Soros Tivadar diszkrepáns szerepe az 1944-es év budapesti világában született. A magyar királyi kormány április 7-én kiadott rendelete rá is vonatkozott. Ennek kapcsán el kellett gondolkoznia arról, hogy mit kell titkolnia. „Ki a zsidó?” – teszi fel a kérdést. A belügyminiszter rendelete messzemenően homogenizálta a „zsidó” név által jelölhető populációt. A rendelet nem tett különbséget a zsidónak minősített személyek alcsoportjai között, akik lehettek vallásosak vagy vallástalanok. A vallásosak között voltak az ortodox vallási szokásokhoz ragaszkodók, de lehettek olyanok is, akik megreformált keretek között élték meg hitüket. Egyesek askenázi, mások szefárd eredetűeknek vallották magukat. A vallásukat elhagyó zsidók között voltak ateisták, de voltak olyanok is, akik áttértek valamelyik keresztény felekezet kötelékébe. A zsidótörvények által zsidónak minősítettek között egyeseknek volt valamely semleges ország budapesti képviselete által kibocsátott védlevelük, mások pedig szerezhettek kormányzói mentesítést. Külön esetet képeztek azok, akiknek házastársa semmilyen értelemben nem volt zsidó, és végül sokan, ha nem is elegen, voltak olyanok is, akik nem minősültek zsidónak, de a közvélemény „zsidóbérencnek” tartotta őket együttérzésük, segítőkészségük okán.

Mindez azért volt fontos Soros Tivadar számára, mert amikor a diszkrepáns szerep álcája mögé bújt, olyan jeleket kellett választania, amelyek láttán semelyik alcsoport sem juthatott róla senki eszébe. Másfelől az is fontos volt, hogy az egyes alcsoportok tagjai felismerhessék benne a sorstársat, hiszen csak így tudott segíteni rajtuk, már aki akarta, hogy segítséget kapjon. Egyszerre kellett tehát nem zsidónak és zsidónak lennie.

Milyen stratégiák között választhattak a magyar királyi kormány üldözöttjei? A többség abba a hitbe ringatta magát, hogy az állam, amelynek polgára, megvédi, és nem engedi, hogy bántódása essen. Ezt a hitet ugyan az egyre szorongatóbb zsidóellenes intézkedések és az egyre uszítóbb retorika ellenére nehéz volt fenntartani, de a közelítő Semmi borzongató érzésével szemben sokakban oldotta a kognitív feszültséget. Az engedelmeskedés alternatívájaként merült föl az elrejtőzés lehetősége, mely mind a rejtőzködő, mint az őt elrejtő számára kockázatos volt, hiszen a városban hemzsegtek a leselkedők és a feljelentők, akik minden gyanús jelre rohantak a rendőrségre vagy a nyilas pártirodára. Felmerült az álcázás lehetősége. Különösen jól beváltak az egyenruhák vagy azok tartozékai. Nyilas karszalag, katonatiszti egyenruha, bátrabbak esetében német SS-egyenruha. Sokan megpróbálkoztak a vesztegetéssel. A deportálást megelőzően Kasztner Rezső ambiciózus tárgyalásokba kezdett Eichmann-nal, amelynek vége ezerhétszáz zsidónak minősített személy megmenekülése lett, őket vonaton vitték ki Bergen-Belsenbe, majd onnan később Svájcba (Kádár, Vági, 2001). Bevált menekülési stratégia volt a kórházba vonulás, súlyos betegség színlelése. 1944-ben a korábbi évekhez képest megnőtt Budapesten az öngyilkosságok száma. Nem kérdés, hogy növekedés oka az volt, hogy sok zsidónak minősített ember az öngyilkosságba menekült a várható megpróbáltatások elől.

A legbátrabbak az ellenállást választották, és ezzel kihívták a hatóságok és a velük rokonszenvező német cinkosok rosszallását és bosszúját.

Átgondolva a budapesti zsidók számára lehetséges, választható stratégiákat, Soros Tivadar úgy döntött, hogy a diszkrepáns szerepet választja. Mint írja, „tisztán láttam, a következő pár hónapot csak akkor élhetjük túl, ha nem zsidóként élünk”. Úgy döntött, hogy feladja identitását, s egy budapesti, keresztény középosztályhoz tartozó polgár bőrébe bújik, és ennek megfelelően cselekszik két fia, felesége, anyósa és anyja is. Következésképpen a feladat maga és családtagjai számára a keresztény papírok beszerzése volt, amelyek kor, súly, szemszín szerint megegyeztek a papírokat felmutató személyek jegyeivel.

Mielőtt a döntést meghozta volna, Soros Tivadarban felmerült a kérdés, hogy „nincs-e valamilyen külső jegy, mely elárulná zsidóságunkat? Nincsenek leplezhetetlenül zsidó arcvonásaink? Mélabús tekintetünk, hangsúlyaink, taglejtéseink nem tanúsítják zsidó mivoltunkat?” A válasz tagadó volt. Soros Tivadar ösztönösen elvetette az esszencialista identitás elméletet, rámutatva, hogy „a zsidóságot csak a kötelezően előírt ismertetőjegy, a sárga csillag teszi láthatóvá. Ha nincs csillag, nincs zsidó azonosítás sem.”

A gondolatot tett követte. Új nevet szerzett. Szabó Elekként élte tovább életét. Átköltözött a XI. kerület Szentimrevárosnak nevezett negyedébe, mely a budapesti keresztény középosztály fellegvárának számított. Ebben a városrészben jóval kisebb volt a valószínűsége annak, hogy az itt élők közül bárkit zsidóként azonosítsanak. A biztonság kedvéért bajuszt növesztett, és megszólításkor a dzsentrisen hangzó Lexi nevet részesítette előnyben. Az álcázás oly jól sikerült, hogy új szomszédja, egy nyilas államtitkár a tőle kapott bort iszogatva ábrándozhatott a csodafegyverről, amely majd megfordítja a háború menetét. Felesége neve Besenyei Júlia lett, aki a legenda szerint régi magyar nemesi család sarja volt, negyvenéves korára pártában maradt, a háború előtt és alatt gépírónőként Berlinben dolgozott egy nagy cégnél. Egy bombázástól ideg-összeroppanást kapott, megbetegedett, elbocsátották. Hazajött gyógyulni Magyarországra. A fiú, akit sok évvel később Soros Györgyként ismert meg a világ, Balázs Zoltánként kezdett új életet. Új nevet kapott a másik fiú, Pali is.

A család tagjait a családfő különböző lakásokba szórta szét, mindenkit felszerelt a megfelelő keresztény papírokkal, amelyek arzenálja impozánsan nagy volt. Ennek része volt a születési anyakönyvi kivonat, a keresztlevél, az egyházi házasságot tanúsító igazolás, a munkakönyv, a katonakönyv, a leventeigazolvány, a fényképes villamos- és buszbérlet. Különös becsben volt a Vitézi Rendhez való tartozást igazoló oklevél, amelynek hamisítását a hamisítószakma királya tetemes felárral végezte. A német papírok is hasznosak voltak, mivel azoknak jobban hittek az igazoltatók, akiknek némettudása korántsem állt biztos alapokon, de a szövetségi hűség nem engedte, hogy tudatlanságukat bevallják.

A diszkrepáns szerep két, egymásnak ellentmondó identitás eljátszását jelentette. Egyfelől lehetővé tette a nem zsidóként való mutatkozást a nem zsidók előtt, másfelől nem zárta ki a zsidóként való mutatkozást a zsidók előtt. Ez utóbbi azért volt fontos, mert másként nem lehetett volna átadni a sikeres rejtőzködés know-how-ját azoknak, akik a Soros Tivadar által követett stratégiát választották.

A diszkrepáns szerep stratégiája folyamatos belső feszültséget, állandó éberséget igényelt. A katolikusként rejtőző nőknek meg kellett tanulniuk a katekizmust, hogy bármilyen alkalommal felelni tudjanak az identitásukat firtató keresztkérdésekre, elejét véve ezáltal a gyanúsítgatásoknak. Férfiak esetében a zsidó identitás gyanújának elhárítása nem volt ilyen egyszerű. A nyilas-hatalomátvételt követően a zsidók után szaglászó pártszolgálatosok kedvenc eljárása volt a lemeztelenítés, amely a zsidó férfiak esetében rituálisan megkövetelt körülmetélés miatt egy szempillantás alatt lehetővé tette a beazonosítást. Erre az esetre is volt azonban megoldás. Kórházaktól személyre szóló orvosi bizonyítványt lehetett beszerezni, ez igazolta, hogy az adott személy a „phimozis” nevű születési rendellenességben szenvedett, amelyet a nemi szervén lévő előbőr sebészeti eltávolítása révén korrigáltak. A rokonság férfi tagjai be is szereztek ilyen igazolásokat, amelyeket átvéve Soros Pali aggódva jegyezte meg, hogy „nem volna kissé feltűnő, ha mi, öt őskeresztény, igazoltatáskor mind előkapnánk a zsebünkből egy fitymaműtétről szóló papírt? Nem volna az egy kicsit sok?”

A diszkrepáns szerep a macska-egér harc minősített esete, amikor az egér úgy menekül el a macska elől, hogy macskának álcázza magát, miközben az egerek nagyon is tudják, hogy közülük való. Az evolúciós biológiában ezt a viselkedést nevezik mimikrinek. A mimikri az evolúció által jutalmazott alkalmazkodási forma, amely megkönnyíti azoknak a fajoknak a túlélését, amelyek felveszik vagy utánozzák más élőlények megjelenési mintáit, színét, alakját, szagát, jellegzetes viselkedését.

Emberi lények esetében a mimikri kockázatos vállalkozás, hiszen soha senki sehol nem lehet biztos abban, hogy nem fog lelepleződni. Egy olyan társadalmi közegben, amelyet mélyen áthat az antiszemitizmus, kiváltképp nehéz lehetett zsidóként elrejtőzni. Az első számú fenyegetést az antiszemita törvényeket hozó államot állásuknál fogva képviselő rendőrök és közigazgatási alkalmazottak jelentették. Róluk azonban lehetett tudni, hogy ellenségek, bár akadtak közöttük olyanok is, akik segítettek. A fő veszély forrása a zsidótörvények által nem érintett lakosság volt. Közülük bárki bármikor gyanút foghatott, és a gyanú alapján névtelenül feljelentést tehetett a rendőrségen, amely haladéktalanul cselekedett. Kiváltképp tartani lehetett a házmesterektől, akik a gondjaikra bízott házakban élet és halál urai voltak. A szomszédokban sem lehetett megbízni, akik a zsákmányra éhesen nem voltak restek feljelentő leveleket írni.

A diszkrepáns szerep megélése 1944 vérzivataros hónapjaiban Budapesten folyamatos lelki feszültséggel járt, hiszen egy pillanatra sem lankadhatott az éberség, állandón résen kellett lenni a bárhonnan bármikor lecsapó veszélyekkel szemben, amelyek a leleplezéssel fenyegettek. Egészében véve mégis azt lehet mondani, hogy a zsidónak minősített emberek megmenekülésére ez a stratégia adta a legnagyobb esélyt.

Soros Tivadar s a hozzá hasonlóan a diszkrepáns szerepet választó ezrek esetei azt mutatják, hogy az identitást magyarázó elméletek között az esszencializmus és a konstruktivizmus elméletei egyaránt és együttesen érvényesek. Az is nyilvánvaló, hogy az identitás a társak befolyásolására alkalmas eszköz, amely akkor éri el a kívánt célt, ha jeleinek dekódolásáról a személy előre gondoskodik.

A diszkrepáns szerep megerősíti a saját csoporthoz való tartozás érzését, alkalmat ad a szolidaritás kifejezésére, miközben arra is megtanít, hogy a határok a saját csoport és a másik csoport között átjárhatók. A külső és a belső perspektívák együttes kezelése és kényszerű megélése olyan tapasztalatot ad, amely a kényszerhelyzet elmúlása után is megmarad, és a jövő kihívásaihoz is erőt ad.

A rettenetes 1944-es év eseményei nem a semmiből jöttek. Az üldöztetéssel, megkülönböztetéssel, jogfosztással a múlt tért vissza, mely nem múlt el, bár sokan úgy hitték, hogy a diadalmas 19. századdal a zsidók számára oly gyötrelmes múltnak is egyszer s mindenkorra vége szakadt. Yuri Slezkine „zsidó évszázadnak” nevezi az emancipációt követő időszakot, amikor a zsidók számkivetettekből a modern kor éllovasaivá váltak. Korábban ellátott különleges feladataik a halál, a betegség, a pénz, a szórakoztatás, az ékszerkészítés specialistáivá tették őket, ami eleve meghasonlott identitást eredményezett, hiszen egyszerre voltak kívül és belül a társadalomban.

A zsidókat a többség idegeneknek látta, hiszen nem értették a nyelvüket, rítusaikat, szokásaikat, különállásukat, miközben a zsidók nagyon is ismerték a többség titkait. A modern társadalmat mintha a zsidóknak találták volna ki, hiszen a korábbi diszkrepáns társadalmi helyzetüknek megfelelően kommunikációkészek, írástudók, gyors felfogásúak és mozgékonyak voltak. A „zsidó évszázada” Közép- és Kelet-Európában virradt fel, ahol a törzslakosság körében eleve kevesen voltak a városlakók, az írástudók, a kapitalizmus szellemére fogékonyak.

 

Slezkine helyesen hangsúlyozza, hogy Közép- és Kelet-Európába nem a zsidók hozták el a Nyugat-Európa felől feltartóztathatatlanul nyomuló modern értékeket és intézményeket, ők mindössze az első között éltek a lehetőségekkel, s lettek ezáltal sikeresek és gazdagok.

A sikerük lett egyben a tragédiájuk oka. A modernizáció a kelet-közép-európai térségben a nemzeti ébredést is magával hozta, mely a modern gazdasági és társadalmi átalakulás zsidó szereplőit is magával sodorta. Ez a folyamat talán sehol nem ment végbe oly elemi erővel és gyorsasággal, mint az Osztrák–Magyar Monarchia magyar felében, ahol az 1867-ben megalkotott törvény ereje folytán emancipált modern zsidók magyarrá akartak válni, szinte szerelembe esve Petőfi Sándorral, Arany Jánossal, és legfőképpen Ady Endrével, miközben nem vettek tudomást az iskolázatlan, a nemzeti magaskultúra teljesítményeiről mit sem tudó, ám nemzeti érzésektől átitatott tömegről. E tömeg tagjaiban ott élt a kapitalizmusból kimaradtak szorongása, melyet a korábban háttérbe szorított, kirekesztett zsidók üstökösszerű kiemelkedése váltott ki belőlük. Örkény István egyik egypercesében zseniálisan jelenítette meg ezt a fájdalmas meg nem értést a munkaszolgálatos elit értelmiségi és a magaskultúrában járatlan német keretlegény között (Örkény, 1968).

 

„– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.”

 

A nemzeti szerelem (melyről csak később derült ki, hogy egyoldalú) diszkrepanciát vitt a zsidó identitásba, amely korábban egyértelmű és biztonságos menedéket kínált az ellenséges nem zsidó környezetben. A nemzetállamban sikeresen érvényesülő zsidók magyarokká váltak, de akár akarták, akár nem, a nem zsidók szemében zsidók maradtak. A nürnbergi törvények és közép-európai klónjaik nem tettek különbséget a problematizált modern vagy a problémátlan, hagyományos zsidó identitás között, s ebben követték a nemzeti többség antiszemita érzületeit.

Magyarországon az 1867-ben kezdődő „zsidó évszázad” 1944-ben tragikusan véget ért. Kiderült, hogy az időközben önállósult, megcsonkult ország frusztrált magyarjai a magukat magyarnak érző és tudó zsidókhoz idegenként viszonyulnak, akikre nem vonatkoztatták ugyanazokat az erkölcsi elveket, mint a saját nemzeti csoportjukra. Az állampolgári közösségen belül maradtak között igen kevés számú kivételt leszámítva nem voltak olyanok, akikben Darwinnal szólva oly magas fokon élt volna „a hazafiasság, hűség, engedelmesség, bátorság és együttérzés szelleme”, hogy a törvény erejével zsidónak minősített társaikat megsegítsék. A sorsdöntő órában az üldözöttek magukra maradtak.

Az első világháború elvesztését és a trianoni békeszerződéssel elnyert, keserű szájízzel fogadott állami függetlenséget követően felerősödött antiszemita propaganda eredményeként nem bomolhatott volna fel oly könnyen az állampolgári közösség, ha a zsidónak minősített kisebbség egyenletesen oszlott volna el a társadalom minden rétegében. A modernizációs versenyben azonban, mint láttuk, a zsidók hatalmas előnnyel indultak a rendi eredetű, a kapitalizmushoz nehézkesen vagy egyáltalán nem alkalmazkodó társadalmi többséggel szemben, s időközben az előny nemhogy csökkent, inkább nőtt. Ernest Gellner „szociális entrópia rezisztenciaként” írja le azt a folyamatot, amelynek során a feudalizmusból a kapitalizmusra áttérő társadalom korábban különböző csoportjainak tagjai nem vegyülnek el véletlenszerűen az áttérés folytán kialakult új társadalmi struktúra különböző rétegeiben, hanem az új társadalmi rétegződés egyes pontjain sűrűsödve zömmel együtt maradnak (Gellner, 1983). Karády Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy a magyarországi zsidókkal éppen ez történt. Korábbi, elsősorban vallási és nyelvi idegenségük megkülönböztető ereje a polgárosodott helyszíneken, főként a városokban gyengült vagy teljesen eltűnt (Karády, 2000). A középkori antijudaista előítéletek kihunyófélben lévő parazsát a szociális entrópia rezisztencia talaján kibontakozott modern politikai antiszemitizmus a szociális és nemzeti okok miatt frusztrált magyar társadalomban iszonyatos erővel gyújtotta lángra.

Soros Tivadar Budapesten meg tudta szervezni családja és barátai megmenekülését, de hasonló vállalkozásokra vidéken kevés lehetőség volt. A deportálás váratlanul, hirtelen következett be. Adolf Eichmann és Endre László nem hagytak időt az áldozatoknak, hogy felismerjék a helyzetet, amelybe az 1944. április 7-én kiadott 6163/18944. B. M. res. rendelet következtében kerültek. Voltak, akik tudták, hogy mi vár rájuk, de nem hitték, hogy amit tudnak, az be is következik. Erdész Imre írja le Kner Imre történetét, aki elmenekülhetett volna Gyomáról, menekülése fejében átadhatta volna nyomdáját egy nyilas strómannak, de nem tette (Erdész, 2017). Őt előbb, feleségét később deportálták Auschwitzba, testvére munkaszolgálatosként halt meg. Fia, Mihály, belátva, hogy hiába várja apját haza, öngyilkos lett. A család barátjához, Rácz Lajoshoz írt búcsúlevele a Kner család gyomai házának földszintjén berendezett emlékmúzeum vitrinjében olvasható.

„Olyan ember, mint én, nem tudja elfelejteni soha, hogy milyen körülmények között fosztották meg a családjától és még sok mindenki mástól, akiket szeretett. Te igazán tudod azt, hogy ha valaki, akkor én igyekeztem beilleszkedni a magyarságba, és igyekeztem magamnak úgy feltüntetni a dolgot, hogy ami történt, az nem a magyarság bűne volt. Azonban úgy látszik, hogy az én esetemben nem válik be az, hogy az idő mindent meggyógyít. Minél messzebb kerülök időben ezektől a dolgoktól, csak annál tisztábban látom azt, hogy milyen tudatos aljassággal és előre megfontolt szándékkal történt minden. Ha azoknak az embereknek van is bátorságuk, akiknek mindehhez köze volt, hogy a szemembe nézzenek, és úgy is tudnak viselkedni, mintha semmi sem történt volna, én ezt nem tudom tenni. Most már világos előttem, hogy sohasem tudnék ebben az országban nyugodtan élni, és soha többé nem tudnám magam otthon érezni. Tíz hónapig ezzel törődtem csupán, mindent mást félretéve, hogy magammal ebben a dologban tisztába jöjjek. Tudtam, hogy amíg ezt el nem rendezem magamban, addig úgysem lesz nyugtom. Hát nem sikerült. Maradt volna még a kivándorlás, végül ezen gondolkoztam sokat, de aztán rájöttem, hogy ez nem nekem való, ott kint még úgysem tudnák élni, mint itt.”

A holokauszt véget vetett a „zsidó évszázadnak” Kelet-Közép-Európában. Egyedül Magyarországon maradt számottevő zsidó népesség, amelyet az elkövetkező évtizedek megtizedeltek. Vidéken üres, romos, céljukat veszített zsinagógák, elfalazott temetők emlékeztetnek a hajdanvolt eleven polgári zsidó életre. A modernitásdeficit azonban megmaradt a magyar társadalomban. Az elpusztított zsidók után űr maradt, amelyből az egykori „tudatos aljasság és előre megfontolt szándék” elszámolatlansága által táplált szorongás árad. A 2017-ben indult, Soros György nevével fémjelzett magyarországi kampány kiötlőit utolérte a meghasadt identitás. A jelenlegi magyar kormány támogatja Izrael államot, képviselői minden zsidó ünnepen ott ülnek a zsinagógák első soraiban, minden évben megemlékeznek a holokausztról. Másfelől tudják, hogy a múlt nem múlt el. Ezért nem vállalják a szembenézést. A holokauszt bűnét a német megszállókra hárítják. A jelenleg zajló kampány urai nem antiszemiták, de számítanak az antiszemitákra, akik ma az idegenektől félnek.

Ez a kampány a múltból jön és a jövő árnyéka borul rá.

 

 

A szöveg a 2017 május 24-én a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete és az MTA közös szervezésében rendezett Code konferencián tartott előadás szerkesztett változata.

 

Irodalom

 

Brubaker, R. 2016. Trans: Race and Gender in age of Unsettled Identity. Princeton University Press.

 

Csepeli Gy., Örkény A., Székelyi M. 1999. Hogyan lesz egy ember cigány? Kritika. 3, 30–32.

 

Darwin, Ch. 2009. A fajok eredete. Budapest, Typotext.

 

Erdész Á. 2017. A Kner család és más történetek. Budapest, Osiris.

 

Feischmidt M. (szerk.) Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest, Gondolat.

 

Gellner, E. 1983. Nations and Nationalism. Cornell University Press.

 

Goffman, E. 1999. Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest, Pólya. Ford.: Berényi Gábor.

 

Heidegger, M. 1992. Az idő fogalma. A német egyetem önmegnyilatkozása. Az idő fogalma. Budapest, Kossuth. Ford.: Fehér M. István.

 

Kádár, G. Vági Z. 2001. Aranyvonat. Budapest, Osiris.

 

Karády V. 2000. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek (1867–1945). Budapest, Replika könyvek.

 

Örkény I. In memoriam dr. K. H. G. Egyperces novella.

 

Schmitt, C. 2002. A politika fogalma, Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Osiris–Palas Stúdió–Attraktor. Ford.: Cs. Kiss Lajos.

 

Slezkine, Y. 2004. The Jewish Century. Princeton and Oxford: Princeton University Press.

 

Smith, J. M., Szathmáry, E. 2012. A földi élet regénye. Az élet születésétől a nyelv kialakulásáig. Budapest, Akadémiai Kiadó.

 

Soros, T. 2002. Álarcban. Nácivilág Magyarországon. Budapest, Trezor. Ford: Ertl István.

 

Pákozdi Imre: Miért megoldás a svájci típusú demokrácia?

A svájci típusú vegyes demokrácia – a képviseleti és a közvetlen demokrácia sajátos keveréke – a világ egyik legstabilabb, gazdaságilag legversenyképesebb és legtisztességesebb államberendezkedése. Mégis alig van ország, amely átvenné a politikai rendszerét. Ennek általunk vélelmezett okaira az írás végén térünk vissza, miután röviden ismertettük a svájci demokratikus berendezkedés lényegét, valamint értékeljük a mellette és ellene felhozott főbb érveket.

 

  1. A svájci „félig közvetlen”, félig képviseleti demokrácia rövid ismertetése

 

– 8,2 millió lakos, 6,3 millió állampolgár, 5,3 millió választó. Korhatár: 18 év. Megjegyzés: az állampolgársággal nem rendelkező svájci lakosok (a külföldiek) aránya: 25 százalék.

– 26 kanton, kétkamarás, 246 tagú szövetségi parlament, négyéves választási ciklus.

– Népszavazások lehetségesek helyi, kantonális és szövetségi szinten. Az utóbbi negyven évben évente mintegy hat szövetségi szintű népszavazás.

– A szövetségi vagy kantonális törvények kihirdetésük után három hónapon belül népszavazással megtámadhatók. Ehhez – a szövetségi szintű törvények esetén – ötvenezer aláírást kell összegyűjteni.

– Megtámadható az alkotmány is, de ahhoz tizennyolc hónap alatt legalább százezer aláírást kell összegyűjteni. (Emellett minden, a parlament által meghozott alkotmánymódosítást népszavazással kell jóváhagyatni.) Ugyancsak százezer aláírás szükséges valamely népi, tehát nem a parlamenttől eredő törvénykezdeményezésnek a szövetségi parlament elé utalásához. Ez az ún. iniciatíva.

– Érvényességi küszöb egyik fajta népszavazásnál sincs. Az eredmény kötelező és nem évül el.

 

 

  1. Érvek a vegyes, képviseleti és népszavazásos rendszer mellett

 

  1. a) A részvétel ethosza

 

Az, hogy a lakosságnak megadatik a részvétel a kormányzásban, csökkenti a lakossági elidegenedést és a közömbösséget. A konkrét népszavazási kérdések körül kialakuló párbeszéd pedig növeli a kölcsönös megértést, és oldja a politikai pártalakulatok hívei közötti, sokszor antagonisztikusnak látszó ellentéteket. Mindez erősíti az egyének közötti kapcsolatokat, és arra készteti az állampolgárokat, hogy túltekintsenek saját szűk érdekeik mezsgyéjén. Ráadásul a részvétel lehetősége a politika becsületességéről kialakított pozitív kép fontos forrása.

Mindezt többen megkísérelték számszerűsíteni is. Alois Stutzer és Bruno Frey svájci szociológusok 2006-ban megmérték a népszavazási döntések gyakorlati hasznának hatását, másrészt a döntésben való részvétel lehetőségének hatását a Svájcban élők közérzetére [4]. Kimutatták, hogy a részvétel puszta tényéből eredő közérzeti haszon nagyobb, mint a népszavazási döntések gyakorlati haszna. A mérések két módszere: 1. a Svájcban élő, szavazati jog nélküli külföldiek és a szavazati joggal rendelkező állampolgárok közötti attitűdkülönbség kimutatása; 2. a szavazati joggal rendelkező állampolgárok közérzetét befolyásoló tények hatásának szétszálazása többváltozós regressziószámítással. Az eredmények közül a leglátványosabb, hogy a félig közvetlen demokrácia eszközeivel hozott döntések összesített (tehát gyakorlati + közérzeti) hatása az állampolgárok esetében háromszorosa a szavazati joggal nem rendelkezőknél mérhetőnek, akik csak a döntések gyakorlati hasznát élvezik.

Érdekes eredményt hozott egy másik, a kantononkénti különbségek alapján végzett felmérés is [2, p. 91.]. A felmérés készítői a kantonok között egyetlen szempont szerint tettek különbséget: hogy mely kantonokban lehetséges a kantonális költségvetés népszavazásos úton történő befolyásolása, és melyekben nem. Méréseik szerint azokban a kantonokban, ahol lehetséges, az adóhátralékok mintegy harminc százalékkal alacsonyabbak, mint ott, ahol a költségvetés népszavazással nem befolyásolható.

 

  1. b) A közpénz pazarlásának fékje

 

A költségvetésről tartott népszavazást biztosító és az azt nem megengedő kantonok összehasonlítása alapján megállapítható, hogy a költségvetési kérdésekben tartható népszavazás fékezi a választások előtti túlköltekezést [1, p. 16.]. A közösségi költségvetés fejenkénti összege tíz százalékkal alacsonyabb [2, p. 83.]. A közeladósodás mértéke huszonöt százalékkal kisebb ott, ahol költségvetési kérdésekben is tartható népszavazás [2, p. 96.]. A közszolgáltatások is lényegesen hatékonyabbak ott, ahol költségvetési kérdésekben tartható népszavazás [2, p. 99.].

 

  1. c) Az átgondolt törvényalkotás kulcsa

 

A parlament által hozott törvények népszavazásos felülbírálatának lehetősége élénkíti a pártok és a közvélemény kapcsolatát. Egyszersmind arra készteti a parlamenti erőket, hogy a törvényeket közösen, a többség számára elfogadható kompromisszumokkal dolgozzák ki. A népszavazás mint hatékony eszköz teszi Svájcot a konszenzuszos demokrácia mintaországává.

 

  1. d) A politika legitimitásának járulékos záloga

 

Hanspeter Kriesi szerint: „A közvetlen demokrácia intézményeit kiépítő államokra jellemző nagyobb állampolgári elégedettségi szint nem csupán ezen országok jobb teljesítményéből fakad, hanem az ilyen eljárásrenden alapuló és ezért nagyobb legitimitású közpolitikai döntések közvetlen eredménye. A közvetlen demokrácia eljárásrendje alapján meghozott politikai döntések igazságosabbnak tűnnek a polgárok szemében” [1, p. 16.].

 

  1. e) A gazdasági haszon

 

A pénzügyekben népszavazást engedő kantonokban az egy keresőre jutó termelési érték – ceteris paribus, azaz minden más tényező egyezése mellett – 3,6 százalékkal magasabb, mint azokban, amelyekben ez nem lehet népszavazás tárgya [2, p. 105.].

 

 

  1. Érvek ellene – avagy az aggályok

 

  1. a) Káosz és jogbizonytalanság?

 

Nem, mert „a svájci demokrácia intézményi berendezkedése és a politikai elitek mobilizálási és kommunikációs stratégiái előzetesen strukturálják a választók elé kerülő alternatívákat” [1, p. 17.]. Jellemző és tanulságos, hogy a felülbírálható törvények hét százalékára írtak ki népszavazást [3, p. 175.], amelyeknek töredéke bírálta felül eredményesen a megtámadott törvényt. Eszerint az összes törvény alig egy-két százalékát változtatták meg népszavazással [1, p. 7.]. A népi törvénykezdeményezések (az iniciatívák) sem sokkal eredményesebbek: mindössze hat százalékukat fogadták el a népszavazáson.

 

  1. b) Kompetens-e a nép?

 

Hogyan hoznak megalapozott döntéseket a viszonylag tájékozatlan állampolgárok? 1. A résztvevők a tájékozottabbak közül kerülnek ki (ez az „alkalmatlanok önszelekciója”). 2. Kriesi: „A közvetlen demokrácia gyakorlása nem támaszt túlzott követelményeket az állampolgárral szemben” [1, p. 12. és p. 17.]. 3. Sok esetben komplett, kidolgozott törvényjavaslatok kerülnek a szavazók elé, nemcsak igennel vagy nemmel megválaszolható kérdések, mint itthon. Ám az utóbbi esetekben összefoglaló, tájékoztató anyagok is készülnek – sokszor a svájci szövetségi parlament, kormány, illetve a megválasztott kantonális parlament révén – a konkrét kérdés érveléssel történő eldöntéséhez.

 

  1. c) Belefáradás a politikába?

 

Igen, még ha lassan is. A részvétel huszonöt-negyvenöt százalékos, és az utóbbi hatvan évben csökkenő tendenciát mutat – akárcsak az általános választásokon. Összehasonlításul ez utóbbi, tehát a parlamenti választáson való részvétel aránya Németországban nyolcvan százalék, Nagy-Britanniában pedig hetvennégy százalék körüli, és nem csökken. Svájcban a célszerűség kedvéért összevont szavazásokat tartanak, egyszerre három-négy kérdésről is. Ezenkívül lehetséges levélben és interneten is szavazni.

 

  1. d) Érdekcsoportok áttörési lehetősége?

 

Gerber nyomán [5]: „a gazdasági érdekcsoportok képesek lehetnek megakadályozni olyan javaslatok elfogadását, amelyeket elleneznek, de saját javaslataikat már nemigen tudják elfogadtatni”. A népszavazások során „a civil érdekvédő szervezetek hatékonyabbak a status quo megváltoztatásában, míg a gazdasági érdekcsoportok annak megtartásában”.

 

 

  1. Miért nincs mindenhol ez a fajta „vegyes” berendezkedés?

 

Talán mert Svájc fejlődése egy fontos szempontból kivételes. Svájcban a történelem fejlődése nem az önkényuralomtól haladt a demokrácia felé – mint szinte mindenütt a keresztény világban –, hanem közösségi irányítású kantonok szövetségeként jött létre. Ők tehát hétszáz éven át finomítgatták azt, amit a világ többi országában csak a legutóbbi időkben harcoltak ki: a demokratikus, de legalábbis a közösségi döntéshozatalt.

A történelmi fejlődésnek ez a sajátossága valószínűleg perdöntő, mert az Amerikai Egyesült Államokra, a másik olyan országra, amelynek életében – még ha nem is szövetségi szinten – fontos szerepet játszanak a népszavazások, ugyanez a fajta kivételes történelmi fejlődés jellemző. A függetlenségi háború óta ők sem kellett legyőzzenek semmilyen császárt, cárt, királyt, tehát a Ranke német történész által még a 19. század közepén is Istentől valónak gondolt uralkodót, hogy a hatalmat – közösségi irányítású régiók („államok”) szövetségét működtetve – a kezükbe vehessék.

 

 

  1. Az átmenet lehetséges útja

 

Magyarországon a demokrácia svájci típusú megreformálása égetően fontos volna, hiszen az elmúlt huszonhat év megmutatta: képviseleti demokráciánkban egyik, a választásokon győztes párt sem képes a hatalommal tartósan, visszaélések nélkül, tehát erkölcsösen élni. Széles körű korrupció, eltérített eredményű pályázatok, hatalmi önkény és kivételezés jellemzi a magyar közéletet, immáron huszonéve. A baj pártfüggetlen, a mérték pedig egyre erősödő – úgyhogy a hibát a rendszerben kell keresnünk, és ez a keresés sürgős.

„Magyarországon pártot csak párt hozhat létre” – mondta Lányi András, még az Élőlánc egyik vezetőjeként. Nos, nem kell feltétlenül új párt a fenti új eszmékhez. Létezik ugyanis itthon legalább két formáció, amely mélyen érdekelt a hazai demokrácia megújításában. Egyikük a nevében hirdeti, hogy Lehet Más a Politika – kitalálni azonban kevés olyat tudott, ami valóban újdonság lenne. Ritkábban – vagy talán egyáltalán nem – törvénytelenkedtek, mint a nagy pártok, az igaz; de az is igaz, hogy ez kevésnek bizonyult az üdvösséghez. Most éppen négy százalékon állnak… Ha ők felvállalnák a demokráciának ezt a kiemelkedően sikeres válfaját, akkor valóban másképpen politizálnának, mint a mindenkori kormányzati hatalom korrupcióban szügyig gázoló birtokosai. Biztosra vehető, hogy az új, tisztességesebb rendszerre való törekvést, mint a javukra szóló különbséget, méltányolná a publikum.

Létrejött továbbá egy másik formáció, a Momentum Mozgalom. Ők egy sikeres népszavazási kezdeményezésnek köszönhetik az ismertségüket, amelyet két, további népszavazás elindítási szándékával erősítettek meg. Újabb kérdéseiket azonban a Nemzeti Választási Bizottság, ez a végső soron a kormány által jelölt tagokból álló testület, alkalmatlannak nyilvánította.

Ha van olyan politikai erő, amely létezésével érdekelt a svájci típusú népszavazás magyarországi intézményesítésében, akkor ez a két párt, az LMP és a Momentum, bizonyosan az. A demokrácia fentebb röviden ismertetett „svájci modellje” azonban nem csupán e két formáció számára jelenthet előnyt. A felmérések azt mutatják, hogy a magyar közélet megítélése mind itthon, a hazai választók körében, mind külföldön, lesújtó. Az a politikai erő, amely bevezeti a svájci modellt, mindennél hitelesebb módon bizonyítja törekvését a tisztességre és elkötelezettségét a mai áldatlan helyzet korrigálására. Ezzel nem csupán gyökeresen újat, de egy olyan demokratikus döntési formát honosítanának meg, amely stabilizálná, korrupciómentessé, kulturálttá és takarékossá tenné a törvényhozást és a magyar állam működését. Svájc példája – ahol a maihoz hasonló, vegyes rendszer (a képviseleti és a közvetlen demokrácia elegye) százötven éve létezik – egyértelműen ezt bizonyítja.

 

 

 

Bibliográfia

 

  1. 1. Hanspeter Kriesi: Közvetlen demokrácia. Svájc esete. Megjelent: Enyedi Zsolt (szerk.): A népakarat dilemmái. Budapest: DKMKA – Századvég, 2009.
  2. 2. Gebhard Kirchgässner, Lars P. Feld, Marcel R. Savioz: Die direkte Demokratie. Basel, Helbing und Lichtenhahn, 1999.
  3. 3. Bakó Bea: Mennyit rólunk, nélkülünk? Iustum Aequum Salutare IX. 2013. 3., 167–185.
  4. 4. Alois Stutzer, Bruno S. Frey: Political participation and procedural utility: An empirical study (2006). European Journal of Political Research 45: 391–418.
  5. 5. Elisabeth Gerber: The Populist Paradox. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1999. Az erről szóló könyvismertetés: http://press.princeton.edu/titles/6750.html

 

 

A megállapítások forrásai:

 

– a stabilitásról l.: http://info.worldbank.org/governance/wgi/#home

– a versenyképességről l.:

http://www.portfolio.hu/gazdasag/magyarorszag_csunyan_leszerepelt_a_versenykepessegi_rangsorban.237930.html

– a tisztességességről l.: http://www.transparency.org/news/feature/corruption_perceptions_index_2016

 

Kép forrása: http://www.dailymail.co.uk

Mihályi Péter: Hol élünk? Az Orbán-rendszer logikája

Amit tudunk, és amit nem

 

Tulajdonképpen a feladat egyszerű. Elég Orbán Viktor gondolkodásmódját megérteni. A 2002-es választási vereséget követően Orbán a Fideszt diktatórikus módszerek alkalmazásával vezérelvű, monolit párttá alakította át, amihez hasonló tartósan, egy évtizednél is hosszabb időn át, soha nem működött a magyar történelemben. A Fideszben csak a pártelnök véleménye számít, nincsenek frakciók, irányzatok, ambiciózus, közel egyenrangú helyettesek és az élre törni kívánó ifjútörökök. Ezért van értelme Orbán-korszakról és Orbán-rendszerről beszélni – hasonlóképpen ahhoz, ahogy a történészek Horthy-korszakról és Kádár-korszakról beszélnek. A három autokrata, paternalista rezsim között persze vannak lényeges különbségek is. Horthynak nagyobb volt a mozgástere a nemzetközi politikában, mint akár Kádárnak vagy Orbánnak, viszont – pártok felett álló kormányzóként – kevesebb végrehajtói hatalom koncentrálódott a kezében. Horthy miniszterelnökei számottevő, relatív autonómiával rendelkeztek, Kádár miniszterelnökei viszont csak bábok voltak. Orbán Magyarországon pártelnökként is és miniszterelnökként is korlátlanul szuverén. Csak az országon kívüli külső erőviszonyok korlátozzák.

Ha a populizmust olyan megosztó ideológiának fogjuk fel, melynek lényege, hogy a társadalmat jókra és rosszakra osztja, s a jók, akik a nemzet érdekét képviselik, azok az „egyszerű emberek”, a rosszak pedig a „korrupt elit”-ek, akkor sem a Horthy-rendszer, sem a Kádár-rendszer nem volt populista, ám az Orbán-rendszer nagyon is az. A Horthy-rendszer a „mi” és „ők” ellentétét leginkább a Trianon-probléma, a területi revízió kontextusában értelmezte, vagyis nem belül, hanem kívül kereste az ellenséget; ehhez képest az antiszemitizmus, a kereskedelem és a pénztőke lenézése csak járulékos ideológiaként szolgált. A Kádár-rendszer pedig azért nem volt populista, mert a régi elitet már a Rákosi-rendszer megfosztotta minden hatalmától és társadalmi presztízsétől. Ezt fejezte ki az „aki nincs ellenünk, velünk van” jelszó.

De azért mégsem olyan könnyű koherens módon, tényekkel is alátámaszthatóan feltárni az Orbán-rendszer belső logikáját. Politikusoktól kevés olyan memoárt és őszinte interjút olvashattunk, amely elárulná az egyes döntések hátterét. Azt viszont mindenki látja, hogy Orbán és alvezérei gyakorta nem mondanak igazat sem az okok, sem a célok tekintetében. A miniszterelnök egy alkalommal maga is elárulta, hogy kormánya folyamatosan kettős játékot játszik: pávatáncot jár. Van, pontosabban szólva feltételezhető, hogy létezik még két további fontos magyarázat, amelyről keveset, sőt szinte semmi bizonyosat nem tudunk. Az amerikai politológiai zsargon szóhasználatával ezek a „known unknown” dolgok. Egyfelől nem ismerjük azokat a pszichiátriai-pszichológiai vizsgálati megállapításokat, amelyek az elmúlt két évtizedben születtek az esetenként súlyosan patológiás tüneteket mutató miniszterelnökről.[1] Másfelől nem tudjuk azt sem, hogy van-e alapja azoknak az elmúlt hónapokban megerősödött híreknek, melyek szerint Putyin orosz elnök titkos dokumentumokkal zsarolja a magyar miniszterelnököt. Ha ezekre egyszer fény derül, lehet, hogy mindent egészen másképpen fogunk látni. És végül itt vannak, illetve itt lehetnek az ún. „unknown unknown” tények, vagyis az olyan magyarázó tényezők, amelyek létezését még csak nem is sejtjük. (Egy fontos magyar történelmi példát idézve: 1989 előtt senki sem tudta, hogy a Szovjetunió 1963-tól Magyarországon is tárolt kisebb hatótávolságú taktikai nukleáris fegyvereket, s ezzel alapvetően behatárolta a NATO politikai mozgásterét. Erre a lehetőségre Magyarországon senki sem gondolt.)

Elismerve ezeket a korlátokat, e cikk fő állítása az, hogy az Orbán-rendszer lényege az önszabályozó piac intézményeivel szembeni bizalmatlanság, a nyílt gazdasági, politikai és kulturális verseny elutasítása és az a vak hit, hogy a jó vezető minden helyzetben biztosan meg tudja mondani, hogy mi az ország érdeke. Orbán nézetei 1994 óta nem sokat változtak, választási sikereit pedig annak köszönheti, hogy elvei nagymértékben azonosak a Jobbik, az MSZP, az LMP és több más, kisebb baloldali párt értékeivel.[2] Orbán bizonyos értelemben Torgyán József és a két háború közötti kisgazdapárt örököse: mai szavazóinak többsége a tízezer főnél kisebb települések lakója. Az már csak történészek számára fontos részlet, hogy az „illiberális állam” eszméjével Orbán a 2014-es választás előtt nem mert előállni. Csak nyáron, csak a választások után „coming out”-olt a nevezetes tusnádfürdői beszéddel.

Ez a bal- és jobboldali nézetazonosság a gyakorlatban, amikor a véleményeket szavazatokra kell átformálni, fontosabb, mint a felsorolt pártok és a Fidesz között kétségtelenül fennálló véleménykülönbségek – például a külpolitika terén. És ez az alapvető világnézeti azonosság magyarázza azt is, hogy Orbán és a Fidesz minden belső gátlás és a közvélemény értetlenkedése nélkül át tudja venni riválisai politikai ötleteit: a különadókat a szocialista párti pénzügyminiszterektől, a rezsicsökkentés gondolatát a Jobbiktól stb. Arra is mutatunk majd példát, hogy az MSZP vett át valamit a Fidesz programjából.

A populizmus sikerének éppen az az egyik titka, hogy egy időben, egy kommunikációs térben ugyanazok az üzenetek érik el a választópolgárt a bal- és jobboldali populisták táborából: X párt korrupt, Y párt nem tud kormányozni stb. Miért ne hinnék el ezt a választók, ha mind a két oldalról ugyanazt hallják?

 

 

Orbán szelektív antikapitalizmusa nyolc pontban

 

  1. A jövő felélése, ez minden populista és paternalista osztogató politika létalapja – legyen az akár baloldali, akár jobboldali. Annak feltételezése és ígérete, hogy a gazdasági korlátok átléphetők. Vagy úgy, hogy az állam az arra méltók javára elosztja a gazdagok vagyonát, vagy hitelből vagy külföldi segélyből fedezi a többletkiadásokat. Ez történt a Horthy-korszakban, az 1945-öt követő bő egy évtizedben, majd pedig a Kádár-korszakban is. Orbán Viktor 2010-es hatalomra jutásának egyik fontos oka az volt, hogy Magyarország eladósodottsága a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán rövid időre fenntarthatatlanná vált, s emiatt a szocialisták népszerűtlen megszorításokra kényszerültek. Történelmi szerencséje volt Orbánnak, hogy éppen az ő regnálása idején érkezett Magyarországra az Európai Unió tizenkétezermilliárd forintot kitevő, vissza nem fizetendő támogatása – méghozzá úgy, hogy ennek legnagyobb része 2010 után folyt be. Ez a relatív arányait tekintve a Marshall-segély méreteit is sokszorosan meghaladó pénzfolyam minden bizonnyal legalább 2020-ig hasonló ütemben fog áradni.

A közvélemény számára kevéssé ismert, hogy 2010 után a kormányzati szektor nettó adóssága reálértéken számítva nemhogy nem csökkent, hanem jelentősen, huszonhét százalékkal nőtt. Másképpen szólva: a lakosságnak és a vállalatoknak muszáj volt törleszteniük, de az állam nem húzta összébb a nadrágszíját. A jövő felélésével egyenértékű az is, ami a magánnyugdíjpénztárak háromezermilliárd forintos felhalmozott tőkéjével történt. Ez úgy jelent többletadósságot, hogy a 2011-ben elköltött pénzt évtizedeken át elnyújtva kell többletnyugdíjként kifizetni a magánnyugdíjpénztárakból az állami rendszerbe visszaléptetett nyugdíjasoknak. És folyamatban van már két új gazdaságélénkítő, eladósodásprojekt, a Paks 2. megépítése és a Belgrád–Budapest vasútvonal rekonstrukciója orosz, illetve kínai állami hitelből. Az elkövetkezendő nyolc-tíz évben e két gigaprojekt együtt további ötezermilliárd forintnyi pluszpénzt jelent az Orbán-kormány számára. Mindezek ellenére a sok befolyt ingyenpénzből, az elkonfiskált nyugdíjpénzből és a felvett hitelekből nem képződött többletberuházás. Annak ellenére, hogy 2010 és 2016 között a GDP tizenkét százalékkal nőtt, a beruházások éves volumene 2016-ban 2,5 százalékkal elmaradt a 2010-es érték mögött!

Hova került akkor ez a rengeteg pénz? A válasz egyszerű, de nagyon más, mint amit a kormánykritikus közvélemény gondol: alapvetően a keresetek és a nyugdíjak emelésére ment el minden forrás. Az elmúlt hét évben minden családban nőttek a reálkeresetek (már ahol volt kereső). A növekedés tizenkilenc százalék volt a gyermektelen családokban, huszonkét százalék az egygyermekeseknél, harmincegy százalék a kétgyermekeseknél és több mint ötven százalék a három, illetve több gyermeket nevelő családoknál. A nyugdíjak és a nyugdíjszerű ellátások tizennégy százalékkal nőttek, vagyis úgyszintén gyorsabban, mint a tizenkét százalékos GDP-növekedés. Ha bárki azt kérdezi, hogy mitől népszerű 2017-ben Orbán Viktor, akkor tehát itt a válasz. Bár az emberek jelentős része a kocsmában is meg a tévében is szívesen hallgatja és terjeszti is a gazdasági természetű panaszait (rosszabbul élünk, egyre több a szegény, egyre nagyobbak az egyenlőtlenségek stb.), amikor a közvélemény-kutatóknak kell válaszolni, vagy a fülkében behúzni az x-et, akkor a többség a saját anyagi helyzetét tekinti meghatározónak. Az pedig javul. Csak ritka, kivételes történelmi helyzetben szokott előfordulni, hogy a választók gazdasági alapú motivációit valami más szempont felülírja. Ahogy ezt annak idején Bill Clintonnal bebifláztatták a tanácsadói, csak ez számít: „It’s the economy, stupid!

 

A keresetek és egyéb makromutatók reálértékének alakulása
2010–2016 között (2010 = 100)

 

Forrás: A szerző számításai KSH- és MNB-adatok alapján.

 

  1. A Fidesz 1994-es kudarcából tanulva, Orbán Viktor gyorsan belenyugodott abba, hogy a magántulajdon, különösen a külföldi tulajdon, a multinacionális vállalatok jelenléte nem rokonszenves a magyar választók többségének. Ez volt a helyzet már a rendszerváltás idején is (1988–1990), a későbbiekben, a tapasztalatok birtokában, csak nőttek az ellenérzések. Ettől kezdve Orbán erre a közérzületre építette pártja politikáját, s vélhetően saját magával is elhitette, hogy a választóknak igazuk van. Erre a fundamentumra épült rá a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán a globalizációellenesség, az Európai Unión belüli további integráció elutasítása, majd pedig legújabban a menekültek és a bevándorolni szándékozók elleni félelemgeneráló, agresszív kampány, a „sorosozás” és a CEU elleni szellemi keresztes háború is.

A kapitalista rendszertől való tudatos elhatárolódás a magyarázata annak, hogy – szemben az 1998–2002-es időszakkal – Orbán Viktor második és harmadik miniszterelnöksége idején a Fidesz törölte kommunikációs szótárából a „polgár” kifejezést is, és helyette leginkább „az emberek” és/vagy a „magyar családok” szófordulatot használja. Ez az egyik magyarázata annak, hogy – szemben a harmadik köztársaság alkotmányával – a 2011-ben elfogadott Alaptörvényben sem a „magántulajdon”, sem a „piacgazdaság” kifejezés nem szerepel, és ennek folyományaként az új, 2014-ben hatályba lépett polgári törvénykönyvben sem. Ezért törölték az Alaptörvényből a „szociális piacgazdaság” kategóriáját is. Úgy érezték, hogy a jelző és a jelzett szó, más és más indíttatásból, a választók többségének egyaránt ellenszenves.

A közgondolkozásban és Orbán fejében is ott él a pénztőkével, a bankokkal és a tőzsdével szembeni bizalmatlanság, az a 19. századi naiv gondolat, hogy a kézzelfogható anyagi termelés, a föld művelése vagy a gyári futószalag melletti munka valamiképpen alapvetőbb és értékesebb, mint a kereskedés vagy a szolgáltatások általában. Az orbáni politika úgy lett kitalálva, hogy elhalássza az MSZP-szavazók egy részét. Bár azok a korábbi baloldali szavazók, akik alapjában véve mindig is bizalmatlanok voltak a magántulajdonnal és a kapitalista piacgazdasággal szemben, ettől még nem lettek automatikusan Fidesz-szavazók, sokan elpártoltak az MSZP-től, és az LMP-hez vagy a Jobbikhoz közeledtek. A Fidesz szempontjából már ez is politikai nyereség. Bauer Tamás kifejezését kölcsönvéve[3], én is a szelektív antikapitalizmust tartom az Orbán-rendszer gondolati alapkövének. Ez azért is megvilágító erejű megnevezés, mert ebben a fogalmi keretben világosan látszik, hogy Orbán álláspontja nem sokban különbözik az MSZP balszárnya által 1989 óta megszakítás nélkül képviselt állásponttól. Éppen ez a lényeg: nem generálisan kapitalizmusellenes az Orbán-rendszer, mint ahogyan a Horthy-korszak sem volt az. Mivel a Kádár-rendszer a kapitalizmus teljes tagadására épült, nyilván a Fidesz ide nem térhetett vissza, miképpen az MSZP vagy az LMP sem.

A szelektív piacellenesség azonban 2010 óta nemcsak retorika és ideológia, hanem nagy horderejű, jövedelmeket, vagyonokat és piaci lehetőségeket újraelosztó törvények és kormányzati intézkedések egész sora. Idetartoznak a különadók, a minimálbér folyamatos emelése, az ingyenes kéményseprés, az ingyenes állami hírszolgáltatás (MTI), a vasárnapi boltzárlat, a plázastop, a budapesti tőzsde és a szerencsejátékok államosítása, a tizenharmadik havi nyugdíj – általában véve mindaz, amit a kormányzat éveken át előszeretettel nevezett unortodox gazdaságpolitikának. Ezek majd mindegyikénél kimutatható, hogy a baloldali pártok is csináltak vagy követeltek valamikor valami ilyesmit. Az antikapitalizmus definíció szerint antiliberalizmust jelent, és megfordítva, az illiberális állam csak antikapitalista lehet. Ez a kettő, ha nem is szinonimák, de mindenesetre ugyanannak a dolognak a két aspektusa.

Másfelől viszont azt is hangsúlyozni kell, hogy mind ez idáig a szelektív antikapitalizmus nem tudta visszafordítani a történelem kerekét. A magyar gazdaság erejét és termelő potenciáját jelentő vagyon ma is éppen úgy ötven-száz multinacionális cég tulajdonában van, mint 2010-ben. A gazdaság nyitott és exportorientált éppen úgy, mint azelőtt. A hatályos gazdasági törvények minden lényeges területen ma is EU-konformnak mondhatók, mert – ha három-négy éves vita után is – Brüsszel minden jogi csatát megnyert Budapesttel szemben.

 

  1. A választás útján betölthető törvényhozói pozíciókon, illetve az Országgyűlés által kinevezett intézményvezetők körén túlmenően Orbán számára fontos cél volt a lehető leggyorsabb és legnagyobb mértékű elitcsere az üzleti szférában is. Ez egyaránt fontos volt az olyan nagyvállalatok esetében, mint a közműcégek és a pénzintézetek, a médiavilág vállalatai (pl. a TV2 kvázi államosítása), de az olyan kisebb vállalkozásoknál is, mint a dohányboltok vagy a patikák. Az állami intézményekben – az Alkotmánybíróságtól az általános iskoláig – szervezeti átalakításokkal, kényszernyugdíjazással érte el a régi vezetők leváltását, illetve új személyek kinevezését. Az elitcsere koncepciója volt az alapja annak a 2014-es – mára már hamvába holt – ötletnek is, hogy Budapestről minél több minisztérium költözzön vidékre.

Jelentős mértékben az elitcsere szempontjai határozták meg az EU-s források elosztását, és – kb. 2013-tól kezdve – a civil szervezetek ellen irányuló lejárató kampányokat is. Fontos szerepet kaptak ebben az elitcserekampányban a vállalkozói érdekképviseletek is, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara stb. Ezek a szervezetek a második és harmadik Orbán-kormány idején évente több mint húszmilliárd forinttal gazdálkodhattak, amelynek legalább a fele közvetlenül a költségvetésből érkezett, míg a másik fele kényszer alatt befizetett tagdíj vagy hozzájárulás volt. Nem meglepő, hogy ennyi pénzért cserébe a legtöbb munkáltatói érdekképviseleti szervezet mindvégig töretlen lojalitással szolgálta a második és harmadik Orbán-kormányt.

Orbán Viktor a keresztény-nemzeti tradicionalizmus ideológiai talaján álló, szükségszerűen új elitről 2009-ben beszélt részletesen a nevezetes kötcsei beszédben – melynek kulcsszava is az „elit” és az „erő” volt –, de röviden már megemlítette abban az 1994-es Debreczeni-interjúban is, amelyben nyolc-tíz kiválasztott magyar nagyvállalkozó politikai támogatásának fontosságáról beszélt.[4] Erről egyébként alkalmanként más Fidesz-vezetők is beszéltek: a privatizáció át van szőve korrupcióval, ezért az ilyen módon szerzett vagyont vissza kell szerezni. 2017-ben a Jobbik óriásplakátjain látható ugyanez a gondolat.

Az „elmúlt nyolcévezés”, a 1989–2010 közötti történések visszafordítása egyfajta nemzeti kultúrharc is, kísérlet a Horthy-korszakkal való folytonosság megteremtésére. Erre bizonyíték a már idézett kötcsei beszéd címe is (Megőrizni a létezés magyar minőségét), illetve Orbán egyik kedvenc szófordulata, a magyar észjárás.[5] E tekintetben Orbán az Antall József és Boros Péter által 1990–1994 között képviselt történelmi narratívához és az azt kísérő szimbolikus politizáláshoz tért vissza, mint ahogyan azt ő maga egyébként számos alkalommal is hangsúlyozta. Ehhez a narratívához kapcsolódik a vonzódás a protekcionista gazdaságpolitikához.

 

  1. Hét év alatt alapvető átalakulások mentek végbe a közszférában is. Az Alaptörvény teljes mértékben megszüntette a társadalombiztosítás – vagyis a nyugdíj-, az egészség- és a munkanélküliség elleni biztosítás – rendszereinek még megmaradt, viszonylagos függetlenségét, jogalapot teremtve arra, hogy pillanatnyi politikai elhatározásoktól vezérelve, a kormány tetszése szerint állapítsa meg a nyugdíjakat, a gyógyításra rendelkezésre álló pénzösszeget, illetve a munkanélküli-segélyezés feltételeit.

2010 őszén megszűntek a régiók. Értelemszerűen ez is a centralizáció irányába mutató fejlemény volt. A kistelepülésektől mintegy ezer feladat- és hatáskört – például az áldozatvédelemmel, a jogi segítségnyújtással, a lakáscélú állami támogatásokkal, családtámogatással összefüggő feladatokat – a jogalkotó lépésről lépésre a járási szintre telepítette. Az Alaptörvény – településnagyságtól függetlenül, főszabályként – törölte az alapjogok közül a települési önkormányzatok önállóságát és ebből következően a tulajdonhoz való jogát is. A várható, esetleges ellenállást – egyéb eszközök mellett – a kormány azzal tartotta kordában, hogy beígérte a GDP közel öt százalékának megfelelő, kétharmad részben devizában denominált önkormányzati adósság átvállalását. A 2011–2014 között, négy ütemben, szándékosan csepegtetett módon végrehajtott szerződésátvállalás összesen 1345 milliárd forinttal javította több mint 1900 település pozícióját, illetve ugyanennyivel rontotta a központi költségvetését.

Különösen sokat vesztett a főváros – azon túlmenően is, ami minden települési önkormányzatot érintett. A kórházak államosítása százötvenmilliárd forint értékű ingatlanvagyontól fosztotta meg az önkormányzatot; a Városliget kilencvenkilenc évre való átengedéséért sem kapott egy fillért sem, mint ahogyan a Dagály fürdő és a Kossuth tér átadásáért sem. 2016-tól állami lett a budapesti Erzsébet tér, miután az V. kerületi önkormányzattól az állam tulajdonába került az Erzsébet téri Kulturális Központ és Park, közkeletű korábbi nevén: a Gödör. Az államosítás fenyegetése alatt álló BKV-tól a kormányzat előbb a nyereséget termelő agglomerációs üzletágat vette el (ezt a száz százalékban állami Volánbusz-cégcsoport kapta meg), majd 2017-ben a kormány a MÁV-nak adta át a HÉV-vonalakat működtető céget is. Több területen – így például a szemétszállítás piacán – az átszervezések szándékoltan arra irányultak, hogy a főváros kevesebb forráshoz jusson a saját tulajdonú vállalatain keresztül. Összességében a 2009-es 480 milliárd forintos szinthez képest 2016-ra Budapest bevételei (nominális értékben) 228 milliárd forintra, vagyis kevesebb mint felére csökkentek.

 

  1. Az már a második Orbán-kormány első tizennyolc hónapját követően világos volt, hogy a gazdaság versenyszektorát közvetlenül érintő döntések beleilleszkedtek egy a tulajdonosváltásnál is tágabb kört érintő központosítási stratégiába. Csökkentették a minisztériumok számát, és összevontak számos (relatíve) független állami intézményt. Az állami szférán belüli intézményi koncentráció azt is szolgálta, hogy a kormányzat felborítsa a korábban kialakult belső elosztási arányokat, és teljes körű vezetői váltást hajtson végre. Ezt a célt szolgálta az állami tisztviselők jogállásáról elfogadtatott 2016-os új törvény is, illetve az a gyakorlat, hogy szüntelenül növekszik az „állami vezetők” besorolás alá tartozó tisztviselők (miniszterek, államtitkárok, biztosok stb.) száma. 2016 őszén már 275-en voltak, lényegesen többen, mint 2010-ben. A kormány természetesen nem centralizációról vagy koncentrációról beszélt, hanem a bürokrácia elleni harcról.

Számos jel mutat arra, hogy 2010-től ez az elitcsere-koncepció minden más korábbi megfontolást, elméletet felülír. Noha nem ez volt a közvetlen cél, 2010-től szisztematikusan zajlik a jogállamiság (rule of law, Rechtsstaat) felszámolása az aktuális, napi politikai célok által meghatározott területeken. Így és ezért került be számos Fidesz-politikus beszédébe a náci ideológus, Carl Schmitt „igazságos állam”- (gerechte Staat) koncepciója is, amely legitimálja a visszamenőleges jogalkotást és a szándékosan diszkriminatív törvényeket. Mára már elfelejtődött, de érdemes megemlíteni, hogy a „jó állam” és az „új államalapítás” koncepcióját 2010 táján Stumpf István és Navracsics Tibor szállította Orbánnak – cikkek, tanulmányok és nyilvános előadások formájában.

A központosítási, államosítási intézkedések – jogszabályváltozások és üzleti tranzakciók – több területen találkoztak az ágazatban dolgozó szakemberek indokoltnak mondható javaslataival. Ez volt a helyzet – például – a víziközmű-szektorban, a csatornázás, a szemétgyűjtés, a kéményseprés esetében, a fémhulladék-kereskedelemben, a budapesti taxiszolgáltatás területén, az állami közmédiában vagy éppen a mezőgazdaságban, ahol valóban szükség van koncentrációs folyamatra, mert a működő vállalkozások többsége túlságosan kicsi. A bankszektoron belül ez a megfontolás a takarékszövetkezeti bankok esetében is jogos volt. Végeredményben kormányzati segítséggel támogatott koncentráció zajlott le az állami földek bérbeadásánál, a dohányboltok államosításánál és – különösen erőteljes módon – a szerencsejáték-automaták üzemeltetési piacán is.

 

  1. A közszolgáltatások terén végrehajtott államosítások közvetlen célja a fogyasztói árak feletti kontroll visszaszerzése volt. Ha az állam a tulajdonos, akkor a gáz, a villany, a víz, a szemétszállítás stb. ára szinte tetszés szerint határozható meg (l. rezsicsökkentés), legfeljebb azzal kell a kormánynak törődnie, hogy a tulajdonába visszakerült cégek veszteségét valamilyen keresztfinanszírozási technikával előbb-utóbb pótolja. A korábbi évek tapasztalatai ugyanis azt mutatták, hogy a fogyasztói árak témáját könnyen lehet a választási harc középpontjába állítani. Durva leegyszerűsítéssel: amelyik párt alacsonyan tudja tartani a gáz és a villamosenergia árát, vagy pláne csökkenteni, az megnyerheti a választásokat. Más kérdés, hogy amikor ez a politika elkezdődött, 2012-ben az infláció makacsul öt-ha százalék között ingadozott. Akkor még senki sem számított arra, hogy két éven belül „begyűrűzik” Magyarországra is a defláció, és így 2014-re az infláció éves átlagban is mínusz 0,2 százalékra csökkent, s ezzel kikerült a közérdeklődés fókuszából.

 

  1. A történéseknek van egy külpolitikai dimenziójuk is. 2010 után sorozatban születtek olyan projektek és jogszabályok, amelyek már a megszavazás pillanatában is nyilvánvalóan ellentétesek voltak az uniós joggal vagy valamely már közismerten előkészítés alatt álló EU- rendszabállyal. Ezek közül a legfontosabb a paksi atomerőmű orosz fővállalkozással tervezett bővítése, illetve a Belgrád–Budapest vasúti projekt. Mindez beleillett az Orbán-kormányok konzekvensen folytatott, Brüsszel-ellenes kommunikációs kampányába is.

Ez a szelektíven antikapitalista politika Magyarország nyugati szövetségesei között is erős különbséget tett: többnyire kedvezett a német tőkének és szembement az amerikai tulajdonú vagy eredetű, Magyarországon megtelepedett multinacionális vállalatok érdekeivel. De ez nem volt konzekvens. A Budapest Bank magas áron történő visszavásárlása – például – kifejezetten szívességi gesztus volt az amerikai General Electricnek (GE). Hasonlóképpen az amerikai cégek érdekét szolgálta a bányászati törvény 2014 végi – lényegében titokban tartott – módosítása, amely megnyitotta az utat a palagáz kitermelése előtt, továbbá a 2016-tól érvényes új társasági adóhitel konstrukció bevezetése, amely szintén a GE-nek kedvezett. Ugyancsak ilyen erőteljes baráti gesztusnak tekinthető a magyar állam – saját tőkéhez viszonyított – 161 százalékos árfolyamon történő tizenöt százalékos részesedésvásárlása az osztrák Erste Bankban 2016 augusztusában.

A „keletre nyitás” jelszavának jegyében Orbán már 2009 őszétől nyíltan oroszbarát politikát folytatott (vagyis már akkor, amikor még ellenzékben volt), ám kezdetben ez sem tűnt éles fordulatnak a korábbi kormányok viselkedéséhez képest. Ide vezethető vissza a Mol huszonkét százalékának megvásárlása és a biztonsági (stratégiai) földgáztárolók visszavásárlása, amire 640 milliárd forintot költött az ország – kb. az egyharmadát az összes államosítási kiadásnak. A Kína felé való nyitás is része volt ennek a stratégiának. Mindez felemás eredményeket hozott. Egyfelől sikerként számolhatta el a második Orbán-kormány, hogy 2016 novemberére reális közelségbe hozta a Belgrád–Budapest vasúti projektet. Másfelől viszont – bár az Orbán-kormány erőltette, Magyarországnak 2012-ben nem sikerült bekerülni az ENSZ Biztonsági Tanácsába, amihez nyilvánvalóan szükség lett volna orosz és kínai támogatásra is. Ugyancsak kihagyták Magyarországot az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank (AIIB) alapításából, valamint a 16+1 Befektetési Alapból, amelyet Kína és tizenhat európai ország hozott létre 2016 végén.

  1. Az államosítási-visszavásárlási döntések egy részéről nyilvánvaló és/vagy sejthető, hogy a tranzakció lényege valójában a Fidesz-közeli üzleti körök anyagi megsegítése-megmentése volt. Ezek közé tartozott az MKB Bank visszaállamosítása, majd gyors eladása, a Rába és a Bakonyi Erőmű visszavásárlása, az FHB Jelzálogbank két veszteséges pénzintézetének megvásárlása, a Gránit Bankban és a Széchenyi Bankban történő állami tulajdonszerzés, illetve az a sok milliárd forintos – részben az állami szférán belül végrehajtott – ingatlantranzakció, amelynél a vevő a Magyar Nemzeti Bank volt. Ez volt a lényege a dohányboltok betiltásának és az újonnan kitalált koncessziós jogosítványok látszatverseny formájában történő értékesítésének is (l. dohánymutyi). Ilyen „szívességi államosítás”-sal próbált 2015 tavaszán – mint utóbb kiderült, sikertelenül – megmenekülni a csődtől és a börtöntől a Quaestor pénzügyi csoport és annak vezetője, amikor a cég irányítója, a tényleges többségi tulajdonos felajánlotta cége ingyenes átadását Orbán Viktornak.

Ennek a gazdaságpolitikának fontos része az a gyakorlat is, amellyel egyes piacokon, jogszabályi úton, állami vagy a kormánypárthoz közeli cégeknek diszkriminatív módon biztosított monopoljogokat és/vagy kedvező hatósági árszabályozást, miközben más piaci szereplők számára romlottak a feltételek. Így zajlottak az – egyébként formai értelemben EU-kompatibilisnek látszó – közbeszerzések, a privatizációs tranzakciók és a koncessziós pályázatok is. Széles körben elterjedt gyakorlattá vált ugyanis, hogy a pályázatok értékelésénél használt pontozás során a szükségszerűen szubjektív szempontokat (üzleti terv minősége, a pályázó megbízhatósága stb.) olyan nagy súllyal vették figyelembe, hogy ezáltal a győztesek kiválasztását könnyű volt „felülről” befolyásolni. Eme gyakorlat folyományaként sok esetben csak az előre „kiválasztott” nyertes adott be pályázatot, mert a potenciális versenytársak eleve reménytelennek gondolták a versenyben való részvételt. Különösen elterjedtté vált ez a gyakorlat az informatikai tendereken és az útépítéseknél.

E rendelkezések, illetve az alkalmazott eljárásrendek többsége nyíltan vagy burkoltan szembement az EU elfogadott szabályrendszerével, az acquis communautaire-rel, ezen belül pedig különösen a diszkrimináció és az állami támogatás tilalmával, valamint az áruk-szolgáltatások szabad áramlásának jogelveivel. A kormány azonban abból indult ki, hogy a Brüsszellel folytatandó jogviták éveket vesznek igénybe, és egyébként sem biztos, hogy az Európai Bizottság minden apróbb jogsértésre reagálni fog. Addig viszont érvényesülhet az, amit a magyar kormány akar.

 

 

Miért, miért, miért?

A szelektíven antikapitalista, piacellenes intézkedések egyesekben azt a képzetet keltik, hogy a változások véletlenszerűek, nincs is mögöttük koherens világkép. Sokan képviselik azt a nézetet is, miszerint mindennek az oka a gátlástalan populizmus, amelyen azt értik, hogy a politikusok mindig azt mondják, amit az emberek hallani akarnak, vagyis szándékosan hazudnak. Orbán tehát nem jobb, nem rosszabb, mint bárki más, aki hatalmon van – ilyen a világ, ilyen a politika. Szerintem nem ez a populizmus lényege. Mint e szöveg elején írtam, találóbb a populizmust a közvélemény megosztására törekvő stratégiaként jellemezni. Másfelől én azt is fontosnak tartom, hogy a téves, leegyszerűsítő nézetek terjesztői az esetek jelentős részében tényleg azt gondolják, amit mondanak. Sokszor Orbán Viktor is. A körülöttünk lévő világ ugyanis hihetetlen mértékben professzionalizálódott, nincs olyan ember, aki egyaránt ért a gazdasághoz, a joghoz, a történelemhez, a sporthoz stb. Nem könnyű belátni, hogy az egyszerű és közérthető magyarázatok szinte bizonyosan tévesek.

Egy harmadik – az előbbi kettőnél sokkal alaposabban kidolgozott – magyarázat szerint az Orbán-rendszer lényege a magántulajdonosok közötti hatalomátrendezés. Évek óta ezt az értelmezési keretet használja Magyar Bálint maffiaállam-elmélete. Mind ez idáig az ismertté vált tények ezt – szerintem – nem támasztják alá kellő erővel. A privatizáció gyakorlatilag már jóval 2010 előtt leállt, azóta kevés állami vagyon került magánkézbe. Arra is kevés példa van, hogy egy-egy visszaállamosított magáncég gyorsan új tulajdonosokhoz került, olyanokhoz, akik a Fideszhez közel álltak. Mészáros Lőrinc és a hozzá hasonlóak gyors meggazdagodása ellenszenvet keltő, de vagyonuk nemzetgazdasági méretekben továbbra sem jelentős. Tény, hogy volt bőven manipuláció a termőföldárverések során is, mert a földek jelentős része bérleti formában Fidesz-közeli gazdálkodókhoz került, ám a szétosztott földterület összességében kevesebb, mint az ország szántóterületének egy százaléka. Valójában az Orbán-kormány továbbra is akadályozza a földbirtok-koncentrációt, vagyis azt, hogy a magyar mezőgazdaság professzionális nagyvállalkozások keretében működjön. Ez választási szempontból számukra kedvező, de így soha sem lesz versenyképes az ágazat.

A magyar társadalom egyenlőtlenségei sok szempontból aggályosak, de – mint a Tárki legfrissebb, 2016-os elemzéséből kitűnik – az alapprobléma mégiscsak az, hogy a magyar társadalom en bloc Európa szegényebb feléhez tartozik. Gazdagjaink még annyira sem gazdagok, mint a környező országok gazdagjai, nyugati mércével pedig pláne nem.

Vagyis, minden látszat ellenére, Orbán szeme előtt célként nem saját vagy elvbarátainak meggazdagodása lebeg: nem a lopás a fő cél. A maga világképe szerint ő igenis az ország gyarapodását szeretné biztosítani. De mivel nem hisz a piaci versenyben, és nem bízik az állam közvetett irányítói képességében és a normatív szabályozásban sem, már 1998-ban sem volt számára más lehetőség, mint a kézi vezérlés, a döntések saját kézbe való centralizálása.

A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság még inkább megerősítette Orbánt harmadikutas, kisgazda szellemiségű, antikapitalista nézeteiben. Idevágó közgazdasági nézeteit a miniszterelnök 2012-ben a The Wall Street Journal hasábjain fejtette ki. „Amikor minden jól megy, az állam szerepét a gazdaságban korlátozni kell. Amikor válságban vagyunk, más a helyzet. De az államnak a természetes monopóliumokkal kapcsolatban – például azzal, hogy a gázvezeték vagy az áram eljut az emberek lakásába – még akkor is van némi szerepe, amikor minden jól megy. Az államnak ezeket vagy megfelelően kell szabályoznia, vagy meg kell tartania és működtetnie kell a monopóliumokat. Az EU megpróbálta ezt versenyszférává tenni, de ez alapvetően lehetetlen.” Ezzel a tényleg „egyszerű és közérthető” érveléssel az a probléma, hogy nem vet számot azzal, hogy amennyiben az állam nemcsak egy, hanem több ágazatban is ugyanezt a logikát követi, akkor végeredményben olyan nagy közvetlen befolyással fog rendelkezni a gazdaságban, ami már nagyon közel viszi a rendszert a szocialista tervgazdasághoz. Ezt akár Orbán is végiggondolhatná, de valószínűleg soha nem gondolta végig.

A monopóliumokkal kapcsolatos nézeteinek megerősítését Orbán elsősorban Matolcsy Györgytől hallhatta sokszor és nagy nyomatékkal. A 90-es évek második felében az egykori MDF-es gazdaságpolitikus a Privatizációs Kutatóintézet nevű, néhány fős cégben dolgozott, rendszeresen részt vett a nagyobb állami tulajdon mellett kardoskodó Magyar Energetikai Társaság fórumain, és ezáltal a „nemzeti energetikusok” legfontosabb politikai összekötőjévé vált. Az 1998-as választásra készülődve Matolcsy egy energetikai program kidolgozására kérte fel ezt a csapatot, amely már akkor nagyobb állami szerepvállalást, centralizációt, a privatizáció leállítását, az MVM és a minisztérium megerősítését sürgette, valamint deklarálta azt az elvet, hogy energiaszolgáltatásra minden magyar állampolgár jogosult. A tervekből azonban ekkor még semmi sem valósult meg, mert az 1998-as kormányalakítás idején Matolcsy semmilyen posztot nem kapott. A befolyása csak 1999-től nőtt meg, amikor bekerült Orbán tanácsadói közé, majd 2003-ban még inkább, amikor az egykori ifjú MSZMP-s formálisan is belépett a Fideszbe.

Matolcsy György – és az ő befolyásának hatására – a miniszterelnök is megkedvelte a központinak látszó, valójában azonban decentralizált, összehangolatlan és ezért szükségszerűen ágazati és területi szétforgácsoltságot eredményező tervezés gyakorlatát. Az első ilyen „terv” az egész nemzetgazdaságot átfogó Széchenyi-terv volt, amelyet Matolcsy György 2000-ben az első Orbán-kormány gazdasági minisztereként fogadtatott el. Hasonlóan átfogó koncepciónak szánták a Szent István-tervet, amelyet az akkor még ellenzékben lévő Orbán Viktor rendelt meg a Professzorok Batthyány Körétől, s amelyet a Matolcsyhoz közel álló Magyar Szemle Alapítvány adott ki. A 2010-es kormányváltás után már sorra születtek a jobban vagy kevésbé ismert, történelmi személyiségek nevével összekapcsolt, különféle ágazati és regionális tervek (Semmelweis-terv, Rombauer-terv, Darányi Ignác-terv stb. – összesen legalább húsz „terv”-nek nevezett koncepció). Hasonló elvi alapon születtek a különféle ágazati vagy akár termékszintű országos stratégiák is – csak valamilyen okból a kormányzati kommunikáció a „stratégia” szót választotta a „terv” helyett.

Orbán Viktor a bér- és jövedelempolitikában is nagymértékben szimpatizál a hosszú távú tervezéssel. Ennek példája az ún. életpályamodellek kidolgozásával és bevezetésével kapcsolatos döntések sorozata, vagyis az a politikai ígéret, hogy egyes társadalmilag különösen értékesnek mondott szakmák esetében (könyvtáros, pedagógus, rendőr, tűzoltó stb.) évtizedekre előre meg lehet és meg kell mondani, hogy milyen jövedelem és beosztási fokozat emelkedésére számítson a pályakezdő. Ez a koncepció már a Fidesz 2006-os választási programjában is benne volt, amit azután az MSZP is beépített a 2010-es választási programjába. Ezen a ponton lehet tetten érni a folytonosságot a késő Kádár-rendszer paternalizmusával, ami azt sugallta, hogy az átlagemberek is és az állam által kinevezett menedzserek csak végezzék szorgalmasan, gondolkodás és kockázatvállalás nélkül a munkájukat. Ne akarjanak beleszólni a jövő alakításába – vagyis a politikába –, mert az első számú vezető elgondolásai alapján minden szakmai és társadalmi csoport jövője „sínen van”.

 

 

Kész a leltár?

 

Úgy tűnik, hogy három kormányzati ciklus elég volt arra, hogy Orbán Viktor kiépítse a maga autokrata, populista, paternalista, szelektíven antikapitalista, keresztény-nemzeti tradicionalizmussal átitatott, antiliberális politikai berendezkedését. Ez hasonlít is elődeiéhez, meg különbözik is azokéitól. A történeti folytonosságot és a különbségeket, valamint a gazdasági növekedés terén elért teljesítményt az alábbi táblázat foglalja össze.

 

Az elmúlt száz év autokratikus rendszerei: hasonlóságok és különbségek

 

Horthy-rendszer

(1920–1945)

Kádár-rendszer

(1956–1989)

Orbán-rendszer

(1998–2002, 2010–2016)

Autokrácia, paternalizmus + + +
Populizmus +
Általános antikapitalizmus (piacellenesség) +
Szelektív antikapitalizmus + +
Keresztény-nemzeti tradicionalizmus + +
Gazdasági növekedés üteme Ausztriához képest lényegesen gyorsabb lényegesen lassúbb kimutathatóan

gyorsabb

 

Nehéz elképzelni, hogy még milyen társadalmi változásokat fog véghezvinni az Orbán-rendszer, ha 2018 után is hatalomban marad. Márpedig erre jó esélye van – egyebek mellett azért is, mert az ország gazdasági teljesítménye relatíve nem volt rossz az elmúlt tizenegy évben. Ha csak egyetlen mutatót ragadunk ki – az osztrák életszínvonalhoz való közeledést –, akkor egyértelmű, hogy az Orbán-rendszer eddig sikeres volt. Igaz, mint ezt fentebb bemutattuk, az uniós ingyenpénzek és az államadósság növelése nélkül ezt nem lehetett volna elérni, de ez a körülmény a választók többségét aligha befolyásolja.

Ha az eddig eltelt tizenegy év csak arra szolgált volna, hogy Orbán saját embereinek – Magyar Bálint maffiahasonlatának szóhasználatával élve: a „fogadott család” tagjainak – játssza át a legfontosabb vállalatokat, a termőföldet és az erdőket, az ő emberi részesüljenek a közbeszerzés áldásaiból, akkor viszonylag könnyű dolga lenne az Orbán-korszak utáni idők kormányainak. De nem ez a helyzet! Miközben a gazdaság alapszerkezete változatlan maradt, gyökeresen megváltozott a magyar állam gépezete. Minden szinten szinte minden: az önkormányzatok helyzete, az iskolarendszer, az egészségügy, a kultúra finanszírozása, a választási törvény, a jogalkotás, a bűnüldözés apparátusa, a családok helyzete – és még hosszan lehetne sorolni. Orbán jövőbeni bukásától számítva is legalább egy évtizedbe fog telni, mire mindezt vissza lehet csinálni, és helyreáll a harmadik magyar köztársaság rendje.

Az 1989 óta eltelt közel három évtized egyik legfájóbb tanulsága, hogy a közvélemény számára érzékelhető erővel megjelenő baloldali és a jobboldali populizmus egymást erősíti – méghozzá többé-kevésbé egyforma arányban. Ennek nyomán morzsolódott fel a magára maradt, két oldalról megtámadott liberális gondolat, maga az SZDSZ, és ezért nem jött létre jelentős szavazóbázisra támaszkodó új liberális párt sem. Azzal, hogy Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje a szélsőjobboldali populizmus elleni harcot állítja programjának középpontjába, s ezzel szemben baloldali populista érveket vonultat fel, illetve baloldali populista politikusok példáját említi követendő mintaként, aligha lesz képes megváltoztatni a szavazati erőviszonyokat.[6] Belzebubbal nem lehet kiűzni az ördögöt. A populista rendszerek bukását vagy külső beavatkozás, vagy a belső gazdasági helyzet drámai és tartós romlása szokta előidézni.

[1] A feltételezés alapját az a tény adja, hogy számos tévéfelvétel készült a miniszterelnökről, amelyeken olyan kényszeres nyelv- és szájmozdulatokat tesz, amelyek súlyos pszichés problémákra és erős pszichiátriai gyógyszerek használatára utaltak.

[2] A bal- és jobboldali populista antikapitalizmus sok évszázados magyar történelmi gyökereiről már hosszabban írtam e folyóirat 2015. júniusi számában.

[3] Bauer Tamás: A „maffiaállam” hamissága, Élet és Irodalom, 2017. márc. 3.

[4] Tölgyessy Péter is azt állítja, hogy a régi elit leváltásának és a személyéhez garantáltan hű, új elit megteremtésének szükségessége valójában már 1994 óta alapcél volt Orbán számára. Az elitcsere, az őrségváltás egyfelől hatalomtechnikai lépéssorozat volt, de másfelől egyfajta szavazatvásárló, politikai-ideológiai ígéret is: „El kell venni a rosszaktól a tulajdont, a javakat, az álláslehetőségeket, az életlehetőségeket, a sajtót, a gazdaságot, mindent, és oda kell adni a jó magyaroknak. A jó magyarok a Fideszhez közel álló elitek, akik majd jó teljesítményt fognak nyújtani, és ezzel a Fidesz ideológiája szerint tulajdonképpen az összes magyar jól jár majd.”

[5] Maga a szófordulat Karácsony Sándor 1939-ben megjelent tanulmánykötetének címét idézi.

[6] Tegyünk igazságot! című programjának első mondatában olvasható: „(…) meg kell állítanunk a szélsőjobboldali populista nacionalizmust és újra vonzóvá kell tennünk saját társadalomképünket.” Aktuális pozitív példaként Botka az amerikai Bernie Sanders és a német Martin Schulz nevét említi.

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Takács Ferenc: Egészen komoly versek

0
Komolyabb versek – ezen a címen jelent meg 1984-ben Nádasdy Ádám első verseskötete. Az ELTE BTK Angol Tanszékének adjunktusa viszonylag későn, harmincöt évesen debütált költőként: először 1982-ben láthatta viszont versét nyomtatásban, magának a pályanyitó kötetnek a darabjai között pedig egy sem volt, amely 1976-nál korábban keletkezett volna.