Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Hónapló


Da­los György – Ki­sebb-na­gyobb ügyek

Ber­lin, 2016. feb­ru­ár 15.

Bencsik And­rás a pe­da­gó­gus­til­ta­ko­zást tá­mad­va, an­nak szer­ve­zõ­jé­rõl az aláb­bi be­jegy­zést tet­te köz­zé: „Ap­ja, a ret­te­gett Pé­ter Gá­bor (szül. Ei­sen­berger Ben­já­min, Újfehértó, 1906. má­jus 14. – Bu­da­pest, 1993. ja­nu­ár 23.) ma­gyar kom­mu­nis­ta po­li­ti­kus volt, az ÁVO, majd az ÁVH ve­ze­tõ­je 1945 és 1952 kö­zött. Fõ­sze­re­pet ját­szott az 1945-ös vál­to­zá­so­kat kö­ve­tõ kon­cep­ci­ós pe­rek elõ­ké­szí­té­sé­ben és le­bo­nyo­lí­tá­sá­ban.” Né­hány órá­val utóbb Bencsik a kö­vet­ke­zõ köz­le­mén­­nyel állt elõ: „Ma dél­után Facebook-oldalamon meg­osz­tot­tam egy be­jegy­zést (…) Ami­kor azon­ban meg­bi­zo­nyo­sod­tam az ab­ban sze­rep­lõ in­for­má­ció va­lót­lan­sá­gá­ról, a posz­tot azon­nal el­tá­vo­lí­tot­tam. Té­ve­dé­se­mért (…) el­né­zést ké­rek.” Az érin­tett, aki Pé­ter Gá­bor­nak csak név­ro­ko­na, nem fo­gad­ta el a bo­csá­nat­ké­rést, és úgy dön­tött, hogy per­re vi­szi a dol­got.

Eb­ben az ügy­ben, Bencsik ed­di­gi mun­kás­sá­gát és a ha­zai gyû­lö­let­kul­tú­rát is­mer­ve, sem­mi meg­le­põt nem ta­lá­lunk. Még azt sem ál­lít­hat­juk, hogy a név­ha­son­ló­ság alap­ján el­kö­ve­tett rá­gal­ma­zás új­don­ság vol­na. A klas­­szi­kus alap­eset 1968 au­gusz­tu­sá­ra nyú­lik vis­­sza. Mi­köz­ben a Var­sói Szer­zõ­dés öt tag­ál­la­má­nak had­se­re­gei cseh­szlo­vák föl­dön ma­sí­roz­tak, az or­szág kül­ügy­mi­nisz­te­re, Jirí Hájek az ENSZ Biz­ton­sá­gi Ta­ná­csa elõtt meg­bé­lye­gez­te az in­vá­zi­ót. Er­re az Iz­vesz­tyi­ja prá­gai tu­dó­sí­tó­ja ha­ra­gos cik­ket kö­zölt a „ci­o­nis­ták” cseh­szlo­vá­ki­ai üzel­me­i­rõl, s en­nek kap­csán név sze­rint em­lí­tet­te „Jirí Hájek-Karpeles” kül­ügy­mi­nisz­tert. A do­log pi­kan­té­ri­á­ját az ad­ta, hogy va­ló­ban lé­te­zett egy má­sik Hájek: Hájek-Kar­pe­les cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta, igaz, nem Jirí, ha­nem Bedrích elõ­név­vel, és kül­ügyér sem volt, ha­nem az öt­ve­nes évek prá­gai „an­ti­ci­o­nis­ta” pe­re­i­nek hét­évi bör­tön­bün­te­tés­re ítélt ál­do­za­ta. A moszk­vai kor­mány­lap ki­ro­ha­ná­sa fõ­leg a rossz em­lé­ke­ket idé­zõ ket­tõs név­em­lí­tés foly­tán bot­rányt oko­zott Nyu­ga­ton, még a kom­mu­nis­ta pár­tok is el­ha­tá­rol­ták ma­gu­kat tõ­le. A szov­jet saj­tó ter­mé­sze­te­sen nem kö­zölt hely­re­iga­zí­tást, ez nem volt szo­ká­sa, ám­de tény, hogy Jirí Hájek, a poszt­já­ról le­vál­tott, a párt­ból ki­zárt, majd a Char­ta 77 ala­pí­tói kö­zé tar­to­zó volt dip­lo­ma­ta el­len a „ci­o­niz­mus” vád­ját töb­bé nem ve­tet­ték be.

De vis­­sza Bencsikhez. Men­te­ge­tõ­zé­sé­ben fur­csa for­mu­lát al­kal­maz: „Ami­kor (…) meg­bi­zo­nyo­sod­tam az (…) in­for­má­ció va­lót­lan­sá­gá­ról, a posz­tot azon­nal el­tá­vo­lí­tot­tam.” De­rék do­log. Ma­rad a kér­dés: ho­gyan ju­tott a „va­lót­lan” in­for­má­ció bir­to­ká­ba? Azt kell fe­lel­nünk: rop­pant egy­sze­rû­en. A rá­gal­ma­zó szö­veg­bõl ugyan­is mind­ös­­sze há­rom szó te­kint­he­tõ Bencsik szel­le­mi ter­mé­ké­nek: „Ap­ja a ret­te­gett”, a töb­bi szó sze­rin­ti Wi­kipédia-idézet: „Pé­ter Gá­bor (szül. Eisenberger Ben­já­min, Újfehértó, 1906. má­jus 14. – Bu­­da­pest, 1993. ja­nu­ár 23.) ma­gyar kom­mu­nis­ta po­li­ti­kus volt, az ÁVO, majd az ÁVH ve­ze­tõ­je 1945 és 1952 kö­zött. Fõ­sze­re­pet ját­szott az 1945-ös vál­to­zá­so­kat kö­ve­tõ kon­cep­ci­ós pe­rek elõ­ké­szí­té­sé­ben és le­bo­nyo­lí­tá­sá­ban.” No már­most, el­te­kint­ve at­tól a töb­bek ál­tal em­lí­tett kö­rül­mény­tõl, hogy még egy tény­le­ges pétergábori szár­ma­zás sem jel­le­mez­ne sen­kit, va­jon mi ve­het­te rá szer­zõn­ket, hogy pusz­tán a csa­lád­név-azo­nos­ság alap­ján a sza­bad en­cik­lo­pé­dia kút­fe­jé­hez fo­lya­mod­jék? Sze­rin­tem ki­zá­ró­lag az a szán­dék, hogy rá­ke­re­sõ buz­gal­ma ép­pen ezt az ered­ményt hoz­za ki. In­nen­tõl min­den me­rõ tech­ni­ka: ki­je­lö­lés, be­il­lesz­tés, klikk – s itt a so­ron kö­vet­ke­zõ, elõ­re meg­fon­tolt ka­rak­ter­gyil­kos­ság, újabb ma­gyar mély­pont.

Sok esz­ten­de­je ugyan­ab­ban a la­ká­som­hoz öt­perc­nyi­re lé­võ „Haare­szei­ten” (szó­já­ték – sza­bad for­dí­tás­ban a Jahreszeiten, va­gyis az év­szak­ok min­tá­já­ra: „Haj­sza­kok”) ne­vû fod­rász­üz­let­ben nyí­rat­ta­tom a ha­ja­mat, iga­zít­ta­tom ba­ju­szo­mat és sza­kál­la­mat, bá­jos fi­a­tal fod­rász­lá­nyok­ra bíz­va õszü­lõ és rit­ku­ló fri­zu­rá­mat. Hos­­szú idõn át a ke­let­né­met Katja ke­zelt, aki­nek spe­ci­a­li­tá­sa a vá­gás elõt­ti fej­mas­­százs volt, s ká­vé­val, oly­kor szá­raz pezs­gõ­vel kí­nált, ka­rá­csony­kor pe­dig min­dig ki­járt ne­kem a kis fla­kon sam­pon, amely a cég aján­dé­ka volt a törzs­ven­dé­gek­nek, s mint­egy be­le­szá­mí­tot­ták a diszk­ré­ten emel­ke­dõ ár­ba. Katját ked­vel­tem köz­vet­len, cse­ve­gõ mo­do­rá­ért, pre­cíz mun­ká­já­ért, no meg vál­to­za­tos haj­vi­se­le­té­ért, amely ar­ra val­lott, hogy mes­ter­sé­gét-mû­vé­sze­tét sa­ját ma­gán is gya­ko­rol­ta, vagy kol­lé­ga­nõ­it kér­te meg er­re. Fi­no­man, né­hány szó­val a ma­gán­ügye­i­rõl is be­szá­molt, így ott, a fod­rász­szék­ben ér­te­sül­tem egy szo­mor­kás sza­kí­tá­sá­ról, amely szem­mel lát­ha­tó­an meg­vi­sel­te. Nem sok­kal ké­sõbb azon­ban az ud­va­ri­as „mi új­ság?” kér­dé­sem­re már az­zal di­cse­ke­dett, hogy új ud­var­ló­ja van, s ami­kor a fiú fog­lal­ko­zá­sa iránt ér­dek­lõd­tem, an­­nyit fe­lelt sej­tel­mes mo­sol­­lyal, hogy az il­le­tõ „élet­mû­vész”.

Egy ka­rá­csony elõt­ti dél­utá­non, ami­kor idõ­pont-egyez­te­tés vé­gett men­tem a fod­rász­mû­hely­be, kö­zöl­ték ve­lem, hogy Katja már nem jár, mert gye­re­ket vár, és nem is va­ló­szí­nû, hogy egy­ha­mar vis­­sza­tér­ne a szak­má­hoz. Utód­ja haj­vi­se­le­tem gon­do­zá­sá­ban Zora lett, aki egy­szer már he­lyet­te­sí­tet­te õt, s aki az enyém­nél nyil­ván bo­nyo­lul­tabb haj­tor­nyok meg­dol­go­zá­sá­val ál­lí­tó­lag ber­li­ni if­jú­sá­gi fod­rász­ver­senyt nyert. Zora Katjától el­té­rõ­en nem na­gyon kom­mu­ni­kált, csak az ele­jén tisz­táz­ta a te­en­dõ­ket, és a vé­gén szer­tar­tás­sze­rû­en fe­lém emel­te az ová­lis fod­rász­tük­röt, hogy fe­jem búb­ján is el­len­õriz­hes­sem a mun­ká­ját. És én mind­an­­nyi­szor hiú öröm­mel kons­ta­tál­tam, hogy to­vább­ra sem ko­pa­szo­dom. Ke­ze alatt kü­lön­ben meditatív han­gu­lat­ba me­rül­tem, ki-ki­bá­mul­tam a for­ró nap sü­töt­te vagy hi­deg hó bo­rí­tot­ta Oderberger ut­cá­ra – hos­­szát te­kint­ve in­kább köz­re –, és hall­gat­tam a kö­ze­li vil­la­mo­sok nyi­kor­gá­sát, fi­gyel­tem a mû­hely éle­tét, tá­vo­lod­tam na­pi te­en­dõ­im­tõl és a vi­lág za­já­tól, a he­lyi és glo­bá­lis konf­lik­tu­sok­tól, édes ha­zám ful­dok­ló gör­cse­i­tõl.

Stí­lus­vál­tás nem kö­vet­ke­zett be, s az év­sza­kon­kén­ti – Jahreszeiten – haj­vá­gó sze­án­szok vis­­sza­hoz­ták a Katja-éra han­gu­la­tát, újabb ká­vé­aján­la­tok­kal, im­már pezs­gõ nél­kül, a ka­rá­cso­nyi sam­pon azon­ban to­vább­ra sem ma­radt el. Igaz, a szol­gál­ta­tás ára is las­san, de kö­vet­ke­ze­te­sen kú­szott fel­fe­lé. A sta­bil­nak hitt vi­lág­rend je­gyé­ben nem sok­kal ta­valy ka­rá­csony elõtt is­mét be­tér­tem a „Haareszeiten”-be. Egy ad­dig nem lá­tott lány fo­ga­dott, aki Peggy né­ven mu­tat­ko­zott be, és kö­zöl­te, hogy Zora anyai örö­mök elé néz, és reá bíz­ta ed­di­gi, rész­ben Katjától meg­örö­költ kli­en­tú­rá­ját. Ez­zel kez­de­tét vet­te éle­tem­ben a Peggy-korszak, amely vél­he­tõ­en so­ká­ig fog tar­ta­ni, ha­csak nem jön köz­be egy újabb ál­dott ál­la­pot. És ha köz­be­jön? An­nak is le­het örül­ni. Mert hogy is mond­ja Ady? „Az Élet él és él­ni akar, / Nem azért adott an­­nyi szé­pet, / Hogy át­vá­dol­ja­nak most raj­ta / Vé­res s os­to­ba fe­ne­sé­gek.”

Más szó­val: õr­zõk, vi­gyáz­za­tok a strá­zsán.

Je­len­tem: a Telekom, amel­­lyel több hó­nap­ja küz­dök az internetkapcsolatomért és ve­ze­té­kes te­le­fo­nom hasz­ná­la­tá­ért, ér­te­sí­tett, hogy meg­ta­lál­ták azt a bi­zo­nyos rend­szer­hi­bát, amely az ed­di­gi ga­li­bát elõ­idéz­te, csak vo­na­lat nem tud­nak egy­elõ­re ad­ni, ám leg­ké­sõbb a hol­na­pi nap fo­lya­mán ez a prob­lé­ma is meg­ol­dó­dik. Le­gyen úgy.

Akad azon­ban az új mé­di­á­val egyéb gon­dom is, ha úgy tet­szik, sa­ját rend­szer­hi­bám. Itt van pél­dá­ul a No­ki­á­tól in­gyen ka­pott Samsung tab­letem. Ez a kis ké­szü­lék so­kat se­gí­tett raj­tam kom­mu­ni­ká­ció­hi­á­nyos hó­nap­ja­im­ban. Le­he­tett raj­ta e-mailt fo­gad­ni és kül­de­ni, bi­zo­nyos ada­to­kat el­len­õriz­ni a ke­re­sõ­ben, s még az ATV mû­so­rá­ba is be­le­kuk­kant­hat­tam, igaz, itt két Es­ti Hír­adó és egy Egye­nes be­széd után ki­me­rült a ha­vi szörf­tar­ta­lé­kom. A leg­több fej­fá­jást még­is a drót­pos­ta okoz­ta. Va­la­hány­szor el­kezd­tem be­pö­työg­ni a kép­er­nyõn egy szót, a szó­tár szin­te ki­köp­te a hoz­zá leg­in­kább ha­son­ló ki­fe­je­zé­se­ket. Mond­juk va­la­ki­nek azt ír­tam vol­na: „légy szí­ves”, er­re az jött ki: „légy­fo­gó”, s még jó, ha nem az, hogy: „légy­pi­szok”. Na­gyon kel­lett ügyel­nem, hogy ne ezek a ka­lóz sza­vak men­je­nek át a cím­zett­nek. Még így is elõ­for­dult, hogy Frau Troschkét Frau Trockenheitnek (= szá­raz­ság, aszály) ne­vez­tem, Frau Prof. Dr. Melchernek pe­dig a „Milchprodukte” (= tej­ter­mé­kek) el­ne­ve­zés ju­tott. Ilyen ki­sik­lá­sok­ra már meg­ter­vez­tem az azo­nos szö­ve­gû bo­csá­nat­ké­rõ le­vél­két is.

Min­den­nél ve­szé­lye­sebb, ha ma­gyar le­ve­le­zés­ben kö­vet­ke­zik be a szó­té­vesz­tés. Egy ré­gi is­me­rõ­söm, aki­vel évek óta nem áll­tam kap­cso­lat­ban, va­la­mi, ta­lán iro­dal­mi ügy­ben kér­te ki a vé­le­mé­nyem. Kész­ség­gel vá­la­szol­tam, de túl gyor­san, mert a „ba­rát­ság­gal” for­mu­la he­lyett a ne­vem fö­lött a „ba­rát­ság­ta­lan” szó röp­pent ki az éter­be. Vil­lám­gyors, érez­he­tõ­en in­dig­nált vá­laszt kap­tam: „Ez a ba­rát­ság­ta­lan­ság ná­lad most élet­ér­zés vagy egé­szen más?” Hû­ha, gon­dol­tam, be­szél­ni kel­le­ne va­la­mi hoz­zá­ér­tõ­vel, hogy ki­kap­csol­has­sam ezt az esze­ve­szett szó­tárt. Mert egy­fe­lõl igaz, hogy ajándéktabletnek ne néz­zük a fo­gát, más­fe­lõl vi­szont a No­ki­á­nak és a Samsungnak, mint af­fé­le jég­hi­deg nem­zet­kö­zi cé­gek­nek, hal­vány fo­gal­muk sem le­het a ma­gyar ér­zé­keny­sé­gek­rõl.

Comments

kommentek

Cimkék: