Kulturális-közéleti havilap | 2017


2012 január Nivódíj


Domány András: A vidám pimasz (Nagy Józsefről)

A műfaj továbbra is a Mozgó Világ erőssége, és bár a tizenhat megjelent műből 2011-ben is ketten írtak tízet – szokás szerint elpanaszolhatnám tehát, hogy kevés szerző között válogathatok –, most nem lenne egészen igazam, mert a két főszereplő közül csak az egyik tartozik a jól ismert régiek közé.

De kezdjük a többiekkel. Szerepelt ebben az évben a szakma egyik legnagyobb öregje, a 75 évesen is riportokra rohangáló Pünkösti Árpád. Raskó György roppant bölcs dolgokat mondott neki a magyar mezőgazdaságról, bár ennek kevés foganatja lesz. Farkas Zoltán Simor András jegybankelnökkel, Váradi Júlia Zoboki Gábor építésszel, Lánczos Vera Tétényi Éva esztergomi polgármesterrel beszélgetett, Pikó András pedig egyrészt a Fapados Szalon általa vezetett Gyurcsány-estjét formálta át írássá, másrészt kedves kolléganőnkkel, Mihancsik Zsófiával beszélgetve próbálta elkerülni a bennfentesség belterjessé válását. Nem volt könnyű, mert Zsófi állandóan visszakérdezett: no de András, hát miért…

Öt interjú jelent meg az évben Rádai Esztertől, akiről nem tudok már új dicséretet kigondolni, de szívesen megismétlem a régieket. Felkészültség, elvi megközelítés, határozottság jellemzi. A beszélgetőtársak: Iványi Gábor, Hack Péter, Kerék-Bárczy Szabolcs, Fleck Zoltán és Magyar György együtt, valamint a decemberi számban Radnóti Sándor. Az utóbbitól például, aki szerint a kultúrára jutó kevés pénzért talán a marakodás is kisebb lesz, Rádai Eszter megkérdezi: akkor lehet, hogy 56-ot se fogja a politika bizonyos politikai pecsenyék sütögetésére használni? A válasz nem biztató. Az egykori liberális képviselő-szakjogászt, Hack Pétert arról faggatja, milyen konzekvenciákkal jár, ha az alaptörvény alanyának tekinti mind a 15 millió magyart. Kerék-Bárczy Szabolccsal szemben meglehetősen kritikus: számon kéri Bokros Lajos iránti rajongását és éles retorikai fordulatait, és állandóan közbeszól, ha nem elég konkrét az érvelés. Külön méltatást érdemel az Iványi Gáborral készített interjú, és nem csak azon pikantéria miatt, hogy szóba kerül a lelkész viszonya Orbán Viktorhoz. Hanem mert az érezhető rokonszenv és tisztelet mellett azért azt is megkérdezi Isten szolgájától, hogy honnan lehet tudni, mit hagy jóvá és ki mellé áll az Örökkévaló. És hogy ha Iványi gyülekezete esetleg elveszíti az iskoláját az új egyházi törvény miatt, a megszűnéshez képest nem jobb-e, ha egy nagy felekezet ráteszi a kezét a más verejtékével sikeressé tett intézményre. Amire még ez a szelíd lelkű ember is azt mondja, hogy ne kérdezzen ilyet, mert aki hiénaként jön, annak ő nem tudja átadni az iskolát. Érzem, hogy Eszter keserűbb és kiábrándultabb, mint volt, és kérdéseiben több a kemény állásfoglalás. De értem az okát. Amit ír, azt pedig továbbra is jó olvasni.

És akkor szokás szerint a végén jöjjön a díjazott: Nagy József. Pálinkás József, Szigetvári Viktor, Szőcs Géza, Bócz Endre és Tóth Mihály együtt, valamint Rogán Antal volt kitéve annak a vidám pimaszkodásnak, amely kollégánk kérdezési stílusát jellemzi, és amit a partnerek a jelek szerint elviseltek, hiszen az interjúk az ő jóváhagyásukkal jelennek meg. Néha azt gondoltam, képfelvételt kellene készíteni ezekről a beszélgetésekről, mert szívesen megnézném például a kulturális államtitkár arcát, amikor ezt a kérdést kapja: „Kormánypártiról is ír rosszat, vagy a lojalitás azért tompítja a független írói attitűdöt?” Az újságíró a politikus fejére olvassa, hogy némán tűri, amikor átnyúlnak a feje fölött, és kiugrasztja belőle Budai Gyula „elszámoltatási biztos” megbírálását a filozófusok meghurcolása kapcsán. Szigetvári Viktort azzal piszkálja, hogy a sportban járatlanul lett sportminisztériumi főhivatalnok, és amikor azt hallja, hogy a tanácsadó jobbára annak dolgozik, akivel egyetért, akkor hosszasan sorolja azokat a dolgokat, amelyekben az alany egyik fő munkaadójával, Gyurcsány Ferenccel nehéz egyetérteni. Rogán Antal maga sem megy messzire egy kis kekeckedésért, de kapkodhatta a fejét, mert kemény ütésváltás zajlott interjú címén. Amikor például a politikus azt mondja: azért vette maga mellé pár éve a Medgyessy Péter miniszterelnököt lehazaárulózó Loppert Dánielt, hogy tanuljon ebből, az újságíró rávágja: „Légy tahó, poszt jár érte. Komoly tanulság.” Bár Rogán sem marad adós: ő éppen azt akarta megtanítani, hogy a politika nem csak abból áll, hogy mondunk egy nagyot. A riporteri reagálások közül a kedvencem egyébként az, hogy amikor Rogán közli, kevés emléke van a Kövér László mint Fidesz-elnök mellett töltött időből, Nagy József lecsapja a labdát: „Elfojtás.” Igaz, bakija is akad a kollégának: én nem csak utólag kérdeztem volna rá az önálló képviselői indítványnak álcázott törvényhozási ámokfutásra, és nem elégedtem volna meg az elkenő, üres válasszal.

Külön szólok a Pálinkás Józseffel folytatott beszélgetésről, mert végül is azért javaslom a díjat. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke a következő kérdéssel szembesül: „Miért van az, hogy amúgy tisztességes kultúremberek időnként behúzott farokkal asszisztálnak szégyenletes ostobaságokhoz? Gyávaságból, butaságból, politikusságból?” Amire válaszul a politikát is megjárt tudós a mostani miniszter, Réthelyi Miklós gyakorlatlanságával magyarázza azt a kijelentését, hogy Thomas Mannt homoszexualitása és József Attila kommunistasága ellenére szabad tanítani. Nagy József kérlelhetetlenül kipiszkálja az alanyból az adatokat a tudományra jutó pénz csökkenéséről, megforgatja amiatt, hogy miért vették el a Roosevelt tér nevét, de közben együttérzően és kedvesen mondatja el, hogyan lett egy falusi gyerekből atomtudós. Nagy József modora nem az enyém. Én másképp kérdezek, beszélgetek. De olvasóként élvezem – persze mások rovására – ezt a köntörfalazás nélküli stílust. Örülök, hogy Nagy József ír a Mozgó Világnak, és azt mondom, idén kapja ő az interjúkért járó díjat.

Comments

kommentek

Cimkék: ,