Kulturális-közéleti havilap | 2017


2011 január Nivódíj


Domány András: Kinevezetlen nagykövet (Dalos Györgyről)

Amikor az elmúlt években az interjúkat értékeltem, mindig elmondtam: az interjú készítője kérdezzen határozottan és felkészülten, csapjon le a téves állításokra és az ellentmondásokra, szembesítse partnerét az övétől eltérő nézetekkel, de ne bújtassa kérdésbe a saját véleményét. Ha azt akarja kifejteni, írjon publicisztikát.

Nos, ezúttal a publicisztika rovat jutott nekem, amelyben sok és érdekes személyes vélemény olvasható. Nem említek meg minden szerzőt, és a jórészt állandó gárdából először azokról szólok, akik megérdemelnék ugyan a díjat, de az elmúlt években, viszonylag nemrég megkapták, ezért most nem őket javaslom. Parászka Boróka, Végel László és Balla D. Károly visszaadta a bizodalmamat, hogy kisebbségi sorban is lehet normálisnak lenni. Vagyis nem elvakultnak, elvadultnak. Lehet lelkes magyarként élni, de közben becsülni és érteni a románokat, szerbeket, ukránokat. (A szlovákokat csak azért hagyom ki, mert felvidéki munkatársa épp nincs a Mozgó Világnak.) És lehet éles szemmel és éles nyelvvel bírálni az adott ország politikai életét úgy, hogy közben a magyarországi viszonyokat is kritikusan és némi távolságtartással nézzék. Van bennem empátia azok iránt, akik nem ilyenek. Tudom, ma sem könnyű Csíkszeredában vagy Szabadkán, Dunaszerdahelyen vagy Beregszászban magyarnak lenni. Ahogy Lvivban, azaz Lembergben lengyelnek vagy Opoléban németnek lenni sem könnyű, és rengeteg más példát hozhatnék még. De Balla D. Károly mégis ki tudja mondani, hogy a határon túli magyarokat itthon ne kezeljék külön rezervátumként, és figyelmeztet: a magyar haza iránti sóvárgás nem menthet fel senkit az ottani, kárpátaljai teendők alól, és nem lehet új nemzedékeket úgy felnevelni 90 évvel Trianon után, hogy száműzöttnek tekintsék magukat ott, ahol élnek. Parászka Boróka vállalja, hogy „értelmiségifanyalog” – így, egy szóba írva –, amikor nem helyesli, hogy katona cimborája szeretné szétverni a Magyar Gárda mellényét viselő lányokat. Ez ugyanis nem megoldás. De fájlalja, hogy csak a román ügyészség lép fel a csíkszeredai bevásárlóközpont előtt szánalmas zsidózó táblával álldogáló székely fiúk ellen, míg a magyar vásárlók zavartan elsietnek mellettük. Végel László leleplezi az újvidéki piacon, hogy a piros-fehér-zöld szalaggal átkötött kolbászt Szlovákiában gyártották, és amikor az általa figyelmeztetett magyar árus kérdőre vonja szállítóját, a nemzeti érzelmű szegedi zugkereskedőt, az elmagyarázza neki: a szlovák kolbász olcsóbb, de ugyanolyan jó, mint a magyar. Hát akkor nem mindegy, hogy milyen a szalag? És mindezt gyönyörű magyarsággal írják az említett szerzők, színes és ízes nyelven, gazdag szókinccsel és stílusban. Bár ahogy ezt leírtam, meg is ijedtem: nehogy megbántsam erdélyi, vajdasági, kárpátaljai kollégámat, hogy olyasmiért dicsérem őket, ami számukra a világ legtermészetesebb dolga. Mindezzel együtt, mint említettem, az idei díjra nem Parászka Borókát, Végel Lászlót vagy Balla D. Károlyt javaslom.

Akit igen, az Dalos György. Ő nem Trianon miatt lett határon túli magyar. Egyéni sorsa – pontosabban itthoni politikai tevékenysége és az, ahogyan az akkori rendszer az ilyesmire reagált – sodorta Berlinig, annak is abba a felébe, amely nem az NDK fővárosa volt. (Bővebbet például a Hosszú menetelés, rövid tanfolyam című könyvéből – ezt a krátkij kursz-ot én kiadnám szakirodalomnak némely egyetemen.) Dalosnak jót tesz a távolság és a távol töltött hosszú idő: ironikusan képes látni az itthoni dolgokat, miközben azért jól ismeri őket. Megteszi találó megjegyzéseit régi (vagy csak egykori? ez számomra nem derült ki) barátja, az államtitkárrá lett Szőcs Géza nyilatkozatairól, vagy a magyarországi kirándulás során látott jobbikos kamaszokról. Elmeséli, hogyan szervezte be a román Securitate Herta Müller Nobel-díjas regényének fő forrását, a már elhunyt Oskar Pastior erdélyi szász költőt, amiről az írónő sem tudott. Közben pedig hozza a német közéleti példákat: az evangélikus püspöknő lemondott, miután ittas vezetésen kapták, pedig sokak szerint maradhatott volna – és az erről vitatkozó internetes fórumokon senki sem anyázott, csak érvek csaptak össze. Pedig a többség ott is nickeket használ. A CDU-CSU jelöltjét választották köztársasági elnökké a váratlanul lemondott Horst Köhler helyett, ahogyan ez a politikai erőviszonyok papírformájának megfelel, de tisztelettel ünnepelték az ellenzék kisebbségben maradt jelöltjét, az egykori NDK-ellenzékit, a Stasi-iratok első kezelőjeként közmegbecsülést szerzett Joachim Gauckot is. Igaz, értesülünk arról is, hogy miután Duisburgban a Love Parade-en kitört pánik halálos áldozatokat és sebesülteket hagyott maga után, a közvélemény zöme által felelősnek tartott polgármester homályos fejtegetésekbe burkolózva miért nem mond le: hát azért, mert a német törvény szerint aki lemond, azaz közhivatalnokként elhagyja őrhelyét, az sokkal kisebb nyugdíjat kap, mint akit leváltanak, még ha ennek súlyos mulasztás is az oka.

Nekem rokonszenves Dalosban az is, ahogyan nem próbálja meghamisítani az élettörténetét, pedig ez nagy divat manapság. Megemlékezik az ortodox balos Györe Imre költőről, az egykori Tűztánc antológia egyik szerzőjéről, és nem titkolja: „Tőlük fajzottam el később, csatlakozván a demokratikus ellenzékhez.” Amikor pedig elmeséli, hogyan kezelték és próbálták feltáplálni a Rákosi-korszakban egy gyermekszanatóriumban, így fejezi be a történetet: „Már régen ellenzéki voltam, szamizdatban és Nyugaton publikáltam, de még mindig megrendültem arra a gondolatra, hogy lehetséges egy rendszer, amely érdekelt abban, hogy egy leszázalékolt portásnő tüdőbeteg fia kihízza magából a Koch-bacilusokat.”

Dalos György Németországban a magyar kultúra, sőt a magyar közélet kinevezetlen nagykövete, akár tetszik ez valakinek itthon, akár nem. Azért az, mert tisztelik, mert olvassák és jónak tartják a könyveit, mert bíznak az ítéletében. Bizonyosan jobban, hogy budapesti hivatalos helyek nyilatkozataiban.



Comments

kommentek

Cimkék: ,