Kulturális-közéleti havilap | 2017


2014 augusztus Interjú


Egy ápolónő háborús hétköznapjai – Kende Éva és Böröcz Karolina interjúja Solt Katalinnal

Dr. Solt Ka­ta­lin – sok küz­de­lem után meg­szer­zett or­vo­si dip­lo­má­já­nak bir­to­ká­ban – ak­tív éle­tét (né­hány évi kli­ni­ku­si mun­ka után) a köz­egész­ség­ügy­nek szen­tel­te. Majd fél év­szá­za­dos pá­lya­fu­tá­sát, mint az Or­szá­gos Köz­egész­ség­ügyi In­té­zet jár­vány­ügyi osz­tá­lyá­nak nagy tu­dá­sú és or­szág­szer­te is­mert ve­ze­tõ­je, il­let­ve mint a fõ­vá­ro­si Köjál, majd a fõ­vá­ro­si ÁNTSZ kór­házhi­giénés osz­tá­lyá­nak szak­ta­nács­adó­ja fe­jez­te be. Ez volt szak­mai éle­té­nek – ne­vez­zük így – „má­so­dik” sza­ka­sza. Volt azon­ban ez elõtt egy „el­sõ” is. Fõleg er­rõl be­szélt az aláb­bi in­ter­jú­ban 2014. áp­ri­lis 3-án. A kér­de­zõk egy­ko­ri kol­lé­ga­nõi: dr. Ken­de Éva és dr. Böröcz Ka­ro­li­na vol­tak.

Solt Ka­ta­lin 1922. au­gusz­tus 17-én szü­let­tem Ko­má­rom­ban, Ko­mar­nóban. Édes­apám órás volt, és hét évig a Mo­nar­chia ka­to­ná­ja. Há­rom év ka­to­na­ság után ép­pen le­sze­relt vol­na, ami­kor ki­tört az el­sõ vi­lág­há­bo­rú, amely­ben sú­lyo­san és ma­ra­dan­dó­an meg­sé­rült. 1934-ben meg­halt. Édes­anyám ház­tar­tás­be­li volt. Ami­kor én még ka­ron ülõ vol­tam, már kezd­tek a kar­jai meg­gyen­gül­ni, ké­sõbb mind a négy vég­tag­ja meg­bé­nult, és 1936-ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­lá­ig to­ló­ko­csi­ban ült. Amed­dig csak vis­­sza tu­dok em­lé­kez­ni, na­gyon ne­he­zen, szû­kö­sen él­tünk, szü­le­im ha­lá­la után pe­dig né­hány évig tel­je­sen a vi­dé­ki ro­ko­nok­ra vol­tam rá­szo­rul­va. 1932-ben, a ko­mar­nói ma­gyar nyel­vû köz­sé­gi is­ko­la ne­gye­dik osz­tá­lyá­nak el­vég­zé­se után si­ke­res fel­vé­te­li vizs­gá­val a ko­má­ro­mi ben­cés gim­ná­zi­um­nak let­tem a ta­nu­ló­ja, és ki­tû­nõ ered­mén­­nyel érett­sé­giz­tem 1940-ben. Fel­sõs ko­rom­ban már ma­gam­nak is ta­nít­vá­nya­im vol­tak, és az így meg­ke­re­sett pénz­bõl a nyol­ca­dik gim­ná­zi­um­ban már ma­gam fi­zet­tem Ko­má­rom­ban a szál­lá­so­mat, a reg­ge­li­met és a va­cso­rá­mat. Dél­ben pe­dig – ak­kor így mond­ták – „na­po­kat et­tem”, négy és fél éven át. Ez azt je­len­tet­te, hogy a vá­ros­ban né­hány zsi­dó csa­lád el­vál­lal­ta, hogy a hét egyik meg­ha­tá­ro­zott nap­ján ne­kem ebé­det ad.

Ken­de Éva Ho­gyan ala­kult a csa­lá­dod és a te­ éle­ted 1938-ban, mi­u­tán a Fel­vi­dék egy ré­szét vis­­sza­csa­tol­ták Ma­­gyar­or­szág­hoz? Mi tör­tént a ro­ko­na­id­dal?

S. K. A ma­gya­rok be­vo­nu­lá­sá­nak és an­nak, hogy Ko­má­rom új­ra ma­gyar lett, a vá­ros töb­bi ma­gyar la­kó­já­val együtt mi is na­gyon örül­tünk. Rö­vi­de­sen érez­nünk kel­lett azon­ban, hogy fe­let­tünk el­bo­rul az ég. Az egyik nagy­bá­tyám pél­dá­ul 1925-tõl fa­lu­si kör­or­vos volt, és két fa­lu tar­to­zott hoz­zá. 1938-ban rög­tön ki­rúg­ták az ál­lá­sá­ból a já­rás töb­bi zsi­dó or­vo­sá­hoz ha­son­ló­an. Gon­do­lom, ugyan­ez tör­tént a töb­bi ma­gyar­rá lett já­rás­ban is. Nagy­bá­tyám­nak az ad­di­gi or­vo­si la­ká­sát is el kel­lett hagy­nia. A fe­le­sé­gé­vel a szom­széd fa­lu­ba köl­tö­zött, egy fé­lig ro­mos örö­költ ház­ba. Ek­kor a fa­lu bí­rá­ja, to­váb­bá a re­for­má­tus pap és az ér­sek­új­vá­ri já­rá­si szék­hely na­gyon ren­des tisz­ti­or­vo­sa, Vilmon Gyu­la – idõ­sebb or­vo­sok­nak még is­me­rõs le­het a ne­ve – se­gí­tet­te õt ah­hoz, hogy mint fa­lu­si ma­gán­or­vost fel­ve­gyék az új or­vo­si ka­ma­rá­ba, 1943-ig eb­ben a mi­nõ­sé­gé­ben dol­go­zott to­vább, amíg mun­ka­szol­gá­lat­ra be nem hív­ták, majd de­por­tál­ták, Ausch­witz után Mauthau­senben fe­jez­te be az éle­tét. A fe­le­sé­ge túl­él­te a vész­kor­sza­kot. Gye­re­kük nem volt. Én eb­ben az idõ­ben már nem lak­tam tar­tó­san ve­lük, mert mint em­lí­tet­tem, Ko­má­rom­ban jár­tam gim­ná­zi­um­ba, utá­na pe­dig el­jöt­tem Bu­da­pest­re. Tud­ni kell, hogy az én idõm­ben Ko­má­rom­ban csak egy gim­ná­zi­um volt, a ben­cés, amely­be én is jár­tam. Úgy tar­tot­ták szá­mon, mint a leg­ma­gya­rabb is­ko­lát. A ma­gyar­el­le­nes új­sá­gok­ban, a cseh­szlo­vák idõk­ben sok­szor ír­tak ró­la el­íté­lõ­en, az­zal, hogy a ben­cés gim­ná­zi­um ne­ve­li a ma­gyar ér­tel­mi­sé­get. Óri­á­si lét­szá­mú osz­tá­lyai vol­tak. Az egész já­rás­ból jár­tak ide, de még Kár­pát­al­já­ról is volt osz­tály­tár­sam. Ami­kor fel­vé­te­liz­tem, azt mond­ták, het­ve­net vesz­nek fel, dél­után­ra ez a szám már nyolc­van ren­des ta­nu­ló­ra nõtt, és volt még húsz ma­gán­ta­nu­ló is.

K. É. Ez a lét­szám hány osz­tály­ban ta­nult?

S. K. Egy osz­tály­ban. A tan­ter­münk­ben nyolc­van gye­rek és még leg­alább tíz Ko­má­rom­ban la­kó ma­gán­ta­nu­ló gye­rek ült együtt, úgy­hogy min­den két­sze­mé­lyes pad­ban hár­man vol­tunk. A pa­dok szo­ro­san egy­más mel­lé vol­tak tol­va, mel­let­tük nem le­he­tett el­men­ni, csak a pa­dok fe­lett lép­ked­ve le­he­tett pél­dá­ul a táb­lá­hoz el­jut­ni.

K. É. A cseh­szlo­vák és a ma­gyar idõk­ben ez egy­aránt így volt?

S. K. Igen, de a nyol­ca­dik osz­tály­ban, 1939/40-ben már két osz­tályt csi­nál­tak: az A-ba jár­tam én is, itt 30 lány és 13 fiú ta­nult, a B pe­dig tisz­ta fiúosz­tály lett. Úgy­hogy so­kan vol­tunk, ezért hoz­zá­szok­tam a tö­meg­hez, ne­kem nem volt meg­le­pe­tés, ami­kor ké­sõbb a bu­da­pes­ti or­vos­egye­te­men min­den órát dup­lán kel­lett meg­tar­ta­ni. 1945 õszén 1300-an in­dul­tunk az el­sõ év­fo­lya­mon…

K. É. 1940-ben, ami­kor érett­sé­giz­tél, nem volt ab­ból sem­mi ba­jod, hogy zsi­dó szár­ma­zá­sú vagy?

S. K. Nem. Pe­dig az érett­sé­gi elõtt na­gyon fél­tem, mert ép­pen ak­ko­ri­ban kap­tunk új igaz­ga­tót. A na­gyon sze­re­tett ré­gi igaz­ga­tónk­ból – Gidró Bo­ni­fác­ból –, aki ak­kor nyolc­va­na­dik éve kö­rül jár­ha­tott, ti­ha­nyi apát lett. De ne­künk a rend ré­szé­rõl még õ volt az érett­sé­gi biz­to­sunk. Az új igaz­ga­tónk elõ­zõ­leg a pá­pai ben­cés gim­ná­zi­u­mot igaz­gat­ta. Õ is ki­tû­nõ em­ber volt. Az õ igaz­ga­tó­sá­ga alatt is meg­kap­tam egyéb­ként a tan­díj­men­tes­sé­get, amit Ma­gyar­or­szá­gon egy­há­zi is­ko­lák­ban más val­lá­sú­ak­nak ál­ta­lá­ban nem ad­tak meg, de Ko­má­rom­ban egy-két évig még meg­ma­radt a ré­gi rend­szer. Így vé­gig tan­díj­men­tes vol­tam a gim­ná­zi­um­ban. Vit­tem a sze­gény­sé­gi bi­zo­nyít­vá­nyo­mat meg a kér­vényt, és el­en­ged­ték a tan­dí­ja­mat. Érett­sé­gi után, 1940-ben dön­te­nem kel­lett. Az ak­ko­ri kö­rül­mé­nyek kö­zött egy ár­va, nincs­te­len lány­nál, mint ami­lyen én vol­tam, to­vább­ta­nu­lás­ról szó sem le­he­tett. Mun­kát ke­res­tem. Meg­tud­tam, hogy Bu­da­pes­ten, a zsi­dó hit­köz­ség Sza­bolcs ut­cai kór­há­zá­ban van ápo­ló­nõi tan­fo­lyam, amely más­fél éves, és amely­re kü­lön­bö­zõ elõ­kép­zett­sé­gû lá­nyo­kat, as­­szo­nyo­kat vesz­nek fel. Az elõ­kép­zett­ség tény­leg na­gyon ve­gyes volt. A tan­fo­lya­mon a pol­gá­ri­tól és az érett­sé­gi­tõl kezd­ve a szi­gor­ló or­vos­sá­gig és az olasz or­vo­si dip­lo­má­ig min­den elõ­for­dult. Az érett­sé­gi vizs­gá­im után szin­te rög­tön – még a pa­pír sem volt a ke­zem­ben – a nagy­né­ném­mel fel­utaz­tunk Bu­da­pest­re, hogy meg­kér­dez­zük, mi az em­lí­tett tan­fo­lyam­mal kap­cso­la­tos tény­le­ges hely­zet. A kór­ház gye­rek­fer­tõ­zõ- osz­tá­lyá­nak a fõ­or­vo­sa, aki a tan­fo­lya­mot ve­zet­te, azt mond­ta, jö­he­tek. Ak­ko­ri­ban fél­éven­ként – má­jus­ban és no­vem­ber­ben – in­dul­tak a tan­fo­lyam­ok, és fo­lya­ma­to­san men­tek az elõ­adá­sok. Én 1940. jú­li­us­ban kap­cso­lód­tam be.

K. É. Ez fi­ze­tõs tan­fo­lyam volt?

S. K. Igen. Lak­ni pe­dig a zsi­dó nõ­egy­let nõ­vér­ott­ho­ná­ban le­he­tett. Ezt Etel­ka nõ­vér­ott­hon­nak hív­ták, és Barackné mél­tó­sá­gos as­­szony ala­pít­vá­nya tar­tot­ta fenn, ki­fe­je­zet­ten a ta­nu­ló nõ­vé­rek szá­má­ra, akik­nek a szá­ma ál­lan­dó­an nõtt, mert ami­kor én be­ke­rül­tem, a szo­bánk­ban még csak he­ten vol­tak, de a vé­gén már leg­alább ti­zen­né­gyen lak­tunk ben­ne.

K. É. Ki volt az a Barackné mél­tó­sá­gos as­­szony?

S. K. Õ volt a bu­da­pes­ti hit­köz­ség nõ­ta­go­za­tá­nak az el­nö­ke. Töb­bet nem tu­dok. Egy­szer lát­tam. Az Etel­ka ott­hon­ban a lak­ha­tá­sért és a tel­jes el­lá­tá­sért ha­von­ta 45 pen­gõt kel­lett fi­zet­ni. En­nek az ös­­szeg­nek a fe­lét he­lyet­tem a ko­má­ro­mi zsi­dó nõ­egy­let vál­lal­ta, a má­sik fe­lét pe­dig so­kunk­nak a Joint fi­zet­te. A tan­dí­jat, ha­vi tíz pen­gõt, ne­kem szin­tén el­en­ged­ték, mi­vel hoz­tam a sze­gény­sé­gi bi­zo­nyít­vá­nyo­mat. A be­folyt tan­díj­ból nyil­ván azo­kat az elõ­adó­kat fi­zet­ték, akik ben­nün­ket ta­ní­tot­tak. A tan­fo­lyam mel­lett mi, ta­nu­ló nõ­vé­rek reg­gel­tõl es­tig dol­goz­tunk is. Né­ha pe­dig hoz­zá­ju­tot­tunk egy kis kü­lön ke­re­set­hez, ha kü­lön ügye­le­tet vagy he­lyet­te­sí­tést vál­lal­tunk. Hoz­zám na­gyon ren­de­sek vol­tak az ott­hon­ban, mert ami­kor alig egy he­te vol­tam a tan­fo­lya­mon, és új­szü­lött még nem is volt a ke­zem­ben, be­osz­tot­tak egy szü­lõ nõ mel­lé, aki kü­lön­szo­bá­ban volt, és félt egye­dül len­ni. Azt akar­ták, hogy én is ke­res­sek egy kis pénzt. Ké­sõbb azu­tán a gye­rek­osz­tá­lyon vol­tam rend­sze­res he­lyet­te­sí­tõ. Ab­ban az idõ­ben ugyan­is eb­ben a kór­ház­ban a nõ­vé­rek sza­bad­nap­ja a kö­vet­ke­zõ­kép­pen ala­kult: a nap­pa­los nõ­vér a sza­bad­nap­ján is reg­gel hat­tól dél­után ket­tõ­ig dol­go­zott, az­tán volt csak sza­bad. Az éj­sza­kás nõ­vér pe­dig he­ten­te egy­szer nem es­te hét­re jött be, ha­nem tíz­re. Ez volt a sza­bad­nap.

K. É. Ezek a sza­bá­lyok ak­kor a tan­fo­lya­mo­sok­ra is vo­nat­koz­tak?

S. K. Nem, csak a tény­le­ge­sen al­kal­ma­zott nõ­vé­rek­re. Õket – pél­dá­ul a nap­pa­lo­so­kat –, ami­kor a sza­bad­nap­juk volt, rend­sze­re­sen a Ka­szab am­bu­lan­ci­án dol­go­zók – akik­nek a mun­ka­ide­je reg­gel­tõl 2-ig tar­tott – he­lyet­te­sí­tet­ték, amit meg õk ad­tak to­vább idõn­ként a ta­nu­ló­nõ­vé­rek­nek. Mi az ilyen be­osz­tást ak­kor vál­lal­hat­tuk el, ha az osz­tály al­or­vo­sa ezt en­ge­dé­lyez­te szá­munk­ra. Én így he­lyet­te­sít­het­tem két nõ­vért is, hét­fõ, il­let­ve szom­bat dél­után, ami­kor õk sza­bad­na­po­sak vol­tak. Egy-egy ilyen al­ka­lom­ra 1,50 pen­gõt kap­tunk, és ez a két összeg pon­to­san ar­ra volt elég, hogy ki­fi­zet­hes­sem be­lõ­le an­nak a fe­hér ru­há­nak a mo­sa­tá­sát, ami­ben dol­goz­tunk. A mi ru­há­in­kat ugyan­is a kór­há­zi mo­so­da nem mos­ta ki. Az ott­hon für­dõ­szo­bá­já­ba pe­dig he­ten­te egy­szer le­he­tett csak be­fû­te­ni, de ott a mo­sás nem volt le­het­sé­ges.

K. É. Mi­kor­ra vé­gez­ted el a tan­fo­lya­mot?

S. K. Kés­ve vé­gez­tem, mert köz­ben két mun­ka­he­lyi fer­tõ­zést is fel­szed­tem: elõbb skar­lá­tot, az­tán máj­gyul­la­dást. Így az­tán a dip­lo­má­mat 1942-ben ál­lí­tot­ták ki. Köz­ben tör­tént az is, hogy ma­gyar ál­lam­pol­gár­ság­ért fo­lya­mod­tam, de nem kap­tam meg, és ki­til­tot­tak Bu­da­pest­rõl. Ezért idõn­ként a nagy­bá­tyám­nál lak­tam Ko­má­rom mel­lett, és csak vizs­gáz­ni jöt­tem fel Bu­da­pest­re. Ami­kor az­tán meg­kap­tam az ápo­ló­nõi bi­zo­nyít­vá­nyo­mat, ké­ré­sem­re a kór­ház igaz­ga­tó­ja ezt be­zár­ta a pán­cél­szek­ré­nyé­be, és to­vább­ra is úgy sze­re­pel­tem a kór­ház­ban, mint ta­nu­ló nõ­vér, mert bár fe­ke­tén, de így Bu­da­pes­ten ma­rad­hat­tam. To­vább­ra is ott lak­hat­tam az Etel­ka ott­hon­ban, és oly­kor ma­szek ápo­ló­nõ­ként dol­goz­tam a kór­há­zon kí­vül. Ké­sõbb, 1943 feb­ru­ár­já­ban még­is al­kal­mam nyílt ar­ra, hogy ápo­ló­nõi stá­tusz­ba ke­rül­jek a Sza­bolcs ut­cai kór­ház vör­heny­osz­tá­lyán, és itt az­tán ad­dig dol­goz­tam, amíg 1944. már­ci­us 19-e után a né­me­tek ki nem za­var­tak ben­nün­ket a zsi­dó­kór­ház­ból.

K. É. Ak­kor már kap­tál a Sza­bolcs ut­cai kór­ház­ban va­la­mi el­he­lye­zést is?

S. K. Elõbb ép­pen csak egy ágyat egy há­romágyas szo­bá­ban két má­sik ápo­ló­nõ­vel együtt, ké­sõbb pe­dig egy na­gyon ki­csi és sze­rény szo­bács­kát a kór­ház­ban, ahol nem volt más, mint egy ágy, egy éj­je­li­szek­rény és egy víz­csap. A szek­ré­nyem a fo­lyo­són volt.

K. É. Ha le­het­ne, foly­tas­suk most ta­lán 1944 már­ci­u­sá­val.

S. K. 1944 már­ci­us… Be­szél­he­tek most ar­ról a meningitis basilarisos gye­rek­rõl?

Böröcz Ka­ro­li­na Per­sze, min­dent el­mond­hatsz…

S. K. 1944. már­ci­us 15-e kö­rül új gye­re­ket hoz­tak a vör­heny­osz­tály­ra, ahol dol­goz­tam. Egy 15 év kö­rü­li fi­út, akit ad­dig ott­hon ke­zelt a há­zi­or­vo­sa skar­lát­tal, de a fiú el­vesz­tet­te az esz­mé­le­tét, és ezért sür­gõ­sen be­hoz­ták hoz­zánk. Az édes­any­ja kí­sér­te. Fran­cia­or­szág­ból me­ne­kült csa­lád­ról volt szó. Ép­pen nem volt sza­bad kü­lön­szo­bánk, mert a vör­heny­jár­vány eb­ben az idõ­ben te­tõ­zött. A ma­ma ott ült a be­teg ágya mel­lett, egy szé­ken, éj­jel-nap­pal. A gye­rek ál­lí­tó­lag na­gyon te­het­sé­ges volt, ma­gya­rul és fran­ci­á­ul írt ver­se­ket. Az ál­la­po­ta azon­ban egy­re ros­­szabb lett, ezért már­ci­us 19-re, va­sár­nap­ra kon­zí­li­u­mot szer­vez­tek az osz­tá­lyun­kon mi­at­ta. Ak­kor hal­lot­tam éle­tem­ben elõ­ször Gegesi Kiss Pál, a ké­sõb­bi hí­res gyer­mek­gyógy­ász pro­fes­­szor ne­vét, mert õt hív­ták el a gyer­mek­kli­ni­ká­ról kon­zí­li­um­ra. Raj­ta kí­vül még a kór­ház kü­lön­bö­zõ szakfõorvosai vol­tak je­len ezen a ta­nács­ko­zá­son. Mi­vel mi, akik az osz­tá­lyon dol­goz­tunk, nem tet­tük ki a lá­bun­kat a kór­ház­ból, va­sár­nap még fo­gal­munk sem volt ar­ról, hogy a né­me­tek be­jöt­tek. A kon­zí­li­um­ba hí­vott kül­sõ or­vos kö­zöl­te ve­lünk a hírt el­sõ­nek. Meg­ro­hant a gon­do­lat, mi vár ránk rö­vi­de­sen, mind­an­­nyi­unk­ra, és mi vár a kór­há­zunk­ra… és néz­tem a be­teg gye­re­ket is, aki­nél a kon­zí­li­um a tu­ber­ku­ló­zis leg­sú­lyo­sabb faj­tá­ját, a meningitis basilarist ál­la­pí­tot­ta meg. Ezen a be­teg­sé­gen ak­kor még nem le­he­tett se­gí­te­ni: biz­to­san ha­lá­los volt. A né­me­tek már en­nek a va­sár­nap­nak az es­té­jén, va­gyis rög­tön már­ci­us 19-én meg­száll­ták a Sza­bolcs ut­cai Zsi­dó­kór­há­zat is, és es­te a te­le­fon­köz­pon­tunk már va­la­mi­lyen szá­mú „Feldlazarettként”, tá­bo­ri kór­ház­ként je­lent­ke­zett. Va­gyis a Zsi­dó­kór­há­zat itt meg­szün­tet­ték. A kór­ház va­la­men­­nyi dol­go­zó­já­nak ágyá­ból rög­tön el­vit­ték az ös­­szes mat­ra­cot. A be­teg­fel­vé­telt le­ál­lí­tot­ták, és a kór­ház ve­ze­té­se el­kezd­te szám­ba ven­ni az ez­után lé­te­sí­ten­dõ szük­ség­kór­ház szá­má­ra al­kal­mas épü­le­te­ket. A be­te­gek kö­zül, akit csak le­he­tett, ha­za­küld­tek. Az in­gó­sá­go­kat min­den osz­tá­lyon lel­tár sze­rint ös­­sze kel­lett szed­ni, és le kel­lett ad­ni. A kór­ház­ban ad­dig fek­võ vör­heny­be­te­ge­ket a Beth­len té­ren he­lyez­ték el, ahol egy is­ko­lá­ból ala­kí­tot­tak ki gyor­san szük­ség­kór­há­zat. Én nem men­tem ve­lük, mert a gye­rek­osz­tály ápo­ló­nõi ar­ra kér­ték a fõ­or­vo­su­kat, hogy en­gem és az éj­sza­kás nõ­vért vi­gyen ma­gá­val oda, aho­vá majd a be­te­ge­ink több­sé­ge ke­rül, mert ott na­gyobb szük­ség lesz ránk. Én ez­után le­ad­tam a lel­tá­ra­mat, el­vit­tem a skar­lá­tos be­te­ge­i­met a Beth­len tér­re, és át­ad­tam õket egy ott dol­go­zó or­vos­nak. Az­tán to­vább­men­tem az új mun­ka­he­lyem­re.

K. É. Szó­val a skar­lát­osz­tály a Sza­bolcs ut­cá­ból a Beth­len tér­re ke­rült. És a töb­bi osz­tály?

S. K. Amen­­nyit én tu­dok, mert vé­gig­él­tem, az a kö­vet­ke­zõ: a gye­rek­osz­tályt a Vil­ma ki­rály­nõ úti fiú­ár­va­ház­hoz tar­to­zó is­ko­lá­ban he­lyez­ték el. Mi­a­latt az épü­le­ten az eh­hez szük­sé­ges át­ala­kí­tá­so­kat vé­gez­ték, és a nõ­vé­rek egy ré­sze az épít­ke­zé­sen dol­go­zott, a fõ­or­vos en­gem meg két má­sik dol­go­zót Zug­ló­ba, a Me­xi­kói út­ra irá­nyí­tott át. Úgy em­lék­szem, ott nem be­teg, ha­nem in­ter­nált gye­re­kek vol­tak, õket kel­lett ne­künk el­lát­ni. Ha va­la­mi egész­sé­gi prob­lé­ma adó­dott ott, ak­kor a Ka­szab am­bu­lan­cia gye­rek­gyógy­ász fõ­or­vo­sát kel­lett hoz­zá­juk el­hív­nunk.

K. É. Mi volt az a Ka­szab am­bu­lan­cia?

S. K. Ez a Sza­bolcs ut­cai kór­ház Vá­gány ut­cai ol­da­lán el­he­lye­zett nagy járóbeteg-ren­de­lés volt, ame­lyet a Ka­szab csa­lád ala­pí­tott. Ott in­gye­nes ke­ze­lés­ben ré­sze­sí­tet­tek sze­gény zsi­dó és nem zsi­dó be­te­ge­ket, fel­nõt­te­ket és gye­re­ke­ket egy­aránt.

B. K. Va­jon mi­ért kel­lett a né­me­tek­nek olyan si­e­tõ­sen a Zsi­dó­kór­ház?

S. K. Mert le­fog­lal­ták az in­téz­ményt ha­di­kór­ház­nak. Már az el­sõ na­pok­ban is elõ­for­dult, va­gyis ak­kor, ami­kor még mi is bent vol­tunk a be­te­ge­ink­kel, hogy be­hoz­tak a kór­ház­ba egy né­met ka­to­nát, aki­nek tí­fu­sza volt. Er­re ne­künk ki kel­lett fer­tõt­le­ní­te­nünk az õ szá­má­ra a leg­na­gyobb kór­ter­met, itt he­lyez­ték el a be­te­get, és et­tõl fog­va né­me­tek lát­ták õt el.

K. É. Né­met or­vo­sok és né­met nõ­vé­rek?

S. K. Igen. En­nek a be­teg­nek az aj­ta­ja elõtt pus­kás né­met ka­to­na állt. És, ahogy már em­lí­tet­tem, ne­künk már­ci­us 19-e után a kór­há­zat fo­lya­ma­to­san ki kel­lett ürí­te­nünk. A be­teg­osz­tá­lyok egyik – a na­gyob­bik – ré­sze a Wes­se­lé­nyi ut­cai is­ko­lá­ba, a töb­bi pe­dig a Beth­len tér­re, il­let­ve a Vil­ma ki­rály­nõ út­ra ke­rült.

K. É. Mi lett av­val a Me­xi­kói úti rész­leg­gel, ahol pár na­pig te is meg­for­dul­tál?

S. K. Ami­kor a Vil­ma ki­rály­nõ úton az ár­va­ház egy ré­szé­nek az át­ala­kí­tá­sa után meg­in­dult a gye­rek­osz­tá­lyi mun­ka, ak­kor a fõ­or­vo­sunk min­ket, hár­mun­kat on­nan vis­­sza­hí­vott ide. Nem tu­dom, mi lett ké­sõbb en­nek a rész­leg­nek a sor­sa. A Vil­ma ki­rály­né úton a cse­cse­mõ­kór­te­rem­be osz­tot­tak be. Ez a gye­rek­osz­tál­­lyal együtt az épü­let egyik ol­da­lán volt, az ide­ig­le­nes kór­há­zi rész­leg má­sik ol­da­lán pe­dig a Sze­re­tet­kór­ház idõs be­te­ge­it, és az egy­ko­ri Bródy gye­rek­kór­ház fü­lé­sze­tét he­lyez­ték el. Kosz­tot az ár­va­ház kony­há­já­ról kap­tunk, a cse­cse­mõk szá­má­ra az ételt pe­dig az egyik nõ­vér, aki ér­tett eh­hez is, a már ak­kor is for­ga­lom­ban lé­võ és er­re a cél­ra gyár­tott cse­cse­mõ­táp­szer­bõl – Maltiron – ké­szí­tet­te el, mert te­jet ak­kor már nem na­gyon kap­tunk. Az itt ápolt cse­cse­mõk egy ré­sze még a Sza­bolcs ut­cai kór­ház gye­rek­osz­tá­lyá­ról jött át, de vol­tak ná­lunk olyan új­szü­löt­tek is, akik az any­juk­kal együtt a szü­lé­szet­rõl ke­rül­tek egye­ne­sen ide, mert nem volt szá­muk­ra már olyan hely, aho­vá ha­za­me­het­tek vol­na. A Vil­ma ki­rály­nõ úti idõk­ben még fe­hér ru­há­ban dol­goz­tunk, a für­dõ­szo­bá­ba be­fû­töt­tünk, és ott mos­tuk ki a hol­mi­kat. A nyár fo­lya­mán 1944-ben vé­gig így folyt az éle­tünk a Vil­ma ki­rály­nõ úti szük­ség­kór­ház gye­rek- és cse­cse­mõ­osz­tá­lyán, ál­lan­dó­an meg­fe­szí­tett mun­ká­ban. Idõm ar­ra egyál­ta­lá­ban nem volt, hogy va­ló­já­ban ma­gam­mal tö­rõd­jek, vagy so­kat gon­dol­kod­jam a sa­ját hely­ze­te­men, vagy akár azon, mi is lesz a be­te­gek és az ott dol­go­zó töb­bi em­ber sor­sa. Igaz, ar­ról, hogy köz­ben a vi­dé­ki zsi­dó­kat de­por­tál­ták, tud­tam-tud­tunk, de Ausch­witz­ról meg a töb­bi ha­lál­tá­bor­ról nem hal­lot­tunk sem­mit. Úgy em­lék­szem, 1944. szep­tem­ber 17-e va­sár­nap­ra esett. Ek­kor volt a zsi­dó új­év be­kö­szön­tõ­je, és a kor­mány ezen a na­pon ki­vé­te­le­sen a zsi­dók­nak egész nap­ra ki­já­rá­si en­ge­délyt adott Bu­da­pes­ten, per­sze csak sár­ga csil­lag­gal. Ez be­széd­té­ma volt a kór­ház­ban is. Én azon­ban ezen a na­pon is a gye­rek­osz­tá­lyon dol­goz­tam. Egy­szer csak fel­búg­tak a szi­ré­nák. Lé­gi­ri­a­dót je­lez­tek. A kór­ter­mek­bõl – mint ren­de­sen – a na­gyobb ár­va­há­zi fi­úk se­gí­tet­tek le­vin­ni a gye­re­ke­ket a má­so­dik eme­let­rõl az óvó­hely­re, a pin­cé­be. Nagy ro­baj hal­lat­szott min­den­fe­lõl, az ab­la­kok is be­le­re­meg­tek. Mi, ápo­ló­nõk eköz­ben is spi­ri­tusz­koc­kák­kal mû­kö­dõ me­le­gí­tõ­kön me­le­gí­tet­tük a cse­cse­mõk en­ni­va­ló­it. De egy­szer­re bor­zal­mas dör­re­nés re­meg­tet­te meg az egész épü­le­tet: rö­vi­de­sen ki­de­rült, hogy a má­sik szárny­ba bom­ba csa­pó­dott, és le­sza­kadt a lép­csõ­ház egy ré­sze. Mi, a ma­gunk ol­da­lán még tud­tunk mo­zog­ni, de a köz­vet­le­nül érin­tett rész­bõl a be­te­ge­ket a tûz­ol­tók men­tet­ték ki, ko­sa­rak­kal, mert más­kép­pen nem tud­ták, és az ot­ta­ni pin­ce­rész­ben, ahol szerb mun­ka­szol­gá­la­to­so­kat is el­szál­lá­sol­tak, ha­lot­tak is vol­tak. Eb­ben a bom­ba­tá­ma­dás­ban a mi gye­rek­osz­tá­lyi szár­nyunk is an­­nyi­ra meg­ron­gá­ló­dott, hogy itt nem ma­rad­hat­tunk to­vább. Mi ápo­ló­nõk szál­lí­tot­tuk át a cse­cse­mõ­ket és a gye­re­ke­ket a szá­munk­ra ki­je­lölt kö­vet­ke­zõ hely­re. Elõbb úgy volt, hogy a Wes­se­lé­nyi ut­cai szük­ség­kór­ház egyik alag­so­ri he­lyi­sé­gé­be köl­töz­te­ti át az egész osz­tályt a kór­há­zi ve­ze­tés, de az­tán más­kép­pen dön­töt­tek, és át­irá­nyí­tot­ták a cse­cse­mõ­ket va­la­ho­vá a Ker­tész ut­cá­ba. Ide több for­du­ló­ban vit­tük át õket. Én ma­gam há­rom­szor for­dul­tam, mi­köz­ben az ut­cán több­ször is lé­gi­ri­a­dó volt. Ami­kor mi meg­ér­kez­tünk a cse­cse­mõ­ink­kel, már volt ott egy má­sik nõ­vér az egy­ko­ri kór­há­zunk­ból, aki há­rom bõr­gyul­la­dá­sos gye­re­ket lá­tott el. Ide köl­tö­zött be az­tán a ki­bom­bá­zott tel­jes cse­cse­mõ­osz­tály, és a cse­cse­mõk egy ré­sze mel­lett ott volt az any­juk is. Én let­tem en­nek az egy­ség­nek a ve­ze­tõ nõ­vé­re. Itt tör­tént az egyik leg­tra­gi­ku­sabb ese­mény is az egyik be­te­gem­mel. Egy négy év kö­rü­li, Jut­ka ne­vû kis­lányt hoz­tak át hoz­zánk a Wes­se­lé­nyi ut­cai kór­ház alag­so­rá­ból, aki­nek va­la­mi vér­kép­zõ­szer­vi ba­ja volt. Nem is­mer­tem a pon­tos di­ag­nó­zi­sát, de ne­kem azt mond­ták, hogy vér­zé­sei van­nak, a vér­cso­port­ja nul­lás, és na­gyon rossz vé­nái van­nak. Mi a be­te­ge­ket az ak­ko­ri vi­szo­nyok­hoz ké­pest arány­lag még el­fo­gad­ha­tó­an tud­tuk el­lát­ni, és ad­dig, amed­dig jó idõ volt, pél­dá­ul a ru­ha­ne­mû­ket is rend­sze­re­sen ki tud­tuk mos­ni.

K. É. Hol lak­tál eb­ben az idõ­ben?

S. K. A csil­la­gos ház­ban, ahol be vol­tam je­lent­ve.

K. É. Ugyan­ott, a Ker­tész ut­cá­ban?

S. K. Nem. Ami­kor még a Vil­ma ki­rály­nõ úton volt az osz­tály, már ak­kor is be vol­tam je­lent­ve egy csil­la­gos ház­ba, egy nagy­né­ném va­la­mi­lyen tá­vo­li uno­ka­test­vér­éhez. De mi, nõ­vé­rek ak­kor azért ál­ta­lá­ban bent alud­tunk az ár­va­ház­ban. A temp­lom kö­rü­li ré­szen csi­nál­tunk ma­gunk­nak va­la­mi­lyen fész­ket. Ott alud­tunk, mert ha éj­jel lé­giri­a­dó volt, vin­ni kel­lett ne­künk is a gye­re­ke­ket, ezt nem le­he­tett csak az éj­sza­ká­sok­ra bíz­ni. Mind­nyá­jan hol éj­sza­káz­tunk, hol nap­pa­loz­tunk, egy­mást fel­vált­va dol­goz­tunk. Ami­kor a Ker­tész ut­cá­ba ke­rül­tünk, ak­kor éj­sza­ká­ra ab­ban a csil­la­gos ház­ban lé­võ ágyam­ra kel­lett men­nem, ahol he­lyet ad­tak ne­kem.

K. É. Az hol volt?

S. K. Ka­zár ut­ca. Je­len­leg Szé­kely Mi­hály ut­ca. A Ker­tész ut­cá­ban vég­zett mun­kám alatt egyik leg­szo­mo­rúbb él­mé­nyem az volt, ami az­zal a négyéves kis­lán­­nyal tör­tént, aki­rõl az elõbb be­szél­tem. Az egyik éj­sza­ka, ami­kor ép­pen va­sa­ló­val szá­rí­tot­tam az anyák ál­tal ki­mo­sott ru­há­kat, hogy reg­gel tisz­tá­ba le­hes­sen ten­ni a gye­re­ke­ket, mert ak­kor már csak reg­gel tud­tunk ne­kik tel­je­sen tisz­ta, szá­raz hol­mit ad­ni, sír­ni kez­dett a kis­lány, és erõ­sen vér­zett. Köz­vet­len kap­cso­lat­ba jut­ni a kór­ház­zal mi er­rõl a hely­rõl nem tud­tunk. Nem akar­tam, hogy itt hal­jon meg a gye­rek, mert se­gí­te­ni nem tud­tam vol­na raj­ta. Fel­éb­resz­tet­tem az anyá­kat, és el­mond­tam ne­kik, hogy most rög­tön be kell vin­nünk a kis­lányt a kór­ház­ba, de a gye­rek ah­hoz túl ne­héz, egye­dül nem bí­rom el, ezért va­la­ki­nek se­gí­te­nie kell. Ket­ten be­vis­­szük a kis­lányt egy ru­hás­ko­sár­ban a Wes­se­lé­nyi ut­cá­ba, tör­té­nik köz­ben ve­lünk, ami tör­té­nik. Vit­tük a gye­re­ket az egyik anyá­val éj­nek ide­jén, sár­ga csil­lag­gal, va­la­mi­kor szep­tem­ber vé­gén vagy ok­tó­ber ele­jén a kór­ház­ba. A kór­ház C belosztályára ju­tot­tunk el, aki ott ügye­le­tes volt, is­mert. Le­tet­tem a gye­re­ket, és el­kezd­tem or­vost ke­res­ni. Az ügye­le­tes or­vost nem ta­lál­tam meg, de az eme­le­ten az or­vo­si szo­bá­ban két me­di­kus­sal ta­lál­koz­tam. Ezek jöt­tek le ve­lem, hogy meg­csi­nál­juk a transz­fú­zi­ót. Az osz­tály éj­sza­kás nõ­vé­re ad­dig­ra már ki­fõz­te a szük­sé­ges fecs­ken­dõ­ket, úgy, ahogy ez ak­kor szo­ká­sos volt. Mond­tam, hogy a kis­lány nul­lás vér­cso­por­tú, kér­dez­ték, hon­nan vesz­nek ilyen vért. Mond­tam, én is az va­gyok, itt a ka­rom és jó vé­ná­im van­nak. A be­te­gek csi­nál­tak a szo­bá­ban ne­kem va­la­mi­lyen he­lyet, aho­vá le­dõl­het­tem, és a me­di­ku­sok kezd­ték tõ­lem le­ven­ni a vért, de a má­so­dik tíz mil­li­li­ter­nél már be­al­vadt a vér, mi­köz­ben folyt be­le a kis­lány­ba, és a vér­át­öm­lesz­tést ab­ba kel­lett hagy­ni. Nem tud­tam to­vább se­gí­te­ni. A gye­rek­tõl el­kö­szön­tünk, ott hagy­tuk az osz­tá­lyon, és az anyá­val, aki ve­lem együtt ci­pel­te be a kis Jut­kát a Wes­se­lé­nyi ut­cá­ba, igye­kez­tünk vis­­sza, ne­hogy va­la­mi ba­junk le­gyen ne­künk is, mert éj­sza­ka volt és ki­já­rá­si ti­la­lom. De vis­­sza­ér­tünk a Ker­tész ut­cá­ba, én pe­dig foly­tat­tam a va­sa­lást, amit elõ­zõ­leg ab­ba­hagy­tam. A kis­lány más­nap haj­na­li öt óra­kor meg­halt, és ami­kor a kö­vet­ke­zõ nap­pa­li szol­gá­la­to­mat el­kezd­tem, mond­ták, hogy a ha­lá­la elõtt még en­gem ke­re­sett, mert én vol­tam az utol­só em­ber, akit õ még is­mert… min­dig el­bõ­göm ma­gam, még en­­nyi év után is… Ez va­la­mi­kor ok­tó­ber 10-e kö­rül le­he­tett. Az­tán ok­tó­ber 15-én, ami­kor a nyi­la­sok át­vet­ték a ha­tal­mat, Grosz­mann fõ­or­vos úr, a gye­rek­osz­tály ve­ze­tõ­je kö­zöl­te: Ka­tit azon­nal be kell hoz­ni a Ker­tész ut­cá­ból és he­lyé­re men­jen a Sós nõ­vér, aki el­múlt hat­vanéves. Mert ak­kor a fi­a­ta­labb nõk­nek a Tat­tersaalban kel­lett je­lent­kez­ni­ük, és a fõ­or­vo­som et­tõl akart en­gem meg­men­te­ni.

B. K. Mi volt az a Tattersaal?

S. K. Va­la­mi lo­var­da. Itt kel­lett gyü­le­kez­ni­ük a 16 és 45 év kö­zöt­ti zsi­dó nõk­nek, aki­ket az­tán gya­log haj­tot­tak Né­met­or­szág fe­lé.

B. K. És ak­kor te be­men­tél a Grosz­mann fõ­or­vos osz­tá­lyá­ra, a Wes­se­lé­nyi ut­cai kór­ház­ba?

S. K. Igen, és et­tõl kezd­ve itt dol­goz­tam az­tán a bu­da­pes­ti ost­rom vé­gé­ig, sõt még azu­tán is, egy má­sik ré­gi gye­rek­osz­tá­lyos nõ­vér­rel együtt. Ren­­ge­teg be­teg volt az épü­let­ben össze­zsú­fol­va. A rönt­gen elõt­ti meg a mû­tõ elõt­ti fo­lyo­són, meg a má­so­dik eme­le­ti fo­lyo­són is fe­küd­tek fa­prics­­cse­ken, ami­ket a mun­ka­szol­gá­la­tos­ok csi­nál­tak. Az ab­la­ko­kon sö­tét pa­pír volt. Az ab­lak­üve­gek már min­de­nütt ki vol­tak tör­ve. Be­desz­káz­ni azért nem akar­ták õket, mert ak­kor nap­pal is tel­je­sen sö­té­tek let­tek vol­na he­lyi­sé­gek, és nem le­he­tett vol­na ben­nük mo­zog­ni.

K. É. Ez a rész­leg, aho­vá most ke­rül­tél, vég­ered­mény­ben se­bé­szet volt?

S. K. Igen, de ké­sõbb, ami­kor már a be­lö­vé­sek is el­kez­dõd­tek, ak­kor a mû­tõ le­köl­tö­zött az alag­sor­ba, és min­den mû­tõ elõ­te­ré­be is ágya­kat rak­tak. A se­bé­sze­ti mû­tõ­ben min­den­fé­le mû­té­tet vé­gez­tek… meg volt egy nõ­gyógy­ásza­ti mû­tõ is, meg va­la­hol egy uro­ló­gi­ai… Ezt pon­to­san nem tu­dom, mert én csak ak­kor jár­tam a mû­tõk fe­lé, ami­kor az ételt hoz­tuk fel a be­te­gek­nek. A rönt­gen elõtt volt egy gáz­csap, azon egy ide­ig még meg tud­tuk az ételt me­le­gí­te­ni, sõt me­le­gí­tet­tünk ma­gunk­nak vi­zet is, volt egy la­vó­run,k és ab­ban mo­sa­kod­tunk. A no­vem­be­ri és de­cem­be­ri–ja­nu­á­ri hó­na­po­kat így és itt töl­töt­tem.

B. K. De hon­nan volt az étel, amit a kór­ház fõ­zött?

S. K. Ezt nem tu­dom pon­to­san. Csak ar­ra em­lék­szem, hogy gyak­ran volt olyan va­la­mi, amit úgy hív­tunk, hogy só­haj­le­ves. Ez nem volt más, mint híg rán­tott le­ves, amely­nek min­den adag­já­ba mind­ös­­sze egy szál spa­get­ti ju­tott.

K. É. Úgy ol­vas­tam, hogy a get­tó­ban min­den em­ber ka­pott na­pon­ta egy­szer egy adag le­vest, amely­rõl a Vö­rös­ke­reszt gon­dos­ko­dott. Ez biz­to­san vo­nat­ko­zott a kór­ház­ra is.

S. K. Igen. A Wes­se­lé­nyi ut­cai kór­ház ne­ve is az volt, hogy a Sváj­ci Vö­rös­ke­reszt kór­há­za, va­ló­szí­nû­leg en­nek ré­vén ju­tott ide is va­la­mi­lyen élel­mi­szer. Volt oly­kor va­cso­rá­ra va­la­mi­lyen lek­vár­fé­le, ame­lyet kis cso­ma­gok­ban osz­tot­tak ki a be­te­gek­nek meg a dol­go­zók­nak. Em­lék­szem még a sár­ga­bor­só-fõ­ze­lék­re. Úgy mond­ták, sár­ga­bor­só állt va­go­nok­ban va­la­me­lyik bu­da­pes­ti pá­lya­ud­va­ron, és a vá­ros la­kos­sá­gá­nak az élel­me­zé­se nagy rész­ben eb­bõl állt.

B. K. A kór­ház­ból a sze­mély­ze­tet nem vit­ték el a nyi­la­sok?

S. K. Nem. In­nen ta­lán egy vagy két em­bert vit­tek el, olya­no­kat, akik a ka­pu­nál áll­tak, ami­kor a nyi­la­sok jár­õröz­tek. De a kór­ház­ba nem jöt­tek be. Ne­künk sze­ren­csénk volt. Mert Bu­dán, az I. ke­rü­let­ben lé­võ kór­ház­ban min­den­kit meg­öl­tek, aki zsi­dó volt.

K. É. A Ma­ros ut­cai kór­ház­ban tör­tént ez.

S. K. Igen. De úgy tu­dom, volt Bu­dán egy or­to­dox zsi­dó kór­ház is, az­zal nem tu­dom, mi tör­tént.

K. É. Mi tör­tént azok­kal, akik a Wes­se­lé­nyi ut­cai kór­ház­ban meg­hal­tak?

S. K. Hát a ha­lot­ta­kat le­vit­ték az ud­var­ra, nagy hi­deg volt, és fel­stó­szol­va le­rak­ták õket ott.

K. É. Eme­let ma­ga­san.

B. K. Kik vol­tak ezek a ha­lot­tak? Bár­ki, aki a kór­ház­ba ke­rült?

S. K. Eb­be a szük­ség­kór­ház­ba olya­no­kat hoz­tak, aki­ket a nyi­la­sok meg­lõt­tek, vagy aki el­esett az ut­cán, és bal­ese­tet szen­ve­dett. De csak zsi­dó be­te­ge­ket. Az épü­le­ten sár­ga csil­lag volt. Mi – va­gyis a kór­ház – nem vol­tunk benn, ma­gá­ban a get­tó­ban, ha­nem azon kí­vül, a ma­gas ke­rí­tés­sel kö­rül­vett get­tó sar­ká­ban. Az­tán egy megint csak na­gyon em­lé­ke­ze­tes éj­sza­kán, ja­nu­ár 17-én, a nyi­la­sok át­tör­ték kí­vül­rõl a mi épü­le­tünk­be ve­ze­tõ pin­ce­át­já­ró­kat. Eze­ket ugyan­is min­de­nütt meg­je­löl­ték, hogy tud­ni le­hes­sen, hol le­het át­já­rást lé­te­sí­te­ni a szom­széd ház pin­cé­jé­be. Így je­len­tek meg a kór­ház pin­cé­jé­ben ak­kor a nyi­la­sok. Az ott meg­hú­zó­dók biz­tos­ra vet­ték, hogy most vé­gez­ni fog­nak ve­lük és min­den­ki más­sal is a kór­ház­ban. De nem ez tör­tént, a nyi­la­sok kö­zöl­ték, ki akar­nak jut­ni a Du­ná­hoz, és át akar­nak men­ni Bu­dá­ra, mert jön­nek az oro­szok, már itt van­nak a kör­út­nál. A nyi­las fegy­ve­re­sek­nek pe­dig nyil­ván si­ke­rült in­nen el is men­ni­ük. Mi pe­dig nem­so­ká­ra lát­tuk a kór­ház ab­la­ka­i­ból, ho­gyan bont­ják le a get­tó la­kói a desz­ka­fa­la­kat, és na­gyon bol­do­gok vol­tunk, ami­kor meg­szûnt a get­tó. De ugyan­azon a na­pon nagy be­lö­vé­sek is kez­dõd­tek Bu­dá­ról Pest­re. Azt hi­szem, mind­ez ja­nu­ár 17-én tör­tént.

K. É. Nem, ez egy nap­pal ké­sõbb le­he­tett: a get­tó ja­nu­ár 18-án sza­ba­dult fel.

S. K. Ak­kor ja­nu­ár 18-án tör­tént, amit most el aka­rok mon­da­ni. Az el­sõ eme­let­rõl, ahol dol­goz­tam, le­men­tem a gyógy­szer­tár­ba az ál­ta­lam el­lá­tott be­te­gek gyógy­sze­re­i­ért.

K. É. A kór­há­zi gyógy­szer­tár­ról be­szélsz?

S. K. Igen. A kór­ház gyógy­szer­tá­ra va­la­mi­lyen sö­tét, ab­lak nél­kü­li he­lyi­ség­ben volt. Sor­ba áll­tunk, és oda­jött hoz­zám egy fér­fi. Kér­dez­te, ma­gam elé en­ge­dem-e. El­mond­ta, hogy azt hal­lot­ta, már fel­sza­ba­dul­tak a Po­zso­nyi úti há­zak, oda akar men­ni, mert ott van a csa­lád­ja, csak õ most tet­ves, és va­la­mi te­tû­ir­tót sze­ret­ne kap­ni a gyógy­szer­tár­ban. Tes­sék – mond­tam. Utá­na én is sor­ra ke­rül­tem, el­hoz­tam, amit kel­lett, és ami­kor el akar­tam in­dul­ni fel­fe­lé, nagy ro­baj hal­lat­szott. Fel­men­tem az el­sõ eme­let­re, és ré­mü­let­tel lát­tam, hogy a fo­lyo­són ha­lot­tak fek­sze­nek. Egy ak­na csa­pó­dott be, és lég­nyo­más ér­te õket. Ott fe­küdt a Barta ne­vû uro­ló­gus, egy Ani­kó ne­vû mû­tõs­nõ, aki mel­let­te dol­go­zott, és meg­halt az az em­ber is, aki a gyógy­szer­tár­ban meg­kért, hogy en­ged­jem elõ­re. Úgy­hogy ha nem va­gyok ud­va­ri­as, ak­kor én ma­ra­dok ott. A pes­ti ol­dal ja­nu­ár 18-i fel­sza­ba­du­lá­sa után a kór­ház­ban egy­re ke­ve­sebb lett a dol­go­zó, a be­te­gek kö­zül azok, akik­nek volt ho­vá men­ni­ük, igye­kez­tek ha­za­fe­lé, az or­vo­sok men­tek la­kást, ál­lást ke­res­ni. A nõ­vé­rek kö­zül pe­dig azok, akik bent lak­tak, mint én, to­vább­ra is húz­ták az igát, dol­goz­tak, mert hát a be­te­ge­ket el kel­lett lát­ni. Ez így ment ná­lam is egé­szen már­ci­u­sig. Az­tán már­ci­us el­sõ nap­ja­i­ban meg­je­lent a Wes­se­lé­nyi ut­cai kór­ház­ban a ba­rát­nõm a Weiss Aliz kór­ház­ból az­zal, hogy ott nõ­vér­re van szük­ség, és en­gem hív az igaz­ga­tó.

K. É. A Wes­se­lé­nyi ut­cai szük­ségkór­ház­ban még már­ci­us­ban is vol­tak be­te­gek?

S. K. Igen. Vagy azért, mert még min­dig rá­szo­rul­tak, vagy azért, mert nem volt ho­vá men­ni­ük. El­hív­tak in­nen, ahol csak­nem fél évig dol­goz­tam azok kö­zött a ne­héz és ke­mény fel­té­te­lek kö­zött, de ak­kor már szí­ve­sen men­tem. Egy idõ óta már Grosz­mann, aki ere­de­ti­leg csak a gye­rek­osz­tály fõ­or­vo­sa volt, ve­zet­te az egész Wes­se­lé­nyi ut­cai kór­há­zat. Ne­ki je­len­tet­tem be a szán­dé­ko­mat, és ek­kor Groszmann igaz­ga­tó fõ­or­vos úr írt szá­mom­ra egy szép le­ve­let, amely­ben di­csér­te a mun­ká­mat…

K. É. Meg­õriz­ted ezt az írást?

S. K. Meg. És ez­zel a le­vél­lel tud­tam az­tán iga­zol­ni, hogy dol­goz­tam a Wes­se­lé­nyi ut­cai kór­ház­ban. Volt egy uno­ka­test­vé­rem, aki a kór­ház­hoz kö­zel volt mun­ka­szol­gá­la­tos, és akin ne­künk, kór­há­zi­ak­nak si­ke­rült oly­kor egy kis élel­mi­szer­rel se­gí­te­ni a sa­ját ada­gunk­ból, ké­sõbb pe­dig – ja­nu­ár 18-a után – õ se­gí­tett raj­tunk, ami­kor már ter­mé­szet­ben ke­re­sett va­la­mit. Az õ kí­sé­re­té­ben hagy­tam ott 1944. már­ci­us 8-án a Wes­se­lé­nyi ut­cát. Ket­tes­ben sé­tál­tunk el az új mun­ka­he­lyem­re, a Sza­bolcs ut­cai kór­ház mel­let­ti Weiss Aliz kór­ház­ba – min­den hol­mim­mal együtt. Min­den „va­gyo­no­mat” ugyan­is el­bír­tuk a vál­lun­kon, egy-egy pléd­be be­gön­gyöl­ve. Az új he­lyen rög­tön ki­de­rült, hogy a gye­rek­ágyas osz­tá­lyon éj­sza­kás le­szek, és nap­pal a ba­rát­nõm ágyá­ban fo­gok alud­ni. Né­hány hét múl­va ke­rült csak szá­mom­ra önál­ló ágy. A Weisz Aliz­ban éj­sza­kás vol­tam egé­szen má­jus el­se­jé­ig. Utá­na nap­pa­los let­tem ugyan­ott. Majd még to­vább lép­tem: egy nõ­vér fér­jhez ment, és én meg­kap­tam a leg­na­gyobb osz­tályt nap­pal­ra.

Nem­so­ká­ra azon­ban el­dön­töt­tem, hogy or­vos le­szek, és 1945 õszé­tõl meg­pró­bá­lok egye­tem­re jár­ni. Eh­hez a nap­pa­li mû­sza­kot fel kel­lett ad­nom, mert csak így jár­hat­tam be az egye­tem­re. Át­vál­tot­tam az ál­lan­dó éj­sza­kás be­osz­tás­ra a kór­ház má­so­dik eme­le­ti kór­ter­me­i­ben. A mû­sza­kom után az­tán reg­gel meg­mo­sa­kod­tam, át­öl­töz­tem, és el­men­tem az elõ­adá­sok­ra. Kez­det­ben csak így tud­tam meg­te­rem­te­ni a to­vább­ta­nu­lá­som fel­té­t­ele­it. Már elõ­zõ­leg is hí­vott va­la­ki, mond­ván: nem jössz, be­irat­ko­zom az egye­tem­re. Ak­kor még azt fe­lel­tem ne­ki: én ezt nem te­he­tem. Te ha­za­mész most a szü­le­id­hez, ne­ked ott van ágyad, el­lá­tá­sod, de én mit csi­nál­jak? Ne­kem ez mind nincs, tel­je­sen egye­dül va­gyok, ne­kem dol­goz­nom kell. De az­tán 1945 õszén még­is meg­pró­bál­tam az egye­tem­re já­rást az éj­sza­ká­zás mel­lett. Fél évig bír­tam a ket­tõs meg­ter­he­lést. Ak­kor­ra már tel­je­sen tönk­re­men­tem. Még­is hadd di­cse­ked­jem el ve­le, hogy ugyan­ak­kor az év­fo­lyam ezer­há­rom­száz el­sõ­éves or­vos­tan­hall­ga­tó­ja kö­zül egyi­ke vol­tam an­nak a ti­zen­öt­nek, aki há­rom ki­tû­nõ mi­nõ­sí­té­sû kol­lok­vi­um­mal ren­del­ke­zett az el­sõ fél­év után: ana­tó­mi­á­ból, kém­iá­ból és szö­vet­tan­ból ki­tû­nõ­re vizs­gáz­tam.

B. K. Két­ség­te­le­nül óri­á­sit tel­je­sí­tet­tél. De na­gyon ér­de­kel­ne még az is, ho­gyan le­he­tett ak­kor az egye­te­mek­re be­irat­koz­ni. Meg­hir­det­ték a he­lye­ket?

S. K. Nem…

K. É. Hadd mond­jam ezt el én, mert er­re még jól em­lék­szem. Egy­sze­rû­en be­men­tél a dé­ká­ni hi­va­tal­ba, ki­je­len­tet­ted, hogy be sze­ret­nél irat­koz­ni, és oda­ad­tad az érett­sé­gi bi­zo­nyít­vá­nyo­dat.

S. K. Igen, így volt, és ha meg­fi­zet­ted, amit ilyen­kor kel­lett, utá­na egy­sze­rû­en fel­vet­tek. De mon­da­nom kell még va­la­mit, ami az én to­vább­ta­nu­lá­so­mat ké­sõbb meg­kön­­nyí­tet­te. Még el­sõéves me­di­ka vol­tam, ami­kor le­he­tõ­vé tet­ték a kór­há­zak­nak, hogy az épü­le­te­ik alag­so­rá­ban in­gyenel­he­lye­zést és ugyan­­csak in­gye­nes kosz­tot biz­to­sít­sa­nak az el­lá­tat­lan és sze­gény sor­sú me­di­ku­sok­nak. Eb­ben az idõ­ben ugyan­is még nem lé­tez­tek ná­lunk egye­te­mi kol­lé­gi­u­mok. Így ke­rült a Sza­bolcs ut­cai kór­ház­ba is egy cso­mó me­di­kus, és a Weisz Aliz kór­ház­ba is né­hány. A má­so­dik fél­év­ben már ne­kem is volt ott ilyen he­lyem.

K. É. És ak­kor az egye­tem mel­lett már nem kel­lett dol­goz­nod…

S. K. Elv­ben nem, de gya­kor­lat­ban azért há­lá­ból se­gí­tet­tem az ad­mi­niszt­rá­ci­ó­nál. Ez két évig ment így a Weisz Aliz kór­ház­ban, az­tán én is át­ke­rül­tem a Zsi­dó­kór­ház­ba. Ott ket­ten vol­tunk – me­di­ku­sok – egy szo­bá­ban. Sok, ké­sõbb hí­res or­vos­sá vált me­di­kus járt ve­lem egy év­fo­lyam­ra.

K. É. Len­ne még egy kér­dé­sem. Könnyen elõ tud­nád szed­ni azt a már em­lí­tett bi­zo­nyít­ványt, ame­lyet 1945 már­ci­u­sá­ban kap­tál Grosz­mann fõ­or­vos­tól?

S. K. Fo­gal­mam sincs, me­lyik do­bo­zom mé­lyén bú­jik meg.

B. K. Én pe­dig ar­ra len­nék még kí­ván­csi, mi­lyen gyógy­sze­rek­kel ren­del­ke­zett az ost­rom alatt a Wes­se­lé­nyi ut­cai kór­ház gyógy­szer­tá­ra?

S. K. Ezt már nem tu­dom. A köt­sze­rek­re vo­nat­ko­zó­an is csak ar­ra em­lék­szem, hogy mi, ápo­ló­nõk is mos­tunk hasz­nált köt­sze­re­ket. Ezek ste­ri­li­zá­lá­sá­ra pe­dig volt a kór­ház­nak né­hány ócs­ka au­tok­láv­ja, amíg eze­ket egyál­ta­lá­ban mû­köd­tet­ni le­he­tett. A fecs­ken­dõ­ket és a tû­ket pe­dig ak­ko­ri­ban tíz per­cig for­ral­tuk hasz­ná­lat elõtt. Az ost­rom vé­ge fe­lé, ami­kor már nem volt gáz, pa­pír­da­ra­bo­kat éget­tünk a lá­bas alatt, hogy fel­forr­jon ben­ne a víz. A kö­vet­ke­zõ év már egy egé­szen más tör­té­net kez­de­te szá­mom­ra. Me­di­ka let­tem, és új prob­lé­má­im vol­tak.

Utó­irat

Ez­zel a mon­dat­tal fe­jez­te be a be­szél­ge­tést a szel­le­mi­leg tel­je­sen friss, igen idõs Solt Ka­ta­lin. Az az or­vos­nõ, akit egész éle­té­ben iga­zán csak egy do­log ér­de­kelt: az ér­tel­mes és hasz­nos mun­ka, amel­­lyel a be­teg­sé­ge­ket – az õ ese­té­ben a fer­tõ­zõ be­teg­sé­ge­ket – meg le­het elõz­ni, il­let­ve elõ­for­du­lá­su­kat csök­ken­te­ni. Pá­lya­fu­tá­sá­nak ele­jén a leg­kü­lön­bö­zõbb in­fek­ci­ók még sok­kal na­gyobb szám­ban for­dul­tak elõ Ma­gyar­or­szá­gon, mint 50-60 év­vel ké­sõbb, ami­kor a mun­kát ab­ba­hagy­ta. Eb­ben az ered­mény­ben Solt­nak is igen nagy ér­de­mei van­nak. Aki egyút­tal elég kü­lön­le­ges és ér­de­kes sze­mé­lyi­ség. Egész éle­té­ben más­ról, mint a mun­ká­ról, il­let­ve mun­ká­já­ról, nem be­szélt sen­ki­nek. A sze­mé­lyes kér­dé­se­ket min­den­kor el­há­rí­tot­ta, és szo­ros társ nél­kül, egye­dül él­te le az éle­tét. Mun­ka­tár­sai azon­ban min­den­hol na­gyon sze­ret­ték, so­kat tö­rõd­tek ve­le, ta­nít­vá­nyai kö­ré­ben pe­dig óri­á­si nim­busz öve­zi mind a mai na­pig. 1944/45-ös él­mé­nye­it ed­dig so­ha se­hol nem rész­le­tez­te, most is elég sok rá­be­szé­lés után állt kö­tél­nek.

Comments

kommentek

Cimkék: