Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Próza


Em­ber­is­ten pó­ráz­zal

Ön­élet­raj­zot pe­dig nem írok. Be­je­len­tet­tek rá min­den­fé­le igényt csa­lá­di kör­bõl meg kí­vül­rõl. De nem, nem és nem!…

Mi­ért?

Mond­hat­nám: csak! De nem mon­dom, in­kább ürü­gye­ket ke­re­sek.

Elõ­ször is a lus­ta­sá­gom. An­­nyi min­den fel­hal­mo­zó­dott, amit elõbb­re va­ló­nak tar­tok. Mi­ért ép­pen az én, vég­sõ so­ron ba­ná­lis tör­té­ne­tem­mel fog­lal­koz­nék? Szü­let­tem, egy ki­csit bol­dog vol­tam, azu­tán so­ká­ig bol­dog­ta­lan, majd megint bol­dog. Jár­tam itt meg ott, ta­nul­tam min­den­fe­lé, de nem ele­get, ta­ní­tot­tam is, fõ­leg pén­zért. A hos­­szú ide­ig tar­tó ma­gányt ne­he­zen vi­sel­tem, de még ne­he­zebb volt ki­tör­ni be­lõ­le. Na­gyon ké­sõn let­tem az, ami­re min­dig ké­szül­tem, most sem va­gyok az, ami­nek kép­ze­lem ma­ga­mat.

Má­sod­szor: ro­hadt ne­héz. Ha már ön­élet­rajz, le­gyen négy-öt­száz ol­dal. Az én rit­mu­som­mal ez ugyan­en­­nyi na­pot je­lent. Min­den­nap fel­kel­ni, tü­kör elé áll­ni, vizs­gál­ni a bo­ros­tá­kat és a rán­co­kat? Ré­geb­ben azon tû­nõd­tem, el­ér­tem-e már a fér­fi­kort. Most meg or­vul rám tört az öreg­ség, ész­re se vet­tem. Mint­ha az el­ra­bolt fi­a­tal­ság és a vén­ség kö­zött nem lett vol­na át­me­net. For­dí­tott nár­cisz. Fi­a­ta­lon csú­nyá­nak lát­tam ma­gam. So­ká­ig tar­tott, amíg be­le­nyu­god­tam, hogy az ör­dög­nél azért szebb va­gyok.

Har­mad­szor: ér­tel­met­len. Szá­mol­jam reg­ge­len­ként hány nap a vi­lág? Fe­les­le­ges, bé­ní­tó já­ték. Amíg itt va­gyok: nincs vé­ge, ha vé­ge lesz, már nem le­szek itt.

Ha sem­mit sem adok ma­gam­ból, sen­kit sem ér­de­kel. Ha min­dent ki­adok, vis­­sza­él­nek ve­le. Mind­két eset­ben pó­rul já­rok.

Ku­tyák­kal, macs­kák­kal, ma­da­rak­kal per­sze kön­­nyebb. Õk meg­elég­sze­nek az­zal, amit ad­ha­tok. Há­lá­sak is. Va­la­me­lyik an­gol pszi­cho­-pe­da­gó­gus ír­ta a gye­rek-szü­lõ kap­cso­lat­ról: unconditional love. A ter­mé­szet rend­je sze­rint egy­irá­nyú. Ha nem adok fel­té­tel nél­kül, bûn­tu­dat­tal élek. A vi­szon­zás an­­nyi, hogy õ, a gye­rek, uno­ka van. El­tá­vo­lo­dik tõ­lem, de ma­gá­ban hor­doz.

A ku­tya ku­tya mó­don, a macs­ka macs­ka mó­don sze­ret, fel­té­tel nél­kül. Nem szá­mít vi­szon­zás­ra, nem kény­sze­rít bûn­tu­dat­ra. Elé ál­lok, elém ül. Egy­más­hoz szok­tunk, lát­ha­tat­lan pó­ráz fûz ös­­sze. Sé­tál­tat­tam már macs­kát is a vál­la­mon, pó­ráz­zal, pó­ráz nél­kül. A macs­ka azért ha­tárt szab a kap­cso­lat­nak – õ dön­ti el, med­dig kö­vet. A ku­tya szót fo­gad, jót, ros­­szat. Én dön­töm el, mi­kor és med­dig sé­tá­lunk, mi­kor eszünk, mi­kor al­szunk. A macs­ka fel­má­szik az író­asz­tal­ra, és a szá­mí­tó­gép bil­len­tyû­ze­té­re ül. A ku­tya az asz­tal alatt vagy a ka­na­pén vár moz­du­lat­lan. „Mint lám­pa, ha le­csa­va­rom, / Ne élj, mi­kor nem aka­rom” – Sza­bó Lõ­rinc as­­szo­nyok­ról ír­ta ezt, nem ku­tyák­ról. A ku­tyá­nak nincs szük­sé­ge ar­ra, hogy zsar­nok­sá­gom meg­bo­csás­sa.

Ku­tyák­ról, ku­tyák­kal kön­­nyebb ön­élet­raj­zot ír­ni.

Az el­sõ

Az el­sõ korcs volt, a szó leg­ne­me­sebb ér­tel­mé­ben. Se ki­csi, se nagy, fe­hér bun­dá­ján fe­ke­te és bar­na fol­tok. Az épít­ke­zé­sen ta­lál­ták a kõ­mû­ve­sek, õk etet­ték. Az­zal biz­tat­tak, hogy ha a ház el­ké­szül, le­vo­nul­nak, és mi be­köl­tö­zünk, ak­kor az én ku­tyám lesz.

A ne­vé­re nem em­lék­szem, le­het, hogy nem is volt. Hat-hét éves le­het­tem, na­gyon sze­ret­tem vol­na egy si­mo­gat­ni va­ló ál­la­tot. Elõ­zõ nyá­ron Keszt­he­lyen a nagy­szü­lõk egy vad­nyu­lat ke­rí­tet­tek, ta­lán a park­ban ta­lál­ták, a strand­hoz kö­zel. Egy kar­ton­do­boz­ban la­kott, fü­vet szed­tem ne­ki, de alig evett. Né­hány nap alatt ki­múlt, a kar­ton­do­boz­ban te­met­tük el.

A név­te­len nyu­szi­ért kár­pó­tolt vol­na a ne­ve­nincs korcs ku­tya. Az épít­ke­zés las­san ha­ladt, há­bo­rú volt, hol a ce­ment hi­ány­zott, hol a vas. Apám azon­ban ra­gasz­ko­dott a vas­be­ton óvó­hely­hez; mit le­het tud­ni, jön­nek a re­pü­lõk, le­bom­báz­zák a há­zat. Fé­lel­me nem tûnt alap­ta­lan­nak, a Me­xi­kói út egyik ol­da­lán töl­tés hú­zó­dott, azon ha­ladt a Nyu­ga­ti pá­lya­ud­var irá­nyá­ba a vas­út. A má­sik ol­da­lán ta­lál­tuk a be­épí­tet­len tel­ket, aho­vá a há­rom­szo­bás, te­ra­szos iker­há­zat ter­vez­ték. Az én szo­bám a te­rasz­ra nyílt, alat­ta a kert. A kert­be ke­rült vol­na a ku­tya­ház az én korcs ku­tyám­nak.

Ak­kor még a Lu­ther és az Agg­te­le­ki ut­ca kö­zöt­ti ház­tömb­ben lak­tunk, bér­la­kás­ban. Sze­ret­tem vol­na, ha a ku­tya az épít­ke­zés be­fe­je­zé­sé­ig is hoz­zánk ke­rül, de szü­le­im nem en­ged­ték. Apám kompromisszumkész em­ber volt, a ku­tya ugyan a Me­xi­kói úton ma­radt, de elõ­re meg­vet­tük a pi­ros nyak­ör­vet és a pó­rázt – az­zal fo­gom majd sé­tál­tat­ni, ter­vez­tem, ha a ház el­ké­szült.

Vak­me­rõ vál­lal­ko­zás volt a ház­épí­tés, apám, amen­­nyi­re het­ven év múl­tán vis­­sza­kö­vet­kez­tet­he­tek, bá­tor em­ber le­he­tett. Már csak a név mi­att is: II. Jó­zsef ko­rá­ban, ami­kor a zsi­dók né­met ne­vet, leg­több­ször tu­laj­don­ne­vet vet­tek fel, oka le­he­tett an­nak, hogy va­la­me­lyik ük- vagy szép­apá­nak ép­pen a Muth, az­az bá­tor ju­tott. Né­me­tül há­rom­éves ko­rom óta ta­nul­tam, is­mer­tem a szót. Tíz év­vel ké­sõbb, gim­na­zis­ta­ként már az is tud­tam, hogy hé­ber más­sal­hang­zók­kal ír­va ugyan­ez ha­lot­tat, ha­lált je­lent. Apám, Muth Er­vin ve­gyész­ként ke­res­te ke­nye­rét, a mér­nö­ki cím nem járt ki ne­ki, mert mi­re egye­tem­re jut­ha­tott vol­na, a nu­me­rus clausus út­ját áll­ta.

A Rá­kó­czi út és a Nép­szín­ház ut­ca kö­zöt­ti vá­ros­ne­gyed­ben már ak­kor sem te­he­tõ­sek lak­tak, in­kább a kis­pol­gár­ság al­só há­nya­da. Apám a MIR ve­gyé­sze­ti vál­la­lat tu­laj­do­no­sa volt, ez né­me­tül azt je­len­tet­te: ne­kem, oro­szul bé­két. Anyám fog­lal­ko­zott a pénz­ügyek­kel, egy as­­szisz­tens ke­ver­te a la­bo­ra­tó­ri­um­ban az il­ló­ola­jo­kat. Va­la­mi­kor a há­bo­rú ki­tö­ré­se elõtt fe­dez­te fel, pon­to­sab­ban ke­ver­te ki a pre­pa­rá­tu­mot, amely a sze­der­fa le­ve­lé­nek teaízt köl­csön­zött. Ere­de­ti­leg szív­be­te­gek­nek szán­ta a teinmentes te­át. Ami­kor a há­bo­rú el­zár­ta az In­di­á­ba és Kí­ná­ba ve­ze­tõ ten­ge­ri utat, a Plan­ta tea irán­ti ke­res­let megnövekedett. An­­nyi­ra, hogy a Lu­ther ut­cai bér­la­kás­ból Me­xi­kói úti sa­ját há­zunk­ba köl­töz­het­tünk.

Negy­ven­ket­tõ­ben meg­ér­ke­zett kis­test­vé­rem. Ha most, gya­kor­ló nagy­apa­ként vis­­sza­te­kin­tek, nem akár­mi­lyen bá­tor­ság kel­lett Sztá­ling­rád után gye­re­ket vál­lal­ni. A csa­lád­ban tud­tuk, még én is tud­tam, mi tör­tént Sztá­ling­rád­nál, amint ar­ról is sut­tog­tak szü­le­im ba­rá­tai, mi tör­té­nik Uk­raj­ná­ban a mun­ka­szol­gá­la­tos­ok­kal. És köz­ben Muth Er­vin há­zat épí­tett. Apám egy örök­lött be­teg­ség­tõl még szü­le­té­sem elõtt tel­je­sen meg­sü­ke­tült. Gyó­gyít­ha­tat­lan be­teg­ként úsz­ta meg a mun­ka­szol­gá­la­tot. Egy­elõ­re…

Ami­kor a ház­ra te­tõ ke­rült, va­la­mi vi­rá­got tet­tek rá, meg­ven­dé­gel­tük a pal­lért és a kõ­mû­ve­se­ket. El­jött a Lu­ther ut­cá­ba a stráf­ko­csi, ar­ra ke­rül­tek bú­to­ra­ink. Anyám, pó­lyás test­vé­rem és én ta­xi­val ér­kez­tünk a Me­xi­kói út­ra. A há­rom par­ket­tá­zott szo­ba, a csem­pé­zett kony­ha és a für­dõ­szo­ba ra­gyo­gott. Apám ar­ca is. Én a ku­tya­há­zat hi­á­nyol­tam, a ku­tyát ke­res­tem. Vé­gig­ro­han­tam a szo­bá­kat, az alag­sort, a pad­lást, a ker­tet, be­csön­get­tem a szom­szé­dos há­zak­ba. Ku­tya nincs.

Ki­sza­ladt az ut­cá­ra, el­ütöt­te egy au­tó – mond­ta va­la­ki. El­állt a lé­leg­ze­tem, ki­esett ke­zem­bõl a pó­ráz. Fel­sza­lad­tam a pad­lás­ra sírni. Úgy érez­tem vé­ge a vi­lág­nak.

A vi­lág­vé­ge két év­vel ké­sõbb kö­vet­ke­zett be. Nem lett se enyém, se bé­ke. Már­ci­us 19-én a zsi­dó is­ko­la ka­pu­já­ban né­met ka­to­nák áll­tak. – Vé­ge a tan­év­nek – mond­ták –, me­het­tek ha­za! Apám is meg­kap­ta a SAS-be­hí­vót, fel­vet­te a há­ti­zsák­ját és el­ment. Azu­tán, no­vem­ber ele­jén anyám is fel­vet­te a há­ti­zsá­kot, õ is el­ment. A Sa­lét­rom ut­cai csil­la­gos ház­ban ma­rad­tunk egye­dül.

Így ért vé­get, tíz­éve­sen, a gyer­mek­ko­rom. Nem volt idõ meg­si­rat­ni a kis­ku­tyát, se a há­zat, se a szü­le­i­met. Még az­nap el­in­dul­tam öcsém­mel túl­él­ni, me­ne­dé­ket, ételt, fedélt, va­la­mi me­le­get ke­res­ni.

A má­so­dik

A kö­vet­ke­zõ ku­tyá­ra két évet vár­tam. Ti­zen­éves gye­rek­nek ott­hon nél­kül ne­héz lett vol­na ku­tyát tar­ta­ni. Õt, a má­so­di­kat Sminek hív­ták, amely­nek ket­tõs hé­ber je­len­té­se ne­vem és fi­gyelj! A sza­bad­ság­he­gyi gyer­mek­ott­hon­ban ta­lál­koz­tunk. Fel­nõtt volt, csa­var­gó le­he­tett, hoz­zánk csa­pó­dott, mint én az öt­ven-egy­né­hány gye­rek­hez. Tu­laj­don­kép­pen a zsi­dó ár­va­ház­ba kel­lett vo­nul­nom, de már a ki­fe­je­zés is un­do­rí­tott, a lég­kör, a ház, a ne­ve­lõk. Min­den. Nya­ral­ni vit­tek a tan­év kez­de­te elõtt, va­la­ho­vá Szent­end­re és Le­ány­fa­lu kö­zött. Meg­lóg­tam, blic­cel­tem a HÉV-en, majd a vil­la­mo­son, meg­ke­res­tem szü­le­im ke­resz­tény is­me­rõ­se­it. Õk ad­ták a sza­bad­ság­he­gyi cí­met, a fo­gas­ke­re­kûn is blic­cel­tem, be­ál­lí­tot­tam, be­fo­gad­tak.

Smi köz­ku­tya volt, mint tár­sa, a Smá ne­vû nõs­tény macs­ka is. Nagy tes­tû, sû­rû szõ­rû, krém­szí­nû labradorkeverék. Mind az öt­ven gye­re­ket, mind a ne­ve­lõ­ket gaz­dá­já­nak te­kin­tet­te, min­den­ki­nek szót fo­ga­dott, min­den­ki­vel ját­szott. Mint­egy be­ve­ze­tõ­ül szol­gált a kol­lek­ti­viz­mus rend­sze­ré­be. L. Edit­nek, az ott­hon ve­ze­tõ­jé­nek a pe­da­gó­gi­á­ja egy­szer­re épült a kibucokra, ame­lye­ket a ci­o­nis­ta moz­ga­lom­ból is­mert, és Ma­ka­ren­ko mód­sze­ré­re. Ti­zen­két éve­sen ke­zünk­be is ad­ta Az új em­ber ko­vá­csát, át­ül­tet­te ve­lünk a gya­kor­lat­ba az ön­kén­tes­sé­gen ala­pu­ló ön­kor­mány­za­ti rend­szert. Ma Ma­ka­ren­ko ne­ve ta­bu­nak szá­mít, el­ve­it fe­lej­te­ni igye­kez­nek, mert – is­ten­kém! – az el­sõ vi­lág­há­bo­rú és a pol­gár­há­bo­rú után kom­mu­nis­ta lett. Tíz-egy­né­hány év­vel ké­sõbb, ox­for­di egye­te­mis­ta ko­rom­ban ta­lál­koz­tam a Sum­mer­hill is­ko­lák­ból ki­ke­rült di­á­kok­kal, aki­ket Ma­ka­ren­kó­hoz na­gyon ha­son­ló mód­sze­rek­kel ne­vel­tek önál­ló­an gon­dol­ko­dó em­be­rek­ké.

Smi bi­zal­má­ba fo­ga­dott. Má­ig se tu­dom, töb­bet kap­tam-e tõ­le, mint tár­sa­im, vagy csak ugyan­an­­nyit. Kö­ve­tett a bo­zó­tos, el­ha­nya­golt kert ös­vé­nye­in, együtt búj­tunk el a mû­bar­lang­ban, ame­lyet az ere­de­ti tu­laj­do­nos, a Dréher csa­lád va­la­me­lyik tag­ja fú­ra­tott a hegy­ol­dal­ba. Smi reg­gel el­kí­sért a fo­gas meg­ál­ló­já­hoz, dél­után, ami­kor vis­­sza­tér­tünk az is­ko­lá­ból, várt ránk. Leg­alább õ várt.

Ta­vas­­szal, nyá­ron so­kat be­szél­get­tünk a bar­lang­ban. Mel­lém ült, át­fog­tam a nya­kát, vagy a lá­bam­hoz te­le­pe­dett, fe­jét mell­ka­som­ra hajt­va. Csak ak­kor és csak ad­dig be­szél­tem, amíg szõ­ré­ben tur­kál­va érez­tem me­le­gét, ere­i­nek lük­te­té­sét, egyen­le­tes lé­leg­ze­tét. Ez a sza­vak nél­kü­li, in­kább gon­do­lat­át­vi­tel­hez ha­son­lí­tó, né­ma be­széd meg­nyug­ta­tott, né­ha már-már a te­lí­tett­ség, bol­dog­ság, tel­jes­ség va­la­mi­lyen for­má­ját érez­tem.

Mit hí­mez­zem? Õ volt az egyet­len lény, akit meg­érint­het­tem, õ volt az egyet­len, aki­nek ki­tá­rul­koz­hat­tam. Anyám nõ­vé­re, nagy­né­ném, a csa­lád egyet­len Ausch­witz­ból vis­­sza­té­rõ tag­ja, 1945 nya­rán ma­gá­hoz vett – gon­do­lom – az­zal a szán­dék­kal, hogy ne­ve­lõ­anyám lesz. De nem lett. Kap­cso­la­tunk szi­go­rú­an a leg­szük­sé­ge­sebb­re kor­lá­to­zó­dott: étel, ru­ha, is­ko­la. Õ füst­té vált lá­nyát gyá­szol­ta, több­re nem telt. Én is gyá­szol­tam, de ti­zen­éves ko­rom­hoz il­lõ­en lá­zad­tam is. El­le­ne, mert nem volt sen­ki más.

– Nem bí­rok ve­led – mond­ta bú­csú­zó­ul. Így ke­rül­tem vis­­sza Bu­da­pest­re, az ár­va­ház­ba, és on­nan a vá­lasz­tott csa­lád­ba, a gyer­mek­ott­hon­ba. A ne­ve­lõk, ná­lunk hét-nyolc év­vel idõ­seb­bek, nem vál­lal­hat­ták öt­ven kö­lyök idõ­sebb test­vér­ének sze­re­pét. L. Edit, a gyer­mek­ott­hon igaz­ga­tó­ja, amint ké­sõbb, sok­kal ké­sõbb el­mond­ta, érez­te, hogy von­zó­dom hoz­zá, de az õ fi­gyel­mén, sze­re­te­tén osz­toz­ni kény­sze­rül­tem a töb­bi­ek­kel.

Ma­radt Smi.

Azu­tán õt is el­árul­tuk. Elõ­ször el­ve­szett, de le­het, hogy el­lop­ták, he­te­kig vár­tuk. Ami­kor meg­ér­tet­tük, hogy ma­gá­tól nem tér vis­­sza, Ma­ka­ren­ko ön­kor­mány­za­ti mód­sze­ré­vel ha­di­ter­vet dol­goz­tunk ki. Négy­ta­gú hír­szer­zõ osz­tag jár­ta a vá­rost, Bu­dát és Pes­tet, el­sõ­sor­ban a vil­lá­kat, csa­lá­di há­za­kat. Az ope­ra­tív bri­gá­dot én ve­zet­tem, mö­göt­tünk a vis­­sza­vo­nu­lást biz­to­sí­tó hát­véd.

Né­hány nap el­tel­té­vel meg­ér­ke­zett a je­len­tés: Smit egy Podmaniczky ut­cai bér­ház har­ma­dik eme­le­tén tart­ják fog­va. Vagy nyol­can men­tünk a harc­tér­re. Ket­ten les­ben, a lép­csõ­ház­ban, hár­man a ka­pu­ban, hár­man a fo­lyo­són nyo­mul­tunk. Egy nyi­tott ab­lak mö­gött meg­je­lent a ku­tya fe­je. – Smi! – ki­ál­tot­tam. Ku­tyánk tüs­tént ki­ug­rott az ab­la­kon és elõt­tünk ro­hant le a föld­szin­tig. – Vi­szik a Buk­sit!… – hal­lat­szott az eme­let­rõl, de mi már a Nyu­ga­ti pá­lya­ud­var fe­lé sza­lad­tunk.

Buk­si is­mét hé­ber ne­vé­re hall­ga­tott. 1948 ele­jén fel­ké­szí­tet­tek ben­nün­ket a ki­ván­dor­lás­ra, a gye­re­kek fe­le ké­szült az ak­kor még Pa­lesz­ti­ná­nak ne­ve­zett nem­ze­ti ott­hon­ba. A tel­jes ár­vák és a fél­ár­vák kö­zül azok, akik­nek meg­ma­radt szü­lõ­je be­le­egye­zett. Smi ter­mé­sze­te­sen ve­lünk tar­tott vol­na õsei föld­jé­re… Ami­kor má­jus­ban ki­ki­ál­tot­ták Iz­ra­el né­ven a zsi­dó ál­la­mot, ki­de­rült, hogy a le­gá­lis, vo­na­ton, út­le­vél­lel tör­té­nõ ki­ván­dor­lás nem lesz egy­sze­rû, sõt egy­ál­ta­lán nem lesz.

A pa­lesz­ti­nai kül­döt­tek elõ­ké­szí­tet­ték a B. mû­ve­le­tet: ki­csem­pész­nek ben­nün­ket Auszt­ri­á­ba, on­nan olasz­or­szá­gi ki­kö­tõk­be, majd ha­jón az ígé­ret föld­jé­re. Ek­kor még Sminek is vo­nat- és ha­jó­je­gyet ígér­tek. A ter­ve­zés, tár­gya­lás ad­dig tar­tott, amíg a ma­gyar ha­tárt tel­je­sen le­zár­ták, az em­ber­csem­pé­szek le­buk­tak. Az új úti­terv Cseh­szlo­vá­ki­á­ba és on­nan a ke­vés­bé õr­zött oszt­rák ha­tá­ron át ve­ze­tett.

Az in­du­lás nap­ján, 1948 ta­va­szán a szer­ve­zõk kö­zöl­ték ve­lünk, hogy Smi nem jö­het, fel­tû­nést, fe­les­le­ges koc­ká­za­tot je­len­tett vol­na. Kér­lel­tem, de nem sír­tam. Az ott­hon­ban ma­rad­tak ígér­ték, gon­dos­kod­nak ró­la mind­ad­dig, amíg ne­ve­lõ­ink meg­ér­te­tik a ma­gyar ha­tó­sá­gok­kal, hogy ci­o­nis­ta ku­tyá­nak kibucban van a he­lye, utá­nunk jön.

A pó­ráz a zse­bem­ben ma­radt. Smi, nyak­ör­vé­vel, Bu­da­pes­ten. Ami­kor 1951-ben vis­­sza­tér­tem, az ott­hont már ki­ürí­tet­ték, a gye­re­ke­ket szét­szór­ták. Sminek nyo­ma ve­szett.

A har­ma­dik

A má­so­dik és a har­ma­dik kö­zött más­fél kutyátlan év­ti­zed telt el. Se a dunapentelei (ké­sõbb sztálinvárosi) mun­kás­szál­lás, se a bu­da­pes­ti kol­lé­gi­um, majd az ox­for­di coll­ege, se a pá­ri­zsi egye­te­mi vá­ros nem volt al­kal­mas társ fo­ga­dá­sá­ra. Ox­ford­ban a vá­ros kö­ze­pén, a pi­a­con, a hú­sok, ha­lak, zöld­sé­gek kö­zött ku­tyá­kat is árul­tak. Szo­mo­rú kö­zön­­nyel ül­tek ket­re­ce­ik­ben. He­ten­te két­szer gyü­mölcs­vá­sár­lás ürü­gyén el­ha­lad­tam mel­let­tük, meg­áll­tam, ácso­rog­tam. Az ál­lat­ke­res­ke­dõ azon­nal meg­érez­te, hogy nem lesz üz­let, de nem bán­ta, ha a rá­cson ke­resz­tül meg­si­mo­gat­tam a por­té­kát. Gyak­ran el­ját­szot­tam a gon­do­lat­tal: mi len­ne, ha még­is? Ang­lia ak­kor és még jó né­hány év­ti­ze­dig szi­get­or­szág­nak tar­tot­ta ma­gát, a kon­ti­nens­re ki­rán­du­ló és on­nan vis­­sza­té­rõ ku­tyá­kat hat hó­na­pos ka­ran­tén súj­tot­ta. Idõ­sebb sors­tár­sunk, Koestler ki­szá­mí­tot­ta, ez an­­nyit tesz, mint­ha az eu­ró­pai ki­ruc­ca­nás­ról vis­­sza­té­rõ uta­zó­kat min­den al­ka­lom­mal há­rom év fog­ház­ra ítél­nék…

A kö­vet­ke­zõ ku­tya tör­té­ne­te csa­lád­ala­pí­tás­sal és egy fe­ke­te, fe­hér mel­lé­nyû macs­ká­val kez­dõ­dött.

A csa­lá­dot E.-vel ala­pí­tot­tuk a Pá­rizs kör­nyé­ki egye­te­mi vá­ros szo­bá­já­ban. Az épü­let­ben tu­laj­don­kép­pen csak fi­úk lak­hat­tak, de egy éj­sza­ká­ra vagy né­hány nap­ra lá­nyok is elõ­for­dul­tak a fi­úk szo­bá­já­ban. Ilyen­kor a sa­ját mos­dó, de a négy fõ­re ju­tó zu­hany elõtt ta­pin­ta­to­san vá­ra­koz­tunk. E. té­len ér­ke­zett, ta­vas­­szal ös­­sze­há­za­sod­tunk, õsz­re ta­lál­tunk la­kást a La­tin ne­gyed Há­rom ka­pu ne­vû, a Szaj­na-part­hoz kö­zel esõ ut­cá­já­ban. E. öt­le­te volt, hogy a csa­lá­dot még a gye­rek ér­ke­zé­se elõtt kis­macs­ká­val gya­ra­pít­suk. Az ál­lat­vé­dõ egye­sü­let­bõl hoz­tam a ko­rom­fe­ke­te, fe­hér mel­lé­nyû Pö­tyit, aki­nek a gye­re­kek le­vág­ták a baj­szát. Pötyivel köl­töz­tünk a Plaisir (Gyö­nyör) ne­vû fa­lu­ba, sa­ját tu­laj­do­nú, há­rom­szo­bás la­kás­ba, ép­pen az el­me­gyógy­in­té­zet­tel szem­ben. Plaisiri ott­ho­nunk­ban Pötyi olyan nagy­sá­go­kat fo­ga­dott, mint Weöres Sán­dor, Pi­linsz­ky Já­nos, Pomogáts Bé­la és Klá­ri, Sán­dor Iván, Hu­szár Ti­bor és so­kan má­sok.

Pötyi nap­köz­ben az ágyun­kon szi­esz­tá­zott, de nap­nyug­tá­val el­len­áll­ha­tat­lan vá­gyat ér­zett a csa­var­gás­ra. Le­sé­tált a föld­szint­re, a ki­lincs­re füg­gesz­ked­ve ki­nyi­tot­ta a ka­put – és tá­vo­zott. Be­csuk­ni már nem tud­ta, ami­kor haj­nal­tájt vis­­sza­ér­ke­zett, vagy nyit­va ta­lál­ta még, vagy ha egy dü­hös szom­széd be­csuk­ta, Pötyi is­mét ki­nyi­tot­ta, és fel­sé­tált a má­so­dik eme­let­re.

Más­fél év tel­he­tett el, egy reg­gel a macs­ka nem tért vis­­sza. Vár­tunk, re­mél­tünk. Éj­sza­ka, a má­so­dik nap haj­na­lán már tud­tam, hogy baj van. Vé­gig­jár­tam a kör­nyé­ket, ma­gya­rul üvölt­ve Pötyi ne­vét, de nem ta­lál­tam. A har­ma­dik na­pon az út túl­só ol­da­lán la­kó as­­szony meg­kér­dez­te, mit ke­re­sek. – Teg­nap reg­gel ta­lál­tam egy dög­lött macs­kát – mond­ta. – El is te­met­tem.

Pötyi volt. Fe­ke­te macs­ka, éj­jel, a gyé­ren meg­vi­lá­gí­tott fa­lu ut­cá­ján…

Ha hu­sáng­gal üt­nek fej­be, ke­vés­bé fájt vol­na. Húsz év múl­tán elõ­ször sí­ró­görcs fo­gott el, há­nyin­gert érez­tem, ál­mat­la­nul ül­tem az ágy­ban reg­ge­lig. E. reg­gel ép­pen jár­ni ta­nu­ló fi­a­mat nyom­ta az ölem­be, hogy vi­gasz­tal­jon.

Vo­nat­ra ül­tem, be­utaz­tam a mint­egy húsz ki­lo­mé­ter­re fek­võ Pá­rizs­ba, egész nap az ut­cán kó­vá­lyog­tam. Es­te­fe­lé a Porte d’Orléans kö­ze­li ál­lat­ke­res­ke­dés nyi­tott aj­ta­já­ból meg­pil­lan­tot­tam egy ket­rec­ben ma­gá­nyo­san bús­la­ko­dó bok­szer­köly­köt. Pe­dig­ré­je ter­mé­sze­te­sen nem volt, „szü­le­té­si anya­köny­vi ki­vo­na­tot” mu­tat­tak és hat hé­tig ér­vé­nyes ga­ran­cia­le­ve­let.

A jö­ve­vény a Zsi­ga ne­vet kap­ta egy ko­ráb­bi, bu­da­pes­ti bok­szer em­lé­ké­re. D. fi­am rö­vi­den Zsigakutynak hív­ta. A még já­ró­ká­ban téb­lá­bo­ló gye­rek és a ku­tya kö­zött azon­nal ba­rát­ság köt­te­tett. Né­hány hét­tel ké­sõbb ri­adt nyü­szí­tést hal­lot­tam. Zsi­ga já­ték köz­ben mell­sõ lá­bát ki­dug­ta a já­ró­ka rá­csán, D. a szá­já­ba vet­te, és meg­ha­rap­ta.

D. édes­any­ja, E. egy­szer­re sze­ret­te is, utál­ta is. Zsi­ga ugyan­is so­kat be­te­ges­ke­dett. Elõ­ször is ki­üté­sek bo­rí­tot­ták el a bun­dá­ját, majd a vé­dõ­ol­tás­ok el­le­né­re szo­por­nyi­cá­hoz ha­son­ló kór­tól szen­ve­dett, ame­lyet az ál­lat­or­vos kép­te­len volt ke­zel­ni. A be­teg­ség­bõl fel­épült ugyan, de nem­so­ká­ra epi­lep­szi­ás ro­ha­mok tör­tek rá, ele­in­te két­he­ten­te, majd egy­re gyak­rab­ban. Fé­lel­me­tes lát­vány volt a vagy har­minc­ki­lós ku­tya, amint bár­mi­lyen elõ­jel nél­kül esz­mé­le­tét vesz­tet­te, ha­nyatt esett, és né­hány per­cig gör­csö­sen, hab­zó száj­jal ráz­kó­dott… Azu­tán fel­állt, mint­ha mi sem tör­tént vol­na.

Má­ig sem tu­dom, hogy be­teg­sé­ge vagy az én gyat­ra idom­ári ké­pes­sé­ge­im kö­vet­kez­té­ben, de so­ha­sem lett tel­je­sen szo­ba­tisz­ta. A na­pi több­órás sé­ta el­le­né­re gyak­ran az elõ­szo­bá­ban kön­­nyí­tett ma­gán. E. egy­re in­kább úgy érez­te, hogy a ku­tya je­len­lé­te meg­bont­ja a csa­lád egyen­sú­lyát, egy­re sû­rûb­ben kö­ve­tel­te el­tá­vo­lí­tá­sát, ma­gya­rul: el­pusz­tí­tá­sát. Én el­len­ke­zõ­leg, nem csu­pán csa­lád­tag­nak te­kin­tet­tem Zsi­gát, de ho­má­lyo­san, ki­mond­ha­tat­la­nul ép­pen ve­le vél­tem tel­jes­nek a csa­lá­dot. E. vé­gül, há­zas­sá­gunk ötö­dik évé­ben ul­ti­má­tu­mot adott: vagy õ, vagy a ku­tya.

E. bol­dog­ta­lan­sá­ga mi­att bol­dog­ta­lan vol­tam, de tud­tam, hogy Zsi­ga csak sok­kal mé­lyeb­ben hú­zó­dó ba­jok tü­ne­te. Fel­ál­do­zá­sa ide­ig-órá­ig ál­lít­hat­ta vol­na hely­re a vég­le­ge­sen meg­bom­lott, va­ló­szí­nû­leg so­ha­sem lé­te­zett egyen­súlyt. Há­zas­sá­gunk két kü­lön­bö­zõ tra­u­má­ra épült, ame­lyek nem sem­le­ge­sí­tet­ték egy­mást, in­kább ös­­sze­adód­tak, ez­zel is ter­hel­ve a kap­cso­la­tot.

E. öt év el­tel­té­vel – ahogy ak­kor mond­ta – szer­ele­mes lett a sze­re­lem­be, fi­un­kat vis­­sza­vit­te Pest­re, a nagy­szü­lõk­re bíz­ta, azu­tán ott­ha­gyott… A nyá­ri va­ká­ció után D.-t nagy­ap­ja vis­­sza­küld­te hoz­zám, hár­man ma­rad­tunk Zsi­gá­val. A gyógy­sze­rek ele­in­te csök­ken­tet­ték az epi­lep­szi­ás ro­ha­mok he­vét és gya­ko­ri­sá­gát, de nem so­ká­ig. Egy dél­után, mun­ká­ból ha­za­tér­ve, hol­tan ta­lál­tam az elõ­szo­bá­ban. Gyor­san el kel­lett tün­tet­nem, mi­e­lõtt D. ha­za­jött vol­na a nap­kö­zi­bõl.

E.-t te­le­fo­non ér­te­sí­tet­tem a tör­tén­tek­rõl. Meg­si­rat­ta.

Bár el­vál­tunk ágy­tól-asz­tal­tól, tel­je­sen so­ha nem en­ged­tük el egy­más ke­zét. Vol­tak évek, ami­kor is­mét kö­zös éle­tet, új há­zat, új ku­tyát ter­vez­tünk, de egyi­künk sem mer­te új­ra­kez­de­ni.

A ne­gye­dik

Fifi má­so­dik há­zas­sá­gom ho­zo­má­nya­ként ke­rült hoz­zám. Ko­rom­fe­ke­te, kö­zép­ter­me­tû usz­kár volt, faj­tisz­ta. Akár te­nyész­kan is le­he­tett vol­na, de egyik he­ré­je nem szállt le, ezért hi­ány­zott a pe­dig­ré, ez a kis hi­ba azon­ban so­ha­sem gá­tol­ta meg, hogy fo­ga­dott ha­zá­ja, Fran­cia­or­szág ku­tya­né­pes­sé­gét gya­ra­pít­sa.

Cir­ku­szi ku­tya­szá­mok­ban gyak­ran lát­ni usz­ká­ro­kat. Fifi ido­mí­tás nél­kül is haj­lan­dó volt két lá­bon tán­col­ni, aka­dá­lyo­kon át­ug­ra­ni. Leg­job­ban azon­ban au­tóz­ni és mo­to­roz­ni sze­re­tett. Michel ba­rá­tom nyá­ri va­ká­ci­ónk alatt vi­gyá­zott rá, bõr­mel­lé­nyé­ben vit­te a mo­tor­ján. Fifi at­tól kezd­ve min­den elé ke­rü­lõ mo­tor­ra fel­má­szott, kér­lel­ve a tu­laj­do­nost, hogy leg­alább egy kör­re el­vi­gye. Au­tóm­ban is a ve­ze­tõ ülé­sen, az ölem­ben fog­lalt he­lyett. Több száz ki­lo­mé­tert tett meg moz­du­lat­la­nul. Ami­kor meg­un­ta, a kor­mány­ke­rék­re he­lyez­te el­sõ két man­csát, je­lez­ve, hogy ha én fá­radt­nak ér­zem ma­gam, ak­kor õ to­vább ve­zet.

Hat­he­ten­ként kel­lett nyír­ni, de nem en­ged­tem, hogy az usz­kár­szab­vány sze­rint bo­hó­cot csi­nál­ja­nak be­lõ­le. Se az orosz­lán­nak ne­ve­zett fa­zont: (mez­te­len test, csak a négy lá­bon és a far­ka he­gyén, il­let­ve a fe­je búb­ján hagy­nak szõr­pa­ma­csot), sem en­nek an­gol vál­to­za­tát (elöl min­den, há­tul sem­mi) nem ked­vel­tem. Ma­radt a ka­ra­kül, tu­laj­don­kép­pen bir­ka­for­ma. Ezt mind­ket­ten el­vi­sel­tük.

A.-val kö­tött há­zas­sá­gom az én hi­bám volt. Hos­­szú ide­ig és so­kat ve­ze­kel­tem ér­te. Úgy kép­zel­tem, hogy az én mély­sé­ges mély, ad­dig­ra meg­le­he­tõ­sen el­fran­ci­á­so­dott lel­ke­met csak ma­gya­rul be­szé­lõ, le­he­tõ­leg zsi­dó­nak szü­le­tett nõ ért­he­ti meg. E.-t ka­to­li­kus­nak ne­vel­ték, A.-t zsi­dó­nak. A do­log egyi­kü­ket sem ér­de­kel­te iga­zán, élet­vi­te­lü­ket, gon­dol­ko­dás­mód­ju­kat nem a val­lás szab­ta meg. E.-tõl nem ez vá­lasz­tott el, A.-val nem ez kö­tött ös­­sze.

Gyak­ran köl­töz­köd­tünk. A pes­ti egy­szo­bás la­kás­ból a pá­ri­zsi kül­vá­ro­si há­rom­szo­bás­ba, on­nan az elõ­vá­ro­si négy­szo­bás­ba, vé­gül az ak­kor még nem Chinatownnak szá­mí­tó toronyháznegyed hu­szon­he­te­dik eme­le­tén öt­szo­bás­ba. Gyö­nyö­rû ki­lá­tás nyílt a Boulevard périphérique-re a hoz­zá­il­lõ mo­no­ton, de éj­jel-nap­pal hall­ha­tó ki­pu­fo­gó­zaj­jal. Fifi min­den­hez al­kal­maz­ko­dott, egyet ki­vé­ve. Ha fél órá­nál töb­bet egye­dül hagy­tam, hos­­szú, el­nyúj­tott far­kas­üvöl­tés­be kez­dett. Együtt jár­tunk dol­goz­ni. Iro­dám­ban min­dig akadt egy tit­kár­nõ, as­­szisz­tens, aki­nek a lá­bá­hoz te­le­ped­he­tett, aki sé­tál­ni vit­te, ha va­la­mi­lyen ér­te­kez­let­re nem vi­het­tem ma­gam­mal.

Fifitõl fõ­leg alak­lé­lek­tan­ból kap­tam lec­ké­ket. Nap­köz­ben a ház­tömb ud­va­rán ál­ló sze­me­tes­ku­kák nem za­var­ták, egyi­ket-má­si­kat még tisz­te­let­re is mél­tat­ta, hát­só lá­bát fel­emel­ve. Az es­ti sé­ta so­rán azon­ban a jár­dán vá­ra­ko­zó ku­ká­kat meg­ugat­ta. Elõ­ször csak mo­rog­va je­lez­te, hogy nin­cse­nek a he­lyü­kön, de azu­tán egy­re han­go­sab­ban ugat­va, vi­cso­rog­va vá­gott vis­­sza az el­len­ség­nek. Em­lé­ke­zõ­ké­pes­sé­ge is meg­le­pett. Ha A.-val foly­ta­tott be­szél­ge­té­sünk­ben a bé­ka szó el­hang­zott, az ab­lak­hoz ro­hant, és két láb­ra áll­va, iz­ga­tot­tan né­zett ki. Há­rom év múl­tán tud­tuk meg, hogy kö­lyök ko­rá­ban, emig­rá­ci­ó­ja elõtt Bu­da­pes­ten egy Ré­ka ne­vû szu­ka volt a leg­jobb ba­rát­nõ­je…

Usz­ká­runk­nak há­la, eg­zisz­ten­ci­á­lis (eg­zisz­ten­cia­lis­ta?) él­ményt is sze­rez­tem a ma­gyar–ju­go­szláv ha­tá­ron. Nagy­ka­ni­zsa mel­lett lép­tük át, Olasz­­­or­szág fe­lé tart­va, ami­kor az út­le­vél- és ví­zum­ke­ze­lés után egy fe­hér kö­pe­nyes fér­fi állt a ko­csi elé. – Ez a ku­tya mi­lyen ál­lam­pol­gár? – kér­dez­te. – Ku­tyák­nak ál­ta­lá­ban nincs ál­lam­pol­gár­sá­guk, de fran­cia ol­tá­si bi­zo­nyít­ván­­nyal szol­gál­ha­tok – vá­la­szol­tam. – Jó lesz – fe­lel­te a fe­hér kö­pe­nyes –, én ál­lat­or­vos va­gyok.

Vagy há­rom per­cig la­po­zott a fü­ze­tecs­ké­ben, hát­ra, majd vis­­sza. – Mit ke­res, dok­tor úr – szól­tam tü­rel­met­le­nül. – Ta­lán hi­ány­zik va­la­mi? – Egy üres ol­dalt ke­re­sek. – És mi­ért? – Oda sze­ret­nék pe­csé­tet üt­ni – vá­la­szol­ta. – És mi­ért kí­ván oda pe­csé­tet üt­ni? – Hogy min­den­ki lát­has­sa, er­re járt a ku­tya!

A ma­gya­rá­zat­tól azon­nal be­kat­tant Buzzati Tatárpusztája.

A de­rék ál­lat­or­vos va­la­ha a ma­gyar al­föld­rõl Olasz­or­szág­ba te­relt mar­ha­csor­dá­kat el­len­õriz­het­te, ne­hogy száj- és kö­röm­fá­jást hur­col­ja­nak be Itá­li­á­ba. Azu­tán jött az el­sõ, majd a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú. Va­la­hogy ott­fe­lej­tet­ték. Mé­lyen át­él­tem lel­ki vál­sá­gát. Ott áll a ha­tá­ron, pe­csét­nyo­mó­val a ke­zé­ben…

Ba­rát­ként vál­tunk el.

Már­mint az ál­lat­or­vos­tól.

Fifi min­den la­kás­ban bol­dog volt. A. min­den­hol bol­dog­ta­lan. A ku­tya nem él­te meg há­zas­sá­gunk vé­gét. Ti­zen­egy éves le­he­tett, ami­kor utol­já­ra ol­tat­ni vit­tem. – Egy év múl­va hoz­za vis­­sza, ha meg­éri. Mon­dom, ha meg­éri! – bú­csú­zott az ál­lat­or­vos. El­en­ged­tem a fü­lem mel­lett a hal­lot­ta­kat. Né­hány hó­nap el­tel­té­vel Fifi nya­fog­ni kez­dett, majd egy es­te egy­re han­go­sab­ban, ke­ser­ve­seb­ben vin­­nyo­gott. A. már aludt, a te­le­fon­könyv­ben ügye­le­tes ál­lat­or­vost ke­res­tem. Haj­nal­tájt, a ki­halt vá­ros­ban haj­tot­tam át a Szaj­na jobb part­já­ra.

Lyu­kas a má­ja – kö­zöl­te a rönt­gen­ké­pet néz­ve az ál­lat­or­vos. Csil­la­pít­ha­tom a fáj­dal­mát, de gyó­gyít­ha­tat­lan. Ha fel­éb­red, új­ra szen­ved­ni fog. El­al­tat­ták, fi­zet­tem, tá­voz­tam.

Õs­­szel A. el­köl­tö­zött. Be­ad­ta a vá­ló­pert, rám hagy­ta az öt szo­bát és a lak­bér­hát­ra­lé­kot.

Az ötö­dik

Ado­nisz, Ors lo­vag­ja kö­vet­ke­zett. A ne­me­si cí­met szár­ma­zá­sa in­do­kol­ta, Orsay kert­vá­ros­ban vet­tük egy fran­cia bul­do­go­kat ne­ve­lõ as­­szony­tól. Eb­bõl a faj­tá­ból fe­ke­te-fe­hér fol­tos és szür­ke csí­kos mo­dellt is­mer­nek. Ado­nisz szür­ke csí­kos volt. Dog­hoz mél­tó meg­je­le­né­se, töm­pe or­ra, ki­gu­vadt sze­me Zsi­ga bok­szer­re em­lé­kez­te­tett, de öt­ven cen­ti­vel ala­cso­nyabb és húsz ki­ló­val kön­­nyebb vál­to­zat­ban.

Õ nem im­pul­zív vá­lasz­tás ered­mé­nye­ként ke­rült hoz­zánk, ér­ke­zé­sét hosszas meg­fon­to­lás elõz­te meg. Pon­to­sab­ban har­ma­dik há­zas­sá­gom. Fe­le­sé­gem­mel el­sõ ta­lál­ko­zá­sunk óta egyet­ér­tet­tünk, hogy ku­tya és macs­ka nél­kül le­het él­ni – csak nem ér­de­mes. M. elõ­ször egy ál­lat­men­he­lyen élõ nõs­tény bok­szer­re ve­tett sze­met, de ér­ve­im­nek en­ged­ve be­lát­ta, hogy nem il­lik a két­szo­bás la­kás­ba. Ak­kor már ve­lünk élt Micu, a hó­fe­hér, zöld sze­mû ci­ca, aki egy ál­lat­men­he­lyen fo­ga­dott ben­nün­ket örök­be. Mel­let­te ne­he­zen fért vol­na el egy nagy tes­tû ku­tya.

Macs­kánk do­mi­náns sze­re­pét Ado­nisz ér­ke­zé­se után is meg­tar­tot­ta. Szí­ve­sen ker­ge­tõ­dzött ve­le, de ha meg­kí­sé­rel­te át­ven­ni a kez­de­mé­nye­zõ sze­re­pét, Micu két láb­ra állt, és fel­po­foz­ta, így ér­zé­kel­tet­vén, ki az úr a ház­nál.

Ado­nisz al­kal­maz­ko­dott a két szo­bá­hoz, igaz, na­pon­ta há­rom sé­tát igé­nyelt. Eb­bõl leg­alább egy al­ka­lom­mal be­tér­tünk a pék­ség­be, ahol a fo­gyasz­tá­sunk­ra szánt baguette és croissant mel­lé ne­ki is járt két da­rab chouqette ne­vû sü­te­mény. Fe­le­sé­ge­met a kör­nyé­ken „la dame à chien à chouquette”, az­az a chouquette-kutyás hölgy­nek ne­vez­ték.

A két­szo­bás la­kás­ból há­rom­szo­bás, ker­tes ház­ba köl­töz­tünk. Ado­nisz és Micu mel­lé meg­ér­ke­zett kis­lá­nyunk. Ado­nisz kény­te­len volt tu­do­má­sul ven­ni, hogy a csa­lá­di hi­e­rar­chi­á­ban a ne­gye­dik hely­rõl az ötö­dik­re szo­rul. Ele­in­te so­kat utaz­tunk, Dél-Fran­cia­or­szág­ba, M. csa­lád­já­hoz, majd nya­ran­ta egy­re gyak­rab­ban Ma­gyar­or­szág­ra. A Föld­kö­zi-ten­ger­tõl nem messze, a ro­ko­nok ha­tal­mas kert­jé­ben Micu és Ado­nisz is jól érez­te ma­gát, a Ba­la­ton mel­lé, a két­na­pos út­ra csak a ku­tyát vit­tük.

Amíg el nem fe­lej­tem: mind Zsi­ga, a bok­szer, mind Ado­nisz, a bul­dog ér­de­me­ket szer­zett a de­mok­ra­ti­kus el­len­zék lét­re­jöt­té­ben. Zsi­ga a ko­csi hát­só ülé­sén ter­pesz­ke­dett, fe­ne­ke alatt a Ma­gyar Mû­hely és az Új Lá­tó­ha­tár pél­dá­nyai. Ado­nisz fe­ne­ke alatt már ki­sebb könyv­tá­rat szál­lí­tot­tunk. A szi­go­rú és éber ha­tár­õrök rend­sze­re­sen tük­röt tar­tot­tak a ko­csi fe­ne­ke alá, de a ku­tyák al­fe­le, szá­mom­ra má­ig is rej­té­lyes ok­ból, nem ér­de­kel­te õket.

Ado­nisz Al­gé­ri­á­ba is el­kí­sért ben­nün­ket. A re­pü­lõ­gé­pen nem en­ged­ték az utas­tér­be, egy mû­anyag ket­rec­ben uta­zott. Ér­ke­zé­sünk­kor a ti­zen­öt lá­da és kar­ton­do­boz meg­je­lent a fu­tó­sza­la­gon, de Ado­nisz ket­re­ce nem. Ag­gód­va vár­tuk a fej­le­mé­nye­ket, ami­kor vég­re, li­heg­ve-fut­va meg­je­lent ku­tyánk a fu­tó­sza­la­gon, azu­tán az üres ket­rec is elõ­ke­rült. A vá­mo­sok el­ké­ped­ve néz­ték a fran­cia bul­dog ma­gyar vir­tu­sát.

Ado­nisz há­rom évet élt a nagy­kö­ve­ti re­zi­den­cia ha­tal­mas kert­jé­ben, két ál­la­mi tiszt­vi­se­lõ far­kas­ku­tya tár­sa­sá­gá­ban. Õk vé­del­münk­rõl gon­dos­kod­tak vol­na szük­ség ese­tén, de leg­in­kább a szin­tén vé­del­münk­re hi­va­tott al­gé­ri­ai rend­õrök el­len véd­ték a ker­tet és a há­zat. Ras­­szis­tá­nak nem mond­hat­nám õket, ugyan­is a ka­pun ke­resz­tül, au­tón ér­ke­zõ al­gé­ri­ai ven­dé­ge­in­ket so­ha nem bán­tot­ták, csak az egyen­ru­hás­ok­ra gya­na­kod­tak. A leg­több nagy­kö­vet­sé­get, nemcsak az ame­ri­ka­it, fran­ci­át, oroszt, de még a len­gyelt is ket­tõs vo­nal õriz­te. Há­zon kí­vül al­gé­ri­a­i­ak, be­lül sa­ját ka­to­ná­ik.

Ne­künk a be­já­rat elõtt bó­dé­ik­ban ülõ rend­õrö­kön kí­vül a két far­kas­ku­tya és Ado­nisz ju­tott, de sze­ren­csé­re sen­ki­nek se ju­tott eszé­be, hogy be­ha­tol­jon. Sze­ren­csén­ket utó­lag is az­zal ma­gya­rá­zom, hogy még a leg­el­szán­tabb ter­ro­ris­ta sem tar­tott igényt ma­gyar tró­fe­á­ra… amíg ná­lunk fon­to­sabb or­szá­gok pol­gá­ra­i­ra va­dász­ha­tott.

Ado­nisz ti­zen­két éves ko­rá­ban az úszó­me­den­cé­be ful­ladt. Elõ­zõ nap egy ki­sebb fül­mû­tét mi­att al­tat­ni kel­lett, reg­gel­re már ele­ven­nek lát­szott, de egyen­súly­ér­zé­ke ta­lán még nem tért vis­­sza. Ami­kor dél­után ha­za­tér­tünk, a ker­tész hoz­ta a rossz hírt. Õ te­met­te el a vi­rág­ágyá­sok mel­lé.

Mo­dor­ta­lan, ide­ge­nek­kel ba­rát­ság­ta­lan ku­tya volt. – Olyan ron­da, hogy már va­ló­ság­gal szép – mond­ta ró­la Dél-Fran­cia­or­szág­ban egy há­za elõtt ül­dö­gé­lõ né­ni. Imád­tam.

A ha­to­dik

Pusziszóró Si­pirc né­pes vizs­la­csa­lád­ból szár­ma­zott. A te­nyész­tõ ál­lí­tá­sa sze­rint a nyolc kö­lyök­bõl he­tet Né­met­or­szág­ba szál­lí­tot­tak, Sipirchez, mint ex­port­ból vis­­sza­ma­radt­hoz, ha­zai áron ju­tot­tunk hoz­zá. Al­gé­ri­á­ból nya­ral­ni jöt­tünk Bu­da­pest­re, C. lá­nyom el­ha­tá­roz­ta, hogy Ado­nisz mel­lé ne­ki sa­ját ku­tyá­ra van szük­sé­ge.

Én már elõbb vis­­sza­in­dul­tam, Si­pirc a szün­idõ el­tel­té­vel, marseille-i át­szál­lás­sal, a fe­le­sé­gem há­ti­zsák­já­ban ér­ke­zett. Ado­nisz azon­nal vé­del­mé­be és alá­ren­delt­sé­gé­be fo­gad­ta, de a far­kas­ku­tyák be­to­la­ko­dó­nak te­kin­tet­ték, több ap­ró ha­ra­pást szen­ve­dett el. J., a re­zi­den­cia gond­no­ka, mes­ter­sza­kács és ezer­mes­ter, a ku­tyák telj­ha­tal­mú ura tett ren­det. A vizs­la­kö­lyök el­fo­gad­ta a hi­e­rar­chia ötö­dik és egy­ben utol­só he­lyét, et­tõl kezd­ve bé­ke ho­nolt a re­zi­den­cia kert­jé­ben.

Si­pirc egyet­len elõ­jo­got szer­zett ma­gá­nak: az úszó­me­den­ce hasz­ná­la­tát. Az Al­gé­ri­á­ban töl­tött négy és fél év alatt az el­sõ ket­tõt „há­zi õri­zet­ben” töl­töt­tük. Eu­ró­pa­i­nak nem volt ta­ná­csos az ut­cán mu­tat­koz­ni, a szó­ra­ko­zó­he­lyek zár­va ma­rad­tak, a né­hány még mû­kö­dõ ven­dég­lõ­be gép­pisz­to­lyos õrök kö­zött le­he­tett be­jut­ni. Ha ut­cán sé­tál­ni tá­madt ked­vünk, kény­te­le­nek vol­tunk Tu­nisz­ba vagy Mar­seille­-be át­ruc­can­ni. Ma­radt a me­den­ce. Reg­gel, mun­ká­ba in­du­lás elõtt és dél­után, mun­ka után úsz­tunk né­hány száz mé­tert.

Si­pirc a fe­jé­be vet­te, hogy ful­dok­ló gaz­dá­it meg­men­ti: a me­den­cé­be ug­rott, és ka­runk­nál fog­va pró­bált ki­von­szol­ni ben­nün­ket. Hos­­szas ma­gya­ráz­ko­dás után be­lát­ta, hogy hõs­tet­té­re nincs szük­ség, de ha fél­re­néz­tünk, még­is a víz­be ug­rott, és úszott né­hány hos­­szat, majd a lét­rát hasz­nál­va vissza­tért a szá­raz­föld­re. Ado­nisz nem tu­dott úsz­ni, és ami­kor a me­den­cé­be esett, kép­te­len volt a lét­rán fel­ka­pasz­kod­ni.

Pusziszóró vizs­lánk ne­vé­hez mél­tó­an min­den­ki­nek szót fo­ga­dott, és min­den he­lyet egy­for­mán sze­re­tett. Jól érez­te ma­gát az újlipótvárosi két­szo­bás la­kás­ban – igaz, na­pon­ta két­szer a Du­na al­só rak­part­ján sé­tál­tunk –, hét­vé­gén a Mar­git-szi­ge­ten, és bol­do­gan él­te vi­lá­gát a soly­má­ri kert­ben. Ido­mí­tás­ra se volt szük­ség, a pó­ráz nél­kül já­rás­hoz szük­sé­ges pa­rancs­sza­va­kat azon­nal meg­ér­tet­te és be­tar­tot­ta.

Moz­gás­igé­nye azon­ban jó­val na­gyobb volt, mint az enyém. Na­pi más­fél óra mi­ni­mum. A pó­ráz a ke­zem­ben ma­radt, Si­pirc a soly­má­ri me­zõ­kön és az er­dõ­ben fu­tott, aho­vá va­dász­ösz­tö­ne hív­ta. Vad­disz­nók, õzek, fá­cá­nok sza­gát érez­te, utá­nuk fu­tott… vol­na, de sze­mé­lye­sen so­ha­sem ta­lál­koz­tak. El­ej­tett vad hí­ján a lab­dát hoz­ta szor­gal­ma­san vis­­sza.

Ti­zen­öt évet öre­ged­tünk együtt. Õ a ku­tya­élet vég­sõ ha­tá­rá­ig ki­tar­tott mel­let­tünk. Po­fá­ján, láb­fe­je­in a sár­gás-vö­rös szõr kö­zé egy­re több fe­hér szál ke­ve­re­dett. Az utol­só hé­ten már alig moz­dult, nem evett és nem ivott. Ha szól­tam hoz­zá, fel­emel­te fe­jét, és meg­tört te­kin­te­té­vel a sze­mem­be né­zett, mint­ha ér­té­sem­re akar­ná ad­ni: ed­dig, nincs to­vább!

A fe­jét si­mo­gat­tam, mi­köz­ben az ál­lat­or­vos be­ad­ta a meg­vál­tó in­jek­ci­ót. Tõ­le, nem a ro­man­ti­kus köl­tõk­tõl kap­tam lec­két, ho­gyan kell él­ni, öre­ged­ni, emelt fej­jel tá­voz­ni.

A he­te­dik

Ap­ró, de he­gyes fü­lek, a hó­fe­hér bun­dá­ból fe­ke­tén csil­lo­gó szem és orr, zö­mök, de ki­csi­nek nem mond­ha­tó test, ég­re kun­ko­ro­dó, örök­moz­gó fa­rok. Bi­zsu ku­tyá­im so­rá­ban az el­sõ nõs­tény.

Ha Zsi­ga, a bok­szer te­kin­te­té­ben va­la­mi tra­gi­kust vél­tem fel­fe­dez­ni, Ado­nisz buldogpofáján tra­gi­ko­mi­kust, Si­pirc az én ka­rak­te­rem tel­jes el­len­té­te­ként örök­moz­gó sport­em­ber volt, Bi­zsu a meg­tes­te­sült jó­kedv és sze­re­tet.

Si­pirc tá­vo­zá­sa óta vagy két évig azt hit­tem, nem jön már ku­tya az éle­tem­ben. Nyolc­van­hoz kö­ze­lít­ve, tisz­tes­ség­te­len do­log­nak érez­tem új, ti­zen­két-ti­zen­öt évig tar­tó szer­zõ­dést köt­ni. Cyrano de Berbergerac, Al­gé­ri­á­ból szár­ma­zó jákópapagájunkat, aki leg­alább öt­ven évig él, úgy­is va­la­me­lyik gye­rek örök­li. Sok el­in­té­zet­len ügyem mel­lett még egy ku­tya gon­do­zá­sá­val is ter­hel­jem a ma­ra­dó­kat?

Vé­gül a gye­re­kek gyõz­tek meg, hogy a de­pres­­szi­óm el­ûzé­sé­nek leg­egy­sze­rûbb mód­ja egy új ku­tya. Mi­u­tán elv­ben meg­ál­la­pod­tunk, vi­gyáz­tam, ne­hogy el­ra­gad­ja­nak a szen­ve­dé­lyek, nem lá­to­gat­tam ál­lat­men­he­lye­ket. Haj­da­ni pi­ac­ku­ta­tó ön­ma­ga­mat elõ­hív­va, ta­nul­má­nyoz­ni kezd­tem a szak­­iro­dal­mat. El­sõ szem­pont: a je­lölt ka­rak­te­re iga­zod­jon hoz­zám, és ne for­dít­va. Má­so­dik szem­pont: le­gyen ki­szá­mít­ha­tó, az­az faj­ku­tya. Har­ma­dik: ára is le­gyen össz­hang­ban a nyug­dí­jam­mal. A Jack Russel-terrier pa­pír­for­ma sze­rint meg­fe­lelt vol­na, de az euróban (még­hoz­zá ezer­ben!) meg­sza­bott ár már nem. Ap­ró­hir­de­té­sek kö­zött ta­lál­tam a West High­land White Ter­ri­er faj­tát kép­vi­se­lõ egyed­re.

Az ak­kor még Kif­li ne­vet vi­se­lõ kis­ku­tyá­ról ki­de­rült, hogy világrajöttét az Atridok drá­má­já­hoz il­lõ ese­mény­nek kö­szön­he­ti. A ta­nya kert­jé­ben élõ kan fe­le­sé­ge he­lyett any­ját hág­ta meg. A há­rom Erinnüsz szin­te azon­nal ül­döz­ni kezd­te a bûn­ben fo­gant új­szü­löt­tet, aki éle­té­nek el­sõ há­rom hó­nap­ját egy lá­dá­ban töl­töt­te. Ezért ju­tot­tunk hoz­zá igen ju­tá­nyos áron. Meg­le­pett, hogy te­ke­tó­ria nél­kül azon­nal kö­ve­tett ben­nün­ket, hát­ra se né­zett.

E. uno­kám kí­ván­sá­gá­ra a ma­gya­rul és fran­ci­á­ul ugyan­azt je­len­tõ Bi­zsu ne­vet kap­ta. A má­gia mû­kö­dött, Bi­zsu egész­sé­ges és jó mo­do­rú ku­tya­kis­lán­­nyá érett. Tíz hó­na­pos ko­rá­ban óvo­dá­ba írat­tuk, me­lyet to­váb­bi két év is­ko­la kö­ve­tett. Érett­sé­gi után már nem foly­tat­tuk. Bi­zsu szí­ve­sen töl­töt­te vol­na té­len-nyá­ron a va­sár­nap dél­elõt­töt a ku­tya­ki­kép­zõ­ben, de az én csi­go­lyá­im egy­re ne­he­zeb­ben vi­sel­ték el a két és fél órá­ig tar­tó gya­kor­la­to­kat.

Bi­zsu véd- és dac­szö­vet­sé­get kö­tött a ná­la egy év­vel idõ­sebb Tzumi macs­­­ká­val. Bú­jócs­káz­nak a kert­ben, egy ko­sár­ban al­sza­nak. Ha ide­gen macs­ka bir­tok­há­bo­rí­tást kö­vet el, Bi­zsu az egyez­mény ke­re­té­ben Tzumi se­gít­sé­gé­re si­et, és el­ker­ge­ti az ag­res­­szort. Dél­utá­ni sé­tánk­ra, a la­kó­park kö­rül Tzumi el­kí­sér ben­nün­ket, de a ház­tól négy-öt­száz mé­ter­re meg­áll, és vis­­sza­for­dul, tisz­te­let­ben tart va­la­mi, szá­munk­ra ér­zé­kel­he­tet­len és ért­he­tet­len ha­tárt. Én meg­te­szem, ami tõ­lem te­lik, de ez ki­lo­mé­ter­ben ki­fe­jez­ve egy­re ke­ve­sebb.

Sok­szor be­szél­ge­tünk. Én el­mon­dom Bi­zsu­nak, hogy hét ku­tyám kö­zül õ a leg­bá­jo­sabb, leg­in­kább al­kal­maz­ko­dó, leg­több örö­met ho­zó. Õ fe­jét jobb­ról bal­ra moz­gat­va, fü­lét he­gyez­ve jel­zi, hogy egyet­ért.

Rit­ka hét­vé­ge­ken, ami­kor mind a négy kis­lány­uno­ka együtt tán­col, vi­hán­col, ro­han­gá­szik a kony­ha és a nap­pa­li kö­zött, Bi­zsu a nyo­muk­ba sze­gõ­dik, be­le­vak­kant a gye­rek­zaj­ba, idõn­ként elé­ge­det­ten mo­rog. Ami­kor el­fá­rad, oda­áll va­la­me­lyik elé, és ha­nyatt vág­ja ma­gát. Ha­sát mu­tat­ja, a já­ték utá­ni ju­tal­mát, a leg­alább öt per­cig tar­tó si­mo­ga­tást kö­ve­te­li.

Dol­go­zó­szo­bám pad­ló­ig érõ ab­la­ka a Ke­rek-hegy­re lát. A há­zunk túl­ol­da­lán lát­ha­tó pi­li­si he­gyek­hez ké­pest per­sze csak domb, éj­jel-nap­pal rám me­red­ve em­lé­kez­tet rá, hogy itt volt már elõt­tem is, és ugyan­úgy áll majd ak­kor is, ami­kor én már nem le­szek.

Mos­ta­ná­ban azt ter­vez­zük, hogy er­rõl a szép, zöld, szel­lõs vi­dék­rõl a szó szo­ros (és nem kép­le­tes) ér­tel­mé­ben me­le­gebb táj­ra köl­tö­zünk. Most tá­vo­zok har­mad­szor. Az el­sõ két al­ka­lom­mal cso­mag nél­kül in­dul­tam út­nak, még egy há­ti­zsá­kot se vit­tem. Hát­ra se néz­tem. Most, ha meg­ér­ke­zik a köl­töz­te­tõ te­her­au­tó, ve­lünk jön a két macs­ka, a két pa­pa­gáj és Bi­zsu. És Mó­ricz Zsig­mond és Bibó Ist­ván és Papp Osz­kár és Vaj­da La­jos és a sza­vak, ame­lyek kö­zött man­kó nél­kül biz­tos lép­tek­kel já­rok, és az el­na­polt gyer­mek­kor rom­jai. Vis­­sza­vi­szem a ti­zen­öt év­vel ez­elõtt ho­zott köny­ve­ket, ’56 nap­ja­i­nak em­lé­két…

Ta­lán szo­mo­rú le­szek, ta­lán vi­dám. Ha­zul­ról in­du­lok, ha­za­ér­ke­zem majd, az apatride-létet már rég fel­cse­rél­tem az in­gá­zó élet­mód­dal. Szá­mí­tó­gé­pem me­rev­le­me­zén, agyam min­den zu­gá­ban, ér­zé­ke­im­ben vi­szem ma­gam­mal, ami ne­kem ju­tott, a hor­doz­ha­tó ha­zát.

Comments

kommentek

Cimkék: