Kulturális-közéleti havilap | 2017


2015 április Interjú


„Én havi 250 ezer forintig vagyok hős” – J. Győri László beszélget Vojnich Erzsébettel és Szüts Miklóssal

– Az el­múlt öt év a kul­tú­ra min­den te­rü­le­té­hez ha­son­ló­an az önök szak­má­já­ban is ra­di­ká­lis vál­to­zá­so­kat ho­zott. Men­­nyi­re volt ez vá­rat­lan?

Szüts Mik­lós Mi 2010-ben azt kép­zel­tük, hogy a kép­zõ­mû­vé­szet­ben most sem lesz sem­mi­lyen vál­to­zás. (Bár em­lék­szem a 601-es par­­cel­lá­ban fel­ál­lí­tan­dó 56-os em­lék­mû pá­lyá­za­tá­ra, amit Jováno­vics gyö­nyö­rû em­lék­mû­ter­ve nyert, ab­ból va­ló­ban a sza­bad­ság gyö­nyö­rû sze­le fújt, ak­kor bol­do­gan azt kép­zel­tem, hogy ezen­túl ez min­dig így megy majd: sok lel­kes, te­het­sé­ges em­ber pá­lyá­zik, és a leg­jobb pe­dig nyer. Az­óta sem lát­tam ilyen pá­lyá­za­tot.)

A rend­szer­vál­tás utá­ni húsz év­ben a mi szak­mánk a bé­ke szi­ge­té­nek szá­mí­tott, ami­nek rop­pant egy­sze­rû az oka: nem volt ben­ne pénz. Köz­pénz pe­dig vég­képp nem volt. Pon­to­sab­ban szól­va csak any­­nyi, hogy azt a he­lyet, ahol ki­ál­lí­tot­tunk, az adó­fi­ze­tõk pén­zé­bõl tar­tot­ták fenn. Rad­nó­ti Sán­dor va­la­mi­kor a 2010-es vá­lasz­tá­sok kö­rül egy cik­ké­ben azt jö­ven­döl­te, hogy nem lesz kultúrkampf, mert a Fi­deszt nem ér­dek­li a kul­tú­ra. A pa­pír­for­ma va­ló­ban ez is volt. Ez azon­ban té­ve­dés­nek bi­zo­nyult. A Fi­desz tisz­tá­ban van a szim­bo­li­kus po­li­ti­zá­lás je­len­tõ­sé­gé­vel, és szem­ben az el­len­zék­kel, ered­mé­nye­sen hasz­nál­ja is an­nak esz­kö­ze­it. Már­pe­dig a szim­bo­li­kus po­li­ti­zá­lás­hoz hoz­zá­tar­to­zik a kultúrkampf. A gond csak az, hogy saj­ná­la­tos mó­don nincs két kul­tú­ra, két­fé­le iro­da­lom, két­fé­le kép­zõ­mû­vé­szet, két­fé­le ze­ne. Ad notam Es­ter­házy: „hogy aki jobb­ol­da­li, az ele­ve is­ten­hí­võ, ami lás­suk be, sa­já­tos gon­do­lat”. Kurtág bal­ol­da­li? És Arany Já­­nos? Pe­tõ­fi?

– Már hogy­ne len­ne két kul­tú­ra, ép­pen most in­té­zik, hogy le­gyen. A ko­ráb­bi ér­ték­rend fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sá­val vagy fel­for­ga­tá­sá­val, ki­ne­ve­zés­sel most hoz­zák lét­re az új kul­tú­rát.

Vojnich Er­zsé­bet Kerényi Im­re ezt na­gyon egye­ne­sen úgy fo­gal­maz­ta meg, hogy „most mi jö­vünk”. Ezt alá is tá­maszt­ják a kü­lön­bö­zõ mû­vé­sze­ti dí­jak­kal, ame­lye­ket most több­sé­gük­ben is­me­ret­len em­be­rek kap­tak…

Szüts Jó, de a mû­vé­szet­ben nincs de­mok­rá­cia, ott csak a mi­nõ­ség szá­mít. Ezek a fe­jük te­te­jé­re áll­hat­nak, de a tör­té­ne­lem azt ta­nít­ja, hogy a dik­ta­tú­ra szol­gá­la­tá­ban nem lé­te­zik mi­nõ­sé­gi kul­tú­ra. Nem is lé­tez­het, mert a mû­vé­szet min­de­nek­elõtt a sza­bad­ság­ról szól. Al­ko­tó em­ber­nek len­ni egyet je­lent a sza­bad­ság­gal. Aki más igé­nyek­nek, el­vá­rá­sok­nak akar ele­get ten­ni, az fel­ad­ja sza­bad­sá­ga egy ré­szét. A sza­bad­ság pe­dig a mû­vész hét­köz­na­pi mun­ka­esz­kö­ze, nem va­la­mi el­vont, meg­fog­ha­tat­lan li­la­ság. Nem tu­dom, hogy ez a kol­lek­tív mû­vé­sze­ti szak­mák­ban, mond­juk egy ze­ne­kar­ban ül­ve ho­gyan mû­kö­dik. Em­lék­szem a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar ala­ku­lá­sá­nak ide­jé­re. Én ak­kor gyak­ran je­len vol­tam a pró­bá­i­kon, mert fo­tóz­tam õket. So­sem hit­tem iga­zán, hogy kol­lek­tí­vá­ban le­het dol­goz­ni, de ott lát­tam, hogy mi­lyen az, ami­kor ez még­is si­ke­rül. Má­mo­rí­tó volt. Min­den­ki egy dol­got akart. Ugyan­azt a sza­bad­sá­got érez­tem azo­kon a mu­zsi­ku­so­kon, amit ma­gun­kon. Fischer Iván olyan lé­lek­ta­ni szi­tu­á­ci­ót te­rem­tett, amely­­ben min­den­ki sza­bad­nak érez­te ma­gát.

– Volt ott azért még va­la­mi: ta­lán sza­bad­ság­harc­nak le­het­ne ne­vez­ni. Ezt min­dig min­den­hol el­mon­dom, de szá­mom­ra a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar meg­ala­ku­lá­sá­val kez­dõ­dött el a rend­szer­vál­tás. Fischer Iván és Ko­csis Zol­tán a struk­tú­rán kí­vül, a struk­tú­ra el­le­né­re ho­zott lét­re egy új mi­nõ­sé­get. Em­lék­szem, az ÁHZ-ban az a bonmot jár­ta, hogy mi nem ál­la­mi pró­ba­ze­ne­kar va­gyunk, ha­nem Ál­la­mi Hang­ver­seny­ze­ne­kar. Nem sze­ret­tek pró­bál­ni, Ferencsik sem sze­re­tett pró­bál­ni. A Fesz­ti­vál­ze­ne­kar vi­szont egy új ethoszt tes­te­sí­tett meg. A ha­ta­lom pe­dig elég hü­lye volt hoz­zá, hogy nyíl­tan gán­csol­ja õket. A rá­di­ó­ze­ne­kart ak­ko­ri­ban fel­ügye­lõ Er­kel Ti­bor a té­vé­ben ken­dõ­zet­le­nül be­szélt is er­rõl, ami­vel óri­á­si rek­lá­mot csa­pott és ren­ge­teg hí­vet szer­zett az új ze­ne­kar­nak. A ze­ne­i­e­ken kí­vül po­li­ti­kai fel­hang­jai is vol­tak az ügy­nek.

Szüts Alap­já­ban vé­ve ugyan­ar­ról be­szé­lünk: a sza­bad­ság sze­le be­sü­ví­tett oda. És be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy a mi­nõ­sé­gen kí­vül nincs ér­vé­nyes szem­pont. Ez az egyet­len kö­ve­tel­mény, csak en­nek kell meg­fe­lel­ni.

– A ki­lenc­ve­nes évek ele­jén, a rend­szer­vál­tás eu­fó­ri­á­já­ban azt re­mél­tük, hogy ez most már így lesz.

Szüts Azért nem so­ká­ig gon­dol­tuk így.

– Per­sze, volt tör­zsi há­bo­rú, volt kultúrkampf is, de en­gem azért meg­le­pett, ami 2010-ben kez­dõ­dött, leg­fõ­kép­pen azért, mert a Fi­desz­nek er­re a vi­lá­gon sem­mi szük­sé­ge nem volt. Ez a ha­ta­lom meg­sem­mi­sí­tõ há­bo­rút vív sa­ját né­pe el­len. Min­den te­rü­le­ten és min­den la­kos­sá­gi cso­port el­len.

Szüts Ez ben­nün­ket is vá­rat­la­nul ért, de tu­laj­don­kép­pen lo­gi­kus, mert a Fi­desz nem ké­pes gon­dol­kod­ni más­ban, mint há­bo­rú­ban. De ha vis­­sza­ka­nya­ro­dunk a mi szû­kebb szak­mánk­ra, azért lát­szik, hogy ezek a „bol­dog évek”, a rend­szer­vál­tás­tól 2010-ig ter­je­dõ idõ­szak évei at­tól vol­tak bol­do­gok, hogy a ka­pi­ta­liz­mus be­tö­ré­sé­vel meg­je­lent a ma­gán-mû­ke­res­ke­de­lem. At­tól kezd­ve vég­képp nem szá­mí­tott, hogy a ha­ta­lom ad-e pénzt vagy sem. Nyil­ván­va­ló volt, hogy a kul­tu­rá­lis in­téz­mé­nyek vég­le­te­sen le van­nak pusz­tul­va, és még csak nem is re­mél­het­nek pénzt. Két uj­ja­mon meg tu­dom pél­dá­ul szá­mol­ni azo­kat a ma­gyar­or­szá­gi ki­ál­lí­tó­he­lye­ket, ahol nor­má­lis a vi­lá­gí­tás. A sze­ge­di Reök-palota és a Ludwig Mú­ze­um. Meg per­sze a Szép­mû­vé­sze­ti a nagy sztár­ki­ál­lí­tá­sok ide­jén. Más ha­mar­já­ban nem jut az eszem­be. Na­gyon ele­gem van ab­ból, hogy az em­ber­nek kü­lön­bö­zõ kosz­lott he­lye­ken, félamatõr mozgalmárként kell ki­ál­lí­ta­nia. Sze­ret­nék olyan he­lyen meg­je­len­ni, ahol fe­hé­rek a fa­lak és ren­des a vi­lá­gí­tás. Ezt egy­szer kap­tuk meg: kö­zös ki­ál­lí­tá­sun­kon, Sze­ge­den.

Vojnich És ak­kor még ar­ról nem is szól­tunk, hogy a ki­ál­lí­tá­sok­hoz ma már vég­képp nem ké­szül­nek ka­ta­ló­gu­sok. Nincs rá pénz. Sõt már a meg­hí­vó­kat sem nyom­tat­ják. Hogy a mi ki­ál­lí­tá­sa­ink­nak még­is volt ka­ta­ló­gu­suk, csak­is azért van, mert mi csi­nál­tuk õket.

– A kép­zõ­mû­vé­szet­nek nagy elõ­nye, hogy nem kell le­for­dí­ta­ni, mint az iro­dal­mat, nem kell száz­fõs szim­fo­ni­kus ze­ne­ka­ro­kat utaz­tat­ni, mint a ze­ne ese­té­ben, te­hát ide­á­li­san al­kal­mas le­het egy-egy or­szág kul­tú­rá­já­nak rep­re­zen­tá­lá­sá­ra. Va­jon ez az or­szág mi­ért nem fe­dez­te fel az eb­ben rej­lõ le­he­tõ­sé­get?

Szüts Ben­nün­ket az el­múlt hu­szon­öt év­ben alig-alig kér­tek fel, hogy ál­lít­suk ki a mun­ká­in­kat kül­föld­ön. (Per­sze ko­ráb­ban sem.) Egy ke­ze­men meg tud­nám szá­mol­ni az ilyen al­kal­ma­kat. Kül­föld­rõl ér­ke­zõ fel­ké­rés vég­képp nin­csen, hi­szen min­den or­szág­nak meg­van­nak a ma­ga mû­vé­szei. Né­met­or­szág az egyet­len eu­ró­pai or­szág, ahol a ma­gyar kul­tú­ra – leg­fõ­kép­pen az iro­da­lom – je­len van. A DAAD-ösz­tön­díjak se­gít­sé­gé­vel az egy­ko­ri „ipar­ter­ves” mû­vé­szek an­nak ide­jén sor­ra egy­más után ki­ju­tot­tak az NSZK-ba. A rend­szer úgy mû­kö­dött, hogy aki egy­szer meg­kap­ta az ösz­tön­dí­jat, ja­va­sol­ha­tott va­la­kit. Ez a tár­sa­ság az­tán ön­ma­gán kí­vül, azt hi­szem, so­ha sen­kit sem ja­va­solt. Egy szûk csa­pat ki­ju­tott, és kap­cso­la­to­kat épí­tett. Er­zsé­bet sze­re­pelt né­hány nagy kül­föl­di ki­ál­lí­tá­son, ame­lyek szin­te ki­vé­tel nél­kül nõi mû­vé­szek­nek ad­tak le­he­tõ­sé­get.

Vojnich Ki­vé­tel a cagnes-sur-me­ri biennale, aho­vá Gyetvai Ági­nak, a Mû­csar­nok ak­ko­ri ku­rá­to­rá­nak kö­szön­he­tõ­en ke­rült ki egy ké­pem, dí­jat is kap­tam. Amúgy – még mû­csar­no­kos ko­rá­ban – Néray Ka­ta­lin is se­gí­tett né­hány ma­gyar fes­tõ­nek ki­jut­ni kül­föl­di se­reg­szem­lék­re, de egé­szen a leg­utób­bi idõ­kig sem­mi­fé­le át­gon­dolt rend­sze­re nem volt a ma­gyar kép­zõ­mû­vé­szek kül­föl­di meg­is­mer­te­té­sé­nek. Er­re több­nyi­re azt mond­ták, hogy ez na­gyon drá­ga mu­lat­ság, nincs pénz a mû­vek biz­to­sí­tá­sá­ra és szál­lí­tá­sá­ra. Egy­szer – va­la­mi­kor a ki­lenc­ve­nes évek­ben – meg­hív­tak ben­nün­ket egy nagy, önál­ló len­gyel­or­szá­gi ki­ál­lí­tás­ra, de ki­de­rült, hogy a ké­pe­ket egy kö­vet­sé­gi au­tó­val, biz­to­sí­tás nél­kül akar­ják ki­vin­ni. Nem vál­lal­tuk. Ak­ko­ri­ban tör­tént, hogy Enzo Cucchi ké­pe­it egy mû­csar­no­ki ki­ál­lí­tás­ról dip­lo­má­ci­ai ka­mi­on­nal szál­lí­tot­ták vis­­sza. A ka­mi­on bal­ese­tet szen­ve­dett, ki­égett, a ké­pek meg­sem­mi­sül­tek, és nem vol­tak biz­to­sít­va. Rá­adá­sul az il­le­té­ke­sek hó­na­po­kig su­má­kol­tak, nem szól­tak a mes­ter­nek, aki mi­u­tán meg­tud­ta, mi tör­tént a mû­ve­i­vel, pert akasz­tott a Mû­csar­nok nya­ká­ba, amit meg is nyert. Úgy tu­dom, hor­ri­bi­lis ös­­sze­get fi­zet­tek kár­té­rí­té­sül. Az­óta azért vál­to­zott a vi­lág, a ma­gyar kép­zõ­mû­vé­szet­nek ma már van „ex­port­po­li­ti­ká­ja”, lásd a Szõcs Gé­za-fé­le nagy kí­nai ki­ál­lí­tás. A ki­ál­lí­tók ne­vé­nek több­sé­gét éle­tem­ben nem hal­lot­tam. Má­sod-, har­mad­osz­tá­lyú fes­tõk mun­ká­i­val sze­re­pelt Ma­gyar­or­szág egy olyan or­szág­ban, ahol egy Ai Weiwei dol­go­zik, és ahol a kép­zõ­mû­vé­szet na­gyon ma­gas szín­vo­na­lú.

Szüts Azért ez is mu­tat­ja, amit min­dig is mon­dok: nem lé­te­zik két­fé­le kul­tú­ra, mi­énk és ti­é­tek mû­vé­szet. Nap mint nap ki­de­rül, mi­cso­da ret­te­ne­tes ká­der­hi­ány­ban szen­ved a re­zsim. Ezt az idei mû­vé­sze­ti dí­ja­zot­tak lis­tá­ja is jól mu­tat­ja. El­ké­pesz­tõ tel­je­sít­mé­nye­ket pre­mi­zál­nak.

Vojnich Az MMA pe­dig tel­jes­ség­gel rá­te­le­pe­dett a mû­vé­sze­ti élet­re. Ko­ráb­ban, ugye, ar­ról be­szél­tünk, hogy ezen a te­rü­le­ten azért nincs harc, mert nincs pénz. Az­tán hir­te­len ki­de­rült, hogy ir­dat­lan sok pénz van… „Adok, aki­nek adok, mond­ja az Úr.”

Szüts Egy vi­ha­ros éj­sza­kán meg­néz­tem az MMA hon­lap­ján a nyer­tes pá­lyá­za­to­kat. Éj­jel egy­kor hagy­tam ab­ba, de a fe­lé­ig sem ju­tot­tam el. A nyer­te­sek 95 szá­za­lé­ká­nak a ne­vét sem hal­lot­tam, de fe­jen­ként 2-3 mil­li­ó­kat kap­tak ki­ál­lí­tás­ra, mi­köz­ben a na­pok­ban itt járt egy ran­gos, ne­ves kol­lé­ga, aki el­me­sél­te, hogy sze­ret­ne mun­ká­i­ról egy köny­vet meg­je­len­tet­ni. Mint be­szá­molt ró­la, be­szélt az MMA kép­zõ­mû­vé­sze­ti il­le­té­ke­sé­vel, aki fel­vi­lá­go­sí­tot­ta, hogy ha az NKA-nál pá­lyá­zik, jó eset­ben (mert sze­re­tünk!) 200 ezer fo­rin­tot kap­hat. Ha vi­szont ná­luk, az MMA-nál pá­lyá­zik, meg­kap­ja a tel­jes ös­­sze­get. Most hir­te­len ren­ge­teg pénz lett ilyen cé­lok­ra…

– És min­den kul­tu­rá­lis lap­ban meg­je­lent a hir­de­tés, hogy az MMA tag­fel­vé­telt hir­det. Egy aka­dé­mia, aho­vá csak úgy je­lent­kez­het az em­ber. Mi ez, ha nem ma­ga a de­mok­rá­cia?

Szüts Igen, de ez­zel csak a szé­gyen jár, pénz nem. Tu­dok olyan jó ne­vû mes­tert, aki je­lent­ke­zett, föl is vet­ték, le­ve­le­zõ­nek… A bé­lyeg­re sem kap pénzt a le­ve­le­zés­hez.

– Azt hit­tem, leg­alább ki­fi­ze­tõ­dõ be­lép­ni. Az MMA fõ­nö­ke, Fe­ke­te György ré­gi, ki­pró­bált kul­túr­har­cos, már az An­tall-kor­mány ide­jén õ volt a kul­tu­rá­lis tár­ca ke­mény em­be­re. Ak­kor ezt még nem mond­ták ki így, bár rá­uta­ló ma­ga­tar­tást azért ta­nú­sí­tot­tak, most vi­szont több­ször, több he­lyen is el­hang­zott: elit­vál­tás­nak ne­ve­zik a ma­gyar ér­tel­mi­ség és a mû­vész­vi­lág le­cse­ré­lé­sét…

Szüts Es­ter­házy Pé­tert Jó­kai An­­ná­ra?

– Csak kons­ta­tá­lom a je­len­sé­get. Ki­ne­ve­zé­ses el­já­rás­sal dol­goz­nak a kul­tu­rá­lis és mû­vé­sze­ti ká­no­nok meg­vál­toz­ta­tá­sán.

Szüts Ká­no­nok és ká­non­csi­ná­lók ter­mé­sze­te­sen ná­lunk is van­nak, mint min­den­hol a vi­lá­gon. És a ká­no­non be­lül len­ni min­dig jobb, mint kí­vül. Mi so­ha nem tar­toz­tunk sem­mi­lyen ká­non­ba, úgy­hogy sze­mé­lye­sen nem na­gyon va­gyunk érin­tett­jei az ak­tu­á­lis fo­lya­ma­tok­nak. Két­ség­te­len, hogy na­gyon szû­kül­nek a ki­ál­lí­tá­si le­he­tõ­sé­ge­ink. Az éle­tünk na­gyon meg­vál­to­zott a rend­szer­vál­tást kö­ve­tõ­en, a ma­gán­­­gyûj­tés és -mûkereskedelem be­in­du­lá­sá­val. A ma­gán­gyûj­tõk – ki­vált az el­sõ évek­ben – nem a ká­non sze­rint vá­sá­rol­tak. Õk a sa­ját pén­zü­ket köl­tik, és azt ve­szik, ami ne­kik tet­szik.

– Jó, de an­­nyi­ban új a je­len­ség, pon­to­sab­ban vis­­sza­té­rés egy ré­gi gya­kor­lat­hoz, hogy a ká­nont me­gint a po­li­ti­ka akar­ja csi­nál­ni. Ennyi­ben ugyan­ott tar­tunk, mint az át­kos­ban.

Szüts A hely­zet bi­zo­nyos szem­pont­ból ros­­szabb, mint ak­kor. Az át­kos­ban gyak­ran éve­ket kel­lett vár­ni egy könyv meg­je­le­né­sé­re, de azu­tán olyan pél­dány­szám­ban je­len­he­tett meg, ami­rõl a mai szer­zõk ezer ok­ból nem is ál­mod­hat­nak. És na­gyon sok re­mek­mû azért nem ke­rült elõ a fi­ó­kok­ból 90 után! Te­hát elõbb-utóbb ak­kor is min­den va­la­mi­reva­ló könyv meg­je­lent. A kép­zõ­mû­vé­szet­nél mit je­len­tett, hogy nem vagy ben­ne a ká­non­ban? Kis­mo­nog­rá­fi­á­kat leg­in­kább csak ha­lott mû­vé­szek­rõl ad­tak ki. A hi­va­ta­los ká­non­ban nem ben­ne len­ni vagy csak a pe­ri­fé­ri­á­ján len­ni any­­nyit tett, hogy az em­ber nem ka­pott nagy murális meg­bí­zá­so­kat. Az nagy pénz volt. Egy ilyen­bõl a mû­vész egy évig ké­nyel­me­sen meg­élt a csa­lád­já­val. De azért ezt az em­ber ma­ga dönt­het­te el. Sze­mé­lyes el­ha­tá­ro­zás volt, ki-ki ma­ga tud­ta, hajt-e rá, hogy ben­ne le­gyen. Eh­hez ér­de­mes volt be­lép­ni a párt­ba, ér­de­mes volt a meg­fe­le­lõ em­be­rek­kel ba­rát­koz­ni. A szob­rá­szok­nak kü­lö­nö­sen ki­fi­ze­tõ­dõ volt ben­ne len­ni a bu­li­ban. De eh­hez ne­kik nem kel­lett jó­for­mán sem­mi po­li­ti­kai komp­ro­mis­­szu­mot köt­ni­ük. Per­­sze ha ügyes és szor­gal­mas vol­tál, mint Var­ga Im­re, ak­kor azért évi egy Le­nin-szo­bor­ral na­gyot le­he­tett ka­szál­ni. A szo­bor­meg­ren­de­lé­sek­ben ugyan­is min­dig nagy pén­zek vol­tak. Aki szob­rász szor­gal­mas volt, és egy ki­csit te­het­sé­ges, az élt, mint Mar­ci He­ve­sen. A fes­tõk a Kép­csar­nok­nak dol­goz­tak. Eb­be több fes­tõ­ge­ne­rá­ció be­le is rok­kant. He­ten­te zsû­riz­ték a ké­pe­ket, ha esett, ha fújt. Ha va­la­ki ren­de­sen ter­melt és he­ten­te be­adott egy ké­pet, azt a kol­lé­gák­ból ál­ló zsû­ri kész­pénz­ért meg­vet­te. A fest­mény an­nak rend­je és mód­ja sze­rint be­ke­rült a rak­tár­ba, az ügy­nö­kök pe­dig árul­ták. El­ad­ni per­sze nem mind­et tud­ták, ren­ge­teg kép ma­radt a nya­ku­kon. Meg­gyõ­zõ­dé­sem, hogy nem le­het egy év­ben 52 ké­pet fes­te­ni. Rá­adá­sul úgy, hogy min­den hét­fõn reg­gel le­szál­lítsd az újat, mert el kel­lett ér­ned a kedd dél­elõt­ti zsû­ri­zést. Hét­fõ reg­gel hosz­­szú, tö­mött so­rok­ban vit­ték a kol­lé­gák a ké­pe­ket az Au­lich ut­cá­ba. Va­sár­nap es­te még va­dul ken­ték, hogy el­ké­szül­je­nek. Eb­bõl csa­lá­dok él­tek meg, és nem is ros­­szul. A rend­szer­vál­tás itt va­la­mi­vel ko­ráb­ban el­ér­ke­zett, mert va­la­mi­kor a nyolc­va­nas évek­ben egyik nap­ról a má­sik­ra meg­szün­tet­ték.

Vojnich Elõ­ször csak el­kezd­ték bi­zo­mány­ba át­ven­ni a ké­pe­ket, ami azt je­len­tet­te, hogy az il­le­tõk nem kap­tak pénzt a zsû­ri­zés után, csak az el­adás után. A biz­tos és azon­na­li be­vé­tel­re csak a még egyen­lõb­bek szá­mít­hat­tak. Új volt az is, hogy a het­ve­nes évek­ben a zsû­ri szab­ta meg az árat. A nyolc­va­nas évek­tõl pe­dig egy­sé­ges ös­­sze­get ha­tá­roz­tak meg. Min­den­ki kö­rül­be­lül ugyan­an­­nyit ka­pott – ter­mé­sze­te­sen a még egyen­lõb­bek ki­vé­te­lé­vel, õk ugyan­is töb­bet.

– A kép mé­re­te sem szá­mí­tott?

Vojnich Ezek egy­sé­ges mé­re­tû ké­pek vol­tak, 50×70-esek vagy 60×80-asok. Ezek a bolt­ban vá­sá­rol­ha­tó, szab­vány ék­rá­mák mé­re­tei. Nagymé­re­tû ké­pe­ket nem le­he­tett el­ad­ni, ki­csi­ket pe­dig nem ér­te meg fes­te­ni. De eb­bõl a ter­me­lés­bõl jól meg le­he­tett él­ni. (Mi eb­bõl a rend­szer­bõl tu­da­to­san ki­ma­rad­tunk. Mik­lós in­kább szak­mány­ban le­mez­­bo­rí­tó­kat ter­ve­zett a Hun­ga­ro­ton­nak, én meg gye­re­ke­ket szül­tem.) A rend­szer­vál­tás után, a kép­csar­no­ki szisz­té­ma meg­szû­né­sé­vel az­tán nagy drá­mák tör­tén­tek, ren­ge­te­gen hagy­ták el a szak­mát, ke­res­tek új meg­él­he­té­si for­rást. Má­sok pe­dig „áru­há­zi” áru­sí­tás­ra kezd­tek ter­mel­ni.

– Tér­jünk vis­­sza oda, hogy a MMA meg­ka­pott min­dent, pénzt, pa­ri­pát, fegy­vert, dí­ja­kat oszt, ki­ne­ve­zi az új mû­vé­sze­ti eli­tet. A vál­to­zá­sok egyik kö­vet­kez­mé­nye, hogy né­hány ked­vez­mé­nye­zett nagy pénz­zel já­ró meg­ren­de­lé­se­ket ka­pott, és az or­szá­got rö­vid idõ alatt te­le­hin­tet­ték olyan hi­he­tet­len szob­rok­kal, mint a Falk Mik­sa ut­cai Co­lom­bo-szo­bor, a Pus­kás Fe­renc-szo­bor, Pé­csett Weöres Sán­dor szob­ra meg a töb­bi.

Vojnich Ne fe­led­kez­zünk meg a mil­len­ni­um évé­ben szü­le­tett el­ké­pesz­tõ men­­nyi­sé­gû (és mi­nõ­sé­gû) Szent Ist­ván-szo­bor­ról és tár­sa­i­ról sem! A fes­té­szet­ben ugyan­ilye­nek vol­tak a Kerényi Im­re ál­tal meg­ren­delt ké­pek. A prob­lé­ma az, hogy a ma­gyar kul­tú­rát ma olyan em­be­rek penetrálják, mint Fe­ke­te és Kerényi. Az MMA a Szé­che­nyi Mû­vé­sze­ti Aka­dé­mi­á­val szem­ben fo­gal­maz­ta meg ma­gát, így jött lét­re. Egy ba­rá­ti tár­sa­ság ala­pí­tot­ta, majd húsz-egy­né­hány év­vel ké­sõbb az alap­tör­vény­be is beemel­ték, majd min­den ed­dig el­kép­zel­he­tõ­nél sok­kal több pénzt oda­lök­tek ne­ki, ami már ed­dig is sú­lyos za­va­ro­kat oko­zott a ma­gyar­or­szá­gi mû­vé­sze­ti élet­nek, hi­szen a Szé­che­nyi Aka­dé­mia nem ka­pott pénzt, az NKA-t pe­dig nyil­ván­va­ló­an el fog­ják sor­vasz­ta­ni. Csak hogy tisz­tán lás­sunk: mond­juk, a Nem­ze­ti Bank egyet­len „kul­tu­rá­lis” pro­jekt­jé­re, a nyolc da­rab ezüst és réz Seuso-csupor visz­­sza­vá­sár­lá­sá­ra nagy­ság­ren­dek­kel töb­bet köl­tött, mint amen­­nyi az összes ma­gyar­or­szá­gi mú­ze­um egy­éves mû­tárgy­be­szer­zé­si ke­re­te! Mon­dom, az ös­­szes ma­gyar mú­ze­u­mé! Ezek el­ké­pesz­tõ arány­ta­lan­sá­gok. Min­den er­rõl szól: majd MI meg­mond­juk nek­tek, édes né­pem, hogy mi a jó, mi a szép… Ve­szünk nek­tek egy va­gyo­nért Mun­­kácsyt is, ha jók lesz­tek. Tom­bol az arány­ta­lan­ság és a hoz­zá nem ér­tés. Ez jó ide­je vi­lá­go­san lát­ha­tó. Aki te­hát a mun­ká­já­hoz tá­mo­ga­tás­ban sze­ret­ne ré­sze­sül­ni, kény­te­len az MMA-hoz for­dul­ni. Az NKA egyik-má­sik ku­ra­tó­ri­u­má­ban ma még oly­kor szak­mai szem­pont­ok is sze­re­pet ját­sza­nak, bár eze­ket a gré­mi­u­mo­kat is úgy ala­kí­tot­ták át, hogy tag­ja­ik ked­ve­sek le­gye­nek a ha­ta­lom­nak. De ott leg­alább a lát­szat­ra ügyel­nek, míg ar­ról, hogy az MMA mi­lyen el­vek és szem­pont­ok alap­ján, mi­lyen mód­szer­rel, ho­gyan oszt­ja a pénzt, fo­gal­munk sincs. Nyil­ván ren­ge­teg csó­ró mû­vész kény­sze­rû­ség­bõl be­so­rol hoz­zá­juk.

Szüts Én egy rá­dió­mû­sor­ban egy­szer, ami­kor „a nem­zet mû­vé­sze” cím­rõl és a ve­le já­ró 660 ezer fo­rint­ról esett szó, azt mond­tam, hogy bár en­gem nem fe­nye­get az a ve­szély, hogy meg­ka­pom, me­rõ­ben te­o­re­ti­ku­san ki­je­len­tem, hogy én ha­vi 250 ezer fo­rin­tig va­gyok hõs. Mert ha meg­kí­nál­ná­nak ilyen sok pénz­zel, és nem kel­le­ne mást csi­nál­nom, mint amit most csi­ná­lok, hát nem tud­nék ne­met mon­da­ni. Vég­té­re is nem kér­nek ér­te sem­mit. Itt van a nagy csap­da. Mert a dí­ja­zot­tak kö­zött so­kan egy sort sem ír­nak le más­képp, mint ed­dig, vi­szont ura­san meg­él­nek en­­nyi­bõl. Csak ép­pen le­gi­ti­mál­ják ezt a le­he­tet­len szisz­té­mát! Ami szo­mo­rú tör­té­net, az a Buk­ta Im­réé, aki elõ­ször ki­lé­pett az MMA-ból, majd vissza­lé­pett. És kü­lön szo­mo­rú ben­ne az, hogy Buk­ta Im­re na­gyon nagy mû­vész. A Mûcsarnok-beli ki­ál­lí­tá­sa­kor be­ké­rez­ked­tem a Klub­rá­di­ó­ba, és egy órát be­szél­tem ró­la, pró­bál­tam min­den­kit rá­be­szél­ni, hogy men­jen el, néz­ze meg.

Vojnich Vis­­sza­tér­ve ko­ráb­bi kér­dé­sé­re, a ma­gyar kép­zõ­mû­vé­szet nem­zet­kö­zi promóciójára: ezt a ki­ál­lí­tást úgy kel­lett vol­na vé­gig­hur­col­ni Eu­ró­pán, mint a vé­res kar­dot, és örül­ni kel­le­ne, hogy van egy ilyen mû­vé­szünk! Eh­hez ké­pest nem tör­tént sem­mi. Pe­dig Buk­­ta vi­tán felül nagy mû­vész, MMA-tag, te­hát az õ em­be­rük! Hát mi­ért nem nyom­nak be­le né­hány mil­lió fo­rin­tot, mi­ért nem szer­vez­nek ne­ki né­hány nagy ki­ál­lí­tást? Ha az MMA a mû­vé­szet­rõl szól­na, biz­to­san ez tör­tén­ne. De nem ar­ról szól, ha­nem a ha­vi apa­názs­ról és a tá­mo­ga­tá­sok osz­to­ga­tá­sá­val a ki­szol­gál­ta­tot­tak szá­má­nak sza­po­rí­tá­sá­ról. És jel­lem­zõ, hogy azo­kat, akik csak most je­lent­kez­nek, ala­po­san meg­né­zik, ho­vá ve­gyék fel: a pén­zes ka­te­gó­ri­á­ba, vagy ab­ba, ahol egy­elõ­re nem fi­zet­nek.

– Azért, gon­do­lom, aki jól vi­sel­ke­dik, elõbb-utóbb csak kap egy kis pénzt. Biz­to­san van pers­pek­tí­vá­ja a be­lé­pés­nek…

Szüts Azok a kol­lé­gák, akik nem kap­nak pénzt, nyil­ván eb­ben re­mény­ked­nek. És köz­ben kö­zü­lük so­kan nyo­mo­rog­nak. A vál­ság nagy bajt oko­zott.

– El­sze­gé­nyed­tek az em­be­rek, és még an­­nyi ké­pet sem vá­sá­rol­nak, mint ko­ráb­ban?

Szüts Ez csak az egyik fe­le a do­log­nak. Az el­sze­gé­nye­dés mel­lett ott a hi­tel­vesz­tés is. So­kan be­fek­te­tés­kép­pen vá­sá­rol­tak ké­pe­ket ár­ve­ré­se­ken. És ami­kor ki­tört a vál­ság, és õk hó­nuk alatt egy-egy kép­pel – mert meg­szo­rul­tak, és áru­ba akar­ták bo­csá­ta­ni – vis­­sza­sé­tál­tak oda, ahol azt vet­ték, ki­de­rült, hogy a vál­ság ott is vál­ság: csak az egy­ko­ri vé­tel­ár ne­gye­dét kap­ják ér­te. Aki­vel ez meg­tör­tént, na­gyon meg fog­ja gon­dol­ni, hogy még egy­szer mû­al­ko­tás­ok­ba fek­tes­se a pén­zét.

– Önök az el­múlt öt év­ben ko­moly po­li­ti­kai sze­re­pet vál­lal­tak. Ott le­he­tett lát­ni önö­ket a nyug­díj­pénz­tá­rak el­rab­lá­sa el­len szer­ve­zett til­ta­ko­zá­so­kon, tün­te­té­se­ket szer­vez­nek, Szüts Mik­lós be­szélt az Ope­ra­ház elõt­ti el­sõ nagy tün­te­té­sen. Azért ez nem az a klas­­szi­kus kép­zõ­mû­vész­sze­rep. Kol­lé­gái több­sé­ge ke­rü­li is az ef­faj­ta sze­rep­vál­la­lást. Mi in­dí­tot­ta önö­ket a meg­szó­la­lás­ra?

Szüts A nyug­díj­pénz­tá­rak be­ke­be­le­zé­se el­le­ni tün­te­tés az én öt­le­tem volt. Min­den­ki­nek szí­ve jo­ga el­dön­te­ni, hogy vál­lal-e ilyet vagy sem. Rá­adá­sul a kép­zõ­mû­vé­szek je­len­tõs több­sé­ge nem vé­let­le­nül fest és nem ír. So­kuk­ban gát­lá­sok is dol­goz­nak, fél­nek a meg­szó­la­lás­tól. Mi úgy ke­rül­tünk be­le a til­ta­ko­zá­sok­ba, hogy egy pon­ton együtt és kü­lön-kü­lön is úgy érez­tük, nem hall­gat­ha­tunk to­vább. Az ér­tel­mi­ség­nek fel­ada­ta, hogy fel­emel­je a hang­ját. Ezért vál­lal­tunk köz­éle­ti sze­re­pet. Más kér­dés, hogy ami­kor most már­ci­us 15-én vé­gig­men­tünk a Ke­le­ti­tõl az As­to­ri­á­ig, és vé­gig­hall­gat­tuk a be­szé­de­ket, szo­mo­rú­an kons­ta­tál­tuk, hogy nin­cse­nek ott a gye­re­ke­ink. És a ba­rá­ta­ink gye­re­kei sin­cse­nek ott. Le­het, hogy va­la­mit ros­­szul csi­nál­tunk?

– Nem le­het, hogy a gye­re­ke­ink – ha ed­dig még nem tet­ték át a szék­he­lyü­ket kül­föld­re – úgy gon­dol­ják, nem adek­vát vá­lasz a tün­te­tés? Hogy a de­monst­rá­ci­ók tel­je­sen egy­for­mák? Hogy min­dig ugyan­azok be­szél­nek, és min­dig ugyan­azt mond­ják, majd min­den­ki kó­rus­ban el­ki­ált­ja ma­gát, hogy „nem hagy­juk!”, az­tán még­is­csak min­den­ki hagy­ja, és ha­za­megy? Tel­je­sen ru­tin­sze­rû­ek és fruszt­rá­ló­ak ezek a meg­moz­du­lá­sok. Két tün­te­tés köz­ben pe­dig sem­mi ér­dem­le­ges nem tör­té­nik. Pon­to­sab­ban az tör­té­nik, ami a Brian éle­te cí­mû Monty Python-filmben, ahol a ró­ma­i­ak el­len lá­za­dó kü­lön­bö­zõ cso­por­tok ap­ró­sá­gok mi­att vi­szály­kod­nak. A le­het­sé­ges el­len­zé­ki cso­por­tok mint­ha csak azon ver­sen­ge­né­nek, me­lyik já­rat­ja le gyor­sab­ban ma­gát.

Vojnich Mi a tün­te­té­sek majd mind­egyi­kén ott vol­tunk, és a leg­több­nek nem sok ér­tel­me volt, le­szá­mít­va pél­dá­ul az internetadó el­le­ni til­ta­ko­zást vagy a két év­vel ez­elõt­ti di­ák­meg­moz­du­lá­so­kat, ame­lyek meg­­hát­rá­lás­ra kényszerítették a ha­tal­mat. Meg­jegy­zem, ak­kor azért a fi­a­ta­lok is nagy szám­ban ott vol­tak, pon­to­sab­ban õk vol­tak több­ség­ben.

Szüts Hogy volt-e ér­tel­mük a tün­te­té­sek­nek vagy sem, ma még nem tud­hat­juk. Én in­kább azt gya­ní­tom, hogy a gye­re­ke­ink több­sé­gé­nek nincs iga­zán szig­ni­fi­káns de­mok­rá­cia­ví­zi­ó­ja. Ta­lán nem gon­dol­nak sem­mi kü­lö­nö­seb­bet a de­mok­rá­ci­á­ról, de le­het, hogy nem is hisz­nek ben­ne. Konk­rét pél­da: az egyik lá­nyom ha­za­jött az egye­tem­rõl, és dü­hön­gött, mert nem le­he­tett vizs­gá­ra je­lent­kez­ni, ös­­sze­om­lott a szá­mí­tó­gé­pes rend­szer sa­töb­bi. Mond­tam, mi­ért nem csi­nál­tok bot­rányt? Mi­ért nem for­dul­tok a hall­ga­tói ön­kor­mány­zat­hoz? Mi­re õ: ugyan, ott csak kar­ri­e­ris­ta gaz­em­be­rek ül­nek, azok­hoz nem le­het for­dul­ni. Bos­­szan­kod­nak, de eszük­­be sem jut le­vál­ta­ni a kar­ri­e­ris­ta gaz­em­be­re­ket és nem kar­ri­e­ris­tá­kat vá­lasz­ta­ni a he­lyük­re.

– Nem le­het, hogy a gye­re­kek azért is hagy­ják ezt an­­nyi­ban, mert ne­kik ez már nem pá­lya? Ezek a gye­re­kek már glo­bá­lis mé­re­tek­ben gon­dol­kod­nak.

Vojnich Lon­don­ból vagy Bar­ce­lo­ná­ból néz­ve tény­leg tel­je­sen más­képp lát­sza­nak az it­te­ni ál­la­po­tok. At­tól tar­tok, ne­vet­sé­ge­sek­nek.

– A vesz­te­sé­ge­ket sze­rin­tem még sen­ki sem mér­te fel iga­zán. Az el­múlt évek­ben el­ment vagy fél­mil­lió kép­zett fi­a­tal. Ezek­nek csak egy tö­re­dé­ke jön majd ha­za. Szét­hul­lott csa­lá­dok, nagy­szü­lõk, akik csak skype-on lát­ják az uno­ká­kat, egy ér­tel­mi­sé­gi ge­ne­rá­ció ja­va ki­esik…

Szüts És aki el­megy, az ott a gye­re­két már nem­igen ta­nít­ja meg ma­gya­rul. Ne­kem a ma­gyar nyelv a ha­zám, és ezért ez kü­lö­nö­sen fáj­dal­mas. De be kell lát­nom, hogy ez ne­kem fáj vagy fáj­na, én dög­le­nék be­le pél­dá­ul he­lyük­ben a nyel­vi hon­ta­lan­ság­ba… Én a ma­gya­ron kí­vül azért be­szé­lek még há­rom nyel­ven, de ahogy a gye­re­ke­im tud­nak, mond­juk, an­go­lul, at­tól a sza­vam el­áll. Ta­lán õk már an­go­lul vagy fran­ci­á­ul is ugyan­úgy ott­hon lesz­nek… Hol itt lesz­nek ott­hon, hol öt­száz ki­lo­mé­ter­rel ar­rébb, ki tud­ja?

– Tarr Bé­la a Moz­gó múlt ha­vi szá­má­ban ol­vas­ha­tó in­ter­jú­já­ban ar­ról be­szél, hogy a leg­ne­he­zebb a lel­kek­ben oko­zott károk hely­re­ho­zá­sa lesz. Itt re­kord­idõ alatt ak­ko­ra pusz­tí­tást vé­gez­tek, amit nem­ze­dé­kek alatt le­het majd csak hely­re­hoz­ni. A struk­tú­rá­kat még csak­-csak vis­­sza le­het majd ál­lí­ta­ni, de a lel­kek­hez na­gyon sok idõ kell majd.

Vojnich A struk­tú­rák­kal sem lesz olyan kön­­nyû dol­ga a kö­vet­ke­zõ ha­ta­lom­nak. Azt pe­dig azért leg­alább ma­gunk­nak is­mer­jük be, hogy a pusz­tí­tást nem ír­hat­juk ki­zá­ró­lag az el­múlt öt év kon­tó­já­ra. Más­fél csil­lo­gó sze­mû év után a po­li­ti­ka és a po­li­ti­kus olyan mér­ték­ben já­rat­ta le ma­gát, hogy a gye­re­ke­ink un­do­rod­va for­dul­nak el min­den­tõl, ami eh­hez kap­cso­ló­dik. Nem vol­tak ha­gyo­má­nya­ink. A rend­szer­vál­tás utá­ni el­sõ ma­gyar par­la­ment nem volt ros­­szabb, mint bár­me­lyik más or­szág par­la­ment­je. Sok jó szán­dé­kú ér­tel­mi­sé­gi ült ott.

– Hadd mond­jak el­lent: a ta­gad­ha­tat­la­nul ren­des em­be­rek és a pár fé­nyes el­me mel­lett azért ka­lan­do­rok, cí­me­res gaz­em­be­rek és ci­ni­kus kar­ri­e­ris­ták is je­len­tõs szám­ban ül­tek ott. Kö­zös volt a kép­vi­se­lõk több­sé­gé­ben a hely­ze­tük­bõl ter­mé­sze­te­sen fa­ka­dó ta­pasz­ta­lat­lan­ság, és nagy ré­szük­re jel­lem­zõ volt a hir­te­len és gyors fel­emel­ke­dés foly­tán fel­lé­põ „ke­szon­be­teg­ség”. So­kan kép­te­le­nek vol­tak ke­zel­ni a hely­ze­tet, az agyuk meg­síny­let­te, ös­­sze­rop­pan­tak és be­le­hü­lyül­tek, hogy egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra be­ke­rül­tek a ha­ta­lom­ba.

Szüts Ez így van, de ez is ab­ból fa­kad, hogy az az­elõt­ti öt­ven év­ben sem vol­tak pol­gá­ri ha­gyo­má­nya­ink. Az az­elõt­ti kor­szak­ról megint csak tud­juk, mi­lyen volt. Te­hát hi­á­ba pél­dá­ló­zunk Ang­li­á­val, Fran­cia­or­szág­gal, sõt akár Né­met­or­szág­gal is. Ez utób­bi­ban egy­ál­ta­lán nem vé­let­len, hogy Gauck lett a köz­tár­sa­sá­gi el­nök, aki egy­ben tud­ta tar­ta­ni és nyil­vá­nos­sá tud­ta ten­ni a Stasi-iratokat. Eh­hez az õ sze­mé­lyén kí­vül kel­let­tek a meg­fe­le­lõ tra­dí­ci­ók, amik ná­lunk hi­á­nyoz­tak.

Vojnich Itt vi­szont meg­pró­bál­tak nem lé­te­zõ ha­gyo­má­nyo­kat új­já­é­lesz­te­ni. Em­lék­szem, a sza­vam is el­állt, ami­kor meg­lát­tam a té­vé­ben Sinkovics Im­rét cser­kész­nek öl­töz­ve, rö­vid­nad­rág­ban a hús­vé­ti kör­me­net­ben. Egy­szer­re volt vég­te­le­nül szo­mo­rú és na­gyon rö­he­jes.

– Volt kor­mány­tag, aki dísz­ma­gyart is csi­nál­ta­tott. Elõ­ke­rült a naf­ta­lin­ból az ár­va­lány­haj, a ka­ca­gány, a bu­zo­gány és min­den­fé­le fan­tá­zia­ru­ha. Én pe­dig csak a de­rû órá­it szá­mol­tam…

Szüts A po­li­ti­ka ezek­kel is a sa­ját le­gi­ti­má­ci­ó­ját akar­ta meg­ta­lál­ni. 1956 mint le­gi­ti­má­ció ke­vés volt, és nem is kel­lõ­kép­pen tisz­tá­zott: a for­ra­da­lom nem volt ki­be­szél­ve, ezért akart a ha­ta­lom vis­­sza­men­ni a kom­mu­nis­ták elé. Már­pe­dig az az idõ­szak, a Hor­thy­-kor­szak vég­képp ezer seb­bõl vér­zett. A po­li­ti­ka iszo­nya­tos le­gi­ti­má­ci­ós vál­ság­ban van mind­má­ig. És a gye­re­ke­ink ezt a ká­oszt lát­ják: a rend­szer­nek nincs ide­o­ló­gi­ai le­gi­ti­má­ci­ó­ja, nem hi­szik és nem ve­szik ko­mo­lyan, amit a po­li­ti­ku­sok mon­da­nak. És mi sem tu­dunk ne­kik sem­mit mon­da­ni. Nin­cse­nek olyan pon­tok a tör­té­nel­münk­ben, ame­lyek a kö­tõ­dés le­he­tõ­sé­gét nyúj­ta­nák. Nincs olyan csa­lád eb­ben az or­szág­ban, ame­lyen ne gá­zolt vol­na át a tör­té­ne­lem.

– Mit gon­dol­nak, mi lesz eb­bõl? Nyil­ván Or­bán ha­tal­ma sem tart majd örök­ké, de az­zal, hogy két­szer is meg­vá­lasz­tot­ta és bir­ka­ként tû­ri a dik­ta­tú­ra ki­épí­té­sét, a tár­sa­da­lom na­gyon ne­héz hely­zet­be hoz­ta ön­ma­gát. Meg le­het ezt úsz­ni pol­gár­há­bo­rú nél­kül?

Szüts Er­re ná­lunk sok­kal oko­sab­bak is csak szét­tár­ják a ke­zü­ket. A kér­dést sen­ki sem tud­ja meg­vá­la­szol­ni. Egy­szer a rá­di­ó­ban hal­lot­tam egy kön­­nyû­ze­nés­­szel ké­szült in­ter­jút, aki szá­mos ér­dek­te­len do­log után egy­szer csak azt mond­ta, hogy õ tu­laj­don­kép­pen na­gyon bol­dog, mert amed­dig vis­­sza tud te­kin­te­ni a csa­lád­ja tör­té­ne­té­ben, az övé az el­sõ olyan ge­ne­rá­ció, amely­nek az éle­té­ben nem volt há­bo­rú. Tény­leg a mi­énk az el­sõ ilyen nem­ze­dék. Re­mé­lem, hogy ezt az em­be­rek tud­ják, és ez a tu­dat visz­­sza­tar­tó erõ­nek bi­zo­nyul majd. Jó­zan szá­mí­tás sze­rint itt be­lát­ha­tó idõn be­lül éh­ség­lá­za­dás nem lesz.

– Ezt mi­re ala­poz­za? Eb­ben az or­szág­ban em­be­rek mil­li­ói él­nek mély­­sze­gény­ség­ben, gye­re­kek szá­z­ez­rei nem jut­nak éle­lem­hez, és egy­re töb­ben csúsz­nak le, ke­rül­nek a leg­mé­lyebb nyo­mor­ba. Õket ez a re­zsim meg akar­ja sem­mi­sí­te­ni. „Éh­ha­lál­ra ítél ez a rend” – ezt érez­he­tik. Nincs vesz­te­ni­va­ló­juk.

Szüts Igen, de ezek az em­be­rek egyen­ként nyo­mo­rog­nak, egyen­ként élik át, hogy éh­ha­lál­ra van­nak ítél­ve, hogy har­mad­ren­dû ál­lam­pol­gár­ok, hogy a gye­re­ke­ik sem szá­mít­hat­nak jobb sors­ra, és ez ön­ma­gá­ban nem elég, hogy ös­­sze­áll­ja­nak. A tör­té­ne­lem azt bi­zo­nyít­ja, hogy a for­ra­dal­ma­kat és a lá­za­dá­so­kat so­sem a baj rob­bant­ja ki, ha­nem a re­mény. A re­mény a vál­toz­ta­tás­ra. És ez az, ami nincs most. És ak­kor most en­nek örül­jünk?

Comments

kommentek

Cimkék: