Kulturális-közéleti havilap | 2017


2015 május Interjú


„Enyimé, elvettem!” – Parti Nagy Lajossal beszélget J. Győri László

– Már­ci­us 15-én mon­dott be­szé­ded­ben „ön­ma­ga der­mesz­tõ pa­ró­di­á­já­nak” ne­vez­ted Or­bán Vik­tor rend­sze­rét. 2014-ig há­rom éven ke­resz­tül hét­rõl hét­re se­gí­tet­tél ma­gyar me­sé­id­del, hogy meg­le­gye­nek a nyel­vi sizegenetics reviews esz­kö­ze­ink, hogy ne­vén ne­vez­zük an­nak a vi­lág­nak a je­len­sé­ge­it, amely­ben 2010 óta élünk. A tár­sa­da­lom 2010 óta tar­tó bé­nult­sá­gá­hoz alig­ha­nem hoz­zá­já­rult, hogy nem tud­juk sza­vak­ba ön­te­ni az éle­tün­ket az Or­bán-re­zsim ha­ta­lom­ra ke­rü­lé­se óta meg­ha­tá­ro­zó je­len­sé­ge­ket. Per­sze az­óta tu­do­má­nyos igé­nyû le­írá­sok is szü­let­tek, ope­rál­ha­tunk a na­gyon jo­gos maf­fia­ál­lam vagy a fasisztoid mu­tá­ció el­ne­ve­zé­sek­kel, de az el­múlt évek­ben vé­gig ter­mi­no­ló­gi­ai ne­héz­sé­gek­kel küsz­köd­tünk, hi­szen so­kan pre­ce­dens nél­kü­li­nek érez­tük a Fi­desz ha­ta­lom­­gya­kor­lá­sát, és meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy ilyen ál­lat már­pe­dig nin­csen. És a tár­sa­da­lom­ban vég­be­ment ra­pid vál­to­zá­sok­kal pár­hu­za­mo­san mint­ha a nyelv is na­gyon so­kat vál­to­zott vol­na.

– Né­ha én is úgy ér­zem, hogy úr­is­ten, mek­ko­rát vál­to­zott, más­kor meg azt gon­do­lom, mi­fé­le vál­to­zás az, ami­kor a leg­kü­lön­fé­lébb, leg­va­dabb idi­o­tiz­mu­so­kat megint elõ­pisz­kál­ják a kö­zös nem­ze­ti száj­üreg leg­sö­té­tebb od­va­i­ból, ami­kor szem­reb­be­nés nél­kül ki­mond­ha­tók a zsi­dó­tör­vé­nyek vagy a nyi­las­ter­ror 44 vé­gi mon­da­tai. Nyel­vi vál­to­zás ez, vagy men­tá­lis ka­taszt­ró­fa, ami nem nyel­vi kér­dés, ha van­nak is ilyes­faj­ta kö­vet­kez­mé­nyei? Nyel­vi vál­to­zás, hogy vis­­sza­tér­nek a kádárista bü­rok­ra­ti­kus, bikkfabolsi for­du­la­tok, le­löt­­tyint­ve egy nagy adag ke­resz­tény­nem­ze­ti tej­szín­hab­bal, mert egy po­li­ti­kusré­teg eb­ben a hablatyban ér­zi va­la­ki­nek ma­­gát? Ez in­kább vis­­sza­té­ré­se több ko­ráb­bi gya­kor­lat­nak. Ami tán új­don­ság, ez sem el­sõ­sor­ban nyel­vi, az az al­pá­ri­ság, az „anything gõz” ta­hó­sá­ga. A büsz­ke ar­cát­lan­ság, a nyílt ha­zug­ság, az alig lep­le­zett erõ­szak nyers meg­je­le­né­se. Az erõ­sebb ku­tya ba­szik, aki hü­lye, hal­jon meg, ha sem­mi­je nincs, an­­nyit is ér. Ne­kem úgy tû­nik, hogy egy­fe­lõl a „min­den a mi­énk”, más­fe­lõl a „min­den mind­egy” dokt­rí­ná­ja kö­vet­kez­té­ben el­kop­tak a sze­le­pek, sõt ama fé­kek­kel és el­len­súly­ok­kal együtt ki is ik­tat­ták õket, így bát­ran ki­mond­ha­tó min­den os­to­ba­ság, amit va­la­ha ki­mond­tak, oly­kor üd­vös, sõt ta­ná­csos is ki­mon­da­ni eze­ket. A gör­csös gyû­löl­kö­dés és a lel­kes segg­nya­lás mon­da­ta­it is. S azt se fe­lejtsd el, eb­ben a po­li­ti­kai tér­ben, ahol a kom­mu­ni­ká­ció a min­den, meg per­sze eb­ben a mé­dia­köz­élet­ben egy­re va­dab­ba­kat kell mon­da­ni, hogy meg­hall­ják a be­szé­lõt. Cso­da-e, hogy gyors ütem­ben gát­lás­ta­la­no­dik, dur­vul a hét­köz­na­pi nyelv­­hasz­ná­lat is? Nin­cse­nek fo­ko­za­tok, rög­tön rob­ban az in­du­lat lent is, de fent is, a szotyola­pá­ho­lyok ma­ga­sá­ban. Az erõ nyel­ve a nyel­vet ma­gát is le akar­ja gyõz­ni, a lé­nyeg, hogy az õ szá­já­ban le­gyen, más­részt csak az õ hát­só­ját nyal­ja és így to­vább. A ter­mi­no­ló­gi­á­val vég­képp za­var­ban va­gyok, azt hi­szem, ter­mé­sze­tes, hogy egy ide­ig nin­cse­nek sza­va­ink. Ha va­la­ki hoz­zád lép az ut­cán, és az összma­gyarság, va­gyis a te ér­de­ke­id­re hi­vat­koz­va ki­csit ki­ra­bol, mi­köz­ben rá­ta­pos a lá­bad­ra, majd köz­li, hogy a pénz­tár­cá­dat hol­nap­tól át­cso­por­to­sít­ja, s mind­ezt ka­csint­va, mo­soly­gó­san te­szi, ak­kor ma­gá­tól ér­te­tõ­dõ­­en ter­mi­no­ló­gi­ai prob­lé­má­id tá­mad­nak. Ki­vált, ha meg sem for­dul a fe­jed­ben, hogy a kér­dést más­képp is el le­het in­téz­ni, mint azt kul­tú­rem­be­rek kö­zött szo­kás. Úgy pél­dá­ul, hogy az em­ber rend­õrt hív. És ha ez az il­le­tõ hoz­za is kész­sé­ge­sen az is­me­rõs rend­õrt? Az Or­bán-re­zsim tit­ka ez a vég­te­len, áj­ta­tos gát­lás­ta­lan­ság. Van Mó­ricz­nak egy ko­rai no­vel­lá­ja, Ta­nya­si gye­rek a cí­me. A kis­fiú be­ke­rül az is­ko­lá­ba, és meg­lát­ván egy szép, tán Penkala ce­ru­zát, meg­ra­gad­ja. A ta­ní­tó ma­gya­ráz­za ne­ki, hogy az nem az övé, de õ gör­csö­sen tart­ja a ke­zé­ben, és azt haj­to­gat­ja: „Enyimé, el­vet­tem!” Ilyes­mi mon­dat van elõt­tem, a haj­da­ni szék­ház­ügy óta, ha a Fi­desz pro­mi­nen­se­i­re gon­do­lok. Az a kis­gye­rek per­sze ál­do­zat volt, õk pe­dig nem, vi­szont ha­mar tet­te­sek­ké let­tek egy­tõl egyig. Ez lett a kulcs­mon­dat, hogy „Enyimé, el­vet­tem!”, a töb­bi gar­ní­rung, pa­raszt­va­kí­tás. El­vet­tem, és ezt nem szé­gyel­lem, ha­nem kö­ré épí­tem a NER-t. Cso­da, ha a ter­mi­no­ló­gia meg­te­rem­té­sé­ig re­la­tí­ve sok idõ te­lik el? Aki ezen gon­dol­kod­ni kezd, per­sze hogy ana­ló­gi­ák­ban kezd gon­dol­kod­ni, ha tud­ja is en­nek korlátait, el­na­gyolt­sá­gát. Az em­ber el­sõ in­du­la­tá­ban mond olya­no­kat, hogy fa­sisz­ták versus bolsik, meg hogy tisz­ta Ká­dár-, il­let­ve Hor­thy­-rend­szer. Pon­tat­la­nok, per­sze, de bi­zony ad­ják ma­gu­kat, s ad­nak is né­mi ka­pasz­ko­dót. Elég li­dér­ces gon­do­la­ta­im tá­mad­nak, ha a wei­ma­ri rend­szer­rõl vagy a har­min­cas évek má­so­dik fe­lé­nek Né­met­or­szá­gá­ról ol­va­sok. Vagy kéz­be ve­szem Klemperer, a nyel­vész fan­tasz­ti­kus köny­vét a har­ma­dik bi­ro­da­lom nyel­vé­rõl. Ré­mü­le­tes ha­son­ló­sá­gok, ugyan­ak­kor egé­szen más a hely­zet. De med­dig más? És hát min­den hely­zet min­dig egé­szen más… Ezt az in­ter­jút én már a neo­ná­ci mimikri-Jobbik ta­pol­cai si­ke­re után autorizálom, s bár nem aka­rok ret­teg­ni (plá­ne bérrettegni a jobbszélsõjobb e kü­lö­nö­sen ocs­mány ki­fe­je­zé­sé­vel él­ve), sok okom a nyu­ga­lom­ra nincs, hisz ha mu­száj, van-e más esé­lye a ha­ta­lom meg­tar­tá­sá­ra, il­let­ve meg­szer­zé­sé­re a jobbszélsõjobb két párt­já­nak, mint az ös­­sze­bú­to­ro­zás? S on­nan­tól tény­leg bár­mi le­het. De vis­­sza a ter­mi­no­ló­gi­á­hoz. A maf­fia­ál­lam me­­ta­fo­rá­ja sze­rin­tem jól és pon­to­san mû­kö­dik, de a Ma­gyar Bálinték rend­sze­ré­nek tán még­sem ez a leg­fõbb eré­nye, ha­nem hogy meg­írat­ták és egy­be­gyûj­töt­ték eze­ket a na­gyon iz­gal­mas ta­nul­má­nyo­kat. Én ma­gam­ban so­se hí­vom maf­fia­ál­lam­nak Or­bán Vik­tor or­szág­lá­sát. Nem is tu­dom, hogy hí­vom-e va­la­hogy. Ha, ak­kor re­zsim­nek mon­dom. Ungváry Ru­dolf fasisztoid mu­tá­ci­ó­nak ne­ve­zi, ami ugyan­csak sok te­kin­tet­ben ta­lá­ló, és na­gyon fon­tos, hogy meg­ír­ta ezt a köny­vet. Író­ként a meg­ne­ve­zés­sel elég szkep­­ti­kus va­gyok, azt hi­szem, a szép­író in­kább „kör­be­ne­vez” dol­go­kat. Lé­nye­gé­ben az a mun­ká­ja, a mun­kám, hogy meg­pró­bá­lok kör­be­ír­ni, kör­be­kér­dez­ni, fel­leng­zõ­sen: az em­ber lé­nye­ge kö­rül. De meg­ne­vez­ni, azt csak ke­gyel­mi pil­la­na­tok­ban si­ke­rül, ha si­ke­rül egy­ál­ta­lán. A táj­fun sze­mé­rõl is le­het ír­ni, de be­le­néz­ni több­nyi­re szép il­lú­zió.

– Tér­jünk vis­­sza az er­dé­lyi nép­me­sék nyel­vén írott po­li­ti­kai pub­li­cisz­ti­kák­hoz, a „ma­gyar me­sék­hez” ame­lyek oly so­kat se­gí­tet­tek az Or­bán-rend­szer­rõl foly­ta­tott dis­kur­zus lét­re­jöt­té­ben. Ta­lán egy év­vel a 2010-es vá­lasz­tá­sok után in­dult a so­ro­zat…

– Igen, 2011 áp­ri­li­sá­ban, majd­nem pon­to­san egy év­vel a vá­lasz­tá­sok után, a gyöngyöspatai pog­rom ide­jén.

– Már az el­sõt is te­li­ta­lá­lat­nak érez­tem, mert a je­len­sé­gek és a nyelv kö­zöt­ti fe­szült­ség igen mû­kö­dõ­ké­pes­nek bi­zo­nyult. Mi­kor szó­lalt meg ben­ned a vész­csen­gõ, hogy itt va­la­mi õrült nagy baj van?

– A vész­csen­gõ ré­gen szól, ki­sebb-na­gyobb hang­erõ­vel. Az ez­red­for­du­ló tá­ján erõ­seb­ben, az el­sõ Or­bán-kor­mány ide­jén, ami­kor meg­ír­tam a Hõ­söm te­rét. Nem tu­dom, hogy van ez, úgy lát­szik, az írói fo­gam­ban van egy ideg, ami na­gyon erõ­sen re­a­gál a de­ma­góg, bru­tá­li­san ar­ro­gáns, szél­sõ­ra­di­ká­lis ma­ga­tar­tás­ra. Az erõ­szak­ra, ami már ak­kor ott volt, min­de­nek­elõtt a MIÉP-ben, de az egész kö­zép­sõ- és szél­sõ­job­ban. S hogy­ne szólt vol­na a vész­csen­gõ 2006-ban, at­tól, ahogy a jobb­ol­dal ut­cá­ra vitt és fel­tü­zelt egy va­ló­ban és nem ok nél­kül elé­ge­det­len tö­me­get? At­tól, ahogy a té­vé kólaautomatáit szét­ve­rõ csõ­cse­lék se­gít­sé­gé­vel meg­kí­sé­rel­te megpuccsolni az épp meg­vá­lasz­tott ma­gyar kor­mányt? Hogy itt, ezek­ben a magyabszurdokban vagy glosszatírákban egy kvá­zi me­se­nyelv a fõ­sze­rep­lõ, an­nak is van elõz­mé­nye: egy Ban­ga Fe­renc­cel kö­zös me­se­könyv ap­ro­pó­já­ból már ko­ráb­ban is fog­lal­koz­tam a nép­me­sék nyel­vé­vel, ez­zel a pá­rat­lan és tün­dé­ri anyag­gal. Imád­tam ben­ne mancsolni, emel­lett egy­re in­kább iz­gat­tak az egé­szen ki­csi, te­nyér­nyi pró­zák, ha tet­szik, cé­du­lák, amik akár az ÉS Pá­rat­lan ol­da­lán is mû­köd­né­nek amo­lyan ál­glos­­sza­ként. Nem vé­let­len hát, hogy eb­ben a fek­vés­ben író­dott meg az el­sõ me­se, igen, köz­éle­ti pub­li­cisz­ti­ka egy spe­ci­á­lis, szûrreális írói nyel­ven. Érez­vén, hogy eb­ben több van, a Gyöngyöspatáról va­ló le­ve­le­zé­sünk so­rán szét­küld­tem a ba­rá­ta­im­nak, akik azt kér­dez­ték, mért nem adom oda az ÉS-nek. Épp azt, ami az én fe­jem­ben is járt. Ko­vács Zol­tán­nak tet­szett az öt­let, kér­dez­te, még­is mi­lyen gya­ko­ri­ság­gal csi­nál­nám. Én meg rá­vág­tam, hogy he­ten­te. Utó­lag nem bá­nom, per­sze ak­kor már szív­tam vol­na vis­­sza. Mi­köz­ben tud­tam, ezt csak így le­het. Az­tán las­san ki­ta­lál­tam, hogy men­­nyi­re lesz konk­rét, men­­nyi­re nem, hogy Or­bán I. Fülkeforként sze­re­pel, min­den más köz­sze­rep­lõ a va­ló­di ne­vé­vel. Ez fon­tos volt szá­mom­ra, ahogy az is, hogy konk­rét, le­he­tõ­leg a heti ese­mé­nyek­hez kap­cso­lód­jak, min­dig ilyes­mit raj­zol­jak, tú­loz­zak el, a sza­tí­ra ter­mé­sze­te sze­rint. Sok­kal több új­sá­got kel­lett ol­vas­nom, sok­kal töb­bet ne­tez­tem, szí­vott be ez a he­ti rend­sze­­res­­ség. Kez­det­ben még él­vez­tem is. Ké­sõbb már nem an­­nyi­ra, de ad­dig­ra a me­sék el­kezd­ték a sa­ját éle­tü­ket él­ni, a ter­je­de­lem pe­dig be­állt 2800 ka­rak­ter­re, ami elég sok olyan­kor, ami­kor jön a lap­zár­ta. A leg­jobb ál­la­po­tuk­ban va­ló­szí­nû­leg az el­sõ har­ma­duk után vol­tak a me­sék, az el­sõ könyv meg­je­le­né­se­kor. A kö­zön­ség min­den hé­ten vár­ta, sze­ret­te, de még új­don­ság­nak szá­mí­tott. So­kan a ve­zér­cik­kel és ez­zel kezd­ték az ÉS-olvasást, ami na­gyon meg­tisz­te­lõ volt, csak­hogy egy idõ után úgy érez­tem, a he­ti pen­zum tel­je­sí­té­se meg­eszi az éle­te­met, a mun­ka­idõ­met. Hogy rám kö­vül. Nem is a mû­faj, ha­nem ez az akart-aka­rat­lan meg­mon­dó­ság.

– Ez ma meg­úsz­ha­tó?

– Fé­lek, hogy nem. Eb­ben a tér­ben, aki ki­nyit­ja a szá­ját, rög­tön lemegmondóemberezik. Én ezt nem akar­tam meg­úsz­ni, nagy­já­ból tisz­tá­ban vol­tam a kö­vet­kez­mé­nyek­kel. Nem is bán­tam iga­zán, ma se bá­nom, mert fon­tos­nak tar­tot­tam eze­ket az írá­so­kat, de, mit mond­jak, nem nö­vel­te a ked­ve­met, hogy a szak­ma, de pon­to­sabb, hogy né­me­lyek ré­szé­rõl egy­re in­kább érez­tem ezt a fin­tor­gás­ból és fél­tés­bõl meg ki tud­ja, mi­bõl ál­ló kever­cset. Hogy egy poszt­mo­dern­nek mon­dott szép­író mi­ért ke­ni ös­­sze ma­gát a po­li­ti­ká­val…

– Vég­té­re is a po­li­ti­ká­val fog­lal­ko­zó, a tár­sa­dal­mi kér­dé­sek iránt el­kö­te­le­zett író sze­re­pé­nek van ha­gyo­má­nya ná­lunk. Rá­adá­sul az író ál­lam­pol­gár­ként is meg­fo­gal­maz­hat­ja a vé­le­mé­nyét.

– Sze­rin­tem is, de az ilyes­fé­le írói sze­rep­vál­la­lás­nak az ér­tel­mi­ség egé­szé­ben sincs nagy ázsi­ó­ja. Fé­le­lem, fin­­nyás­ság, ké­nyel­mes­ség, te­he­tet­len­ség, a jó al­ka­lom hi­á­nya, nem tu­dom. Sok min­den. Sok­fé­lék va­gyunk, és sok­fé­le út ve­zet a bel­sõ sza­bad­ság­hoz. S itt nem a mû­vek­rõl be­szé­lek, ha­nem a li­te­rá­to­ri, az ál­lam­pol­gá­ri vé­le­mény­for­má­lás­ról, amit a mû­vek hinterlandja, a vi­szony­la­gos is­mert­ség fel­erõ­sít. Egy de­mok­rá­ci­á­ban nem kö­te­le­zõ éle­sen fo­gal­maz­ni. Sza­bad eu­ró­pai pol­gár­ként ki-ki ma­ga, sza­ba­don dönt­he­ti el, hogy akar-e fog­lal­koz­ni a kö­zé­let­tel, vagy sem. S ha igen, ha nem, mi mó­don. Nem vár­ha­tom el, ha saj­ná­lom is az oly­ko­ri túl­óvatosságot. Köz­ben per­sze azt gon­do­lom, hogy nagy a baj, és ha töb­ben emel­nék fel a sza­vu­kat, több civilkurázsi van és lett vol­na ben­nünk, ta­lán nem ke­rült vol­na ilyen re­mény­te­len spi­rál­ba Ma­gyar­or­szág. Én a me­sék­ben ta­lál­tam meg azt a kis­for­mát, ame­lyik­be leg­in­kább be­le tud­tam csa­tor­náz­ni a ma­gán­ér­ze­te­met. Az­tán, lé­nye­gé­ben két és fél év után érez­tem a so­ro­za­ton, hogy kezd fá­rad­ni, meg­újí­ta­ni nincs mit raj­ta, eny­­nyi volt ben­ne. S volt még egy nyo­mós okom. A sza­tí­ra egy kö­ze­pe­sen bor­nírt struk­­tú­rá­ban él meg leg­in­kább, az író a túl­zás, a ka­ri­kí­ro­zás oly­kor igaz­ság­ta­lan esz­kö­ze­i­vel „rá­mu­tat” a ha­ta­lom té­ve­dé­se­i­re, el­hall­ga­tá­sa­i­ra. De ami­kor ez a ha­ta­lom már-már idi­ó­ta­ként sze­gi meg még a ma­ga sza­bá­lya­it is, min­den nor­mát, ami­hez ké­pest va­la­mi el­raj­zol­ha­tó, ha ki­zá­ró­lag az el­len­ség­nek ki­ki­ál­tott EU-ból jö­võ pénz le­nyú­lá­sa ér­dek­li, ha a „lás­suk, uram­is­ten, mi­re me­gyünk ket­ten!” dü­hé­vel vagy egy­sze­rû té­boly­tól ve­zé­rel­ve szét­ver min­dent, ott az egész vá­lik ön­ma­ga pa­ró­di­á­já­vá. Ott nem a té­ma, ha­nem a kész sza­tí­ra he­ver az ut­cán. Mit le­het el­tú­loz­ni azon, ahogy el­lop­ják Váradi And­rás ju­hász hat ton­na bir­ka­trá­gyá­ját? Vagy mit le­het el­tú­loz­ni Orgován Bé­lán? Ha én ta­lá­lom ki õt…

– Hát, õt ol­va­só­ként azért ki­csit sok­nak érez­ném…

– Mert író­i­lag sok is len­ne. Amit sza­bad a va­ló­ság­nak, azt oly­kor az iro­da­lom nem en­ged­he­ti meg ma­gá­nak. Szó­val egy­re több tény­rõl, ese­mény­rõl, meg­nyi­lat­ko­zás­ról érez­­tem úgy, hogy ne­kem eh­hez nem kell hoz­zá­nyúl­nom, leg­föl­jebb alá­tar­ta­nom a mo­ni­tort. Meg kell néz­ni a há­lón egy ki­he­lye­zett kor­mány­ülést, ahogy Or­bán és szotyo­lárjai idét­len­ked­nek nép kö­zött, a Nyírõ Jó­zsef Nem­ze­ti Ve­gyes­bolt­ban vagy a Wass Al­bert Nem­ze­ti Kol­bász­töl­tõ­ben. Ez ön­ma­gá­ban egy magyabszurd. A pon­gyo­la­pity­pang re­in­kar­ná­ci­ó­ja. Nincs mit hoz­zá­ten­ni.

– Va­ló­ban, az em­ber nap mint nap úgy ér­zi, nin­cse­nek adek­vát vá­la­szai. A re­zsim el­kö­vet va­la­mi vér­lá­zí­tót, mi­re az el­len­zé­ki erõk né­mi he­zi­tá­lás után két hét­tel ké­sõbb­re meg­hir­det­nek egy til­ta­ko­zó tün­te­tést. A po­li­ti­kai el­len­zék hi­he­tet­le­nül te­het­ség­te­len­nek és im­po­tens­nek tû­nik. Oly­kor mint­ha ki­mon­dot­tan gyen­ge­el­mé­jû­ek vol­ná­nak. Min­den­ne­mû po­li­ti­kai is­ko­lá­zott­ság nél­kül is nyil­ván­va­ló, hogy együt­tes fel­lé­pés nél­kül tel­je­sen re­mény­te­len az ügy.

– Ugyan­ak­kor vi­szont, ami­kor a 2014-es vá­lasz­tá­sok elõtt, az utol­só pil­la­nat­ban – és tény­leg elég sze­ren­csét­le­nül – még­is meg­pró­bál­tak ös­­sze­fog­ni, ak­kor mi tör­tént? El­kez­dõ­dött a fa­nyal­gás. Én, min­den szkep­szi­sem­mel együtt, pár­tol­tam ezt az ös­­sze­fo­gást, má­ig azt hi­szem, hogy e nél­kül még na­gyobb lett vol­na a bal­ol­dal ve­re­sé­ge, il­let­ve a Folytatjukisták gyõ­zel­me. A tár­gya­lá­sok elõtt-alatt né­há­nyun­kat Fischer Iván ma­gán­la­ká­sán meg­kér­de­zett Bajnai. Utóbb nem ke­ve­sen ezt a „ballib klik­ket” okol­ták a ve­re­sé­gért, sze­rin­tem leg­in­kább nem­ze­dé­ki ala­pon, s elég va­cak tó­nus­ban. Nem tu­dom, hol az az el­kép­ze­lés, amit elõbb-utóbb ne fúr­na ha­lál­ra az a tá­bor, amely­nek együtt ké­ne fel­lép­nie, ha kény­sze­rû­ség­bõl is, hisz a vá­lasz­tá­si sza­bá­lyo­kat nem tud­ja meg­vál­toz­tat­ni.

– Per­sze, csak el­ke­se­rí­tõ a bal­ol­dal „sze­mély­ze­te”. Gon­dol­jon be­le, az MSZP vég­re meg­sza­ba­dult Mes­ter­há­zi­tól, és meg­kap­ta Tó­bi­ás Jó­zse­fet. Csö­bör­bõl vö­dör­be. Ez a vá­lasz­ték. És az el­len­zé­ki pár­to­kon be­lül egy­elõ­re má­sutt sem lá­tok olya­no­kat, akik­kel vá­lasz­tást le­het­ne nyer­ni.

– Igen, de va­jon ki az az iga­zán mi­nõ­sé­gi em­ber, akit nem csak a szûk párt­po­li­ti­ka ér­de­kel, va­gyis ál­lam­fér­fi és nem po­li­ti­kus, és el­vál­lal­ná, hogy itt és most be­le­ves­se ma­gát eb­be a po­li­ti­ká­ba? Bajnai meg­pró­bál­ta, és ked­vet­le­nül, vé­res fej­jel tá­vo­zott. En­nél na­gyobb baj, hogy aki­ket leg­job­ban meg­nyo­mo­rít ez a rend­szer, kép­te­le­nek az ér­de­ke­ik ér­vé­nye­sí­té­sé­re. Be­lát­ták, hogy örök­ké így volt és így lesz. Ez az or­szág har­ma­da. Ki vé­di õket? Ki tö­rõ­dik ve­lük? Gya­kor­la­ti­lag nem is tud­ják, hogy tönk­re van­nak té­ve. Aki meg tisz­tá­ban van ve­le, az fél­ti az ál­lá­sát, és hall­gat. Mon­da­nám er­re, hogy dik­ta­tú­ra, de ak­kor mik a tény­leg zárt, egy­ér­tel­mû­en el­nyo­mó rend­sze­rek?

– Jó, tér­jünk vis­­sza a meg­ne­ve­zés­re. Én az utób­bi évek­ben sok idõt töl­töt­tem Né­met­or­szág­ban, ahol min­den­ki ér­tet­le­nül ar­ról kér­dez­ge­tett, hogy mi a fe­ne van itt ná­lunk. Er­re én min­dig azt mond­tam, hogy nem tu­dom iga­zán el­mon­da­ni.

– Nem tu­dom, men­­nyi­re le­het meg­ér­tet­ni ezt a katyvaszt, ami­ben élünk. Au­tok­rá­ci­á­nál rég­óta több. Ha vi­szont dik­ta­tú­rá­zok, ak­kor hogy van, hogy min­den­ki sza­ba­don utaz­hat? Dik­ta­tú­ra, de sza­ba­don le­het ír­ni ró­la? Igen, de csak a nyil­vá­nos­ság egy kö­rül­ha­tá­rolt, hir­de­tés­men­te­sí­tett, te­hát el­sze­gé­nyí­tett sze­le­té­ben, hisz a saj­tó túl­nyo­mó ré­sze a kor­mány vé­le­mé­nyét szaj­kóz­za. Jó, jó, mond­hat­ja az il­le­tõ Ber­lin­ben vagy Bécs­ben, de hát még­­is­csak van bi­zo­nyos saj­tó­sza­bad­ság, mi­re én: hát hol saj­tó­sza­bad­ság az, ami­ben egy ilyen kreclihelyzet lét­re­jö­het… Ne­héz meg­ér­te­ni. S ak­kor jön a kis fej­csó­vá­lás, hogy ilye­nek ezek a ma­gya­rok… Leg­föl­jebb még hoz­zá­te­szi az il­le­tõ, hogy nem ér­ti, mért vá­lasz­tot­ták meg Or­bánt má­sod­szor is. Ezek sze­rint a több­ség­nek még­is­csak jó…

– Na ilyen­kor jön a kö­vet­ke­zõ ne­he­zen ma­gya­ráz­ha­tó do­log: a vá­lasz­tá­si rend­szer…

– Az to­tál igaz­ság­ta­lan, per­sze, hisz õk hoz­ták ma­guk­nak. De az el­len­zék be­le­ment, ez­ál­tal el is fo­gad­ta, kö­vet­ke­zés­képp azt is el­fo­gad­ta, hogy a leg­töb­ben Or­bánt vá­lasz­tot­ták, ha csak a nép ne­gye­de is. Noch dazu az el­len­zék kép­vi­se­lõi szé­pen be­men­tek a par­la­ment­be, és fel­es­küd­tek az orbáni ezer­éves alap­tör­vény­re. Rö­vid tá­von nyil­ván job­ban jár­tak, hos­­szú tá­von ez a tel­jes le­nul­lá­zó­dás, sze­rin­tem ak­kor is, ha köz­ben meg­szûnt a két­har­mad. Né­ha azt gon­do­lom, a re­zsim ügyes­sé­ge ab­ban áll, il­let­ve állt öt évig, hogy tud­ta, tud­ni vél­te, meny­­nyi­re le­het be­csör­tet­ni a több­ség, az át­lag­em­ber min­den­nap­ja­i­ba úgy, hogy az ne for­dul­jon el­le­ne. S ha for­dul­na, se tud­ja, ho­gyan. A tra­fi­kok? A va­sár­na­pi zár­va tar­tás? A szo­ci­á­lis há­ló to­tá­lis szét­ve­ré­se? Az em­be­rek nem gon­dol­nak jót ró­luk, ahogy Gyurcsányékról sem gon­dol­tak sem­mi jót 2006-ban, még­is in­kább õket vá­lasz­tot­ták, mint a Fi­deszt. És va­jon az EU mi­ért nem ké­ri ki ma­gá­nak éle­sen, ami itt zaj­lik, mi­ért nem kül­di el a fe­né­be Or­bánt? Mert sem­mi olyan nem tör­té­nik, ami iga­zán mé­lyen sér­te­né az ér­de­ke­it, az ér­té­kek meg… na, azok so­kat ki­bír­nak. A ma­gyar hi­ány­cél tel­je­sül, a ta­hó­ság, a su­nyi két­szí­nû­ség meg in­kább az eti­kett ré­sze. Ugyan már! Egy kis zsi­dó­zás, gon­dol­hat­ják. Hát hol nem zsi­dóz­nak Eu­ró­pá­ban? Kü­lön­ben is, ha baj van, a ma­gyar prügelknabe lé­nye­gé­ben vis­­sza­ko­zik. Kit ér­de­kel, hogy ott­hon, a felcsúti sztyep­pén el­játs­­sza a gyõz­test? Ha a ma­gya­rok hagy­ják, játs­­sza. A re­zsim el­ment ad­dig a ha­tá­rig, amíg el­me­he­tett úgy, hogy ve­szély­be ne ke­rül­je­nek a be­jö­võ pén­zek, és min­dig csak an­­nyi­ra szí­vat­ja meg a né­pet, amíg be tud­ja ne­ki habonyozni, hogy a Gyurcsány az oka minden­nek. És a több­ség a je­len­le­gi le­bu­tí­tott ál­la­po­tá­ban a je­lek sze­rint sok min­dent be is vesz. Ez az „egyen­súly” most bo­rult fel. Én at­tól fé­lek, hogy Ma­gyar­or­szá­gon a vál­to­zás­hoz szük­sé­ges kri­ti­kus tö­me­get a neo­ná­cik lesz­nek ké­pe­sek meg­moz­dí­ta­ni. Egy­sze­rû üze­ne­tek­kel, sar­kos vé­le­mé­nyek­kel, és rö­vid lesz az út a cu­ki­tól a co­ki­ig. Eb­bõl ezt-azt a ma­ga mód­ján ér­zé­kel­te­tett a Ma­gyar me­sék so­ro­za­ta, de egé­szé­ben le­ír­ni nem tud­hat­ta a tör­té­né­se­ket.

– An­­nyi­ban még­is­csak, hogy af­fé­le pub­li­cisz­ti­kai nap­ló­ként kö­vet­te az ese­mé­nye­ket. For­rás­ér­té­kû lesz az utó­kor szá­má­ra, bár alig­ha­nem meg kell majd lábjegyzetelni. Per­sze mind­ez csak itt­hon se­gít. Em­lék­szem, egy­szer egy ma­gyar–né­met író­ta­lál­ko­zón ol­vas­tál föl be­lõ­le, a tol­má­cso­lás le­he­tet­len volt, sze­gény né­me­tek egy kuk­kot sem ér­tet­tek be­lõ­le, hi­szen for­dít­ha­tat­lan.

– Lé­nye­gé­ben igen, de azért pró­bál­koz­tak ve­le, az én no­vel­lá­im for­dí­tó­ja, a bé­csi Bu­da György, s leg­utóbb Stephan Krause né­met iro­da­lom­tör­té­nész. Õ azt ta­lál­ta ki, hogy ar­ra a nyelv­re, ak­cen­tus­ra for­dít­ja, amit a Né­met­or­szág­ban élõ ma­gya­rok hasz­nál­nak több­nyi­re, hogy eb­bõl ke­ve­ri ki az ide­gen­sé­gét, szür­re­á­lis­sá­gát a nyelv­nek. Per­sze a kul­tu­rá­lis és uta­lá­si há­ló át­ül­tet­he­tet­len. Nagy nyelv­rõl a ki­csi­re igen, de ez for­dít­va nem mû­kö­dik. Egyéb­ként már én ma­gam sem em­lék­szem min­den uta­lás for­rá­sá­ra, elõ­for­dul, hogy utá­na kell néz­nem, s az is, hogy nem le­lem a for­rást.

– Már­ci­us 15-i be­szé­ded­ben azt mond­tad, hogy a meg­je­len­tek kö­zött ta­lán már azok is ott van­nak, akik majd meg­dön­tik ezt a re­zsi­met. A ma­gyar író ha­gyo­má­nyo­san vá­tesz. Látsz va­la­mit? Tény­leg, mi­ben re­mény­ked­jünk?

– Hát, ha va­la­mi, vá­tesz nem va­gyok. Sõt azt hi­szem, a ma­gyar író a nem ma­gyar író­hoz ha­son­ló­an egy­ál­ta­lán nem vá­tesz. Leg­föl­jebb bi­zo­nyos jós­la­tok­ra ra­gad­tat­ja ma­gát. Azt mond­ja pél­dá­ul, hogy hol­nap­után dél­után nem­zet­ha­lál. Ha nincs nem­zet­ha­lál, min­den­ki örül, hogy ez most el­ma­radt, és nem kár­hoz­tat­ják ér­te. Ha meg van nem­zet­ha­lál, ak­kor mond­hat­ja, hogy „tes­sék, nem meg­mond­tam?”.

Én ki­fe­je­zet­ten rossz elõ­re­jel­zõ va­gyok, mi­vel se a bo­rú- se a de­rû­lá­tá­som­nak nem tu­dok iga­zán hin­ni. Az elég va­ló­szí­nû, hogy ez így nem tart­hat so­ká­ig. Per­sze mért ne tart­hat­na? Mi rob­bant­ja szét ezt a re­zsi­met, ha a lé­te­zõ de­mok­ra­ti­kus el­len­zék nem? A Job­bik, hogy a he­lyé­re nõ­jön? A szo­ci­á­lis fe­szült­sé­gek? A vé­gét ér­zõ ha­ta­lom, ame­lyik meg­eszi ön­ma­gát a kon­con ma­ra­kod­va? Mi­lyen bot­rány rob­bant­hat­ja szét, ha pél­dá­ul Paks bot­rá­nya sem, ahol a tény­nek, hogy a meg­épí­ten­dõ atom­te­me­tõ mi­att más­fél­szer an­­nyi­ba fog ke­rül­ni a pro­jekt a prog­nosz­ti­zált­nál, szó­val e tény­nek esé­lye sincs el­ér­ni azt az in­ger­kü­szö­böt, amit egy Gucci tás­ka, egy Pa­sa par­ki la­kás ví­gan meg­ug­rik. A fi­a­ta­lok, akik tán ha­ma­rébb be­so­kall­ná­nak, ezt úgy fe­je­zik ki, hogy el­men­nek, s mond­ha­tom-e, hogy nincs iga­zuk, ha egy­szer iga­zuk van? De mi­vel a kö­zép- és az idõ­sebb nem­ze­dék las­san ki­hal a po­li­ti­ká­ból is, a tár­sa­da­lom­ból is, még­is olyas­mi­ben le­het bíz­ni ta­lán, hogy lesz egy csa­pat, ame­lyik ha­za­jön Nyu­gat­ról, és pró­bál va­la­mit kez­de­ni ez­zel az or­szág­gal. Nem biz­tos, hogy a ked­vem vagy az íz­lé­sem sze­rint va­lót, de ez mind­egy, ha meg­pró­bál­ja benn tar­ta­ni a de­mok­ra­ti­kus Eu­ró­pá­ban, föl­té­ve, hogy lesz ilyen ak­kor. Re­mé­lem, lesz.

– Mi­ért vár­ják az em­be­rek olyan tét­le­nül a vál­to­zást? Per­sze meg van­nak fé­lem­lít­ve, apa­ti­ku­sak, az el­len­zé­ki pár­tok is ta­szít­ják õket, de ez­zel együtt nem ér­zem in­do­kolt­nak, hogy né­hány eset­tõl, az internet­adó­tól és a fel­sõ­ok­ta­tás át­ala­kí­tá­sá­ról szó­ló el­kép­ze­lé­sek­tõl el­te­kint­ve szá­mot­te­võ til­ta­ko­zás nem ala­kult ki. Ezek az ese­tek egyéb­ként na­gyon jól mu­tat­ják, hogy nem is re­mény­te­len a szem­be­szál­lás. Lus­ták vol­ná­nak? Apa­ti­ku­sak? Gyá­vák? Bu­ták?

– Ne­héz meg­mon­da­ni, hogy má­sok men­­nyi­re le­gye­nek bát­rak. Én, ha meg­kér­dez­nek, nem hall­ga­tok, igyek­szem nem mel­lé­be­szél­ni, ki­búj­ni. De hát én sza­bad­úszó író va­gyok, en­gem nem na­gyon van hon­nan ki­rúg­ni. Má­so­kon vi­szont ne­héz szá­mon kér­ni bár­mit is. Más kér­dés, hogy ab­szur­dum­nak tar­tom, és dü­hít, hogy pél­dá­ul a pe­da­gó­gus­tár­sa­da­lom­mal, a leg­na­gyobb lét­szá­mú ér­tel­mi­sé­gi ré­teg­gel szin­te bár­mit meg le­het csi­nál­ni. Azok­kal, aki­ken na­gyon sok mú­lik egy nor­má­lis or­szág­ban. Sok­szor nem is ér­tem. Egy tan­tes­tü­let­ben van­nak, mond­juk, negy­ve­nen. Ha egy­va­la­ki ne­met mond, azt ki­rúg­ják, ha hét, az ha­tár­eset, ha ti­zen­há­rom, ak­kor nem na­gyon le­het ve­lük mit csi­nál­ni, Egy­szer ki le­het rúg­ni egy igaz­ga­tót. De min­den igaz­ga­tót nem le­het ki­rúg­ni.

– Már­ci­us 15-re ki akar­tak ren­del­ni vá­ci is­ko­lá­so­kat Bu­da­pest­re spon­tán örül­ni. Az is­ko­la meg­ta­gad­ta. Sze­rin­tem pél­dás do­log tör­tént.

– Igen, mert­hogy nem tör­tént sem­mi. Az igaz­ga­tót le­bar­mol­ta a pol­gár­mes­ter, és ami­kor ki­de­rült, hogy az is­ko­lák zö­me nem kül­dött sen­kit, csak épp nem írt le­ve­let e tárgy­ban, a kor­mány­za­ti pro­pa­gan­dis­ták­nak a sze­mük se reb­bent, kö­zöl­ték, õk sen­kit nem kö­te­lez­tek, fel­aján­lot­tak egy jó kis bu­da­pes­ti ki­rán­du­lást, ha nem kell, nem kell, él­jen a de­mok­rá­cia. Egy pil­la­nat alatt vis­­sza­koz­tak. Ahogy a tan­dí­jas tün­te­té­sek ide­jén. An­­nyi­ra, hogy Or­bán kis hí­ján az élé­re állt a tan­díj­el­le­nes tün­te­té­sek­nek, hisz ez él­te­ti, az él­re ál­lás. Ne­kem úgy tû­nik, ez a re­zsim azon­nal re­ti­rál, mi­helyt erõt érez ma­gá­val szem­ben. Az internetadót egy pil­la­nat alatt von­ták vis­­sza. Ha len­ne egy erõs el­len­zék, ki­hasz­nál­ná eze­ket a zic­ce­re­ket. Ha az em­be­rek rá­érez­né­nek er­re, tán nem len­né­nek ilyen bá­tor­ta­la­nok. Nem mon­da­nám gyá­va­ság­nak, in­kább re­mény­te­len­ség­nek, oly­kor ké­nyel­mes­ség­nek…

– Apá­ti­á­nak…

– Ta­lán apá­ti­á­nak. Meg an­nak, hogy nem tud­hat­ják, tör­té­nik-e ba­juk, hisz a jo­ga­ik­kal ab­szo­lút a ked­ve és per­sze ér­de­kei sze­rint bab­rál a re­zsim. Le­het tû­nõd­ni, mi ké­ne pél­dá­ul egy ren­des ál­lam­pol­gá­ri en­ge­det­len­sé­gi moz­ga­lom­hoz. A ma­gánnyugdíjpénztárak meg­szün­te­té­sét nem is mon­dom, az kí­vül esett a hét­köz­na­pi ho­ri­zon­ton, ám be­lül azon a ta­pasz­ta­la­ton, hogy ami nincs a pár­nám alatt, az úgy­sem az enyém. De az út­dí­jak os­to­ba, ka­o­ti­kus be­ve­ze­té­se ilyen le­he­tett vol­na. Nem lett.

– Il­let­ve el­kezd­ték hasz­nál­ni az el­ke­rü­lõ uta­kat. Az el­ke­rü­lõ utak hasz­ná­la­ta sze­rin­tem szim­bo­li­ku­san is mu­tat­ja az er­rõl va­ló gon­dol­ko­dást. Ki-ki egyé­ni­leg meg­ke­re­si azt a le­he­tõ­sé­get, ami sze­mély sze­rint men­te­sí­ti õt a fi­ze­tés alól. A vá­ros­kör­nyé­ki te­le­pü­lé­sek pe­dig egy perc alatt él­he­tet­len­né vál­tak, mert rá­juk zú­dult a sztrá­dák for­gal­ma.

– Van ab­ban va­la­mi ri­asz­tó, hogy az ál­lam­pol­gár­ok nagy ré­sze még an­nál is ki­szol­gál­ta­tot­tabb­nak ér­zi ma­gát, mint ami­lyen. Én haj­dan azt hit­tem sok tu­laj­don­ság­ról, nyo­mo­rú­ság­ról, bi­zo­nyos­faj­ta al­jas­ság­ról, gyá­va­ság­ról, iga­zo­dás­ról, su­nyi­zás­ról, hogy meg­le­he­tõ­sen rend­szer­füg­gõ, hogy min­de­nek­elõtt a lé­te­zett szo­ci­a­liz­must jel­le­mez­te, de be kel­lett lát­nom, az em­ber lesz ilyen­né, ha bár­mi­lyen alá­ve­tett­sé­gé­re épü­lõ ál­lam­ban él, amely­nek nincs szük­sé­ge sza­bad pol­gá­rok­ra. A da­cos nem­tö­rõ­döm­ség és az alatt­va­lói men­ta­li­tás – e ket­tõ­re és a min­den­ko­ri anya­gi ki­szol­gál­ta­tott­ság­ra bõ­ven ala­poz­ha­tó egy ilyen re­zsim, mint a mos­ta­ni.

– Eb­ben az or­szág­ban mint­ha már jó ide­je hi­deg pol­gár­há­bo­rú foly­na. Na­gyon tar­tok tõ­le, hogy ez csak esz­ka­lá­lód­hat, mert Or­bán Vik­tor­nak amúgy sem szo­ká­sa ki­to­lat­ni a zsák­ut­cá­ból, most pe­dig már va­ló­szí­nû­leg meg sem te­he­ti. Ön­ma­gá­tól pe­dig so­sem fog föl­áll­ni.

– Ön­ma­gá­tól nem, de va­la­me­lyik kre­a­tú­rá­ja rá­se­gít­het. És mi van, ha az egész re­zsim be­dõl, erõ­szak nél­kül? Kér­dés, hogy ki nyo­mul be a töb­bé-ke­vés­bé üres hely­re. Vona Gá­bor? Az erõ­szak­tól azért fé­lek, mert irá­nyít­ha­tat­lan. Ab­ban re­mény­ke­dem oly­kor, hogy ös­­sze­jön az a kri­ti­kus tö­meg, amely le­gi­ti­má­ci­ót ad­hat egy lét­re­jö­võ po­li­ti­kai cso­port­nak, egy el­len­zé­ki kerekasztalnak, akár egy új nem­zet­gyû­lés­nek. Eh­hez per­sze na­gyon erõs fel­ha­tal­ma­zás kell, és még ak­kor is, ha ez meg­len­ne, nem tu­dom, im­már meg­úsz­ha­tó-e az erõ­szak. De ki tud­ja, mi tör­té­nik még? Ha va­la­ki egy hét­tel 89. ka­rá­csony elõtt azt mond­ja, hogy Ceausescu hét nap múl­va he­li­kop­te­ren me­ne­kül, az il­le­tõt ki­rö­hö­gik, és még örül­het, ha nem zár­ják bo­lon­dok­há­zá­ba. Nem ana­ló­gi­á­nak szá­nom, an­nak nem jó, de tán szem­lél­te­ti mi­lyen gyor­san, vá­rat­la­nul ké­pe­sek meg­vál­toz­ni a dol­gok. Az örök­nek tû­nõ po­hár va­la­mi­tõl úgy re­ped be, per­sze nem elõz­mé­nyek nél­kül, hogy nem le­het meg­ál­lí­ta­ni a fo­lya­ma­tot. Ki gon­dol­ta vol­na 2010-ben, hogy en­­nyi­re nem ta­nul­tak az elõ­zõ kor­mány­zá­suk­ból? Még a 2015-ös „Foly­tat­juk”-ot is övez­te né­mi ér­tet­len­ség, pe­dig ad­dig­ra sze­rin­tem vi­lá­gos volt, hogy pont ez és pont en­­nyi vár­ha­tó tõ­lük, hogy csak ilyen ar­ro­­­gán­san és hü­lyén ké­pe­sek vi­sel­ked­ni. Va­la­me­lyik új­ság le­ír­ta mos­ta­ná­ban, hogy egy éve nem kor­má­nyoz­nak. Tény­leg nem. Egy­sze­rû­en tra­gi­kus, hogy a de­mok­ra­ti­kus el­len­zék eb­bõl nem ké­pes sem­mi­fé­le tõ­két ko­vá­csol­ni. Ed­dig gon­dol­hat­ta, hogy így vagy úgy, elõbb vagy utóbb az ölé­be hull a ha­ta­lom megint. De mos­tan­tól ez nincs így. Aki­nek az ölé­be hull, azok a ki­koz­me­ti­ká­zott neo­ná­cik. Ezt ké­ne meg­aka­dá­lyoz­ni az úgy­ne­ve­zett bal­ol­dal­nak. Amit mos­ta­ná­ban Ta­pol­ca óta né­me­lyek su­gall­nak, hogy ös­­sze­fog­ni ez­zel a Fi­des­­szel, az sze­rin­tem ka­taszt­ró­fa len­ne. De ha va­la­mi cso­da foly­tán a de­mok­ra­ti­kus el­len­zék ké­pes is len­ne ha­ta­lom­ra jut­ni, na­gyon hos­­szú idõ­nek kell el­tel­nie, amíg ezt a sok szu­tyok­ság, anya­gi és lel­ki kor­rup­ció el­ta­ka­rít­ha­tó a köz­élet­bõl. A nép majd las­san és prak­ti­ku­san meg­ráz­za ma­gát, és meg­von­ja a vál­lát: ed­dig ezek ural­kod­tak, temp­lom­ba il­lett jár­ni, most majd jön­nek azok, és majd nem já­runk an­­nyit temp­lom­ba. Majd el­küld­jük a fe­né­be a KLIK-et meg a hoffmannrózsákat, megint lesz sok tan­könyv és így to­vább. Él­ni kell, és él­ni min­dig is ne­héz lesz.

– Nem hi­szem, hogy a Fi­desz­nek si­ke­rült vol­na tel­je­sen indoktrinálnia az em­be­re­ket, de an­­nyi biz­tos, hi­he­tet­len mo­rá­lis és ér­ték­vál­sá­got élünk át most már jó ide­je. Min­den ál­dott nap tör­té­nik va­la­mi, ami­nek nem vol­na sza­bad meg­tör­tén­nie, és ami er­köl­csi gá­ta­kat sza­kít át…

– Igen, ez a Fi­desz sa­ra, de azért bõ­ven ben­ne van­nak az el­múlt hu­szon­öt év mu­lasz­tá­sai is. Sõt, mond­hat­nám, az egész fel­nõtt éle­tünk egy mas­­szív ér­ték­vál­ság kö­ze­pet­te telt el, nem? El­ér­ték­te­le­ne­dett a tu­dás, a magaskultúra, az egész­ség, az­tán még ki sem ala­kult, már ero­dá­ló­dott az üz­le­ti tisz­tes­ség. Az a ka­pi­ta­liz­mus, mely e tá­jon ho­nos, il­let­ve ho­nos volt, ezen ér­té­kek­nek fi­no­man szól­va nem ked­ve­zett. Min­dig ma­rad­vány­el­ven mû­kö­dött az úgy­ne­ve­zett „hu­mán­erõ­for­rás”. Mi­kor volt a mi éle­tünk­­ben olyan idõ­szak, ami­kor úgy érez­het­tük, hogy lé­te­zik egy jól ki­ta­lált, tart­ha­tó, hos­­szú tá­vú kul­tu­rá­lis stra­té­gia? So­ha. Min­dig is las­sú rom­lás­ként él­tük meg a kö­zös­sé­gi lé­te­zé­sün­ket.

– Ne ke­se­ríts el, azért vol­tak jó éve­ink…

– Tény­leg vol­tak, a fi­a­ta­lab­bak­nak lesz­nek is, so­ká­ig tény­leg volt a sza­bad­ság­nak fel­haj­tó­ere­je, és re­mé­­lem, lesz is. Most ta­nács­ta­lan­ság, zö­työ­gés a sem­mi­be egy Nyu­gat pén­zel­te, Ke­let­re tar­tó öre­gecs­ke ba­tá­ron, fel­mag­zott sztrá­da, le­haj­tók ke­re­sé­se, el­szállt nagy­úri so­fõ­rök, gond­ter­helt, ijedt és mo­hó kli­en­sek, sér­tett, le­né­zett alatt­va­lók.

Comments

kommentek

Cimkék: