Kulturális-közéleti havilap | 2017


2012 január Nivódíj


Farkas Zoltán: Egy perc halhatatlanság (Dalos Györgyről)

Utálatos év volt az idei, sokat utálkoztunk együtt is, külön is.

Úgy döntöttem, most sem lesz másként. Utálatosan fogok bánni a Mozgó publicistáival. Ilyet még úgysem tettem. Miért legyen a mai nap kivétel?

Nézzük először is a riportokat, szociográfiákat. Ennek nagy hagyománya van a Mozgóban, az idén viszont szinte eltűnt a műfaj. Bár Tábori Zoli még megszólalt, de csak egyetlenegyszer, ráadásul esztergomi riportjának a messzidzsét már az első oldalon elsütötte: „tehetetlenség van a városon”.

Ugyan miért olvassam tovább?

Hacsak azért nem, hogy kirajzolódjon Meggyes Tamás városportréja. Nem a személyéé, az így-úgy ismerhető. Hanem Meggyes városáé. Amin tehetetlenség ül. Vagy valami más.

Na jó, ez az írás teljesen rendben van, Tábori nem tud hibázni, úgy kell neki. De mi történt a Hónapló szerzőivel?

Egyrészt megfogyatkoztak, volt hónap, hogy csak három írás jelent meg. Ejnye. Másrészt egyre rövidebben írnak. Harmadrészt: mindig ugyanarról. A leszakadásról, már amennyiben jól értem őket. Ráadásul a helyzetük is egyre utálatosabb. Balla D. Károly, Végel László, Parászka Boróka az idén már kétszeresen is kisebbségben volt: határon túli magyarként és a modernitás egyre magányosabb képviselőjeként.

Miről is beszélek? Bárcsak tudnám. Szerencsére Heller Ágnes segít, ő már csak ilyen. „A modernitást magát is a megkérdőjelezés szelleme mozgatja: egyfajta dinamika, amely valahol az ókori Athénben született, ott munkál a zsidó-keresztény kultúrában, és azóta is bomlasztóan hat minden hagyományos, hierarchikus és tekintélyelvű társadalomra. Mégis a modern társadalom az egyetlen, amelyet ez az elbizonytalanító dinamika nem fenyeget összeomlással – ellenkezőleg, ez tartja életben.”

Hellernek Dalos György is szentel egy Hónaplót, pontos történelmi kontextusba helyezve azt a bizonyos levelet, amely kárörvendő vádiratokra késztette a filozófus politikai ellenfeleit. Persze könnyű Dalosnak, ő a többségi társadalomhoz tartozik, őt befogadták, elismerik, élvezettel lubickol egy élénk kulturális közéletben, amelyről nagy kedvvel számol be – valahol Németországban.

Valahol Európában. Ahonnan mi momentán egyre jobban kigolyózzuk magunkat.

Szerbia még úton van arrafelé, és Végel László egész évben szurkolt, hogy oda is érjen. Úgy indul az év, hogy Szerbiában szépen gyarapodik az uniós csatlakozás híveinek tábora – és azzal az utálatos fordulattal végződött, hogy egyre fogy. A novemberi számban megjelent Tabuk és törvények pontos látleletet ad arról a kárpótlási törvényről, amely miatt kis híján hadat üzentünk Szerbiának. Az írás decemberre rezignált vádirattá érett az uniós vezetők ellen, akik márciusra halasztották a döntést Szerbia uniós tagjelölti státusáról. Reménykedjünk, hogy ne legyen túl későn.

Az utálatos világ elől Balla D. Károly a virtuálisba menekült, és aggódva állapítom meg, hogy egyre inkább függővé válik. De ha a végeredmény olyan kolosszális történetben csúcsosodik ki, mint az Alla leleplezése, akkor annyi baj legyen. Ebben szerzőnk és felesége afféle isteni négykezesben teremtett életet – egy anagrammának. Károly Ballából Anna Bilo-Rak lett, kalandos életúttal, értékes életművel, egy ritka nyelv, a rétoruszin koszorús költője. Egy olyan ritka nyelvé, amelyet senki nem beszél. Mert nincs is. Szegényebb nélküle a világ.

Bezzeg a Hónapló új szerzője, Lángh Júlia az indulatait a mozgalmi életben élte ki. Az Októberi napok pontos számvetés egy elutálatosodott ünnepről, egy civil tüntetésről és némi médiahamisításról. Saját hétköznapi aktivitását Lángh Júlia találóan jellemzi: rászólásos önvédelem. Előbb-utóbb tömegsporttá válik.

Hasonló dilemmák foglalkoztatják Parászka Borókát is, mint Lángh Júliát, ő szintén vívódik: adja-e a békés, négygyermekes, átlagos fiatal anyukát, vagy küzdjön meg az őt körülvevő bornírt világ bornírt epizodistáival. Itt most stílustörés következik, mert róla továbbra sem tudok lelkesületlenül beszélni. Legfeljebb sületlenül. Vagyis rajongva. A kórus támadása, a Kündü, az Anyám, a vagány csaj megint elvarázsolt. Talán mert a megidézett vagány csajjal nagyjából egyidős vagyok, én is szeretem Janis Joplint, és egyre inkább úgy nézek ki, mint egy vénülő hippi, holott fiatal hippi sosem voltam. Vagyis öntudatosan válok önmagam paródiájává. Ám ha felbosszantanak, sem kalapot nem vásárolok, sem sírhelyet, mint a Hónapló-béli vagány csaj.

A döntés megkönnyítése végett utálatos technikához folyamodtam: a statisztikához. A mennyiségi listát Parászka Boróka vezeti, 11 (tizenegy) darab Hónaplóval, őt a dobogón, holtversenyben, Dalos és Végel követi, 10-10 írással. Nézzük a mélyebb rétegeket. Ha abból indulunk ki, hogy egy rovatvezető a legjobb írást teszi az élre, akkor Dalos és Parászka egyaránt 4-4 első helyet tudhat magáénak. A még ennél is alaposabb mérlegeléshez még precízebb matematikai apparátus szükségeltetik: az első hely egy pont, a második kettő… és így tovább. Az így kapott összpontszám az írások számával elosztva kiadja az erősorrendet. Dalos átlaga 2,1, Parászkáé és Végelé 2,6. Tudom, hogy a rovatbéli sorrend az írások tematikáján is múlik, például Parászka nekrológja Gyimesi Éváról nem lehetett más, mint rovatzáró opus, bármennyire méltóságteljes is – de hát a világ úgy igazságtalan, ahogy van.

Nyert tehát Dalos György. Gratulálok.

Győzelmét persze ezernyi más dologgal is meg tudnám indokolni, ha nem lennék ilyen utálatos kedvemben. Például azzal, hogy őt speciel sohasem unom, így van ez már a Körülmetélés óta, pedig annak idestova két évtizede. Hónaplóinak szikár és erőteljes stílusát kifejezetten kedvelem, történelmi bölcsességét úgyszintén. Azt is, hogy van benne hajlam a megbocsátásra, ami liberális körökben ritka erény. Fölhozhatnám végső érvként Mong Attila csöndjét is, a februári számból, mert az a csönd igazán megért egy perc halhatatlanságot.

Sőt: hallhatatlanságot.

Comments

kommentek

Cimkék: ,