Kulturális-közéleti havilap | 2017


2014 április Képzőművészet


Gár­do­nyi Lász­ló: Hi­ba a ké­pen – Brückner Já­nos mű­ve­i­ről

Ko­runk hí­vó­sza­va a HD; nagy­ fel­bon­tás­ban aka­runk lát­ni min­dent: a te­le­ví­zi­ós prog­ra­mo­kat, fil­me­ket, fény­ké­pe­ket. Esz­kö­ze­ink­ben, ame­lyek kö­­rül­vesz­nek ben­nün­ket, egy­re fon­to­sab­bá vá­lik az a tu­laj­don­ság, hogy mi­nél több és mi­nél jobb mi­nő­sé­gű ké­pet le­gye­nek ké­pe­sek le­ját­sza­ni és ké­szí­te­ni. Min­dent meg aka­runk örö­kí­te­ni, tel­jes rész­le­tes­ség­gel. Fur­csa tü­ne­te en­nek az igény­nek az, hogy leg­sze­mé­lye­sebb hasz­ná­la­ti esz­kö­zün­ket, a mo­bil­te­le­fo­nun­kat (mely már test­rész­nek szá­mí­ta­na so­kak sze­mé­ben) alap­ve­tő­en nem te­le­fo­ná­lás­ra, ha­nem fény­ké­pek ké­szí­té­sé­re, ké­pek meg­osz­tá­sá­ra és fo­gyasz­tá­sá­ra hasz­nál­juk el­ső­sor­ban. Ez a fény­ké­pe­zé­si gya­kor­lat azon­ban nagy­mér­ték­ben el­tér a mé­di­um mű­vé­szi fel­hasz­ná­lá­sá­tól. A min­den­nap­ok­ban a fény­kép az áb­rá­zolt do­log egy­ér­tel­mű bi­zo­nyí­té­ka, meg­osz­tá­sa az interneten pe­dig egy „itt és most” je­len­tés a han­gu­lat­ról vagy a meg­osz­tó kör­nye­ze­té­ről. Tech­ni­kánk adott­sá­ga azon­ban, hogy kü­lön­bö­ző esz­kö­ze­ink nem tel­je­sen kom­pa­ti­bi­li­sek egy­más­sal, az adat­át­vi­tel­be né­hol hi­ba csú­szik, és a fé­tis­ként dé­del­ge­tett kép hir­te­len ös­­sze­za­va­ro­dik. Hi­bák, úgy­ne­ve­zett glitchek csúsz­nak az adat­fo­lyam­ba. Ezek a tech­ni­kai hi­bák za­va­rók, to­la­ko­dó­k, de mi­vel nem aka­runk tu­do­mást ven­ni ró­luk (hi­szen ter­mé­sze­tük­nél fog­va a fel­hasz­ná­ló nem sok min­dent te­het el­le­nük, leg­fel­jebb új­ra­in­dít­ja a prog­ra­mot), iga­zá­ból so­ha­sem fi­gye­lünk rá­juk.

Brückner Já­nos ké­pe­in ezek a hi­bák játs­­szák a fő­sze­re­pet, je­len­tés­szer­ve­ző erő­ként je­len­nek meg. Fest­mé­nye­in a szét­esett szí­nek és tu­da­to­san ala­csony­ra vett fel­bon­tás meg­ha­tá­ro­zó stí­lus­kép­ző elem: a min­den­nap­ok­ban do­ku­men­tum­ér­té­kű­ként ke­zelt fény­ké­pe­ink fe­lü­le­ti vál­to­zá­sa­i­nak esz­té­ti­ká­ja. A posztmodernitás fe­lü­let­kín­zá­sa.

A jól is­mert port­ré Brad Pittről vagy Angelina Jolie-ről szó sze­rint al­ko­tó­ré­sze­i­re esik szét a sze­münk előtt, és ez­zel a dekonstrukciós ak­tus­sal Brückner fes­té­sze­te mint­ha vis­­sza­kér­dez­ne a fény­ké­pe­zés prob­lé­má­já­ra: „Mi a fény­kép?” A fe­lü­let elő­tér­be vo­ná­sa, an­nak hi­bái se­gít­sé­gé­vel, rend­kí­vül erős esz­köz: ér­zé­kel­te­ti a mö­göt­tes tár­gyat és a ró­la ké­szült ké­pet, hogy utób­bi hi­bá­i­val el­ide­ge­nít­hes­se tu­laj­don­kép­pe­ni tár­gyát. A kép már nem an­nak a bi­zo­nyí­té­ka, hogy a raj­ta sze­rep­lő em­ber va­la­mi­kor a len­cse elé ke­rült, ha­nem sa­ját képiségének rom­ja, ta­nú­ja a je­len­tés­át­vi­tel si­ker­te­len­sé­gé­nek.

Ge­or­ge W. Bush, Vla­gyi­mir Putyin és Britney Spears port­ré­ján mint­ha egy má­sik fo­lya­mat­nak len­nénk ta­núi. To­la­ko­dó kö­zel­ség­ben áll­nak az ar­cok, min­ta túl kö­zel ment vol­na a ka­me­ra a fel­vé­tel ké­szí­té­se­kor, vagy még in­kább mint­ha túl­zot­tan rá­na­gyí­tot­tunk vol­na egy kép­re, bíz­va ben­ne, hogy a rész­le­tek nem ho­má­lyo­sod­nak majd el. Brückner mű­vé­szi esz­kö­ze itt mint­ha egy lé­te­ző kép­hasz­ná­la­ti di­na­mi­kát utá­noz­na: a kép­hez va­ló vég­te­len kö­ze­le­dés le­he­tet­len­sé­gét mu­tat­ná be, azt a ha­tárt, ahol a szem­lé­lő­nek min­den­kép­pen meg kell áll­nia, mert nin­csen rá mód, hogy be­lép­jen a kép­be. A nagy­ fel­bon­tá­sú esz­kö­zök csak a rek­lá­mok­ban csi­nál­nak tö­ké­le­tes ké­pe­ket.

A Tom’s Lucky Day (Tom sze­ren­cse­nap­ja) cí­mű kép egy ki­csit ki­lóg a töb­bi kö­zül. Gye­rek­ko­runk rajz­film­hő­se egy sze­ren­csés prog­ram­hi­ba foly­tán be­le­csúsz­ni lát­szik egy nő­be. Egy­más­ba ol­vad­nak a je­le­ne­tek, mint az álom­ban, és mint ak­kor, ami­kor két egy­szer­re meg­nyi­tott vi­de­ó­nál a le­ját­szó nem tud­ja töb­bet szét­vá­lasz­ta­ni az ada­to­kat.

Gár­do­nyi Lász­ló 

Comments

kommentek

Cimkék: