Kulturális-közéleti havilap | 2017


2014 május Képzőművészet


Gár­do­nyi Lász­ló: Port­rék ar­cok nél­kül – Jagicza Pat­rí­cia ké­pe­i­ről

Ha hi­he­tünk Arisz­to­te­lész­nek, és az em­ber tény­leg a leg­után­zóbb ál­lat, aki kis­gyer­mek ko­ra óta örö­mét le­li az után­zás­ban, és ép­pen ezál­tal ta­nul, ak­kor a port­ré a leg­gyö­nyör­köd­te­tőbb mű­faj­ok egyi­ke. Hi­szen nemcsak egy va­lós tár­gyat vagy he­lyet mu­tat meg, mint a csend­éle­tek és a táj­ké­pek, ha­nem egy hoz­zánk ha­son­ló va­ló­di em­bert, nemcsak kül­se­jét, ha­nem ha iga­zán jól si­ke­rült mű­ről van szó, egész ha­bi­tu­sát, pil­la­nat­nyi lel­ki­ál­la­po­tát. Eb­ből kö­vet­ke­ző­en nem le­het vé­let­len, hogy a port­ré szo­ro­san ös­­sze­forrt az arc­cal; a leg­sze­mé­lye­sebb egye­di meg­kü­lön­böz­te­tő je­gyünk­kel.

Jagicza Pat­rí­cia port­réso­ro­za­tában hát­tal áll­nak az ala­nyok, nem lá­tunk mást, mint ru­há­ju­kat és fri­zu­rá­juk egy ré­szét. Azo­no­sít­ha­tat­la­nok? Igen. Fel­is­mer­he­tet­le­nek? Nem. Ba­rá­ta­ik szá­má­ra biz­tos, hogy nem, hi­szen nem csak ak­kor is­mer­jük fel kö­ze­li is­me­rő­se­in­ket, ha pon­to­san szem­ben áll­nak ve­lünk, és jól lát­juk az ar­cu­kat. Fel­is­mer­jük őket a ma­gas­sá­guk­ról, já­rá­suk rit­mu­sá­ról, ar­ról az egye­di és meg­is­mé­tel­he­tet­len moz­du­lat­ról, ahogy meg­iga­zít­ják a ha­ju­kat, vagy fá­zó­san ös­­sze­húz­zák ma­gu­kon a ka­bá­tot. A ba­rát­ság ép­pen ezen fi­nom, utá­noz­ha­tat­lan moz­du­la­tok, a hang­szí­nek, ár­nya­la­tok is­mert­sé­gét és ott­ho­nos­sá­gát je­len­ti, ami­kor a „ki vagy?” kérdésre egy­ér­tel­mű, pon­tos és ért­he­tő fe­le­let az, hogy „én!”. Ja­gicza port­ré­in az át­la­gos né­ző kí­vül ke­rül ezen a kö­rön, és ne­ga­tív fel­is­me­ré­sén ke­resz­tül kény­te­len sa­ját hi­á­nyos tu­dá­sával a fest­mény anya­gi va­ló­sá­gá­val szem­be­sül­ni.

A luchadorákat (me­xi­kói masz­kos bir­kó­zó­nő­ket) áb­rá­zo­ló ké­pek más­hogy te­szik fel ugyan­ezt kér­dést: mit je­lent va­la­ki­nek len­ni? A maszk ősi esz­kö­ze az át­vál­to­zás­nak, hi­szen nemcsak el­ta­kar­ja az ar­cát vi­se­lő­jé­nek, ha­nem egyút­tal egy új sze­mé­lyi­sé­get, egy má­so­dik iden­ti­tást is ad ne­ki. Ki ta­gad­ná, hogy ezek az ál­ar­cot vi­se­lő, csem­pé­zett fal előtt ál­ló nők a ma­guk vá­lasz­tot­ta sze­re­pük­ben fel­is­mer­he­tő­k és meg­kü­lön­böz­tet­he­tő­k? Ha le­ven­nék a maszk­ju­kat, ép­pen fel­is­mer­he­tet­len­né, hét­köz­na­pi­vá vál­ná­nak, el­tűn­né­nek a tö­meg­ben. Az ő va­ló­di ar­cuk ez a fes­tett bőr, ez az, ami meg­kü­lön­böz­te­ti őket egy­más­tól és a vi­lág­tól.

A mú­ze­um fo­gal­ma lát­szó­lag ide­gen té­mánk­tól. Egy in­téz­mény, mely­nek fel­ada­ta, hogy gyűjt­se, véd­je, ku­tas­sa és ki­ál­lít­sa a mű­tár­gya­kat, mit ke­res­ne egy a sze­mé­lyi­ség és az arc kap­cso­la­tát vizs­gá­ló gon­do­lat­me­net­ben? Mi tör­té­nik ezen az öt ké­pen, ahol a port­ré­ala­nyok ar­cát rek­lám­szaty­rok ta­kar­ják? Négy mú­ze­um (Cent­re Pompidou, Tate, Essl Mu­se­um, Punta della Dogana) és egy könyv­ke­res­ke­dés (Walter König Buch­hand­lung) rek­lám­ja fe­di el az ar­co­kat, a sze­mé­lyi­ség biz­to­sí­té­kát eze­ken a ké­pe­ken. Ta­lán ott kell ke­res­nünk a meg­ol­dást, hogy a mú­ze­u­mok sa­ját már­ká­vá, brandekké vál­tak: sa­já­tos mű­gyűj­té­si és ki­ál­lí­tá­si tech­ni­ká­ik egy­ben stí­lus­je­gyek is, ame­lyek sza­va­tol­ják a tar­tal­mat, a ki­ál­lí­tott mű­al­ko­tás­ok mi­lyen­sé­gét. Ez­zel a már­ka­épí­tés­sel azon­ban óha­tat­la­nul együtt jár a rek­lám igé­nye is: fel kell épí­te­ni, tu­da­to­sí­ta­ni kell a fo­gyasz­tók­ban a ter­mék ne­vét, el­ér­he­tő­sé­gét. Di­va­tos­sá kell ten­ni. „Ne­ve, ha van, csak áru­véd­jegy”, ír­ta Jó­zsef At­ti­la, ez a véd­jegy azon­ban óha­tat­la­nul vis­­sza­hat ma­gá­ra a mű­re is: a Mona Lisa mást je­len­te­ne, ha nem a Louvre-ban len­ne ki­akaszt­va, és az Elgin-már­vá­nyok sem ha­tot­tak vol­na ilyen erő­sen a klas­­szi­ciz­mus­ra, ha ere­de­ti he­lyü­kön ma­rad­nak, Athén­ben. Ez a ha­tás azon­ban nem fel­tét­le­nül csak po­zi­tív le­het; egy gyűj­te­mény­ben len­ni vagy egy ki­ál­lí­tá­son sze­re­pel­ni egy­szer­re egy­faj­ta ér­tel­me­zés is, ami­től nem sza­ba­dul­hat sem a mű, sem az al­ko­tó­ja. A ku­rá­to­rok egy­ben ér­tel­me­zők és a mú­ze­u­mi tér urai is, amen­­nyi­ben meg­szab­ják, hogy mi és ho­gyan ke­rül­het a nyil­vá­nos­ság elé. A ki­fe­lé él­ve­ze­tet, prob­lé­ma­men­tes­sé­get su­gár­zó ki­ra­ka­tok mö­gött sú­lyos szak­mai vi­ták dúl­hat­nak, ér­dek­cso­por­tok ha­da­koz­nak, foj­to­ga­tó le­het a lég­kör a fo­lya­ma­tos, szük­ség­sze­rű meg­al­ku­vás­tól. Ahogy a rek­lám­szaty­rok sem en­ge­dik friss le­ve­gő­höz a port­rék ala­nya­it.

Comments

kommentek

Cimkék: