Kulturális-közéleti havilap | 2017


2014 szeptember Képzőművészet


Gárdonyi László: A hímzés igazsága – Sóvári Melinda „mazsu” munkáiról

A fény­ké­pe­zés fel­ta­lá­lá­sa elõtt két ki­tün­te­tett tech­ni­ka lé­te­zett az or­vo­si tu­dás to­vább­adá­sá­hoz el­en­ged­he­tet­len vi­zu­á­lis il­luszt­rá­ci­ók lét­re­ho­zá­sá­hoz. A réz­met­sze­tek a sok­szo­ro­sí­tott, míg az olaj­fest­mé­nyek a szín­he­lyes rep­ro­duk­ci­ók mé­di­u­mai vol­tak. Mind a két esz­köz azon­ban egyet­len nyil­ván­va­ló célt szol­gált: a lát­vány le­he­tõ­leg tor­zí­tás­men­tes tisz­ta­sá­gát, az­az­hogy ma­ga a mû­vé­szi esz­köz (te­hát a fes­ték és az ecset­vo­nás, il­let­ve a dúc) mi­nél lát­ha­tat­la­nabb, transzparensebb ma­rad­jon. A né­zõ ne a mû­vész ké­pes­sé­ge­i­re, ha­nem az áb­rá­zolt tárgy tu­laj­don­sá­ga­i­ra fi­gyel­jen. A kép bi­zo­nyí­tó ere­je ép­pen ezen a tö­rés­men­tes át­eresz­tõ­ké­pes­sé­gen mú­lott.

Só­vá­ri Me­lin­da „mazsu” ké­pe­in pon­to­san ez a prob­lé­ma, a mû­vé­szi mé­di­u­mok igaz­sá­gá­nak a kér­dé­se ke­rül a kö­zép­pont­ba. Szi­go­rú­an pro­fil­ból áb­rá­zolt ko­po­nyát lá­tunk, klas­­szi­kus olaj­tech­ni­ká­val ki­vi­te­lez­ve. Fel­tû­nõ ada­lék­nak, el­sõ lá­tás­ra ta­lán za­va­ró mo­men­tum­nak is tûn­het egy izom­ta­nul­mány a ha­lán­ték­nál, mely meg­szeg­ve a mû­vé­szi tech­ni­ka tisz­ta­sá­gá­nak klas­­szi­kus esz­mé­jét, rá van hí­mez­ve a vá­szon­ra. Itt nem csak ar­ról van szó, hogy az el­té­rõ anyag az el­té­rõ szö­ve­tet je­lö­li. A hím­zés­hez hasz­nált fo­nál szá­la, sa­ját tech­ni­ká­ja mi­att, le­ké­pe­zi az izom­ros­to­kat. Ez­zel nem csak ki­egé­szí­ti a mû fes­tett ré­szét, ha­nem fi­nom el­len­té­tet is ké­pez ve­le: az olaj­fes­ték csak áb­rá­zol, op­ti­kai le­kép­zé­sen ke­resz­tül, a hím­zés azon­ban struk­tu­rá­lis azo­nos­sá­got is mu­tat. Ha­son­ló gon­do­lat­tal ját­szik a Ve­sék so­ro­zat is. A ve­se­pi­ra­mi­sok hím­zett meg­for­má­lá­sa fi­no­man el­len­pon­toz­za az erek há­rom­di­men­zi­ós raj­zát.

A fo­nál má­sik fel­hasz­ná­lá­sát mu­tat­ja az Éb­re­dés so­ro­zat szem­go­lyó-áb­rá­zo­lá­sa. A köz­vet­len frontalitásból, a kör­nye­zet (szem­héj, szem­öl­dök) tel­jes el­ha­gyá­sá­val ké­szült kép mint­ha egy­szer­re idéz­né Ledoux besan­coni szín­ház­ról ké­szült lát­vány­ter­vét és Magritte Ha­mis tü­kör cí­mû mû­vét. A tisz­te­let­adás mel­lett azon­ban Só­vá­ri mû­ve túl is lép elõ­de­in: a szem szá­má­ra nem az ér­te­lem ér­zé­ke, ami jég­hi­deg, ra­ci­o­ná­lis pil­lan­tá­sá­val ké­pes a vi­lá­got meg­is­mer­ni, ha­nem egy na­gyobb rend­szer ré­sze. A fes­tett íri­szen vé­gig­fu­tó hím­zés nemcsak esz­té­ti­kai erõ­vel bír, ha­nem a fest­mény sík­já­ból ki­ló­gó szá­lak fo­lya­ma­to­san em­lé­kez­te­tik a né­zõt az or­ga­ni­kus egész­re, amik­hez ké­pest és ame­lyek se­gít­sé­gé­vel ké­pes a szem be­töl­te­ni funk­ci­ó­it: lát­ni és ér­zé­se­ket köz­ve­tí­te­ni.

A prob­lé­mát leg­ár­nyal­tab­ban ta­lán a Ta­lál­ko­zás cí­mû kép mu­tat­ja meg. A hím­zett sár­ga ko­rong és a sö­tét tex­til­nyo­mat vég­te­le­nül fi­nom kap­cso­lat­ban áll egy­más­sal. A nyo­mat szó sze­rint ért­ve nem más, mint a fo­nal­nak a ké­pe, ugyan­ak­kor sa­ját ma­ga is kép, ami kon­tex­tus­ba he­lye­zi és ér­tel­me­zi a ko­ron­got. Így vá­lik az nap­pá, míg a nyo­mat egy ba­rok­kos temp­lom­to­ron­­nyá vagy lep­lek­be bur­ko­ló­zó nõ­vé. A nap azon­ban nem csak a ké­pi lo­gi­ka sze­rint vi­lá­gít­ja meg az ala­kot: sa­ját anya­gi­sá­gát is meg­mu­tat­ja: amit ott csak „a nyo­más ál­tal ho­má­lyo­san”, itt szín­rõl szín­re lá­tunk.

+I¦übred+I¦üs I-III tif ff_fmt

vese2 tif ff nagy_fmt

k+TČt+I¦ült+U¦änc2-n tif ff_fmt

szem-hU¦ämzt¦îs2 ff_fmt

fel+I¦übred+I¦üs(VI ff_fmt

Comments

kommentek

Cimkék: