Kulturális-közéleti havilap | 2017


2014 október Képzőművészet


Gárdonyi László: Álom­ké­pek – Lász­ló Me­lin­da mű­ve­i­ről

Tü­né­keny, álom­sze­rû vi­lá­got tár­nak elénk ezek a mû­vek. Pil­la­nat­ra mint­ha fel­de­ren­ge­né­nek kü­lön­bö­zõ, egy­más­tól na­gyon tá­vol esõ em­lé­kek: ré­gi sze­rel­mek, ké­pek, mú­ze­u­mok. Az egyik ké­pen ta­lán Lé­da és a hat­­tyú lát­ha­tó, Ru­bens fest­mé­nye után, mint­ha a nagy fe­ke­te folt az ár­nyék len­ne, amit az is­te­ni ma­dár szár­nya ve­tett va­la­mi is­me­ret­len fény­for­rás mi­att. Lát­juk a szé­les há­tat, és kö­vet­ve a klas­­szi­kus test­ká­nont, a fe­nék dom­bo­ru­la­tát és a vas­tag com­bot, ahogy meg­nyí­lik és egy­ben a láb­szá­rá­val a pár­ja fe­lé for­dul, két­ér­tel­mû (egy­szer­re tar­tóz­ko­dó és in­ger­lõ) moz­du­lat­tal.

Ta­lán Schiele ölel­ke­zõ pár­ja le­he­tett a tá­vo­li, nem is biz­tos, hogy tu­da­tos elõ­ké­pe an­nak a so­ro­zat­nak, ami egy ero­ti­kus ál­mot me­sél­ne el. Nem­csak a két alak, a né­ha csak sö­tét ár­nyék­ként meg­je­le­nõ fér­fi és a göm­bö­lyû tes­té­rõl fel­is­mer­he­tõ nõ ga­ba­lyod­nak egy­be, ha­nem a vo­na­lak is, amik meg­for­mál­ják õket. A so­ro­zat má­so­dik da­rab­ján pusz­tán egy oda­ve­tett fur­csa vo­nás jel­zi a nõi mell for­má­ját, és így ad ér­tel­met a szin­te üres la­pon ka­var­gó együt­tes­nek.

A ké­pi ele­mek egyéb­ként is haj­la­mo­sak tel­je­sen kü­lön­ál­ló éle­tet él­ni, nem az áb­rá­zolt test, ha­nem a rajz lo­gi­ká­ját kö­vet­ni. Ami a hat­­tyú és Lé­da alak­já­nál még ér­tel­mez­he­tõ volt va­la­mi­lyen ve­tett ár­nyék­ként, eb­ben a so­ro­zat­ban már önál­ló élet­re kel, hogy be­fész­kel­je ma­gát a leg­vá­rat­la­nabb he­lyek­re: tel­je­sen be­bo­rít­ja az alul fek­võ fér­fi tes­tét, hogy a rá­om­ló, csak kör­vo­na­lá­val jel­zett nõ­alak szó sze­rint ki­ra­gyog­has­son a kont­raszt­tól. Más­hol az ül­ve ös­­sze­si­mu­ló pár ha­sá­nál, mint va­la­mi kö­zös, me­leg ti­tok la­pul meg, in­kább erõ­sít­ve az in­tim han­gu­la­tot, mint a be­ál­lí­tás ál­tal dik­tált fény­vi­szo­nyo­kat. A so­ro­zat utol­só da­rab­ján, az arc nél­kü­li nõ váll­vo­na­lá­nak ket­tõs meg­ol­dá­sa egy pil­la­nat­ra a moz­du­lat il­lú­zi­ó­ját idé­zi fel, mint­ha két test­tar­tás csúsz­na egy­be, ame­lyek kö­zött a szem­lé­lõ nem ta­lál­hat­ja meg a nyug­vó­pon­tot, ha­nem te­kin­te­té­vel fo­lya­ma­to­san hin­táz­tat­nia kel­le­ne az ala­kot.

A lát­vány in­sta­bi­li­tá­sa a fõ té­má­ja an­nak a négy szür­ke, fe­ke­te kép­nek, amik a moz­du­lat­fá­zi­sok he­lyett a ké­pi abszt­rak­ci­ót he­lye­zik szem­be a te­kin­tet vá­gyott tár­gyá­val. Mind a négy ké­pen hang­sú­lyos, vas­tag fe­ke­te gör­be ural­ja a sí­kot. Az el­sõn mint­ha a hát­tal ülõ, fel­sõ­tes­té­vel el­for­du­ló nõi test szé­lét je­löl­né, a má­so­di­kon ta­lán egy le­eresz­tett haj­fo­na­tot, hogy a má­sik két ké­pen már a tel­jes abszt­rak­ció ha­tá­rát sú­rol­ja. De még­sem bil­len át a mû: Lász­ló Me­lin­da ké­pei, mint a Rorschach-tesztben, em­lé­ke­ket ak­ti­vál­nak. El­ru­gasz­kod­nak er­rõl a vi­lág­ról, de so­sem hagy­ják el tel­je­sen.

1

2

3

4

5

6

7

Comments

kommentek

Cimkék: