Kulturális-közéleti havilap | 2017


2017 február Archívum, Képzőművészet


Gárdonyi László: Hiper-/szür-/pszeudoreális Nyári István festményeiről

Minden rajongás, ami nem valami absztraktumra irányul,
 beteges, ennélfogva gyöngeség, s megvetendő.
(Baudelaire)

Nyári István képein hagyományok keverednek. A nyugati festészet meghatározó stílusáramlatai és idézetei alkotnak bennük egyedi amalgámot, amely egyszerre mutat szoros kapcsolatot a klasszikus művészettörténettel, és szakítja szét annak megszokott narratíváját a kortárs vizuális kultúrára tett kikacsintásokkal.

A Siegfried megkóstolja a mérgező italt a Der Nibelungen című Fritz Lang (1924) filmben című képen a híres jelenetet egy csillogó, bőr fétisruhába és maszkba öltözött nő nézi. A jelenet beállításának alapja Diego Velázquez Vénusz tükörrel (Rokeby Vénusz) című műve, csak most szemből látjuk az elfekvő testet, és a tükröt tartó Cupido helyén LCD-képernyő áll, azon pörög a modern filmgyártás egyik klasszikusa. Ami a barokk festészetben a csupasz női test természetes szépségének önmagára eszmélése volt, Nyári festményén vágyfokozó jelmez, ami nem is önmaga csodálatában, hanem saját kultúrtörténetében merül el. A barokk naiv szépsége itt mint kulturális és erotomán fetisizmus lepleződik le, a „természetes” fogalmának mesterkéltségeként.

A Benjámin II. Lajos királyként című festmény is ugyanezekkel a relációkkal játszik. A festő fia, Benjámin, mint II. Lajos pózol egy montázs előtt, amelynek középpontjában a király egyik díszletépülete, a neuschwansteini kastély áll. Az épületet a legtöbb ember – méltatlanul – nem mint a 19. századi romantikus építészet egyik kiemelkedő példáját ismeri, hanem mint a Disney álomgyár logóját és emblémáját. Azét a Disney-ét, amelyik 2012-ben megvette a Star Wars-univerzum jogait a LucasArtstól, így a mai kor átlagembere számára a fénykardok, a lázadó pilóta, a zombi Mickey egér tökéletesen és logikusan illeszkedik a neuschwansteini kastélyhoz. A kultúrtörténet furcsa fintora, hogy ebben a kontextusban éppen II. Lajos a zavaró és értelmezhetetlen elem, aki/ami nem illik a képbe.

A Szarvasvadász című sorozat is idézetekkel dolgozik. Itt azonban nem a hasonló című film (A szarvasvadász, 1978, rendezte Michael Cimino) adja a legfontosabb alapot, hanem Aktaión története, a vadászé, akit Artemisz istennő szarvassá változtatott, hogy végül saját kutyái tépjék szét. A sorozat második képe azt a kérdést teszi fel, amelyről az eredeti mítosz hallgat, azazhogy a kutyák felismerték-e tévedésüket, és meggyászolták-e gazdájukat, akinek gyilkosai lettek.

Nyári technikája és stílusa még jobban kiemeli a festmények valóságon túlmutató jellegét. Az akrilfesték lehetőséget teremt arra, hogy a művek a fényképek realitásauráját húzzák magukra, így a „mintha élne” Albertitől származó élménye/követelménye a fotorealizmus hiperrealitásában kifordul önmagából, és olyan hatást kelt, mintha Nyárinak sikerült volna valahogy a művészettörténeti emlékeit és kultúrakritikáját fényérzékeny anyagra vetítenie.

Comments

kommentek

Cimkék: