Kulturális-közéleti havilap | 2017


2015 november Képzőművészet


Gárdonyi László: Me­se, tör­té­ne­lem és iró­nia

Rác­mol­nár Sán­dor mû­ve­i­rõl

Rác­mol­nár Sán­dor Gyer­mek­ko­ri hi­e­rog­li­fák cí­mû mû­ve kulcs­fon­tos­sá­gú az élet­mû egé­szé­nek a meg­ér­té­se szem­pont­já­ból. A több mint húsz éven ke­resz­tül (1992–2012) gyûj­tö­ge­tett és ren­dez­ge­tett fi­gu­ra­hal­maz egy­szer­re utal vis­­sza iro­ni­ku­san a gye­rek­kor me­sé­i­re és az egyip­to­mi hi­e­rog­li­fák­ra, mint a böl­cses­ség szim­bó­lu­ma­i­ra, az eu­ró­pai kul­tú­ra ho­mok alá ve­szõ arkhéjára. Ahogy a gye­rek já­ték köz­ben a kis fröccs­ön­tött fi­gu­ra mö­gé lát, hogy tel­jes tör­té­ne­te­ket tud­jon el­me­sél­ni, úgy a mû né­zõ­je is hir­te­len va­la­mi más­nak, szó sze­rint szim­bó­lum­nak, ma­gán túl­mu­ta­tó ér­tel­mû logogrammának ol­vas­sa. A sza­bad já­ték az ér­te­lem­adás­sal és en­nek ha­tá­rai a mû szer­ves ré­szét ké­pe­zik, szin­te szá­mít a be­fo­ga­dó ilyen vi­sel­ke­dé­sé­re, ahogy meg­cá­fol­ja a nagy el­mé­le­te­ket egy egy­sze­rû gesz­tus­sal: a fi­gu­rák kö­zöt­ti el­vá­lasz­tó sá­vok ere­de­ti­leg ugyan­olyan já­té­kok, mint ma­guk a fi­gu­rák: ma­rok­kó­pál­ci­kák. A ter­mé­sze­tük­nél fog­va ha­son­ló ele­mek a kész ké­pen már csak mint el­vá­lasz­tó je­lek, az ol­va­sást segítõ se­géd­vo­na­lak tûn­nek fel, csak ak­kor nye­rik el va­ló­di je­len­té­sü­ket, ami­kor a né­zõ ész­re­ve­szi va­ló­di ter­mé­sze­tü­ket, és meg­ér­ti az egész mû konst­ru­ált vol­tát.

A fa­lap­ok­ra fes­tett Grimm-me­se­je­le­ne­tek ugyan­eb­ben a mû­vé­szi tér­ben mo­zog­nak. A be­fo­ga­dó­nak egy­szer­re kell ma­ga­biz­to­san és tu­da­to­san fel­is­mer­nie a fel­hasz­nált anya­gok és stí­lus kel­tet­te nosz­tal­gi­kus ér­zé­se­ket, va­la­mint meg­ér­te­nie a me­se pon­tos szü­zsé­je se­gít­sé­gé­vel a je­le­ne­tet. A me­se és a lát­szat­ra na­iv stí­lus szo­ro­san ös­­sze­fo­nód­nak, a ké­pek azon­ban va­la­mi ki­mond­ha­tat­la­nul ké­nyel­met­len ér­zést kel­te­nek. Hi­ány­zik ugyan­is be­lõ­lük a me­se meg­nyug­ta­tó funk­ci­ó­ja: eze­ken a je­le­ne­te­ken nem le­het el­szen­de­red­ni. A far­kas ha­lá­lán ör­ven­de­zõ kecs­ke­gi­dák nem csak ug­rán­doz­nak. Számonkérõ fe­ke­te sze­mük­kel ki­néz­nek a kép­bõl, hogy õszin­te­ség­re kény­sze­rít­sék a né­zõt: ké­pes-e fel­hõt­le­nül örül­ni egy élet (eb­bõl a szem­pont­ból mind­egy, mi­lyen élet) vé­gé­nek. Szi­go­rú fronta­li­tásban áll a mos­to­ha­anya is a mág­lyán: ru­há­já­ba, ha­já­ba be­le­kap a láng, ahogy a né­zõ is a me­sék meg­nyug­ta­tó vi­lá­ga mö­gül a bo­szor­kány­ül­dö­zé­sek ké­pe­it lát­ja elõ­búj­ni.

A Grimm-me­sék ké­pei kö­zött ki­vé­te­les he­lyet fog­lal el Az üveg­hegy. A me­sés, se­hol nem lé­te­zõ hely több­ször is vis­­sza­tér, a me­se­kör­nye­zet­bõl ki­ra­gad­va elõ­ször mint a hol­nap bi­zony­ta­lan­sá­gá­nak a szim­bó­lu­ma­ként je­le­nik meg, hogy az­tán a lát­ha­tó táj­kép, majd en­nek hi­á­nya­ként fel­mu­ta­tott sem­mi­ként a je­len­tés me­ta­fo­rá­já­vá vál­jon.

Ha a be­fo­ga­dó ké­nyel­met­le­nül ér­zi ma­gát a kecs­kék örö­mét néz­ve, ak­kor nin­csen szó ar­ra az ér­zés­re, amit a Ná­ci szu­ve­ní­rek kel­te­nek. A kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­rok be­já­ra­tát lát­hat­juk mind­egyik ké­pen, az is­mert (ál)na­iv stí­lus­ban, fa­la­pon, mint­ha csak va­la­mi ked­ves pász­tor­idillt áb­rá­zol­ná­nak. Az ap­ró fe­hér fel­hõk csak még vi­dá­mab­bá te­szik az eget Gross-Rosen egyéb­ként ma­ku­lát­lan tisz­ta­sá­gú be­já­ra­ta elõtt, ahol az ud­var tisz­ta, az ab­la­kok pe­dig olyan hí­vo­ga­tó­an csil­log­nak, mint az ál­ta­lá­nos is­ko­lás ol­va­só­köny­vek il­luszt­rá­ci­ó­i­ban. Az Erica tá­bor be­já­ra­ta, amely for­má­já­ban és be­ál­lí­tá­sá­ban Tiberius di­a­dal­ív­ét idé­zi, egy idil­li er­dõ­rész­let­re nyí­lik. Pe­dig a ké­pek nem tit­kol­nak el épí­té­sze­ti­leg sem­mit: a mauthauseni épü­let jobb szár­nyán, a fal te­te­jén ott fut vé­gig a szö­ges­drót, a né­zõt pe­dig agyon­sújt­ja a fe­szült­ség, ami a ké­pek­bõl árad.

 

Comments

kommentek

Cimkék: