Kulturális-közéleti havilap | 2017


2015 december Képzőművészet


Gárdonyi László: Vé­get nem érõ ku­ta­tás

Szigethy An­na mû­ve­i­rõl

Szigethy An­na mû­vei egy­szer­re dokumentaristák és konstrukcionalisták. Do­ku­men­tál­nak, amen­­nyi­ben a rész­le­tek – le­gye­nek azok la­kó­te­le­pi épü­le­tek vagy port­rék – meg­örö­kí­te­nek, és tel­jes vi­lá­go­kat épí­te­nek fel, hi­szen be­mu­ta­tá­suk nem egy­sze­rû egy­más mel­lé ren­de­zés és ren­de­lés, ha­nem tel­jes, az adott hel­­lyel ér­zé­keny össz­hang­ban ál­ló ins­tal­lá­ció. A Fu­gá­ban lát­ha­tó La­kó­te­lep ki­ál­lí­tás is – amely akár egy egy­sé­ges mû­ként is ér­tel­mez­he­tõ – er­re a ket­tõs­ség­re apel­lál. Ön­ma­gá­ban ki­emel­ke­dõ je­len­tõ­sé­gû az élet­mû­ben a té­ma: a nagy­vá­ros­ok szö­ve­tén be­lü­li „nem he­lyek” egyik ha­tár­ese­te, a szo­ci­a­lis­ta ipa­ro­sí­tott élet em­ber­gyár-kör­nye­ze­te. Szi­gethy fog­lal­ko­zott már a poszt­mo­dern „nem hely”-ekkel 2014-ben, ami­kor a nagy­vá­ros­ok mel­let­ti hi­per­mar­ke­tek par­ko­ló­it, ál­lo­má­sa­it és lo­gisz­ti­kai köz­pont­ja­it fo­tóz­ta, mint el­ha­gyott hely­szí­ne­it egy olyan bûn­tény­nek, amely le­het, hogy so­ha­sem tör­tént meg.

A fu­ga­be­li ké­pek azon­ban hang­sú­lyo­zot­tan tör­té­ne­ti konst­ruk­ci­ók, amen­­nyi­ben a múlt épí­tett kör­nye­ze­te: a ber­li­ni Stalinalle (mai Karl Marx Alle), a bu­da­pes­ti Óbu­dai la­kó­te­lep, va­la­mint a du­na­új­vá­ro­si és pé­csi urán­vá­ro­si épü­le­tek je­len­nek meg raj­tuk. A mai la­kó­te­le­pek­hez fû­zõ­dõ at­ti­tû­dök azon­ban megtévesztõek: ugyan­ezek az épü­le­tek a jobb élet re­mé­nyét és egy rend­szer büsz­ke ön­tu­da­tát fe­jez­ték ki az öt­ve­nes-hat­va­nas évek­ben. Ez az ön­el­lent­mon­dás (mai szem­mel néz­ve leg­alább­is) Szi­gethy mû­vé­ben két egy­más­sal szem­be for­dí­tott te­kercs­ben je­le­nik meg: az egyi­ken a la­kó­te­le­pi épü­le­tek alap­raj­zai lát­ha­tó­ak, le­nyo­ma­ta­ként a ter­ve­zõ ra­ci­o­na­li­tás vo­lun­ta­ris­ta hübriszének, a má­si­kon pe­dig te­rí­tõk, ame­lyek gé­pi ere­de­tü­ket el­rejt­ve kéz­mû­ves for­ma­vi­lá­gú­nak akar­nak lát­sza­ni, ta­lán azért, hogy meg­idéz­zék a ház­gyár elõt­ti ott­hon va­ló­di ott­ho­nos­sá­gát (heimisch). Hi­ány­zik azon­ban be­lõ­lük az ott­hont va­ló­ban ér­té­kes­sé te­võ rész­le­tek va­rá­zsa: a kéz­mû­ves ha­tás kö­zel­rõl szem­lél­ve el­tû­nik, és nyil­ván­va­ló­vá vá­lik a rasz­te­res egyenminta.

A La­kó­te­lep füg­göny (ko­ráb­ban már a Bán­ki If­jú­sá­gi Köz­pont­ban be­mu­ta­tott) da­rab­ja is eh­hez a kon­cep­ci­ó­hoz csat­la­ko­zik: a füg­göny ma­ga egy öt­ve­nes évek­be­li berlini la­kó­te­le­pi be­já­ra­tot áb­rá­zol. A ké­pen áb­rá­zolt do­log és a kép hor­do­zó­anya­ga így pár­hu­za­mos funk­ci­ó­val bír: ahogy a füg­göny­mo­li­nó el­ta­kar­ja a mö­göt­te lé­võ te­ret, ugyan­úgy ta­kar­ta el a szo­ci­a­lis­ta re­a­lis­ta épí­té­szet for­ma­kép­zé­se a funk­ci­ót, és adott gyár­ra vagy ép­pen hi­va­tal­ra ha­son­lí­tó be­já­ra­tot a la­kó­há­zak­nak, el­rejt­ve ez­zel a mö­göt­te zaj­ló éle­tek va­ló­di mi­nõ­sé­gét.

Ezen mû­vek hi­deg tár­sa­dal­mi-tör­té­ne­ti ra­ci­o­na­li­tá­sá­val éle­sen áll szem­­ben Szigethy ko­ráb­bi ins­tal­lá­ci­ó­ja: a Nõk, port­rék, pon­gyo­lák. A 2013-ban a Kiscelli Mú­ze­um­ban be­mu­ta­tott anyag té­má­ja ugyan­úgy az egyén és a kö­zös­ség vi­szo­nya, azon­ban ott mind­ez a nõi lé­ten és az in­ti­mi­tá­son ke­resz­tül bon­ta­ko­zott ki. A pon­gyo­la ha­tár­eset, az in­tim és a kö­zös­sé­gi szfé­ra ha­tá­rán áll, hi­szen ott­hon, de fé­lig zárt te­rek­ben is, mint a gan­gon vagy az aj­tó­ban, el­fo­ga­dott nõi ru­ha­da­rab. A fe­mi­nin né­zõ­pont fe­lõl lesz ért­he­tõ a vá­ros em­lé­ke­ze­te és a dokumentarista fo­to­grá­fia vi­szo­nya az Edit ké­pei címû vagy a Gudrunról ké­szült so­ro­zat­ban, amely egy friedrich­stadt­palastbéli tán­cos­nõ éle­tét és a vá­ros­sal, tör­té­nel­mi ese­mé­nyek­kel ös­­sze­füg­gõ él­mé­nye­it dol­goz­za fel. Mind a két so­ro­zat­ra jel­lem­zõ a je­lent múlt­tá kon­ver­tá­ló at­ti­tûd, amely szí­nek­ben és anyag­hasz­ná­lat­ban mu­tat­ko­zik meg leg­erõ­tel­jes­eb­ben. Sophie Müller port­réi azon­ban nem port­rék: csend­éle­tek. Szigethy azo­kat a tár­gyi kons­tel­lá­ci­ó­kat fo­tóz­ta, ame­lye­ket ala­nya pusz­ta lé­te­zé­se hagy ma­ga után: az­az spon­tán csend­éle­te­ket. Az utol­só so­ro­zat az Anyu cí­met vi­se­li. Ins­tal­lá­ci­ós da­rab­ja egy bár­son­­nyal be­vont szo­ba­rész­let, a min­dent be­vo­nó anyai sze­re­tet szim­bó­lu­ma, a pu­ha gye­rek­ko­ri évek tár­gyi ki­ve­tü­lé­se.

Comments

kommentek

Cimkék: