Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Ról-ről


Gyõrffy Iván – Bûnös város

2002 víz­ke­reszt­jén egy he­lyi lap glo­bá­lis bom­bát rob­ban­tott: köz­zé­tet­te leg­újabb ok­nyo­mo­zó ri­port­so­ro­za­tá­nak el­sõ da­rab­ját. A la­pot Bos­ton Globe-nak hív­ták, a „pu­ri­tán vá­ros”-nak is be­cé­zett nyu­ga­ti par­ti te­le­pü­lés be­fo­lyá­sos, he­lyi ér­de­kû or­gá­nu­ma volt, és ma is az, ám év­ti­ze­dek óta ren­del­ke­zik egy nem csu­pán ma­gyar szem­mel irigy­lés­re mél­tó egy­ség­gel. Ref­lek­tor (Spotlight) ne­vû rész­le­ge költ­sé­get és fá­rad­sá­got nem kí­mél­ve ered a szaf­tos ügyek nyo­má­ba, az új­ság­írók akár hó­na­po­kig õr­lõd­nek egyet­len ri­port rész­le­te­in, hogy az­tán mind­ös­­sze egy-két cikk­ben ad­ja­nak szá­mot ku­ta­tá­suk ered­mé­nyé­rõl. Hogy an­nak ide­jén nem így tör­tént, az sok egy­más­sal ös­­sze­füg­gõ kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai és jo­gi té­nye­zõ össz­já­té­ka – a be­ha­ran­go­zó ri­por­tot egy éven be­lül mint­egy hat­száz to­váb­bi cikk kö­vet­te, szár­nya­i­ra kap­ta a vi­lág­saj­tó, év­ez­re­des in­téz­mé­nye­ket ren­ge­tett meg, és ter­mé­sze­te­sen film­fel­dol­go­zá­sa is szü­le­tett.

A Spotlight – Egy nyo­mo­zás rész­le­tei an­nak el­le­né­re nem szok­vá­nyos mo­zi, hogy a leg­utób­bi víg­já­té­ká­val óri­á­si kri­ti­kai bu­kást el­köny­ve­lõ ren­de­zõ, Tom McCarthy és a bul­vá­rért ki­ál­tó té­ma egy­aránt er­re pre­desz­ti­nál­ta vol­na. A pa­pi pedofília ször­nyû él­mé­nyét ha­tás­kel­tõ sze­mé­lyi­ség­raj­zok­ban is fel le­he­tett vol­na skic­cel­ni – igaz, Almodóvar ezt már el­kö­vet­te. Egy­ház­el­le­nes ki­ált­vány is kön­­nyen vál­ha­tott vol­na be­lõ­le – a gye­re­ke­ket meg­ron­tó pa­pok fe­let­te­sei nem csu­pán tud­tak az ese­tek­rõl, de a bûn­is­mét­lés­re is le­he­tõ­sé­get biz­to­sí­tot­tak. Tár­sa­dal­mi sza­tí­ra­ként sem lett vol­na utol­só film­re vin­ni – „ha egy egész fa­lu kell ah­hoz, hogy fel­ne­vel­jen egy gye­re­ket, egy fa­lu kell ah­hoz is, hogy meg­ront­sa”, fo­gal­maz­za meg az ál­do­za­to­kat kép­vi­se­lõ ügy­véd, Mitchell Ga­rabedian az osz­tat­lan fe­le­lõs­ség té­zi­sét. Mi­chael Rezendes, a Ref­lek­tor ak­ko­ri csa­pa­tá­nak egyet­len, ma is az ok­nyo­mo­zó rész­leg­nél dol­go­zó tag­ja – akit a film­ben Mark Ruffalo ala­kít ön­emész­tõ hi­te­les­ség­gel – eh­hez a film­adap­tá­ció kap­csán még hoz­zá­te­szi: nem hi­á­ba hív­juk Bos­tont „Ame­ri­ka leg­na­gyobb kis­vá­ro­sá­nak”, itt min­den­ki is­mer min­den­kit. A kol­lek­tív cin­kos­ság vet­te kö­rül eze­ket az ese­te­ket, hi­szen a szer­kesz­tõ­séggel át­el­len­ben lé­võ fiú­kol­lé­gi­um­ban, ahol az új­ság­írók, szer­kesz­tõk egy ré­sze ta­nult, min­den­ki hal­lott el­sut­to­gott rém­tör­té­ne­te­ket, so­kan is­mer­tek egy­ko­ri ál­do­za­to­kat, egész ügy­vé­di ipar­ág szer­ve­zõ­dött a pe­ren kí­vü­li „fáj­da­lom­dí­jak” be­gyûj­té­sé­re a ka­to­li­kus egy­ház­tól, és így to­vább. Tom McCarthy film­jé­nek meg­rá­zó- és szem­lél­te­tõ­ere­je azon­ban – mi­köz­ben a fen­ti ada­lék­anya­gok­ból nem egyet kis ada­gok­ban hoz­zá cse­peg­tet – az esz­köz­te­len­ség­ben rej­lik, és a sa­já­tos szem­szög­ben: nem az ál­do­za­tok, de nem is az el­kö­ve­tõk arc­­di­na­mi­ká­ját, sors­tra­gé­di­á­ját, va­ló­di vagy fik­tív jel­le­mét ta­nul­má­nyoz­zuk a két órát is meg­ha­la­dó film­idõ zö­mé­ben, ha­nem az ok­nyo­mo­zók egyi­ké­vé sze­gõ­dünk.

Ter­mé­sze­te­sen egy sor (zsur­na­lisz­ta)drá­mát az em­lé­ke­ze­tünk­be idéz­he­tünk a már nem is an­­nyi­ra kö­zel­múlt­ból, me­lyek nyi­lat­ko­za­ta­ik sze­rint a ren­de­zõ mel­lett a sze­rep­re ké­szü­lõ egyes szí­né­sze­ket, köz­tük a Ref­lek­tor-csa­pat ve­ze­tõ­jét ala­kí­tó Michael Keatont is meg­ih­let­ték. Az el­nök em­be­rei, a JFK – A nyi­tott dos­­szié, a Lap­zár­ta (ben­ne Mi­chael Keatonnal), a Frost/Nixon vagy a Good Night, and Good Luck (ben­ne az epi­zo­dis­ta ren­de­zõ­vel) és még jó né­hány film je­le­ne­tei, be­ál­lí­tá­sai, de leg­fõ­kép­pen a (meg­al­ku­vá­sok­tól sem men­tes) tény­fel­tá­ró at­ti­tûd gyak­ran te­szi tisz­te­le­tét itt is. Leg­in­kább azon­ban a hó­na­po­kig for­ga­tott „werkfilm” árul­na el a leg­töb­bet a Spotlight ké­szí­té­sé­nek me­tó­du­sá­ról, ezt a for­ga­tó­könyv fej­lesz­té­sé­nek ide­jén, il­let­ve a Globe al­kal­ma­zot­ta­i­nak be­cser­ké­szé­se­kor ve­het­te vol­na cel­lu­lo­id­ra vagy di­gi­tá­lis nyers­anyag­ra a stáb. Tom McCarthy és Josh Singer min­den lé­te­zõ sze­mél­­lyel fel­vet­te a kap­cso­la­tot és in­ter­jút ké­szí­tett, aki­nek kö­ze volt az ügy­höz, és haj­lan­dó volt meg­szó­lal­ni, ám a szkript még­sem ful­lad be­le a rész­le­tek­be. A szí­né­szek sze­mé­lye­sen „áll­tak rá” az egy­tõl egyig va­lós ala­kok­ról min­tá­zott szer­kesz­tõk­re, ri­por­te­rek­re: Rachel McAdams még egy­ko­ri fri­zu­rá­ját, öl­töz­kö­dé­sét, ék­sze­re­it, sõt író­asz­ta­la pon­tos el­ren­de­zé­sét is le­má­sol­ta a Ref­lek­tor-mun­ka­társ Sacha Pfeiffernek, Mark Ruffalo a por­tu­gál szár­ma­zá­sú Rezendes új­ság­írói mód­sze­rei mel­lett még a düh­ki­tö­ré­se­i­re is kí­ván­csi volt, hogy pre­cí­zen hoz­has­sa a sze­mé­lyi­sé­gét, Michael Keaton az eny­he bos­to­ni ak­cen­tus és jel­leg­ze­tes hang­hor­do­zás elõ­buk­ka­ná­sát ta­nul­má­nyoz­ta Walter Ro­bin­so­non. De a kí­vül­rõl, Flo­ri­dá­ból ér­ke­zõ új fõ­szer­kesz­tõ, Marty Baron is élet­hû­en de­bü­tál Liev Schreiber ala­kí­tá­sá­ban: õ az, aki a zárt bos­to­ni kö­zös­ség írat­lan sza­bá­lya­it és el­hall­ga­tott tit­ka­it ké­pes új meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lyez­ni, rá­uszít­va a va­dász­ebe­ket a nyo­ma­it ra­va­szul el­tün­te­tõ (bí­bor)vö­rös ró­ká­ra. Eb­bõl is egy­ér­tel­mû­en lát­szik: bár akad­nak ki­ug­ró szí­né­szi tel­je­sít­mé­nyek – Mark Ruf­falót vagy Rachel McAdamst, Mi­chael Keatont vagy a Garabedian ügy­vé­det ját­szó Stan­ley Tuccit fel­tét­le­nül ér­de­mes ki­emel­ni –, a Spot­light ti­pi­kus „ensemble”-dráma: egy­sé­gé­ben az erõ.

Ugyan nem bõ­vel­ke­dik iz­gal­mak­ban, a di­rek­tor úgy tud­ja elõ­ad­ni tör­té­ne­tét, hogy az oko­za­tok fe­lõl vis­­sza­fej­tett nyo­mo­zás ap­ró rész­le­tei is em­lé­ke­ze­te­sek le­gye­nek. Egy tá­vol­ba sza­kadt, si­ke­res kar­ri­ert be­fu­tó csa­lád­apa ar­ca, akit haj­da­ni osz­tály­tár­sa, a szer­kesz­tõ bír szó­ra: ahogy fel­sza­kad­nak az em­lé­kek, fel­szí­nes ma­ga­biz­tos­sá­ga meg­tö­rik, és az ele­gáns ét­te­rem­ben kön­­nyek ön­tik el. Az új­ság­író­nõ a nagy­ma­má­ja ke­zé­be ad­ja a sok-sok mun­ka­óra, sõt mun­ka­hó­nap ered­mé­nyét, a le­lep­le­zõ cik­ket: a na­pon­ta több mi­sét is lá­to­ga­tó, val­lá­sos szer­ve­ze­tek­ben sür­gö­lõ­dõ idõs as­­szony lel­ke is be­le­re­meg a gyöt­re­lem­be. A ke­dé­lye­sen vis­­sza­ta­szí­tó, nyug­ál­lo­mány­ba vo­nult pap a há­za tor­ná­cán vall­ja be: igen, va­ló­ban ki­hasz­nál­ta a rá­bí­zott kis­fi­ú­kat, de õ leg­alább nem erõ­sza­kolt, ahogy ve­le tet­te gye­rek­ko­rá­ban az egy­ház em­be­re. A Ref­lek­tor ri­por­te­rei, akik az alag­so­ri do­ku­men­tum­tár egy­ház­me­gyei év­köny­ve­i­ben bön­gész­ve döb­ben­nek rá a Bos­ton ér­se­ke, Bernard F. Law és püs­pö­kei in­ger­kü­szöb­ét is át­lé­põ mér­té­kû pa­pi pedofília, lel­ki és fi­zi­kai bán­tal­ma­zás, sze­xu­á­lis vis­­sza­élés és kény­sze­rí­tés fedõsztorijaira: be­teg­ség­re vagy más ha­son­ló in­dok­ra hi­vat­koz­va ren­del­ke­zé­si ál­lo­mány­ba he­lye­zik, sõt gyak­ran gyógy­ke­ze­lik is e pa­po­kat el­du­gott egy­há­zi in­téz­mé­nyek­ben, majd ne­mes egy­sze­rû­ség­gel új kör­zet­be te­szik át õket. E ci­niz­mus­tól még a so­kat meg­élt új­ság­írók sem kap­nak le­ve­gõt. És per­sze ak­kor sem, ami­kor rá kell jön­ni­ük: egy ál­do­za­to­kat tö­mö­rí­tõ szer­ve­zet kép­vi­se­lõ­je, Phil Saviano már évek­kel ko­ráb­ban egy lá­dá­nyi bi­zo­nyí­té­kot kül­dött a Globe-ba, sõt egy-két eset­rõl még kis mí­nu­szos hí­re­ket is gyár­tot­tak a lap­ban – majd gon­do­san el­fe­led­ték.

A film egy konk­rét ese­ten szem­lél­te­ti a bos­to­ni kö­zös­ség, a saj­tó, a ka­to­li­kus egy­ház, az ügy­vé­di iro­dák és a bí­ró­sá­gok né­ma egyet­ér­tés­ét a kí­nos ügyek lep­le­zé­sé­ben vagy fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sá­ban. John J. Geoghan el­len több mint száz­har­min­can ta­nús­kod­tak, tény­le­ges ál­do­za­ta­i­nak szá­ma ezt jó­val meg is ha­lad­hat­ta, az egy­ház dol­lár­mil­li­ók­kal fi­ze­tett a hoz­zá­tar­to­zók hall­ga­tá­sá­ért, még­is új­ra meg új­ra ak­tív szol­gá­lat­ba he­lyez­te a vis­­sza­esõ pedofilt, bíz­va a „gyógy­ulá­sá­ban”. Ámok­­fu­tá­sá­hoz egé­szen pon­to­san 34 évig as­­szisz­tál­tak egy­há­zi elöl­já­rói, mi­köz­ben az el­sõ­sor­ban pu­ber­tás elõtt ál­ló fi­ú­kat elõny­ben ré­sze­sí­tõ pap leg­alább egy négy­éves gye­re­ket is meg­ron­tott; csu­pán 1998-ban ve­tet­ték õt ki az egy­ház ke­be­lé­bõl. A fõ­ként egye­dül­ál­ló, sok­gyer­me­kes anyá­kat meg­kör­nyé­ke­zõ, ön­zet­len se­gít­sé­gét fel­aján­ló Geoghan a nél­kü­lö­zõ csa­lá­do­kat ked­vel­te leg­in­kább: be­val­lá­sa sze­rint nem a ki­szol­gál­ta­tott­sá­guk – az ingyenfagyi volt a pap egyik be­vett csa­li­ja –, ha­nem a sze­re­tet­éh­sé­gük mi­att ve­tet­te ki rá­juk a há­ló­ját. Eköz­ben a se­re­ges­tül ér­ke­zõ pa­na­szok mi­att hat­szor hív­ták vis­­sza, majd hos­­szabb-rö­vi­debb pi­hen­te­té­se után hat­szor he­lyez­ték új plé­bá­ni­á­ra Geoghant – Bos­ton ér­se­ke, aki köz­vet­ve fe­dez­te az ese­te­ket, a bot­rány­so­ro­zat ki­pat­ta­ná­sa után Ró­má­ba za­rán­do­kolt pe­ni­ten­ci­át gya­ko­rol­ni, II. Já­nos Pál el­fo­gad­ta a le­mon­dá­sát, ám ér­se­ki ti­tu­lu­sát meg­õriz­te, s ma is az Örök Vá­ros­ban gya­ko­rol­ja hi­va­tá­sát.

Geoghan ese­te azon­ban – de­rül ki a drá­mai pil­la­na­tok­ra és a kö­zöt­tük hú­zó­dó, lát­szó­lag ese­mény­te­len, ám a tény­fel­tá­ró ap­ró­mun­kát jól ér­zé­kel­te­tõ „ha­tás­szü­ne­tek­re” épü­lõ film­­bõl – csak a jég­hegy csú­csa: egye­dül az Egye­sült Ál­la­mok­ban mint­egy hé­tez­ren, a gya­kor­ló ka­to­li­kus pa­pok hat szá­za­lé­ka tar­to­zik (tar­to­zott) a tet­te­sek kö­zé. Ez nem ala­cso­nyabb vagy ma­ga­sabb az át­lag­la­kos­ság ha­son­ló mu­ta­tó­já­nál – ám a va­ló­di kér­dés: kik te­szik (tet­ték) le­he­tõ­vé e szisz­te­ma­ti­kus kö­zöm­bös­sé­get? Mi­ért állt az egy­ház ér­de­ké­ben, hogy tisz­tá­ra mos­sa pedofil pap­jai ke­zét? És mi­ért kell Ar­mageddonnak be­kö­vet­kez­nie, hogy egy kö­zös­ség fel­esz­mél­jen? Bár a Pulitzer-díjas ri­port­so­ro­zat nyo­mán a ka­to­li­kus egy­ház szá­mos nem­ze­ti és re­gi­o­ná­lis szer­ve­ze­te meg­újult (kü­lö­nö­sen Ír­or­szág­ban, Ka­na­dá­ban, Auszt­rá­li­á­ban pat­tan­tak ki na­gyobb bot­rá­nyok, de a nyu­gat-eu­ró­pai or­szá­gok sem ma­rad­tak érin­tet­le­nek), a gye­re­kek ká­rá­ra el­kö­ve­tett bûn­cse­lek­mé­nyek nem is­mer­nek sem val­lást, sem fe­le­ke­ze­tet, vi­lág­né­ze­tet, or­szá­got, táj­egy­sé­get vagy gyer­mek­vé­del­mi/szo­ci­á­lis in­téz­ményt – s amíg az el­hall­ga­tás maf­fi­á­ja ve­szi õket kö­rül, meg­ma­rad­nak a bûn­is­mét­lés alap­jai.

A Spotlight – Egy nyo­mo­zás rész­le­tei lel­ki­is­me­re­tes film: szí­né­szi alá­zat­ban, ren­de­zõi hit­val­lás­ban, vis­­sza­fo­gott vizualitásában. Ugyan­­ak­kor fõ­haj­tás a vi­lág szá­mos vi­dé­kén im­már ki­ha­ló­ban lé­võ vagy meg­nyo­mo­rí­tott szak­ma, az ok­nyo­mo­zó új­ság­írás elõtt, amely­re most na­gyobb szük­ség len­ne, mint va­la­ha.

Spotlight – Egy nyo­mo­zás rész­le­tei (Spotlight). Szí­nes ame­ri­kai film­drá­ma, 128 perc, 2015. Ren­de­zõ-for­ga­tó­könyv­író Tom McCarthy; társ-for­ga­tó­könyv­író Josh Singer; ope­ra­tõr Masanobu Takayanagi; sze­rep­lõk Rachel McAdams, Mark Ruffalo, Michael Kea­ton, Stanley Tucci, Liev Schreiber.

Comments

kommentek

Cimkék: