Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Archívum


Háy János – Versek

Hol vagyok

Hol vagyok,
kérdem, mikor
rájuk nézek,
Kézen, közön
elvesztem?
Negyed egy
és fél egy között?
A busz felé menet?
Magamra vártam,
silánynak éreztem
a gondolatot, mégsem,
nem tudtam útját állni,
de lekéstem.

Egyszer még

Egyszer még lábra kapott.
Aztán már nem, de most
még elõtte volt ennek a nemnek.
Tudod, mondta, valahogy
nekem is élnem kell.
Aztán tovább a telefonban,
olyat, hogy szeretlek,
holott nem érzett már semmit
az iránt az ember iránt,
akinek mondta, végképp nem.
A vér tartotta össze, az erek,
lötyögött magában, az élet,
fogalmazhatunk így, még
kerengett benne, de õ
valójában már nem.

Bomlás

Az élet egy bomlási folyamat,
gondolta,
mert már bomlott.

Még fel

Még felkelt,
és azt csinálta,
amit mindig.
Nem tudta, meddig,
s hogy, ez jutott eszébe,
azok az emberek,
tudják-e, hogy szereti õket,
akiket szeretett.

Szétesett

Szétesett ember,
történetesen férfi,
mert arról van szó,
akirõl írok,
s az egy férfi.
Nem tesz semmit,
holott tehetne,
mondják mellette mások,
akik úgy hiszik, tesznek
valamit az életükért,
különösen, ha ránéznek,
arra a férfire, akirõl írok,
aki látványosan nem.

Reggel

Lyuk a nadrágon,
seb a térden.
Mi volt éjjel? –
hiába kérdem,
csak elhúzza a száját:
Ez volt az utolsó, érted!
Aztán bedob pár
cuccot a táskába.
Akkor?
Igen, mondja,
akkor vége.

Isten

Azt gondolta,
isten,
de nem akart
tolakodó lenni.
Nietzsche,
mondta végül,
mikor az orvos
rákérdezett.

Comments

kommentek

Cimkék: