Kulturális-közéleti havilap | 2017


2012 január Nivódíj


Kovács Péter: Abszurd (Böröcz Andrásról)

Kürti Emese rovatában idén tíz művészt mutatott be, többnyire közvetlen kortársait a most harmincasok nemzedékéből meg a valamivel idősebbek közül. Két kivétel akad, az egyik az éppen kilencvenévesen ünnepelt Kaján Tibor, a ragyogó karikaturista, akinek a Karton Galériában rendezett kiállítását méltatta, a másik pedig az ugyancsak nem fiatal, bizony már hetven felé közeledő Szüts Miklós. Meg lenne még egy harmadik is, de Frankl Alionának a Dunát és partjait, szigeteit, hídjait, hajóit halk, lírai hangon megidéző/felfedező, a még 2010-ben Dunakavics című albumában megjelent fekete-fehér fotóit nem kíséri a szerkesztő szokásos bemutató szövege.

A színes képeslapmellékleteket nézegetve meg lapozgatva a MOZGÓ-számokban érzékelhető Kürti Emese szemléletének széles skálája, amelybe egymástól és egymás törekvéseitől, gondolati vagy stílusbeli irányultságától sokszor igazán távoli művészeknek és műveknek is helyük van. Ami Kürti számára összekapcsolja őket, leginkább a szakítás az „ismerőssel”, elfordulás a megszokottól, a műfaji kánonoktól, egyáltalán az elmúlt idők mindenféle szabályozottságától. Ilyesféle mondatok, jellemzések követik egymást Kürti írásaiban: „a kép felszámolásának irányába tett radikális lépés” (Szabó Dezsőről); „a technika kritikai esztétizálása” (Halász Péter Tamásról); „egy generáció portréja… egy generáció paródiájának álcázva” (Szabó Eszterről). Jellemző, hogy amikor igazán nagy elismeréssel ír Szüts Miklósnak a Bartók 32-ben rendezett kiállításáról, külön is hangsúlyozva a festő „szilárdságra és stabilitásra épülő kultúrafelfogását”, ugyanakkor hangosan, szinte álmélkodva jegyzi meg: „Van valami egészen abszurd abban, hogy valaki a huszonegyedik században ugyanúgy fest, mintha a huszadikban élne.” Kürti saját korában él, szemüvege is korszerű – és ez nagyon jól van így. A szemléletváltozásnak e ténye persze maga is érdekes lehet a magamkorabelinek, de most másról kell szóljak.

Már régóta gondolom úgy, hogy csak a megszokás miatt van, hogy a képzőművészeti nívódíj kizárólag az ebben a rovatban megjelent mestereknek jár. A MOZGÓ ennél mozgékonyabb. Néha a rovat vezetője sem tud az egyes művészek bemutatása mellett/után lemondani egy-egy aktuálisan fontos, átfogó kiállítás elemzéséről, mint amilyen például a Szépművészeti Múzeum előző évi nagy vállalkozása volt. Engedtessék hát meg, hogy a „kurátor” se csukja be szemét, ha a rovaton kívül lát/talál valamit-valakit.

Hát mint most: Böröcz András székesfehérvári kiállításáról értő és elismerő kritikát éppen a főszerkesztő, P. Szűcs Juli írt a MOZGÓ júliusi számába. Az írást a művész Fa kenyér sorozatából két színes levelezőlap kíséri. A kiállítás – meg persze a lapban közölt reprodukciók is – „valami egészen abszurd” módon, nem is „huszadik századi”, azaz hagyományos, de nem is a high tech művészet világát idézik. Böröcz gondosan faragott fa „tárgyai” mintha csak egy becsületes tizenkilencedik századi mesterember kezéből kerültek volna ki. A finoman megmunkált felületre kasírozott papíron naiv egyértelműséggel, szinte mint Mühlbeck Károly rajzolta volt régmúlt gyermekkorunk meséskönyveibe, finoman színezett, beszédesen egyszerű jelenetek, hol kenyerekbe, láthatóan jól sült cipókba öltözött emberkék „fölvonulásával”, máskor egy kenyérsúlyzós „atléta” mutatványával vagy kenyérkesztyűs bokszolókkal, megint máskor egy földön fekvő, önmagát szeletelő-fűrészelő kenyéremberrel. Alapvetően – mint Mühlbeck Károly is – kedves az egész. Semmi dráma: a dolgok a legmindennapibb természetességgel történnek. És mégis! Talán mint Andersen meséiben, vagy közelebbről Wilhelm Busch rajzos történeteiben az egész idill úgy, ahogyan van, szorongatóan, riasztóan abszurd! Abszurd, mint a világ, amelyben Auschwitz rémálma után is megtörténhetett hol Kambodzsában, hol Afrikában, hol éppen legközelebbi szomszédunkban az emberek ember tervezte és kivitelezte tömeges pusztítása.

Böröcz András – sajnos – korszerű.

Comments

kommentek

Cimkék: ,