Kulturális-közéleti havilap | 2017


2011 január Nivódíj


Kovács Péter: Barabás Márton dicsérete

Februárban megszokott kíváncsisággal lapoztam a Mozgóba: idén kivel indítja képzőművészeti válogatását Kürti Emese? Hát a legerősebbel, a Szépművészeti reneszánsz kiállításának nagyágyúival. Persze hogy értem! A Hermelines hölgy fél századdal ezelőtt életem első találkozása volt Leonardóval. A múzeumokat akkor még nem öntötték el a turistahordák. A krakkói Czartoryski-gyűjteményben Mártával, feleségemmel egyedül állhattunk jó fél órát vagy még többet is a kép előtt, újra-újra közelébb hajolva, borzongva a megfejthetetlen titoktól, visszalépve, távolodva és ismét és ismét visszatérve a csodához.

A novemberi szám Boteróval jobban meglepett. Igazán szeretem meg élvezem is már régóta a művelt kolumbiai mester Amerika és Európa galériáit meghódító, intellektuálisan bumfordi humorát. S ha most őt jelölném, röpülne ide, a Mozgó díjáért?

Mindezen túl – és a tréfán kívül – hála Kürti Emesének, bőven adódott miből (kikből) válogatni. A lap sorjázó számaiban a hatvanas évek hazai nagy generációjának emblematikusan meghatározó alakja, Bak Imre mellett feltűnnek a mai középnemzedék ismert képviselői, meg fiatalabbak és egészen fiatalok is. Szeptemberben Kürti letette a maga személyes koszorúját a pálya delelőjén váratlan hirtelenséggel elhunyt Körösényi Tamás, a sokoldalú szobrász, remek tanár és koncepciózus kiállításszervező emléke előtt. A választás, mint máskor, most sem volt könnyű.

Barabás Márton számomra szerény következetességével válik ki a többiek közül. Még valamikor régebben Hegyi Lóránd írta róla, hogy „egyszerre szerény mester és nagyra törő művész”. Úgy kezdődött, hogy egyszer régen talált egy elesett, senkinek sem kellő, romos zongorát, és megsajnálta: használni kezdte. Ismerősen látványos részei – lakkozott, fekete doboza, teteje, aztán a lábak, pedálok, a finom billentyűk – lassan elfogytak, pedig Barabás eddigre már nemcsak sajnálta, hanem igazán meg is szerette ezt az egykor értő kezek által bonyolult részletekből, roppant gonddal összeépített szerkezetet. Régen már, hogy mintha a monstrum testből csak az ismeretlen belső precíz, koncentrált figyelemmel megmunkált fakalapácsai maradtak volna a végükre ragasztott filc, a puha textil talányával.

Nem biztos, hogy így történt, de így is történhetett. Ahogy a budapesti Belváros egyre elvarázsoltabb palotájában, egyedül maradva, s a Párizsi udvar legfelső szintjén valószínűtlenül megbúvó lakásában a magánytól tán szorongva is, az ablakból egyszerre rátalált a szomszédság mindennapian ismerős és mégis ismeretlen, mert soha meg nem nézett, s most hirtelen már végső feledésre ítélt látványára, tetőkre, ablakokra, kéményekre, egykori bádogosok és kőművesek máshonnan láthatatlan remekeire. Legutóbbi kiállításán a Fészek Galériában is ilyen fotókat mutatott be, meg egy sorozat alig tárgyat, amit nézhetnénk akár léceknek, akár gallyaknak is. Hamar kiderül persze, hogy ez bizony sem egyik, sem másik. Könnyeden, mintha csak maguktól, tekeregnek Barabásnak fűzfavesszőkből egyértelmű precizitással és gondos finomsággal kimunkált és illesztett „térvonalai” – ahogyan nevezi őket – hol a falon, hol a puszta légben. Elindulnak, talányos magabiztossággal haladnak erre-arra, hogy aztán egyszer valahol – nem valami választott célnál, csak valahol – megálljanak vagy észrevétlenül magukba fordulva immár végtelenné vált útjukat folytassák.

Szerény és nagyra törő: innen-onnan fölveszi valakiknek valamiért valami fölöslegesét, leporolja, megemeli és rátekint; meglátja benne a talányt. És megmutatja.


Comments

kommentek

Cimkék: ,