Kulturális-közéleti havilap | 2017


2010 január Nivódíj


Kovács Péter: Bizonyos bizonytalanság (Gerhes Gáborról)

Engedelmes fajta vagyok: amikor – még valamikor régen – a Mozgó főszerkesztő asszonya figyelmeztetett, hogy ne foglalkozzam a kritikai rovatban méltatott művészekkel, merthogy ők már méltatottak, tudomásul vettem. Most zavarban vagyok, mert Kürti Emese sem csupán válogat, hanem igazán empatikus hozzáállással és szuggesztív, finom íráskészséggel ugyancsak méltatja választottjait. A választottak – közéjük számolva a januári számból Nemes Csabát is, akinek képeit nem kísérik bemutató sorok – kilencen vannak. Az összkép sokszínű: van itt festő, grafikus és szobrász, meg fotós is, de a mesterek többnyire a semleges, bármit megengedő képzőművész címet szeretik nevük mellett olvasni. E fogalomba ugyanis a fenti műfajokon kívül teljes természetességgel fér be az utóbbi évtizedek megannyi új médiuma a videótól a sokféle számítógépes technikáig. A művészek között akadnak öregebbek és fiatalabbak, e sorok írójához hasonlatosan korosak és a pályakezdésen éppen csak túllépők. A Mozgó panorámája azonban úgy teljes igazán – engedelmesség ide, engedelmesség oda –, ha legalább egy pillanatra mégis megidézzük Mélyi József hasonlóan sokrétű kiállítási kritikáinak sorát. Mélyi egyformán azonos intenzitással, figyelemmel és – tegyük hozzá – irigylésre méltó naprakész tájékozottsággal tudja elemezni – hogy csak jelzésszerűen idézzek néhány példát – a kortárs „Irokéz gyűjteménynek” a Nemzeti Galériában látott kiállítását vagy ugyanott a teljes évszázaddal korábban a müncheni akadémiát megjárt művészekét, máskor a Trafóban rendezett Stúdió-kiállítást, aztán a Ludwig Múzeum megint csak másfajta új szerzeményeit, meg – ugyancsak a Ludwigban – a kivételes tudatossággal építkező Maurer Dóra „Szűkített életművét” vagy a lassan feledésbe merülő Szalay Lajosét a Kogartnál.

P. Szűcs Julianna az októberi számban az idei Velencei Biennaléról rajzolt eleven képet. Ebben az írásában Daniel Birnbaumra hivatkozva egy helyen úgy fogalmaz, hogy „Nincs uralkodó áramlat, nincs rendszer, nincs semmiféle »mainstream« sem.” A megállapítás hazai igazát tanúsítja Kürti Emese válogatása. Gondoljunk bele, hogy például Batykó Róbertnek személyes karakterrel ábrázolt, portréigénnyel megfestett gépeit, a fotós Féner Tamásnak korántsem száraz, mégis érzelemmentesen pontos felvételeit egy helyről, helyzetről, személyről, Kovách Gergőnek szemtelenül arcátlan, a közönséges giccsel konkuráló szobrait avagy a multimédiás Németh Hajnal már-már agresszív magamutogatását a nehezen definiálható kvalitáson, az alkotói minőségen túl ugyan mi más kapcsolja össze!

Kürti Emese nem könnyítette meg a mi választásunkat. Nem is állítom, hogy Gerhes Gábor – akit most a Mozgó idei díjára javaslunk – nagyobb, jobb művész lenne a többieknél, de (legalább számomra) érdekesebb és izgalmasabb. A júliusi lapszám borítóján a szokásos bemutató névjegy szerint „festő, grafikus”, de lehetne szobrász, fotós is. Tán nem veszi rossz néven, ha őt is egyszerűen képzőművésznek tiszteljük.

Vehetjük akár tréfának, amikor egyszer széles jókedvvel táncolva, csizmában, fehér gatyában, bő ujjú ingben mint „Táncoló parasztot”, máskor pörge kalapban, földig érő báránybundában „Búsuló juhászként” fényképezi (fényképezteti) magát. De tréfa-e, hogy mindkét kép nyilvánvaló utalás a magyar szobrászat történetének emblematikus értékű műveire, Izsó Miklós majd másfél évszázaddal korábban mintázott két kompozíciójára? Egy harmadik képen Gerhes sűrű fenyők mellett áll a messze távolba vesző tájban. Jobbjával furkósbotra támaszkodik, világos, föltűrt ujjú inget, hosszú, fekete nadrágot visel. A másik oldalon a fenyők alá őzike hajtja fejét. Mesterünk ugyanazzal az ismerős, egyszerre természetességgel és idegenséggel van jelen a képen, ahogy déd- vagy ükszülőinket látjuk megsárgult lapokon régi vásári fotósok díszletében álldogálni. Lehetőtől és lehetetlentől, reálistól és irreálistól, valóstól és hamistól, a vantól és a nincstől terhes egyszerre a kép. Az idei nyár szenzációs képzőművészeti botrányát váltotta ki elhíresült portréja a debreceni MODEM kiállításán a város polgármesteréről. Megszólalásig olyan, mint modellje, mégis riasztóan idegen. Bronzszíne már messziről, magabiztos nyugalommal ragyog, míg megérintve a súlytalan műanyagot az egész egyszerre olcsó, piaci vacakká válik. Mindegy, hogy mihez nyúl, mire néz rá Gerhes – akár csak egy közönséges, mindennapi történetet fogalmaz meg, akár egy régi, sokak, mindanynyiunk számára fontos jelképet fog a kezébe, akár bármilyen talált vagy éppen általa előállított egyszerű tárgyat mutat föl –, minden munkájából szivárog a dolgok bizonytalanságának tökéletes bizonyossága.

Comments

kommentek

Cimkék: ,