Kulturális-közéleti havilap | 2017


2013 március Képzőművészet


Kürti Emese: A gyöngék háborúja

Kaszás Tamás a kétezer utáni évek trend- és társadalomérzékeny kurátorai számára az ideális kortárs művészt testesítette meg: kellően fiatal, kellően politikus és kellően szerény. Már az egyetem alatt rendszeres kiállító volt, a későbbiekben pedig a Ludwig Múzeumtól az Isztambuli Biennáléig lehetett látni jellegzetes, installációs gondolkodásának produktumait. Kompatibilitása a pillanatnyi kurátori tendenciákkal tehát meglehetősen egyértelmű, ugyanakkor Kaszást sem kezdő korában, sem most nem befolyásolja a kurátori akarat. Pontosan arra halad, amerre belső művészi dinamikája viszi, és ha világszemléletének ökologikus komponense épp aggodalmas hangsúlyokat ölt, akkor a politikai szimbólumok helyett növényinstallációval tölti meg a kiállítóteret.

Kaszás amúgy folyamatokban gondolkodó művész, amelyekhez az installáció műfaja biztosítja a jellegzetes (technikai) keretet. Az iskolai hirdetőkre emlékeztető, jellegzetes, fenyőlécekből ácsolt hordozóra applikálja régebbi és újabb, gyűjteményszerű koherenciájú műhalmazait. Papíralapú, grafikus műveire éppúgy a gondos takarékosság jellemző, mint egész, természetes hulladékanyagokat, talált tárgyakat, olcsó matériákat felhasználó tevékenységére. A bárki számára elérhető, újrahasznosított eszközök művészetbe való beemelése mögött következetes környezettudatos gondolkodás áll, amely érdekében az utóbbi időben a politikai cselekvésből származó agitatív gesztusokat alkalmazza. Korábban használt politikai eszköztára (például a parasztság forradalmi fegyvere, a kiegyenesített kasza) és az agitációs nyelv tehát egy harcosabb, környezetmentő magatartás ösztönzését szolgálja.

A környezeti terhelést (személyében is) minimalizáló művész úgy él, ahogy beszél: Horányban, növényeket termesztve és a társadalmi-ökológiai katasztrófa túlélése érdekében rég elfelejtett természeti praktikákat idéz föl. Loránt Anikóval két évvel ezelőtt Ínségeledelek címmel „köztéri ismeretterjesztő kabinetet” hoztak létre Székesfehérváron, vagyis egy használaton kívüli kirakatot rendeztek be olyan ehető növényekkel, amelyeket a népi tudás katasztrófahelyzetben vetett be. Az ínségeledelek (Kaszáséknál az akácvirág meg a csalán, Háromszéken tatárjáráskor a megőrölt mogyorórügy) fogalmának használata arra utal, hogy a hangsúly a politikai cselekvés értelmében és értelmességében való hitről a túlélés érdekében felfrissített népi tudomány pragmatizmusára tevődött át. Kaszás művei a modern ember, egyben a civilizáció kudarcát ismerik be, amelyet csak a civilizáción kívüli, enyhén spirituális módszerek alkalmazása írhatja fölül.

Van ebben az attitűdben valami ismerős, amit Kaszás maga tár föl a Platán Galériában látható kiállításán. Egy sarokban Erdély Miklósnak a Rőzse, a tüzelőanyagok proletárja (1972) című installációját rekonstruálja, miáltal megjelenik a kiállításban a magyar avantgárd jellegzetes teozofikus karaktere, amely az életmódreformot spirituális-misztikus, természettel összekapcsoló köntösbe öltözteti. Kaszás az olaj- és vízhiány esetén fellépő kríziscselekvés érdekében agitáló plakátjai pragmatizmusukban túllépnek ugyan a hatvanas-hetvenes évek inkább bújtatott öko-szemléletmódján, de organikus kapcsolatban vannak vele, és ráadásul az ősavantgárd életmódreformjához is sok közük van. A Platán Galériában, innen továbbhaladva, egy szituációs játék eredményei láthatók: az összeomlást követően létrejövő tárgyi kultúra, „pán-periféria tárgyemlékei” realizálódnak egy fiktív, minimális eszközhasználatra utalt közösség által. Ebben a civilizáció utáni világban Kaszás a perifériák túlélésének optimizmusát hirdeti: a gyöngék háborúja ez, melyben – váratlan fordulattal – nem az erősek győznek.

 

Comments

kommentek

Cimkék: