Kulturális-közéleti havilap | 2017


2012 május Képzőművészet


Kürti Emese: Felnőttjátékok

„Amit emberek hoztak létre, azt az emberek mindig újra is alkothatták” – írta Walter Benjamin legtöbbször idézett szövegében a műalkotások technikai sokszorosíthatóságáról, egyértelműen a 20. századot jelölve meg a reprodukálás, az újrahasznosítás és az újraalkotás nagy korszakaként. Azt azonban még Benjamin sem láthatta, hogy a 21. században a képzőművészetet egyre inkább foglalkoztatja az a reprodukciós kényszer, amely a saját szélesebb kulturális perifériáján vagy éppenséggel a tőle távolabb eső tárgyalkotó tevékenységekből létrejövő „hulladékok” különös logikájú átcsoportosításán alapszik. Ez a magatartás nagymértékben hasonlít a hatvanas évek pop-artjának tárgyi azonosságtudatára, de a ma működő fiatal művészek egy csoportja nem szűkíti az érdeklődését kizárólag csak kortársi jelenségekre, hanem azt kapja föl, amit az útjában talál – akár múltbéli tárgyakat is.

Fodor János ilyen „posztpop” művész, Budapest és Berlin között kószáló flaneur, hogy visszakanyarodjunk Benjaminhoz. A flaneur életformájának nem is annyira a szép céltalanság a feltétele, az elegáns, laza tudatosság, ahogy észrevesz és megtart elenyésző dolgokat a nagyváros dinamizmusában, hanem az idő. Időre van szüksége ahhoz, hogy a kivonulás megvalósulhasson, a bámulás termékeny állapota beállhasson, és a mikrovilág esztétikája észrevétesse magát. Ideje a művésznek, az utazónak, illetve az utazó művésznek van, és ilyen szerencsés konstelláció esetén készülnek például Fodor János apró megfigyelésekből montázsolt videofilmjei, amelyek szépen példázzák esetében a kényszer nélküli kényszeres megfigyelő alkatát. A figyelem, a kíváncsiság és a valóságfajták iránti érdeklődés alapozza meg médiumfüggetlenül a sorozatokból kiérezhető frissességet.

Ez a szemléletmód tehát nem a passzívabb archivistáé, hanem a gyűjtőé, aki nem tesz hierarchikus különbséget a saját, illetve mások tapasztalata között. Fodor a városi tájkép műfajával járó furcsaságokat, ismeretlenek nyomhagyását, bolondos ötleteinek maradékát lefényképezi, majd fiktív environmentekké, közegekké montírozza őket. Az így létrejövő fotók a városnak a puszta funkcionalitásán túlmutató, eleven és aktív nézetét adják, az urbánus lét kicsit szürreális, kicsit abszurd, a humorral érintkező oldalát, a közösségi használatból eredő lenyomatokkal.

Fodor képei és objektjei a folyamatos jelenlét sorozatokba szerveződő, reflektált töredékei. Úgy töredékesek, ahogy a nézelődő emlékezetében rakódnak egymásra a képek: a logikailag kiszámíthatatlan sorrendben előkerülő benyomások, vagy a kalkulált agressziójú kereskedelmi design formaelemei. Fodor János felnőttjátékokká tervezi át a gazdasági manipuláció vizuális funkcionalizmusát, de ugyanúgy, mint az objekteknél, megőrzi kettős referenciájukat. Az ipari formatervezés apró kis kacatjai némi beavatkozás után új kulturális identitásra tesznek szert az átminősítés révén, a giccs és a képzőművészeti produktum jellemzőit egyaránt viselve. Az identitásukban keletkező feszültség épp a kontextus változásával alakul ki, abból, ahogy eredetük designjegyeit viselik egy képzőművészeti galéria kirakatában. Ezek a kis objektek, amelyek a kortárs művészet készletekként egybeszervezett nippjeiként jelennek meg, a 20. és 21. század vizuális kultúrájának a köznapokhoz legközelebb eső részét teszik rekonstruálhatóvá egy majdani archivista számára.

 


Comments

kommentek

Cimkék: