Kulturális-közéleti havilap | 2017


2012 június Képzőművészet


Kürti Emese: Létmetafora

Yengibarian Mamikon éveken át macskaszobrokat készített. Nem tudom, hogy valami specifikus vonzalomból tette-e, vagy azért, mert személyisége az állatnak is van, miért ne lehetne tehát egy mulatságos emberi grimaszt vagy egy pimasz tekintetet macskapofán viszontlátni. Amely állat többnyire jobban mozog az embernél ráadásul, és ha a szobrászt a klasszikus térbeli viszonylatok érdeklik, akkor egy gerincnek formázott bronzcsík épp visszaadja a hajlékony test törékeny benyomását. A macskaszobrok  mindenesetre évekre lekötötték a szobrászt, mint azokat a 19. századi művészeket, akik elkötelezték magukat valamely tematika vagy műfaj mellett.

A Magyarországon élő, 1987-ben még Jerevánban diplomázott örmény szobrász macskái azonban nagyon is 20. századiak, amennyiben olyan művészek örököseinek tekintik magukat, mint Alberto Giacometti vagy Constantin Brâncusi. Formailag itt még ugyan kevésbé föltűnő a rokonság Giacometti transzcendens-vizionárius pálcikafiguráival, mert számít a tömegek játéka, a karakter meghatározásában segítségére lévő testtömeg, amely egyénivé teszi számára az állatalakot, és mozgást visz a térbe. A modernizmus szellemisége azonban szervesen beágyazódott a szobrász gondolkodásába, olyasféle kizárólagossággal, mintha semmiféle más szobrászati hagyománynak nem volna számára relevanciája. A 20. század közepének nyelve úgy határozza meg a ma élő művész tevékenységét, mintha létezne valamiféle kulturális folytatólagosságon alapuló, a múltban érvényesen kidolgozott tradíció. Ez a tradíció mégis visszanyúlik valamiféle ősi tudásra, amelyre Yengibarian Mamikon szívesen hivatkozik: a mezopotámiai szobrászat egyetemes szellemiségű objektumaihoz nemcsak ő, hanem a modernista szobrászat is szívesen fordult vissza.

A macskaszobrokat követően tárgyai egyre inkább elvékonyodnak, figyelme pedig a statikáról még inkább a mozgás felé fordul. Ez a látszathasonlóság téveszti meg a nézőt a Giacomettivel való összevetésben, akinek a lépésben lévő szobrai is statikusak, mozgásukban is merevek, Yengibariannál pedig a kibillenés, az egyensúly megtartása, illetve megváltoztatása a döntő, a figurák karakterének párhuzamossága ellenére is. Ugyanez történik a kaktuszszobrokkal: mindegyikben ott érezni Brâncusi végtelen oszlopának diadalmas vertikalitását, de hajlított és megszelídített, kicsit döntött, kilengő formában. Az egyensúllyal való játék végső soron a keljfeljancsi-szobrokban teljesedett ki: a bronzgömbre állított Giacometti-figurák, például a Gresham-palota aulájában a bármikor bekövetkező elmozdulás és az egyensúly összeegyeztethetőségének nem kevéssé látványos emlékművei. A lebegés és a mozgás afféle létmetafora az átmenetet, a világban lévő fölfordulást, a bizonytalan élethelyzeteket derűvel interiorizáló művész számára, aki úton van, ha teheti, szobrai pedig elsősorban amerikai múzeumok gyűjteményeiben.

A szobrász gondolkodásának meghatározó alapvonása az egyetemességre való igény, a kultúrák közötti szabad átjárás lehetőségének biztosítása. Ez hozta őt az El Greco iránti vonzalom formájában 1991-ben Budapestre, és ugyanebből, valamint a „nemzeti” paradigmák szűkösségének elutasításából fakad a szintetizálásra való törekvése, ami kedvelt festőjévé teszi például Csontváry Kosztka Tivadart. Yengibarian Mamikon szabad ember: a keleti ember türelme és bölcsessége hozza létre körülötte a kiegyensúlyozottság légkörét. A szobrok pedig valahogy mindig megállnak magukban.

 

Comments

kommentek

Cimkék: