Kulturális-közéleti havilap | 2017


2012 február Képzőművészet


Kürti Emese: Politikai objektek Kürti Emese: Politikai objektek

Tavaly októberben lezajlott a Nemzeti Művészetért Alapítvány 9. díjkiosztó gálája, ahol újabb önkéntes kitüntetettek vehették át díjukat, miután előzetesen jelezték erre való szándékukat az Alapítvány honlapján. Ez az egyetlen olyan művészeti alapítvány, ahol a kitüntetés egyetlen feltétele az önkéntesség, illetve ahol a jutalmazás a legszélesebb demokratikus alapokon nyugszik: bárki átveheti az NMA díját, aki erre vágyik. A ceremónián egy padlóba, falra rögzített vagy körbehordozott kar jelképezi az anonim hatalmat, vele lehet kezet rázni. A Nemzeti Kulturális Alap mecenatúrájának és a kulturális intézményrendszerek hierarchikus szemléletének kritikájaként létrejött NMA-t fiatal művészek hozták létre, megteremtve saját ellenkultúrájuk alternatív intézményi párhuzamát és megmozgatva a stagnáló művészeti közeget a sorozatszerűen lebonyolított eseményekkel.

Az NMA az utóbbi idők legjobb reakcióidejű művészeti vállalkozása épp akkor jött létre, amikor az állami kultúrafinanszírozási rendszer és politikai tartópillére megbicsaklani látszott. Ahogy telt az idő, és az egyik díjátadót követte a másik, az NMA mint folyamatmű vagy akciósorozat az állami kitüntetések komédiáinak paródiájából egy hitelességet követelő kis csoport következetességévé alakult. A csoporton vagy inkább baráti társaságon belül épp Horváth Tibor a legnagyobb politikai vadóc, facebookos gerillaharcos, művészeti aktivista, Szentjóby-tanítvány, aki közel tíz éve borzolja maga körül a kedélyeket indulatos műveivel. Ebből a tevékenységből az NMA körüli időkig jobbára a nagy akarás látszott, valamiféle imponáló elszántság, amely adott esetben a falat sem kerüli ki, míg az a furcsaság be nem következett, hogy egy kereskedelmi galéria első alkalommal önálló kiállítást rendezett Horváth Tibornak.

A helyzet a szférák közti enyhe disszonancia miatt furcsa, nem pusztán azért, mert az acb, az egyik legérdekesebb programú magángaléria kiállítást rendez az egyre érdekesebb fiatal posztkonceptualista művésznek. Horváth Tibor ma a rendszerkritika talán legaktívabb művésze, akinek a csatornái elsősorban az internetes közösségi formák, anyaghasználata pedig az avantgardisták maradandósággal szembeni közömbösségét tükrözi: provizorikus vagy alternatív anyagok és médiumok, a papír, üveg, energiaitalos dobozok, illetve a film jöhetnek nála számításba. A kiállítás ennek megfelelően úgy hat, mint az oroszlánszelídítő ketrece, vagy mintha a Stúdió Galériát tévedésből átkeresztelték volna: a Facebookról ismert vicces rajzok, szövegek leszálltak a virtuális térből, és dobozkába rendezve kiállítási tárggyá szelídültek. Így is nagyon mulatságosak, tele frappáns politikai pofonokkal a hatalom képébe, de mintha elvesztették volna adekvát környezetüket, ahol az azonnali reakció és a kicsinyke oppozíció szűk baráti köre táplálta őket.

Egy művésznek természetesen kiállítási igénye van. Ha nem állíthatna ki, az olyan volna, amit nem kívánunk vissza, de Horváth Tibor rajzai és installációi az intézményeken kívüli civil gondolkodás művészeti produktumai, ennélfogva kontextuális szabadságot igényelnek. Horváth Tibor művei a kortársi társadalom legfrissebb reakcióiból született politikai objektek, a szólásszabadság jogos igényéből táplálkozó posztkonceptualista tárgyak, a rasszizmusra, nacionalizmusra, homofóbiára adott szellemes, harcos reakciók. Munkái nemcsak hogy egyenrangúnak tekintik a valóságot a művészettel, hanem az előbbit részesítik előnyben az utóbbival szemben. Ez egy művészeti szabadságharc, amelynek politikai tétjei vannak.

 


Comments

kommentek

Cimkék: