Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Nivódíj


La­tor Lász­ló:  Arany Töpörtyû díjasainkról

La­tor Lász­ló: Ma­gá­ról és mind­an­­nyi­unk­ról (Markó Bé­láról)

Jó ol­vas­ni a ta­va­lyi vers­ro­va­tot. Mert sok­szí­nû, sok­fe­lé ága­zó, meg­szó­lal ben­ne min­den­fé­le szó­lam. Mon­dom a rög­esz­mé­i­met: én a sû­rû anya­gú, eg­zisz­ten­ci­á­lis lí­rát sze­re­tem. Ezért tet­szett Ger­gely Ág­nes mes­te­ri­en, sa­lak­ta­la­nul, pon­to­san meg­for­mált, drá­mai, a bûnt és az er­köl­csöt egy csep­pet sem pa­te­ti­ku­san köz­ve­tí­tõ ver­se. Vagy az Im­re Fló­ráé: a Szûk vi­lág egy­szer­re mond­ja a lá­za­san tes­ti­es sze­rel­met és a pusz­tu­lást, az anyag szép­sé­gét és esen­dõ­sé­gét. Ko­ráb­ban is be­csül­tem Balaskó Ákos és Szöllõsi Má­tyás erõs sod­rú, oly­kor da­ra­bos írá­sa­it, egy­szer­re mond­ják õk is a má­mort és a gyászt. Hadd te­gyem mel­lé­jük Ha­la­si Zol­tánt is, ál­mot és fog­ha­tót ös­­sze­ját­szó hos­­szú ver­sét. Más­fé­le él­ve­zet­tel ol­vas­tam G. Ist­ván Lász­ló kü­lön­le­ges vers­ta­ni mu­tat­vá­nya­it, nem­kü­lön­ben a Le­csó­ból ide­ke­rült já­té­kos-szel­le­mes, fel­sza­ba­dul­tan és szak­sze­rû­en hü­lyés­ke­dõ pa­ró­di­á­kat. Mon­dom azt is, mi hor­zsol­ja íz­lé­se­met: az el­ta­nul­ha­tó mo­dor, a di­vat kü­lön­fé­le meg­je­le­né­si for­mái, a ne­kem sem­mit se mon­dó versnovellácskák, az élet­hely­ze­tek, a na­pi ügyek akár jól meg­for­mált, de alap­já­ban ér­dek­te­len, mert se­ho­va se ve­ze­tõ le­kép­zé­sei. A kön­­nyen el­ta­nul­ha­tó, ma már sem­mit­mon­dó, csak lát­szó­lag újí­tó trük­kök, az írás­je­lek, a nagy­be­tû ki­ik­ta­tá­sa. És még va­la­mi: ha a köl­tõ úgy ér­zi, hogy le­las­sul, aka­do­zik a vers, be­dob va­la­mi meg­hök­ken­tõt, oda nem il­lõt, tör­je raj­ta a fe­jét a pa­li­ra vett ol­va­só.

Az idei pál­mát Markó Bé­lá­nak nyúj­tom át. Fest­mé­nyek­re írott szo­nett­jei kö­zül a Ki­ûze­tést vá­lasz­tot­tam. Szo­nett­jei nem úgy idéz­nek meg egy-egy ne­ki ked­ves fes­tõt, ké­pet, hogy hí­ven-szak­sze­rû­en át­te­szi a fest­ményt a vers­be. Mi­köz­ben azért meg­je­le­ní­ti tár­gyát, ar­ról be­szél, ami a kép hát­só tar­to­má­nya­i­ban van. Már­mint ami ab­ban a tér­ben ne­ki meg­je­le­nik. Egy-egy kép je­len­té­sei-su­gal­la­tai, ma­gán­tu­laj­do­nai. Mert­hogy Markó Bé­la kí­nál­ko­zó al­kal­mat lát a kép­ben, hogy ma­gá­ról be­szél­jen. Ma­gá­ról és mind­an­­nyi­unk­ról. Szo­nett­jei zárt­he­lyi drá­mák. Hoz­zá kell-e ten­nem: szo­net­tet ír­ni ne­héz? Õ úgy tud­ja meg­csi­nál­ni, hogy a szi­go­rú for­ma nem ron­csol­ja anya­gát. Az az ér­zé­sünk, hogy amit mond, csak­is úgy le­het mon­da­ni, a mon­da­tok sér­tet­le­nek, min­den a he­lyén van, sem­mi sem fe­les­le­ges. Mint­ha a vers anya­ga csak úgy mel­lé­ke­sen ki­ad­ná a for­mát. Markó Bé­la a vers min­den pil­la­na­tá­ban ura a hely­zet­nek.

Péterfy Ger­gely: Emléklaudálás (Szeifert Na­tá­liá­ról)

Ezt a laudációt ere­de­ti­leg élõ­szó­ban ad­tam elõ a Moz­gó Vi­lág Arany Tö­pör­tyû dí­já­nak át­adá­sa­kor, és a pil­la­nat va­rá­zsát pa­pí­ron re­konst­ru­ál­ni csak­nem le­he­tet­len – de most af­fé­le pla­tó­ni di­a­ló­gus­ként, sa­ját sza­va­im­ra vis­­sza­em­lé­kez­ve, új­ra­me­sé­lem, re-konstruálom és re-narrálom az ak­kor el­hang­zot­ta­kat, hát­ha eb­bõl is ki­ke­re­ke­dik va­la­mi.

Ha jól em­lék­szem, a laudációmat va­la­mi olyas­mi­vel kezd­tem, hogy: ked­ves egy­be­gyûl­tek, ku­tya ne­héz do­log egy pró­za­író­nak pró­zát ol­vas­nia. Ír­nia sem kön­­nyû, de ol­vas­ni – na, az az­tán egész kü­lön­le­ge­sen fa­ra­mu­ci fel­adat. Ha jó a pró­za, amit ol­vas, el­fog­ja a sár­ga irigy­ség, ke­dély­ál­la­po­ta fel­ka­va­ro­dik, fe­je meg­za­va­ro­dik, az ol­va­sott mon­da­tok­tól he­te­kig, hó­na­po­kig nem tud sza­ba­dul­ni. Ha el­kezd egy mon­da­tot, ér­zi, ahogy az ol­va­sott mon­dat be­le­ka­pasz­ko­dik, mint egy fur­csa ten­ge­ri te­remt­mény, és el­kez­di húz­ni ma­ga fe­lé, le, az ért­he­tõ és is­mert nap­vi­lá­gá­ból és le­ve­gõ­jé­bõl va­la­mi ki­szá­mít­ha­tat­lan mély­ség fe­lé. De ha nem húz­za, ak­kor is ott ma­rad a ve­tél­ke­dés ál­lan­dó kény­sze­re, az a visz­ke­tõ kész­te­tés, hogy az em­ber szün­te­len oda­pil­lant­gas­son a má­sik szél­há­mos trükk­je­i­re, va­jon biz­tos ros­­szab­bak-e a sa­ját­ja­i­é­nál. Két itt-a-piros-hol-a-piros já­té­kos nem él meg ugyan­azon az ut­ca­sar­kon.

Ha meg ros­­szat ol­vas az em­ber – va­gyis ahogy ma­nap­ság mon­da­ni kell, va­la­mi olyas­mit, ami az õ íz­lé­sé­nek nem fe­lel meg –, ak­kor meg el­kap­ja a nagy­zá­si hó­bort. Rossz pró­za ol­vas­tán el tud­ja kap­ni a szer­zõt va­la­mi sa­já­tos pers­pek­tí­va­vesz­tés, és ahogy ol­vas, ol­vas, az öt­lik fel ben­ne, hogy hát amit a múlt­kor olyan ro­hadt jó­nak hit­tem, az nem ros­­szabb-e még en­nél a sok­kal ros­­szabb­nál is? Va­la­mi ilye­ne­ket mond­tam te­hát be­ve­ze­tõ­ként. Az­tán úgy foly­tat­tam, hogy: na de fél­re a tré­fá­val, és vis­­sza a kez­dõ­mon­da­tok ko­moly­sá­gá­hoz. Bi­zony sú­lyos és ne­héz irigy­ség száll­ta meg a lel­kem a Moz­gó Vi­lág 2015-ös év fo­lya­má­nak pró­zá­it ol­vas­gat­va. Me­zõ Fe­renc szer­kesz­tõi íz­lé­se és szi­go­ra és az ál­ta­lam is oly jól is­mert ké­pes­sé­ge, az el­len­áll­ha­tat­lan un­szo­lás is­mét meg­hoz­ta az ered­ményt: olyan szer­zõ­ket, olyan anya­go­kat vá­lo­ga­tott ös­­sze ta­valy is, hogy az em­ber in­kább ér­zi ma­gát egy pom­pás an­to­ló­gi­á­ban, mint egy át­lag­fo­lyó­irat lap­ja­in.

Sza­bó T. An­na, Odze György, Egressy Zol­tán, Ma­gyar Lász­ló And­rás, Schreiber And­rás, Szeifert Na­tá­lia, Hi­das Ju­dit, Gerlóczy Már­ton, Spiró György, Ma­gyar Lász­ló And­rás, Szán­tó T. Gá­bor, Novák Éva, Jász­be­ré­nyi Sán­dor, Né­meth Ákos, Mol­nár T. Esz­ter – csak így aleatorikusan fel­idéz­ve a tar­ta­lom­jegy­zé­ket is jól lát­szik, hogy sok­fé­le stí­lus­esz­mény, vi­lág­kép, hang­ütés, kor­osz­tály és ha­gyo­mány so­ra­ko­zik egy­más után. Ilyen fel­té­te­lek mel­lett per­sze a bí­rá­ló­nak két­ség­beej­tõ­en ne­héz dol­ga volt. Hos­­szú la­tol­ga­tás után vé­gül há­rom szö­veg ma­radt, mi­u­tán úgy dön­töt­tem, hogy Spiró György Diavolinájának rész­le­te ma­gá­val a re­gén­­nyel együtt már meg­kap­ta a kel­lõ mél­ta­tást és az ol­va­sók sze­re­te­tét, és ez a há­rom Ma­gyar Lász­ló And­rás A padurar cí­mû no­vel­lá­ja, Odze György Sze­ret­tem a nagy me­sé­ket cí­mû pró­zá­ja és Szeifert Na­tá­lia Az al­ta­tó sze­rek­rõl cí­mû re­gény­rész­le­te. Ma­gyar Lász­ló And­rás no­vel­lá­ja egy is­ten há­ta mö­göt­ti kis ro­mán fa­lu­ban ját­szó­dó far­kas­em­ber-tör­té­net: szo­ron­ga­tó, ugyan­ak­kor szenv­te­len pon­tos­ság­gal áb­rá­zolt vi­lág, nagy csen­dek és egy-két ecset­­vo­nás­sal fel­vitt sors­tra­gé­di­ák re­mek ka­ma­ra­ze­né­je. Odze György no­vel­lá­ja egy ros­­szul si­ke­rült ta­nár-di­ák sze­re­lem fel­tér­ké­pe­zé­se. Fél­re­csú­szott szán­dé­kok, a lé­te­zés alap­ve­tõ el­ron­tott­sá­ga, a vesz­te­ség­lis­ta re­zig­nált tu­do­má­sul­vé­te­le és fa­nyar, matt iró­nia bi­zser­ge­tõ ke­ve­ré­ke. Szeifert Na­tá­lia Az al­ta­tó sze­rek­rõl cí­mû re­gény­rész­le­té­ben egé­szen kü­lö­nös vi­lág­ba nyer in­vi­tá­lást az ol­va­só. Pest szuty­kos mé­lyé­be lát be­le egy gyer­mek pers­pek­tí­vá­já­ból. Em­be­ri sor­sok, ér­zel­mek má­gi­kus, me­se­sze­rû, még­is kí­mé­let­le­nül pon­tos és gaz­da­gon rész­le­te­zett szö­ve­dé­ke. Kel­lõ­en kéz­ben tar­tott nagy­for­ma, még­is meg­en­ge­dõ já­té­kos­ság a rész­le­tek­ben, kel­lõ le­ve­gõ, táv­lat, fény. És mi­vel Odze György és Ma­gyar Lász­ló And­rás el­is­mert és gaz­dag élet­mû­vet tud­hat­nak már ma­guk mö­gött, Szeifert Na­tá­lia vi­szont pá­lya­kez­dõ, még ez is amel­lett szól, hogy ne­ki ítél­jem a dí­jat.

Gra­tu­lá­lok, és örü­lök, hogy en­­nyi jó pró­zát ol­vas­hat­tam! Most már csak az irigy­sé­gem­mel kell kez­de­nem va­la­mit.

Így fe­jez­tem be em­lé­ke­ze­tem sze­rint a mél­ta­tást.

Ko­vács Pé­ter: Üres­ség és ma­gány (Szûcs At­ti­láról)

A Moz­gó Vi­lág 2015-ös év­fo­lya­má­ban Gár­do­nyi Lász­ló ro­va­tá­ban tíz kép­zõ­mû­vészt mu­ta­tott be, na­gyobb­részt a je­len­le­gi kö­zép­nem­ze­dék kép­vi­se­lõ­it, bár akad köz­tük ko­rom­be­li õsz ha­jú meg hú­szas éve­i­ben já­ró fi­a­tal is. A kü­lön­bö­zõ ér­dek­lõ­dé­sû, más-más uta­kon já­ró mû­vé­szek mun­ká­it fur­csa mó­don kö­ti ös­­sze az áb­rá­zolt lát­vány­nak – nem ta­lá­lok pon­to­sabb ki­fe­je­zést rá – új­ra és új­ra el­gon­dol­koz­ta­tó va­ló­sze­rût­len­sé­ge, az iga­zi meg még­se bi­zony­ta­lan­sá­ga. Szigethy An­na fo­tós „do­ku­men­tu­mai”, Rác­mol­nár Sán­dor iro­ni­kus ag­go­dal­mú kom­po­zí­ci­ói, Ha­lász Pé­ter Ta­más „tár­gyai”, Ko­vács „KoPé” Pé­ter meg­hök­ken­tõ, a va­ló­sá­got me­sé­vel szí­ne­zõ, vagy for­dít­va: a me­sét va­ló­ság­ba for­dí­tó fény­ké­pei, Rabóczky Ju­dit Ri­ta ka­cat-lé­tû plasz­ti­kái, Csa­ta Han­na szí­nész­port­réi, Bikácsi Daniela ma­gá­nyos lát­vány­da­rab­jai, Sza­bó Esz­ter nyug­ta­la­ní­tó­an „mai” klas­­szi­kus pa­ra­frá­zi­sai, Ele­kes Kár­oly át­fes­tett ta­lált ké­pei vagy Szûcs At­ti­la sfumátós je­le­ne­tei, mind va­la­mi ha­son­ló ér­zést köz­ve­tí­te­nek. Nem Gár­do­nyi Lász­ló so­ro­za­tá­nak ré­sze, de még­is, mint­ha ide tar­toz­na a feb­ru­á­ri szám­ból Chilf Má­ri­á­nak – Mélyi Jó­zsef írá­sá­val idé­zett – szí­nes lev­lap­mel­lék­let­tel is do­ku­men­tált, dísz­ma­gya­ros ván­dor­lá­sa át a vá­ro­son, és sa­ját iden­ti­tá­sá­nak la­bi­rint­já­ban. Iz­gal­mas, bõ­sé­ges vá­lasz­ték. Én még­is, már ja­nu­ár­ban le­hor­go­nyoz­tam Szûcs At­ti­la ké­pei mel­lé.

Elõ­ször még 1993-ban ta­lál­koz­tam egy mun­ká­já­val, ami­kor – ép­pen csak be­fe­jez­ve mû­vé­sze­ti ta­nul­má­nya­it – Kiss Pé­ter­rel, Ne­mes Csa­bá­val és Ve­ress Zsolt­tal ál­lí­tott ki kö­zö­sen a szé­kes­fe­hér­vá­ri Szent Ist­ván Ki­rály Mú­ze­um­ban. A kö­vet­ke­zõ év­ben az­tán el­nyer­te a mú­ze­um Smohay Ala­pít­vá­nyá­nak ösz­tön­dí­ját, és 1997-ben „Cím nél­kül” cím­mel önál­ló ki­ál­lí­tá­sa is nyílt ná­lunk. Em­lék­szem, fá­radt, bo­ron­gós, szo­mo­rú vi­lág nyílt meg ké­pe­in, ame­lyek­nek kö­zép­pont­já­ban min­dig em­ber­alak, szá­raz re­a­li­tás­sal áb­rá­zolt, ér­ze­lem nél­kü­li fi­gu­rák áll­tak, ül­tek, fe­küd­tek, mo­zog­tak. A lát­vány szo­mo­rú­sá­gát fo­koz­ta egy­faj­ta szür­kés, a ha­tá­ro­zott for­má­kat pu­há­vá ol­dó, sfumátós ho­mály. Szûcs At­ti­la azok kö­zé a mes­te­rek kö­zé tar­to­zik, akik ki­ke­rül­ve az is­ko­lá­ból csak­nem azon­nal rá­ta­lál­nak össze­té­veszt­he­tet­le­nül sa­ját stí­lu­suk­ra-hang­juk­ra, s akik az­tán ké­pes­nek bi­zo­nyul­nak a kö­vet­ke­ze­tes foly­ta­tás­ra is, anél­kül, hogy mon­da­ni­va­ló­juk ki­üre­sed­ne, pusz­tán na­pi ru­tin­ná vál­na, amit csi­nál­nak.

Nem ti­tok, hogy Szûcs At­ti­la kom­po­zí­ci­ó­i­nak elõz­mé­nye több­nyi­re fo­tó, eset­leg ta­lált kép vagy akár csak egy ké­pes­lap, amit az­tán a vász­non hû­sé­ges fi­gye­lem­mel tesz ma­gá­é­vá, rá­cso­dál­koz­va és rá­cso­dál­koz­tat­va a ki­ra­ga­dott hely­ze­tek min­den­na­pos eset­le­ges­sé­gé­re. Gyak­ran él a „kép a kép­ben” ket­tõs­sé­gé­vel, és adott eset­ben a két­fé­le je­le­net, két­fé­le tör­té­nés, vagy csak egé­szen egy­sze­rû­en az ak­ció és a moz­du­lat­lan­ság, iz­ga­lom és kö­zö­nyös fi­gye­lem bi­zony­ta­lan el­lent­mon­dá­sá­nak ta­lá­nyos fe­szült­sé­gé­vel. A ja­nu­á­ri Moz­gó egyik szí­nes mel­lék­le­tén a kom­po­zí­ció kö­zép­pont­já­ban ta­lán egy mú­ze­u­mi ki­ál­lí­tás disz­nó­ölést áb­rá­zo­ló fest­mé­nyét lát­juk. Elõt­te ke­re­kes szé­kes lá­to­ga­tót tol a kí­sé­rõ­je. Il­let­ve hogy is…? Job­ban meg­néz­ve, mint­ha a két fi­gu­ra ma­ga is ré­sze len­ne a kép­nek, tény­le­ge­sen né­zõ­je an­nak, hogy a ha­vas me­zõ­ben ép­pen most vet­te vé­rét se­gí­tõ­i­vel a böl­lér egy disz­nó­nak. Mert­hogy a „kí­sé­rõ” lá­ba meg a to­ló­szék ke­re­kei bár egy­ér­tel­mû­en a ki­ál­lí­tó­tér pad­ló­ján áll­nak, a két fér­fi fel­sõ­test­ének for­mái azon­ban mint­ha va­ló­já­ban a kép ke­re­tén be­lül, a vá­szon sík­já­ban len­né­nek. A ke­ret tény­le­ge­sen be­le­vág a két né­zõ alak­já­ba, s a „ki­vá­gott” for­mát ki­sa­já­tít­va te­szi a „bel­sõ kép”, a disz­nó­vá­gá­sos je­le­net ele­mé­vé. Le­het így is, le­het úgy is. Mint­ha nem len­ne fon­tos, hogy a „va­ló­ság­ban” né­zi a ké­pet va­la­ki, aki ép­pen to­ló­szé­kes, vagy ugyan­csak a ké­pen áb­rá­zolt va­ló­ság­ban né­zik a kom­po­zí­ció szé­lé­rõl ket­ten ugyan­ezt a je­le­ne­tet. Sem­mi sem fon­tos, a je­le­net (vagy a je­le­ne­tek) nem szól­nak több­rõl, mint amit lá­tunk. Ér­ze­lem és iz­ga­lom­men­tes tu­dó­sí­tás. És még­is: elõt­te áll­va nem ereszt a kép! Üres­ség és ma­gány der­mesz­tõ hi­de­ge tart­ja fog­va a szem­lé­lõt.

Rényi And­rás: Az ol­va­só-zse­ni (Almási Mik­lósról)

Ami­kor leg­utóbb négy éve en­gem ért a meg­tisz­tel­te­tés, hogy a Moz­gó kri­ti­kai ter­mé­sé­bõl vá­lo­gas­sak, és a -ról, -rõl ro­vat szer­zõi kö­zül P. Szûcs Ju­li­nak (pon­to­sab­ban: Böröcz And­rás­ról írott es­­szé­jé­nek) ad­tam a dí­jat, ma­gya­rá­zan­dó a bi­zo­nyít­vá­nyo­mat, a bõ­ség za­va­rá­ról kezd­tem be­szél­ni, és név­sort ol­vas­tam – ezt ter­mé­sze­te­sen most is meg­te­het­ném. Mert hát Sán­dor Er­zsi bul­vár­kri­ti­kai szi­por­kái mit sem vesz­tet­tek a fé­nyük­bõl, Fáy Mik­lós fa­nyar szar­kaz­mu­sa sem a pen­ge­él­bõl, Mélyi a hig­gadt­sá­gá­ból, Csen­ge­ry Kris­tóf a ve­re­tes­sé­gé­bõl és így to­vább. Megint szól­nom kel­le­ne Ta­kács Fe­ri­rõl, Gyõrffy Iván­ról, Rainer M. Já­nos­ról, Da­los György­rõl és újab­ban a re­mek Pe­tõ Iván­ról – szó­val, a kri­ti­ku­si szer­zõ­gár­da nem­csak a mai ma­gyar vi­szo­nyok kö­ze­pet­te meg­le­põ­en sta­bil ös­­sze­té­te­lû, de bír­ja szus­­szal is, és meg­bíz­ha­tó­an re­mek szín­vo­na­lon tel­je­sít. Mert, ne fe­led­jük, a kri­ti­ka­írás nem­csak kva­li­tás­ér­zék, íz­lés, íté­lõ­ké­pes­ség és in­tel­lek­tus dol­ga, de a szu­szé, az­az az ál­ló­ké­pes­sé­gé is: bír­ni kell az idõ­vel, a kí­ná­lat­tal és a ha­tár­idõ­vel va­ló ver­seny­fu­tást, a gyû­rõ­dést. Aki egy ilyen erõs csa­pat­hoz sze­gõ­dik kolumnistának, an­nak perc­nyi nyug­ta sem na­gyon le­het: mi­re le­tud­ta az egyik fel­ada­tot, már ott a kö­vet­ke­zõ.

Er­re azért té­rek ki ez­út­tal kü­lön is, mert idei vá­lasz­tot­tam a Moz­gó csa­pa­tá­nak egyik leg­szor­gal­ma­sabb já­té­ko­sa, az az Almási Mik­lós, aki az el­múlt év­ben, mit sem en­ged­ve ko­ráb­ban is dik­tált sa­ját tem­pó­já­ból, ki­lenc­szer je­lent­ke­zett e ha­sá­bo­kon. És mes­­sze nem a Moz­gó az egyet­len hely, aho­vá rend­sze­re­sen ír. Küld a még min­dig mû­kö­dõ Kri­ti­ká­nak, ro­va­ta van az Arthéten, sa­ját blogot ír, van sa­ját hon­lap­ja, tes­sék meg­néz­ni, olyan ta­golt, mint egy-egy hír­por­tá­lé. És köny­ve­ket is ír, és még min­dig ta­nít. Mennyit dol­go­zik ez az em­ber? Men­­nyit ír, és mi­kor? És men­­nyit néz és men­­nyit ol­vas – és fõ­ként: mi­kor? Hon­nan ez az el­ké­pesz­tõ élet­erõ, ener­gia, kí­ván­csi­ság és len­dü­let, amel­­lyel – most csak a 2015-ös moz­gós cik­kek té­má­it idé­zem – a kor­társ ame­ri­kai pró­za­író, Jonathan Fran­zen leg­újabb re­gé­nyét a kö­zép­osz­tály le­épü­lé­sé­rõl; a brit kultúr­tör­ténész-esszéista, Si­mon Winder a Habs­burg-bi­ro­da­lom nem­ze­ti patchworkjét fel­dol­go­zó „sze­mé­lyes kró­ni­ká­ját”; az er­dé­lyi ma­gyar köl­tõ-po­li­ti­kus, Markó Bé­la es­­szé­kö­te­tét; Andrássy Ilo­na gróf­nõ el­sõ vi­lág­há­bo­rús – és sze­rin­te dög­unal­mas – nap­ló­ját; Va­das Jós­ka ki­me­rí­tõ ala­pos­sá­gú hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar ipar­mû­vé­szet-tör­té­ne­tét; Krzysztof Var­ga sza­gok­ra és egyéb sze­mé­lyes-zsi­ge­ri be­nyo­má­sok­ra épí­tett ironikus-szar­kasz­ti­kus-nosztalgikus ma­gyar­or­szá­gi szo­ci­og­rá­fi­á­ját; Agár­di Pé­ter „Nem­ze­ti ér­ték­vi­ták és kul­tú­ra­fel­fo­gá­sok 1847–2014” cí­mû mas­­szív akadémai ér­te­ke­zé­sét vagy az új­ra fel­fe­de­zett, ket­tõs éle­tet élt arisz­tok­ra­ta fes­tõ, gróf Bat­thyá­ny Gyu­la ki­ál­lí­tá­sát szem­lé­zi Kieselbachnál. Szó­val, el­ké­pesz­tõ, hogy bír­ja ezt a te­ma­ti­kus gaz­dag­sá­got, mû­fa­ji sok­fé­le­sé­get, kul­tu­rá­lis vál­to­za­tos­sá­got együtt és egyi­de­jû­leg be­fo­gad­ni, meg­ér­te­ni, fel­dol­goz­ni és vé­gül él­vez­he­tõ, sõt szó­ra­koz­ta­tó mó­don meg is ír­ni?

És hát ne fe­led­jük, hogy Almási Mik­lós 1932-es szü­le­té­sû: ezt az el­ké­pesz­tõ tem­pót most épp nyolc­van­négy éve­sen dik­tál­ja. Szö­ve­ge­it néz­ve egy­sze­rû­en ész­re sem ve­szi az ol­va­só, hogy ez­zel a sza­bad, ru­gal­ma­san al­kal­maz­ko­dó okos­ság­gal, ez­zel a friss, moz­gé­kony stí­lus­sal, ez­zel a la­za, oly­kor fri­vol hang­hor­do­zás­sal egy ag­gas­tyán be­szél hoz­zá. (Ez a nyelv kü­lön elem­zést ér­de­mel­ne – a Moz­gó ta­valy nyá­ri ös­­sze­vont szá­má­ban Dessewffy Ti­bor Almási leg­utób­bi kö­te­tét recenzáló-méltató írá­sá­ban föl is em­lí­ti né­hány vo­ná­sát.) A mód pél­dá­ul (egye­sek sze­rint mo­do­ros­ság, én stí­lus­jegy­nek ne­vez­ném), amellyel rend­re te­ge­zõd­ve szó­lít­ja meg ol­va­só­ját, nem a sa­ját böl­cses­sé­ge va­rá­zsá­tól el­bû­völt gu­ru nár­ciz­mu­sá­ról árul­ko­dik, nem az aka­dé­mi­ku­si-pro­fes­­szo­ri stal­lum te­kin­té­lyes ma­ga­sá­ból ér­ke­zõ ki­ok­ta­tás hang­ján ke­ze­li ol­va­só­ját. El­len­ke­zõ­leg: in­kább ön­meg­szó­lí­tás, iro­ni­kus já­ték, ame­lyet ré­szint mint ol­va­só, az esz­té­ti­kai ta­pasz­ta­lat ala­nya, ré­szint mint szer­zõ ûz ön­ma­gá­val – és ak­tu­á­lis ol­va­só­já­val, akit így, e re­to­ri­kai ke­rü­lõ úton von be a meg­is­me­rés és a kö­zös él­mény meg­szer­zé­sé­nek fo­lya­ma­tá­ba. S per­sze nem­csak ez a sti­lá­ris és re­to­ri­kai nonchalance az, ami el­bû­vö­lõ: gon­dol­junk be­le, mit is je­lent az, hogy va­la­ki­nek jócs­kán nyolc­van fö­lött jut eszé­be Be­ve­ze­tés a 21. szá­zad­ba cím­mel köny­vet pub­li­kál­ni, ami rá­adá­sul tény­leg kor­társ vi­lá­gunk tel­jes pa­no­rá­má­ját nyújt­ja a tör­té­net­fi­lo­zó­fi­ai pers­pek­tí­vák­tól a tech­ni­kai kütyük kul­tú­ra­ala­kí­tó sze­re­pé­ig, a vi­lág­gaz­da­ság és a pénz­pi­ac­ok át­ren­de­zõ­dé­se­i­­tõl a mé­dia, a di­vat, az elit- és tö­meg­kul­tú­ra funk­ció­vál­to­zá­sá­ig. Bát­ran ki me­rem je­len­te­ni: nincs a mai ma­gyar ér­tel­mi­ség­ben Almási Mik­lós­nál in­kább to­tá­li­san a je­len­ben – még­pe­dig nem csu­pán az itt és most szûk ha­zai bel­vi­lá­gá­ban, ha­nem a glo­bá­lis je­len­ben – élõ meg­fi­gye­lõ: aki­tõl haj­lott ko­ra el­le­né­re en­­nyi­re ide­gen vol­na a múl­ton va­ló me­ren­gés, a sze­mé­lyes tör­té­net fö­löt­ti rá­gó­dás, plá­ne az ér­zel­mes nosz­tal­gi­ák ápo­lá­sa. Akit a tör­té­ne­lem nem azért ér­de­kel­ne, mert se­gít job­ban meg­ra­gad­nunk azt, ami most van: akit job­ban iz­gat­na a „mi van” és a „mi lesz”, az ak­tu­á­lis je­len­sé­gek­bõl ki­ol­vas­ha­tó tren­dek irá­nya. Le­gyen szó a vi­lág­gaz­da­ság sta­tisz­ti­kai mu­ta­tó­i­ról, a comics vál­to­zó po­é­ti­ká­já­ról, Závada tör­té­nel­mi re­gé­nyé­rõl, Woody Allen vagy – hogy egy má­sik tren­di te­rü­le­tet, a neurobiológiát is szó­ba hoz­zam – Oliver Sacks han­gos mai si­ke­re­i­rõl.

Almási te­hát ol­va­só­ként min­den­evõ – a trend­ku­ta­tás ma­ga­vá­lasz­tot­ta pa­ra­dig­má­ján be­lül szá­má­ra min­den ol­vas­mány egy­for­mán be­cses jel­zõ­pont­ként szol­gál­hat. Ezért én most nem is te­ma­ti­kai ér­dek­lõ­dé­sé­nek pél­dát­lan szé­les­sé­gén és nem is az élet­kor és a fi­a­ta­los al­ko­tó­erõ ös­­sze­füg­gé­sén vagy in­kább ös­­sze­füg­gés­te­len­sé­gén ru­góz­nék, ha­nem va­la­mi mást hoz­nék szó­ba.

Ama bi­zo­nyos négy év­vel ez­elõt­ti név­sor­ol­va­sás­ban ter­mé­sze­te­sen Almási ne­ve is sze­re­pelt – úgy re­fe­rál­tam rá, mint „ked­ves mes­te­rem­re, az ol­va­só-zse­ni­re”: er­rõl ej­te­nék most né­hány szót, mert én ezt már ak­kor is ko­mo­lyan gon­dol­tam. Mi­re gon­do­lok? Aki írt már va­la­ha köny­vet, és ol­va­sott is ró­la kri­ti­kát, tud­ja jól, me­lyik kri­ti­ku­sa/ol­va­só­ja hasz­nál­ja csu­pán a szö­ve­get, ürügy­ként vagy al­ka­lom­ként ar­ra, hogy iga­zol­has­sa sa­ját pre­kon­cep­ci­ó­it, ki­oszt­has­sa jó vagy rossz osz­tály­za­ta­it, s ez­zel a kri­ti­kai ol­va­sás és ítél­ke­zés ál­cá­ja mö­gé búj­va iga­zol­has­sa – ön­ma­gát. Az iga­zi szer­zõ nem di­csé­re­tek­re hajt, bár­men­­nyi­re jó­les­né­nek is: nem bû­vö­lik el a ra­jon­gó jel­zõk se, ha azt ér­zé­ke­li, hogy a kri­ti­kus fe­lü­le­te­sen vagy cél­za­to­san di­csér, és va­ló­já­ban nem mé­lyedt el, nem ér­de­kelt az õ szö­ve­gé­ben. Há­lá­sabb egyet­len bí­rá­ló han­gért, ha an­nak szer­zõ­je haj­lan­dó csak­ugyan ko­mo­lyan vé­gig­gon­dol­ni, ami ne­ki fon­tos volt. Az iga­zi szer­zõ te­hát el­sõ­sor­ban jó ol­va­sók­ra vár. En­ged­tes­sék meg e pon­ton en­ged­nem nár­ciz­mu­som csá­bí­tá­sá­nak, és – a fen­ti té­telt iga­zo­lan­dó – el­mon­da­nom el­sõ kéz­bõl va­ló ta­pasz­ta­la­ta­i­mat Almási ol­va­sói ka­rak­te­ré­rõl – hogy ugyan­is men­­nyi­re jó ol­va­só is õ. Re­cen­zi­ót írt tör­té­ne­te­sen az én egyik köny­vem­rõl is, épp ide, a Moz­gó­ba, bár jó­val ré­geb­ben. Nos, ná­lá­nál sen­ki sem ol­vas­ta job­ban a szö­ve­ge­i­met, ér­tet­te pon­to­sab­ban az in­ten­ci­ó­i­mat. On­nan tu­dom, hogy a cik­ke vol­ta­képp ol­va­só­nap­ló, az ol­va­sás ese­mény­tör­té­ne­te, be­szá­mo­lás az õ meg­le­pe­té­se­i­nek és rá­cso­dál­ko­zá­sa­i­nak me­ne­té­rõl. És igen, elég­té­tel volt ez ne­kem, hogy meg­le­he­tõ­sen spe­ci­a­li­zált, hogy ne mond­jam, ezo­te­ri­kus jel­le­gû fej­te­ge­té­se­im egy jó ol­va­só oda­fi­gye­lé­se, kí­ván­csi­sá­ga és nyi­tott­sá­ga foly­tán cél­ba ta­lál­tak.

Almásit ter­mé­sze­te­sen nem ezért ne­ve­zem ol­va­só-zse­ni­nek: ha­nem mert az a be­nyo­má­som, hogy bár­mely szö­veg­hez, kép­hez, elõ­adás­hoz nyúl is, ugyan­így jár el, ugyan­ilyen, mond­hat­ni, gyer­me­ki kí­ván­csi­ság­gal, vá­ra­ko­zás­sal, tu­dás­ra-ta­pasz­ta­lás­ra va­ló nyi­tott­ság­gal eresz­ke­dik be­le a min­den­ko­ri ol­vas­ni­va­ló­ba, az ol­va­sás fo­lya­ma­tá­ba. Nem az egyes szö­ve­gek meg­ér­té­sé­nek a ké­pes­sé­ge ki­vé­te­les itt, ha­nem ez a min­den­evõ, min­den­re ki­ter­je­dõ, nem lan­ka­dó kedv és ké­pes­ség az együtt ját­szás­ra: az a jó­in­du­lat, hogy min­den szö­veg, még a leg­unal­ma­sabb is meg­éri, hogy – mint zon­go­ris­ta a kot­ta­je­gye­ket – leg­alább meg­pró­bál­ja élet­re kel­te­ni, sa­ját kí­ván­csi­sá­ga tü­zé­nél föl­for­ró­sí­ta­ni. Mint a jó zon­go­ris­ta, so­sem me­cha­ni­ku­san blat­tol – a szö­veg föl­fej­té­se so­rán foly­ton ön­ma­gát is meg­je­le­ní­ti. „Már­is el­kap­ta az ér­dek­lõ­dé­sem” – ez egy ti­pi­kus mon­dat a Markó Bé­la köny­vé­nek re­cen­zi­ó­já­ból, s most ke­vés­bé szá­mít, hogy épp mi (konk­ré­tan a video-surveillance prob­lé­má­ja) volt az, ami meg­ra­gad­ta, mint in­kább az, hogy be­szá­mol ró­la. „Lel­ken­de­zem. A fel­fe­de­zés… meg­ra­ga­dott” – ad szá­mot val­lo­más­sze­rû­en a vá­rat­lan ta­lál­ko­zás­ról gróf Bat­thyá­ny Gyu­la ki­ál­lí­tá­sa kap­csán, majd így foly­tat­ja: „min­dig is volt ben­nem va­la­mi pro­li penchant az arisz­tok­ra­ta ex­cent­ri­ci­tás iránt, a rit­ka fõ­ran­gú­ak iránt, akik­nek volt bá­tor­sá­guk ki­lép­ni a comme il faut-ból, íz­lés­bõl, a fen­ti­ek gõg­jé­bõl” – s eb­bõl ka­nya­rít az­tán szabadszájú, ám­de re­mek in­terp­re­tá­ci­ó­kat, pon­tos ana­lí­zist. Bár­ho­vá nyúl, „a csi­szolt el­me mû­kö­dé­sé­nek ra­gyo­gá­sa egy­sze­ri és kü­lön­le­ges gon­dol­ko­dót mu­tat meg” – idéz­he­tem Dessewffyt egyetértõleg: ám az en­cik­lo­pé­di­ku­san mû­velt, a vi­lág­iro­da­lom­ban, a fi­lo­zó­fia­tör­té­net­ben, a szín­ház­tu­do­mány­­ban és a kur­rens köz­gaz­da­ság­tan­ban egy­aránt ma­ga­biz­to­san köz­le­ke­dõ aka­dé­mi­kus azért is há­lás­nak tud mu­tat­koz­ni, ha egyik szer­zõ­jé­ben az sms elõt­ti kor­szak töl­tõ­tol­lak és a kéz­zel írott ké­pes­lap­ok irán­ti su­ta nosz­tal­gi­ku­sá­ra lel. A csi­szolt el­me nem átall egye­ne­sen a Facebook tinigenerációjának szleng­jé­ben há­lál­kod­ni ér­te: „kis köszike va­gyok”…

Nem vol­na épp il­len­dõ, ha egy­ko­ri ta­ná­rom, fõ­nö­köm, kol­lé­gám és – ma is – atyai jó ba­rá­tom mél­ta­tá­sát én is ez­zel a for­du­lat­tal zár­nám. In­kább mon­dom így: kö­szön­jük, Mik­lós, vár­juk a foly­ta­tást.

Vi­tá­nyi Iván: A ma­gyar zsák­ut­ca kér­dé­se
(Mi­há­lyi Pé­terrõl)

Ha sor­ra ves­­szük a Moz­gó Vi­lág 2015-ös év­fo­lya­má­nak tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi és po­li­ti­kai ta­nul­má­nya­it, öröm­mel ta­pasz­tal­juk, hogy jobb­nál jobb mun­kák­kal ta­lál­ko­zunk. És úgy érez­zük, hogy van ben­nük va­la­mi kö­zös. Min­den­ki a je­len­le­gi hely­ze­tet akar­ja kü­lön­bö­zõ ol­dal­ról, de a szo­ká­sos­nál min­dig mé­lyeb­ben és komp­le­xeb­ben ele­mez­ni. Nem min­dig tér­nek ki a má­ra, még ke­vés­bé a jö­võ­re, de nyil­ván­va­ló­an azért te­szik, hogy a tár­sa­da­lom meg­ta­lál­ja a ki­ve­ze­tõ, majd az elõ­re ve­ze­tõ utat. És eb­ben a szel­lem­ben jobb­nál jobb mû­vek szü­let­tek.

Néz­zünk – egé­szen rö­vi­den – né­hány pél­dát.

Csil­lag Ist­ván a ma­gyar gaz­da­sá­gi hely­zet 2010 után ala­ku­lá­sát fog­lal­ja össze (Zsák­ut­cá­ban, 5. szám). Sor­ra ve­szi az Or­bán-kor­mány lát­vá­nyos be­je­len­té­se­it, és ki­mu­tat­ja azok ál­sá­gos­sá­gát. „Rö­vid tá­von si­ker, hos­­szú tá­von ku­darc.” A gaz­da­sá­gi fej­lõ­dés he­lyett a „per­verz új­ra­el­osz­tás”. Egy­re mé­lyeb­ben szo­ru­lunk be egy új­ra­ter­melt zsák­ut­cá­ba.

Ko­vács M. Má­ria a ma­gyar úri an­ti­sze­mi­tiz­mus jel­lem­zõ vo­ná­sa­it mu­tat­ja be Beth­len Ist­ván ma­ga­tar­tá­sát ele­mez­ve (Beth­len Ist­ván an­ti­sze­mi­tiz­mu­sa, 7–8. szám). Sa­já­tos ket­tõs­ség ha­tá­roz­ta meg. Egy­részt az ide­gen­ség õsi gyû­lö­le­te, más­részt an­nak tu­da­ta, hogy ez a „mû­velt Nyu­ga­ton” már nem il­do­mos. Ezért ki­ala­kí­tott egy olyan ma­ga­tar­tást, amely­ben a nagy nyil­vá­nos­ság elõtt el­vá­lik egy­más­tól a tett és az ide­o­ló­gia, hogy a tet­tek­ben an­nál job­ban ér­vé­nye­sül­hes­sen.

Bócz End­re azt vizs­gál­ja, hogy a maf­fia­ál­lam ha­tal­mi szer­ve­ze­te ho­gyan vi­szo­nyul a jo­gi ke­re­tek­hez (A „ma­gyar po­lip” és a bün­te­tõ­jo­gi fo­ga­lom­rend­szer, 7–8. szám). Meg­ál­la­pít­ja, hogy túl­lé­pi a tör­vény ha­tá­ra­it. A „Rule of Law” rend­sze­ré­bõl át­me­gyünk a „Law of Rule” vi­lá­gá­ba.

Bozóki And­rás a je­len­le­gi kor­mány­zat hi­va­ta­los ha­tal­mi kö­ré­nek szer­ke­ze­tét elem­zi, a kor­mány­ta­gok­tól a har­cos­tár­sa­kon és a ki­vé­te­le­zet­te­ken át a be­il­lesz­ke­dõ dús­gaz­dag­okig (A po­li­ti­kai be­fo­lyás kö­rei Ma­gyar­or­szá­gon, 12. szám). Pon­tos és plasz­ti­kus ké­pet raj­zol a maf­fia­ál­lam sze­mé­lyi fel­épí­té­sé­rõl.

Hogy egy egé­szen fi­a­tal, el­sõ cik­kes szer­zõt is em­lít­sünk: Rad­nó­ti And­rás a gö­rög hely­ze­tet elem­zi (A sza­ka­dék szé­lé­rõl, 10. szám) – úgy, hogy „fi­am­nak mon­dom, lá­nyom is ért­sen be­lõ­le”. A mai klas­­szi­kus eu­ró­pai és a gö­rög tí­pu­sú pe­ri­fe­ri­kus vál­sá­gok kö­zép­pont­já­ban ugyan­az áll. A vál­sá­got nem ügyes­ke­dés­sel, ha­nem csak szer­ves re­for­mok­kal le­het meg­ol­da­ni.

Még foly­tat­hat­nám a sort né­hány ré­gi szer­zõnk – Almási Mik­lós, Sze­lé­nyi Iván – ki­vá­ló mun­ká­i­val, de úgy gon­do­lom, hogy nem az én kor­osz­tá­lyo­mat kell most ki­emel­ni, ha­nem a ki­bon­ta­ko­zó úja­kat.

Ezért adom Mi­há­lyi Pé­ter­nek az el­is­me­rést, aki ugyan­ezt a prob­lé­mát, a je­len­ko­ri zsák­ut­cánk kér­dé­sét sa­já­tos, de na­gyon fon­tos ol­dal­ról ra­gad­ta meg. („Ke­ve­sebb jog­nak kel­le­ne len­nie eb­ben az or­szág­ban, s több em­ber­ség­nek”, 6. szám).

Jel­lem­zõ mó­don egy fi­a­tal­em­ber vál­lal­ko­zott ar­ra a fel­adat­ra, hogy a messzi múlt­ba vis­­sza­ve­zes­se a ma­gyar zsák­ut­ca, a fé­lig vitt re­for­mok tör­té­ne­tét. I. Jó­zsef­fel kezd­te, foly­tat­ta a job­bágy­fel­sza­ba­dí­tás „ma­gyar mód­já­val”, Ba­ross Gá­bor­ral, a gaz­da­ság mi­li­ta­ri­zá­lá­sá­val a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú ide­jén, a for­ra­dal­mak ma­gya­ros korlátaival, a Hor­thy­-kor­szak­kal, a „há­rom­mil­lió kol­dus or­szá­gá­val”. És be­fe­jez­te az an­ti­ka­pi­ta­liz­mus ma­kacs tér­fog­la­lá­sá­val, a min­dent túl­élõ ma­gyar fe­u­da­liz­mus köz­pon­ti sze­re­pé­vel.

Az­zal vég­zi, hogy a je­len­le­gi kor­mány­zat lé­nye­ge sze­rint a Hor­thy­-kor­szak foly­ta­tá­sa. Rész­ben me­cha­ni­ku­san (mi­vel ad­va van), rész­ben er­kölcs­te­len tu­da­tos­ság­gal (mi­vel ez a leg­egy­sze­rûbb).

Ha ki aka­runk jut­ni a zsák­ut­cá­ból, ezt vi­lá­go­san kell lát­nunk. Ezt erõ­sít­jük meg az­zal, hogy Mi­há­lyi Pé­tert Arany Tö­pör­tyû díj­jal ju­tal­maz­zuk.

Far­kas Zol­tán: Vé­re­sen ko­moly (Lángh Jú­liá­ról)

Jó ka­pus­nak sze­ren­csé­je is van, tart­ja a mon­dás, Lángh Jú­lia pe­dig a li­be­ra­liz­mus láng­lel­kû vé­del­me­zõ­je Pá­rizs­ban, Bu­da­pes­ten, bár­hol. Ez­zel együtt nem ne­vez­ném sze­ren­csé­nek, hogy a pá­ri­zsi ter­ror­tá­ma­dás köz­vet­len ha­tá­sa­it is át kel­lett él­nie.

Vi­szont a nap­tár a se­gít­sé­gé­re si­e­tett. Fur­csa, vib­rá­ló szí­ne­ze­tet adott az írá­sa­i­nak. No, nem vaj­szí­nû ár­nya­la­tot, ha­nem komorat, vé­re­set. Vé­re­sen ko­mo­lyat.

2015. no­vem­ber 13-án es­te ter­ror­tá­ma­dás ér­te Pá­rizst. Szûk há­rom nap­pal ko­ráb­ban je­lent meg a Moz­gó Vi­lág no­vem­be­ri szá­ma, ben­ne Lángh Jú­lia re­mek írá­sa a Hónaplóban, a Be­il­lesz­ke­dés. Va­gyis hogy ez mi­ként megy: a me­ne­dék­ké­rõ egyé­ni szer­zõ­dést köt a be­ván­dor­lá­si hi­va­tal­lal, fi­gyel­mez­te­tés­ben ré­sze­sül, hogy tisz­te­let­ben kell tar­ta­nia a tör­vé­nye­ket, Fran­cia­or­szág ér­té­ke­it, majd ál­lam­pol­gár­sá­gi tan­fo­lyam kö­vet­ke­zik, az ál­lam nyelv­tan­fo­lya­mot szer­vez a me­ne­kült­nek, is­mer­te­ti a jo­ga­it, ha szük­sé­ges, szo­ci­á­lis gon­do­zót ren­del ki mel­lé. Majd Lángh Jú­lia is­mer­te­ti azt a négy­per­ces kis­fil­met, amely a friss be­ván­dor­lók­nak vil­lant­ja fel Fran­cia­or­szág ér­ték­rend­jét. Ezt fel­tét­le­nül meg kell is­mé­tel­nem – hogy cse­ré­be meg­aján­dé­koz­has­sam a ma­gyar vál­to­zat­tal.

„A Mar­seil­laise di­a­dal­mas hang­jai mel­lett a hí­res Delacroix-festmény, a Fran­cia Köz­tár­sa­sá­got szim­bo­li­zá­ló fe­det­len keb­lû, zász­ló­vi­võ nõ­alak a ba­ri­ká­don. (Ren­des muszlim fér­fi a szí­vé­hez kap, és gyor­san be­csuk­ja a sze­mét.) To­váb­bi for­ra­dal­mi nó­ták, La Carmagnole, Ah ca ira, és ter­mé­sze­te­sen a hár­mas jel­szó: sza­bad­ság, egyen­lõ­ség, test­vé­ri­ség. Szó esik az em­be­ri jo­gok­ról, szak­szer­ve­ze­tek­rõl, a tün­te­tés és a sztrájk jo­gá­ról. Lá­tunk az ut­cán pec­ke­sen sé­tá­ló rend­õrö­ket (et­tõl so­kak­nak ös­­sze­rán­dul a gyom­ruk, pe­dig a tan­fo­lya­mon le­gá­lis be­ván­dor­lók ül­nek, nem­so­ká­ra meg­kap­ják a tar­tóz­ko­dá­si en­ge­dé­lyü­ket), az­tán a nagy­sze­rû Simone Weil egy ar­chív fel­vé­te­len a nõk jo­ga­i­ról be­szél, majd egy meg­nyug­ta­tó hang köz­li, hogy Fran­cia­or­szág­ban a nõk­nek sem­mi­hez nem kell en­ge­délyt kér­ni­ük a fér­jük­tõl, báty­juk­tól, ap­juk­tól. (Mi­cso­da?! Ho­vá ke­rül­tem?! A Ko­rán-hí­võ arab fér­fiú kis hí­ján meg­bán­ja, hogy ide­jött.) Az ide­ge­nek­nek ugyan­azok a jo­ga­ik, mint a fran­ci­ák­nak, a tör­vény min­den­ki­re egy­for­mán ér­vé­nyes. To­váb­bá: a val­lás ma­gán­ügy; a fel­irat­ok­ban vissza­tér a fran­cia for­ra­da­lom hár­mas jel­sza­va és hoz­zá a fon­tos ne­gye­dik, a laicitás, az ál­lam és egy­ház szét­vá­lasz­tá­sa. Vé­gül az el­iga­zí­tás fi­gyel­mez­tet, hogy tör­vény tilt­ja a val­lá­si jel­ké­pek fel­tû­nõ vi­se­lé­sét az is­ko­lák­ban. Bú­csú­fel­irat: is­ten ho­zott Fran­cia­or­szág­ban!

El­kép­ze­lem, mit szól eh­hez az arab vi­lág­ból, muszlim élet­vi­te­li sza­bá­lyok kö­zül ér­ke­zett fi­a­tal­em­ber. Hogy nem föl­sza­ba­dult só­haj tör fel be­lõ­le, »végre, ez a szabadság«, az fö­löt­tébb va­ló­szí­nû.”    

A ma­gyar vál­to­zat per­sze még ezen is túl­tesz. Ha lesz ilyen.

„Az Ist­ván, a ki­rály di­a­dal­mas hang­jai mel­lett Vaj­kot ki­rál­­lyá ko­ro­náz­zák. A nar­rá­tor el­mond­ja, hogy a ko­ro­na a pá­pa ál­tal Szent Ist­ván­nak kül­dött ha­tal­mi jel­kép, köz­pon­ti he­lyén, az ab­ron­cson, a hom­lok fe­lett, 47 mm ma­gas és 55 mm szé­les ke­ret­ben a tró­nu­son ülõ vi­lág­bí­ró Krisz­tus tel­jes ala­kos ké­pe lát­ha­tó. Krisz­tus fe­jét ke­resz­tes dics­fény öve­zi. (Az is­ten­áb­rá­zo­lás lát­tán egy ren­des muszlim a szí­vé­hez kap, gyor­san be­csuk­ja a sze­mét, és el­sut­tog né­hány Al­lah akbart.) To­váb­bi hit­té­te­lek is­mer­te­té­se kö­vet­ke­zik, majd a hár­mas jel­szó: Is­ten, csa­lád, ha­za. A fil­men bol­dog csa­lád lát­szik, anya, apa, gye­re­kek, amint a temp­lom­ban imád­koz­nak. Meg­nyug­ta­tó hang köz­li, hogy bár Ma­gyar­or­szág be­fo­ga­dó or­szág, a ko­szo­rús köl­tõ ezt szé­pen meg­fo­gal­maz­ta: tö­rök, ta­tár, tót, ro­mán ka­va­rog e szív­ben, de a ma­gyar­sá­gé­tól ide­gen ér­ték­ren­dû me­ne­kül­te­ket az or­szág kor­má­nya nem fo­gad be. Lá­tunk a ha­tá­ron pec­ke­sen sé­tá­ló rend­õrö­ket (et­tõl a be­ván­dor­lók­nak ga­ran­tál­tan ösz­­sze­rán­dul a gyom­ruk), majd bí­ró­sá­gi tár­gya­lá­so­kat, ahol a migránsok szo­mo­rú­an ve­szik kéz­be a ki­uta­sí­tó vég­zést. Egyi­kü­ket rab­lán­con ve­ze­tik el. Így jár min­den il­le­gá­lis be­ván­dor­ló, fi­gyel­mez­tet sze­lí­den a nar­rá­tor. Az ide­ge­nek­nek so­ha nem lesz­nek olyan jo­ga­ik, mint a ma­gya­rok­nak, gyõz­kö­di to­vább a né­zõt, és a migráns már isz­kol­na vis­­sza Je­men­be, Irak­ba, Szí­ri­á­ba. Majd né­hány snitt kö­vet­ke­zik az Eg­ri csil­la­gok cí­mû film­bõl. Meg­halsz, gya­ur, üvöl­tik a tá­ma­dók, és a nya­kuk­ba for­ró vi­zet ön­te­nek. Így véd­ték meg a hõs eg­ri nõk Eu­ró­pát az isz­lám ve­sze­de­lem­tõl, köz­li büsz­kén a nar­rá­tor.

A be­ván­dor­ló fel­sza­ba­dul­tan fel­só­hajt, »vissza a szabadságba«. Rög­vest rá­ta­pad a netre, azt né­zi, hol le­het csat­la­koz­ni az Isz­lám Ál­lam­hoz, hogy vég­leg le­szá­mol­jon a gya­u­rok­kal.”

Az­tán Lángh Jú­lia per­sze meg­ír­ta a Pén­tek 13, Pá­rizs cí­mû hónaplót is, de­cem­ber­ben. Az ab­ban fel­ve­tett vég­sõ kér­dés­re ma sincs vá­lasz: a sza­bad­ság­tól a biz­ton­ság il­lú­zi­ó­ját kel­tõ rend­õr­ál­lam fe­lé tar­tunk? A foly­ta­tás a kö­vet­ke­zõ szá­mok­ban ol­vas­ha­tó. Ha lesz vá­lasz. Ha lesz Moz­gó.

Domány And­rás: Ér­zé­keny kér­de­zõ (Rádai Esz­terrõl)

2015-ben is sok ér­de­kes in­ter­jút ol­vas­tam a Moz­gó Vi­lág­ban. Szám­sze­rû­en a leg­töb­bet J. Gyõ­ri Lász­ló ír­ta. Be­szél­ge­tett író­val, film­ren­de­zõ­vel, kép­zõ­mû­vé­szek­kel, és min­dig ugyan­az de­rült ki: a ha­ta­lom el­vi­sel­he­tet­len mér­ték­ben be­le akar mász­ni a sze­mé­lyes éle­tünk­be, gon­dol­ko­dá­sunk­ba. Örü­lök, hogy sze­re­pelt Vicsek Fe­renc, aki Gõ­gös Zol­tánt mu­tat­ta be port­ré­in­ter­jú­já­ban mint hi­te­les, a szak­má­já­hoz ér­tõ ke­vés bal­ol­da­li po­li­ti­kus egyi­két. És jó, hogy is­mét pub­li­kált Nagy Jó­zsef, aki­nek a Heisler And­rás Mazsihisz-elnökhöz in­té­zett, a hit­köz­ség bel­vi­szá­lya­i­ra vo­nat­ko­zó el­sõ kér­dé­sét új­ság­író-is­ko­lák­ban ta­ní­ta­nám: „In­dí­tás­ként iga­zán be­is­mer­het­né, hogy egy vég­te­le­nül te­het­sé­ges Rej­tõ-uno­ka ír­ja a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó szer­ve­ze­tek ki­rály­drá­má­it.”

A dí­jat azon­ban ez­út­tal Rádai Esz­ter­nek adom, aki a lap egyik leg­ré­gibb és leg­meg­bíz­ha­tóbb mun­ka­tár­sa. Be­szél­ge­té­se Nagy Bol­di­zsár pro­fes­­szor­ral a me­ne­kült­kér­dés­rõl az ok­tó­be­ri szám­ban, te­hát már a nagy ro­ham után, sok kér­dés­re ad vá­laszt. Eh­hez per­sze kel­lett a ki­vá­ló szak­ér­tõ, de az ér­zé­keny kér­de­zõ is, hogy vi­lá­gos­sá vál­jon, mit mond a Ma­gyar­or­szá­gon is tör­vé­nyek­be ik­ta­tott nem­zet­kö­zi jog, és mit kel­lett, le­he­tett vol­na ten­ni a gya­kor­lat­ban. Fon­tos kér­dés volt, hogy ki­ket kell me­ne­kült­nek te­kin­te­ni, és hogy pél­dá­ul azo­kat, akik 1956-ban egy­sze­rû­en egy em­be­ribb élet re­mé­nyé­ben me­ne­kül­tek el, ma vis­­sza­kül­de­nék-e az oszt­rá­kok. Itt mel­les­leg is­mét fel­hí­vom a szer­kesz­tõ­ség fi­gyel­mét ar­ra, hogy ír­ja oda, kit szó­lal­tat­nak meg, mert még a Moz­gó Vi­lág mû­velt ol­va­sói kö­zül sem min­den­ki kö­te­les tud­ni, hogy Nagy Bol­di­zsár a nem­zet­kö­zi jog te­kin­té­lyes pro­fes­­szo­ra.

A má­sik Rádai-interjú Beer Mik­lós vá­ci me­gyés püs­pök­kel ké­szült. Tisz­tán szak­ma­i­lag néz­ve ez még job­ban tet­szett, ugyan­is mi­köz­ben a be­szél­ge­tés jól mu­tat­ja a püs­pök más fõ­pap­ok­hoz ké­pest „li­be­rá­li­sabb” vagy em­ber­sé­ge­sebb gon­dol­ko­dá­sát és azt is, hogy mi­ért áll szó­ba az övé­tõl el­té­rõ vé­le­mé­nyû em­be­rek­kel és saj­tó­or­gá­num­ok­kal, szó­val eköz­ben ki­de­rül, hogy az is­ko­lai szeg­re­gá­ció kér­dé­sé­ben a tu­do­má­nyo­san rég meg­cá­folt, de pél­dá­ul Ba­log Zol­tán mi­nisz­ter ál­tal lel­ke­sen tá­mo­ga­tott mód­szer hí­ve. És bár nyil­ván­va­ló, hogy az õ ese­té­ben nem rassz­iz­mus­ról, nem a sze­gé­nyek le­né­zé­sé­rõl van szó, nem hagy­ja ma­gát ki­zök­ken­te­ni ál­lás­pont­já­ból a tárgy­sze­rû új­ság­írói ér­vek el­le­né­re sem. Ami­kor pe­dig még azt is ki­je­len­ti ez a sok más té­má­ról ro­kon­szen­ve­sen be­szé­lõ em­ber, hogy „a franc egye meg” azo­kat a „gaz­em­be­re­ket”, akik kor­sze­rû gé­pek­kel mû­ve­lik a föl­det ahe­lyett, hogy sok em­ber­nek ad­ná­nak mun­kát, ak­kor az in­ter­jú­ké­szí­tõ­nek le­esik az ál­la a cso­dál­ko­zás­tól – ezt még ol­va­sás köz­ben is lát­ni vé­lem –, és döb­ben­ten pró­bál­ja tisz­táz­ni a dol­got, de hi­á­ba. Szó­val igen ta­nul­sá­gos be­szél­ge­tés, és ez jó­részt Esz­ter ér­de­me, ezért jár ne­ki az idei tö­pör­tyû.

P. Szûcs Ju­li­an­na laudációját Ré­vész Sán­dor kü­lön­dí­jas­ról 2016. feb­ru­á­ri szá­munk­ban kö­zöl­tük.

Comments

kommentek

Cimkék: