Kulturális-közéleti havilap | 2017


2013 február Nivódíj


Lator László: Hal, kutya, ember (Tóth Krisztináról)

A korábbiakhoz képest hosszú vers mára, mondhatni, külön tartománya lett Tóth Krisztina költészetének. Pályáját többnyire dalszerű darabokkal kezdte, majd kialakította, begyakorolta ezt a nagyon kezéhez álló, köznapias, már-már kényszeresen pontos rajzú részleteket ködös álom-félálomképekkel elegyítő, visszhangos terű, sokszólamú lírát. Úgy tetszik, egy cseppet sem kell erőlködnie, hogy a látható-tapintható világból erre-arra kilépjen, s a mindnyájunknak ismerős valóságdarabokat valami személyes mélyáram sodrába merítse. A Mozgó Világ áprilisi számában megjelent Hal-ban kevesebb a szeszélyes kanyar, ritkább a képzetek nehezen követhető társítása, mint más sűrű anyagú hosszú verseiben, mint például A világ minden országá-ban (mi minden sejlik, villan meg abban a nagyanyja hamvasztását szenvtelenül megörökítő krónikában!) vagy a körülöttünk, bennünk ólálkodó halált dísztelen színpadra állító Hol vagytok?-ban. A Hal is lentről indul, lassú, természetelvű képsorral, akár novella is lehetne belőle. Benzinkút, tankolás. A benzinkútnál fémes koppanás, a kocsiban alvó kisfiú felriad, izzadt fejében még ringatóznak az öblök, horgászni voltak, a felszínen snecik serege rajzott (pontos kép, mintha személyes fedezete volna, rávall Tóth Krisztinára, hogy ezt elhiteti velünk). Az elbeszélés folytatódik: a gyerek kiszáll, odamegy a meleget böffentő (mennyi minden múlik egy-egy ilyen váratlan jelzőn!) csomagtartóhoz. És itt alakot vált az írás. Mert a kép (A ponty még élt. Egy újságpapíron rángott / nyákos teste) csak első pillantásra egyszerű mikrorealista rajz. Az állati nyomorúság, s ebben van a vers ereje, nemcsak a még romlatlan gyermekszemben, hanem bennünk is súlyossá, emberérdekűvé változik. Mikor ezt olvassuk: a ponty lassan tátogni kezdett, / kidülledt, megpattant szemét a mélyből / úgy tűnt, az emberarcra szegezte. / Váratlan erővel lökte őt agyának / végső szomja a levegőbe, a hal kínlódása, az életösztön végső, reménytelen mozdulása megérint bennünk valamit. A versbeli kisfiú emlékezetébe vagy inkább: idegeibe, sejtjeibe belerögződik a hideglelős jelenet. Vajon Tóth Krisztina fejében ott van-e mögötte a lélekelemzés traumaelmélete? Meglehet, de rendezése, előadása olyan természetes, hogy elhisszük neki: ez a kis dráma megesett, és csakis így eshetett. Emlékezzünk egy másik versére, a Kutyá-ra, az autópálya szélén vergődő-döglődő, elgázolt kutya képére, benne a közvetlen látvány hitele. A Hal, felnőtt szemmel nézve, múlékony, akár el is felejthető megrendülése húsz évvel később egy fiatalkori szeretkezés közben felfakad. Sűrű, bosszúálló ikrát eresztett / a fuldoklóként pulzáló szűk hüvelybe, / és suttogott, ne félj, nincs semmi veszve, / milyen természetesen köti vissza egy-egy szó, a fuldoklás, az ikra a mostanit az egykorihoz, miféle áramokkal töltődik fel a jelen! A fiú bosszút áll, és jóvá is tesz valamit. A hajdani áldozat helyére új lény léphet, de szenvedésre születik az is. Mert az egyetemes szenvedésnek nincsenek meghúzható határai: hal, kutya, ember egy közös lét más-más formájú, de a sötét lényeget tekintve azonos sorsot hordozó részesei. Szóval: minden eleven, így vagy úgy, közös szenvedése, gyönyörűsége, pusztulása? Egyszeri, törékeny életünk alapképletei? Ahogy nemrégen mondták: egzisztenciális líra? Az ősember barlangfala? A költészet mostanában másfelé tart. De Tóth Krisztina, szerencsénkre, csak belső késztetéseinek enged: ezt tudja, ezt csinálja. És ha valakinek nem tetszik, amit mond, hallgassa, hogy mondja. Bármit tesz a versbe, földönjárót vagy túlvilágian szépet, helyén van a versben. Semmi kétség: így kellett, csakis így lehetett csinálni.

Comments

kommentek

Cimkék: