Kulturális-közéleti havilap | 2017


2012 január Nivódíj


Lator László: Minden a helyén van (Jenei Gyuláról)

Megjelöltem ezt-amazt, végül két vers maradt versenyben. Az egyik Jenei Gyula Kórháza. Átsiklunk a címen, belefogunk, elsőre azt gondoljuk: egyenvers, a már jó ideje széles körben használt vers-köznyelven szólt. Korszerű nemzedéki ízlés, kivált a fiatalok kedvére való. Novellisztikus előadásmód, nyers életdarab, azért is indul kisbetűvel. Rögtön benne vagyunk egy történetben, nem tudjuk az elejét, nem biztos, hogy lezárul a végén, kell hozzá valami bizonytalanság, egy-egy meghökkentő fordulat, váratlan hézag a szövegben, majd csak kiad valamit, egy másoknak is ismerős helyzetet, az olvasó könnyen beletalálja magát, ilyen-olyan jelentést érez bele. De a Kórház nem ilyen. Így kezdődik: A cigánylánynak rövid lesz a haja (figyeljünk az eligazító jövő időre: aki később ezt látja, már ott van a színpadon, mi meg a nézőtéren várjuk a folytatást), így szól az in medias res első sor, és jön rá egy, mondhatni, erotikus sugárzású szép lánytest-kép (hát még ha megtudjuk, hogy egy tizennégy éves kölyök nézi): a teste szép és íjas, de aztán megjelenik a megroncsolt arc (de szeme tompa és fénytelen, és ez még csak a kezdet), és máris ott van előttünk a vers alapképlete, drámai természete. Nemcsak a címből, a szövegből is kiderül, hogy a színhely egy kórház, később az is, hogy a főszereplő egy kiskamasz. Innen van a vers kettős természete, az átélt, csak félig-meddig értett hideglelős szexualitás, és az azt minduntalan elfedő körvonaltalan tragikum, a minden mögött ott lappangó, ki-kifeslő pusztulás. A Kórház a fel-fellobbanó majdnem-gyönyörűség, a terjeszkedni kész, mégiscsak terjeszkedni kész életösztön és a mindenfelől támadó iszonyat feszült együttese. Éppen ez a kétneműség a katarzist alig-alig ígérő versdrámának a lényege. Hol ilyen, hol olyan hangok, látványtöredékek, jelenetszilánkok, vonzások és taszítások fonódnak össze egy fel nem hangosított többszólamú művé. Jenei Gyula jó érzékkel úgy írja meg a két hónapos keserves, mégsem egyöntetűen vigasztalan kórházéletet, hogy az emlékezet, az álom, a féltudat technikája szerint rendezi verse anyagát. De miközben minden ingatag, elmosódott, befejezetlen, a rajz részleteiben is, egészében is pontos, a megmunkálás hibátlan, fegyelmezett. Ilyen kettős természetűek a mondatai is. Elhiteti velünk, hogy kötetlenül bomlanak, kanyarognak, válnak szét, fonódnak össze (szinte-szinte még azt is, hogy egy ilyen belső monológban helyénvaló a pont után a kisbetű), mégis célba találnak, sűrű anyagukban minden a helyén van. És a legfontosabb: olyasmiről beszél, amiről a költészetnek, ha komolyan veszi magát, szerencsés pillanataiban szólnia kell.

Ezt teszi a Jenei Gyulánál jó húsz évvel fiatalabb Balaskó Ákos is. Elbeszélő módban ír ő is, s a kényelmesen-tempósan induló vers nála is megtelik feszültséggel. Mindegy, csakugyan önéletrajzi háttere van-e a történetnek. Az elbeszélőnek meghalt valakije, mondjuk, az anyja. De a bomlás (ez a címe a versnek) nem a gyász érzelmi terében játszódik. A halott hozzátartozói a már lakatlan lakásban számba veszik a gazdátlan, értelmüket-jelentésüket vesztett tárgyakat, az összemadzagolt újságokat, egy cipősdobozban a ki-tudja-kié hajcsomókat, a tejfogakat, a körömdarabokat. Ki ne ismerné az ilyen, csakis személyre szóló jelentést hordozó tárgyakat? Az üres színtér, a végleg kiüresedett díszletek az utánunk maradó sivár semmit mondják. Súlyos vers, és hadd tegyem hozzá: Balaskó Ákos mást is tud, pastiche-ai nagyszerűek. Nehéz volt választani. Legyen idén Jenei Gyula a díjazott!

Comments

kommentek

Cimkék: ,