Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Ról-ről


Mélyi Jó­zsef – Med­dig tart egy élet­mû?

Ta­valy lett vol­na hat­van­éves, több mint negy­ven éve ad­ta fel ap­ró­hir­de­tés­ben a sa­ját ha­lál­hír­ét, egy ne­gyed­szá­za­da hunyt el – Ér­me­zei Zol­tán élet­raj­zá­nak fon­tos év­szá­mai tra­gi­kus ke­gyet­len­ség­gel je­lö­lik ki az élet­mû ke­re­te­it. Egy élet­pá­lya ha­tár­vo­na­lai azon­ban so­ha­sem eny­­nyi­re éle­sek. Nem­csak hogy túl­nyúl­nak a mû­vész élet­ide­jén, de nem mo­sód­nak egy­be a mû­vész­sze­mé­lyi­ség kon­túr­ja­i­val sem, idõ­vel pe­dig jócs­kán ma­guk mö­gött hagy­ják egy adott kor mû­vé­sze­ti el­kép­ze­lé­se­i­nek korlátait.

A Ludwig Mú­ze­um­ban most úgy tá­rul fel Ér­me­zei Zol­tán élet­mû­ve, hogy kör­vo­na­la­it ko­ráb­ban csu­pán a szak­ér­tõk, ba­rá­tok, tisz­te­lõk leg­szû­kebb kö­re is­mer­te. Aki a ki­lenc­ve­nes évek ele­je után kez­dett fog­lal­koz­ni a kor­társ mû­vé­szet­tel Ma­gyar­or­szá­gon, an­nak Ér­me­zei szin­te csak egy név volt, amely a tör­té­ne­tek­ben hol Rauschenberger Já­nos­sal együtt em­le­get­ve, hol Pauer Gyu­la mel­lett buk­kant fel. Most a tel­jes mú­ze­u­mi eme­le­tet meg­töl­tõ mû­vek, gon­do­lat­tö­re­dé­kek, ké­pek, szob­rok, environmentek, il­let­ve do­ku­men­tá­ci­ók nyo­mán plasz­ti­kus­sá vá­lik a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek mû­vé­sze­té­nek egy jel­leg­ze­tes alak­ja. A plasz­ti­kus­ság nem fel­tét­le­nül je­lent pon­tos ké­pet – min­den bi­zony­ta­lan. Már az is el­dönt­he­tet­len (szin­te mi­to­ló­gi­ai sú­lyú kér­dés), hogy a lá­to­ga­tó mi­lyen irány­ban in­dul­jon el a ki­ál­lí­tá­son: va­jon jobb­ra ér­de­mes-e men­ni, és kro­no­lo­gi­ku­san ha­lad­ni, vagy ép­pen bal­ra, ahol az utol­só fõ­mû­vek je­len­nek meg? A ki­in­du­ló­pont min­den­kép­pen Ér­me­zei egyik leg­jel­lem­zõbb, leg­ka­rak­te­re­sebb gon­do­la­ta: „Úgy gon­dol­tam, hogy min­den a vé­gé­nél kez­dõ­dik, és nem tud­ni, hol ér vé­get. Ami­kor még sem­mit sem csi­nál­tam, már ak­kor is egy élet­mû-ki­ál­lí­tás­ban gon­dol­kod­tam.” A mon­da­tok mö­gött hú­zó­dó konceptualista fel­fo­gás erõ­sen ro­ko­nít­ha­tó Robert Smithson – aki­nek né­hány hó­nap­pal még Ér­me­ze­i­nél is rö­vi­debb élet ju­tott – mû­vé­sze­té­nek egyik Vladimir Nabokovtól köl­csön­zött kulcs­mon­da­tá­val, mely sze­rint „a jö­võ nem más, mint a vissza­fe­lé for­du­ló el­múlt”.

Idõ­rend­ben a kez­det a Ma­gyar Nem­zet­ben 1975-ben fel­adott ap­ró­hir­de­tés, amely­ben Ér­me­zei sa­ját ha­lá­lát je­len­tet­te be. Ha a gesz­tus­nak nem len­ne utó­éle­te, te­kint­het­nénk fi­a­tal­ko­ri gegnek, a má­ból vissza­te­kint­ve vi­szont in­kább ar­ra utal, hogy Ér­me­zei kez­det­tõl fog­va tu­da­to­san lá­tott rá sa­ját élet­mû­vé­re. A szé­le­sebb kö­zön­ség szá­má­ra az adott idõ­ben lát­ha­tat­lan és így ér­tel­mez­he­tet­len ha­lál­hír va­ló­já­ban egy jö­võ­be­li idõ­pont­ra füg­gesz­tett mû­vé­sze­ti élet kez­de­te. A jö­võ­bõl néz­ve az el­kö­vet­ke­zõ tíz év „poszt-mû­vé­sze­ti” te­vé­keny­sé­gé­ben ugyan­ez a „fel­füg­gesz­tés” tük­rö­zõ­dik – szó sze­rint, a mû­vé­szi in­di­vi­duum fel­füg­gesz­tett te­vé­keny­sé­gé­ben, és át­vitt ér­te­lem­ben, a mû­vé­szet, az al­ko­tás jö­võ­be­li ér­tel­mé­re, ér­tel­mez­he­tõ­sé­gé­re vo­nat­ko­zó fo­tók­ban, afo­riz­mák­ban, szó­já­ték­ok­ban. A mai kor né­zõ­jé­nek a tö­re­dé­kek gyak­ran fel­tár­ha­tat­lan­nak tûn­nek – eb­ben a te­kin­tet­ben most nem se­gí­te­nek a né­hol na­gyon ne­he­zen kö­vet­he­tõ fal­szö­ve­gek –, a gon­do­la­tok vagy még­is be­le­ra­gad­nak sa­ját ko­ruk­ba, vagy eset­leg a mû­vész kép­zelt el szá­muk­ra na­gyobb sza­bá­sú jö­võt. Annyi bi­zo­nyos­nak lát­szik, hogy az 1975 utá­ni tíz év so­rán Ér­me­zei, mi­köz­ben tel­jes lé­nyé­vel el­me­rül a mû­vé­szet­ben – mint­ha mû­vé­sze­tet lé­le­gez­ne, úgy él­ne –, fo­lya­ma­tos önref­lektív tá­vol­sá­got tart az al­ko­tás­sal szem­ben. Lét­mód­ja va­ló­ban a jö­võ­re vo­nat­koz­ta­tott: ami­kor Cse­pe­len a mun­ka­he­lyé­rõl tá­voz­va az ott ha­gyott tár­gyak, hul­la­dé­kok együt­te­sét mû­al­ko­tás­nak te­kin­ti, ak­kor nem­csak az er­rõl a volt mun­ka­tár­sak szá­má­ra ha­gyott üze­net – mint ön­ma­gá­ban is kon­cep­tu­á­lis mû – a fon­tos, ha­nem a tör­té­net­té ala­kí­tás gesz­tu­sa, amely­nek ré­vén az utó­kor mind­er­rõl ér­te­sül­het. Eb­ben az idõ­szak­ban a mû­vé­szi al­ko­tás­sal kap­cso­la­tos szin­te va­la­men­­nyi pa­ra­do­xont ön­ma­gán pró­bál­ja ki; úgy ma­rad lát­ha­tat­lan a nagy­kö­zön­ség elõtt, mint az a tá­vol­ug­ró, aki az olim­pi­ai dön­tõ ide­jén a sta­di­on­hoz kö­ze­li ját­szó­tér ho­mo­ko­zó­já­ban ug­rik or­szá­gos csú­csot.

Újabb pa­ra­do­xon: a het­ve­nes évek vé­gé­tõl in­di­vi­du­á­lis mû­vé­szi lé­te­zé­sé­nek alap­ja a mû­vé­szek­kel foly­ta­tott együtt­mû­kö­dés. Ér­me­zei ott van se­gí­tõ­ként Altorjai Sán­dor, Pauer Gyu­la vagy Megyik Já­nos mel­lett. Sze­re­pe sze­rint köz­re­mû­kö­dõ, untermann, ta­nonc, mun­ka­társ, ka­ta­li­zá­tor. Gon­do­la­tai el­vá­laszt­ha­tat­la­nul foly­nak át má­sok mun­ká­i­ba; a má­ból te­kint­ve szó­já­té­ka­i­ban, fo­ga­lom­csa­va­rá­sa­i­ban ott tük­rö­zõd­nek Beke Lász­ló el­kép­ze­lé­sei vagy Er­dély Mik­lós el­mé­le­tei. A nyolc­va­nas évek­ben pa­ra­dox mó­don tu­laj­don­kép­pen már az in­di­vi­du­a­li­zá­ló­dás je­gyé­ben ala­kul ki leg­fon­to­sabb együtt­mû­kö­dé­se Rau­schen­berger Já­­nos­sal. A mos­ta­ni ki­ál­lí­tás leg­tá­vo­lab­bi pont­ján je­le­nik meg egyik fõ­mû­vük, a Raj­zo­ló tü­kör­kép. A mû tár­gya az al­ko­tás fo­lya­ma­tá­nak vizs­gá­la­ta. A né­zõ és a né­zett vi­szo­nya. A né­zõ­pont kér­dé­se. Az em­be­ri alak meg­ra­gad­ha­tó­sá­gá­nak prob­lé­má­ja. A tér­be­li vi­szony­rend­sze­rek le­ta­po­ga­tá­sa. Az egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyok fel­tér­ké­pe­zé­se. Már a ko­ránt­sem tel­jes kö­rû fel­so­ro­lás­ból is lát­szik, hogy a nyolc­va­nas évek ma­gyar kép­zõ­mû­vé­szet­ének egyik leg­ös­­sze­tet­tebb kí­sér­le­té­rõl van szó, olyan ket­tõs ön­elem­zés­rõl, amely­ben Ér­me­zei ko­ráb­bi, mû­al­ko­tás­sal, al­ko­tás­sal kap­cso­la­tos di­lem­mái is for­mát öl­te­nek.

A má­ból néz­ve lát­szó­lag ke­vés­bé sú­lyos kér­dé­sek áll­nak a ki­ál­lí­tás szó sze­rint üdí­tõ szín­folt­ja, a P.É.R.Y. Puci mû­vei szá­má­ra be­ren­de­zett te­rem fest­mé­nyei mö­gött. A fik­tív mû­vész(nõ), akit se­gé­dei vagy tár­sai, Pauer, Rauschen­berger és Ér­me­zei tes­te­sí­te­nek meg, 1986-ban a ma­gyar–ju­go­szláv ha­tár men­tén a Drá­va vi­dé­ké­rõl ké­szí­tett nagy mé­re­tû ké­pe­ket, ame­lye­ket egy év­vel ké­sõbb Pé­csen mu­tat­tak be ki­ál­lí­tá­son. Ha a mai né­zõ a nyolc­va­nas évek kö­ze­pé­nek mû­vé­sze­ti vi­lá­gá­ba he­lyez­ked­het­ne vis­­sza – ezt a mos­ta­ni ki­ál­lí­tá­son szin­tén a te­rem fal­szö­ve­ge ne­he­zí­ti –, va­ló­szí­nû­leg sok­kal ös­­sze­tet­tebb­nek lát­hat­ná a fest­mé­nyek ál­tal fel­ve­tett prob­lé­má­kat. A neoavantgárd és a konceptualizmus né­hány év­vel ko­ráb­ban be­je­len­tett ha­lá­la után Ma­gyar­or­szá­gon ek­ko­ri­ban túl va­gyunk az új fes­té­szet ra­pid di­a­dal­me­ne­tén, s mi­köz­ben az avant­gárd már is­mét nem tû­nik szi­tok­szó­nak, Er­dély Mik­lós fes­te­ni kezd. P.É.R.Y. Puci eb­ben az ös­­sze­füg­gés­rend­szer­ben buk­kan fel, és áll (vi­dá­man) szem­ben fest­mé­nye­in ke­resz­tül a tör­té­ne­lem in­di­vi­du­á­lis fel­dol­go­zá­sá­val vagy ép­pen a ma­gán­mi­to­ló­gi­ák­kal. Pauer, Rau­schenb­er­ger és Ér­me­zei fes­té­sze­ti pro­jekt­je egy­szer­re iro­ni­kus mû­vé­szet­tör­té­ne­ti kom­men­tár és ko­moly mû­vé­szet­el­mé­le­ti ál­lás­fog­la­lás.

Ér­me­zei egy in­ter­jú­ban így be­szélt a mû­vész-sze­mé­lyi­ség ha­tá­ra­i­ról: „Olyan sze­mé­lyi­sé­get ho­zunk lét­re, amely a sze­mé­lyi­ség ér­tel­mé­ben egy transz­in­di­vi­duum. (…) Te­hát ami mû­kö­dik, szel­le­mi in­teg­rá­ció, ami mû­köd­te­ti az egé­szet, és amely­ben ben­ne lé­te­zem és amely ál­tal lé­te­zem.” A transz­in­di­vi­duum gon­do­la­ta P.É.R.Y. Puci után to­vább­ra is je­len van az élet­mû­ben, min­de­nek­elõtt azok­ban a pil­la­nat­plasz­ti­kák­ban, ame­lye­ket Ér­me­zei Rau­schen­bergerrel kö­zö­sen ké­szít a nyolc­va­nas évek leg­vé­gén. A gipsz test-idõ-lenyomatok egy­szer­re múlt­ba for­du­ló, klas­­szi­kus al­ko­tá­sok és a jö­võ­be te­kin­tõ, ko­ruk­ban rend­ha­gyó mû­vek. Egy­szer­re em­lé­kez­tet­nek Pauer pszeudo-proble­ma­tikájára és Jovánovics György ko­ráb­bi test­el­kép­ze­lé­se­i­re. Egy­szer­re áll­nak ösz­­sze­füg­gés­ben Franz Xaver Messer­schmidt év­szá­zad­ok­kal ko­ráb­bi szob­ra­i­val és Csör­gõ At­ti­la év­ti­ze­dek­kel ké­sõb­bi, kiterítettpalást-tereivel. Egy­szer­re je­len­tik „az egy­mást át­ha­tó ké­pi ál­la­po­tok sors­tor­ló­dá­sát” és ab­la­ko­kat vagy memb­rá­no­kat, ame­lyek mö­gül be­szo­rul­tan, ha­lál­ra ítél­ten sej­lik fel az em­ber­alak.

A ha­lál mint köz­pon­ti mo­tí­vum Ér­me­zei élet­mû­vé­ben a Rauschen­bergerrel 1990 de­cem­be­ré­ben Óbu­dán, a La­jos ut­cá­ban ren­de­zett Cor­pusok – Fel­tá­rás cí­mû ki­ál­lí­tá­son je­le­nik meg a leg­erõ­tel­jes­eb­ben. A gipsz­fe­jek, re­li­e­fek, medaillonok Pom­­pe­ji­re em­lé­kez­te­tõ pin­ce­be­li ins­tal­lá­ci­ói mel­lett ott és ak­kor egy szint­tel fel­jebb kap­tak he­lyet Ér­me­zei test­önt­vé­nyei, a ke­reszt­re fe­szí­tett Krisz­tus alak­ját imi­tá­ló gipsz ön­port­rék. Megint csak – a szó im­már har­ma­dik ér­tel­mé­ben – „fel­füg­gesz­tett” al­ko­tá­sok, ame­lyek is­mét pa­ra­dox mó­don öt­vö­zik a sze­mé­lyest és a sze­mély­te­lent, a pro­fánt és a szak­rá­list. A má­ból vis­­sza­pil­lant­va, tá­gabb, mû­vé­szet­tör­té­ne­ti né­zet­bõl te­kint­ve a Corpusok a Pauer-féle Szép­ség­min­ták kö­vet­kez­mé­nye­i­nek és el­len­pont­ja­i­nak lát­sza­nak, az Ér­me­zei-élet­mû sa­ját ös­­sze­füg­gés­rend­sze­ré­ben: memento morinak. A Ludwig Mú­ze­um­ban fõ­mû­vek­nek ki­já­ró hely­re ke­rült füg­gesz­tett héj­szob­rok most in­kább az utób­bi né­ze­tet ál­lít­ják elõ­tér­be. A nagy te­rem­ben erõs, szin­te fe­hér fény­be bo­rí­tott krisz­tu­si tes­tek temp­lo­mi kör­nye­ze­tet te­rem­te­nek; eb­ben a meg­vi­lá­gí­tás­ban a kor­pu­szok egy­fé­le­kép­pen néz­he­tõ, ke­resz­tény szak­rá­lis tár­gyak­ká vál­toz­nak, a mu­lan­dó­ság és az örök­lét erõs, de így ko­ránt­sem nyi­tott le­nyo­ma­ta­i­vá vál­nak. Ezen a pon­ton min­den ér­tel­me­zõ egye­nes egy múlt­be­li – 1990-bõl te­kint­ve jö­võ­be­li – ese­mény­ben fut össze, a foly­ta­tás le­he­tõ­sé­ge nél­kül: a sa­ját test le­nyo­ma­tá­ból ké­szült kor­pu­szok itt egy­ér­tel­mû­en val­lá­sos, élet-ha­lál mû­vek­ké vál­nak. (E te­kin­tet­ben za­va­ró, hogy a ki­ál­lí­tás ele­jén lát­ha­tó élet­rajz­ban Ér­me­zei 1991-es el­huny­tá­val kap­cso­lat­ban a ku­rá­to­rok két­ér­tel­mû for­du­la­tot hasz­nál­nak, amely­bõl nem de­rül ki, hogy a ha­lált ön­ma­ga vá­lasz­tot­ta, hos­­szas be­teg­ség köz­ben elõ­re ké­szül­he­tett-e rá, vagy vá­rat­la­nul ér­te.)

A ki­ál­lí­tá­son a Corpusok ki­eme­lé­se nyo­mán Ér­me­zei 1991-es ha­lá­lo­zá­si év­szá­ma ke­rül a kö­zép­pont­ba, s ez­ál­tal hát­tér­be szo­rul az élet­mû jö­võ­be füg­gesz­tett­sé­ge. A krisz­tu­si ala­kok fé­nyé­ben kis­sé el­hal­vá­nyul­nak az Ér­me­zei mun­kás­sá­gá­ból ki­raj­zo­ló­dó alap­kér­dé­sek. Van-e élet­mû a ha­lál után? Van-e élet­mû az in­di­vi­du­á­lis tes­ten túl? Va­jon lé­tez­het-e ma­ra­dan­dó­ság, ha az anyag (gipsz), a mé­di­um (szö­veg­tö­re­dék) minden­nek el­le­né­ben dol­go­zik? Lé­te­zik-e önál­ló élet­mû, ha va­la­ki tu­da­to­san fel­ol­dó­dik má­sok gon­do­la­ta­i­ban? Med­dig tart az élet­mû, ha az ele­ve az idõ vis­­sza­for­dí­tá­sá­ra épül?

Vis­­sza/Elõ­re­te­kin­tés. Ér­me­zei Zol­tán élet­mû­vét be­mu­ta­tó ki­ál­lí­tás a Ludwig Mú­ze­um­ban már­ci­us 27-ig. Ku­rá­to­rok: Beke Lász­ló, Gál Ge­or­gi­na, Uhl Gab­ri­el­la.

Comments

kommentek

Cimkék: