Kulturális-közéleti havilap | 2017


2015 január Interjú


Mostanra már-már a Rákosi-időket idézi az igazodási kényszer – Závada Pál íróval beszélget J. Győri László

– Ami­kor hal­lot­tam a Sza­bad­ság té­ri „gáb­ri­e­les” em­lék­mû el­le­ni til­ta­ko­zó meg­moz­du­lá­so­kon be­szél­ni, azt gon­dol­tam, hogy a vé­le­mé­nye em­lé­ke­zet­kul­tú­ra-em­lé­ke­zet­po­li­ti­ka ügy­ben kü­lö­nö­sen ér­de­kes, hi­szen a Ku­lák­prés­tõl a Ter­mé­sze­tes fé­nyig az egész ed­di­gi élet­mû­ve er­rõl szól.

– A fi­am ka­masz­ko­rá­ban azt mond­ta egy­szer, hogy „apa, én nem is tud­tam, hogy ná­lunk nem min­dig volt Va­len­tin-nap”. Pe­dig hát volt, csak egy­sze­rû Bá­lint-nap­nak hív­ták, és nem em­le­get­ték a sze­rel­me­sek. Va­la­hogy így va­gyunk az em­lé­ke­zet­kul­tú­rá­val, hi­szen ak­kor mint­ha még nem is lett vol­na, ami­kor én ezek­be a mun­ká­im­ba be­le­kezd­tem, sõt, ami­kor leg­utób­bi köny­vem­nek ne­ki­lát­tam, leg­alább­is nem így hív­tuk. És nem gon­dol­tam, hogy az, amit csi­ná­lok, ha kész lesz, majd em­lé­ke­zet­po­li­ti­kai di­men­zi­ót is nyer­ – egy ilyen ha­zug szo­bor­ral a hát­tér­ben. En­gem egyéb­ként min­dig is szen­ve­dé­lye­sen ér­de­kelt a kö­zel­múlt tör­té­nel­me, iz­gat­tak a sze­mé­lyes tör­té­nel­mek, a „sa­ját idõk nyo­mai” – mind­ez szá­mom­ra ér­dek­fe­szí­tõ volt, ti­tok­za­tos, meg­fej­ten­dõ, föl­fe­de­zen­dõ, ugyan­­ak­kor te­le ha­zug­ság­gal, el­ta­ga­dás­sal és szé­gyen­nel.

– Mi egy év­já­rat­ba tar­to­zunk, a het­ve­nes évek­ben jár­tunk egye­tem­re, ön szo­ci­o­ló­gi­á­ra, én tör­té­ne­lem­re. Ku­tat­tam az em­lé­ke­ze­tem­ben, de nem em­lék­szem a fel­nõtt éle­tem­bõl olyan idõ­szak­ra, ami­kor a ha­ta­lom ilyen mér­ték­ben akar­ta vol­na ki­sa­já­tí­ta­ni, el­fog­lal­ni a múl­tat, mint az utób­bi öt év­ben. Per­sze tu­dom, az öt­ve­nes meg a hat­va­nas évek má­sok vol­tak, de a sze­mé­lyes éle­tem­bõl tény­leg nem em­lék­szem ha­son­ló­ra. Ahogy ar­ra sem, hogy a múl­tat a ha­ta­lom po­li­ti­kai csa­ta­tér­ré vál­toz­tat­ta vol­na.

– És mind­ez be­szi­vá­rog az ok­ta­tás­ba és a ku­ta­tá­sok­ba is. Ha­tal­mi szó­val akar­ják meg­mon­da­ni, ki a sza­va­hi­he­tõ tör­té­nész, és azt is, hogy mi a ki­zá­ró­la­gos igaz­ság. Mi­nisz­ter­el­nö­künk pe­dig sze­mé­lye­sen iga­zít el min­ket, mit ho­gyan kell ér­te­nünk a múl­tun­kat il­le­tõ­en, vagy egy szo­bor­ra te­kint­ve. Nem­rég Rozs­­­­nyón vol­tam, ahol a fel­ol­va­sá­so­mon meg­je­lent egy fér­fi, ha­mar ki­de­rült, hogy Kurucinfón edzett esz­mék­kel, aki kö­zöl­te és jegy­ze­te­i­vel bi­zo­nyí­tot­ta is, hogy el­ol­vas­ta a köny­ve­met, de sok min­den­nel nem ért egyet. Hi­á­ba ve­tet­tem köz­be, hogy ez re­gény, de õ azt ki­fo­gá­sol­ta, mi­ért vet­tem át Kra­usz Ta­más­tól azt a rá­gal­mat, hogy mi­ket mû­vel­tek a ma­gyar ka­to­nák a Szov­jet­uni­ó­ban, hi­szen az ha­zug szov­jet le­vél­tá­ri for­rás, és így to­vább. Az vi­szont tet­szett ne­ki, amit a la­kos­ság­cse­rét meg­elõ­zõ 1946-os kam­pány szlo­vák agi­tá­to­ra­i­nak vis­­sza­ta­szí­tó – egyéb­ként nem­csak ma­gyar­el­le­nes, ha­nem éle­sen an­ti­sze­mi­ta – szó­nok­la­ta­i­ról ír­tam. De ak­kor má­sutt pe­dig mi­ért tá­ma­dom én a ma­gya­ro­kat. És fel­tet­te a kér­dést, hogy ak­kor én most ki­nek az ol­da­lán ál­lok. A szlo­vá­ko­kén? A zsi­dó­kén? Mert amit én a zsi­dók­ról ír­tam, ab­ba jobb, ha nem is me­gyünk be­le. „Mért, ma­ga sze­rint tán a zsi­dók ké­ne hogy meg­mond­ják, hogy mi ho­gyan él­jünk?” stb. Az­tán azt bi­zony­gat­ta, hogy a Fel­vi­dék ma­gyar föld, ezért meg kel­le­ne ál­la­pí­ta­ni vi­lá­go­san, vé­gül is ki van itt ott­hon. Hi­á­ba fe­lel­te ne­ki kó­rus­ban az egész te­rem, hogy mind­nyá­jan itt­hon va­gyunk, ami­lyen ná­ció csak la­kik itt, mind egy­for­mán. Õ nem hagy­ta, hogy meg­in­gas­suk, obs­kú­rus szer­zõk­tõl név sze­rint idé­zett, és leg­töb­bet a Ve­ri­tas in­té­zet­re és ve­ze­tõ­jé­re hi­vat­ko­zott, va­la­mint a Hor­thy­-rend­szer ki­­emel­ke­dõ ér­de­me­i­re, a csend­õr­ség eré­nye­i­re. Szép pél­dá­ja volt õ a kor­mány­za­ti­lag tá­mo­ga­tott és a mai szél­sõ­job­bos esz­mék fe­lé erõ­sen nyi­tott ak­tu­á­lis tör­té­ne­lem­fel­fo­gás ha­tá­ro­kon is át­nyú­ló ér­vé­nye­sü­lé­sé­nek. Ami­kor szin­te meg­kü­lön­böz­tet­he­tet­len, mely ele­mek tar­toz­nak a kor­mány­nak ked­ves tör­té­ne­lem­fel­fo­gás­ba, és mi va­ló a kurucinfós té­boly­ból. És ez a szem­lé­le­ti el­to­ló­dás ész­lel­he­tõ már az ok­ta­tás­ban is, hogy ért­he­tõb­bé vál­jon a fel­nö­vek­võ lur­kók szá­má­ra, mi­sze­rint a „ma­gyar ér­dek” az el­sõ­ren­dû, a min­den­áron ér­vé­nye­sí­ten­dõ a szom­szé­dok, az EU vagy az USA ér­de­ke­i­vel szem­ben, és ezért ezek­kel az ide­ge­nek­kel – akik úgy, mint a múlt­ban, ma is ki akar­nak bab­rál­ni ve­lünk – föl kell hogy ve­gyük a sza­bad­ság­har­cot. Köz­vet­len az ös­­sze­köt­te­tés az el­tor­zí­tott tör­té­ne­lem­fel­fo­gás és ve­ze­tõ­ink eszementen har­ci­as nyi­lat­ko­za­tai kö­zött – elég csak a ka­rá­cso­nyi saj­tó­ba be­te­kin­te­ni –, ame­lyek már nem­csak szé­gyent hoz­nak ránk az egész vi­lág elõtt, ha­nem ko­moly kül­po­li­ti­kai ká­ro­kat okoz­nak a mi va­ló­di nem­ze­ti ér­de­ke­ink­nek.

– Em­lé­ke­im sze­rint a tör­té­ne­lem ilyen szel­le­mû pro­pa­gan­disz­ti­kus cé­lú át­írá­sa már az el­sõ Or­bán-kor­mányt is jel­le­mez­te. Ak­ko­ri­ban ta­lán a Ter­ror Há­za volt az egyik leg­jel­lem­zõbb pél­dá­ja en­nek.

– Las­san a tör­té­ne­lem­tor­zí­tás több év­ti­ze­des tör­té­ne­tét is ku­tat­hat­nák már a tör­té­né­szek, hi­szen el­telt már elem­zés­re ér­de­mes idõ, vég­be­men­tek mar­káns fo­lya­ma­tok ’89–’90 óta. Én a Ter­ror Há­za mel­lé még oda­ven­ném az or­szág­zász­lók ado­má­nyo­zá­sá­nak be­ve­ze­té­sét, az or­szág Szent Ist­ván-szob­rok­kal va­ló te­le­hin­té­sét és a ko­ro­na-kul­tuszt is – kü­lö­nös te­kin­tet­tel Ne­mes­­kür­ty Ist­ván te­vé­keny­sé­gé­re. Egy al­fe­je­zet­ben akár az õ ko­ron­ként mó­do­su­ló, de tör­té­ne­lem­szem­lé­le­tünk­re erõ­tel­je­sen ha­tó, am­bi­va­lens sze­re­pé­re is ki le­het­ne tér­ni.

– Az el­sõ Or­bán-kor­mány Szent Ko­ro­na-úsz­ta­tá­sa is ezt a pa­nop­ti­kumjel­le­get erõ­sí­tet­te.

– Igen, eb­ben in­kább vis­­sza­te­kint­ve lát­juk meg a fo­lya­ma­tot, ak­kor még nem tûnt en­­nyi­re min­dent le­hen­ger­lõ­nek, pa­nop­ti­kum­sze­rû­nek. Ahogy az el­sõ MDF-kor­mány ide­jén is vol­tak már er­re uta­ló je­lek.

– Elõ­ke­rül­tek a naf­ta­lin­ból a dísz­­ma­gyar­ok és a ka­ca­gá­nyok. Em­lék­szem, hü­le­dez­tünk.

– Most, hogy kér­de­zi, eszem­be jut a Hor­thy­-új­ra­te­me­tés. Alig­ha­nem in­kább az volt a ha­tár­vo­nal. Az még nem volt iga­zán meg­le­põ, hogy ha már egy­szer Ké­ri Kál­mán ott ül a par­la­ment­ben, ak­kor sze­ret­né tör­vény­be ik­tat­ni a II. Ma­gyar Had­se­reg sze­re­pét a bol­se­viz­mus­sal szem­be­ni küz­de­lem­ben, ami el­len az SZDSZ na­gyon he­lye­sen, ha­tá­ro­zot­tan föl­lé­pett. Ak­kor azt gon­dol­hat­tuk, rend­ben, ez is egy hang, egy az ása­tag, ápo­ro­dott han­gok kö­zül. De hogy a Hor­thy­-te­me­tést Boross Pé­ter ré­vén köz­vet­le­nül ma­ga a kor­mány hi­te­le­sí­ti, az so­kun­kat ko­mo­lyan meg­bot­rán­koz­ta­tott. Ek­kor már nem le­he­tett jó­ízû­en ki­ne­vet­ni a moly­ir­tó­sza­gú ka­ca­gá­nyo­kat, a rö­he­je­sen avítt esz­mé­ket. Ak­ko­ri­ban ez a fe­u­dá­lis Hor­thy­-vi­lág ke­ve­sek­bõl vál­tott ki lel­ke­se­dést. Per­sze le­he­tett tud­ni, hogy ez is ös­­sze­tett kor­szak volt, amely­ben sok­fé­le irány­zat lé­te­zett, de azt is tud­ta min­den­ki, hogy az or­szá­got tör­té­nel­mé­nek leg­ször­nyûbb zsák­ut­cá­já­ba kor­má­nyoz­ták ek­kor a ve­ze­tõi, hogy ég­be­ki­ál­tó bû­nök ré­sze­sei, úgy­hogy ko­moly meg­üt­kö­zést vál­tott ki, hogy a te­me­té­sen ma­ga az el­sõ de­mok­ra­ti­kus kor­mány tisz­te­leg. Ha ez a te­me­tés csa­lá­di kör­ben zaj­lik le, ak­kor is lett vol­na hí­re, de pri­vát ke­gye­le­ti gesz­tus­ként el le­he­tett vol­na köny­vel­ni, így vi­szont ve­szé­lyes zsi­li­pet nyi­tott meg. Meg­jegy­zem, az ak­ko­ri Fi­desz még ha­son­ló­an vé­le­ke­dett er­rõl a kér­dés­rõl, va­gyis ép­pen for­dít­va, mint ma. Nem sok­kal ké­sõbb keb­lé­re ölel­te Boross Pé­tert, aki most már azt me­sé­li, hogy ahol õ élt és föl­nõtt, nem is lé­te­zett an­ti­sze­mi­tiz­mus.

– Akár­mi­kor kez­dõ­dött is, mos­tan­ra a jobb­ol­dal és a szél­sõ­jobb­ol­dal el­fog­lal­ta a tör­té­nel­met és az em­lé­ke­ze­tet. Tud­juk, ez sem tart majd örök­ké, de te­le­hin­tet­ték az or­szá­got a je­le­ik­kel. Tu­ru­lok­kal, Gáb­ri­e­lek­kel, em­lék­mû­vek­kel, Sor­sok Há­zá­val és ha­son­lók­kal. Az em­ber el­tû­nõ­dik, mi lesz, ha majd el­húz­nak. Itt ma­rad ne­künk a sok ide­o­ló­gi­a­i­lag és esz­té­ti­ka­i­lag tûr­he­tet­len em­lék­mû, szo­bor és egyéb jel­kép? Azt hi­szem, a gábrieles-birodalmi sa­sos em­lék­mû ese­té­ben a le­he­tõ leg­jobb do­log tör­tént, ami­kor na­gyon so­kan ki­vit­tek tár­gya­kat, ame­lyek­bõl el­lenem­lék­mû épült. Meg­hekkelték a hi­va­ta­los em­lék­mû­vet, még mi­e­lõtt el­ké­szült vol­na. Így már so­ha nem fog­ja azt je­len­te­ni, amit ké­szí­tõi szán­dé­ka sze­rint je­len­te­nie kel­le­ne.

– Igen, bár­mi­lyen ke­vés­sé idõt­ál­ló anya­gok­ból áll is az el­lenem­lék­mû, ta­lán nem fog­nak ar­ra ve­te­med­ni, hogy az éj lep­le alatt el­vi­tes­sék on­nan az ös­­sze­gyûj­tött em­lé­ke­ket, mint va­la­mi sze­me­tet. A leg­sze­ren­csé­sebb ta­lán az len­ne, ha ez az el­len­ál­lást ki­fe­je­zõ, ele­ven em­lék­mû to­vább nö­ve­ked­ne, és kör­be­nõ­né ezt az izét. Fõ­kép­pen vir­tu­á­li­san, moz­ga­lom­ként. Az­ál­tal is, hogy is­me­rõ­sök és is­me­ret­le­nek rend­sze­re­sen gyûl­né­nek ott ös­­sze egyé­ni, csa­lá­di tör­té­ne­tek­re va­ló kö­zös, va­ló­di em­lé­ke­zés­re, s ez­zel meg­te­rem­te­nék egy hi­ány­zó ha­gyo­mány alap­ja­it is. Ele­ven ta­ga­dá­sa­ként pél­dá­ul a szom­szé­dos Hor­thy­-mell­szo­bor­nak is a Sza­bad­ság té­ri temp­lom lép­csõ­jén. Ahol ál­lí­tó­lag azért ma­rad­hat, mert az nem köz­te­rü­let.

– Ne­he­zen ért­he­tõ, hogy a re­for­má­tus egy­ház mi­ért hagy­ja, hogy He­ge­dûs Lóránt szél­sõ­jobb­ol­da­li köz­pon­tot csi­nál­jon a temp­lo­má­ból.

– Ami­kor 1995-ben meg­halt Mándy Iván, so­kan ott vol­tunk a te­me­té­sén, ahol egy fi­a­tal re­for­má­tus pap be­szélt. Kor­rek­ten, föl­ké­szül­ten, tud­ta, kit te­met. Es­te be­kap­csol­tam a té­vét, Donáth Lász­ló vi­tat­ko­zott egy re­for­má­tus lel­kész­­szel, aki a MIÉP-et kép­vi­sel­te, és aki­ben föl­is­mer­tem azt a pa­pot, akit az egy­ház mint kör­ze­ti­leg il­le­té­kes bú­csúz­ta­tót Mándy te­me­té­sé­re de­le­gált. Ez az em­ber az­óta is ott pré­di­kál és uszít, most már jobbikos, nyíl­tan an­ti­sze­mi­ta, az egy­há­za pe­dig hagy­ja. Tu­dom, vol­tak tö­rek­vé­sek az el­tá­vo­lí­tá­sá­ra, de meg­úsz­ta egy kis ejnye-bejnyével. Ha re­for­má­tus len­nék, azt hi­szem, ki­kér­ném ma­gam­nak – és re­mé­lem, hogy még so­kan má­sok is –, hogy az egy­há­zunk pap­ja dél­után a leg­sö­té­tebb nyi­las re­to­ri­ka esz­kö­ze­i­vel ját­sza­do­zik, dél­elõtt pe­dig ál­dást oszt, es­ket vagy te­met. De ez a pél­da rá­mu­tat ar­ra is, hogy bi­zony ke­ve­sen és nem elég­gé há­bo­ro­dunk fel, hogy in­kább csak meg­le­põ­dünk, cso­dál­ko­zunk, hogy ugyan mi­ért van ek­ko­ra si­ke­rük ezek­nek a vis­­sza­ta­szí­tó szó­la­mok­nak, vagy leg­alább­is mi­ért hagy­ják ezek kö­zöm­bö­sen a tö­me­ge­ket. A tár­sa­da­lom nagy ré­sze nem tö­rõ­dik az ilyes­mi­vel. Nem há­bo­ro­dik fel sem­mi­fé­le diszk­ri­mi­ná­ci­ón, nem za­var­ja a rassz­iz­mus, kü­lö­nö­sen nem a ci­gány­el­le­nes­ség, és nem üt­kö­zik meg – vagy csak na­gyon rit­kán – a szo­ci­á­lis igaz­ság­ta­lan­sá­go­kon, egész ré­te­gek le­sza­ka­dá­sán, hogy az or­szág har­ma­da megint sze­gény­ség­be zu­hant. „Mi­ért nem igyek­szik job­ban? Mit te­het­nék, osz­to­gas­sam el a sa­já­to­mat? Ne­kem sincs…” Ez a men­ta­li­tás elõ­ször csak a kö­zönyt ala­poz­za meg, az­tán már az el­len­sé­ges at­ti­tû­döt is.

– Meg per­sze jól is esik, ha van ná­lam mé­lyeb­ben va­la­ki, ha van olyan, akit le le­het néz­ni…

– Per­sze, meg „ki­ké­rem ma­gam­nak, hogy en­gem te­gye­nek ezért is fe­le­lõs­sé”. És „mi­ért le­gyek szo­li­dá­ris? Ér­tem sem eme­li fel sen­ki a sza­vát.” Ezek a tár­sa­dal­mi fo­lya­ma­tok saj­nos az em­be­rek több­sé­gé­nek kö­zö­nye vagy ki­mon­dott he­lyes­lé­se mel­lett zaj­la­nak. Ne­he­zen ment­het­jük fel ma­gun­kat a fe­le­lõs­ség alól. Nya­kig ben­ne va­gyunk mind­an­­nyi­an. Mert né­pünk je­len­té­keny ré­sze nem­csak a múlt­ra néz­ve sze­re­ti az ár­tat­lan ál­do­zat sze­re­pé­ben le­ta­gad­ni tet­tes mi­vol­tát, ha­nem a je­le­nün­ket il­le­tõ­en is. Pa­nasz­ko­dunk, hogy a rend­szer­vál­tás vagy az ak­tu­á­lis kor­mány­po­li­ti­ka vesz­te­sei, ál­do­za­tai va­gyunk, vagy csak mert nem va­gyunk a ha­ta­lom ke­gyelt­jei, pe­dig bi­zony el­nyo­mó­ink tet­tes­tár­sai is va­gyunk. Mi tart­juk õket ha­ta­lom­ban sza­va­zat­tal, pas­­szi­vi­tás­sal, kö­zön­­nyel és az­zal, hogy mint ho­mo politicusok a jó­ra va­ló rest­ség fo­lya­ma­tos vét­ke­sei va­gyunk. Leg­ki­rí­vób­ban úgy, hogy szé­gyen­le­tes kö­zön­­nyel tûr­jük né­pünk egy­re nö­vek­võ há­nya­dá­nak egy­re sú­lyo­sabb el­sze­gé­nye­dé­sét, és szó nél­kül tûr­jük, hogy a mi­nisz­ter­el­nök en­nek az el­len­ke­zõ­jét ha­zud­ja a sze­münk­be, és köz­ben meg­vé­di uri­zá­ló, ha­rá­cso­ló em­be­re­it. És a pla­fon nem sza­kad le, de ne le­gyen két­ség, a mi gyá­va hall­ga­tá­sunk mi­att nem szo­kott már le­sza­kad­ni. Ám – hogy a ki­in­du­ló kér­dés­re utal­jak – ugyan­így be­le­nyug­szunk a ben­nün­ket kö­rül­ve­võ szim­bó­lu­mok­ba is. Ki tö­rõ­dik ma már a XII. ke­rü­let­ben, a Nagy­enyed ut­ca vé­gén ál­ló tu­rul-szo­bor­ral? Meg­szok­tuk, hogy ott áll. Pe­dig a bí­ró­ság ki­mond­ta, hogy le kell bon­ta­ni. Az sem iz­gat sen­kit, hogy oda jár­nak ko­szo­rúz­gat­ni a nyi­la­sok. Be­le­nyu­god­tunk, hogy ott van. Eb­be én is be­le­nyu­god­tam, évek óta eszem­be se ju­tott.

– Tény­leg, megnövekedett az in­ger­kü­szö­bünk. An­nak ide­jén, 1992 ok­tó­ber 23-án, Göncz Ár­pád ki­fü­tyü­lé­se­kor egy or­szág volt meg­üt­köz­ve az árpádsávos zász­lók len­ge­té­sén. Or­bán Vik­tor demonstratívan tá­vo­zott az ope­ra­há­zi meg­em­lé­ke­zés­rõl. Az árpádsávos zász­lók ké­sõbb a Fi­desz-ren­dez­vé­nye­ken is fel­tûn­tek, ma meg már sen­ki­nek sem jut eszé­be til­ta­koz­ni el­le­nük.

– Aho­gyan azt is el­fo­gad­juk, hogy a Job­bik par­la­men­ti párt, amely­nek az egyéb­ként be­til­tott Ma­gyar Gár­dá­hoz meg az át­ala­kí­tott gár­dá­hoz fû­zõ­dõ kap­cso­la­tát sen­ki sem vizs­gál­ja, pe­dig tud­juk, a két gár­da egy és ugyan­az. Sõt le­het, hogy ös­­sze is ol­vadt a par­la­ment­ben csü­csü­lõ párt­já­val, ah­hoz ha­son­ló­an már öl­töny­ben jár, és rit­káb­ban so­ra­ko­zik alak­zat­ba, ta­lán ezért lát­juk már ke­ve­sebb­szer föl­tûn­ni õket.

– Va­jon mi le­het az oka, hogy a po­li­ti­ka egyik fe­le még ne­gyed­szá­zad­dal a rend­szer­vál­tás után is mint­ha szé­gyen­lõ­sen ide­o­ló­gia­men­tes­ség­re tö­re­ked­ne, a má­sik pe­dig ilyen ve­he­men­ci­á­val ter­jesz­ti a hi­tét? Vég­ered­mény­ben lop­ni ide­o­ló­gia nél­kül is le­het. A dik­ta­tú­ra fel­pu­hu­lá­sa óta nem volt olyan po­li­ti­kai erõ Ma­gyar­or­szá­gon, ame­lyik ilyen mér­té­kû ide­o­ló­gi­ai har­cot foly­tat­na, és en­­nyi­re ki­zá­ró­la­gos­ság­ra tö­re­ked­ne, mint a Fi­desz. Rá­adá­sul hi­he­tet­le­nül ócs­ka és avítt né­ze­te­ket val­la­nak. Szín­vo­nal­ta­lan em­be­rek­ben le­lik meg a pél­da­ké­pe­i­ket, akik kö­ré kul­tuszt ke­re­kí­te­nek. Mi­köz­ben per­sze tud­juk, hogy a dik­ta­tú­rá­nak ré­sze ez is, jó vol­na ér­te­ni, hogy mit vár­nak et­tõl az ide­o­ló­gi­ai le­ro­ha­nás­tól.

– Ha ös­­sze­füg­gõ, kö­vet­ke­ze­tes ide­o­ló­gi­át ke­re­sünk, és en­nek esz­kö­ze­it pró­bál­juk sor­ra ven­ni, csa­ló­dunk. Nincs ilyes­mi, és ha lé­tez­tek is ré­geb­ben bi­zo­nyos pol­gá­ri ér­ték­rend­re vagy ha­za­fi­as­ság­ra uta­ló tö­re­dé­kek, eset­le­ges ele­mek­re hul­lot­tak. Ezért érez­zük jog­gal, hogy nem ért­jük, mi­ért tá­madt épp ez vagy az az öt­le­tük, hogy mit mi­ért csi­nál­nak. Csak az biz­tos, hogy ezek a szo­bor­eme­lõ, fest­ménymeg­ren­de­lõ, ku­ta­tó­in­té­zet- vagy nem­ze­tikönyv­tár-­ala­pí­tó, fo­lyó­irat-in­dí­­tó, ezt vagy azt meg­ün­nep­lõ és min­den mást ki­szo­rí­tó ak­ci­ó­ik ag­res­­szí­vek, mel­lõ­zik a szak­ér­tel­met, lát­vá­nyos rep­re­zen­tá­ci­ó­ik pe­dig ki­rí­vó­an íz­lés­te­le­nek. Az An­tall-kor­mány ide­jén a Hor­thy­-rend­szer irán­ti nosz­tal­gi­ák­ban – pél­dá­ul épp a len­gyel me­ne­kül­te­ket vé­dõ és né­met­el­le­nes idõ­sebb An­tall sze­mé­lyén ke­resz­tül is – még érez­he­tõ volt né­mi ös­­sze­kap­cso­ló­dá­si igény a há­bo­rú elõt­ti pol­gá­ri-nyu­ga­tos íz­lés­sel, ha­la­dó esz­mék­kel is. Az­zal a ke­resz­tény-kö­zép­osz­tá­lyi, ér­tel­mi­sé­gi ré­teg­gel, amely­nek prog­res­­szí­vebb ága kul­tu­rált an­gol­ba­rát volt, a kon­zer­va­tí­vabb­ja pe­dig, ha a vész­kor­szak­ban be­csü­let­bõl részt vett is pél­dá­ul a zsi­dó­men­tés­ben, en­nek el­múl­tá­val vis­­sza­lé­pett a ma­ga „egész­sé­ge­sen gya­nak­vó”, szo­lid an­ti­sze­mi­tiz­mu­sá­ba, és ’45-tõl kezd­ve már egy­aránt óvott a nyu­ga­ti nagy­tõ­ke sze­ke­rét to­ló „öreg zsi­dók­tól” és a szov­jet­ura­lom­nak meg­ágya­zó „fi­a­tal zsi­dók­tól”. Ilyen fi­gu­ra – Fló­ri­án Im­re né­ven – sze­re­pelt Ide­gen tes­tünk cí­mû re­gé­nyem­ben. Ám ezek még ki­ta­pint­ha­tó ér­ték­ren­dek vol­tak – olyik ak­cep­tál­ha­tó, az avít­tabb­já­tól pe­dig tá­vol­sá­got le­he­tett tar­ta­ni. De mit le­het mél­tá­nyol­ni vagy pusz­tán föl­fog­ni ab­ban az esz­mei és íz­lés-zagy­va­ság­ban, amit egy Kerényi-gon­­­dolatmenet vagy egy Fe­ke­te György-nyi­lat­ko­zat rep­re­zen­tál? Vagy ab­ban a szel­le­mi­ség­ben, amely „hely­re­ál­lí­tot­ta” a ’44-es Kos­suth-te­ret, a Hor­thy­-kor etho­szát, Kár­o­lyi Mi­hály nél­kül, Jó­zsef At­ti­lát le­szo­rít­va er­rõl a tér­rõl, de új­ra­é­pít­ve az ot­rom­ba Ti­sza-szob­rot?

– A Fi­desz­ben ép­pen az volt a von­zó, hogy el­ha­tá­ro­ló­dott az apák-nagy­apák nem­ze­dé­ke­i­nek ilyen ha­gyo­má­nya­i­tól.

– Azt mond­ták, hogy el­vált szü­lõk gyer­me­ke­i­ként nem ér­dek­li õket az elõ­dök ho­zott tra­u­má­ja, nem ér­dek­lik õket sem a né­pi­ek, sem az ur­bá­nu­sok. A pál­for­du­lá­suk után vi­szont azon­nal rá­rö­pül­tek a nackózás le­he­tõ­sé­gé­re, meg­ka­pa­rin­tot­ták a nem­ze­ti ér­zü­let tu­laj­don­jo­gát. Az­óta tud­juk már, hogy ez a ma­gyar­ko­dó sza­bad­ság­harc csak ar­ra jó, hogy fenn­tart­sa a har­ci lá­zat, azért kell ez a ha­za­fi­as­ko­dó, nem­zet­vé­del­mi du­ma, hogy az úgy­ne­ve­zett tá­ma­dá­sok­ra rá le­hes­sen fog­ni a kor­mány­za­ti ku­dar­co­kat és a dik­ta­tó­ri­kus esz­kö­zök szük­sé­ges­sé­gét. Idõn­ként eb­be a har­ci­as­ko­dás­ba tör­té­ne­lem­szem­lé­le­ti, ide­o­ló­gi­ai ele­me­ket is be­le­ke­ver­nek, az azon­ban nem vi­lá­gos, hogy amit öb­lö­get­nek, an­nak mi a tar­tal­ma. Ez egy iszo­nya­tos ide­o­ló­gi­ai katyvasz, ös­­sze nem il­lõ ele­me­ket hor­da­nak ös­­sze lo­gi­kát­la­nul. Es­ter­házy Pé­ter szok­ta mon­da­ni, hogy ha ezek Hor­thy­-kor­szak­be­li né­pi írót, nagy ma­gyar tra­dí­ci­ót ke­res­nek, ak­kor mi­ért nem Mó­ric­zot ta­lál­ják meg? Mi­ért ép­pen Wass Al­bert kell ne­kik? Igaz, hogy úgy néz ki, már az õ di­vat­ja is le­ál­do­zott.

– Ha­son­ló volt a hely­zet 1998 és 2002 kö­zött, ami­kor még pol­gá­rok akar­tak len­ni, és a „pol­gá­ri” jel­zõt hí­mez­ték a zász­la­juk­ra, ami elég vic­ces volt, hi­szen több­sé­gük na­gyon nem azt ér­tet­te pol­gá­rin, amit a szó je­lent, vi­szont aki nem ve­lük volt, az nem volt pol­gár.

– Ezt az­tán el is fe­lej­tet­ték gyor­san. Ehe­lyett kel­lett ne­kik ez a nem­ze­ti masz­lag, ami­be azt vá­lo­gat­nak be­le, ami ép­pen az eszük­be jut, és ami­vel szán­dé­kuk sze­rint jól fel­há­bo­rít­hat­ják el­len­fe­le­i­ket. Mert azért ezt is nagy­részt pro­vo­ka­tív cél­lal hasz­nál­ják. Mint­ha csu­pa Echo tévés szel­le­mi­ség dik­tál­ná, kit és mit kell be­csül­ni vagy ki­tün­tet­ni múl­tunk és je­le­nünk esz­méi, tör­té­nel­mi vagy iro­dal­mi fi­gu­rái kö­zül. Hadd rá­gód­ja­nak ezen a má­sik ol­dal po­li­ti­ku­sai és új­ság­írói, hadd le­gyen te­le ez­zel a saj­tó­juk. Na­gyobb baj, hogy most, év vé­gén leg­fõbb mél­tó­sá­ga­ink is sor­ra egy­más után ugyan­ezt a – mint­ha szán­dé­ko­san meg­bot­rán­koz­ta­tás­ra tö­rek­võ – haj­me­resz­tõ stí­lust kö­ve­tik, en­nek már-már a hi­deg­há­bo­rús, Ame­ri­ka- és EU-ellenes, ör­dög­ûzõ, uszí­tó nyel­ve­ze­tét üt­ve meg.

– El tu­dom kép­zel­ni, hogy Or­bán me­rõ­ben pro­vo­ka­tív szán­dék­kal ve­szi kö­rül ma­gát olya­nok­kal, mint ami­lyen el­sõ kor­má­nya ide­jén Gres­pik Lász­ló volt, akit egé­szen ad­dig ha­gyott hi­va­ta­lá­ban és el­ké­pesz­tõ dol­go­kat nyi­lat­koz­ni, amíg ki nem de­rült ró­la, hogy a MIÉP szí­ne­i­ben in­dul a 2002-es vá­lasz­tá­so­kon. Vagy ami­lyen most a rezsibiztos vagy a mi­nisz­ter­el­nök-he­lyet­tes. Az õ ak­ci­ó­ik és meg­nyi­lat­ko­zá­sa­ik ki­tû­nõ­en al­kal­ma­sak a fi­gye­lem el­te­re­lé­sé­re. Vagy itt van Fe­ke­te György, aki a ve­zér ke­gyé­bõl gya­kor­la­ti­lag a ma­gyar mû­vé­szet fi­nan­szí­ro­zá­sá­ra for­dít­ha­tó majd min­den anya­gi for­rás fö­lött disz­po­nál, kéz­bõl etet­het, és ké­nye-ked­ve sze­rint oszt­hat­ja a pénzt. En­nél sú­lyo­sabb pro­vo­ká­ció a mû­vé­szek­kel szem­ben ne­he­zen el­kép­zel­he­tõ.

– Jó, de ak­kor ma­gya­ráz­za meg ne­kem, hogy mi­u­tán ezt min­den­ki tud­ja ró­la, ahogy azt is, hogy mek­ko­ra ká­ro­kat okoz a rá­bí­zott szer­ve­zet­nek is, mi­ért vá­lasz­tot­ta meg az MMA tag­sá­ga is­mét nagy több­ség­gel a ve­ze­tõ­jé­nek. Nem igaz, hogy egy­tõl egyig hü­lyék azok az em­be­rek, akik be­zu­pál­tak az MMA-ba, és akik kol­lé­gá­ik elõtt rös­tel­lik is ma­gu­kat emi­att, és az­zal men­te­ge­tõz­nek, hogy va­ló­já­ban csak a pén­zért lép­tek be. De ak­kor mi­ért sza­vaz­tak má­sod­szor is Fe­ke­té­re? Mi­ért nem cse­rél­ték le egy kon­szo­li­dál­tabb fi­gu­rá­ra? Vagy leg­alább mi­ért nincs eb­ben a kér­dés­ben egy be­csü­le­tes ös­­sze­üt­kö­zés az MMA-ban? Hi­szen lát­ják, hogy men­­nyi kárt csi­nált, ami­kor pél­dá­ul ha­lom­ra sér­tet­te a kul­tu­rá­lis élet ja­va ré­szét.

– Nem tu­dom, csak gon­do­lom, hogy min­den­ki más­hoz ha­son­ló­an, aki be­állt az új hû­bé­ri rend­szer­be, õk is sej­tik, a rend­szer fenn­tar­tá­sa meg­éri anya­gi­lag, lá­zad­ni el­le­ne vi­szont nem ki­fi­ze­tõ­dõ. Fe­ke­té­hez ha­son­ló­an Kerényi Im­re meg­bí­zá­sát is min­den bi­zon­­nyal pro­vo­ká­ci­ó­nak szán­ja Or­bán, más ér­tel­me nem is le­het. A sze­mé­lyük is üze­net, és üze­net az ál­ta­luk kép­vi­selt ér­ték­rend is.

– Hogy ki­nek és mit hasz­nál Ke­rényi, nem tu­dom. Ta­lán az ak­ti­vi­tá­sa tûn­het von­zó­nak Or­bán sze­mé­ben. Bár­mi­lyen té­vé­mû­sor­ba gát­lás nél­kül be­ül, és mond­ja a ma­gá­ét. Ha a kor­mány­fõ po­li­ti­kai pro­pa­gan­da­la­pot akar in­dít­tat­ni, meg­te­het­né, hogy hoz­zá­ér­tõ­re bíz­za, hogy leg­alább a kö­zé­pen ál­ló­kat ne va­dít­sa el ma­gá­tól. Vagy hogy a sa­ját ér­tel­mi­sé­gét meg­nyug­tas­sa. Ke­rényi és Fe­ke­te sze­re­pel­te­té­sé­re nincs és­­sze­rû ma­gya­rá­zat. Ko­ráb­ban azt gon­dol­tam, hogy a jobb­ol­da­li ér­tel­mi­ség majd elõbb-utóbb ki­szo­rít­ja õket, hi­szen ké­nyel­met­le­nek. De nem ez tör­tént. Fe­ke­te erõ­sebb, mint va­la­ha. Ta­lán a „tá­ma­dott vár”-effektus lé­pett mû­kö­dés­be. Úgy ér­zik, hogy a li­be­rá­lis mû­vész­vi­lág ne­ki­ment a mû­vé­sze­ti aka­dé­mi­á­nak, õk meg ös­­sze­zár­nak. Fe­ke­te pe­dig Do­bó Ist­ván­nak kép­ze­li ma­gát – de olyan­nak, aki az ere­de­ti­vel szem­ben egy­ál­ta­lán nincs be­ke­rít­ve, és meg­kap min­den pénzt, pa­ri­pát, fegy­vert. Csak eb­ben a ka­to­nai re­lá­ci­ó­ban tu­dom ér­tel­mez­ni, ami ott tör­té­nik.

– Min­den­eset­re biz­to­san más ko­or­di­ná­tarend­szer­ben gon­dol­kod­nak, mint „tá­ma­dó­ik”. A ma­gyar nyil­vá­nos­sá­got si­ker­rel fel­szá­mol­ták, már jó ide­je nem lé­tez­nek olyan fó­ru­mok, ame­lye­ken a fe­lek le­ül­né­nek és vi­táz­ná­nak. Sem­mi­lyen szin­ten nin­cse­nek vi­ták, a le­het­sé­ges vi­ta­part­ne­rek szin­te so­ha­sem tar­tóz­kod­nak kö­zös lég­tér­ben. Ha az em­ber el­ját­szik a gon­do­lat­tal, hogy egy na­pon majd megint lesz­nek ilyen he­lyek, ak­kor sem fog­nak tud­ni már vi­tat­koz­ni, hi­szen a fe­lek más sport­ága­kat mû­vel­nek tel­jes­ség­gel más sza­bá­lyok sze­rint. Va­jon van-e még ér­tel­me és esé­lye a vi­tá­nak? Egy­ál­ta­lán lét­re­jö­het-e meg­egye­zés vagy ki­egye­zés?

– Ha föl­bo­rul­na a rend­szer, ha ha­tal­mi vá­kuum ala­kul­na ki, ak­kor len­ne esé­lye a vi­tá­nak. Egy ilyen hely­zet­tõl per­sze so­kan óv­nak ben­nün­ket, mond­ván, hogy ak­kor a fél or­szág ki­men­ne a Par­la­ment elé, hogy meg­véd­je mi­nisz­ter­el­nök­ét, meg hogy ak­kor bi­zo­nyos te­kin­tet­ben hi­deg-pol­gár­há­bo­rús hely­zet áll­na elõ. De te­gyük fel azt az ör­ven­de­tes fej­le­ményt – ez még saj­nos csak egy pél­da –, hogy a Fi­de­szen be­lül is több­ség­be ke­rül­né­nek azok az erõk, ame­lyek ki akar­nák és ki tud­nák szo­rí­ta­ni Or­bánt. Eb­ben az eset­ben el le­het­ne és kel­le­ne spe­ku­lál­ni azon, ho­gyan le­het pél­dá­ul szé­les ko­a­lí­ci­ó­val te­tõ alá hoz­ni a ki­egye­zést. Eh­hez nyil­ván egy sor olyan em­ber­rel szó­ba kel­le­ne áll­ni, aki­vel az em­ber íz­lé­se sze­rint nem ül­ne le egy asz­tal­hoz. De bár már ott tar­ta­nánk! Ad­dig pe­dig ve­gyünk pél­dát Gács An­ná­ról, iro­da­lom­tu­dós­ról, egye­te­mi ok­ta­tó­ról, az utób­bi tün­te­té­sek leg­jobb és leg­bát­rabb szó­no­ká­ról. Ba­rá­ti kör­ben is volt vi­tánk ar­ról, hogy va­jon mit kell el­tûr­nie an­nak, aki egye­te­men dol­go­zik, vagy ál­la­mi ál­lás­ban van. Mit kell el­tûr­nie az in­téz­mé­nye és sa­ját po­zí­ci­ó­ja vé­del­mé­ben? Töb­bet-e, mint an­nak, aki eg­zisz­ten­ci­á­li­san füg­get­len? A vi­tá­ban ál­lan­dó­an vis­­sza­tért az az érv, hogy aki­re más em­be­rek van­nak bíz­va, aki ál­la­mi in­téz­mény­ben, egye­te­men dol­go­zik, an­nak sok­kal óva­to­sabb­nak kell len­nie, mint an­nak, aki füg­get­len eg­zisz­ten­ci­a­ként csak ma­gá­ért fe­lel. Én er­re meg­kér­dez­tem: mi­lyen ál­la­mi in­téz­mény­re gon­dol­nak? Az egye­tem nincs alá­ren­del­ve a kor­mány­nak. A kor­mány iránti lo­ja­li­tás nem mun­ka­kö­ri kö­te­les­ség az egye­te­men. Nem­rég még az egye­te­mi au­to­nó­mi­á­ra is mint evi­den­ci­á­ra le­he­tett hi­vat­koz­ni. Az ál­lam tart­sa el az egye­te­me­it, és ne nyir­bál­ja meg év­rõl év­re a költ­ség­ve­té­sü­ket – de a kor­mány nem tart­hat igényt az ok­ta­tók vagy a tu­dó­sok lo­ja­li­tá­sá­ra, kü­lö­nö­sen a po­li­ti­ka­i­ra nem. De még az ál­la­mi vagy ön­kor­mány­za­ti hi­va­ta­lok­ban dol­go­zók­nak is el­sõ­sor­ban sa­ját fel­ada­ta­ik el­lá­tá­sá­ért, az ál­lam­pol­gár­ok szol­gá­la­tá­ért kell fe­lel­ni­ük, nem pe­dig a fe­let­te­se­ik­nek en­ge­del­mes­ked­ni­ük. Mon­­da­ni se kell, hogy egy in­téz­mény lás­sa el a dol­gát, ott gyó­gyít­sa­nak, ta­nít­sa­nak, ku­tas­sa­nak, játs­­sza­nak szín­da­ra­bo­kat, for­gas­sa­nak fil­met, és ne azt les­sék, hogy mi­kor me­lyik fe­jes­nek nye­rik el a jó­in­du­la­tát, vagy mi­kor ret­teg­je­nek a ki­rú­gás­tól vagy a pénz­meg­vo­nás­tól. A ret­te­gés saj­nos hi­he­tet­len gyor­sa­ság­gal ter­jedt el már megint. A ha­ta­lom há­ta mö­gött ös­­sze­ka­csin­tunk, de azért igyek­szünk jó­ban len­ni a ke­nyér­adó gaz­dá­val. A Ká­dár-rend­szer vé­ge fe­lé már nem dí­vott ez a faj­ta lo­ja­li­tás. Mos­tan­ra már-már a Rá­ko­si-idõ­ket idé­zi az iga­zo­dá­si kény­szer, pe­dig ak­ko­ra ok a fé­le­lem­re nincs is. De ren­ge­te­gen elõ­re­si­et­nek az en­ge­del­mes­ség­ben. Mi­ért fo­gad­ják el pél­dá­ul szó nél­kül az is­ko­la­igaz­ga­tók, hogy az is­ko­lai ün­nep­sé­gek mind­in­kább össze­fo­nód­ja­nak az egy­ház­zal meg a he­lyi po­li­ti­kai ex­hi­bi­ci­o­niz­mus­sal? Az igaz­ga­tó a pol­gár­mes­ter­rel és a hely­bé­li pap­pal kar­ölt­ve szer­ve­zi meg az ün­nep­sé­get. Mi­ért? Mi kö­zük egy­más­hoz? A gye­re­ke­ket nem vol­na sza­bad ilyen­nek ki­ten­ni és ilyen cél­ra fel­hasz­nál­ni. Az egy­há­zi és a po­li­ti­kai giccs ke­ve­re­dik a szé­kely him­nus­­szal és Wass Al­bert­tel. Ez azért ko­ráb­ban nem volt. És hogy most van, azt az igaz­ga­tók és a fe­le­lõ­sök kész­sé­ges fel­ajánl­ko­zá­sa is okoz­za. Pe­dig csak an­­nyit kel­le­ne mon­da­ni, hogy nem tar­tom sze­ren­csés öt­let­nek az ilyes­faj­ta ün­nep­lést. Eh­hez még olyan ha­lál­meg­ve­tõ bá­tor­ság­ra sem vol­na szük­ség.

– Ugyan­ak­kor an­­nyi­ban ért­he­tõ ez az el­gyá­vu­lás, hogy ma Ma­gyar­or­szá­gon na­gyon erõs füg­gés­ben, hû­bé­ri rend­szer­ben él­nek az em­be­rek. Ha va­la­kit ki­pen­de­rí­te­nek egy ta­ná­ri ál­lás­ból, esé­lye sincs az el­he­lyez­ke­dés­re, mert min­den ta­nár mun­kál­ta­tó­ja a Klik. A fé­le­lem egy csöp­pet sem meg­ala­po­zat­lan.

– Eb­ben iga­za van, hi­szen ha egy kis­vá­ros­ban, ahol min­den­ki min­den­kit is­mer, ta­nár­ként részt ve­szel egy el­len­zé­ki meg­moz­du­lá­son, el­mész tün­tet­ni, kön­­nyen el­ve­szít­he­ted az ál­lá­so­dat, vagy a fe­le­sé­ge­den áll­nak bos­­szút. Igen, ez ma már szin­te tör­vény­sze­rû. Más­részt vi­szont azért nincs iga­zán ki­pró­bál­va, hogy mi tör­té­nik, ha el­len­ál­lunk. Nem kell hõs­nek len­ni, be­le­sza­lad­ni a kés­be, de saj­nos ci­vil ku­rá­zsi­ból igen ke­vés van, még an­­nyit se lát­ni be­lõ­le, mint a Ká­dár-rend­szer má­so­dik fe­lé­ben le­he­tett. Mi­ért an­­nyi­ra le­he­tet­len, hogy az igaz­ga­tó azt mond­ja a pol­gár­mes­ter­nek: te, ez ta­valy így volt, hogy ki­ve­zé­nyel­tük a gye­re­ke­ket, de nem vált be, un­ták, meg­fáz­tak, hagy­juk õket bé­kén! Még ez sincs ki­pró­bál­va. Sõt, so­kan ki­mon­dot­tan elé­be si­et­nek a kí­ván­sá­gok­nak. A leg­kü­lön­bö­zõbb – nem po­li­ti­kai – ese­mé­nyek, szak­mai kon­fe­ren­ci­ák, iro­dal­mi na­pok, fesz­ti­vá­lok, év­for­du­lók, szín­há­zi éva­dok meg­nyi­tá­sá­ra po­li­ti­ku­so­kat hív­nak meg. Pol­gár­mes­tert, ál­lam­tit­kárt, mi­nisz­tert. Egy ki­tû­nõ fo­lyó­irat nem­rég holokauszt-emlék­konferenciát ren­de­zett, amely­nek meg­nyi­tá­sá­ra meg­hív­ták az ál­lam­tit­kárt – mert­hogy ál­lí­tó­lag pénzt adott a cél­ra. Na és? Sze­rin­tem an­nál a lap­nál ha­son­ló­ra leg­alább negy­ven éve nem volt pél­da. Mi­ért kell új­ra szo­kás­ba hoz­ni ön­ként és da­lol­va? Mert bi­zony se­be­sen ter­je­dõ szo­kás, so­rol­hat­nám a pél­dá­kat. És ez ket­tõn áll – nem az erõ­sza­kos rá­te­le­pe­dés­sel szo­kott kez­dõd­ni, kell hoz­zá né­mi ajánl­ga­tás, meg­hí­vo­ga­tás is. Nem azt mon­dom, hogy a kor­rekt tár­gya­lás­nak nincs meg a he­lye, vi­szont az kér­dés, hogy ma­nap­ság mi­ért nem ter­mé­sze­tes az is, amit Gács An­na tesz? Egye­te­mi dol­go­zó, és nem fél ki­áll­ni, hogy egy tün­te­té­sen ál­lam­pol­gár­ként és ta­nár­ként el­mond­ja a vé­le­mé­nyét. Ez az a ci­vil ku­rá­zsi, amit ki­nek-ki­nek a ma­ga poszt­ján gya­ko­rol­nia kel­le­ne. E nél­kül so­ha az élet­ben nem má­szunk ki eb­bõl a gö­dör­bõl. És a gye­re­kek is ar­ra kon­di­ci­o­ná­lód­nak, hogy jobb, ha nem mon­dunk vé­le­ményt, ha nem ál­lunk ki az iga­zun­kért. Így ne­ve­lünk alatt­va­ló­kat. A dol­got ne­he­zí­ti, hogy az utób­bi öt év­ben ki­ala­kult rend­szer szét­zi­lál­ta a struk­tú­rá­kat és a fe­le­lõs­sé­gi kö­rö­ket is. Ha csak azt né­zi, mi tar­to­zik mond­juk Ba­log mi­nisz­ter alá: az ok­ta­tás, a kul­tú­ra, az egész­ség­ügy és a szo­ci­á­lis szfé­ra. A mi­nisz­ter szin­te szim­bo­li­kus fi­gu­ra­ként ott tró­nol min­de­nek fe­lett, jó tá­vol a konk­rét ügyek­tõl. Olyan ma­ga­san, ahon­nan rá­lá­tá­sa sem le­het az egész­re. Alat­ta je­len­ték­te­len, cse­rél­he­tõ, ám szin­te kom­pe­ten­cia nél­kü­li fi­gu­rák töl­tik be a fe­le­lõs ál­lam­tit­ká­ri posz­to­kat. Tud­ja pél­dá­ul Hoffmann Ró­zsa utó­dá­nak a ne­vét?

– Mo­men­tán nem jut az eszem­be…

– Pon­to­san er­rõl van szó. Aki el­hasz­ná­ló­dott, komp­ro­mit­tá­ló­dott, köz­utá­lat­nak ör­vend, an­nak he­lyé­re egy meg­je­gyez­he­tet­len utód ke­rül, akit sze­rin­tem egyet­len ta­nác­­csal lát­nak el, hogy ne mu­tat­koz­zon, és meg se szó­lal­jon. De ha­son­ló a hely­zet az egész­ség­ügyi ál­lam­tit­kár­ral. Az éle­tün­ket alap­ve­tõ­en meg­ha­tá­ro­zó te­rü­le­tek ve­ze­té­sé­rõl nem tu­dunk sem­mit. Mi­köz­ben alig ma­radt itt­hon or­vos, az el­lá­tás bár­mi­kor ös­­sze­dõl­het, és csu­pán esz­te­len spó­ro­lás­ból most szün­te­tik meg majd­nem az ös­­szes egész­ség­ügyi hát­tér­in­téz­ményt. És a hal­dok­lá­sig van­nak ki­szi­vat­­tyúz­va az ok­ta­tás­ból is a for­rá­sok. A szo­ci­ál­po­li­ti­ka mint olyan már meg is szûnt, köz­mun­ká­val ke­resz­te­zett sze­gény­ül­dö­zés lé­pett a he­lyé­re. A par­la­ment­ben pe­dig min­den gya­lá­za­tot si­mán meg­sza­vaz­nak. A leg­fris­sebb, amit most, ka­rá­csony elõtt fo­gad­tak el: az éhe­zõ is­ko­lás gye­re­kek a té­li szü­net­ben nem kap­nak en­ni. És ezt a Fi­desz gond nél­kül meg­sza­vaz­za. Nem fél­nek at­tól, hogy el­kár­hoz­nak? Vagy hogy egy­szer ne adj’ is­ten meg­szó­lal a lel­ki­is­me­ret­ük? Mind­ez pe­dig az em­be­ri erõ­for­rás­ok mi­nisz­te­ré­nek na­gyobb di­csõ­sé­gé­re, gra­tu­lá­lok. Az vi­szont, aki né­mi ha­tal­mat és pénzt kap, vagy leg­alább ígé­re­tet, mint a sta­di­on­épí­tõk, a film­fe­le­lõs Vajna vagy a kul­túr­po­li­ti­kát az MMA-ba ki­szer­ve­zõ Fe­ke­te – õk a mi­nisz­ter­el­nök­höz köz­vet­le­nül van­­nak be­köt­ve. Vagy mint a vár­pa­lo­tát át­épít­te­tõ L. Si­mon, aki­nek csepp ké­nyel­met­len­sé­get sem okoz, hogy va­la­ha még köz­hasz­nú kul­túr­po­li­ti­kát ígért, nem cso­da, ha ma már Or­bán­nak a vár­ba va­ló be­köl­töz­te­té­sét szol­gál­va odanyi­lat­ko­zik, hogy a do­log nem lesz ol­csó, de mind­an­­nyi­unk örö­mé­re fog szol­gál­ni. A kon­cep­ci­ó­hoz kap­cso­ló­dó mú­ze­u­mi ne­gyed ter­vét Baán Lász­ló szin­tén a ve­zér ígé­re­té­ben bíz­va dé­del­ge­ti. A pro­jekt ter­mé­sze­te­sen nem ré­sze egy át­fo­gó, ala­po­san elõ­ké­szí­tett és meg­tár­gyalt kul­túr­po­li­ti­kai kon­cep­ci­ó­nak.

– A bé­csi Museumsquartier épí­té­sét éve­kig tar­tó tár­sa­dal­mi vi­ta elõz­te meg, és a vé­gén az érin­tet­tek kon­szen­zus­ra ju­tot­tak. Egyéb­ként ugyan­ez a hely­zet az oszt­rák egész­ség­ügy­ben is. Még a Mol­nár La­jos- és Hor­váth Ág­nes-fé­le re­for­mok ku­dar­ca ide­jén hal­lot­tam az ORF egyik mû­so­rá­ban egy té­vé­nyi­lat­ko­za­tot, ahol az ot­ta­ni Sanitätsrat el­nö­ke, egy kar­di­o­ló­gus hos­­szan vá­zol­ta az egész­ség­ügy prob­lé­má­it és a meg­ol­dá­suk­hoz ve­ze­tõ uta­kat. A prob­lé­mák egy ré­sze na­gyon ha­son­lí­tott a ma­gyar gon­dok­hoz, a meg­ol­dást vi­szont tár­gya­lá­sok út­ján kép­ze­lik el. Le­het, hogy nem is kel­le­ne fel­ta­lál­ni a spa­nyol­vi­aszt. Ami pe­dig a kor­mány­za­ti mun­ka struk­tú­rá­ját il­le­ti, egy­re gyak­rab­ban jut eszem­be Sebastian Häffner Meg­jegy­zé­sek Hit­ler­hez cí­mû köny­ve. En­nek vé­gén Häffner le­ír­ja, hogy Hit­ler ha­lá­la után ki­de­rült, meg­szûnt az ál­lam. Fel­szá­mol­ták. Az egy­más­sal kon­ku­rá­ló fõ­ve­zé­rek és va­zal­lu­sa­ik köz­vet­le­nül a Führerhez vol­tak be­köt­ve, õ egyen­sú­lyoz­ta ki a ve­tél­ke­dõ ban­dá­kat. Most mint­ha va­la­mi ha­son­ló tör­tén­ne. Ha egy szép na­pon Or­bán el­tûn­ne a kép­bõl, az or­szág mû­kö­dés­kép­te­len­né vál­na.

– Pon­to­san így van. Fi­gyel­je meg, ha kül­föld­ön van, vagy va­la­mi­ért nem érik el, sen­ki sem mer dön­te­ni. Ko­ráb­ban a mi­nisz­te­rek sa­ját ha­tás­kör­ük­ben meg­hoz­ták a dön­té­se­ket. Ma meg­vár­ják, amíg Or­bán vis­­sza­tér.

– Or­bán ha­tal­ma ezek­ben a he­tek­ben meg­in­ga­ni lát­szik. Mi­vel a rend­szer tel­jes mér­ték­ben az õ sze­mé­lyé­re épül, ne­he­zen kép­zel­he­tõ el, hogy egy­sze­rû sze­mély­cse­ré­vel meg­old­ha­tó a Fi­desz kor­mány­zá­sá­nak fo­lya­ma­tos­sá­ga. Mit gon­dol, mi vár­ha­tó, ha Or­bán meg­bu­kik? 

– Re­pe­dé­sek mu­tat­koz­nak, a ra­jon­gó­tá­bor ol­vad­ni kez­dett, de a ha­ta­lom meg­in­gá­sá­ról sze­rin­tem, saj­nos, még nem be­szél­he­tünk. Egy­részt mert túl­sá­go­san is meg­kö­vül­tek a ha­ta­lom­gya­kor­lás struk­­tú­rái, ame­lyek ab­nor­má­li­san, tor­zan, ké­zi ve­zér­lés­sel, de még­is­csak mû­köd­te­tik a rend­szert – pél­dá­ul a kan­cel­lá­ria és an­nak mi­nisz­te­re ré­vén. Úgy­hogy egy­szer­re igaz, hogy a ve­zér nél­kül nin­csen ál­lam­szer­ve­zet és nin­csen dön­tés, meg az, hogy gé­pe­zet vi­szont na­gyon is van, és az adott pá­lyán va­ló mû­kö­dé­se ne­he­zen le­ál­lít­ha­tó, úgy­hogy óri­á­si erõ­fe­szí­tés­sel ala­kít­ha­tó csak át. Gon­dol­junk csak az új al­kot­má­nyo­zás – bo­csá­nat: alap­tör­vé­nye­zés – fo­lya­ma­tá­ra. Ma­gya­rán az is le­het­sé­ges ver­zió, hogy ha min­den kö­tél sza­kad, a fõ­nö­köt gyor­san ki­me­ne­kí­tik egy bõ­ví­tett ha­tás­kö­rû köz­tár­sa­sá­gi – par­don, ma­gyar­or­szá­gi – el­nö­ki po­zí­ci­ó­ba, és a szisz­té­ma érin­tet­le­nül ha­gyá­sá­val vagy fe­lü­le­tes mó­do­sí­tá­sá­val ugyan­ezt a ha­tal­mi rend­szert mû­köd­te­tik to­vább, újabb ál­ta­lá­nos or­szágle­ro­hasz­tás árán. Kü­lö­nö­sen úgy, ha az el­len­zék po­li­ti­kai ere­je még ak­kor is har­mat­gyön­ge lesz, ami en­nek a vál­ság­nak a leg­re­mény­te­le­nebb prob­lé­má­ja – ma­gya­ráz­gat­ni én is tud­nám az okát, de vég­sõ so­ron nem ér­tem, ez az, amit tény­leg nem ér­tek. És ez a leg­fõbb oka an­nak is, hogy egy­elõ­re nin­cse­nek vér­mes re­mé­nye­im a Fi­desz-ha­ta­lom gyors ös­­sze­om­lá­sát il­le­tõ­en.

Comments

kommentek

Cimkék: