Kulturális-közéleti havilap | 2017


2016 március Interjú


„Nem hiányozhat az enyhe vigyor sem” – Böröcz Andrással beszélget Váradi Júlia

– Ta­valy, az év vé­ge fe­lé Bu­da­pes­ten, az Art Marketen az In­da Ga­lé­ria pa­vi­lon­já­ban lát­ha­tó ki­ál­lí­tá­sát egy performansz kí­sér­te. Az asz­ta­lon to­já­sok, fû­rész, to­jás­sze­le­te­lõ és egy könyv: „Haydan és Most”, szer­zõ­je Váradi And­rás, a ben­ne lé­võ kép­zõ­mû­vé­sze­ti al­ko­tá­sok ké­szí­tõ­je Böröcz And­rás. Az asz­tal mö­göt­ti fa­lon egy New York-i csa­tor­na part­ján ké­szült film fo­rog, ame­lyen fé­sû­ket erõ­sít egy haj­la­do­zó fûz­fa le­ve­lei kö­zé. Eköz­ben a fel­so­rolt tár­gya­kat fû­ré­sze­li, vág­ja, ala­kít­ja, ren­de­zi. Ez alatt Szem­zõ Ti­bor ze­nei imp­ro­vi­zá­ci­ó­ja volt hall­ha­tó fé­sû­re és se­lyem­pa­pír­ra. Az asz­ta­li ak­ci­ót is fo­lya­ma­to­san ki­ve­tí­tet­ték. Mi kö­ze a hor­dó­nak és a fe­ke­te fé­sû­nek a fûz­fá­hoz?

Ami­kor egy-egy mo­tí­vu­mon me­di­tá­lok, sok­szor egé­szen egy­sze­rû, ta­lán pri­mi­tív dol­gok jut­nak az eszem­be. Pél­dá­ul az, hogy a hor­dó anya­ga fa, és mi­vel én el­sõ­sor­ban fá­val dol­go­zom, ezért ez a leg­erõ­sebb ka­pocs, ami a mû­ve­im­hez köt. Az Art Marketen lát­ha­tó so­ro­za­to­mat fa­lap­ok­ra raj­zolt hor­dók ké­pe­zik. Va­la­mi­lyen na­gyon tri­vi­á­lis, szin­te pri­mi­tív gon­dol­ko­dás ve­zé­rel, ami­kor al­ko­tok. A meg­mun­kál­ha­tó fa olyan anyag – itt jön a vis­­sza­ha­tás –, amely­nek ere­de­te egy-egy élõ fa. Na már­most, ve­gyünk egy élõ fûz­fát. Ez a fa­faj­ta min­dig is iz­ga­tott. Már azért is, mert a te­me­tõk­ben gyak­ran hasz­nált mo­tí­vum a sír­kö­ve­ken. A szo­mo­rú­fûz­re gon­do­lok, a gyö­nyö­rû for­má­jú, le­haj­ló ágú fá­ra, amely­re na­gyon rég­rõl ta­lá­lunk uta­lá­so­kat. A gö­rög mi­to­ló­gi­á­ban pél­dá­ul, ami­kor Or­p­he­­usz le­megy az al­vi­lág­ba, egy fûz­fa­ág van a ke­zé­ben. A ma­gyar nép­dal­ok­ban is a szo­mo­rú­ság, a ha­lál ki­fe­je­zé­sé­hez hasz­nál­ják. Az­tán egé­szen tá­vol tõ­lünk, a kí­nai kul­tú­rá­ban a fûz­fa­sep­rû igen erõs jel­kép, ös­­sze­függ a bo­szor­ká­nyok­kal, a te­me­tés­sel, a te­me­tõi szer­tar­tá­sok­kal. A kul­túr­tör­té­ne­ti ér­de­kes­sé­ge­ken túl az is fon­tos szá­mom­ra, hogy ez olyan fa, amely­nek ága­i­ból pél­dá­ul ko­sa­rat le­het ké­szí­te­ni, vagy bú­tort fon­ni. Így az­tán na­gyon õsi hasz­ná­la­ti esz­köz is. Ta­lán így már ért­he­tõ, hogy mi min­den ra­gad meg, ami­kor egy-egy anyag­hoz kö­ze­lebb ke­rü­lök. A ben­ne rej­lõ szám­ta­lan le­he­tõ­ség. És ami a leg­iz­gal­ma­sabb, az a me­ta­mor­fó­zis, ahogy az egy­sze­rû anyag át­ala­kul. A fûz­fa hasz­ná­la­ti tárg­­gyá vá­lik.

– Te­hát így vi­szo­nyul a fûz­fá­hoz. De hogy ke­rül ide a fé­sû?

Egy­sze­rû as­­szo­ci­á­ci­ó­val. A fûz­fa sok egyéb mel­lett szá­mom­ra egy­szer­re je­len­ti a sep­rést, a fû­ré­sze­lést, a fa­vá­gást és a fa­fel­dol­go­zást. És ha a fû­rész­re gon­do­lok – na­gyon sze­re­tem egyéb­ként a fû­részt is, mint tár­gyat –, ak­kor a fé­sû is egy fû­rész­sze­rû­ség, a tû­sze­rû fo­kok mi­att em­lé­kez­tet a fû­rész­re. A fé­sû­nek to­váb­bi szim­bo­li­kus je­len­té­sei is van­nak. Ahogy reg­ge­len­te fé­sül­kö­döm, azt lá­tom, hogy egy­re ke­ve­sebb a ha­jam. Öreg­szem. A fé­sû meg­mu­tat­ja a ránk sza­bott idõ mú­lá­sát. Az­tán a ge­reb­lyé­zés ju­tott még eszem­be. A fûz­fa alat­ti le­ve­le­ket az oda­szórt ka­vics­ról las­san ki­ge­reb­lyé­zem. A ge­reb­lye is gyö­nyö­rû tárgy, nem?

Képernyőfotó 2016-04-22 - 20.43.27

Fotó: Rosta József

– Az el­ren­de­zé­se vagy ta­lán a ve­le elõ­ál­lít­ha­tó rend mi­att?

– Az el­ren­de­zés, a pár­hu­za­mos vo­na­lak egy­más mel­lett. Ahogy a fé­sû­nek is ilyen­fé­le sze­re­pe van. Ab­ban a performanszban, amit az Art Marketen be­mu­tat­tam, a fé­sû pél­dá­ul épí­té­sze­ti jel­ként, épí­té­sze­ti le­he­tõ­ség­ként tû­nik fel, mint egy egy­sze­rû, de alap­ve­tõ szer­ke­zet. Per­sze kel­le­nek a könyv­la­pok meg a fil­men lát­ha­tó fûz­fa, s vé­gül az ágak kö­zé be­tû­zött fé­sûk.

– Azt pró­bá­lom meg­fej­te­ni, hogy mi­ként épül­nek egy­más­ra az al­ko­tá­sát meg­ha­tá­ro­zó ele­mek. A gon­do­la­tok­ra va­gyok kí­ván­csi, mi­e­lõtt va­la­mi­bõl tárgy lesz, vagy performansz. Te­hát egy olyan vég­ered­mény, ame­lyet Böröcz And­rás ne­vé­vel fém­jel­zett mû­al­ko­tás­nak te­kint­he­tünk. Le­het, hogy már a gye­rek­ko­rá­ban kez­dõ­dött az a fo­lya­mat, hogy egy­más­ra épül­tek ezek a lát­szó­lag füg­get­len dol­gok, majd vé­gül ös­­sze­kap­cso­lód­tak?

A szür­re­a­liz­mus alap­ve­tõ mû­vé­szi el­vét Lautréamont fo­gal­maz­ta meg: „a var­ró­gép és az es­er­nyõ vé­let­len ta­lál­ko­zá­sa a bonc­asz­ta­lon”, de sze­rin­tem ah­hoz, hogy egy al­ko­tó a fan­tá­zi­á­ját hasz­nál­ja, nem kell szür­re­a­lis­ta mû­vész­nek len­ni, mert az em­ber­nek, ha al­kot, szám­ta­lan do­log jár a fe­jé­ben. A köl­tõ is ezt csi­nál­ja. A sza­vak hol a je­len­té­sük, hol a hang­zá­suk, hol a rit­mu­suk okán ke­rül­nek egy­más mel­lé a vers­ben. És egy fest­mé­nyen is sok­fé­le ok­ból lát­ha­tunk együtt kü­lön­bö­zõ tár­gya­kat, szí­ne­ket, han­gu­la­to­kat. A mû­vé­szet­nek sze­rin­tem épp az a lé­nye­ge, hogy az em­ber sze­ret­né meg­fej­te­ni, mi mi­vel áll kap­cso­lat­ban, s hogy azo­kat a ké­pe­ket, as­­szo­ci­á­ci­ó­kat, ame­lyek fel­me­rül­nek a fe­jé­ben, ho­gyan le­het ös­­sze­épí­te­ni, ho­gyan tud­ják egy­mást erõ­sí­te­ni vagy egy­mást ki­ol­ta­ni. Én is ezt pró­bá­lom egy-egy mû ese­té­ben. Le­het, hogy ezt ne­ve­zik köl­tõi gon­dol­ko­dás­nak.

– Ez a „köl­tõi gon­dol­ko­dás” meny­nyi­ben függ ös­­sze mind­az­zal, amit Er­dély Mik­lós ré­vén és kö­ze­lé­ben ta­nult, ta­pasz­talt? Ha jól tu­dom, vé­let­le­nül ke­ve­re­dett Er­dély Mik­lós lá­tó­kö­ré­be, ta­lán va­la­me­lyik fi­án ke­resz­tül.

– Biz­tos, hogy meg­ha­tá­ro­zó él­mény volt szá­mom­ra a ve­le va­ló ta­lál­ko­zás és ké­sõbb a ba­rát­sá­gunk is. Mik­lós­nak két fia van. Egyi­kük­kel, Da­ni­val vol­tam ka­to­na. Ba­rá­tok let­tünk, és õ el­me­sél­te, hogy az ap­ja avant­gárd mû­vész.

Ad­dig­ra már va­la­men­­nyi­re kap­cso­lat­ban állt a mû­vé­szet­tel, hi­szen el­vé­gez­te a Kép­zõ- és Ipar­mû­vé­sze­ti Szak­kö­zép­is­ko­lát. Amit csak Kis­kép­­zõ­nek hív­tak.

– Sõt, ha­ma­ro­san fel is vet­tek a fõ­is­ko­lá­ra. De volt egy év, ami­kor nem je­lent­kez­het­tem, mert meg­buk­tam az érett­sé­gin he­lyes­írás­ból. Ezt kö­ve­tõ­en az es­ti kép­zés­re vet­tek föl. Majd a nap­pa­li­ra, amit azon­ban csak a ka­to­na­ság után kezd­het­tem el. Mint ki­de­rült, so­kat nyer­tem az­zal a két év­vel, amit az „élet­ben” töl­töt­tem. Na­gyon sok ka­to­na­tár­sam ott­hon­ról jött el, a ma­má­tól, õk ezért na­gyon ne­héz hely­zet­be ke­rül­tek. Én va­la­hogy ke­mé­nyeb­ben, re­á­li­sab­ban, fel­nõt­teb­ben fog­tam fel a ka­to­na­sá­got.

– Azt a ki­ha­gyott két évet mi­vel töl­töt­te?

– Vol­tam új­ság­ki­hor­dó, dol­goz­tam öt­vös­mû­hely­ben. Mel­les­leg azon a gé­pen dol­goz­tam – egy kö­zép­ko­ri agyagprésgépen –, ame­lyen a nagy ma­gyar szob­rász­mû­vész, Ja­kovits Jó­zsef dol­go­zott elõt­tem. Az Eu­ró­pai Is­ko­lá­ról pél­dá­ul ott sze­rez­tem tu­do­mást.

– Ami­kor a ka­to­na­ság­nál azt hal­lot­ta, hogy Er­dély Mik­lós avant­gárd mû­vész, már tud­ta, hogy ez mit je­lent?

– Nem iga­zán. Il­let­ve azt gon­dol­tam az avant­gárd­ról, amit az is­ko­lá­ban ta­ní­tot­tak ne­künk. Hogy ott, Pi­cas­so tá­ján kel­le­ne ke­res­gél­ni ezt az iz­must. Õszin­tén be­val­lom, hogy a mû­vé­szet­tör­té­net és -elmélet nem na­gyon ér­de­kelt, mert na­gyon unal­ma­san ta­ní­tot­ták. A gim­ná­zi­um­ban az idõm nagy ré­szét raj­zo­lás­sal töl­töt­tem. Ele­ve ren­ge­te­get kel­lett raj­zol­ni, és én még a gim­ná­zi­um mel­lett el­men­tem egy es­ti rajz­tan­fo­lyam­ra is, hogy még job­ban tud­jak raj­zol­ni. Min­den­képp azt akar­tam, hogy föl­ve­gye­nek a fõ­is­ko­lá­ra. Volt ben­nem egy na­gyon erõs am­bí­ció, hogy a fel­ada­tot, amit aka­dé­mis­ta rajz­stí­lus­ban kel­lett el­vé­gez­ni, tö­ké­le­te­sen meg­csi­nál­jam, hogy azt mes­ter­fok­ra vi­gyem. Mond­juk, mint egy ze­nész, aki nyolc órát pró­bál a he­ge­dûn.

– Ez vé­gül is si­ke­rült.

Fel­vet­tek a fõ­is­ko­lá­ra…

És ak­kor egy­szer csak azt hal­lot­ta egy ka­to­na­tár­sá­tól, hogy az ap­ja egy ilyen Pi­cas­so-sze­rû mû­vész?

De õ azt mond­ta, hogy az õ pa­pá­ja nem olyan. Ha­nem egy­sze­rû­en avant­gárd mû­vész. Hát jó. Be­le­tö­rõd­tem, hogy le­het más is avant­gárd, nem csak Pi­cas­so. Ak­kor még a tra­di­ci­o­ná­lis mû­faj­ok is­me­re­té­ben gon­dol­kod­tam a mû­vé­szet fej­lõ­dé­sé­rõl. Nem tud­tam, hogy lé­te­zik olyan is, ami­kor a mû­vész önál­ló nyel­vet, stí­lust vagy ma­ga­tar­tást te­remt. Du­champ-ról, Andy War­hol­ról fo­gal­mam sem volt, Joseph Beuysról nem is be­szél­ve. Úgy­hogy azt mond­tam Da­ni­nak, hoz­zon ös­­sze egy ta­lál­ko­zót a pa­pá­já­val. El­kez­dett na­gyon iz­gat­ni, hogy mi­lyen is le­het egy avant­gárd mû­vész élõ­ben.

Hogy em­lék­szik vis­­sza az el­sõ ta­lál­ko­zá­sok­ra?

Pon­to­san nem em­lék­szem a leg­el­sõ ta­lál­ko­zás­ra, de az volt a lé­nyeg, hogy ak­ko­ri­ban Er­dély Mik­lós épp be­le­fo­gott egy cso­por­tos mun­ká­ba. Ez volt a FA­FEJ cso­port. A név a fan­tá­zia­fej­lesz­tõ ös­­sze­té­tel­bõl ala­kult ki. Er­dély azt gon­dol­ta, hogy a kö­zös mun­ká­nak a kon­cep­tu­á­lis, a ver­bá­lis ré­sze a lé­nye­ges, te­hát a fo­gal­mak ki­ala­kí­tá­sa, ki­ta­lá­lá­sa, a mû­vek kö­zös, együt­tes lét­re­ho­zá­sa. Eb­be a cso­port­ba en­gem is be­vett, mi­u­tán meg­is­mer­ked­tünk. Ha­ma­ro­san na­gyon jó lett a vi­szony kö­zöt­tünk. Én azt mond­tam Mik­lós­nak, hogy mi len­ne, ha nem­csak el­vont mó­don gon­dol­kod­nánk a cso­port­ban, ha­nem konk­rét ins­tal­lá­ci­ó­kat is csi­nál­nánk. El­fo­gad­ta, és ne­ki­kezd­tünk. Per­sze a tény­le­ges mun­­ka mel­lett ren­ge­te­get be­szél­get­tünk. Elõ­ször a Ví­zi­vá­ro­si Ga­lé­ri­á­ban kap­tunk he­lyet, ott mû­kö­dött a FA­FEJ.

– Mon­da­na egy pél­dát az ak­ko­ri te­vé­keny­sé­gük­re?

– Volt egy „Szén és szén­rajz” cí­mû ki­ál­lí­tás. A Kép­zõ­mû­vé­sze­ti Egye­tem sze­nes­pin­cé­jé­ben ta­lál­tam szén­raj­zo­kat, ame­lye­ket a fû­tõ te­he­tett föl a fal­ra, va­ló­szí­nû­leg por­nog­ra­fi­kus cél­ból, mert tet­szet­tek ne­ki az aka­dé­mis­ták szén­nel ké­szült akt­jai. Nagy mel­lû mo­del­lek­rõl ké­szült nagy mé­re­tû, ször­nyû szén­rajz­ok vol­tak. Ezek­bõl egy­pá­rat el­vit­tem a Marczibányi té­ri kul­túr­ház­ba, mert ad­dig­ra már Indigo cso­port né­ven ott foly­tat­tuk a mun­kát. Ott ké­szült a mû, amely­be a raj­zo­kat be­épí­tet­tük. Azt ta­lál­tuk ki, hogy le­gye­nek a raj­zok a föl­dön, le­gyen raj­tuk koksz, te­hát iga­zi szén­da­ra­bok. Ar­ra vi­gyáz­tunk, hogy a nõi ido­mok lát­ha­tók ma­rad­ja­nak. Va­la­ki­nek az az öt­le­te tá­madt, hogy le­gyen fö­löt­te csir­ke­há­ló és egy vil­lany­kör­te, ami a föld­tõl egy mé­ter­re lóg majd a rajz fö­lött egy ve­ze­té­ken. Egy má­sik mû­vész, Bo­ri Bá­lint azt ta­lál­ta ki, hogy le­gye­nek kály­ha­kö­nyö­kök is, egy szén­fû­té­ses kály­ha kö­nyö­kei, eze­ket a sa­rok­ba rak­tuk le.

– Te­hát min­den tárgy a szén­hez volt kap­csol­ha­tó?

– Igen, de ami­kor az em­ber be­lép egy ilyen te­rem­be, azt ér­zi, hogy a tár­gyak át­ala­kul­nak, át­lé­nye­gül­nek, transz­for­má­lód­nak, ins­tal­lá­ci­ó­vá vál­nak. Va­gyis si­ke­rült lét­re­hoz­ni egy kö­zös mû­vet.

– Hó­na­po­kon át be­szél­get­tek elõt­te ar­ról, hogy mit sze­ret­né­nek?

– Igen, több­ször be­szél­tünk, vi­tat­koz­tunk. Az­tán le kel­lett ír­nunk, amit ki­ta­lál­tunk, min­den­ki­nek a sa­ját öt­le­tét. Mik­lós zsû­riz­te, mert­hogy õ volt a Mes­ter, a „gu­ru”. Ez a mód­szer be­já­ra­tot­tá vált. Több, egy­re több ilyen ki­ál­lí­tás jött lét­re. Ezek né­me­lyi­kén már a performansz is fel­tûnt. Ki­e­gé­szül­tek az al­ko­tá­sok élõ, moz­gó hap­pe­nin­gek­kel. Ezért fes­tet­te Er­dély Mik­lós a „Fúr a Bö­röcz” cí­mû fest­mé­nyét, ami­vel ar­ra utalt, hogy a sa­ját öt­le­te­im­mel az õ sze­re­pét kér­dõ­je­lez­tem meg a cso­por­ton be­lül. Én meg azt gon­dol­tam, hogy a mû­vé­szek­nek le­gyen sa­ját, au­to­nóm jo­guk ah­hoz, hogy el­dönt­hes­sék, mit sze­ret­né­nek. Nem iga­zán ra­jong­tam a kö­zös al­ko­tá­so­kért. Mel­les­leg ezt a ké­pet Er­dély egy sze­gé­nye­ket tá­mo­ga­tó, il­le­gá­lis ár­ve­rés­re bo­csá­tot­ta, így nem­csak az õ, ha­nem az én ne­vem is fel­buk­kant a részt­ve­võk kö­zött, pe­dig a fõ­is­ko­la til­tott min­den ilyes­mit.

– Ak­kor te­hát va­ló­ban „fúrt a Bö­röcz”. Nem lett be­lõ­le bot­rány vagy ve­sze­ke­dés?

– Nem, ve­sze­ke­dés, az nem, csak hos­­szan tar­tó vi­ták. Õ na­gyon sze­re­tett en­gem, én meg na­gyon tisz­tel­tem õt. Fel­fog­ta, hogy egy jó kö­zös­ség min­den­kép­pen di­na­mi­kus va­la­mi, a sze­re­pek­nek fo­lya­ma­to­san vál­toz­ni­uk kell, gya­ra­pod­ni­uk vagy át­ala­kul­ni­uk. Vé­gül is na­gyon okos em­ber volt, tud­ta, hogy ilyen az élet…

– Jön­nek újak, akik újat gon­dol­nak.

– Igen. És ak­kor õ is át­for­mál­ta a sa­ját ma­ga­tar­tá­sát, a sa­ját sze­re­pét, úgy­hogy a vé­gén már nem mint a nagy bölcs, ha­nem mint mû­vész ma­ga is részt vett egy-egy al­ko­tás­ban. Ez per­sze nem ment egyik nap­ról a má­sik­ra, sõt több­éves fo­lya­mat volt, amely­ben na­gyon erõ­sen ha­tot­tunk egy­más­ra.

– Ho­lott õ jó­val idõ­sebb volt, de ezek sze­rint még­is el tud­ta fo­gad­ni a ná­la sok­kal fi­a­ta­labb és ta­pasz­ta­lat­la­nabb ba­rát öt­le­te­it.

– Én a gye­re­ke­i­vel va­gyok egy­idõs, te­hát egy má­sik ge­ne­rá­ci­ót kép­vi­sel­tem, de õ kö­zel en­ge­dett min­ket ma­gá­hoz. Mind­an­­nyi­un­kat. És meg­ta­nul­hat­tuk tõ­le az ép­eszû, kre­a­tív vi­sel­ke­dést, ami a mû­vé­sze­té­re meg az egész éle­té­re jel­lem­zõ volt. Nem ab­ban gon­dol­ko­dott, hogy a fes­ték­bõl hány de­ka kék kell, vagy hogy mi­lyen kon­cep­ci­ók sze­rint kell azt el­he­lyez­ni a fe­lü­le­ten, ha­nem hogy az anyag a mû lé­nye­ge. Amit az­tán át­struk­tu­rál­ha­tunk, át­ér­tel­mez­he­tünk vagy meg­vál­toz­tat­ha­tunk. Ez a lá­tás­mód erõ­sen szem­be­ment az­zal, amit a fõ­is­ko­lán ta­ní­tot­tak. A ha­gyo­má­nyos gon­dol­ko­dás sze­rint a lát­vány ér­tel­me­zé­se egy négy­ze­tes fe­lü­le­ten tör­tén­he­tett csak. A te­het­sé­ges em­be­rek per­sze et­tõl sem let­tek te­het­ség­te­le­nek, de Er­dély más irány­ba nyi­tott ki ben­nün­ket.

A fan­tá­zi­ánk­ra kon­cent­rál­hat­tunk. S a ki­in­du­ló­pont bár­mi le­he­tett. Õt az iro­da­lom, a ze­ne, a tu­do­mány és per­sze a film is na­gyon ér­de­kel­te. Sok olyan es­tet szer­vez­tünk, ame­lyen ki­sebb bot­rá­nyok is ke­re­ked­tek, hos­­szan tar­tó vi­ták, fel­ol­va­sá­sok, hap­pe­nin­gek tar­kí­tot­ták a prog­ra­mot. Ez ak­ko­ri­ban azért volt iga­zán fel­eme­lõ szá­munk­ra, mert na­gyon zárt struk­tú­rák­ban zaj­lott az át­lag­em­be­rek éle­te. Szûk­re sza­bott ke­re­tek kö­zött. A sza­ba­don gon­dol­ko­dók­tól, a hü­lyés­ke­dõk­tõl, a nem egy­ér­tel­mû­nek tû­nõ dol­gok­tól na­gyon fél­tek.

– Kik vol­tak a kor­osz­tály­be­li mû­vész­tár­sak, akik Er­dély kö­ré gyûl­tek, és tõ­le akar­ták tud­ni, hogy mer­re men­je­nek to­vább?

– Sok olyan fi­a­tal volt ott, akik­bõl Ma­gyar­or­szá­gon el­is­mert ne­vû mû­vész lett. Su­gár Já­nos ma a kép­zõ­mû­vé­sze­ti egye­tem ta­ná­ra, Ros­kó Gá­bor szob­rász és fes­tõ­mû­vész meg re­mek gra­fi­kus, ve­le na­gyon so­kat dol­goz­tunk együtt, iga­zán jó ba­rá­tom volt és ma­radt. De ilyen volt Gá­bor Áron, aki ma ugyan­csak be­fu­tott fes­tõ­mû­vész Ma­gyar­or­szá­gon, vagy Szir­tes Já­nos, aki ma is rend­kí­vül ak­tív kép­zõ­mû­vész és performer. És per­sze performertársam, Ré­vész Lász­ló Lász­ló, aki ma is jól is­mert mû­vész. Õk – ha jól em­lék­szem – úgy ke­rül­tek Er­dély kö­ré, hogy én me­sél­tem ró­la, és ked­vet kap­tak. De mi­re én, majd ha­ma­ro­san a fel­so­rol­tak is, oda­ke­rül­tünk, ad­dig­ra Er­dély mel­lett már sok je­len­tõs avant­gárd mû­vész tûnt fel: Maurer Dó­ra, Jovánovics György, Galántai György, Szent­jó­by Ta­más, Altorjay Gá­bor stb. Szó­val iga­zán jó csa­pat. Köz­tük nem egy film­ren­de­zõ, pél­dá­ul Bódy Gá­bor, meg az ak­kor még na­gyon fi­a­tal Enyedi Il­di­kó. Ve­lük gyak­ran dol­goz­tunk együtt a Ba­lázs Bé­la Stú­di­ó­ban, mert az, ami Er­dély­nél zaj­lott, nem kor­lá­to­zó­dott ki­zá­ró­lag a kép­zõ­mû­vé­szet­re. Sok­fé­le mû­vé­sze­ti ág ké­pez­te en­nek a cso­port­nak – ha egy­ál­ta­lán le­het cso­port­nak ne­vez­ni, mert na­gyon vál­to­zó tár­sa­ság­ról volt szó – az ér­dek­lõ­dé­si kö­rét. Egy­szó­val ta­lán azt le­het­ne mon­da­ni, hogy a ma­gyar avant­gárd leg­je­len­tõ­sebb mû­vé­szei mind meg­for­dul­tak Er­dély Mik­lós Vi­rág­árok ut­cai há­zá­ban, s az is biz­tos, hogy nagy ha­tás­sal vol­tak rá­juk ezek a ta­lál­ko­zá­sok. Ahogy az ak­ko­ri meg­ha­tá­ro­zó fi­a­tal mû­vé­szet­tör­té­né­szek­re is, pél­dá­ul He­gyi Ló­ránd­ra vagy Beke Lász­ló­ra.

– Ho­gyan vált Er­dély Mik­lós, aki a sza­bad kre­a­ti­vi­tást, az el­lent­mon­dás­ok­ra épí­tett mû­vé­szi gon­dol­ko­dást, a min­den irány­ba va­ló nyi­tott­sá­got kép­vi­sel­te – ahogy ko­ráb­ban ma­ga is em­lí­tet­te –, egy­faj­ta gu­ru­vá? Nincs eb­ben el­lent­mon­dás?

Saj­nos, mint ahogy ne­kem és min­den­ki más­nak, ne­ki is vol­tak gyar­ló­sá­gai. Õ a sze­re­pé­vel, a po­zí­ci­ó­já­val né­ha – úgy ér­zem – vis­­sza­élt. Vagy leg­alább­is nem tu­da­to­so­dott ben­ne, hogy mi tör­té­nik kö­rü­löt­te. A hi­ú­sá­ga vagy az ön­zé­se mi­att va­la­hogy sze­met hunyt a sa­ját gyen­ge­sé­gei fö­lött. Per­sze na­gyon sok po­zi­tív dol­got is el le­het mon­da­ni ró­la, de hát ne­ki is, mint szin­te min­den más mû­vész­nek, sok hi­bá­ja volt. Ma is fá­jó ezek­rõl be­szél­ni… Ami mi­att oly so­kan ra­jong­tunk ér­te és kö­vet­tük, az el­sõ­sor­ban az volt, hogy õszin­tén ki­nyil­vá­ní­tot­ta, ho­gyan érez, mit gon­dol a tár­sa­da­lom­ról, a kul­túr­po­li­ti­ká­ról, az ak­ko­ri ak­tu­á­lis dön­té­sek­rõl. A po­zí­ci­ó­ban lé­võ em­be­re­ket bát­ran kri­ti­zál­ta, és amit mon­dott, azt min­dig föl­vál­lal­ta. Nem ri­adt vis­­sza at­tól sem, hogy bo­hóc­kod­jon, hap­pe­nin­ge­ket csi­nál­jon, vagy bot­rányt okoz­zon. Sze­re­tett pro­vo­kál­ni.

– Amen­­nyi­re em­lék­szem, job­ban örült an­nak, ha Aczél György be­til­tot­ta egy ki­ál­lí­tá­sát, mint ha nem.

– Tisz­tá­ban volt az­zal, ho­gyan mû­kö­dik a mé­dia. Ak­kor is, ma is ugyan­úgy mû­kö­dik. El­sõ­sor­ban azok­ra a mû­vé­szek­re fi­gyel, akik bot­rányt okoz­nak. Ilyen ma sok­kal ke­ve­sebb van. Ak­kor per­sze köny­­nyebb volt bot­rá­nyo­san vi­sel­ked­ni, mert elég volt, ha va­la­ki más­hogy gon­dol­ko­dott, el­lent mert mon­da­ni, vi­tá­zott a kol­lé­gá­i­val, ivott, üvöl­tö­zött egy ki­csit. So­kan fél­tek tõ­le. Fõ­leg a ha­ta­lom­ban lé­võk.

– És na­gyon sok kö­ve­tõ­je volt.

– Igen, mert he­lyet­tük be­szélt. Olyas­mit mert nyíl­tan, má­sok elõtt is el­mon­da­ni, amit az em­be­rek egy­más kö­zött meg­be­szél­tek ugyan, de min­dig csak csönd­ben és zárt aj­tók mö­gött. És õ mert utál­koz­ni, vagy köp­ni egyet, po­li­ti­kai til­ta­ko­zá­so­kat írt alá, sõt még rá is tett egy la­pát­tal az épp ak­tu­á­lis el­len­ál­ló szö­veg­re. Hát még jó, hogy so­kan ra­jong­tak ér­te. Azok­ról nem is be­szél­ve, akik­nek meg­él­he­tést biz­to­sí­tott. Ki­vá­ló üz­le­ti ér­zék­kel és ügyes rá­be­szé­lés­sel szer­zett mu­rá­lis mun­ká­kat a fi­a­tal ba­rá­ta­i­nak kü­lön­bö­zõ köz­te­re­ken és köz­épü­le­tek­ben. Ap­ró mo­za­ik­koc­kák­ból rak­tuk ki a Kál­vin té­ri ha­tal­mas Fabulon rek­lá­mot, má­sutt kór­há­zak fa­lát bo­rí­tot­tuk be ke­rá­mi­á­ból vagy üveg­da­ra­b­ok­­ból ké­szült mû­al­ko­tás­ok­kal. A mai di­gi­tá­lis vi­lág­ban ne­héz el­kép­zel­ni, hogy az úgy­ne­ve­zett pi­xe­le­ket kéz­zel és aggyal kel­lett ös­­sze­hoz­nunk, mert szá­mí­tó­gép még nem volt. Ne­ki kö­szön­het­tük, hogy nem hal­tunk éhen.

– Men­­nyi­re kö­vet­te õt a köz­élet irán­ti ér­dek­lõ­dé­sé­ben? Meg­ta­nul­ta tõ­le, hogy mi­ként kell ál­lást fog­lal­ni akár nyil­vá­no­san is tár­sa­dal­mi kér­dé­sek­ben?

Azt na­gyon ros­­szul tû­röm, ha ha­zu­doz­nak, át­ver­nek. A ka­to­na­ság­nál ki­csit több idõt töl­töt­tem a fog­dá­ban, mint más. Mert nem hagy­tam, hogy fo­lya­ma­to­san ki­szúr­ja­nak ve­lem. Köz­ben szé­pen, nyu­god­tan vi­sel­ked­tem, nem ki­a­bál­tam, csak csön­de­sen meg­mond­tam a ma­ga­mét. Ez a fur­csa ket­tõs­ség sok min­den­ben meg­mu­tat­ko­zott. Ski­zof­rén hely­zet­ben él­tem. Nem volt el­dönt­ve, hogy mi va­gyok pon­to­san. Egy­szer­re vol­tam hi­va­ta­los, fi­a­tal mû­vész, Derkovits-ösz­tön­díjas fõ­is­ko­lás, mi­köz­ben rend­õri meg­fi­gye­lés alatt áll­tam, mert a te­vé­keny­sé­ge­met, a performan­sza­in­­kat, ame­lye­ket Ré­vész Lász­ló Lász­­ló­val kö­zö­sen csi­nál­tunk Bu­da­pest leg­kü­lön­bö­zõbb pont­ja­in, ál­lam­­el­le­nes te­vé­keny­ség­nek te­kin­tet­ték.

– Er­dély Mik­lós mi­att? Mert­hogy õ in­kább a til­tott, sem­mint a meg­tûrt mû­vé­szek kö­zé tar­to­zott.

– Va­ló­szí­nû­leg azért, mert tud­ták, hogy ve­le mi­lyen szo­ros kap­cso­lat­ban ál­lunk. De ta­lán ma­gunk mi­att is. A performanszaink nem tar­tal­maz­tak ugyan ki­fe­je­zet­ten po­li­ti­kai üze­ne­te­ket, de aki akar­ta, meg­ta­lál­hat­ta ben­nük az ak­tu­á­lis rend­szer­kri­ti­kát.

– Hogy vé­gül az Egye­sült Ál­la­mok­ban kö­tött ki, és ott te­le­pe­dett le, en­nek men­­nyi kö­ze volt Er­dély Mik­lós­hoz?

– Nagy sze­re­pe volt eb­ben. Ré­vész Lász­ló ba­rá­tom­mal együtt meg­hív­tak Ka­na­dá­ba. On­nan ke­ve­red­tünk el va­la­hogy Ka­li­for­ni­á­ba és vé­gül New York­ba. Ott ta­lál­koz­tam a ké­sõb­bi fe­le­sé­gem­mel, aki­tõl szü­le­tett egy kis­lá­nyom. De hogy ott gyö­ke­ret ver­het­tem, azt fõ­leg Er­dély­nek kö­szön­het­tem, mert New York­ban õ mu­ta­tott be Louise McCagg­nek, egy jó ne­vû szob­rász­mû­vész­nek, aki ké­sõbb mun­kát adott ne­kem.

A nyolc­va­nas évek kö­ze­pén Er­dély na­gyon be­teg lett, de nem tu­dott ró­la. Ma­ga vi­szont tud­ta.

– Ha­lá­los be­teg lett. A New York-i ba­rát­nõm volt az egyik or­vo­sa. Tõ­le tud­tam meg, hogy mi vár­ha­tó. Mik­lós nem akar­ta tud­ni, hogy mint­egy há­rom hó­nap­ja van hát­ra. Úgy gon­dol­tam ak­kor, hogy az az eti­kus, ha nem ava­tom be ab­ba, amit tu­dok. De mel­let­te vol­tam, és ami­ben csak tud­tam, tá­mo­gat­tam.

– Az utol­só há­rom hó­na­pot együtt töl­töt­ték?

– Mi­u­tán si­ke­rült még a „Flea” (Bol­ha) cí­mû kö­zös pro­duk­ci­ón­kat be­mu­tat­nunk a New York-i Szent Márk-temp­lom­ban óri­á­si ér­dek­lõ­dés mel­lett, ha­za­vit­ték Ame­ri­ká­ból. Itt­hon nem­csak én, ha­nem na­gyon so­kan vet­tük õt kö­rül, és él­tük át ve­le együtt ezt a tra­gé­di­át. Rá na­gyon jel­lem­zõ­en, a ha­lál­ból vagy in­kább a ha­lál­tu­sá­ból is mû­al­ko­tást csi­nált. Ez a ha­lá­li já­ték a Vi­rág­árok ut­cá­ban zaj­lott, a la­ká­sá­ban lé­võ mû­te­rem­ben. Pél­dá­ul azt ál­lí­tot­ta, ha az em­ber rá­te­szi a ke­zét ar­ra a ré­szé­re, ami na­gyon fájt ne­ki, ak­kor azt a fá­jást nem ér­zi to­vább. Te­hát jöt­tek a ba­rá­tai, „át­vet­ték a fáj­dal­mát”, és így együtt vol­tak ve­le. Az­tán a leg­vé­gén sze­ren­csé­re erõs mor­fi­um­ada­got ka­pott. Az, hogy õ meg­halt, fon­tos sze­re­pet ját­szott ab­ban a dön­té­sem­ben, hogy el­men­tem Ma­gyar­or­szág­ról.

– Ez a nyolc­va­nas évek kö­ze­pén tör­tént, s az­óta nyu­god­tan ál­lít­hat­juk, hogy be­fu­tott mû­vész lett. Egy olyan or­szág­ban, s leg­in­kább egy olyan vá­ros­ban, ahol az egy fõ­re ju­tó mû­vé­szek szá­ma sok­szo­ro­sa a vi­lág át­la­gá­nak. New York­ban mû­vész­nek len­ni biz­tos nem le­het köny­­nyû, plá­ne olyan­nak, aki a csa­lád­ját is el tud­ja tar­ta­ni az al­ko­tá­sa­i­ból. Mit kel­lett eh­hez tud­nia vagy meg­ta­nul­nia?

Az elõbb ar­ról be­szél­tünk, hogy en­gem va­la­mi­fé­le örök ket­tõs­ség ve­zé­rel. Nem­csak azért, mert ugyan­an­­nyi­ra ér­zem ma­gam ma­gyar, mint ame­ri­kai mû­vész­nek, ha­nem azért is – ez vic­ces do­log –, mert na­gyon fon­tos­nak tar­tom, hogy a mû­vé­szet nonprofit mó­don funk­ci­o­nál­jon, mi­köz­ben azt is val­lom, hogy a jó mû­vész­nek el kell tud­nia ad­ni a dol­ga­it, hogy nyu­god­tan vé­gez­hes­se a mun­ká­ját. Biz­ton­ság­ban ké­szít­hes­se az új mû­ve­it. Már né­hány éve New York­ban él­tem, ami­kor lét­re­jött Bu­da­pes­ten a Vár­fok Ga­lé­ria, aho­vá Szalóky Kár­oly azon­nal meg is hí­vott. Úgy em­lék­szem, ez volt az el­sõ kom­mer­ci­á­lis ga­lé­ria Bu­da­pes­ten. De én ezt egy­ál­ta­lán nem bán­tam, örül­tem, hogy jól el le­he­tett ad­ni a ce­ru­za­szob­ra­i­mat, sõt újabb és újabb meg­ren­de­lé­sek ér­kez­tek. Mi­köz­ben a má­sik – ta­lán az iga­zi – énem Er­dély Mik­lós­hoz, raj­ta ke­resz­tül az avant­gárd­hoz, a min­den kommercialitást nél­kü­lö­zõ mû­vé­szet­fel­fo­gás­hoz állt kö­ze­lebb. Így New York­ban egy­szer­re kezd­tem fel­épí­te­ni a meg­él­he­tés­hez szük­sé­ges hát­te­ret és a tisz­ta mû­vé­sze­tet szem elõtt tar­tó al­ko­tá­sa­i­mat. A tár­gya­im kö­zött volt jó né­hány, ame­lyet el tud­tam ad­ni. De ez egy­ál­ta­lán nem be­fo­lyá­sol­ta a mû­vé­szi szán­dé­kot, hogy sza­ba­don azt ta­lál­jam ki és azt csi­nál­jam, amit a leg­jobb­nak tar­tok. És sze­ren­csé­re so­ha nem kel­lett meg­al­kud­nom. Az el­ad­ha­tó al­ko­tá­sok mind­egyi­két ugyan­olyan õszin­te meg­gyõ­zõ­dés­sel hoz­tam lét­re, mint a töb­bit, ami­re nem volt ve­võ. Nem is le­he­tett meg­kü­lön­böz­tet­ni eze­ket a mû­ve­ket olyan ala­pon, hogy mi az, ami­re van ke­res­let, és mi az, ami­re nincs. Pél­dá­ul az Akasz­tot­tak­ról, éle­tem egyik fõ­mû­vé­rõl egy­ál­ta­lán nem tud­hat­tam, hogy a sa­ját pén­zé­bõl meg­vá­sá­rol­ja majd Bu­dai György a Szép­mû­vé­sze­ti Mú­ze­um szá­má­ra, aki saj­nos már csak­nem tíz éve nincs kö­zöt­tünk. Ezt a szoboregyüttest 1988–89-ben ké­szí­tet­tem 17 da­rab, platánfá­ból, ezek af­ri­kai dobként mûködhetnek. Ezek mind­egyi­ke, mint kü­lön­bö­zõ em­be­ri fi­gu­rák, föl van­nak akaszt­va.

– Jól em­lék­szem, hogy 1956-ra is utalt ez­zel az al­ko­tá­sá­val?

– Igen, és ez nem az egyet­len olyan szob­rom, amely­nek va­la­mi­lyen kö­ze van a má­ig ha­tó tör­té­nel­mi ese­mé­nyek­hez. Kér­dez­te, hogy men­­nyi­re re­a­gá­lok a köz­éle­ti kér­dé­sek­re. Ha szó­ban nem is, a tár­gya­im­mal an­nál in­kább pró­bá­lok, bár a mû­vé­szet­kri­ti­ku­sok sze­rint ez in­kább csak já­ték. Pél­dá­ul ami­kor is­me­ret­len tet­te­sek a há­zunk­hoz kö­ze­li park­ban a len­gyel állambiztonság ál­tal agyon­vert Jerzy Po­pie­lusz­ko atya, len­gyel el­len­ál­ló szob­rát „le­fe­jez­ték”, ak­kor ke­nyér­bél­bõl ál­lí­tot­tam ne­ki em­lé­ket. Bi­zo­nyá­ra sze­re­pet ját­szott eb­ben a sa­ját ke­let-kö­zép-eu­ró­pai múl­tam, amely má­ig meg­ha­tá­roz­za a gon­dol­ko­dá­so­mat és az ér­dek­lõ­dé­se­met. Pél­dá­ul ar­ról, hogy ott­hon mi tör­té­nik, fo­lya­ma­to­san nap­ra­kész va­gyok. Ami­kor Er­dél­­lyel dol­goz­tunk, azon ügy­köd­tünk, hogy meg­mu­tas­suk, mi­lyen vég­te­le­nül bor­nírt a ránk ne­he­ze­dõ rend­szer. Hogy mi­ként le­het füg­get­le­ned­ni a ha­ta­lom­tól, a bü­rok­rá­ci­á­tól. Er­dély és a hoz­zá szo­­ro­san kap­cso­ló­dó mû­vé­szek az iró­ni­á­ra va­ló haj­la­mo­mat erõ­sí­tet­ték. Má­ig él­tet, ha egy-egy tár­gyam­ba be­le­épít­he­tem a hu­mort és az iró­ni­át. A hor­dók, a vé­cé­pum­pák, a to­já­sok, a lét­rák és a be­lõ­lük fa­ra­gott vagy más­ként ala­kí­tott al­ko­tá­sa­im­mal ugyan ko­moly dol­gok­ról aka­rok be­szél­ni, de nem hi­á­nyoz­hat be­lõ­lük az eny­he vi­gyor sem.

– Egy idõ­ben a holokauszt, il­let­ve a sa­ját zsi­dó­sá­ga is na­gyon in­ten­zí­ven fog­lal­koz­tat­ta, mint mû­vé­szi te­ma­ti­ka. En­nek mi volt az elõz­mé­nye?

– A ki­lenc­ve­nes évek­ben ke­rül­tem egy­re kö­ze­lebb ah­hoz a kér­dés­hez, hogy ki is va­gyok tu­laj­don­kép­pen. Ak­kor is­mer­tem meg a mos­ta­ni fe­le­sé­ge­met, Robbin Silver­ber­get, aki ma­ga is mû­vész, és a zsi­dó szo­ká­so­kat szi­go­rú­an kö­ve­tõ csa­lád­ból szár­ma­zik. Az én csa­lá­dom­ban, bár az egyik rész­rõl zsi­dó szár­ma­zá­sú­ak va­gyunk, er­rõl so­ha nem volt szó. Már fel­nõtt vol­tam, ami­kor tu­da­to­so­dott ben­nem, hogy mi volt az iga­zi tör­té­net. Pe­dig a fel­me­nõ­ink kö­zül jó né­há­nyat sú­lyo­san érin­tett a holokauszt, de ott­hon nem mond­tuk ki, hogy zsi­dók va­gyunk. Ahogy az­tán fel­nõt­té vál­tam, egy­re job­ban bán­tott, hogy a zsi­dó iden­ti­tás ki­ma­radt az éle­tem­bõl. A ma­gyar is­ko­lá­im­ban so­ha nem me­rült fel ez a té­ma. Fo­gal­mam sem volt a zsi­dó kul­tú­rá­ról, a val­lás­ról nem is be­szél­ve. Robbin csa­lád­já­tól so­kat ta­nul­tam, de má­ig na­gyok a fe­hér fol­tok ben­nem. Vi­szont az már na­gyon rég­óta fog­lal­koz­tat, hogy a ször­nyû­sé­ges nép­ir­tás mi­lyen nyo­mo­kat ha­gyott a csa­lá­dom tag­ja­i­ban és má­sok­ban. Úgy érez­tem, ha már egy­szer mû­vé­szi ké­pes­sé­gek­kel ren­del­ke­zem, ak­kor a mun­ká­im egy ré­szé­vel ma­ni­fesz­tál­nom kell, amit er­rõl gon­do­lok. El­ha­tá­roz­tam, hogy meg­pró­bá­lok olyan al­ko­tá­so­kat lét­re­hoz­ni, ame­lyek­kel hoz­zá­szól­ha­tok, va­la­mi­lyen vé­le­ményt al­kot­ha­tok ma­gam is er­rõl. Az­óta új­ra és új­ra fel­buk­kan ben­nem ez a vágy, hogy a zsi­dó tu­da­tom meg­je­len­jen egy-egy mû­al­ko­tá­so­mon. Vol­tak olyan mû­ve­im, ame­lyek a ci­põ té­mát dol­goz­ták fel, má­sok a va­go­nok­nak ál­lí­tot­tak gro­teszk em­lé­ket, szó­val igen, et­tõl nem tu­dok és ta­lán nem is aka­rok sza­ba­dul­ni mû­vész­ként.

Gye­rek volt, ami­kor elõ­ször fo­gott olyan esz­kö­zö­ket a ke­zé­be, ame­lyek­kel új tár­gya­kat le­he­tett lét­re­hoz­ni. És tu­dom, hogy ret­ten­tõ­en ér­de­kel­te, mit le­het azok­kal csi­nál­ni.

Az volt a sze­ren­csém, hogy a csa­lád­ban vol­tak olyan em­be­rek, az apám és a déd­apám, akik a ke­zü­ket hasz­nál­ták, és szin­te min­den tech­ni­kai prob­lé­mát ké­pe­sek vol­tak meg­ol­da­ni. Az anya­gok, esz­kö­zök hi­á­nyát pó­tol­ni tud­ták a kéz­ügyes­ség­ük­kel. Az el­rom­lott, meg­ja­vít­ha­tat­lan­nak lát­szó dol­go­kat hely­re­hoz­ták. Ak­kor még nem volt is­mert a ma oly di­va­tos recycle ki­fe­je­zés, de õk min­den lé­nyeg­te­len­nek tû­nõ anya­got meg­õriz­tek és fel­hasz­nál­tak. Egy el­rom­lott WC, egy be­dög­lött rá­dió vagy mo­só­gép meg­ja­ví­tá­sa vagy a ház kö­rü­li pri­mi­tív ja­ví­ta­ni­va­lók, nem okoz­tak ne­kik gon­dot. Ezek kre­a­ti­vi­tá­si gya­kor­la­tok vol­tak – ez Er­dély Mik­lós­tól szár­ma­zó ki­fe­je­zés –, mert az élet­nek mû­köd­nie kel­lett va­la­hogy, és ezek nél­kül a tár­gyak nél­kül nem ment vol­na. Ne­kem pe­dig ez jó is­ko­la volt.

– Mi­kor tu­da­to­so­dott az a ké­pes­sé­ge, hogy a ke­zé­vel bár­mit ké­pes meg­for­mál­ni?

Ez csak ké­sõbb jött. A fes­tés, a raj­zo­lás már ko­rán kez­dett ér­de­kel­ni, de ami­kor fel­vet­tek a fes­tõ szak­ra, ak­kor úgy érez­tem, nem elé­gít ki az ecset, az olaj­fes­ték meg a vá­szon. Sõt, né­ha ide­ge­sí­tet­tek a meg­kö­té­sek. Ezért kezd­tem kol­lázs­sze­rû dol­go­kat ké­szí­te­ni, ami­ket sze­ren­csé­re nem vet­tek rossz né­ven. Már ak­kor ér­de­kelt a taktilis ér­zé­ke­lés, az, ami­kor meg­fo­gunk va­la­mit, és csak a ta­pin­tás ál­tal ér­zé­kel­jük. A tár­gyak­nak rend­kí­vül sok­fé­le a fe­lü­le­tük, a struk­tú­rá­juk. Ez na­gyon fog­lal­koz­ta­tott ak­kor is és ma is. A leg­fon­to­sabb pil­la­nat, ami­kor a ke­ze­met hasz­ná­lom. Sok­szor meg is vá­gom. De meg­éri, mert na­gyon sze­re­tem ér­zé­kel­ni, el­vág­ni a tár­gya­kat, re­szel­ni, smirg­liz­ni. Min­dig ér­des a ke­zem, a bõr a te­nye­re­men már olyan vas­tag, hogy meg­vé­di a ke­ze­met.

– New York­ban él, dol­go­zik, fúr, fa­rag, re­szel és gon­dol­ko­dik, és egy igen jó ne­vû ga­lé­ria rend­sze­re­sen ki­ál­lít­ja és el is ad­ja a mû­ve­it. De gyak­ran ál­lít ki Ma­gyar­or­szá­gon is. Nem tu­dom, ér­tel­mes kér­dés-e, de me­lyik az iga­zán fon­tos be­fo­ga­dó kö­zeg mû­vé­szi szem­pont­ból, a ma­gyar vagy az ame­ri­kai? Le­het kü­lönb­sé­get ten­ni a ket­tõ kö­zött? Vagy mind­egy, hogy hol te­kin­tik is­mert mû­vész­nek?

– Ame­ri­ká­ban szin­te min­den­ki „va­la­hon­nan” ér­ke­zett. Ha nem egy má­sik kon­ti­nens­rõl, ak­kor egy má­sik ál­lam­ból, más­faj­ta kul­tu­rá­lis hát­tér­bõl. És per­sze so­kan azért men­tek az Egye­sült Ál­la­mok­ba, mert szán­dé­ko­san hát­ra akar­ták hagy­ni a múlt­ju­kat: Né­met­or­szág­ban, Len­gyel­or­szág­ban vagy Uk­raj­ná­ban. Az én zsi­dó ro­ko­na­im pél­dá­ul nem vágy­tak rá, hogy vis­­sza­men­je­nek az óha­zá­ba. De ez nem az én tör­té­ne­tem. Az én tör­té­ne­tem, hogy én har­minc el­múl­tam, ami­kor elõ­ször oda­ke­ve­red­tem, és el kel­lett sa­já­tí­ta­nom egy egé­szen más kul­tú­rát, mi­köz­ben fo­lya­ma­to­san ma­gya­rul gon­dol­kod­tam, hi­szen nem tud­tam an­go­lul. Rá­adá­sul Ma­gyar­or­szá­gon élt és él most is az öcsém, a szü­le­im és a ba­rá­ta­im, fel sem me­rült ben­nem, hogy ne akar­jak rend­sze­re­sen ha­za­jön­ni. Mi­vel ha­mar meg is há­za­sod­tam, azon­nal meg­kap­tam a zöld­kár­tyát és azt a jo­got, hogy sza­ba­don köz­le­ked­hes­sek Ame­­ri­ka és Ma­gyar­or­szág kö­zött. Ak­kor még bõ­ven állt a ber­li­ni fal. Nem tud­tuk, hogy ez a tár­sa­da­lom ilyen hi­he­tet­le­nül meg fog vál­toz­ni, hogy bár­ki sza­ba­don utaz­gat­hat majd. Szó­val úgy érez­tem, én va­gyok a leg­sze­ren­csé­sebb em­ber a vi­lá­gon. Eszem­be sem ju­tott ha­za­te­le­pül­ni. Mind­eköz­ben ál­lan­dó kap­cso­la­tot tar­tot­tam Ma­gyar­or­szág­gal, a ba­rá­ta­im­mal, a csa­lá­dom­mal, és fo­lya­ma­to­san fi­gyel­tem az itt­ho­ni ese­mé­nye­ket. Az­tán las­san el­kezd­tem ki­ala­kí­ta­ni egy új éle­tet, ami nem csak ma­gya­rok­kal füg­gött ös­­sze. Így si­ke­rült egy­szer­re épí­te­nem mind­két kar­ri­e­re­met, a ma­gyar­or­szá­git és az ame­ri­ka­it. Nem tud­nám meg­mon­da­ni, hogy me­lyi­ket ér­zem kö­ze­lebb ma­gam­hoz. Ha itt­hon va­gyok, ezt, ha New Yorkban, ak­kor azt.

– Ho­gyan lát­ja on­nan a mai Ma­gyar­or­szá­got?

– Ami en­gem sze­mé­lye­sen érint, az az, hogy a mû­tárgy-ke­res­ke­de­lem tel­je­sen ös­­sze­om­lott. Kor­társ mû­tár­gyat ma már nem vesz­nek. Ez kü­lön­bö­zõ okok­ra ve­zet­he­tõ vissza. Ha az em­be­rek köz­ér­ze­te rossz, ak­kor el­megy a ked­vük a mû­tár­gyak meg­vá­sár­lá­sá­tól, rá­adá­sul pén­zük sincs rá. Ezért a mû­vé­szek is de­pres­­szi­ó­sak, a le­he­tõ­sé­ge­ik egy­re in­kább be­szû­kül­nek. Ez per­sze nem csak a mû­vé­szek­re ér­ten­dõ. Az egész tár­sa­da­lom­mal baj van. Ma­gyar­or­szá­gon az em­be­rek nem ké­pe­sek meg­ta­nul­ni, hogy olyan ve­ze­tõ­ket kel­le­ne vá­lasz­ta­ni­uk, akik az õ ér­de­ke­i­ket és nem a sa­ját­ju­kat kép­vi­se­lik. Saj­nos en­nek a hát­te­ré­ben va­ló­szí­nû­leg az is­ko­lá­zat­lan­ság áll. Ha az em­ber nem ér­ti az ös­­sze­füg­gé­se­ket, ak­kor nem is tud jó dön­tést hoz­ni. Ma­gyar­or­szág hí­re az utób­bi idõ­ben saj­nos egy­re ros­­szabb. A me­ne­kül­tek­kel kap­cso­la­tos prob­lé­mák ke­ze­lé­se na­gyon sú­lyos kri­ti­kát vont ma­ga után. Szin­te min­den­nap ol­vas­hat­tunk er­rõl a New York Times­ban. Né­ha már szé­gyell­nem kel­lett, hogy ma­gyar va­gyok. Több­ször is kény­te­len vol­tam el­ma­gya­ráz­ni, hogy ez nem az én dön­té­sem volt. Az ös­­szes ba­rá­tom ide­ges, mert tü­rel­met­len­ség és a stressz jel­lem­zi a mai ma­gyar köz­han­gu­la­tot. Per­sze Eu­ró­pá­ban má­sutt is sok baj van. Egyéb­ként az öcsém­mel kö­zös 2B Ga­lé­ri­á­ban, a Rá­day ut­cá­ban rend­sze­re­sen igyek­szünk olyan ki­ál­lí­tá­so­kat szer­vez­ni, ame­lyek re­a­gál­nak a ma­gyar ál­la­po­tok­ra. Öcsém rend­sze­re­sen szer­vez be­szél­ge­té­se­ket a ma­gyar­or­szá­gi kul­tú­rát érin­tõ kér­dé­sek­rõl, és olyan mû­vé­sze­ket hív meg, akik­nek ak­tu­á­lis mon­da­ni­va­ló­juk van a vi­lág­ról. Hogy med­dig tud­juk fenn­tar­ta­ni a ga­lé­ri­át, az eb­ben a pil­la­nat­ban saj­nos na­gyon bi­zony­ta­lan. Az ilyes­mit – ahogy ér­zé­ke­lem – nem na­gyon ked­ve­lik az ott­ho­ni dön­tés­ho­zók.

– Azt mond­ta, hogy az utób­bi idõ­ben meg­szer­zett anya­gi biz­ton­ság­ér­zet so­kat se­gít a mû­vé­sze­ti mun­ká­já­ban. Ez pon­to­san mi­ben nyil­vá­nul meg?

Ahogy öreg­szem, egy­re in­kább sze­ret­nék ab­ba a ré­gi ál­la­pot­ba vissza­ke­ve­red­ni, amit gye­rek­ko­rom­ban él­tem át, ami­kor sza­bad­já­ra en­ged­het­tem a gon­do­la­ta­i­mat, ös­­sze­ke­ve­red­he­tett a me­se és a va­ló­ság, szár­nyal­ha­tott a fan­tá­zi­ám. Va­gyis fel­sza­ba­dul­tan, úgy­mond: tár­sa­dal­mon kí­vül sze­ret­nék él­ni. Ami­rõl per­sze jól tu­dom, hogy non­szensz, de egy ide­je már még­is er­re tö­rek­szem, ar­ra, hogy a sa­ját igé­nye­im, íz­lé­sem és el­kép­ze­lé­se­im sze­rint tölt­sem az idõ­met és dol­goz­zak. Ezt ér­zem mos­ta­ná­ban a fel­ada­tom­nak.

– Úgy be­szél er­rõl, mint­ha ez a vá­gyott jö­võ­re vo­nat­koz­na, pe­dig ami­ó­ta is­mer­het­jük, az­óta jól lát­ha­tó­an ezt a mo­dellt mû­köd­te­ti, és en­nek az ered­mé­nyei az ed­dig el­ké­szült, min­den­fé­le mû­faj­ban lét­re­ho­zott mun­kái. Mit si­ke­rült el­rej­te­nie elõ­lünk?

A va­ló­ság az, hogy ko­ráb­ban a kü­lön­bö­zõ fel­ada­tok, a kis­sé bo­nyo­lult csa­lá­di szi­tu­á­ci­ók, az eg­zisz­ten­ci­á­lis hely­ze­tünk, a kü­lön­bö­zõ prak­ti­kus és na­pi ügyek mi­att az úgy­ne­ve­zett „va­sár­na­pi fes­tõk” ka­te­gó­ri­á­já­ba so­rol­hat­tam ma­gam. Ez a ki­fe­je­zés sok mû­vész­re, al­ko­tó­ra ér­vé­nyes. Nem csak mos­ta­ná­ban, ha­nem ré­gen is így volt. Franz Kaf­ka pél­dá­ul biz­to­sí­tá­si ügy­nök volt, és ami­kor mun­ka után ha­za­ment, ak­kor ír­ta cso­dá­la­tos és egy­ben ször­nyû szö­ve­ge­it. Ne­kem is, mint min­den­ki­nek Ame­ri­ká­ban, dol­goz­nom kel­lett, hogy meg­él­hes­sek, hogy a pénz­bõl el­tart­has­sam a csa­lá­do­mat. Az­tán ha ma­radt egy kis idõm, ak­kor pró­bál­tam ki­él­ni azt, ami ben­nem volt. Ez volt a hét­vé­gi vagy „va­sár­na­pi fes­tõ” stí­lus. És eb­bõl kez­dek ki­nõ­ni most már. Si­ke­rült ki­ta­lál­nunk egy olyan éle­tet, amely­nek csak egy kis ré­szét töl­ti ki a csa­lád­fenn­tar­tás, és a ma­ra­dék idõt a ma­gam szá­má­ra ala­kít­ha­tom. Pil­la­nat­nyi­lag ezt tar­tom éle­tem egyik leg­na­gyobb si­ke­ré­nek. Már azt is le­het mon­da­ni, hogy csü­tör­tö­ki, pén­te­ki, szom­ba­ti és va­sár­na­pi fes­tõ va­gyok. Per­sze azért gya­kor­la­ti­as, nor­má­lis hét­köz­nap­ja­im is van­nak, de egy­szer csak a ma­gam fõ­nö­ké­vé vál­tam, és így a sa­ját idõm­nek is az ura let­tem. Eb­bõl pe­dig az kö­vet­ke­zik, hogy vég­re át­ad­ha­tom ma­gam an­nak a mû­vé­szi gon­dol­ko­dás­nak, ami­re min­dig is vágy­tam.

Képernyőfotó 2016-04-22 - 20.45.07

Képernyőfotó 2016-04-22 - 20.46.03

Képernyőfotó 2016-04-22 - 20.46.38

Képernyőfotó 2016-04-22 - 20.47.38

Fotó: Hübner Teodóra

Comments

kommentek

A cikk még nincs becimkézve.